Nemere, 1879 (9. évfolyam, 1-104. szám)

1879-01-26 / 8. szám

8. szám. Szerkesztőségi ir­oda: Főpiac, Csutak-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó hivatal : Pollák Mór könyvnyomdája hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. Sepsi-Szentgyörgy, 1819. Vasárnap, január 26. кав-^: -- —------------— - — *­­ IX. évfolyam. Megjelenik ezen lap heten kint kétszer: csütörtökön és Tanáruk. Előfizetési feltételek : Helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre ... 3 frt — kr. Negyedévre . . 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr. társadalmi s 33 év . •­u odaírni és közgazdászati lap. m&pm* pi Az ázsiai orosz birodalom. II. Vessünk már most egy rövid tekintetet a lakosokra is. A megtelepedett oroszokról nincs mit szólani, mert azok európai módra élnek, hanem térjünk a vándor népekre és kezdjük meg a sark­vidéki lakosokkal. Azok t. i., kik a 60 fokon felül laknak£,ny­olc hónapig sötétben vannak és négy hónapig süt a nap , — de a napnak nincsen annyi ereje, hogy három lábnál mélyebben megmelegitse a földet, a sötétség azonban csak olyan, mint egy esti szürkület, mert a hóvilág és más természeti tünemények pótolják a hiányt. Ha április végével vagy május elején megindul a jég­ a folyókról, akkor a közeli lakosok mind halásznak s ellátják magukat a fő élelmi cikkel ; ekkor nemcsak az ember, hanem kutya, farkas, medve, eg­y szóval a mi húst eszik, minden halászni megy. Bezzeg mac­kó uram itt jó katholikus, mert soha sem eszik ő rosztprádlit vagy bélhúst, hanem halat, ribanc bo­gyót, férget vagy más apró állatokat ha kap. — Legjobban viselik magukat a kutyák ; ezek halász vakációra mennek s csak akkor térnek haza, mi­kor a folyók kezdenek befagyni. Ekkor jó erőben vannak s a gazda befog vag­y nyolc, tizet közülök a könnyű szánba és megy az org­onáló fogattal, vagy befog két iramszarvast s elhajt egy nap alatt 15 — 20 mértföldet is. De ha a hóvihar (oroszul bu­­ráni, tatárul purgá) az útban eléri, akkor jaj ! — mert egész láthatára három lépésnyi körre szorit­­tatik és szerencse, ha el nem temettetik. Ekkor ha jó vezérkutyája van, elereszti a gyeplőt s a kutya bizonyosan egy sátorhoz viszi, a­hol meghúzhatja magát ; ig­y van az iramszarvassal is. Ha a vezér­kutya rész s eltéved a sivatagon, akkor megint jaj ! mert ha nincsen elegendő sóshala s a kutyák megéhülnek, megeszik a hámokat s a gyeplőt, az­után megszöknek és hazamennek, a gazdát pedig­ a hóvihar minden bizonynyal eltemeti ; de némely­kor — mondom : némelykor — megtörténik az is, hogy a gazdát is felfalják, mert a szibériai kutya inkább farkas, mint kutya. — Az emberek sátrak alatt laknak, száraztott és sóshallal élnek ; ha egy jó napot akarnak maguknak csinálni, megölnek egy iramszarvasborjút vagy egy már elvénült szarvast, a vérét felfogják és főve megeszik, a húsát pedig vagy főve, vagy sülve eszik meg ; A bor helyett megúsznak egy pár kupa leng­e halzsirt, ehez meg­esznek még egy csomó sós vagy száraztott halat, s ekkor nincsen boldogabb ember a sarkvidéki la­kosnál. Mi a marhatenyésztő népeket illeti, ezek már jobban állanak. Itt csak a kirgizekről, mint a leg­terjedelmesebb törzsről, akarok egy pár szót szó­lani. Mint előbb mondom, a kirgizek legelő helye 20.619 négy­szög m­értföldet tesz, ezen a területen a­­nyolcvanezer vagy egy millió lélekből álló kirgiz törzs legelteti juh­ait, lovait, szarvasmar­háit és tevéit. Ha egyik helyen le van etetve a mező, összeszedik a sátrat, felrakják egy pár te­vére és tovább mennek. Ekkor a család a 10 éves gyermekig lóra ül, a 2—3 éveseket kasokba vagy állatvetőkbe dugják s a legjámborabb tehenek há­tára akasztják, a nagyobbacska gyermekeket egy vagy kettőnként egy-egy borjúnak, melynek fék van az orrára húzva, a hátára ültetik s igy megy tovább a család. Ha jó legelőt találnak, újra fel­ütik a sátrat s ez igy foly egész nyáron át. — Az életmód nagyon egyszerű. A kirgiz kenyeret nem ismer, egész tápláléka kumisz, tej, juh, csikó, ló­s (csak szükség esetében) marhahúsból áll. A kirgi­zek nagyon étkesek, ugyannyira, hogy három kir­giz ha nekifog, egy juhot egyszerre megesz , de a dámák s a kisasszonyok is értenek hozzá. A tisz­telt olvasó bizonyosan szeretné tudni, hogy mi az a kumisz ; bátorkodom ezt megmagyarázni. Gon­doljon magának egy cserzetlen szarmasmarha­, rit­kán lóbőrből­­ készített 4 vagy 5 vedres tömlőt, melynek a szőre befelé van fordítva, a tetején pe­dig csak egy akkora nyilladéka van, hogy lehessen belőle meríteni. Ezt a tömlőt megtöltik kancatejjel, vagy ha nem volna elegendő, egy kevés juh-, vagy tehéntejet is lehet hozzá elegyíteni. Ha a tömlő meg van telve, beledugnak egy olyanforma keve­­rőt, mint a milyen nálunk a puliszkakeverő s az­­zal a tej­et naponta többször fölkeverik s ez mind­addig történik, míg a tej ernyedésbe megy át s igy csípős savanyúságot kap ; ekkor készen van a kumisz. E nélkül a kirgiz nem élhet, mert a kumisz nála az, mi nálunk a kenyér ; a tömlőnek sohasem vagy színpadokon rendesen bűnbakkal szoktak oda dobni a közönségnek. Mértékletes életű, szorgal­mas, munkás ember volt. Öltözékében inkább rá­tartó, mint hanyag. Pipát soha sem vett szájába, annál kevésbé szivart. Borra nem igen telt a jö­vedelemből, a pálinkát pedig paraszt italnak tar­totta. Egy szó, mint száz, a kalassison kívül olyan volt, milyennek lenni kell egy „belső embernek“. No, hanem a kalassisban egész más ember volt. Komoly, mint a havasi morga az Eichelberg táb­láin, hideg, mint az északi szél, fagyos és mégis lármás, mint a Nemere szele. A többször említett nap reggelén, mielőtt a „leckemon­dás“ kezdetét vette volna, — elküldötte azon két kamaszabb nut, kikre a sor esett, hogy azon napra a szükséges fűzfavesszőket beszerezzék. Mig ezek nemes megbízatásukban eljártak, addig­ a perácektor (az első fiú) a kisebbekkel, a mester a nagyobb fiukkal mondatta el a leckét. A lecke­mondás pedig állott a rekrutáknál az abc-nek egy szuszra való el­darálásából, persze könyv nélkül,­­ a haladottabbaknál, a másodéves iskolistáknál az „abcab“-nak elsyllabizálásából s a fejlettebb korú­­aknál az olvasás­b­ó­l. Míg ezen dolog tartott, azalatt az elküldött fiúk is megérkeztek egy nya­láb vesszővel, felállítván azt az „egyes“ mellé, úgy, hogy ha a szükség úgy hozza m­agával,­­ a mesternek keze ügyébe legyen. Ezen dolgokat én mind csak úgy távolról néztem, nem lévén még sem a hallott tudományok­ba, sem az iskolai élet másnemű titkaiba beavat­va. Hanem arra jól emlékszem, hogy a szép su­gár vesszők láttára össze­borzadtam s mennél to­vább néztem azokat, annál rémesebben tűnt fel előttem az iskolai élet. Midőn a leckemondásnak vége volt, bejött a helybeli pap. Mi szépen felállottunk s a betanított szabad üresnek lenni. Mit nappal elfogyasztanak, azt fejéskor utána pótolják, sőt ha a kirgiz vala­hová megy, akkor egy 3 vagy 4 kupás tömlő ku­­miszszal a nyakába van akasztva, úgy mint nálunk az utazónak a kenyeres tarisznya. Ez a kumisz olyan erős, hogy egy európai kezdetben alig bír két deciliternyit meginni, de ha hozzászokik, ibizü­­nek és táplálónak találja ; a kirgizek azonban né­melykor annyit isznak, hogy megrészegednek s el­nyúlnak. Ezt a kumiszt Moszkvában és Pétervártt jó sikerrel használják mellbetegségek, különösen az aszhma ellen. Ha a tél beáll, a szokott telelő helyekre hú­zódnak. — A sátor közepén ég a tűz s a lakosok két három köntösbe burkolva a tűz körül guggol­nak, meséket mondanak vagy valami másról cse­vegnek s a kumiszt szüntelen szörpölik ; de ha egy vándor lantost magok közé kaphatnak, akkor van öröm Jeruzsálemben ! Barmaikat a begyűjtött szé­nával s födél alatt tartják, de ha hosszú a tél s a koszt idő előtt elfogy, akkor az állatok hullanak s nem ritka, hogy a kirgiz területen nyolcezer darab marha pusztul el, de vannak olyan évek is, hogy a tíz és tizenkét ezeret is meghaladja a pusztulás. Hol az állat elhull, ott marad, a kirgiz nem ássa el, mert a mohamedán vallás szerint nem akar tisz­tátalanná válni. A hullák senyvedése megrontja a levegőt s egy ragadós marhabetegséget idézett elő, mely Orenburgon keresztül behozatott s a ke­leti marhavész név alatt — fájdalom! — nálunk is ismeretes. Ebből még egy más, az emberre nézve is veszedelmes kórság fejlődött ki, mely Oroszor­szágban a szibériai pestis név alatt ismeretes. A hires utizó és tudós lotta, ki, ha jól emlékszem, 1856-ban Szibériát beutazta, kiadott úti rajzában már említi a szibériai pestist, de csak mint spora­­dice mutatkozol s azt mondja, hogy ez a betegség a marhavészből fejlődött ki. Továbbá oda nyilat­kozik, hogy némelykor minden segedelem nélkül is megválalja az ember e betegséget, de legna­gyobb részt ha 24 óra alatt orvosi segítség nincs, harmad vagy negyed napra bekövetkezik a halál. Mint a hírlapokból olvassuk, már most ragadós lett és mint pestis terjed. — Megtörténik végre az is, hogy a hóvihar több sátrakat úgy elborít, hogy „Isten hozott“-al köszöntöttük, azaz hogy csak kö­szöntötték a többiek, mert én az eféle iskolai ud­variasságokba sem valók még beavatva. A pap kezének egy intésére körülbelül 12 fiú vált ki a többiek közül s mi hátrább rukkolván, szép csen­desen helyet foglalónk a fal melletti pad elején. — Ezen fiuk a falu tehetősebb, vagyonosabb gazdái­nak gyermekei voltak, a miért is naponként egy órai extra oktatásban részesültek. Tantárgyuk a német és magyar nyelvtanból, továbbá a magyar történelem elemeiből állott. A cél az volt, hogy a gymnáziumra előkészíttessenek. Ily kiválasztott fiuk minden évben voltak, mely körülmény nem egyszer irigykedésekre és apró­­cseprő súrlódásokra adott alkalmat. Szülőm­ va­gyoni helyzeténél fogva nem juthattam a kiválasz­tottak közé és mégis a sors úgy akarta, hogy én, meg egy hozzám hasonló szegény sorsú fiú kerül­jünk a gymnáziumba, míg a kiválasztottak közül soha egy is a falusi iskola falain túl nem járt, így téved sokszor az emberi számítás. Mig a pap az „urfiak“ oktatásával foglalko­zott, addig mi elhelyezkedvén a nagy boglyas ke­mence körül, megsütöttük a tarisznyában vitt sza­lonnát s jóízűen falatoztunk nem kis boszankodá­­sára a kiválasztott urfiaknak. A jó zsirszag, mely a szoba athmospheráját eltöltötte, nem ritkán a pap orridegeit is heves munkára ösztönző, miből aztán hatalmas prüsszentések támadtak. E bajon segítendő, egyik hölgyecske izzó szénre néhány szem fenyőm­agot (juniperus communis bogy) hin­tett, mely aztán jó illatú füstjével közömbösítette a sütkérezés által kifejlődött gázokat. A pap tanítását bevégezvén, — a továbbiak folytatására a mesternek engedte át a helyet. Kez­dődött az irás, a rekruták esésével még nem fog­lalkozván, külön választattak s egyik szögletbe *3? 9® Gyermekkori emlékek, in. A mester körülbelül 40 éves férfiú lehetett, mikor én először a kalassis padján helyet foglal­tam. Termete szikár, inkább magas, mint közepes, beesett, sáppadt arcán sok kiállott szenvedés nyo­mai látszottak. Heves véralkatú, ingerlékeny, de mindamellett­ becsületes ember volt. Jellemét nem a tanulókkal való magaviselete adja meg. A kora szoká­­inak hódolt s a kalassisban nem akart ro­­szabbnak látszani többi kollegáinál. A szigorú bá­násmód és pálca azon időben a tanítás első rendű kellékei közé tartozott. Ezen túl egy mesternek sem terjedett paedagogiai ismerete. Húsz év óta szolgálta már ekklézsiáját, anél­kül, hogy valaki beleakadhatott volna. Kötelessé­gét híven és pontosan végezte s általában a vidé­ken legjobb énekesnek tartatott. Hogy miként sá­fárkodik a kalassisban, azt vizsgálni soha senkinek sem jutott eszébe. Ő csak másodsorban volt iskola tanító s lakott volna bár benne egy Locke, Pesta­lozzi, Disterweg, vagy Fröbel szelleme, az a falu­siak előtt jó hírnevét egy fokkal sem emelte volna feljebb. Mikor mesternek megválasztották, nem na­gyon ügyeltek a falusiak arra, hogy egyszersmind jó iskolatanító is legyen. Énekelni szépen tudott s temetéseknél képes volt a falu apraját nagyját m­egrikatni. A mestert pedig szép és szivekig ható éneke után szokták becsülni. Ezért egyes hibáit, tévedéseit is jószivvel eltűrik. Az én mesteremben egy hajszálnyi sem volt azon kálvinista kántorokból, kiket regényekben.

Next