Nemere, 1881 (11. évfolyam, 1-107. szám)
1881-01-02 / 1. szám
Az uj bankó. A hivatalos lap karácsonyi száma a pénzügyminiszter következő rendeletét közli : Az osztrák magyar bank 1881. évi január h- án az osztrák magyar bank czimével ellátott, 1880. évi május hó 1-ről keltezett osztrák értékű 10 litos bankjegyeknek kiadását megkezdi, és a jelenleg „szabadalmazott osztrák nemzeti bank czime alatt forgalomban levő 1863. évi január hó 15-éről keltezett osztrák értékű 10 frv.os bankjegyeket bekivánja és bevonja. . . Az osztrák-magyar bank alapszabályainak (1878. évi XXV. törvényczikk) 89. §. alapján, a magyar királyi kormány és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok cs. kir. kormánya az osztrák magyar bank főtanácsával egyetértőleg elhatározták, hogy a bevonás, az osztrákmagyar bank mellékelt hirdetményében foglalt határozmányok szerint történjék. E hirdetmény következőleg hangzik : 1881. évi január hó - án valamennyi bankintézetnél az osztrák-magyar bank 1880. évi május hó -ről keltezett 10 frtos bankjegyeinek kiadása kezdetét veszi. A jelenleg „szabadalmazott osztrák nemzeti bank“ czime alatt forgalomban levő, 1863. évi jan. hó 15-ről keltezett osztrák értékű 10 forintos bankjegyek bekivántatnak és bevonatnak. Az osztrák magyar bank 1880. évi tiz forintos bankjegyének leírása a következő : Az osztrák magyar bank 1880. május 1 ről keltezett 10 forintos bankjegyei 132 milliméter szélességű és 90 milliméter magasságú rézformával bírnak, a vízjel nélkül készült papíron kettős nyomtatást mutatnak, egy oldalon német, más oldalon magyar bankjegyszöveggel. A tulajdonképeni 122 milliméter széles és 80 milliméter magas bankjegy közepén egy derékszögű, 58 mm. széles és 40 mm. magas, világos barna alapszínű írásmezőt mutat, sötétkék színben nyomatott derékszögű kerettel beszelve, mely a bankjegykép összes többi terét teljesen elfoglalja. Ezen sötétkék keret egységes rajzolásában nyolcz mezőre való felosztást tisztán fölismertet, melyek közül három három egymás fölött csoportosuló mező a bankjegykép jobb és baloldali részét arányos elrendezésben képezi, míg a többi két mező az irásmezőt fölül és alul egész szélességében berekeszti és egyszersmind a keret két oldal részét egymással összeköti. A bankjegykép ezen két hármas felosztású, egymással egyenlő oldalrészének mindegyike felső derékszögű mezejében az arabs „10“ számot világos színnel köralakú ékítményben, a német szöveg oldalán : „Zehn Gulden“ a magyar szöveg oldalán : „Tz forint“ körirattal tartalmazza. A két oldalrész ezen felső mezői a keretnek az irásmező fölött levő része által köttetnek össze, melyben antiqua-betűkkel világos színnel nyomatva ezen szavak : „Zehn Gulden“, illetőleg „Tíz forint“, hosszúkás díszített táblán mutatkoznak. A bankjegy német, valamint magyar oldalán, a két oldalrész középső mezeiben, kör alakú keretben egy és ugyanazon eszményi női fő van elhelyezve és pedig úgy, hogy az egyik oldalrész feje a másik oldalrészen levő főnek tökéletes tükörképe. A bankjegyen tehát egy és ugyanazon fő négyszer mutatkozik kétféle fordulatban és világításban, tekintetét mindig az irásmező felé irányozva. A bankjegy két oldalrészének alsó mezői derékszögű díszes ékítményben, mely az előbb említett fejrajzok köralakú kereteihez szorosan csatlakozik, a bankjegyek hamisítására szabott büntetésről szóló törvényes határozmányt mikroskopikus írásban tartalmazzák. az A legsúlyosabb vádak egyike, amelylyel ellenzék Tiszát sújtani akarná (csak akarná, mert valóban csak lármáz, de — az igazságnak még látszatát sem tudván felhozni — legfönnebb csak saját magát sújtja) az, hogy Tisza Magyarországot Ausztriának kiszolgáltatta. Hatalmas frázis, amely sújtana, ha csak egy mákszemnyi igazság is volna benne. Szerencsére nincs. Ott van pl. az 1878 ki kiegyezés. Hogy ezen kiegyezés Magyarországra kerek számban 5 millió előnynyel volt, azt maga megtámadhatatlan zárszámadások alapján — még maga az ellenzék is kénytelen bevallani. És sajátságos : az az ellenzék, amely Tiszát azzal vádolja, hogy ő a Deák művét meghamisította, hogy Magyarországot Ausztriának kiszolgáltatta, Bittó Pistukát pl. megteszi nemcsak nagy államférfiúnak, de épen pártvezérnek, akit egekig magasztal, egyenesen istenit. Pedig hát ezen az, akinek kormányelnökségére minden önérzetes ember csak pirulva gondol, még a fogyasztási adókat is közössé akarta és akarja tenni Ausztriával. Vajjon, nem ez fogna , a Deák művének meghamisítása lenni ? Kétségkívül. Deák intenziójanézete, soha sem volt az, hogy minél több „közös ügyet“ kell teremteni, hanem, hogy azok számát minél kevesebbre kell redukálni ; valamint az sem volt a Deák elve, hogy Magyarország minél többet adózzon Ausztriának, hanem hogy a közös együttlétből nekünk magunknak legyen minél több hasznunk. Az ellenzék azonban úgy látszik, kész volna még azon 5 millióról is lemondani, amelyet az új kiegyezés számunkra, mint előnyt nyújt, csak hogy azt mondhassa : ime visszaállítottam a Deák művét. No meg, hogy — ha lehet — Tiszát megbuktassa. Ez egyébiránt sajátságos egy manőver. Az ember zavarban van vele. De kétségkívül mégis megvan a maga fontos indoka. Mert,hogy azon ellenzéki matadorok nem ok nélkül teszik, az kétségtelen. Lehetséges, hogy így okoskodnak : amint látjuk, egyedül a magyarországi választók segítségével meg nem buktathatjuk Tiszát — ezek cserben hagynak bennünket — jó lesz tehát az osztrákok rokonszenvét is megnyerni , hátha ezek segítségével czélhoz juthatunk. Az osztrákok ugyanis nagyon jól tudják, hogy mily rendkívül haszon lenne reájuk nézve, ha a Tisza-Dera előtti korszakot visszavarázsolnék; a saját közönségünket egy frázissal majd csak el tudjuk altatni. Mondom, én annyival is inkább hajlandó vagyok hinni, hogy így okoskodnak, mert még emlékszem, hogy az ellenzéki matadorok mint vándoroltak Bécsbe, hogy ott a szövetséget a Tisza megbuktatására megkössék. S hogy így okoskodnak, azon nem is bámulok, csak azt nem értem , hogy van bátorságuk a saját közönségüket oly rövidlátónak tartani, hogy ily valamit fel mernek találni. Hogy egyébiránt Tisza mennyire „szolgája a németeknek“, azt sok minden más mellett az is bizonyítja, ami nemrégiben a bécsi rájkszrábban lefolyt 16 óráig — csaknem hajnalig tanácskoztak — hogy botrány quantum satis ne lett volna, azt ugyan senki sem állíthatja, az osztrák urak, akiknek egy részétől ugyan magunk is kikaptunk. Emlékezhetünk, hogy „az átkozott“ Tiszanera előtt a Skenek et consortesek mily boldogságban úsztak : iparterményeikkel elárasztván — még pedig szabadon — Magyarországot, milliókat raktak zsebre. Akkor bezzeg nem jajgattak Magyarország ellen , most azonban, miután „Tisza Magyarországot nekik kiszolgáltatta“, egészen máskint van. Ezt bizonyítja maga Skene. „A magyarok — mond a többek között ezen az ama 16 óráig tartó éjjeli ülésen — így akarják s ehez alkalmazkodnunk kell nekünk szerencsétlen apró népeknek, akik 760 °-ot fizetünk. A boszniai vasút Broodtól Zeniczáig építtetett ki. Ez az egész forgalmat Boszniából Magyarország felé irányozza, s nagy hasznára van a magyar pályának. Most tovább akarja építeni a vasutat nem a régi irányban, hanem más irányt keresnek, mely oldalvást fekszik. Ez is Magyarország érdekében történik. Ezenkívül a vasutat rendes vágányú alépítménynyel látják el,meggyőződésem szerint azért, mert a magyarokra nézve kellemes, ha mi részükre abban az országban, melyet a jövőben leírni akarnak, a vasutat saját költségükön építjük.“ Ezután így végzi Skene úr beszédét: „míg ő felsége Ausztria császára a mi érdekeinkért épen úgy nem lép fel, mint Magyarország királya Magyarország érdekeiért“, addig kéri a rájksztábot, hogy a kérdéses vasút kiépítését ne engedjék meg. íme, hová „sülyesztette“ ez az „átkozott“ Tisza a Magyarország ügyeit! A Skenek kényteleneknek érzik magukat kijelenteni, hogy „a magyarok igy akarják s ehez alkalmazkódnunk kell“ — már t. i. ő Skenekségüknek és zokon veszik, hogy most Magyarország királya Magyarország érdekeit is ép úgy védi, mint az Ausztriáét. És mindezen óriás bűnök legfőleg azt az „átkozott“ Tiszát terhelvén, légy szives te nagy lelkű magyar nemzetem a már küszöbön álló választásoknál öt — már t. i. Tiszát — megbuktatni. Ez által — oha ezt teszed — nagy örömet szerzendesz nem csak az osztrák kedves sógoroknak, de a mi ellenzékünknek is, s nég rá mindkettőnek kegyét is megnyerended. Teh. csak rajta! Ausztras. Kormányunk és az ellenzék. XXVII. Kézdi-szék, 1880. decz. 24 ily áldástalan elhelyezkedése felett, s jogosan kérdezhetjük, hogy: Kézdi-Vásárhely mit miveltél azon fillérekkel, melyet mi az általános felvilágosodás érdekében fektettünk be nálad, hogy ily vastag az anyagi sötétség te nálad ?! A vidék és az iparos kereskedővilág azon része pedig, mely Háromszék felvidéki részen különösen üzleti szempontból óhajtja a vasút és ezen czélból akarja azt leginkább igénybe venni egykor, még inkább kérdheti hogy : „micsoda?! Az ezredéves szokás a gyakorlat és az adott viszonyok egy valóságos kis kereskedelmi központot („emporium“) képeztek Kézdi-Vásárhelyből a Felvidéken, melyet mi ezentúl nem csak a város, de a mi egyenes és közvetlen hasznunkért is közelebbé akarjunk tenni a világhoz és önmagunkhoz. És most elteszik a vasutat a város határáról. Oroszfaluba küldi az indóházat e derék, nemes város, hogy a mi személy és teherszálltmányaink legalább is egy jó félórával (tehát 2—3 vasúti mértfölddel) jöhessenek el a kitűzött czéltól ! Ez nem járja! Ezáltal nem csak K.-Vásárhely város szenved, mert az ipar és kereskedelem végül is ki fog húzódni belőle valamelyik felvidéki indóház közelébe, hanem a mi érdekeink és céljaink is ki lesznek játszódva. Új emporiumot, üzleti összeköttetéseket, állandó adásvevési piacot kell teremtenünk, amit bizonyára mi is meg fogunk érezni, de még a saját erőnkön felépítni kívánt vasút kilátásait, és jövedelmezőség tekintetében bizonyára igen fogja különösen kezdetben alterálni. Szerény nézetünk szerint e kérdés felett nem lehet oly könnyen átosonni, amint pl. Vásárhely át akar osonni a felett. De még úgy sem, mint az előleges értekezések átugrani látszanak e kérdést. A „Szeget-szeggel“ elvnek alkalmazása itt nem talál a k. vásárhelyi indóháznak Oroszfaluba helyezése nem csak K.Vásárhelyt, de a vidéket és magát a vasutat is közelebbről fogja bántani. Sőt a mi több, e két utóbbit előbb, mint a várost, amely kezdetben csak a kis befuvarozások árából is tisztességes hasznot fog jó részt magának hajtani. Csaknem biztosan állítható, hogy a felvidék vevői és szállítói valahányszor piaczra menni akarnak, számot fognak vetni az iránt, hogy várjon idő és pénz tekintetében jutányosabb lesz-e vasúton menni Oroszfaluba és onnan gyalog vagy bérkocsin K.Vásárhelyre, mintha befogják az úgyis hiában álló szürkét meg a barnát és azzal hajtatnak be egyenesen Vásárhelyre ? És csaknem biztosan állítható, hogy az egész felvidék ez utóbbit fogja magára nézve előnyösebbnek találni. És azt fogja követni mindig. Nálók nélkül pedig igen nehéz lesz a felvidéki piacot kitenni másfelé, mert az „lucus“ lenne „a non lucendo.“ Találni kell tehát módot és eszközt, hogy Kézdi-Vásárhely jövőre se legyen a szomszéd faluban ! Én csak a mondó vagyok ! A bizony ! Góbé Diák. Ceterum censeo: Carthaginem delendam — non esse! A vasútépítésre vonatkozó sepsiszentgyörgyi tanácskozmányok alkalmából K.-Vásárhelyre vonatkozólag odadobott pikáns megjegyzést részemről idáig olybá tekintettem, mintha csak „Nagy Körös“ akart volna ingerkedni „Kecskemétetek „Kecskemét“ azonban még mindig hallgat - látom. Zsebre tette azt a „paraszt czélzás“-t. Tehát mégis csak kell lenni valami kutyának a kertben ! Pedig az nem járja. Ahol nekünk is, másnak is igen sok szavunk van ! Nekünk azért, mert mi és kortársaink már mint kis iskolás kölkök és serdültebb diákok sok számos belépti díjas gyermekbált és szini előadást rendeztünk e nemes város közművelődésének javára, amelynek jövedelmét mindannyiszor hűségesen az iskolák és közhasznú intézmények oltárára tettük, — még csak egy darabka czukrot sem véve belőle a rendezők és érdemesebb közreműködők javadalmazására — és így : méltán aggódhatunk befektetett fáradozásaink és kapizálásaink Egy szendergő egyesület. K.-Vásárhely, 1880. decz. 26. Tekintetes szerkesztő ur ! Pár évvel ezelőtt egy szép és nemes czél megvalósítása érdekében alakult városunkban egy egyesület, melynek zászlójára a legszebb mondatok egyike volt felírva: „Közmivelődési egyesület.“ Hogy mi czél lebegett annak szemei előtt, ki egy ily társadalmi intézmény létrehozásában fáradságot nem ismerő buzgalommal munkálkodott, szükségtelen körülírni, mert már maga a czím is világos magyarázatát adja a czélnak. Mielőtt azonban az egyesületnek múltban tett munkásságáról rövid vonásokban megemlékezném : szabadjon azon egyént, kinek neve az egyesülettel összeforrva van, megnevezni. Teszem pedig ezt azért, hogy jelezzem általa azt, miszerint K.Vásárhely benszülöttje és nem valami „sokonai“ kezdeményezése folytán lett e fontos kulturális felállítva. Nagy Gyula úr — jelenleg erdőfelügyelő — volt azon egyén, kinek lelkében fogamzott meg egy ily egyesület létesítése. Ő volt az, ki az 1875. év őszén lelkének teljes erejével munkált annak létesítésén. Szavai nem voltak : „kiáltó szó a pusztában,“ mert már ugyanazon évben szervezkedett az egyesület, sőt nemsokára azután fényes tanújelét adó életének. Kiki tehetsége szerint sorakozott azon szakosztályhoz, melyhez hivatása és képessége vezérlő. Oly tervszerű beosztással volt összeállítva a munkakör, hogy benne a társadalmi műveltségre befolyó eszközök csaknem mind képviselve voltak, így pl. a „dal-és zene szakosztály“, mely a lélek nemesítését; a „felolvasó szakosztály,“ mely az irodalom ismertetését; a „szini szakosztály,“ mely a nyelv tisztaságát és sajátságait voltak hivatva kifejteni, mind megannyi tényezői a művelődés kellékeinek. Említsem e, hogy mit tett az egyesület rövid fennállása alatt és a humán intézetek érdekében ? Említsem, hogy mily munkásságot fejtett ki a műveltség terjesztése körül ? Említsem e a czélt, amelyért küzdött ? Leírjam e azon szép díszleteket és ruhatárt, melylyel az egyesület rendelkezik s a melyek pár