Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)

1882-10-18 / 84. szám

biztos az­ok diadaluk. Mi nem mernék ilyen határozot­tan állítani, sőt ismerve az ottani intelligens gondol­kozását, kilátásba helyezhetjük Ugron úrnak, miszerint „soha semmi sem lesz belőle“, akárhogy verjék félre a nagy harangot. Kállay Béni közös pénzügyminiszter a delegácziók elé kimerítő expozét fog terjeszteni azon állapotok és viszonyok felől, melyeket boszniai utazása alkalmával ta­pasztalt. A delegácziók ülésszaka mintegy négy hétre fog terjedni. A kormány törvényjavaslatot fog előterjeszteni az iránt, hogy osztrák újonczok a hadsereg újjászervezésé­nek teljes keresztülviteléig két magyar ezredbe ideigle­nesen besorozhatók legyenek. Az uj miniszterek kinevezése. A hivatalos lap je­lenti : ( ) Felsége a következő legfelső kéziratokat méltoz­­tatott kibocsátani : I. Kedves báró Kemény! , midőn önt földmi­­velés-, ipar- és kereskedelemügyi magyar miniszteri ál­lásától kegyelemben felmentem, s e minőségben tett si­keres és kitűnő szolgálatai felett teljes elismerésemet nyilvánítom , egyúttal magyar miniszterelnököm előter­jesztése folytán közmunka- és közlekedésügyi magyar miniszteremmé ezennel kinevezem. Kelt Bécsb­en, 1882. évi okt. hó 12-én. Ferencz József, s. k. Ti­sza S­á­l­mán, s. k. II. Kedves gróf 8­7 é­s h­en­y­i­­ magyar miniszter­elnököm előterjesztése folytán, önt fő kim­ívelés-, ipar- és kereskedelemügyi magyar miniszteremmé ezennel kine­vezem. Kelt Bécsben, 1882. évi okt. hó 12-én. Ferencz József, s. k. Tisza Kálmán, s. k. A magyarországi reformákt egyházi Debreczenben tartott országos zsinatának szervezetére és az egyházi törvénykezésre vonatkozó munkálata a vallás- és közok­tatásügyi m. kir. miniszter által a király ő felsége azt a legfelső helybenhagyási és megerősítési záradékkal hagyta helyben és erősítette meg. A szászok grácziája. Hétfalu, 1882. október 12. Kolozsvár ág. hi­tv. ev., hitközsége a szász serbesi consistorium hatósága alatt áll, s mint ilyen, az ott üresedésben levő papi állomás betöltése iránt amaz egyházi hatósághoz azon jogos kérelemmel járult, hogy a pályázat magyar egyházi lapban is közzététessék. Azonban ezen méltányos és jogos kérelem merőben te­kinteten kivül hagyatott, mivel azon hatóságnak egye­düli hivatalos lapja a „Hermannstädter Deutsches Ta­gesblatt“. E tény valóban nagy kegy s nagy jóakarat Kolozsvár hitközségével szemben ! Mint tudjuk, Kolozs­vár ág. ev. hitközsége oly lelkészeket igényel, a­kik a magyar és német nyelvet irodalmikig bírják. De azt is tudjuk, hogy Kolozsvár Erdélyben a legelső derék magyar város, s mint ilyen, inkább ma­gyar, de a német nyelvet is biró lelkészt óhajt válasz­tani. Ennek elég bizonysága az, hogy a derék, tudo­mányosan művelt egyháztanácsi érdemes tagok a leg­első s legtekintélyesebb magyar egyházi lapba — a budapesti Ballagi-féle szaklapba — küldötték be saját egyháztanácsi el­határozásukból, azzal a megjegyzéssel, hogy midőn a pályázók folyamodványaikat a szászse­­besi ág. ev. consistoriumhoz benyújtják, erről egyidejű­leg a kolozsvári ág. hiv. tanácsot is egy levélben érte­sítsék. Helyes, jogos, dicséretes a kolozsvári hitközség tanácsának határozata s tett lépése! Ha a szászsebesi consistorium ezt — a méltányosság szempontjából ki­indulva — megteszi, az eljárás kifogás alá nem jöhet a pályázat kihirdetését illetőleg. De igy bizony kibújt a szeg a zsákból, kitűnt kegyük s jóakaratuk ékesen. Pedig hiszen korántse volna oka az erdélyi ág. ev. 178,348 szász ajkú létszámnak a 30,300 ág. ev. magyar lélekszám ellen tenni az egyoldalú s csakis né­met lapban közzétett pályázat által, midőn ez utóbbiak­nak is van szavuk, van joguk megkövetelni, hogy a PaPi pályázat itt is, ott is, magyar lapban is kihirdet­­tessék. Annál is inkább, mivel az egyenes befolyás és a döntő választás kizárólag az illetékes választójogo­­­­sultak szabad elhatározásától függ és feltételeztetik. A­kik kétszer is meggondolják és férfias komolysággal latba vetik, hogy kit válaszszanak körükbe élethosszig tartó működésre, hivataloskodásra. Ezen egyoldalúság tehát ki nem menthető, hanem igenis elítélendő, meg­rovandó. Egy olyan erd­élyrészi legelső és kiváló nagy­­fontosságú misszióval bíró egyházközség, mint Kolozs­vár, méltán s teljes joggal megkövetelheti, hogy Erdély és Magyarország 5 egyházkerületének minden lelkésze megtudja, hogy ott az egyik papi állomás elhalálozás folytán megüresedett. Hogy igy nyerhessen ott tért s alkalmazást az, a ki magában hivatottságot érez, a ki okmányai, tudományos műveltsége, szónoki kiváló ké­pessége, irodalmi és társadalmi munkássága s mivelt­­sége alapján azon állásra legérdemesebb, a ki a válasz­­­tó­­jogosultak bizalmát, köztetszését leginkább megnyeri. Miért rendelkezik a haza, az egyház kitűnő haza­fiakkal, egyházi férfiakkal, ha ezek közül egyik vagy másik épen a nyilvánosság képviselője, a sajtó által egyoldalú nemzeties irányban kíméletlenül leszoríttatik? Miért áldozza fel idejét a tudomány, műveltség után vágyó lélek, miért emészti fel erejét s tehetségét a szak­munkásság körében híven dolgozó férfiú, ha a separa­­tistikus irány egyenesen elzárja előle az utat és módot onnan, hol hivatottságát, kitűnő szakkészültségét érté­kesíthetné és jobb jövőjét megalapíthatná ? Úgy tudom, hogy a szászsebesi ev. consistorium­­nak is ugyanazon egyházi alkotmányo­s törvényei van­nak meg, mint épen a brassói egyházmegyei consisto­­riumnak ; mégis ez utóbbiak — dicséretükre legyen mondva — midőn a hosszú fal­usi ev. papi állomás meg­üresedett, a pályázati hirdetést nemcsak a „llem­ann­­städter Deutsches Tagesblatt“-ban, hanem egyszersmind a budapesti „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap“-ban is, mint tekintélyes magyar szaklapban közzétették. Igaz, h­ogy az imént nevezett papi állomás nem igényli feltétlen a német nyelv tökéletes leírását, mivel ezen hitközség tiszta magyar nyelvű , de mégis szüksé­ges az, hisz a nyelvismeret itt is csak tudománynak, is­meretnek, műveltségnek tudatik be, mint akárhol a vi­lágon. E tekintetben a költő is így szól a többek közt: „Nyelvét más népeknek tanuld hogy általa Megismerd, a mi még ismerve nem vala“. Szó, a mi szó, az utóbbi egyházi hatóság helyesen járt el a pályázat kihirdetésénél , ellenben az előbbi a mél­tányosság elvétől eltért, az érdekközösség szempontját mellőzte, az egyoldalúság hibájába esett! Gondolom­, hogy az eféle mondások nem valami kedves hangok a mi nyelvi ellentáborunk egyes elfo­gultjai előtt. Mindamellett azonban — bocsánat érezte, mert alkotmányos országban szabad sajtó mellett az e­féle vétségeket a lelkiismeret szava nem engedheti szó nélkül elhallgatni. De még különben is a­ sajtóról gyarlóságom igy vélekedik : nagy hatalom ez, mert a tudomány, ismeret terjesztője, a mi vetődés, haladás zászlóvivője, a szép, jó és nemes tettek fejlesztője, a közerkölcsiség ápolója, a nyilvánosság szóvivője, az igazság őre, az ártatlanság védője, a megtámadott védbástyája, a közbajok orvosa, a közsebek gyógyítója, a közakarat kifejezője, a visz­­szaélések megtorlója, a hibák megrovója, a ballépések elítélője, a félszegség rendreutasítója, az egyoldalúság vesszője, a részakarat ostora és a gonoszság dorongja; szóval a szabad sajtó igen nagy hatalom; ez egy nyil­vános országos tekintélyű nagy úr ! Mint ilyent respektáld azért illőleg te is, elfogult embertársam, ha mindjárt az író maga nincsen is tán kedved szerint alkotva, ha tettei által nem bírhatja is kegyeidet ! Neked is van hazád, egyházad, nemzeted, köz­ügyed, közérdeked; a tér előtted is nyílt és szabad, a költő neked is mondja: „Hass, alkoss, gyarapits — s a haza fényre derülj“ Hass, h­ogy a népek és nemzetek kapcsoltassanak össze a szeretet kötelékeivel ; alkoss, hogy olvadjanak össze a szabadság, egyenlőség, testvériség szent gyűrű­jébe; nagggyá, dicsővé alkotja e hazát és benne bol­doggá teszi a népeket és nemzeteket. Libertás. — 334 — A Pető­fi-szobor leleplezése. Budapest, 1882. október 15. Az időjárás nem igen kedvezett az ünnepélynek, süni, komor fellegek borítják az eget, de tartalmuktól szerencsére megkímélték azon 10 ezrekre menő közön­séget, mely nem tartozván ama kiválogatottak közé, kik a Petőfi arczképével ellátott névre szóló meghívók segé­lyével a díszterembe bejuthattak, az akadémia előtti térségen foglalt helyet, élénk bírálatnak vetve alá az egymásután felrobogó hin­tó­k és bérkocsikban ülők öl­tözékét és kemény szóharczokat viva azok némelyike ki­léte felett. Benn a Petőfi koszoruzott mellszobrával ékített díszterem már 10 óra előtt zsufolásig megtelt a főváros társadalmának színe-javával. Ott láttuk Tisza Kálmán, Kemény dr., Pauler, Trefort, Ráday, Szapári és Széche­nyi gróf minisztereket; az­­országgyűlés képviseletében Péchy Tamás elnököt, Visontai Kovács László házna­gyot, Pejacsevics gróf és Fenyvesi Ferencz jegyzőket, ■— a fentebbiek Tisza miniszterelnök kivételével, majd­nem valamennyien díszmagyarban; továbbá a magyar tudományos akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság legkiválóbb tagjait. Edelsheim-Gyulay báró tábornokot és számos honvéd törzstisztet, Ivánka, Wahrmann, Mi­­­rady Gábor, Csanády Sándor és számos más képviselőt, Andrásy Aladár gróf, Zichy Géza gróf, Mednyánszky Árpád bárót és a főrendiháznak számos tagját. Ott vol­tak még Ráth Károly és Kammermayer polgármesterek, mint a főváros képviselői, azonkívül igen sok főúr, kép­viselő, író és művész. Pontban 10 órakor Ráth Károly polgármester rö­­­­vid tartalmas beszédben ü­dvözle a megjelenteket és az­­ ünnepélyt megnyíltnak nyilvánítva átadja a szót Jókai Mórnak. A nagy költőnek a lehetőségig egyszerű fekete magyar öltönye kellemes ellentétet képez az előtte szólott főpolgármester fényes diszm­agyarjával. Mély csend ural­kodik, midőn a világhírű író benső indulástól remegő hangon megkezdi szónoklatát. A közönség osztatlan fi­gyelemmel csüggött a szónok ajkain, mohón szívta ma­gába az utánozhatlan remek szónoklatnak minden egyes szavát, és csak néha-néha tört ki az el nem fojtható lel -­­­kesedés hangja a meghatott kebelekből. Röviden, tömören, szívhez szóló bensőséggel találó jellemvonásokban vázolta M­agyarország első írója, ifjú­kori barátjának, Magyar­o­rszág első költőjének, élet­rajzát. A freneticus tetszés­ zaj és lelkesült éljének vihara remegtette meg a dísztermet, midőn szónok e szavak­kal végzé beszédét: „Jó, hogy hamvait széthordták a szelek,­­ minden magyar embernek jut belőle egy szem“. Erre a polgármester rövid szavakban felhívta a hallgatóságot, hogy kövesse őt a szobor leleplezés tu­­lajdonképeni ünnepélyének színhelyére. Az óriási kö­zönségnek pózna lánczolatott tartó rendőrök által visz­­szatartott sorfala között haladt a hivatalos menet, a zászlókkal, czímerekkel és tarka szőnyegekkel pazaron díszített Dunasoron végig a Petőfi­ térre, hol a szobrot terítő szürke lepel csak körvonalakban engedi látni az ünnepeknek sikerült emlékét. A szobrot körítő ízléses rácsozat, úgyszinte a szobor talapzata és az e kettő kö­zött elterülő zöld pázsit, a­ virágok, koszorúk és szala­gok egész özönével volt borítva. A koszorúk száma bát­ran tehető kétszázra. Itt Ráth Károly főpolgármester lépett az emel­vényre, lelkes szavakban tolmácsolta azon érzelmeket, melyek minden magyar ember szivét éltek­ti , legnagyobb költője szobrának láttára. Szónoklata befejeztével mint­egy varázsütésre, hullott le a lepel és szemeink előtt állott a tisuzár Adolf által mintázott gyönyörű szobor. A közönség, mely még a szomszédos házak tetőzetét és párkányzatát is ellepte, lelkesült eget verő éljenria­­dalma fogadta a lélekemelő látványt. Az éljenzés lecsillapultával a főváros egyesült dal­­egyletei adták elő a 68-ik számú llodich ezred zeneka­rának kísérete mellett, a Hubert által Petőfinek „Tied vagyok, tied hazám, e szív­e lélek“ kezdetű költeményére szerzett férfi négyesével, mire Nagy Imre, a nemzeti színház tagja lépett az emelvényre, hogy Endrődi Sán­dornak az ünnepély alkalmára irt és a Petőfi-társ­asá­g által pályakoszorúzott költeményét aranycsengésű hang­jának egész varázsával, művészetének egész erejével elszavalja. Végre Reményi Antal, a szoborbizottság jegyzője, rövid beszédben átadta a szobrot a polgármesternek, kérte őt, h­ogy gondozza és ápolja azt külsőleg úgy, mint a­hogy ápoljuk szívünkben emlékét annak, kinek tiszte­letére e szobor emeltetett. Каш monnayer polgármester válaszolt néhány szóval e beszédre, mire a zene- és ének­kar az „Isten áld meg a magyart“ elzengé­sével bezárta az ünnepély programmját. Soha még ünnepély fényesebben nem sikerült, mint a mai ; a rend egyetlen egy perezre sem zavartatott meg. M. P. Magyar szili fisz­e­­ Brassóban. Brassó, 1882. okt. 10. Bényei István, igazgató, dráma-, vígjáték-, nép­színmű és operette színtársulatával megérkezett váro­sunkba s ma már harmadszor mutatja be magát a szin­­pártoló közönségnek. Ide jövetelének egyébiránt némi történelme is van, a­mint alább következik. Köztudomású dolog, hogy a m­agmérhetlen káro­kat okozott színházi katasztrófák következtében az egész világ színházai szoros vizsgálat tárgyai lettek. Besoroz­ták a brassói Redoute ot is a budapesti, bécsi és más világhirűekkel a „színházak“ sorába s bizottság küldet­vén ki megvizsgálására, alkalmatlannak találtatott elő­adások tarthatására. És ezzel a brassói Redoute nem igen fénylő napja bizonytalan időre, némelyek szerint örökre, foment. Mert nem igen akadt vállalkozó, h­ogy a beteges testet, a szó szoros értelmében elrongyosodott Redoute-unkat helyreállítsa, hasznavehetővé tegye. V­égre még­is rászánta magát L­­ui­s a sokáig nélkülözött színházat roppant áldozattal — az előre megállapított tervek szerint — teljesen helyreállította.­­ ágatott uj, kényelmes ki­­s bejáratokat, a régit megbővitette, ajtót megnagyitotta s az egész Ridoute-ot ellátta a szüksé­ges vízvezetékkel. Mikor aztán minden ké­zen volt, pitya­mallatni kezdett, s mikor Bényei szerződésre lépett L. úrral, a lelkes bérlővel, hogy magyar színészekkel szen­telje fel a megtisztult temüket, m­e, a Redoute napja ismét feljött! Hanem ez (már t. i. hogy legelőször is magyarul dicsérik ott az Urat) nem tetszett P­. városi mérnök atyánkfiának s az e­lleni potentiával (melynél ő állítólag 100 esetben 99-szer a várost orránál fogva vezeti) azt diktálta, hogy: nem lehet (magyar) szini-elő­­adásokat tartani, mert én nem akarom, azaz, hogy, ej­­engje no, hogy is mondjam? a vízvezetékek nem jók. Szegény L. úgy mérgelődött erre, hogy azt monda, h­ogy a­mig­a lesz a Redoute bérlője, hát ott sem németül, sem oláhul nem dicsérik az ur.it Lényeinek pedig, ki már útban volt felénk, azt távirta, hogy lm Brassóban akar játszani, hát ne jöjjön ide, hanem maradjon K.-Vásárhelyt. Ha­nem Bényei a városi tanács meglepetésére, 1­. mérnök ur nagy boszuságára s U. ur és a magyarság nagy örö­mére egyszerre, a mondott időre, beköszöntött­en hoz­zánk, s° hála érette derék főispánunk ő méltóságának, előadásait a Redoute-ban meg is kezdette. íme, ez a Bé­nyei idejövetelének rövid tör­ténete. Az a jó hírnév, melyet a „Nemere“ Bényei úr színtársulatáról szerte hordott, úgy látszik, reánk sem volt minden hatás nélkül való. Ezt bizonyítja a teg­napi előad­ás alkalmával „jól megtelt“ színház. Olyan közönséget láttunk együtt, min­t régen nem, a­melyben nem csak a magyarság minden rangú osztálya, hanem az idegen nemzetiségűek is — habár gyéren — képvi.

Next