Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-06-24 / 51. szám

Mikor régi vallomásait említik, azt mondja, zavart volt, különben is fel akarta magát áldozni. Utána Wollner Herman zsidó koldus, a második vádlott halgattatott ki, zavarosan beszél, tagad mindent. Buxbaum Abrahám galicziai ujsandeczi zsidó ta­nító, ki Eszlárra akart szerződni, Kuncm fut ember­nek módja, ki őt gyilkossággal vádolja. Braun Leo­pold sakter úgy beszél, mint egy betanított színész, kezeit szüntelenül hátra csapva vagy elül keresztbe vágva hivatkozik a tíz parancsolatra, mely az ölést tiltja, sakternek szent embernek kell lennie, azért a vád lehetetlen. Ügyész kérdésére azt mondja, úgy hallotta, hogy a tíz parancsolatot keresztényekkel szemben is meg kell tartani. Most következett a tárgyalás egyik legdrámaibb részlete. Scharf Móricz hallgatatott ki, a­ki óriási szenzáczió közt Schwarcznak, Braunnak, és Bux­bauminak szemükbe mondja a vádat. Sebesen s oly hivatalos stylusban beszélt, mintha betanulta volna s leczkét mondana fel. Leírhatatlan a hatás, melyet vallomása a vádlottakra gyakorolt. Apja, Scharf József többször dühösen megfenyegette , követeli, hogy mondja meg, ki tanította erre a hazugságra, majd­­felugrik, fiára akar rohanni s csak a mellette álló börtönőr akadályozza meg szánd­éka végrehaj­tásában Schwarz Salamon összi­gazemberezi Móriczot, midőn ez szemébe mondja, hogy ő vágta el Eszter nyakát. „Bebizonyítom, hogy ez lehetetlen, mondja. Bebizonyítom a szentírással. Bebizonyítom a világ­­­történelemmel. Bebizonyítom élményeimmel, hogy lehetetlen, hogy az izraelita vallási szempontból gyilkosságot véghezvihessen. Azt látja mindenki, hogy ez a fiú erre tanítva van. Úgy mondja, mint­ha mesélne.“ — Buxbaum „N­und“-nak, „Laus*­keim“- nek nevezi Móriczot, s arczába köp. Braun Móricz magyar beszédjébe kapaszkodik. „Én nem tudok magyarul“ — mondja. „Ha maga nem tud magyarul, én meg nem tudok másképen — vála­­szolá Móricz — maga jelen volt Tisza-Eszláron.“ „Mit tesz ez, hogy jelen volt? kérdi Braun s aztán hozzá­teszi : „Azért mondom, mert biztosan tudom, hogy otthon nem tanulta azt a szót, hogy „jelen volt“, és nem is tudja, hogy mit tesz ez a szó.“ — Kínos hatást keltett, hogy Móricz, bár­az elnök figyelmeztette rá, hogy ha akar, apja el­len nem tartozik vallani, apja ellen is vall. A második nap izgalmas jelenetekben nem ma­radt mögötte az elsőnek. Előbb Scharf Józsefet hallgatták ki s utána Jungert, Braun Ábrahámot, Weiszsteint, Lustigot és Taubot. Fél tizenkettő felé ismét bevezették Scharf Móriczot s most az apa és az ügyvédek kereszttűzbe vették a fiút. Elárasztot­ták kérdésekkel, de zavarba nem bírták hozni. Példátlan jelenet volt az, a­mint Scharf József a vádlott apa szemben állt vádló fiával és tompa, remegő szóval kezdte őt kikérdezni, inteni, dorgálni, majd fenyegetni és átkozni, a gyerek eleintén nem birt atyja szemébe nézni, de az apa nyersen köve­telte, hogy tekintsen a szemébe; maga összerán­­czolt szemeiddel, sötét szúró tekintettel nézett a szemébe és tekintete kereszttüzébe vette a fiút, a­ki vérvörös volt és lesütötte a szemét. — Ké­sőbb hetyke lett, daczolt apjával és megvetőleg szólt hozzá. Gyűlölet szólt minden szavából, minden ellen, a mihez őt eddig valami kötötte. Hideg da­­czot mutatott könyörtelenül és mosolygott, mikor apja összekapta kezeit a feje fölött és átkokat mor­mogva, rogyott vissza a vádlottak padjára. Rettentő volt a három és fél óra, a­meddig az apa és fiú közt folyt e jelenet, mert Scharf minduntalan fel­ugrott padjáról és odaállt a fiú mellé, rámeredve sötét tekintetével. Olykor sírt, majd verejtékét tö­rölte, aztán összeszorított öklökkel szitkozódott. A fiút nem hatotta meg semmi, vádját következetesen fen­tartotta. Mindinkább nekibátorodott, s a Scharf módjára­­fölugráló vádlottakkal félvállról beszélt. Rendkívül izgalmas jelenet volt ez. A torzult, láng­vörös arczu, villogó szemű fiú ott állt a bírói asz­tal előtt s hol apja, hol a sakterek ugrottak mellé, faggatni, hogy ismételje szörnyű vádját, arczaikon gyűlölettel és kétségbeeséssel. S a fiú mindannyi­szor megzavarodás nélkül, rendíthetlenül ismételé vádjait. Mikor a védők vették kikérdezés alá a fiút, még zajosabb lett a jelenet. Néha öten is szóltak egyszerre, a közönség pedig zajongott, megjegyzé­seket tett. Úgyszólván az egész terem tárgyalt. Az elnök csak olyankor szólt közbe, vagy nyúlt a csen­­getyűhöz, mikor az állapot már szinte tűrhetetlen volt.­­ A fiút az ügyvédek keresztkérdései sem bírták zavarba hozni , pedig a védők nagy reménye­ket köttetek ehhez. Megmaradt állításai mellett e zsü fenyvek fogadják be őket és surrannak el előt­tük, mint egy álom. Hosszú utazás vala. Keveset szólnak egymáshoz , fázva simul Ola kedvese melléhez, arany paszomántos ujjasán csil­log a hold fénye. Szemfényvesztő ruháját nem volt ideje levetni magáról, idegenszerűen és csodálato­san ült a csikóit mellényű­ ifjú mellett, s úgy né­zett ki, mint egy távoli csoda­országi virág, me­lyet az életnek őrült szeszélye északi Brandenburgba dobott. Anzelm észreveszi azt, hevesen szökik a vér ar­czába, s gyorsan levonva válláról sötét kittely-dol­­mányát, betakarja vele kedvesét. — Fázol, Óla? — szól részvéttel. — A szél ke­ményen fúj ! — Óla igenlőleg bólintott szavaira, s kérdé: — Messze lakol-e Anzelm? Sohasem találtam volna ezen után hozzád ! Vannak szüleid és testvé­reid? — Egyes egyedül vagyok — felelé ez. — Anyám meghalt. Nézz oda, ott terül el Neunhauzen, még egy negyedóra, s a kastélynál vagyunk ! — Ki lakik ott? — kérdé gyorsan. — Brievall úr, az ő öreg édes­anyjával. — Előre szürke! Nézd mily mélyen járnak a kerekek a fö­vényben. Itt nagyon rész az út. Tulfelől ama cserfát ismeri minden gyermek e vidéken, mondj egy Mi­­atyánkot, midőn elmegyünk mellette, az egy saját­ságos fa. Rajta­ kicsi szürke, rajta! * A czigánynő bámulva pillantott föl. — Mi van azzal az óriás cserfával ? A hegye elúszott, ágai mint ezer kigyó vannak, törzséből ki­nőve­ világosan lehet látni a hold fényében. Fatest anyó azt mondja: „áss ki egy oly fának gyökeré­ből karácsony éjjel egy darabocskát, tedd azt az aj­­­tóküszöb alá, vess rá három korpafüvet, aztán az ajtószárny jobb oldalára szegezz egy lenyúzott de­nevér bőrt, és sem pestis, sem döghalál nem fogja meglátogatni házadat!“ " Anzelm óvakodott a fa felé nézni. — A régi időben sokan kivégeztettek ama fa alatt, — mondá halk hangon. — Embervérrel van öntözve, s emberek csontjain nőtt föl oly óriás nagyra ; a kivégzettek éjfél tájban ismét fölelevenednek, s ha egy utas elmegy mellette és megpillantja a kísértetét, akkor utólérte a veszedelem. — Ezzel fölemelé az ostort s csat­­tantott a ló fölött A fa közelebb, és közelebb jött s a neunhauzeni kertész mind inkább félre fordittata fejét tőle félelmetlen kedvese arcza felé. — Ója nevetett. — Magyarországon sok ily rémes dologról be­szélnek, s vannak akasztófák is, melyek mellett éj­jel úgy látszik, mintha tűz világitana; de én­ nem félek, hisz nem egyszer, de sokszor kellett hálnom akasztófa alatt. Ott van legbiztosabb hely a czigá­­nyok kincsei számára, s ott vannak legtöbbnyire a czigány sátrak fölütve. Kisértetek nincsenek, de igen vannak gonosz emberek, a kik maguk az ör­dögök ! — Ura, ne nevess! susogá megrémülve Anzelm. — Az bűn. Egek ura ! Rajta, szürke, rajta ! Mint a gyertya, oly egyenesen hágott a ló leve­gőbe s vadul horkolva ereszkedett le a másik ol­dalon. A gödörből egy bozontos sötét alak emel­kedik föl, lánczokat csörtetve és tüzet okádva ; most az útra lépett, s fölemelte rémesen csörgő fekete karjait. Mint őrült, korbácsolta Anzelm a lovat, mely épen a tünemény alatt lassitá meg lépteit, de a mely most vad futásban vágtat a hold világos út hosszában. Végre megfeszítette a fiatal kertész a gyeplőszá­rat, képéből kikelve tekintett vissza; a cserfa már nem látszott. — Veszedelem ! — mormogta fogai között tom­pán, azután szenvedélyes gyöngédséggel fonta kar­ját a szép leány körül, ezer meg ezer csókkal bo­rítva el piros ajkait. — De én nem hagylak téged, Uia ! kiáltott magán kívül. — Inkább megválok atyámtól és szülőföldemtől, hogysem téged elhagy­jalak ! — (­Folytatása következik.) — 202 — Háromszék megye köztörvényhatósági képviselő bizottságának a megye területén bíróikig megítél­hető korcsmahitel nagysága iránt május 1- től 107. ikei pont alatt alkotott, szabályrendelete a belügy­miniszter június 1-ről 32347. sz. a. kelt leiratában foglalt módosításokkal jóváhagyatván, az az aláb­biak szerint állapíttatott meg. A vendéglőkben, korcsmákban és más italmérési helyiségekben — ideértve azon kereskedéseket is, melyek a szeszes italoknak kicsinyben eladására joggal bírnak, — ki­szolgáltatott szeszes italok ára iránti követelések fejében bíróilag megítélhető összeg Háromszeg me­gye területén, oly községre nézve, hol egy korcsma vagy italmérési helyiség van, 8 írtban, oly közsé­gekre nézve, hol két korcsma vagy italmérési he­lyiség van, 4 írtban, végül oly községekre nézve, melyekben kettőnél több korcsma vagy italmérési helyiség van, 2 írtban állapittatik meg. Jelen sza­bályrendelet minden községben a szokott módon ki­hirdetendő, s minden italmérési helyiségben magya­rul és az illető község jegyzőkönyvi nyelvén, a vendégek által könnyen látható helyen kifüggesz­tendő, s olvasható állapotban tartandó. Azon ven­déglős, korcsmáros vagy italmérő, ki ezen a­ ren­deletét nem teljesíti, a községi szegény­ alap javára 50 órtig terjedhető pénzbüntetéssel fog büntettetni. Ezen szabályrendelet folyó évi július he­tével lép életbe. Az elsőfokú ipariskolák szervezése Sepsi-Szen­tgyörgyön. Lapunk múlt számában az elsőfokú ipariskolák szervezése ügyében szerdán délelőtt a városház ta­nácstermében tartott értekezletről csak röviden em­lékeztünk meg. Az ott elmondottak kiegészítéséül az értekezlet lefolyását a következőkben adjuk. Tíz óra elmúlt, midőn gr. Zichy Jenő a város nevezetességeinek megtekintését befejezve, a Székely N. Múzeumból a városház tanácstermébe sietett, mely már akkor teljesen megtelt főként iparosok­ból álló közönséggel. Császár Bálint polgármester bemutatván Zichyt a közönségnek, ez elfoglalta az elnöki széket. Meg­nyitó beszédében hangsúlyozta, hogy az ipar csak úgy fejlődhetik tovább, ha az iparosok oktatása nem marad továbbra is kezdetleges állapotban, hanem lépést tart kultúránk egyéb fejlődésével. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a társadalom megteszi a szükséges lépéseket. Megtesz a kormány is minden tőle telhetőt, de mindent nem tehet s nem is volna jó, ha tenne mert a­hol a kormány mindent tesz, ott maga a nép élhetetlen és fejlődésre képtelen. Igyekezzenek főként első­sorban maguk az iparosok, azután a helyi és nagy­közönség s végül a hatóságok.­­Át­térve a helyi viszonyokra, megjegyzi, hogy az ipa­ros viszonyok súlya itt is valóban érezhető. Ennek egyik fő okát az iparos oktatás hátramaradásában látja, mely ha nem is áll alantas fokon, de sok kí­vánni valót hagy hátra. Pedig az erre megkívántató anyagi és értelmi erők megvannak s ha az iparosság az oktatás fejlesztéséhez tandíjfizetés tankönyvek- és taneszközökkel hozzá­járul, biztosabb jövőre lehet kilátásuk. S e tekintetben a brassói kamara is se­gédkezet fog nyújtani, melynek titkára megígérte, hogy a dotáczió felemelését ki fogja eszközölni. Szükségesnek s első teendőnek tartja a törvény által kívánt iparhatóság megválasztását. Azon fo­gyatkozáson is segíteni kell, hogy az iparos tanu­lók hetenként az eddigi hat óra helyett legalább is a törvény által minimálisnak megszabott hét órán át taníttassanak. Továbbá az oktatást össze kell kötni rendszeresített rajztanítással. Beszédét az ipar­bizottság mielőbbi létesítésének hangsúlyozásával végezte, melyet a közönség élénken megéljenzett. Ján­ócsi Péter­­y József mindenekelőtt egy költségve­tés megállapítására hívta fel az értekezletet. A ta­nítók jelenlegi fizetését, a GO írtot kevésnek tartja, mert nem felel meg azon feladat nagyságának, mely­nek megoldását az állam az iparos tanonczok taní­tóitól megvárja, s azért indítványozza, hogy a ta­­nítók fizetése 150 írtban s a rajztanáré 200 írt­ban állapíttassák meg, ezenkívül az igazgatói teen­dőkkel megbízott tanító még 50 írt tiszteletdíjban részesülne. Az ipartanodai bizottság megválasztását szintén sürgősnek mondja. Az iskolában az elméleti tantárgyak előadására 2 elemi tanító, a reáliákra 3 polgári iskolai képesítéssel bíró tanító fog alkal­maztatni. Előterjeszti azután a költségvetési terve­zetet. A szerint dologi kiadásokra előirányoztatnék 100 frt, 5 tanító fizetése s az igazgatói tisztelet­­díj ; 800 frt, egy néptanító fizetése 200 frt. Össze­sen 1100 frt. Ezzel szemben a fedezet volna: a je­lenleg levő 122 vagy kerek számban 120 iparos tanuló után járó 1 frtnyi tandíjból 120 frt, a ke­reskedő társaságtól 9 kereskedő gyakornok után 40 frt, az iparkamarától 100 frt. Maradna még az államsegély s a város segélye. Jágócsy mielőtt erről lenne szó, indítványba hozza, hogy a meste­rek által eddig fizetett 1 frtnyi tandíj 2 írtra emel­tették fel. Ez indítvány hosszabb vitát keltett s végre is Jágócsy indítványa azzal a megjegyzéssel fogadtatott el, hogy az iparosok a mesterinasok felvételekor a szülőkkel vagy gyámokkal kötött szerződésben kössék ki, hogy a tandíjt ezek fogják fizetni. Ezután a városi és állami segély került szóba. Sem Császár B. polgárm­., sem Jágócsy nem akartak elsők lenni az ajánlatban , mindegyik a másiktól várta, hogy az tegye meg ajánlatát.­­ Az ügy végre is azzal végződött, hogy mind a város, mind az ál­lam részéről 300—300 frt helyeztetett kilátásba, a brassói kamara részéről 150 frt, a kereskedők tár­sulatától pedig 120 frt. Kimondta még az értekez­let, hogy a heti órák száma legalább 7-re emelen­dő, továbbá, hogy az évi vizsgálatok alkalmával a mesterinasok munkáiból kiállítás fog rendeztetni з ezzel az értekezlet tizenegy óra után véget ért. Kossuth l­evele Nagyvárad városához. (Vége) Korunk ezen nem épen magasztos vonásának hatása kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észlel­hető; ha hát annak „a jogos reményektől oly távol eső állapotnak“ legalább”anyagi jólét volna gyű-

Next