Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)
1882-10-10 / 40. szám
Budapest, október 9. Ifjabb gróf Ráday Gedeon honvédelmi miniszterré és egyúttal belső titkos tanácsossá neveztetett ki. Hivatalos pálya kezdetén ily kitüntetés mentül kevesebb minisztert ért meg, s az bizonyára rendkivüli jele azon bizodalomnak, melyet a honvédelmi tárcza uj viselője irányában a korona ápol. De épen ez nagy és terhes kötelességeket ró gr. Rádayra, melyeket uralkodója és nemzete irányában egyaránt pontosan és lelkiismeretesen leróni kell iparkodnia. Olyan tárczát vesz át, melyet hivatalbeli előde alatt népszerűség övezett. Iparkodtak ugyan bizonyos oldalról Szende Béla minisztersége alatt már e tárcza egyik-másik közege ellenében gyanút kelteni; iparkodtak a volt miniszternek a honvédség fejlesztése körül szerzett érdemeit pártszenvedélyből azzal csökkenteni, hogy a honvédségnek képzelt ellenségeket teremtettek annak kebelében és azon kívül és összehordtak minden pletykát ennek az állításnak, illetőleg ennek a veszedelemnek bizonyítására, mindazonáltal nem szüntethették meg s nem is csorbíthatták a népszerűséget, melyet a honvédségi intézmény s a honvédelmi tárcza vezetője együtt élvezett. A pártszenvedély bizalmatlanságot akar kelteni gróf Ráday iránt is, már előzetesen. Már akadnak, kik krokodilkönnyeket sírnak a honvédség pusztulása felett, csak azért, mert ő lett miniszter, és felsorolják a Bécsből, meg más katona körökből jövő veszedelmeket, melyeknek ő a magyar honvédséget áldozatul fogja dobni. Ne lepje meg az efféle és ne adjon rá semmit; tanulja meg, hogy nálunk minden államférfi mindaddig, mig hivatalban van, bizonyos részről gyanú alatt áll s csak akkor, mikor állásától megválik, emlegetik érdemeit és viszik át a gyanút — utódára. Dolgozzék Ráday úgy, hogy megfeledkezzenek ellenfelei a gyanúról és ha lehet, hivatalkodása alatt fegyverezze le őket; ha nem, legalább működésének emlékezetével csikarja ki az elismerést. Aki a honvédség intézményének természetét érti és annak alapját, épúgy, mint alkotmányos viszonyainkat átalában ismeri, az nem fogja a bizalmatlanságot és gyanút szítani, hanem felismeri azon természetes korlátokat, melyek közt a honvédség fejleszthető volt eddig és melyek közt megtartható és megtartandó ezentúl is. Mert bizony már annak létszámát nem fejleszthetjük; nem valami »bécsi« cselszövénynél, hanem egyszerűen népességi viszonyainknál fogva, melyek következtében, ezentúl a közös hadsereghez is kevesebb újonczczal járulunk. Annál szorosabb kötelességünk azonban azt felszerelésben és kiképeztetésben tökéletesíteni és ennek bizony nem csak hogy semmi oldalról semmi akadálya nincs, hanem épen a gyanúsított katonai körök igényeinek annál inkább megfelel az, minél képzettebb haderő lesz. Hogy a régiek — kiknek egy része bizony nagyon hiányos katonai kiképeztetésben részesült — kidőlnek, az természetes; de »üldözés«-ről szó nincs és nem is lehet; az ifjabb elemek előretörését és kinek-kinek érdeme (és pedig katonai képzettségéhez és szolgálatához mért érdeme) szerint való megbecsülését üldözésnek tekinteni bizony nem lehet. Az ilyen gyanút jobbára azok keltik, kik a rendes eszközökkel és előhaladással megelégedve nincsenek. Van azonban Ráday kineveztetésében egy másik mozzanat, melyet ez alkalommal kiemelni akarunk. Ő volt ugyan katona, foglalkozik most is a katonai dolgokkal , de teljesen és tökéletesen polgárember. Értjük ezalatt: gondolkozásmódját, alkotmányos érzelmeit és törekvéseit. Amiből következtetjük azt is, hogy teljes figyelemmel lesz nemcsak alkotmányos kötelmei, hanem a közvélemény jogos kívánalmai iránt is, s hogy csakis az ország érdekei által fogja vezettetni magát mindabban, amit a közös hadseregre nézve vagy a honvédség körül tenni, intézni, kezdeményezni, vagy jóváhagyni fog. Ebben különösen az a körülmény fogja segélni, hogy nem tényleges katona. Mert a közös hadügyminiszterrel és ennek igényeivel, terveivel szemben bizony gyakran kell az országos érdekeket hangoztatni és érvényesíteni. Nem azért, mintha a közös hadügyminisztérium és főleg annak mostani vezetője szembe szállani akarna az ország érdekeivel, hanem egyszerűen azért, mert az terveiben és előterjesztéseiben az egész monarchia katonai érdekeit veszi hivatásszerűen szemügyre és így azok mellett, elsősorban a honvédelmi miniszter van hivatva, úgy az ország, mint a honvédség érdekeit érvényesítni. És e tekintetben jó az, ha a honvédelmi miniszter nem a szorosan vett katonai körökből kerül ki, mert e szempontok érvényesítésére, hazafiság és kötelességérzet bizonyára lenne egy esetleg katonából lett magyar honvédminiszterben is ; de az tagadhatatlan, hogy ennek miniszteri hivatásában katonai viszonyai mégis oly nyűgöt képeznének olykor, melyet egyik vagy másik hivatása megérezne. Ezt szükségesnek tartok megjegyezni azon gyakran nem illetéktelen oldalról felhangzó óhajjal szemben, hogy legyen a honvédminiszter katona, illetőleg honvéd. A kérdések szakszerű megoldása mindenesetre szükségessé teszi, hogy a minisztérium képzett katonai erők fölött rendelkezzék, de mostani viszonyaink közt jobb a polgári miniszter. Ezt gróf Rádaynak figyelmébe ajánlanunk nem kell , hisz épen azért emeltük ki e körülményt, mert e tekintetben is biztosítékot Budapest, október 9. Depretis Stradellában a békét hirdette , mindenkinek, miután az olasz ellenzék háborút üzent az egész világnak. Már ezért is igen figyelemreméltó nyilatkozat az, melyet választói előtt tett. Nem csak Olaszország belviszonyainak képét tárja fel, nem csak azt értjük meg belőle, hogy Olaszország egyike a legrendezettebb, erőfeszítésre legképesebb államoknak, de egyszersmind azt is, hogy az olasz kormány békességben akar lenni Itália közeli és távoli szomszédaival. Erre a nyilatkozatra valóban szükség volt úgy az ellenzék háborúsdi játéka, mint az irredenta fenyegetései után. Depretis ismét megmutatta, hogy ő a legkomolyabb olasz államférfi, akit a radicalizmus még le nem szorított az olasz politika színteréről. Neki nagy hivatása van, hogy honfitársait azon a lejtőn feltartóztassa, melyre a radicalizmus hajtotta őket. Nem kisebb hivatás ez, mint volt Cavouré, méltó tehát bármely államférfihoz. Cavour megteremtette, utódjának fenn kell tartani az olasz egységet. De valamint nem egy-két lármás hazafi, vagy akár egy Nicotera hóbortjai után ítéljük meg az olasz nemzetet, és oly kevéssé vagyunk hajlandók Depretis vagy bárki más békés nyilatkozatának feltétlen érvényt tulajdonítani. A kormányok hosszú idő óta gyenge nádszálak Olaszországban a szélső izgatások közepett. Azok voltak a választási reform előtt, annál inkább azok maradnak e reform után, mely a parlament kapuit még jobban feltárja a radicalismus előtt. S a radicalismus két irányban tör előre. Rombolja a monarchia gyökereit, előkészíti a köztársaság útját. Kifelé pedig háborút akar. Nem pusztán a franczia gloire utáni vágyhoz hasonló aspiratió ragadta meg, hanem — nincs miért áltatnunk magunkat — az olasz radicalismus hódítani akar. A jelenlegi kormány épúgy, mint az utána következők, lehetőleg ellen fog állni mind a két, egyenlően veszedelmes iránynak. És a mostani európai constellatiók közt ez sikerülni is fog. Olaszország a közeljövőben nem fogja a monarchiát lerombolni, sem kalandos vállalatokba nem rohan. De számolni kell vele, mint oly tényezővel, mely ez európai conflictusok elemét képezi. Poroszország a múlt század elejétől, de legkivált a jelen század első felében szintén oly állam volt, melyben az európai viharokat előkészítették. Mint hajdan Macedónia, úgy készült Poroszország a hódító vállalatokra. A kormányoknak az volt legfőbb czéljuk, hogy a nemzetet hadsereggé képezzék ki. És mikor készen voltak, actióba léptek. Olaszországban nem a kormány, de a nemzet készül ugyanezen szerepre. Mióta az olasz pénzügyek rendbe jöttek, a kormány soha sem tud annyit kérni a hadseregre és a haditengerészetre, hogy a közvélemény ne keveselje. Hogy mily áldozatokra kész az olasz nép, mutatja az ellenzék választási jelszava. Nem akként izgat a kormány ellen, hogy ez sokat, hanem hogy keveset költ a hadseregre. Nem kevesebb, mint 45 millióval akar az többet megadni, mint mennyit emez kér. És mert ez az izgatás hat, mutatja, hogy az olasz népben erős a vágy Itália kardját megpróbálni. Az a hadsereg, melyet Olaszország a legutóbbi tíz év alatt teremtett, már úgy is jelentékeny. Az olasz haditengerészet az angol után a legelső sorba küzdötte fel magát. Külellenség Olaszországot nem fenyegeti, s ha fenyegetné, az olasz nemzet, hadseregének, modern, nemsokára egészen befejezett szervezetű haditengerészetének, s most készülő partvédelmének birtokában, győzelmesen védhetné magát. Ha tehát most a teljes béke közepett, viszhangot kelthet a háború után való amaz eszeveszett kiáltozás, melyet az olasz ellenzék harsogtat; ennek értelme egészen világos. Az olasz nép, mely egysége óta még nem vitt nagyobb szerepet, hatalmas actióval akar fellépni az európai politika színpadán. A nemzeti közszellem nem tudja még, mely pontra irányítja figyelmét: Tunisra, Tripoliira, Egyptomra, Trentinora, Istriára, Nizzára. De öntudatával bír erejének, s keresi az alkalmat, hogy feltűnő szerephez jusson, s ha ez alkalom elérkezett, akkor meg fogja ragadni azt. Amíg azonban másutt, hol a kormányok hordják magukban egy nagy nemzet adtió gondolatát, az alkalom megragadása helyes szokott lenni, addig ahol a harangokozott közvélemény jár elől, gyakran az ellenkező történik. Amott van rend, fegyelem a fellépésben, erős kéz a vezetésben. S ez a siker záloga. Ahol ellenben a gyenge kormányok csak a közvélemény nyomásának engednek, ott az erő túlbecsülésében s az idő- s szerűtlen fellépésben előreveti árnyékát a bukás. S Olaszországnak nyerni valója vajmi kevés van, veszteni valója ellenben van sok. Depretis nagy szolgálatot tesz hazájának, ha sikerül a fölhevült olasz képzelemre lehetőleg hatni. Legnagyobb szolgálatát pedig akkor teszi, ha erős kormányt tud teremteni, mely Olaszország pezsgő életerejét a belső keresünk — és találunk is — üdvös működésére. HEGEDŰS SÁNDOR, fejlődés fokozására fordítva, békés uton éri el Itália tekintélyének növelését, amit a radicálisok háború által akarnak elérni. BEKSICS GUSZTÁV: Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 10-kén délután 6 órakor értekezletet tart.A főrendiház a delegátió főrendiházi tagjainak megválasztása tárgyában szerdán folyó hó 11-én d. e. 10 órakor általános értekezletet tart. Az új honvédelmi miniszter ifj. Ráday Gedeon gr. ma tette le a hivatalos esküt ő felsége kezeibe Orczy Béla báró miniszter jelenlétében. Délután báró Orczy és gr. Ráday miniszterek a futárvonattal Budapestre utaztak. Gróf Ráday honvédelmi miniszter a képviselőház holnapi ülésén meg fog jelenni. A hivatalos lap holnapi száma, mint értesülünk, közölni fogja gróf Berchtold László országgyűlési képviselőnek Nyitra megye főispánjává való kineveztetését. Az osztrák államvasut-társaság igazgatóságának alelnöke De Serres és a párisi bizottság titkára Ronna, tegnap itt huzamosabban konferáltak Tisza Kálmán miniszterelnökkel, K. Kemény kereskedelmi miniszterrel és Hieronymi államtitkárral s azután visszautaztak Bécsbe. Az alapszabályok módosításának engedélyezésére czélzó tárgyalások az osztrák kormánynyal a jövő hét végén fognak meginditani. Az 1881. évre az állami zárszámadás, a képviselőház illetőleg a megválasztandó bizottságok megalakulása után azonnal be fog terjesztetni. A zárszámadások 289.133,954 forint bevételt és 329.199,356 forint kiadást, tehát 48.065,401 forint hiányt az előirányzott 39.900.000 forintnál 8 millióval többet mutatnak fel; ennek oka azonban csak abban rejlik, hogy az 1880-ik évből fenmaradt 7.807.255 forint törlesztési összeget és az 1881-ben szintén törlesztésre fordított 8.580.198 forint összeget a főszámszék a bevételekből levonja, de másfelől kimutatja, hogy a budapest-zimonyi vasútra 2.986,870 forint, a költségvetésen kívül, fordíttatott. Az előirányzott kiadásokat a nyugdíjak 128,773 forinttal, az államadósságok 2.428,000 forinttal, a vasúti kamatbiztosítás 547,592 forinttal, a belügyminiszter (karhatalmi költségek miatt) 472,255 forinttal, a közlekedési miniszter 4.328,450 forinttal, a földmivelési miniszter 969,025 forinttal stb. haladták meg. De másfelől: az egyenes adók 2.135,000 forinttal, a fogyasztási adók 850,000 forinttal, a fogyasztási adórestitutio 2 millióval, a bélyeg 662,356 forinttal, a jogilletékek 582,414 forinttal adtak többet, mint előirányozva volt. A dohányjövedék 1.408,000 forinttal kevesebbet adott ugyan, de ez nagy bevásárlásokkal függ össze. Csökkent még a sójövedék 492,862 forinttal, a fémbányászokat 492,800 forinttal, a vasművek jövedelme 404,520 forinttal. Együttvéve azonban, a pénzügyminisztérium rendes bevétele 16.300.000 forinttal több volt, de ebből 13*/a milliót a pénzverde átfutó bevétele tesz ki. Felemlítendő még, hogy a 6°/C-os aranyjáradék conversioja már 1881-ben annyira haladt volt előre, hogy 146 millió vonatott vált be és 700.000 forint kamat megtakarítást adott! A vadászati törvény módosításáról szóló azon törvényjavaslat, mely a belügyminisztériumban Prónay József államtitkár elnöklete alatt működött vegyes bizottság megállapodásai alapján szövegeztetett, mint értesülünk, a minisztertanács által már tárgyaltatott, s indokolásával együtt teljes szövegében helyeseltetek. A belügyminiszter ezúttal felhatalmaztatok hogy a törvényjavaslatot ő felsége legmagasabb jóváhagyása mellett az országgyűlésnek bemutassa. A Szolnok-Csongrád balparti tiszai társulat elnökévé Gorove István helyébe a tegnapi társulati közgyűlésen Bánhidy Béla báró elnök választatott meg. Ugyanezen közgyűlésen a választmány Gorove János, Beniczky Géza és Szitányi Ödön urakkal egészíttetett ki. A mérsékelt ellenzék ma tartott értekezletén a szabadelvű párt által a ház bizottságaiba a részére fentartott helyekre a következő párttagokat jelölte ki. A pénzügyi bizottságba: Apponyi Albert gr., Szilágyi Dezső, az igazságügyibe:Hódossy Imre, Horváth Lajos; a közlekedésibe Dessewffy Aurél gr. és Bánhidy B. dr. a közoktatásiba Horánszky Nándor és Kovács Albert, a kérvényibe Bessenyei Ernő, Sponer Andor, a naplóbirálóba Dessewffy Kálmán, Deutsch Lipót, a véderőbe Ernuszt Kelemen, Nagy István; a könyvtáriba Lánczy Gyula, a mentelmibe Scitovszky János, Veszter Imre, a számvizsgáló bizottságba Potoczky Dezső, végül a zárszámadási bizottságba Fröhlich Gusztáv és Gresak Károly. Ezeken kívül a később választandó közigazgatási bizottságba Grünwald Béla, Széchényi Pál gr., a közgazdaságiba Gaal Jenő világosi és Zay Adolf, az összeférhetlenségi bizottságba Chorin Ferencz. A delegátióba: Apponyi Albert gróf, Pulszky Ágost, Szilágyi Dezső és Szily László jelöltettek ki. Horánszky Nándor :Nyilt levele« az esztergomi kerület tisztelt választóihoz. Midőn az »Egyetértés« egyik közelebbi számában megjelent esztergomi távirat következtében szükségét látom annak, hogy az eszlári ügynek általam elvállalt védelme és az ezzel nem közönséges módon összekevert »zsidó kérdésben« önökhöz nyílt levelet intézzek, engedjék meg, hogy soraimat egy tanulságos történet felelevenítésével vezessem be. Amerika történetében meg van írva, hogy midőn a gyarmatok az anyaországgal már a kibékülés reménytelen küzdelmében állottak, egy alkalommal Bostonban a nép az angol katonaságot insultálta, és miután az insultus tettlegességbe csapott át, egy megsérült katona anélkül, hogy a csapatokat vezénylő százados erre parancsot adott volna, elsüte fegyverét, és példáját a katonák közül néhányan követvén, a támadók közül többen elestek és megsebesültek. A roppant izgalom közepette a nép büntető igazságot követelt és miután az angol törvény a polgár és katona között különbséget nem tesz, Preston százados az angol katona a forrongó Bostoniakból alakult esküdtszék elé állíttatott. A főnehézség egy védőügyvéd felkeresésében állott; sokan félelemből, mások gyűlöletből, majd ismét népszerűségből és politikai tekintetekből megtagadták a védelmet, míg végre a vád alá helyezett százados egy barátja felkereste Adams Jánost, a gyarmat e kitűnő polgárát, a nagyszerű embert és ügyvédet, kinek nevét két évvel később az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatán olvassuk, aki nem habozott a népszerűtlen védelmet elfogadni, mert — úgymond — egy szabad országban a vádlottnak sohasem lehet védő nélkül maradni, az ügyvédnek pedig függetlennek kell lenni minden időben, minden irányban és minden viszonyok között. Az eredmény ismeretes. A puritán esküdtszék a szenvedélyek fellobbanását elválasztotta az igazságszolgáltatás mindenkor megőrzendő feladataitól és az angol századost ártatlannak találván, felmentette, tette ezt akkor, midőn Angolország az anyaország a legnagyobb erőszakkal tört a gyarmatok összes szabadságainak megsemmisítésére, és midőn nem kevesebbről, mint a nem sokára szabaddá lett Egyesült Államok, teljes katonai leigázásáról volt szó. »Boldog azon ország — mondja Laboulaye, ki e történetet elbeszéli, amely szenvedélyeinek és szenvedéseinek közepette is érzi, hogy felette lebeg az igazság. Ha azt kérdeznék tőlem, úgymond, hogy mi különbözteti meg a szabadságra érett népeket azoktól, melyek az érettség ezen fokától még távol állanak, azt felelném : Nem az alkotmány, nem a nemzeti képviselet, nem a szabad sajtó, mert mindezek a szenvedélyek és zsarnokság eszközeivé is fajulhatnak; —a valódi különbség az igazságszeretetben, a törvények tiszteletében rejlik. Mondjátok meg milyenek a törvényszékek, és én megmondom, milyen a nép. Meghajol a kormány, meghajolnak a polgárok a törvény rendeletei előtt ? Akkor azon népnél szabadság uralkodik, alkudoznak a törvénynyel, kijátszák azt, léteznek kivételes törvényszékek, szenvedély, vagy önérdek által sugalmazott bírák ? Fussatok onnét! ily ország szabadsága csak hazugság, intézményei megannyi gúny.« Ha képe e történet azon nézeteknek, melyek bennem a politikai és egyéni szabadság, a jogrend és a humanismus nagy erkölcsi czéljai iránt élnek, és mert ezen czélok a magyar állam individuális jellegének fentartásával és megőrzésével is teljes öszhangban állanak, csekély erőmhöz képest jó és rossz napokban küzdeni fogok minden oly áramlat ellen, mely alkalmas arra, hogy az igazságszolgáltatást a fajgyűlölet, vallási türelmetlenség és az emberi jogok üldözésének hatalmába hajtsa. A Tisza-eszlári ügy, azon időben, midőn annak védelmére a feladat népszerűtlenségének teljes tudatában vállalkoztam az igazságszolgáltatás egyszerű eseteinek határain már messze túl csapongott és részint a szomszéd államokban felmerült zsidókérdés alkalomszerű találkozása, részint pedig a sajtó egy részének túlhajtása által oly társadalmi és — mondhatnám politikai jelentőségre tett szert, hogy aki objectív és igazságos akar lenni, az el fogja ismerni, miszerint annak constitutív elemei közé egy oly idegen anyag kevertetett, melyet a büntetőjogtudomány nem ismer, de én megnevezek — a »zsidó ügy«! Avagy nem igaz-e, hogy Magyarországon, hol a múltak hagyományaihoz híven még csak pár évvel ezelőtt is a polgári jogegyenlőség és vallási türelem eszméi hirdettettek, nyomban az eset felmerülte után a fájdalom és sajtó egy részében a fajgyűlölet és vallási türelmetlenség féktelenségeivel találkozónk, hogy a tiszaeszlári esetért — melynek részletei még ma sem feküsznek előttünk, tehát vakon — az egész vallásfelekezet hitbeli szokásai és szertartásai a vádlottak padjára állíttattak, hogy eddig még a számottevő sajtó, egy részéről kezdve le egész az esztergomi-utczai irodalomig, ennek minden rétegében képviselve volt a hangulatcsinálás azon reménye, hogy egy bűntettért — ha feltéve megtörtént volna is és megtörtént volna oly alakban, — mint hirdettetett, hogy t. i. néhány vallási rajongó a legsötétebb babonára vetemedett, az egész vallásfelekezetre pe- reatkiáltassék, hogy e hangulatcsinálás ujjongva fogadott minden hírt, mely a zsidók elfogatásáról bebörtönözéséről, a rituális gyilkosság bizonyosságáról és legendaszerűségéről szólott, addig Magyarországon a személyes szabadság és emberi jogok termékeny földjén nem hallottunk komoly kérdést intézni sem a sajtó, sem a társadalom részéről a közvéleményhez aziránt, hogy ugyan emberek-e és egyenjogú polgárurai hát a zsidók ennek az országnak? avagy oka törvény előtt csak mint vádlottak szerepelhetnek, nem hallottunk scrupulusokat, hogy váljon a körül, a sok bebörtönözés körül, melyről a táviratok nap nap után hírt hoztak, nem szenved-e a személyes szabadság és megtartatik-e a kellő óvatosság ott, hol feltűnően csakis egy vallásfelekezethez tartozók egész raja derűre-borára elfogatik. Avagy nem megtörtént-e ? azon természetellenes és minden viszonyok között mélyen elszomorító jelenség, hogy a sajtó és a társadalom egy része a legreactionáriusabb lépésekre buzdította a kormányt és ettől oly intézkedéseket követelt, melyek csak a humanizmus és a közszabadság rovására lehetnének megvalósíthatók, hogy vakon helyeselte az elfogatásokat és magasztalta azon bírói lépéseket, melyeket az egész vallásfelekezet elleni gyűlölet hirdetésének tápanyagául felhasználhatott, és kíméletlenséggel megtámadott minden jelenséget, mely a gyűlölet és szenvedély szításának nem kedvezett; hogy az igazságügyi kormány tétlenül nézte — nem az igazságszolgáltatás menetét, mert ebbe benyúlni joga sem lett volna, hanem azt, hogy a vizsgálat a sajtóval és társadalommal együtt kezeltetett, és lépésről-lépésre inficláltatott. Így állott az ügy, midőn a védelem átvételére felszólíttattam és én azt elvállaltam, daczára annak, hogy láttam, miszerint a szenvedélyek immár oly hullámokat vertek, hogy a személyes szabadság ezen egyik sarkalatos biztosítéka sem lesz megkímélve a rágalmak és gyanúsítások ellen. Elvállaltam nem a zsidó-ügy védelmét, melynek az igazságszolgáltatással semmi köze és kell, hogy ettől teljesen elkülönítve a törvényhozásnak visszaadassék, hogy az e tekintetben fenforgó és tagadhatatlanul létező bajok orvosoltassanak, hanem elvállaltam az eszlári bűnügy védelmét, melynek teljesítése mellesleg mondva korántsem abban áll, hogy a bűntény, ha ilyen elkövettetett, kendőztessék, vagy a bűnös, ha ilyen van, a büntető igazságszolgáltatás sújtó kezét elkerülje, hanem, hogy a jog oltalmát ellenőrizze, a lehető tévedések ellen szavát emelje, ha kell a szenvedélyek és a törvény közé álljon, hogy azok össze ne keveredjenek ; élő és tiltakozó alakja legyen annak, hogy jogállamban valakit vádoltassék bár a bűnök legnagyobbikával — Vogelfrei lehessen. Nem népszerű provincia, az bizonyos, különösen a mai napság, midőn a politikai kétszínűség a begombolkozás és nem a bölcs, hanem a körültekintő óvatosság idejét éljük, de hát én más, a régi iskola tanaihoz tartom magamat, és bírok nemcsak az őszinte meggyőződés, de a kötelességteljesítés bátorságával is, mely nekem azt súgja, hogy midőn az igazságszolgáltatás, mint segédtényező szándékoltatik bevonatni egy oly tetszetős mozgalomba, hol az igen könnyen a szenvedélyeket fogná szolgálni, akkor legyen elég erőm a jogosság és igazságosság határáig bármiféle áramlattal szembeszállni és nemcsak akkor hirdetni az egyéni szabadságnak, az emberi jogok oltalmának és a jogszolgáltatás függetlenségének szükségét, midőn az ez iránti meggyőződés ereje próbára téve nincs, hanem meggyőződésemhez és ügyvédi kötelmeimhez is híven, mely nékem eskü alatt parancsolja, hogy »nem ismerve félelmet és gyülölséget« az igazságszolgáltatás reputátiójáért helyt álljak ott is, hol előítéletekkel, felzaklatott szenvedélyekkel vagy olyféle népszerűséggel állok szemben, mely kielégítését csak az érzék csiklandozásában keresi és találja. Az igazságszolgáltatás, uraim, egyetlen kiegyenlítője, egyetlen nyugpontja a hullámzó politikai, polgári és társadalmi életnek. Ha ezt lábaink alól kilökjük és a szenvedélyek rabjává teszszük, inogni fog a köz- és magánélet, mely ma a zsidók ügyét, holnap sok más egyebet vonhat körébe. Ami már az úgynevezett zsidó kérdést« illeti: Zsidó-kérdés van, semmi kétség benne. Nem az ország különböző, és legtöbbnyire nem magyarajkú vidékein végbement sajnos kihágások, — mert hiszen nem rég volt reá példa, hogy ily kihágások sokszor puszta kórtünetek is lehetnek — de az általánosan észlelhető hangulat mutatja, hogy e kérdésben a közvélemény nervosus, és ezen nervositás alapja hitem és meggyőződésem szerint nemcsak azon visszaesésben rejlik, mely ma minden téren mutatkozik, hanem rejlik azon társadalmi és közgazdasági misériákban, melyek immár mint politikai életünk és gazdálkodásunk részben megérett gyümölcsei hullanak alá, és rejlik — nem lehet tagadni — abban is, hogy a zsidóság egy részének hibái vannak, hogy azok egy része közgazdaságilag sok bajt okozott, hogy nem tették meg mindig és mindenben azt, mit tőlük a magyarosodás és teljes beolvadás, sőt az úgynevezett orthodoxok részéről még a polgárosodás tekintetei is megkövetelnek, hogy e hazához, annak nyelvéhez és sajátságaihoz nem ragaszkodtak azon odaadással, mely a magyar embernek vérében fekszik. De hát uraim, ezen bajokat nem az igazságszolgáltatás terén, és nem akként lehet és kell orvosolni, mint némelyek hiszik, hogy »le a zsidókkal», mert akkor le kellene mondani minden missióról, le a jövőről, ha azt hinnénk, hogy a magyarok földjét fajgyűlölet, vallási türelmetlenség, vagy az emberi jogok üldözésének árán lehet fentartanunk, hanem igenis orvosolni lehet és kell a törvényhozás oly intézkedései által, melyek a társadalmi beolvadás és felszívódás előidézésére alkalmasak, melyek a közgazdaságilag nem indokolható bevándorlást korlátozzák, melyek az oktatás és nevelés eszközeinek segélyével a magyarosodást előmozdítják, melyek érintetlenül hagyva a vallást, nem tűrnek semmi olyant, amik az államnak és polgárosodásnak mindenki által respectálandó czéljaiba ütköznek, melyek a gazdasági kizsákmányolásnak útját állják, és melyek lehetővé teszik, az önsegély kötelező eszközeinek igénybe vételét, hogy maga a zsidóság czélszerű reformok létesíthetése által mindezekben az állam segélyére siethessen, mert bizonyos, hogy a zsidóságnak e téren oly kötelességei vannak, melyeket teljesíteniük kell, ha nem akarják hogy oly problémák maradjanak megoldatlanul, melyek a társadalmi érdekekkel szorosan összefüggnek, és palliatív eszközökkel ideigóráig oltalmazhatók, de a napirendről végkép le nem szoríthatók. Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha a törvényhozás ezen kérdések megoldásában csak egy perczre is helyet engedne az izgatottságnak. Erős hitem, hogy ez nem történhet meg, mert elvégre is bölcs és tapintatos intézkedések által orvosolható a baj anélkül, hogy a civilisátió tekinteteit félre kellene tennünk, és filosemitákká vagy antisemitákká kellene lennünk. Bezárom soraimat azzal, hogy jól tudom, miszerint a választóknak a képviselő magánfoglalkozásához — míg ez a törvényes és erkölcsi kompatibilitás határai között mozog, vajmi kevés közük van, oly kötelesség teljesítésébe pedig, minőről jelen soraim első részében van szó, annál kevésbé fognak maguknak bírálatot vindikálni, mert ez, t. i. a védelmi jog, a közszabadság biztosítékai közé tartozik és azt önök bírálata alá bocsátani jogomban sem állana; de hát ezzel kapcsolatosan lett felvetve önök körében a zsidókérdés, mely politikai természetű és ez elől kitérni nem akartam és ámbár nem ismerem sem mérvét, sem súlyát azon mozgalomnak, mely e tekintetben felmerült, igyekeztem mégis önök aggodalmait — ha ilyenek csakugyan vannak, eloszlatni. Sikerült-e ezt nem tudom, de azt tudom, hogy az elmondottak őszinte nézeteim és mert tisztességre a politikában is nagy súlyt helyezek és azt tartom — amit bizonyára önök is tartanak — hogy a képviselő és választói között folyton egy oly természetű erkölcsi kapocs áll fenn, mely a mindenek felett megtisztelő mandátum értékét a bizalom elvesztése által csökkentené, hinnem kell, hogy ha az eset fenforogna, a számba vehető komoly — és nem fatoiósus elemek megtalálnák correct útját annak, hogy aggodalmaikat a legigazabb után megnyugtassák. Ezen érzelmemet táplálom szemben azon mozgalommal,melyről az »Egyetértés« jelzett távirata hírt hozott, — és midőn ezeket őszinte bizalommal feltárom, kérem, hogy fogadják szívesen tiszteletem kifejezését, melylyel vagyok Budapesten, október hó 9-én 1882. alázatos szolgáljuk HORÁNSZKY NÁNDOR: Osztrák ügyek. Prágában tegnap iktatták be hivatalába az uj polgármestert, dr. Cze r ny t, ki is e kínálkozó alkalmat nemzetiségi és politikai nyilatkozat tételre használta föl. »Én — úgymond — mint sokan mások, sőt az összes városi képviselők, fia vagyok századunknak, melyben a nemzetiségi eszme mind több és több tért foglal el. Ifjúságomban nemzetünk azon ébresztő és apostolainak körében éltem, kik azt mai állására fölemelték. E termekben a (városházán) sok nemzeti nyilatkozatnak és ténynek voltam a tanúja, ama teremben láttam utoljára arczát Palackynak, a nagy csehnek, ki a városi képviseletnek hagyományképen a múlt tiszteletét és a hazaszeretetet hagyta hátra. Midőn e méltóságot elfoglalom, kimondom nyíltan, a császár képviselője és az egész gyűlés előtt, hogy legforróbb kívánságom, miszerint a mi történeti, régi, aranyos, szláv drágánk felvirágozzék. Kívánom, hogy elérje virágzásának azon fokát, melyen hivatását, mint a germán és szláv világ határpontja betöltheti. Én ezen feladatot nem értem úgy, hogy a két faj között Európában okvetlenül háborúnak kellene lenni és mi hivatva lennénk, hogy ezen háborúban részt vegyünk, oly módon, hogy a győző a legyőzöttnek a nyakára tegye a lábát. Nem óhajtom, hogy hazánk, fővárosunk, melyben századok óta két néptörzs lakik, harczok és heczczek színtere legyen, hanem igenis, hogy a két