Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)

1882-10-10 / 40. szám

Budapest, október 9. Ifjabb gróf Ráday Gedeon honvédelmi miniszterré és egyúttal belső titkos tanácsossá neveztetett ki. Hivatalos pálya kezdetén ily kitüntetés mentül kevesebb minisztert ért meg, s az bizonyára rendkivüli jele azon bi­­zodalomnak, melyet a honvédelmi tárcza uj viselője irányában a korona ápol. De épen ez nagy és terhes kötelességeket ró gr. Rádayra, melyeket uralkodója és nemzete irányában egyaránt pontosan és lelkiismeretesen leróni kell iparkodnia. Olyan tárczát vesz át, melyet hivatalbeli előde alatt népszerűség övezett. Iparkodtak ugyan bizonyos oldalról Szende Béla minisz­tersége alatt már e tárcza egyik-másik kö­zege ellenében gyanút kelteni; iparkodtak a volt miniszternek a honvédség fejlesztése kö­rül szerzett érdemeit pártszenvedélyből az­zal csökkenteni, hogy a honvédségnek kép­zelt ellenségeket teremtettek annak kebelében és azon kívül és összehordtak minden plety­kát ennek az állításnak, illetőleg ennek a ve­szedelemnek bizonyítására, mindazonáltal nem szüntethették meg s nem is csorbíthatták a népszerűséget, melyet a honvédségi intéz­mény s a honvédelmi tárcza vezetője együtt élvezett. A pártszenvedély bizalmatlanságot akar kelteni gróf Ráday iránt is, már előzetesen. Már akadnak, kik krokodilkönnyeket sírnak a honvédség pusztulása felett, csak azért, mert ő lett miniszter, és felsorolják a Bécsből, meg más katona körökből jövő veszedelme­ket, melyeknek ő a magyar honvédséget ál­dozatul fogja dobni. Ne lepje meg az efféle és ne adjon rá semmit; tanulja meg, hogy ná­lunk minden államférfi mindaddig, mig hi­vatalban van, bizonyos részről gyanú alatt áll s csak akkor, mikor állásától megválik, emlegetik érdemeit és viszik át a gyanút — utódára. Dolgozzék Ráday úgy, hogy meg­feledkezzenek ellenfelei a gyanúról és ha le­het, hivatalkodása alatt fegyverezze le őket; ha nem, legalább működésének emlékezetével csikarja ki az elismerést. A­ki a honvédség intézményének termé­szetét érti és annak alapját, épúgy, mint al­kotmányos viszonyainkat átalában ismeri, az nem fogja a bizalmatlanságot és gyanút szí­tani, hanem felismeri azon természetes korlá­tokat, melyek közt a honvédség fejleszthető volt eddig és melyek közt megtartható és megtartandó ezentúl is. Mert bizony már an­nak létszámát nem fejleszthetjük; nem valami »bécsi« cselszövénynél, hanem egyszerűen népességi viszonyainknál fogva, melyek követ­keztében, ezentúl a közös hadsereghez is keve­sebb újonczczal járulunk. Annál szorosabb kö­telességünk azonban azt felszerelésben és kiké­­peztetésben tökéletesíteni és ennek bizony nem csak hogy semmi oldalról semmi akadálya nincs, hanem épen a gyanúsított katonai kö­rök igényeinek annál inkább megfelel az, mi­nél képzettebb haderő lesz. Hogy a régiek — kiknek egy része bizony nagyon hiányos ka­tonai kiképeztetésben részesült — kidőlnek, az természetes; de »üldözés«-ről szó nincs és nem is lehet; az ifjabb elemek előretörését és kinek-kinek érdeme (és pedig katonai képzettségéhez és szolgálatához mért érdeme) szerint való megbecsülését üldözésnek tekin­teni bizony nem lehet. Az ilyen gyanút job­bára azok keltik, kik a rendes eszközökkel és előhaladással megelégedve nincsenek. Van azonban Ráday kineveztetésében egy másik mozzanat, melyet ez alkalommal kiemelni akarunk. Ő volt ugyan katona, fog­lalkozik most is a katonai dolgokkal , de tel­jesen és tökéletesen polgár­ember. Értjük ez­alatt: gondolkozásmódját, alkotmányos érzel­meit és törekvéseit. A­miből következtetjük azt is, hogy teljes figyelemmel lesz nemcsak alkotmányos kötelmei, hanem a közvélemény jogos kívánalmai iránt is, s hogy csakis az ország érdekei által fogja vezettetni magát mindabban, a­mit a közös hadseregre nézve vagy a honvédség körül tenni, intézni, kezde­ményezni, vagy jóváhagyni fog. Ebben külö­nösen az a körülmény fogja segélni, hogy nem tényleges katona. Mert a közös hadügy­miniszterrel és ennek igényeivel, terveivel szemben bizony gyakran kell az országos ér­dekeket hangoztatni és érvényesíteni. Nem azért, mintha a közös hadügyminisztérium és főleg annak mostani vezetője szembe szállani akarna az ország érdekeivel, hanem egyszerűen azért, mert az terveiben és előterjesztéseiben az egész monarchia katonai érdekeit veszi hivatás­szerűen szemügyre és így azok mellett, első­sor­ban a honvédelmi miniszter van hivatva, úgy az ország, mint a honvédség érdekeit érvé­­nyesítni. És e tekintetben jó az, ha a honvé­delmi miniszter nem a szorosan vett katonai kö­rökből kerül ki, mert e szempontok érvényesíté­sére, hazafiság és kötelességérzet bizonyára len­ne egy esetleg katonából lett magyar honvéd­miniszterben is ; de az tagadhatatlan, hogy ennek miniszteri hivatásában katonai viszo­nyai mégis oly nyűgöt képeznének olykor, melyet egyik vagy másik hivatása megérez­ne. Ezt szükségesnek tartok megjegyezni azon gyakran nem illetéktelen oldalról felhangzó óhajjal szemben, hogy legyen a honvédmi­niszter katona, illetőleg honvéd. A kérdések szakszerű megoldása mindenesetre szüksé­gessé teszi, hogy a minisztérium képzett ka­tonai erők fölött rendelkezzék, de mostani viszonyaink közt jobb a polgári miniszter. Ezt gróf Rádaynak figyelmébe ajánlanunk nem kell , hisz épen azért emeltük ki e kö­rülményt, mert e tekintetben is biztosítékot Budapest, október 9. Depretis Stradellában a békét hirdette , mindenkinek, miután az olasz ellenzék hábo­­­­rút üzent az egész világnak. Már ezért is igen figyelemreméltó nyi­latkozat az, melyet választói előtt tett. Nem­­ csak Olaszország belviszonyainak képét tárja fel, nem csak azt értjük meg belőle, hogy­­ Olaszország egyike a legrendezettebb, erőfe­szítésre legképesebb államoknak, de egyszer­­­­smind azt is, hogy az olasz kormány bé­­­­kességben akar lenni Itália közeli és távoli­­ szomszédaival. Erre a nyilatkozatra valóban szükség­­ volt úgy az ellenzék háborúsdi játéka, mint­­ az irredenta fenyegetései után. Depretis ismét­­ megmutatta, hogy ő a legkomolyabb olasz­­ államférfi, a­kit a radicalizmus még le nem­­ szorított az olasz politika színteréről. Neki­­ nagy hivatása van, hogy honfitársait azon a­­ lejtőn feltartóztassa, melyre a radicalizmus­­ hajtotta őket. Nem kisebb hivatás ez, mint volt Cavouré, méltó tehát bármely államfér­fihoz. Cavour megteremtette, utódjának fenn kell tartani az olasz egységet. De valamint nem egy-két lármás hazafi, vagy akár egy Nicotera hóbortjai után ítél­jük meg az olasz nemzetet, és oly kevéssé vagyunk hajlandók Depretis vagy bárki más békés nyilatkozatának feltétlen érvényt tulaj­donítani. A kormányok hosszú idő óta gyenge nádszálak Olaszországban a szélső izgatások közepett. Azok voltak a választási reform előtt, annál inkább azok maradnak e reform után, mely a parlament kapuit még jobban feltárja a radicalismus előtt. S a radicalismus két irányban tör előre. Rombolja a monarchia gyökereit, előké­szíti a köztársaság útját. Kifelé pedig háborút akar. Nem pusztán a franczia gloire utáni vágyhoz hasonló aspiratió ragadta meg, ha­nem — nincs miért áltatnunk magunkat — az olasz radicalismus hódítani akar. A jelenlegi kormány épúgy, mint az utána következők, lehetőleg ellen fog állni mind a két, egyenlően veszedelmes iránynak. És a mostani európai constellatiók közt ez si­kerülni is fog. Olaszország a közel­jövőben nem fogja a monarchiát lerombolni, sem ka­landos vállalatokba nem rohan. De szá­molni kell vele, mint oly tényező­vel, mely ez európai conflictusok elemét képezi. Poroszország a múlt század elejétől, de legkivált a jelen század első felében szintén oly állam volt, melyben az európai viharokat előkészítették. Mint hajdan Macedónia, úgy készült Poroszország a hódító vállalatokra. A kormányoknak az volt legfőbb czéljuk, hogy a nemzetet hadsereggé képezzék ki. És mikor készen voltak, actióba léptek. Olaszországban nem a kormány, de a nemzet készül ugyanezen szerepre. Mióta az olasz pénzügyek rendbe jöttek, a kormány soha sem tud annyit kérni a hadseregre és a hadi­tengerészetre, hogy a közvélemény ne ke­ve­sel­j­e. Hogy mily áldozatokra kész az olasz nép, mutatja az ellenzék választási jel­szava. Nem akként izgat a kormány ellen, hogy ez sokat, hanem hogy keveset költ a hadseregre. Nem kevesebb, mint 45 millió­val akar az többet megadni, mint mennyit emez kér. És mert ez az izgatás hat, mutatja, hogy az olasz népben erős a vágy Itália kardját megpróbálni. Az a hadsereg, melyet Olaszország a legutóbbi tíz év alatt teremtett, már úgy is jelentékeny. Az olasz haditengerészet az an­gol után a legelső sorba küzdötte fel magát. Külellenség Olaszországot nem fenyegeti, s ha fenyegetné, az olasz nemzet, hadseregének, modern, nemsokára egészen befejezett szerve­zetű haditengerészetének, s most készülő part­védelmének birtokában, győzelmesen véd­­hetné magát. Ha tehát most a teljes béke kö­zepett, viszhangot kelthet a háború után való amaz eszeveszett kiáltozás, melyet az olasz el­lenzék harsogtat; ennek értelme egészen vi­lágos. Az olasz nép, mely egysége óta még nem vitt nagyobb szerepet, hatalmas actióval akar fellépni az európai politika színpadán. A nem­zeti közszellem nem tudja még, mely pontra irányítja figyelmét: Tunisra, Tripoliira, Egyp­­tomra, Trentinora, Istriára, Nizzára. De öntu­datával bír erejének, s keresi az alkalmat, hogy feltűnő szerephez jusson, s ha ez alka­lom elérkezett, akkor meg fogja ragadni azt. A­míg azonban másutt, hol a kormá­nyok hordják magukban egy nagy nemz­et adtió gondolatát, az alkalom megragadása helyes szokott lenni, addig a­hol a harangok­­­ozott közvélemény jár elől, gyakran az el­lenkező történik. Amott van rend, fegyelem a fellépésben, erős kéz a vezetésben. S ez a siker záloga. A­hol ellenben a gyenge kor­mányok csak a közvélemény nyomásának engednek, ott az erő túlbecsülésében s az idő- s szerűtlen fellépésben előreveti árnyékát a bukás. S Olaszországnak nyerni valója vajmi kevés van, veszteni valója ellenben van sok. Depretis nagy szolgálatot tesz hazájának, ha sikerül a fölhevült olasz képzelemre lehető­leg hatni. Legnagyobb szolgálatát pedig ak­kor teszi, ha erős kormányt tud teremteni, mely Olaszország pezsgő életerejét a belső keresünk — és találunk is — üdvös műkö­désére. HEGEDŰS SÁNDOR, fejlődés fokozására fordítva, békés uton éri el Itália tekintélyének növelését, a­mit a ra­­dicálisok háború által akarnak elérni. BEKSICS GUSZTÁV: Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 10-kén délután 6 órakor értekezletet tart.­­A főrendiház a delegátió főrendiházi tagjainak megválasztása tárgyában szerdán folyó hó 11-én d. e. 10 órakor általános értekezletet tart.­ Az új honvédelmi miniszter ifj. Rá­day Gedeon gr. ma tette le a hivatalos esküt ő felsége kezeibe Orczy Béla báró miniszter jelenlétében. Délután báró Orczy és gr. Ráday miniszterek a futárvonattal Budapestre utaztak. Gróf Ráday hon­védelmi miniszter a képviselőház holnapi ülésén meg fog jelenni. A hivatalos lap holnapi száma, mint értesülünk, közölni fogja gróf Berchtold László országgyű­lési képviselőnek Nyitra megye főispánjává való ki­­neveztetését. Az osztrák államvasut-társaság igazgatóságá­nak alelnöke De Serres és a párisi bizottság tit­kára R­o­n­n­a, tegnap itt huzamosabban konferál­­tak Tisza Kálmán miniszterelnökkel, K. Ke­­mény kereskedelmi miniszterrel és Hieronymi államtitkárral s azután visszautaztak Bécsbe. Az alapszabályok módosításának engedélyezésére czélzó tárgyalások az osztrák kormánynyal a jövő hét végén fognak megindi­tani. Az 1881. évre az állami zárszámadás, a kép­viselőház illetőleg a megválasztandó bizottsá­gok megalakulása után azonnal be fog terjesz­tetni. A zárszámadások 289.133,954 forint bevételt és 329.199,356 forint kiadást, tehát 48.065,401 forint hiányt az előirányzott 39.900.000 forintnál 8 millió­val többet mutatnak fel; ennek oka azonban csak ab­ban rejlik, hogy az 1880-ik évből fenmaradt 7.807.255 forint törlesztési összeget és az 1881-ben szintén tör­lesztésre fordított 8.580.198 forint összeget a főszám­szék a bevételekből levonja, de másfelől kimutatja, hogy a budapest-zimonyi vasútra 2.986,870 forint, a költségvetésen kívül, fordíttatott. Az előirányzott ki­adásokat a nyugdíjak 128,773 forinttal, az állam­­adósságok 2.428,000 forinttal, a vasúti kamatbiztosí­­tás 547,592 forinttal, a belügyminiszter (karhatalmi költségek miatt) 472,255 forinttal, a közlekedési mi­niszter 4.328,450 forinttal, a földmivelési miniszter 969,025 forinttal stb. haladták meg. De másfelől: az egyenes adók 2.135,000 forinttal, a fogyasztási adók 850,000 forinttal, a fogyasztási adórestitutio 2 millió­val, a bélyeg 662,356 forinttal, a jogilletékek 582,414 forinttal adtak többet, mint előirányozva volt. A do­hányjövedék 1.408,000 forinttal kevesebbet adott ugyan, de ez nagy bevásárlásokkal függ össze. Csök­kent még a sójövedék 492,862 forinttal, a fémbányá­szokat 492,800 forinttal, a vasművek jövedelme 404,520 forinttal. Együttvéve azonban, a pénzügymi­nisztérium rendes bevétele 16.300.000 forinttal több volt, de ebből 13*/a milliót a pénzverde átfutó bevétele tesz ki. Felemlítendő még, hogy a 6°/C-os aranyjáradék conversioja már 1881-ben annyira haladt volt előre, hogy 146 millió vonatott vált be és 700.000 forint kamat megtakarítást adott! A vadászati törvény módosításáról szóló azon törvényjavaslat, mely a belügyminisztériumban Pró­­nay József államtitkár elnöklete alatt működött ve­gyes bizottság megállapodásai alapján szövegeztetett, mint értesülünk, a minisztertanács által már tárgyal­tatott, s indokolásával együtt teljes szövegében helye­seltetek. A belügyminiszter ezúttal felhatalmaztatok hogy a törvényjavaslatot ő felsége legmagasabb jóvá­hagyása mellett az országgyűlésnek bemutassa. A Szolnok-Csongrád balparti tiszai társulat el­nökévé G­o­r­o­v­e István helyébe a tegnapi társulati közgyűlésen Bánhidy Béla báró elnök választatott meg. Ugyanezen közgyűlésen a választmány G­o­r­o­­ve János, Beniczky Géza és Szitányi Ödön urakkal egészíttetett ki. A mérsékelt ellenzék ma tartott értekezletén a szabadelvű párt által a ház bizottságaiba a részére fentartott helyekre a következő párttagokat jelölte ki. A pénzügyi bizottságba: Apponyi Albert gr., Szilágyi Dezső, az igazságügyibe:Hódossy Imre, Horváth Lajos; a közlekedésibe Des­­sewffy Aurél gr. és Bánhidy B. dr. a közoktatá­siba Horánszky Nándor és Kovács Albert, a kér­vé­n­y­i­b­e Bessenyei Ernő, Sponer Andor, a n­a­p­l­ó­­birálóba Dessewffy Kálmán, Deutsch Lipót, a véderőbe Ernuszt Kelemen, Nagy István; a könyvtáriba Lánczy Gyula, a mentelmibe Scitovszky János, Veszter Imre, a számvizsgáló bizottságba Potoczky Dezső, végül a zárszám­adási bizottságba Fröhlich Gusztáv­­ és Gresak Károly. Ezeken kívül a később választandó k­ö­z­­i­g­a­z­g­a­t­á­s­i bizottságba Grünwald Béla, Széché­nyi Pál gr., a közgazdaságiba Gaal J­enő vilá­gosi és Zay Adolf, az összeférhetlenségi bi­zottságba Chorin Ferencz. A delegátióba: Apponyi Albert gróf, Pulszky Ágost, Szilágyi Dezső és Szily László jelöl­tettek ki. Horánszky Nándor :Nyilt levele« az esztergomi kerület tisztelt választóihoz. Midőn az »Egyetértés« egyik közelebbi számá­ban megjelent esztergomi távirat következtében szük­ségét látom annak, hogy az eszlári ügynek általam elvállalt védelme és az ezzel nem közönséges módon összekevert »zsidó kérdésben« önökhöz nyílt levelet intézzek, engedjék meg, hogy soraimat egy tanulsá­gos történet felelevenítésével vezessem be. Amerika történetében meg van írva, hogy midőn a gyarmatok az anyaországgal már a kibékü­lés reménytelen küzdelmében állottak, egy alkalom­mal Bostonban a nép az angol katonaságot insul­­tálta, és miután az insultus tettlegességbe csapott át, egy megsérült katona anélkül, hogy a csapatokat vezénylő százados erre parancsot adott volna, elsüte fegyverét, és példáját a katonák közül néhányan kö­vetvén, a támadók közül többen elestek és meg­sebesültek. A roppant izgalom közepette a nép büntető igazságot követelt és miután az angol törvény a pol­gár és katona között különbséget nem tesz, Preston százados az angol katona a forrongó Bostoniakból alakult esküdtszék elé állíttatott. A főnehézség egy védő­ügyvéd felkeresésében állott; sokan félelemből, mások gyűlöletből, majd is­mét népszerűségből és politikai tekintetekből megta­gadták a védelmet, míg végre a vád alá helyezett százados egy barátja felkereste Adams Jánost, a gyarmat e kitűnő polgárát, a nagyszerű embert és ü­gyvédet, kinek nevét két évvel később az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatán olvassuk, a­ki­­ nem habozott a népszerűtlen védelmet elfogadni, mert — úgymond — egy szabad országban a vád­lottnak sohasem lehet védő nélkül maradni, az ügy­védnek pedig függetlennek kell lenni minden időben, minden irányban és minden viszonyok között. Az eredmény ismeretes. A puritán esküdtszék a szenvedélyek fellobbanását elválasztotta az igazság­szolgáltatás mindenkor megőrzendő feladataitól és az angol századost ártatlannak találván, felmentette, tette ezt akkor, midőn Angolország az anyaország a legnagyobb erőszakkal tört a gyarmatok összes sza­badságainak megsemmisítésére, és midőn nem keve­sebbről, mint a nem sokára szabaddá lett Egyesült­ Államok, teljes katonai leigázásáról volt szó. »Boldog azon ország — mondja Laboulaye, ki e történetet elbeszéli, a­mely szenvedélyeinek és szenvedéseinek közepette is érzi, hogy felette lebeg az igazság. Ha azt kérdeznék tőlem, úgymond, hogy mi különbözteti meg a szabadságra érett népeket azoktól, melyek az érettség ezen fokától még távol állanak, azt felelném : Nem az alkotmány, nem a nemzeti képviselet, nem a szabad sajtó, mert mind­ezek a szenvedélyek és zsarnokság eszközeivé is fa­julhatnak; —­a valódi különbség az igazságszeretet­­ben, a törvények tiszteletében rejlik. Mondjátok meg milyenek a törvényszékek, és én megmondom, milyen a nép. Meghajol a kormány, meghajolnak a polgá­rok a törvény rendeletei előtt ? Akkor azon népnél szabadság uralkodik, alkudoznak a törvénynyel, ki­játszák azt, léteznek kivételes törvényszékek, szenve­dély, vagy önérdek által sugalmazott bírák ? Fussa­tok onnét! ily ország szabadsága csak hazugság, in­tézményei megannyi gúny.« Ha képe e történet azon nézeteknek, melyek bennem a politikai és egyéni szabadság, a jogrend és a humanismus nagy erkölcsi czéljai iránt élnek, és mert ezen czélok a magyar állam individuális jelle­gének fentartásával és megőrzésével is teljes öszhang­­ban állanak, csekély erőmhöz képest jó és rossz na­pokban küzdeni fogok minden oly áramlat ellen, mely alkalmas arra, hogy az igazságszolgáltatást a fajgyű­lölet, vallási türelmetlenség és az emberi jogok üldö­zésének hatalmába hajtsa. A Tisza-eszlári ügy, azon időben, midőn annak védelmére a feladat népszerűtlenségének teljes tuda­tában vállalkoztam az igazságszolgáltatás egyszerű eseteinek határain már messze túl csapongott és ré­szint a szomszéd államokban felmerült zsidókérdés alkalomszerű találkozása,­­ részint pedig a sajtó egy részének túlhajtása által oly társadalmi és — mond­hatnám politikai jelentőségre tett szert, hogy aki ob­­jectív és igazságos akar lenni, az el fogja ismerni, miszerint annak constitutív elemei közé egy oly ide­gen anyag kevertetett, melyet a büntetőjogtudomány nem ismer, de én megnevezek — a »zsidó ügy«! Avagy nem igaz-e, hogy Magyarországon, hol a múl­tak hagyományaihoz híven még csak pár évvel ezelőtt is a polgári jogegyenlőség és vallási türelem eszméi hirdettettek, nyomban az eset felmerülte után a fáj­dalom és sajtó egy részében a fajgyűlölet és vallási türelmetlenség féktelenségeivel találkozónk, hogy a tisza­eszlári esetért — melynek részletei még ma sem feküsznek előttünk, tehát vakon — az egész val­lásfelekezet hitbeli szokásai és szertartásai a vádlot­tak padjára állíttattak, hogy eddig még a számottevő sajtó, egy részéről kezdve le egész az esztergomi-utczai irodalomig, ennek minden rétegében képviselve volt a hangulatcsinálás azon reménye, hogy egy bűntett­ért — ha feltéve megtörtént volna is és megtörtént volna oly alakban, — mint hirdettetett, hogy t. i. néhány vallási rajongó a legsötétebb babonára vete­medett, az egész vallásfelekezetre pe-­ reatkiáltassék, hogy e hangulatcsiná­lás ujjongva fogadott minden hírt, mely a zsidók elfogatásáról bebörtö­­nözéséről, a rituális gyilkosság bizo­nyosságáról és l­egendaszerűségéről szólott, addig Magyarországon a sze­mélyes szabadság és emberi jogok ter­mékeny földjén nem hallottunk ko­moly kérdést intézni sem a sajtó, sem a társadalom részéről a közvéleményhez aziránt, hogy ugyan emberek-e és egyen­jogú polgárurai hát a zsidók ennek az országnak? avagy oka törvény előtt csak mint vádlottak szerepelhetnek, nem hallottunk scrupulusokat, hogy váljon a körül, a sok bebörtönözés kö­rül, melyről a táviratok nap nap után hírt hoztak, nem szenved-e a személyes szabadság és megtartatik-e a kellő óva­tosság ott, hol feltűnően csakis egy vallásfelekezethez tartozók egész raj­a derűre-borára elfogatik. Avagy nem megtörtént-e ? azon természetelle­nes és minden viszonyok között mélyen elszomorító jelenség, hogy a sajtó és a társadalom egy része a leg­­reactionáriusabb lépésekre buzdította a kormányt és ettől oly intézkedéseket követelt, melyek csak a humanizmus és a közszabadság rovására lehetnének megvalósíthatók, hogy vakon helyeselte az elfogatá­­sokat és magasztalta azon bírói lépéseket, melyeket az egész vallásfelekezet elleni gyűlölet hirdetésének táp­anyagául felhasználhatott, és kíméletlenséggel megtá­madott minden jelenséget, mely a gyűlölet és szenve­dély szításának nem kedvezett; hogy az igazságügyi kormány tétlenül nézte — nem az igazságszolgálta­tás menetét, mert ebbe be­nyúlni joga sem lett volna, hanem azt, hogy a vizsgálat a sajtóval és társadalommal együtt kezeltetett, és lépésről-lépésre inficláltatott. Így állott az ügy, midőn a védelem átvételére felszólíttattam és én azt elvállaltam, daczára annak, hogy láttam, miszerint a szenvedélyek immár oly hul­lámokat vertek, hogy a személyes szabadság ezen egyik sarkalatos biztosítéka sem lesz megkímélve a rágalmak és gyanúsítások ellen. Elvállaltam nem a zsidó-ügy védelmét, melynek az igazságszolgáltatás­sal semmi köze és kell, hogy ettől teljesen elkülönít­ve a törvényhozásnak visszaadassék, hogy az e tekin­tetben fenforgó és tagadhatatlanul létező bajok orvo­­soltassanak, hanem elvállaltam az eszlári bűnügy vé­delmét, melynek teljesítése mellesleg mondva koránt­sem abban áll, hogy a bűntény, ha ilyen elkövette­tett, kendőztessék, vagy a bűnös, ha ilyen van, a bün­tető igazságszolgáltatás sújtó kezét elkerülje, hanem, hogy a jog oltalmát ellenőrizze, a lehető tévedések ellen szavát emelje, ha kell a szenvedélyek és a tör­vény közé álljon, hogy azok össze ne keveredjenek ; élő és tiltakozó alakja legyen annak, hogy jogállam­ban valaki­t vádoltassék bár a bűnök legnagyobbi­kával — Vogelfrei lehessen. Nem népszerű provincia, az bizonyos, különö­sen a mai napság, midőn a politikai kétszínűség a begombolkozás és nem a bölcs, hanem a körültekintő óvatosság idejét éljük, de hát én más, a régi iskola tanaihoz tartom magamat, és bírok nemcsak az őszinte meggyőződés, de a kötelességtelj­esítés bátorságával is, mely nekem azt súgja, hogy midőn az igazságszol­gáltatás, mint segédtényező szándékoltatik bevonatni egy oly tetszetős mozgalomba, hol az igen könnyen a szenvedélyeket fogná szolgálni, akkor legyen elég erőm a jogosság és igazságosság határáig bármiféle áramlattal szembeszállni és nemcsak akkor hirdetni az egyéni szabadságnak, az emberi jogok oltalmának és a jogszolgáltatás függetlenségének szükségét, mi­dőn az ez iránti meggyőződés ereje próbára téve nincs, hanem meggyőződésemhez és ügyvédi kötelmeimhez is híven, mely nékem eskü alatt parancsolja, hogy »nem ismerve félelmet és gyülölséget« az igazságszol­gáltatás reputátiójáért helyt álljak ott is, hol előíté­letekkel, felzaklatott szenvedélyekkel vagy olyféle nép­szerűséggel állok szemben, mely kielégítését csak az érzék csiklandozásában keresi és találja. Az igazságszolgáltatás, uraim, egyetlen kiegyen­lítője, egyetlen nyugpontja a hullámzó politikai, pol­gári és társadalmi életnek. Ha ezt lábaink alól kilök­jük és a szenvedélyek rabjává teszszük, inogni fog a köz- és magánélet, mely ma a zsidók ügyét, holnap sok más egyebet vonhat körébe. A­mi már az úgynevezet­t zsidó kérdést« illeti: Zsidó-kérdés van, semmi kétség benne. Nem az ország különböző, és legtöbbnyire nem­ m­agya­raj­kú vidékein végbement sajnos kihágások, — mert hiszen nem rég volt reá példa, hogy ily kihágások sokszor puszta kórtünetek is lehetnek — de az általánosan észlelhető hangulat mutatja, hogy e kérdésben a köz­vélemény nervosus, és ezen nervositás alapja hitem és meggyőződésem szerint nemcsak azon visszaesésben rejlik, mely ma minden téren mutatkozik, hanem rej­lik azon társadalmi és közgazdasági misériákban, me­lyek immár mint politikai életünk és gazdálkodásunk részben megérett gyümölcsei hullanak alá, és rejlik — nem lehet tagadni — abban is, hogy a zsidóság egy részének hibái vannak, hogy azok egy része közgazda­ságilag sok bajt okozott, hogy nem tették meg min­dig és mindenben azt, mit tőlük a magyarosodás és teljes beolvadás, sőt az úgynevezett orthodoxok ré­széről még a polgárosodás tekintetei is megkövetel­nek, hogy e hazához, annak nyelvéhez és sajátságaihoz nem ragaszkodtak azon odaadással, mely a magyar embernek vérében fekszik. De hát uraim, ezen bajokat nem az igazságszolgáltatás terén, és nem akként lehet és kell orvosolni, mint némelyek hiszik, hogy »le a zsidókkal», mert akkor le kellene mondani minden missióról, le a jövőről, ha azt hinnénk, hogy a magya­rok földjét fajgyűlölet, vallási türelmetlenség, vagy az emberi jogok üldözésének árán lehet fentartanunk, hanem igenis orvosolni lehet és kell a törvényhozás oly intézkedései által, melyek a társadalmi beolvadás és felszívódás előidézésére alkalmasak, melyek a köz­gazdaságilag nem indokolható bevándorlást korlátoz­zák, melyek az oktatás és nevelés eszközeinek segé­lyével a magyarosodást előmozdítják, melyek érintet­lenül hagyva a vallást, nem tűrnek semmi olyant, amik az államnak és polgárosodásnak mindenki által respectálandó czéljaiba ütköznek, melyek a gazda­sági kizsákmányolásnak útját állják, és melyek lehetővé teszik, az önsegély kötelező eszközeinek igénybe vételét, hogy maga a zsidóság czélszerű refor­mok létesíthetése által mindezekben az állam segé­lyére siethessen, mert bizonyos, hogy a zsidóságnak e téren oly kötelességei vannak, melyeket teljesíteni­ük kell, ha nem akarják hogy oly problémák marad­janak megoldatlanul, melyek a társadalmi érdekekkel szorosan összefüggnek, és palliatív eszközökkel ideig­­óráig oltalmazhatók, de a napirendről végkép le nem szoríthatók. Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha a tör­vényhozás ezen kérdések megoldásában csak egy perczre is helyet engedne az izgatottságnak. Erős hitem, hogy ez nem történhet meg, mert elvégre is bölcs és tapintatos intézkedések által orvosolható a baj anélkül, hogy a civilisátió tekinteteit félre kel­lene tennünk, és filosemitákká vagy antisemitákká kellene lennünk. Bezárom soraimat azzal, hogy jól tudom, misze­rint a választóknak a képviselő magán­foglalkozásá­hoz — míg ez a törvényes és erkölcsi kompa­­tibilitás határai között mozog, vajmi kevés közük van, oly kötelesség teljesítésébe pedig, minőről jelen so­raim első részében van szó, annál kevésbé fognak ma­guknak bírálatot vindikálni, mert ez, t. i. a védelmi jog, a közszabadság biztosítékai közé tartozik és azt önök bírálata alá bocsátani jogomban sem állana; de hát ezzel kapcsolatosan lett felvetve önök körében a zsidókérdés, mely politikai természetű és ez elől ki­térni nem akartam és ámbár nem ismerem sem mér­vét, sem súlyát azon mozgalomnak, mely e tekintet­ben felmerült, igyekeztem mégis önök aggodalmait — ha ilyenek csakugyan vannak, eloszlatni. Sikerült-e ez­t nem tudom, de azt tudom, hogy az elmondottak őszinte nézeteim és mert tisztességre a politikában is nagy súlyt helyezek és azt tartom — amit bizonyára önök is tartanak — hogy a képviselő és választói között folyton egy oly természetű erköl­csi kapocs áll fenn, mely a mindenek felett megtisz­telő mandátum értékét a bizalom elvesztése által csökkentené, hinnem kell, hogy ha az eset fenforogna, a számba vehető komoly — és nem fatoiósus elemek megtalálnák correct útját annak, hogy aggodalmai­kat a legigazabb után megnyugtassák. Ezen érzelmemet táplálom szemben azon moz­galommal,melyről az »Egyetértés« jelzett távirata hírt hozott, — és midőn ezeket őszinte bizalommal feltá­rom, kérem, hogy fogadják szívesen tiszteletem kife­jezését, melylyel vagyok Budapesten, október hó 9-én 1882. alázatos szolgáljuk HORÁNSZKY NÁNDOR: Osztrák ügyek. Prágában tegnap iktatták be hivatalába az uj polgármestert, dr. C­z­e r n­y t, ki is e kínál­kozó alkalmat nemzetiségi és politikai nyilatkozat té­telre használta föl. »Én — úgymond — mint sokan mások, sőt az összes városi képviselők, fia vagyok szá­zadunknak, melyben a nemzetiségi eszme mind több és több tért foglal el. Ifjúságomban nemzetünk azon ébresztő és apostolainak körében éltem, kik azt mai állására fölemelték. E termekben a (városházán) sok nemzeti nyilatkozatnak és ténynek voltam a tanúja, ama teremben láttam utoljára arczát Palacky­­nak, a nagy csehnek, ki a városi képviseletnek ha­gyományképen a múlt tiszteletét és a hazaszere­tetet hagyta hátra. Midőn e méltóságot elfogla­lom, kimondom nyíltan, a császár képviselője és az egész gyűlés előtt, hogy legforróbb kívánságom, miszerint a mi történeti, régi, aranyos, szláv drá­­gánk felvirágozzék. Kívánom, hogy elérje virág­zásának azon fokát, melyen hivatását, mint a germán és szláv világ határpontja betöltheti. Én ezen fela­datot nem értem úgy, hogy a két faj között Európá­ban okvetlenül háborúnak kellene lenni és mi hivat­va lennénk, hogy ezen háborúban részt vegyünk, oly módon, hogy a győző a legyőzöttnek a nyakára tegye a lábát. Nem óhajtom, hogy hazánk, fővárosunk, melyben századok óta két néptörzs lakik, harczok és heczczek színtere legyen, hanem igenis, hogy a két

Next