Nemzet, 1882. december (1. évfolyam, 92-120. szám)

1882-12-14 / 105. szám

Melléklet a »Nemzet« deczember 14.10- ik számához. Állítsunk szobrot Arany Jánosnak. A »Nemzet« szerkesztőségénél újabban ada­koztak : Sándorháza község Torontálból Nikolich Sándor országgyűlési képviselő utján ..................... 30 frt Tisza Antal ................................ 2 frt Ehhez a már kimutatott 3547 » 55 kr. hatvan frank aranyban s egy drb cs. kir. arany A »Nemzet« eddigi gyülése 3579 frt 55 kr. hatvan frank aranyban s egy drb cs. kir. arany. A székelyek. Nehány nappal ezelőtt Bukovinába sza­kadt rokonaink a csángók küldötteit fo­gadták magunk között s halmoztuk el a test­véri szeretetnek biztosításaival s bocsátottuk el azzal a reménynyel, hogy a magyar haza nem sokára ismét keblére ölelheti a balsors által egy század óta idegenbe száműzött fiait. Holnap pedig a székely érdekeket kép­viselő s jobbára székely hazafiakból álló »székely művelődési és közgazdasági egyesü­let« tartja a magyar fővárosban évi nagy gyűlését. Rendesen a székely­föld valamely városában szokták évről-évre a nagy gyűlést megtartani, most azonban az ország szívében és központján lesz alkalmunk hallani a le­folyt év tevékenységének eredményeiről szóló jelentéseket s a jövő teendőire vonatkozó ta­nácskozásokat. A bukovinai vagy moldvai csángók és a székelyek helyzete természetesen — és isten­nek hála! — nem fogható össze egymással, s ha az öröm egyenlő, melylyel amazokat és emezeket körünkben üdvözöljük: nem ugyan­az a gondolat, melylyel őket fogadjuk; nem ugyanaz az érzelem, melylyel sorsukat kisér­jük. A csángó­ faj egy elszakasztott ág, me­lyet idegen földben gyökereztetett meg, s ide­gen erdő rengetegében elszigetelve tart távol tőlünk a mostoha végzet. A székely egy vi­ruló, lombos ág a magyar nemzet fáján. Messze keletre kihajlik ugyan rokontalan fa­jok légkörébe, de a közös tör­zsön áll; abból szívja éltető nedveit, azzal együtt küzd ellen­séges légáramlatok rohamai ellen győztesen és elszakíthatlanul. Csángó­ rokonainknak részvétünket és ha a jó szerencse megengedi, támogató, magunkhoz segítő karjainkat nyújt­juk, székely testvéreink izmos kezét büszke bizodalommal szorítjuk meg. Isten hozott ben­neteket magyar fővárosunk falai közt, melye­ken belül székely származású honfitársaink­nak is százai élnek a legkülönbözőbb pályá­kon, s működnek össze közös hazánk és nem­zetünk jelenének megalkotásában és szebb jövőjének biztosítására! Nem mondhatni, hogy akár a magyar állam, akár a társadalom ne bírna tudatával azon jelentőségnek, melyre a székely­ség jog­gal tarthat számot. Az állam sokat tett a székely faj culturá­­lis érdekében; iskolákat állított föl és segé­lyez, azon helyes elvből kiindulva, hogy a magyar nemzetnek ez erőteljes ágát, mely ke­leti védbástyánkat képezi, első­sorban a mű­veltség által kell erőssé tenni. Azután meg azt is tudja mindenki, hogy a székely faj ki­váló mértékben dicsekszik a szellemi tehetsé­gek oly gazdag tőkéjével, melyből a nemzet kellő gondozás mellett a legszebb kamatjöve­delmet remélhet. Széles Magyarországnak egy vidéke se mutathat föl oly gazdag és tartal­mas népköltészetet, mint a székely­föld; any­­nyi iparos ügyesség, találékonyság, annyi szorgalom, takarékossági hajlam, a kevésből megélni tudás és gyarapodás sehol a magyar népben nem található, mint ott. Járjátok be a székely bérezés hazáját, tekintsétek meg városait és falvait, háztartását, épitkezését, s hasonlítsátok össze a gazdag talajú alföld köz­ségeivel; vonjatok azután párhuzamot az egy nemzet két fajta köznépének öltözködése, szo­kásai s modora közt: bizonyára örömmel fog­játok bevallani, hogy e keleti határszéleinken őrállásra rendelt magyar törzs nemcsak régi hitű katonai tulajdonainál, hanem művelődési hajlamainál és ép erkölcseinél fogva is drága kincsét alkotja a magyar hazának. Vannak azonban ott is bajok, mint min­denütt; bajok, a melyek átalánosak s mind­nyájunkat terhelnek; s bajok, melyek egye­nesen a székelyföldi viszonyokból erednek s helyi jelleggel bírnak. Az, hogy gyáripar azon vidékeken sincs, hol pedig természet és em­ber annyira magában hordja a virágzó ipari fejlődésnek föltételeit, hol a sokféle háziipar bizonyítja a nép kiváló ügyességét és hajlamát, hol a szomszéd Románia közeli gazdag pia­­czot kínálna minden ipari termékek számára: ez oly hiány, mely kétszeresen tűnik ugyan föl a székely viszonyokat szemlélő előtt, de a­mely átalános visszamaradottságunknak egy­hamar meg sem másítható következményét képezi. Sajnosan nélkülözi továbbá a székely­föld a vasutakat, melyekből alig jut rá annyi, hogy jótékony hatását területének szélein kí­vül beljebb élvezhesse. Marosvásárhely az egyetlen székely város, melynek vasúti állo­mása van. E hiányon ma, midőn a közönség a közlekedés gyorsasága tekintetében túlsá­gosan el van kényeztetve, csak nagyon ke­véssé segítenek a székely vidékek jó kőutai. E hiány nagy visszahatással van gyönyörű fürdőinek látogatottságára, melyektől a meg­szokott romániai vendégeket is mindegyre jobban elvonja a távolabbi fürdőkbe vezető vasúti kényelmes összeköttetés. Élőpatak, a még csak csirájában levő, de nagyra hiva­tott Málnás, a páratlan szép fekvésű Tusnád, a vadregényes Borszék és sok más pompás gyógyvizű és vidékü, de még kevésbé ismert fürdőhely, valamennyi abban a bajban szen­ved, hogy vasutak hiánya miatt messze van, s a királyhágón­ inneni közönség nagy része előtt — méltatlanul — kevésbé ismere­tesek, mint a sokkal távolabb fekvő külföldi gyógy-és üdülőhelyek. Mindezek, mint mondva volt, oly álla­potok, melyek átalános hazai viszonyainkkal, szegénységünkkel állanak kapcsolatban. De vannak a székely­ségnek önnön viszonyaiból fakadó sajátszerű bajai is. A föld, a művel­hető, a kenyeret adó föld szűkké lett táplálni a megszaporodott lakosságot. En­nek első­sorban a földbirtok rendkívüli e­l­­aprózása lett következménye. A minimá­lis, a hihetetlenségig elaprózott s az egészsé­ges mezőgazdálkodásra tért nem nyújtó kis­­birtokok ekkora számát és arányát sehol nem lehet másutt találni Magyarországban. E vi­szonyoknak egy másik következménye a nép kivándorlása. Sokat vitatkoztak, különösen a székely közgazdasági és művelődési egyesület kebelé- ■ ben, azon kérdés fölött, hogy van-e valóban székely kivándorlás? Némelyek azt állítják, hogy van, még­pedig elég nagy mér­tékben Romániába. Mások tagadják ezt, s az egész látszólagos kivándorlást egy munkás­­mozgalom jelentőségére reducálják, azt állítván, hogy a székely munkások azon tö­mege, mely tavasszal szülőföldét odahagyja s a szomszéd romániai síkokra száll le, őszszel keresmény­ével ismét visszatér hazájába. Hogy a dolog nem egészen igy áll, azt a szemmel­­látható tények és a dolog természete is bi­zonyítja. A kiáradt folyam minden vize sem tér többé vissza a mederbe, és sok terméke­nyítő iszapot hagy az ártéren. Ily ártér a székely nép számára Románia, melyen évről évre számos magyar marad vissza és örökre ott marad. S valóban látjuk is, hogy (elte­kintve itt egészen a moldvai őslakos magyar­ságtól) Romániában minden lépten-nyomon található székely ember; itt mint béres, ko­csis, amott mint gazdatiszt, korcsmáros, ipar­­űző, gyógyszerész, kereskedő stb. A széke­lyek kivándorlása tehát Romániába, tény, melyet megc­áfolni nem lehet. Pedig ez nemzeti veszteség. Oly keve­sen vagyunk, hogy senkit sem nélkülözhe­tünk magunk közül, sőt inkább mindegyik magyar vállára egy hatványszámot kell ír­nunk a lelkesedésből, az akaraterőből, a nem­zeti missio tudatából, ha meg akarunk felelni azon feladatnak, mely a jövőben ránk, mint magyarokra várakozik. A »székely egyesület« fontos és szép hivatást is teljesíthet ez irányban, a legkele­tibb, legexponáltabb magyar törzs érdekeinek ápolása s egész nemzetünk javára szolgáló erősbitése által. Egyesítse magában — mint igyekezett eddig is tenni — a székelység ér­telmi erőit, hogy azoknak jótékony melegét visszasugároztassa a népre; kutassa fel a székely nép társadalmi és közgazdasági ba­jait, s oszszon itt tanácsot, amott buzdítást, másutt tényleges segélyt; a kivándorlási haj­lamot irányozza nyugat felé, az anyaország területére, esetleg és a­mennyiben kivihető lenne, telepítés alakjában is, évi nagy­gyűlé­­seinek majd egyik, majd másik székely vidék központján tartása által, valamint hasznos és népszerű könyvek s naptárak terjesztése által emelje a nép műveltségének színvonalát. Vég­re legyen közvetítő — és itt vár reá hálás feladat — a magyar állam ügyeit intéző kö­rök, valamint a magyar, különösen a fővárosi társadalom s másfelől a székelység közt. A magyar társadalom nagy rokonszenvvel vi­seltetik a székely­föld és népe iránt, de e ro­­konszenv nagy részben merő platonikus, s nem alapszik az ismereten és közvetlen ta­pasztalaton. Hányadik az a fővárosi ember még ma is, a vasutak korszakában, a ki is­merné a székelyföld természeti kincseit, csu­­dás szépségeit és eredeti magyar népét ? A »székely egyesület« ez irányban sokat tehet. Tegyen is. Hogy e feladatának mindjobban megfe­lelhessen, ahhoz természetesen nem elég csu­pán a buzgalom, anyagi erő és a közönség támogatása is szükséges, még­pedig első­sor­ban maguk a székelyek részéről. Valljuk be, hogy e részben még sok kívánni való marad fönn. De a kezdet nehézségei talán meg van­nak törve. Kívánunk még több részvétel még na­gyobb sikert, még gyümölcsözőbb tevékeny­séget a székely művelődési és közgazdasági egyesületnek; kívánjuk, hogy diadal kisérje kibontott zászlója útját és haladását, mely zászlóra az önsegély jelszava van fölirva. cs. K. A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, decz. 13. GREGUSS ÁGOST: A magyar irodalom uj halottja még sokáig em­legetés tárgya lesz. Greguss Ágost azok közé az emberek közé tar­tozott, kik nem barátai a lármával járó működésnek, de szokájuk csöndes magányában egész odaadással, fáradhatlan buzgalommal élnek keblek eszményének, s kiknek áldásos munkásságát és hatását csak akkor ismerjük föl, ha egyszer megszűntek élni s egész nagyságában látjuk az űrt, melyet eltávozásukkor hagytak maguk után. Greguss a classikus példányképek után képzett aesthetikus, nem olyan író volt, kinek neve mindunta­lan a közönség között forog. Irodalmi kérdésekben kivált az utóbbi időkben — csak ritkán szólalt föl, de ha egyszer valamiről véleményt mondott, szavának mindenkor súlya, tekintélye volt. Széles körű képzett­sége, minden elfogultságtól ment részrehajlatlansága, mely az irodalom terén nem ismer sem ellenséget, sem jó barátot, szerezték meg neki ezt a tekintélyt. A fiatal aesthetikus, ki pályájának kezdetén ifjúi hév­től elragadtatva, oly merész támadást intézett a me­­teorként megjelenő Petőfi ellen, később épen ritka higgadtsága és pártatlansága által tűnt ki kritikus társai között. De contemplatiora, elmélyedésre hajló természete nem is volt alkalmas arra, hogy vele a napi kérdések izgalmaiba vesse magát; az irodalom kisebb fontosságú kérdései csak ritkán foglalkoztat­ták, de egész odaadással dőlt a munkának, ha olyan tárgyat talált, melynél bonczoló elméjének a termé­kenységre kellő tér kínálkozott, s gazdag képzettségét haszonnal érvényesíthette. Színi bírálatait, s egy-két régibb író jellemraj­zát leszámítva, rövidebb lélekzetű kritikai dolgoza­tokat nem is olvastunk tőle, de megírta egy izmos kötetben Shakespeare életpályáját s megírta úgy, hogy a költők fejedelméről — annyi jeles külföldi commentator munkája után is — tudott újat és ér­dekeset mondani. Hasonló előszeretettel és odaadás­sal foglalkozott Arany János balladáival. Tartalmas kötete, melynek szép fejtegetéseit megannyi pél­dányképek gyanánt szokták fölmutatni, egyenkint rá­mutat Arany balladáinak szépségeire s ritka kritikai éllel fejtegeti az összefüggést, melyben azok a nép­­költészet vagy más irodalmak rokontermékeivel állanak. * Greguss, mint költő, minden sorában elárulta a bölcselkedőt. Nem elégedett meg azzal, ha költői han­gulata, vagy érzése volt, s benyomásait nem igyeke­zett sohasem amúgy melegében dalba önteni. Mintha csak kicsinyelte volna az én­nek minduntalan való dédelgetését, megvárta a kedély ama nyugalmát, mi­dőn egy-egy föllobbanását eszmék tükrévé tudta tenni. Ezért sokan és sokszor szemére is vetették, hogy tu­dós költő. Annyi bizonyos, hogy Greguss még ver­set sem írt, ha nem volt valami mondani­valója, s minthogy költeményeiben inkább eszméinek és gon­dolatainak, mint érzelmeinek igyekezett alakot adni, legörömestebb fordult a mese felé. Ezek a mesék azonban nem csupán az átalános emberi gyarlóságok ostorozását tűzték ki feladatukul. Greguss modern életünk kicsinyeskedéseit, ferdeségeit mind érintette költeményeiben s nem a régi példányképek visz­­hangja, hanem minden tekintetben modern mese­költő volt. Lyrai költeményein, különösen pedig azokon, melyek az utóbbi időkben születtek, valami fájdal­mas, elégikus hang vonul végig. »Kertben« czimü versei, melyet a »Budapesti Szemle« legújabb füzete közölt, s mely hihetőleg hattyu-dala volt, lehetetlen, hogy mindenkit meg ne hasson csöndes borongásával s a vallásos lélek erős bizalmával. A költő visszatekint életpályájára, s bár érzi, hogy a sors keze reá nehezedett, ajka nem nyílik pa­naszra, hanem keresztyéni nyugalommal zengi: Most rám közel hat tized nehezül, S a kór alig lepett meg három éve : Nem vagyok-e pártolva és kivéve Ezrek közül ? Mig én épségben egy félszázadot Megléptem , úti társam hány esett el! S hány ért föl eddig roncsolt szerkezettel Mint félhalott! ♦ Felettünk pusztitó angyal lebeg, S ép nem marad bármely dús testi élet. . . Hát vajon a főbb lelki egészséget Hány tartja meg! Ő megtartotta. Lelkének ruganyosságát még legnagyobb testi szenvedései közt sem veszítette el. Néhány hó előtt Olaszország derűs­égét kereste föl üdülés végett. Orvosai, barátai nyugalmat tanácsoltak neki. Greguss ott sem tudott megmaradni munka nélkül. Velencze műkincsei, melyeket nem ezúttal lá­tott először, újabb műtörténelmi búvárkodásokra ser­kentették, az örökké derűs éghajlat pedig költői vé­náját hozta mozgásba. De lantja Italia mosolygó ege alatt is, csak fájdalmas hangokat adott. Elégikus színezetű költői levelet küldött egyik barátjához, telve megható visszaemlékezésekkel. A szép levél a hírlap­írói nyugdíjintézet Albumában fog megjelenni. * Greguss, a higgadt és komoly tudós, mint fen­tebb már érintettük, egykor nagyon is szilaj tüzű ifjú volt. A szabadságharcz, mint fiatal professort, Szarvason találta őt. Lapunk egyik barátja írja ne­künk, hogy forradalmi művei egymást érték a remény és lelkesedés örökké emlékezetes napjaiban. Greguss valóságos r­obespierre-je volt a kis tót városnak. — »Robespierre beszéde a szabadságról«, »Költeményei egy elevennek« s sok egyéb brochure-je hagyta el a szarvasi nyomdát, melynek tulajdonosa Réthy Lipót, Greguss benső barátja s műveinek buzgó terjesz­tője volt. A szabadságharcz lezajlása után Réthy a kiadó állíttatott Nagyváradon haditörvényszék elé, a­ki mint egyébként is comprommittált, nem fedezte fel Gerő Ákos (e néven írt Greguss) kilétét, minek folytán Greguss ez alkalomból kikerülte az »igazság­osztó kezét«. Néhány évvel később — 1853-ban — a nyug­hatatlan Greguss, Réthynek egy naptárát szerkesz­tette, az »Alföldi legújabb kalendarium«-ot, mely Aradon most is futja pályáját; itt a hónapok alatt álló versekkel követett el megint olyat, a­miért aztán csakugyan bekerült az »új épületbe«. A versek kezdő­betűi ugyanis összeolvasva, ilyen értelmet nyertek: »Szabadság, testvériség, egyenlőség! A forradalom győzni és boldogítani fog.« Súlyos jelszavak 1853-ban. Soha senki sem jött volna a »stikli«-re, ha Greguss oldalát nem fúrta volna valami. Mikor a naptár 20,000 példánya egytől-egyig elkelt, meg nem állhatta, hogy egy női társaságban »szoros titoktartás feltétele alatt« el ne­m mondja a dolgot. Hogy pedig a szarvasi asszonyok is Éva leányai, természetes, hogy másnap az egész város tudta a »hónapos versek titkát« ; a kis népnaptár a casinó olvasószobájában a legkapó­sabb irodalmi termékké vált. Egy pár napra rá, Réthy Lipótnál a kiadónál megjelenik a gyulai zsan­­dárcomissarius s kezdődik egy újabb hajsza. Greguss Ágost most viszonzásul magára vállalta a felelősséget; igy jutott az új épületbe, a­honnan már nem is tért vissza Szarvasra, hanem Budapesten ma­radt s egész erejét az irodalmi munkásságnak szentelte. * Greguss, mint tudjuk, évek óta foglalkozott egy terjedelmesebb, a tudományosság mai színvona­lán álló aesthetika megírásával. Széleskörű olvasott­sága, finom érzéke s tiszta, átlátszó előadási mo­dora, egyformán alkalmassá tették őt e feladat­nak megoldására. Nem tudjuk, mennyire haladt előre ebben a munkájában. A lapok pár éve hir­dették, hogy szorgalmasan dolgozik rajta. Csakha­mar ezután betegeskedni kezdett, s azóta nem hal­lottunk újabb híreket felőle. Az irodalomra nagy veszteség volna, ha ez a munka csupán csak terv ma­radt volna; mi azonban azt hiszszük, hogy ha nem is befejezve, de részleteiben föltalálható lesz az érdemes író hátrahagyott kéziratai között. * A család gyászjelentése így hangzik: Özvegy Greguss Ágostné, született Kemény Mária, mélyen szomorodott szívvel jelenti a maga, va­lamint Keleti Károlyné született Greguss Lívia, férje és gyermekeik Edith, Dénes, Gábor, Margit és Gre­guss János, nem különben a többi rokon nevében, hogy férje, illetőleg testvérük, nagybátyjuk, sógora és rokonuk Greguss Ágost bölcsészeti tudor, a ma­gyar kir. tudományos egyetem nyilvános rendes ta­nára, a Magyar tudományos Akadémia igazgató és rendes tagja, a Kisfaludy-társaság alelnöke, f. hó 13- dikán reggel 7 órakor, hosszú szenvedés után, élete 57-ik, boldog házassága 35-ik évében jobb létre szen­­derült. A boldogultnak hilt tetemei f. hó 15-én pén­teken­ d. u. 3 órakor fognak az ágostai evangélikus hitvallás szertartásai szerint, a halottas házból (I., tá­­bor-utcza 4. sz.) a kerepesi temetőben örök nyuga­lomra tétetni. Béke hamvaira­ Budapest, 1882. de­­czember 13-án. * Greguss Ágost elhunyta alkalmából, a Kisfa­ludy társaság, a következő gyászjelentést adta ki: A Kisfaludy-társaság mély fájdalommal jelenti másodelnökének, majdnem két évtizeden át titkárá­nak s nagybuzgalmu és érdemű tagjának Greguss Ágostnak f. évi deczember 13-án, reggeli 7 óra­kor, életének 57-ik évében történt elhunytát. A bol­dogult hült tetemei pénteken, f. hó 16-dikán, d. u. 3 órakor fognak a halottas házból (I. ker., tábor-utcza ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember hó 13-án. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) A gazdasági tanintézeteknél Thaly Kálmán fel­említi a magyar­óvári gazdasági tanintézetnél fenforgó amaz anomáliát, mely szerint ott német előadás is tartatik. Határozati javaslatot nyújt be, melyben uta­­síttatni óhajtja a földmivelési minisztert, hogy a ne­vezett gazdasági akadémián a német nyelven tartott előadásokat a folyó tanév befejeztével végkép szün­tesse meg. Széchenyi Pál gr. földmivelés-, ipar- és keres­kedelemügyi miniszter: Azt hiszem te­hát, hogy va­lahányszor e házban a magyar érzelmekre, a magyar­ságra és Széchenyi István szavaira hivatkozás történt, a ház mindig eléggé kifejezést adott magyarságának és mindenütt, a­hol ellentörekvéssel találkozott, min­dig a legnagyobb erélylyel tudta megvédeni magyar­ságát. (Helyeslés.) És azért ebben a kérdésben azt a felvilágosítást vagyok bátor a t. képviselő úrnak adni, hogy itt nem arról van szó, hogy talán valami előnyt adjunk a külföldieknek a magyarok felett, hanem arról van szó, hogy méltányosak legyünk azon taná­rok iránt, kik régibb idő óta vannak ott, és még most nem nyugdíjazhatok. Tehát egy­részt méltányosság­ból ezek iránt, másrészt tekintettel azon költségekre, a­miket ott néhány tanárnak nyugdíjazása és azoknak helyébe új tanároknak kinevezése okozna, ezért volt eddig is tudtommal a magyar nyelvű előadással pa­rallel a német nyelvű előadás rendszeresítve. Ez sze­rintem csakis átmeneti időszak lévén, azt hiszem, hogy azt határozati javaslattal szabályozni nem volna most helyes. Majd meg fog oldódni a kérdés önmagá­tól a legrövidebb idő múlva, azért arra kérem a t. képviselő urakat, legyenek e tekintetben nyugodtak, és kérem a t. házat, hogy méltóztassék a tételt, úgy a­mint az a költségvetésben be van állítva, elfogadni. (Helyeslés a jobboldalon.) Turgonyi Lajos azon vidékeken is óhajtja a földmíves iskolák felállítását, melyek ez iránt nem tesznek ugyan bőkezű ajánlatot, de a­hol ilyen isko­lákra szükség van, Szalay Imre pártolja Thaly indít­ványát. Sitz Gyula ugyanez értelemben szólal fel, s megjegyzi, hogyha van bizonyos befolyás, mely a ma­gyaróvári gazdasági tanintézeten a német előadás fentartását kívánja, akkor részéről kész volna az ezen oldalról nyújtott előnyökről lemondani. Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház! Ha szót kérek ez ügyben, teszem azt egyedül azért, mert Sza­lay J. képviselő úr egyenesen rám hivatkozott. Ha ezen reám hivatkozás nem történik, nem kértem volna szót azért, mert én azt hiszem, hogy abban a­mit t. barátom a kereskedelmi miniszter magára a tárgyra nézve elmondott, mindenki megnyughatik. Mert mit mond a határozati javaslat ? Azt mondja, hogy ezen évben még maradjanak meg a német elő­adások és azután szűnjenek meg. A miniszter úr elő­adva az indokokat, melyek miatt eddig fel lettek tartva a német előadások is, mondta, hogy maga is azt hiszi, hogy közel az idő, midőn mindezen indokok daczára a megszüntetés lehetővé válik. Én azt hi­szem, hogy ezen nyilatkozat hathat a t. ház minden tagjára. (Helyeslés a jobboldalon.) A­mi már most azon kérdést illeti, mely hoz­zám intéztetett, kereskedelmi miniszter sohasem vol­tam; midőn a magyaróvári akadémia keletkezett, még képviselő sem voltam, mert nem voltak akkor képviselők. Azóta, mióta ezen kérdés a képviselőház­ban vitattatik, 1867. óta, soha mást, mint épen a mél­tányossági indokokat, másfelől eleinte, ha jól emlék­szem, azon indokokat is hallottam, hogy nem lehetvén a közbejött akadályok miatt Magyarországon annyi képzett tanár, szükség van egy ideig — mondom ak­kor hallottam s nem mostanról szólok, mert most van, hanem 1867—68-ról szólok, — egy ideig az intézet színvonalának érdekében szükséges megtartani ott a magyarul nem tudó tanárokat. Ennél más indokot soha nem hallottam és ámbár — mint mondom — azt, hogy mikor és miként keletkezett, nem tudha­tom , hogy szakszerűen ezen tárgygyal foglalkozni sohasem voltam hivatva — mégis merem állítani, hogy ilynemű akadály, mint a­minőt supponál a t. képviselő úr, nem létezik, s így ez gátul arra, hogy ezen intézkedés megváltoztassák, semmi esetre sem szolgálhat. Ez feleletem arra, a­mit a t. képviselő úr mint kérdést hozzám intézett. (Helyeslés jobb­­felől.) Egyébiránt bocsássanak meg, ha már szót emel­tem, hogy tegyek még egy pár megjegyzést. (Halljuk) Az első megjegyzés, a­mit tenni akarok, vonatkozik arra, hogyha még mindazoknál is, a­kik a ház ezen oldalán ülnek s kik esetleg adókat is megszavaznak, csak óvatosan kell útj nagyobb költekezéseket provo­kálni , annál óvatosabbaknak kell e tekintetben azok­nak lenni, a­kik hajlandók nagyobb költekezéseket provokálni, de aztán a módokat e költekezések fede­zésére sohasem szokták megszavazni (Zajos helyeslés jobbfelől. Tiltakozás a szélső baloldalon. Közbeszólás Bosznia! Nyugdijak!) A másik, a­mit megjegyezni kívánok, miután épen közbe is kiáltatott — az ugyanazon bizonyos nyugdijakat illeti, azok egy 1868 vagy 1869-ik évben alkotott törvény alapján állanak, azokat ma admini­stratív utón, kormányilag törölni, vagy az akkor ho­zott törvényt ma már megváltoztatni, azt hiszem he­lyes nem volna. (Igaz! Úgy van­ jobbfelől. Zaj a szélső­baloldalon.) Végül még egyet. Azon t. képviselő urakat, a­kik beszélnek germanisatióról és hivatkoznak egy nagy névre, melynek azt hiszem, nálamnál nagyobb tisztelője ebben a házban nincsen, a gróf Széchenyi István nevére, mondom azon képviselő urakat igen kérem, hogy midőn az ő nevére hivatkoznak, kövessék azon eljárási modort is, melyet ő mindig követett, me­lyet ő nemzetének mindig ajánlott, mert sohasem fog­nak önök a magyarság érdekében chauvinisticus, erő­szakoskodó eljárásra való utalást találni Széchenyi részéről. (Igaz! Úgy van­ jobbfelől.) És bárki néz­zen szét ma ebben az országban, ha elfogulatlan, el fogja ismerni, hogy a magyar nyelv szempontjából 1867. óta roppant előlépés van mindenütt. (Élénk he­lyeslés jobbfelől. Zajos ellenmondás a szélső balfelől.) És ezen előlépés haladni fog mentül tovább, mentül consolidáltabban áll ezen állam, annál inkább fog ha­ladni ; e haladást csak egy veszélyeztetheti, és ez az egy az, ha megfeledkezve arról, hogy e magyar hazát nemcsak magyarok lakják, a nyelv kérdésében erő­szakoskodáshoz nyúlunk. (Élénk helyeslés jobbfelől. Mozgás a szélső baloldalon.) Csanády Sándor Thaly indítványa mellett szó­lal fel. A ház Thaly Kálmán és Széchenyi gróf mi­niszter rövid felszólalásai után a határozati javasla­tot mellőzte. Az erdőfelügyelőségeknél Odescalchy Arthur herczeg a véderdők kijelölésére és a kopár területek befásítására hívta fel a miniszter figyelmét. Széchenyi gr. miniszter kijelenti, hogy a véd­erdők kijelölésére nézve a törvény megszabja az időt, a­mely alatt azok kijelölendők, azt mondván: »ezen erdők a földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter által a szükséges előmunkálatok alapján a tulajdonos és a közigazgatási bizottság meghallgatásával lehe­tőleg a törvény kihirdetése napjától számítandó 5 év alatt részletenként ki fognak jelöltetni.« Ez az 5 év 1884 junius 13-én fog lefolyni. Tehát 1884. junius 14-ig meg fog határoztatni, hogy ezen véderdők merre legyenek és­ ezeknek befásitása, erdei alapból fog megtörténni. És ennek megtörténtére minden­esetre a legnagyobb figyelmet fogja szóla fordítani. (Helyeslés.) A lóversenyeknél Hermann Ottó szólal fel s itt alkalmat vesz magának, Apponyi gróf tegnapi beszé­dére válaszolni. Kijelenti, hogy a gazdakör műkö­dése ellen van kifogása. Ott vitatják meg az ország legvitálisabb érdekeit, a­helyett, hogy azt a parlament­ben tennék. És szóló e baj okozójául a miniszterelnököt tartja. A miniszterelnök felelős lesz a jövő nemzedék előtt , hogy úgy, a­mint behozta a parlamentbe az invectivát most, a midőn a hatalom kezében van, most elöli az eszmék harczát, az eszmék vívódását és letör­­píti a nemzet törvényhozását­ egy szavazógéppé. (Úgy van­­ a szélső­baloldalon.) A magyar miniszter­­elnök kivitte e teremből a vitatkozást és tanácskozást, a politikai clubba, hogy azután itt megjelenve azt mondják: »Mi ezen oldalon többen vagyunk, beszél­hettek akármit, mi még­is megszavazzuk.« Itt szen­ved hajótörést a Parlamentarismus Magyarországon. (Élénk helyeslés a szélső­baloldalon.) Szóló azt kí­vánja, hogy ez máskép legyen, hogy a magyar tör­vényhozás terme, ezentúl, ne legyen többé egyszerű szavazó masina. (Élénk helyeslés szélső bal felől.) Áttérve a lóversenyekre, kárhoztatja a totali­­sateurt s a következő határozati javaslatot nyújtja be : »Határozza el a ház, hogy a lóversenyekre előirány­zott 28.000 frtnyi tételt, kizárólagosan csak a magyar lótenyészanyagnak versenyben való kipróbálására és kizárólag csak idő elleni versenyekre rendeli. Továb­bá határozatilag utasítja az igazságügyminisztert, hogy a belügyminiszterrel egyetértve, a totalisateur mint a büntető törvénykönyvbe ütköző minősített ha­zárdjáték ellen, tegye meg a törvényszabta intézkedé­seket.« (Helyeslés a szélső bal felől.) 4. sz.) a kerepesi temetőbe kisértetni. Budapesten, 1882. deczember 13-án.* A Kisfaludy-társaság, az elhunytnak adandó végtisztesség megbeszélése tárgyában, holnap d. u. három órakor, az akadémia Kisfaludy termében ülést tart.* A tudomány és műegyetemi olva­sókör, a következő felhívást bocsátotta ki: Egyetemi polgárok! Még alig csillapult le a szakgató fájdalom, mely a legelső magyar költő halála hírére támadt keblünkben s ma már uj csapás sújtja lelkünket. Greguss Ágost meghalt! Nagy tudóst és kiváló irót veszit az elhunytban a ma­gyar irodalom s szeretett tanárát és buzgó barátját gyászolja benne az ifjúság. Egyetemi polgárok! Az ifjúság a nagy halott iránt köteles kegyeletének csak csekély részét rój­ja le akkor, midőn a megboldogult­nak végtisztességtételén megjelen. Gyűljetek tehát egybe mentül nagyobb számmal, e hó 15-én d. u. két órakor az egyetemtéren, hogy az egyetem gyászlobo­gója alatt indulhasson el a menet az elhunytnak te­metésére, mely lakásáról történik. Budapesten, 1882. decz. 13. A rendező-bizottság. * A tudomány és műegyetemi olvasókör, koszorút is tesz le az elhunyt koporsójára. * A bölcsészet­ hallgatókat segítő­­egyesület, melynek Greguss alapító és tisz­teleti tagja volt, a következő gyászjelentést adta ki: »A bölcsészethallgatók segítő egyesülete, mély fájdalommal és nagy csapástól lesújtott szívvel jelenti Greguss Ágostnak, a nagy tudósnak, a szere­tett tanárnak, az egyesület alapító és tiszteleti tagjá­nak e hó 13-án elte 57-ik évében történt gyászos elhunytát. A bölcsészethallgatók segítő egyesülete, testületileg vesz részt a megboldogultnak temetésén, mely f. hó 15-ik napján d. u. 3 órakor lesz az elhunyt­nak lakásán (Krisztinaváros, Tábor-utcza 4. sz.) Budapesten, 1882. évi deczember 13-án. * Greguss ravatalánál, holnap reggeltől a te­metés órájáig, feketébe öltözött bölcsészethallgatók fognak díszőrséget állani. A temetésen V­i­k­á­r Béla, a bölcsészethallgatókat segítő egyesület elnöke, be­szédet fog tartani. A ravatalra az egyesület is tesz koszorút.

Next