Nemzet, 1882. december (1. évfolyam, 92-120. szám)
1882-12-14 / 105. szám
Melléklet a »Nemzet« deczember 14.10- ik számához. Állítsunk szobrot Arany Jánosnak. A »Nemzet« szerkesztőségénél újabban adakoztak : Sándorháza község Torontálból Nikolich Sándor országgyűlési képviselő utján ..................... 30 frt Tisza Antal ................................ 2 frt Ehhez a már kimutatott 3547 » 55 kr. hatvan frank aranyban s egy drb cs. kir. arany A »Nemzet« eddigi gyülése 3579 frt 55 kr. hatvan frank aranyban s egy drb cs. kir. arany. A székelyek. Nehány nappal ezelőtt Bukovinába szakadt rokonaink a csángók küldötteit fogadták magunk között s halmoztuk el a testvéri szeretetnek biztosításaival s bocsátottuk el azzal a reménynyel, hogy a magyar haza nem sokára ismét keblére ölelheti a balsors által egy század óta idegenbe száműzött fiait. Holnap pedig a székely érdekeket képviselő s jobbára székely hazafiakból álló »székely művelődési és közgazdasági egyesület« tartja a magyar fővárosban évi nagy gyűlését. Rendesen a székelyföld valamely városában szokták évről-évre a nagy gyűlést megtartani, most azonban az ország szívében és központján lesz alkalmunk hallani a lefolyt év tevékenységének eredményeiről szóló jelentéseket s a jövő teendőire vonatkozó tanácskozásokat. A bukovinai vagy moldvai csángók és a székelyek helyzete természetesen — és istennek hála! — nem fogható össze egymással, s ha az öröm egyenlő, melylyel amazokat és emezeket körünkben üdvözöljük: nem ugyanaz a gondolat, melylyel őket fogadjuk; nem ugyanaz az érzelem, melylyel sorsukat kisérjük. A csángó faj egy elszakasztott ág, melyet idegen földben gyökereztetett meg, s idegen erdő rengetegében elszigetelve tart távol tőlünk a mostoha végzet. A székely egy viruló, lombos ág a magyar nemzet fáján. Messze keletre kihajlik ugyan rokontalan fajok légkörébe, de a közös törzsön áll; abból szívja éltető nedveit, azzal együtt küzd ellenséges légáramlatok rohamai ellen győztesen és elszakíthatlanul. Csángó rokonainknak részvétünket és ha a jó szerencse megengedi, támogató, magunkhoz segítő karjainkat nyújtjuk, székely testvéreink izmos kezét büszke bizodalommal szorítjuk meg. Isten hozott benneteket magyar fővárosunk falai közt, melyeken belül székely származású honfitársainknak is százai élnek a legkülönbözőbb pályákon, s működnek össze közös hazánk és nemzetünk jelenének megalkotásában és szebb jövőjének biztosítására! Nem mondhatni, hogy akár a magyar állam, akár a társadalom ne bírna tudatával azon jelentőségnek, melyre a székelység joggal tarthat számot. Az állam sokat tett a székely faj culturális érdekében; iskolákat állított föl és segélyez, azon helyes elvből kiindulva, hogy a magyar nemzetnek ez erőteljes ágát, mely keleti védbástyánkat képezi, elsősorban a műveltség által kell erőssé tenni. Azután meg azt is tudja mindenki, hogy a székely faj kiváló mértékben dicsekszik a szellemi tehetségek oly gazdag tőkéjével, melyből a nemzet kellő gondozás mellett a legszebb kamatjövedelmet remélhet. Széles Magyarországnak egy vidéke se mutathat föl oly gazdag és tartalmas népköltészetet, mint a székelyföld; anynyi iparos ügyesség, találékonyság, annyi szorgalom, takarékossági hajlam, a kevésből megélni tudás és gyarapodás sehol a magyar népben nem található, mint ott. Járjátok be a székely bérezés hazáját, tekintsétek meg városait és falvait, háztartását, épitkezését, s hasonlítsátok össze a gazdag talajú alföld községeivel; vonjatok azután párhuzamot az egy nemzet két fajta köznépének öltözködése, szokásai s modora közt: bizonyára örömmel fogjátok bevallani, hogy e keleti határszéleinken őrállásra rendelt magyar törzs nemcsak régi hitű katonai tulajdonainál, hanem művelődési hajlamainál és ép erkölcseinél fogva is drága kincsét alkotja a magyar hazának. Vannak azonban ott is bajok, mint mindenütt; bajok, a melyek átalánosak s mindnyájunkat terhelnek; s bajok, melyek egyenesen a székelyföldi viszonyokból erednek s helyi jelleggel bírnak. Az, hogy gyáripar azon vidékeken sincs, hol pedig természet és ember annyira magában hordja a virágzó ipari fejlődésnek föltételeit, hol a sokféle háziipar bizonyítja a nép kiváló ügyességét és hajlamát, hol a szomszéd Románia közeli gazdag piaczot kínálna minden ipari termékek számára: ez oly hiány, mely kétszeresen tűnik ugyan föl a székely viszonyokat szemlélő előtt, de amely átalános visszamaradottságunknak egyhamar meg sem másítható következményét képezi. Sajnosan nélkülözi továbbá a székelyföld a vasutakat, melyekből alig jut rá annyi, hogy jótékony hatását területének szélein kívül beljebb élvezhesse. Marosvásárhely az egyetlen székely város, melynek vasúti állomása van. E hiányon ma, midőn a közönség a közlekedés gyorsasága tekintetében túlságosan el van kényeztetve, csak nagyon kevéssé segítenek a székely vidékek jó kőutai. E hiány nagy visszahatással van gyönyörű fürdőinek látogatottságára, melyektől a megszokott romániai vendégeket is mindegyre jobban elvonja a távolabbi fürdőkbe vezető vasúti kényelmes összeköttetés. Élőpatak, a még csak csirájában levő, de nagyra hivatott Málnás, a páratlan szép fekvésű Tusnád, a vadregényes Borszék és sok más pompás gyógyvizű és vidékü, de még kevésbé ismert fürdőhely, valamennyi abban a bajban szenved, hogy vasutak hiánya miatt messze van, s a királyhágón inneni közönség nagy része előtt — méltatlanul — kevésbé ismeretesek, mint a sokkal távolabb fekvő külföldi gyógy-és üdülőhelyek. Mindezek, mint mondva volt, oly állapotok, melyek átalános hazai viszonyainkkal, szegénységünkkel állanak kapcsolatban. De vannak a székelységnek önnön viszonyaiból fakadó sajátszerű bajai is. A föld, a művelhető, a kenyeret adó föld szűkké lett táplálni a megszaporodott lakosságot. Ennek elsősorban a földbirtok rendkívüli elaprózása lett következménye. A minimális, a hihetetlenségig elaprózott s az egészséges mezőgazdálkodásra tért nem nyújtó kisbirtokok ekkora számát és arányát sehol nem lehet másutt találni Magyarországban. E viszonyoknak egy másik következménye a nép kivándorlása. Sokat vitatkoztak, különösen a székely közgazdasági és művelődési egyesület kebelé- ■ ben, azon kérdés fölött, hogy van-e valóban székely kivándorlás? Némelyek azt állítják, hogy van, mégpedig elég nagy mértékben Romániába. Mások tagadják ezt, s az egész látszólagos kivándorlást egy munkásmozgalom jelentőségére reducálják, azt állítván, hogy a székely munkások azon tömege, mely tavasszal szülőföldét odahagyja s a szomszéd romániai síkokra száll le, őszszel keresményével ismét visszatér hazájába. Hogy a dolog nem egészen igy áll, azt a szemmellátható tények és a dolog természete is bizonyítja. A kiáradt folyam minden vize sem tér többé vissza a mederbe, és sok termékenyítő iszapot hagy az ártéren. Ily ártér a székely nép számára Románia, melyen évről évre számos magyar marad vissza és örökre ott marad. S valóban látjuk is, hogy (eltekintve itt egészen a moldvai őslakos magyarságtól) Romániában minden lépten-nyomon található székely ember; itt mint béres, kocsis, amott mint gazdatiszt, korcsmáros, iparűző, gyógyszerész, kereskedő stb. A székelyek kivándorlása tehát Romániába, tény, melyet megcáfolni nem lehet. Pedig ez nemzeti veszteség. Oly kevesen vagyunk, hogy senkit sem nélkülözhetünk magunk közül, sőt inkább mindegyik magyar vállára egy hatványszámot kell írnunk a lelkesedésből, az akaraterőből, a nemzeti missio tudatából, ha meg akarunk felelni azon feladatnak, mely a jövőben ránk, mint magyarokra várakozik. A »székely egyesület« fontos és szép hivatást is teljesíthet ez irányban, a legkeletibb, legexponáltabb magyar törzs érdekeinek ápolása s egész nemzetünk javára szolgáló erősbitése által. Egyesítse magában — mint igyekezett eddig is tenni — a székelység értelmi erőit, hogy azoknak jótékony melegét visszasugároztassa a népre; kutassa fel a székely nép társadalmi és közgazdasági bajait, s oszszon itt tanácsot, amott buzdítást, másutt tényleges segélyt; a kivándorlási hajlamot irányozza nyugat felé, az anyaország területére, esetleg és amennyiben kivihető lenne, telepítés alakjában is, évi nagygyűléseinek majd egyik, majd másik székely vidék központján tartása által, valamint hasznos és népszerű könyvek s naptárak terjesztése által emelje a nép műveltségének színvonalát. Végre legyen közvetítő — és itt vár reá hálás feladat — a magyar állam ügyeit intéző körök, valamint a magyar, különösen a fővárosi társadalom s másfelől a székelység közt. A magyar társadalom nagy rokonszenvvel viseltetik a székelyföld és népe iránt, de e rokonszenv nagy részben merő platonikus, s nem alapszik az ismereten és közvetlen tapasztalaton. Hányadik az a fővárosi ember még ma is, a vasutak korszakában, a ki ismerné a székelyföld természeti kincseit, csudás szépségeit és eredeti magyar népét ? A »székely egyesület« ez irányban sokat tehet. Tegyen is. Hogy e feladatának mindjobban megfelelhessen, ahhoz természetesen nem elég csupán a buzgalom, anyagi erő és a közönség támogatása is szükséges, mégpedig elsősorban maguk a székelyek részéről. Valljuk be, hogy e részben még sok kívánni való marad fönn. De a kezdet nehézségei talán meg vannak törve. Kívánunk még több részvétel még nagyobb sikert, még gyümölcsözőbb tevékenységet a székely művelődési és közgazdasági egyesületnek; kívánjuk, hogy diadal kisérje kibontott zászlója útját és haladását, mely zászlóra az önsegély jelszava van fölirva. cs. K. A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, decz. 13. GREGUSS ÁGOST: A magyar irodalom uj halottja még sokáig emlegetés tárgya lesz. Greguss Ágost azok közé az emberek közé tartozott, kik nem barátai a lármával járó működésnek, de szokájuk csöndes magányában egész odaadással, fáradhatlan buzgalommal élnek keblek eszményének, s kiknek áldásos munkásságát és hatását csak akkor ismerjük föl, ha egyszer megszűntek élni s egész nagyságában látjuk az űrt, melyet eltávozásukkor hagytak maguk után. Greguss a classikus példányképek után képzett aesthetikus, nem olyan író volt, kinek neve minduntalan a közönség között forog. Irodalmi kérdésekben kivált az utóbbi időkben — csak ritkán szólalt föl, de ha egyszer valamiről véleményt mondott, szavának mindenkor súlya, tekintélye volt. Széles körű képzettsége, minden elfogultságtól ment részrehajlatlansága, mely az irodalom terén nem ismer sem ellenséget, sem jó barátot, szerezték meg neki ezt a tekintélyt. A fiatal aesthetikus, ki pályájának kezdetén ifjúi hévtől elragadtatva, oly merész támadást intézett a meteorként megjelenő Petőfi ellen, később épen ritka higgadtsága és pártatlansága által tűnt ki kritikus társai között. De contemplatiora, elmélyedésre hajló természete nem is volt alkalmas arra, hogy vele a napi kérdések izgalmaiba vesse magát; az irodalom kisebb fontosságú kérdései csak ritkán foglalkoztatták, de egész odaadással dőlt a munkának, ha olyan tárgyat talált, melynél bonczoló elméjének a termékenységre kellő tér kínálkozott, s gazdag képzettségét haszonnal érvényesíthette. Színi bírálatait, s egy-két régibb író jellemrajzát leszámítva, rövidebb lélekzetű kritikai dolgozatokat nem is olvastunk tőle, de megírta egy izmos kötetben Shakespeare életpályáját s megírta úgy, hogy a költők fejedelméről — annyi jeles külföldi commentator munkája után is — tudott újat és érdekeset mondani. Hasonló előszeretettel és odaadással foglalkozott Arany János balladáival. Tartalmas kötete, melynek szép fejtegetéseit megannyi példányképek gyanánt szokták fölmutatni, egyenkint rámutat Arany balladáinak szépségeire s ritka kritikai éllel fejtegeti az összefüggést, melyben azok a népköltészet vagy más irodalmak rokontermékeivel állanak. * Greguss, mint költő, minden sorában elárulta a bölcselkedőt. Nem elégedett meg azzal, ha költői hangulata, vagy érzése volt, s benyomásait nem igyekezett sohasem amúgy melegében dalba önteni. Mintha csak kicsinyelte volna az énnek minduntalan való dédelgetését, megvárta a kedély ama nyugalmát, midőn egy-egy föllobbanását eszmék tükrévé tudta tenni. Ezért sokan és sokszor szemére is vetették, hogy tudós költő. Annyi bizonyos, hogy Greguss még verset sem írt, ha nem volt valami mondanivalója, s minthogy költeményeiben inkább eszméinek és gondolatainak, mint érzelmeinek igyekezett alakot adni, legörömestebb fordult a mese felé. Ezek a mesék azonban nem csupán az átalános emberi gyarlóságok ostorozását tűzték ki feladatukul. Greguss modern életünk kicsinyeskedéseit, ferdeségeit mind érintette költeményeiben s nem a régi példányképek viszhangja, hanem minden tekintetben modern meseköltő volt. Lyrai költeményein, különösen pedig azokon, melyek az utóbbi időkben születtek, valami fájdalmas, elégikus hang vonul végig. »Kertben« czimü versei, melyet a »Budapesti Szemle« legújabb füzete közölt, s mely hihetőleg hattyu-dala volt, lehetetlen, hogy mindenkit meg ne hasson csöndes borongásával s a vallásos lélek erős bizalmával. A költő visszatekint életpályájára, s bár érzi, hogy a sors keze reá nehezedett, ajka nem nyílik panaszra, hanem keresztyéni nyugalommal zengi: Most rám közel hat tized nehezül, S a kór alig lepett meg három éve : Nem vagyok-e pártolva és kivéve Ezrek közül ? Mig én épségben egy félszázadot Megléptem , úti társam hány esett el! S hány ért föl eddig roncsolt szerkezettel Mint félhalott! ♦ Felettünk pusztitó angyal lebeg, S ép nem marad bármely dús testi élet. . . Hát vajon a főbb lelki egészséget Hány tartja meg! Ő megtartotta. Lelkének ruganyosságát még legnagyobb testi szenvedései közt sem veszítette el. Néhány hó előtt Olaszország derűségét kereste föl üdülés végett. Orvosai, barátai nyugalmat tanácsoltak neki. Greguss ott sem tudott megmaradni munka nélkül. Velencze műkincsei, melyeket nem ezúttal látott először, újabb műtörténelmi búvárkodásokra serkentették, az örökké derűs éghajlat pedig költői vénáját hozta mozgásba. De lantja Italia mosolygó ege alatt is, csak fájdalmas hangokat adott. Elégikus színezetű költői levelet küldött egyik barátjához, telve megható visszaemlékezésekkel. A szép levél a hírlapírói nyugdíjintézet Albumában fog megjelenni. * Greguss, a higgadt és komoly tudós, mint fentebb már érintettük, egykor nagyon is szilaj tüzű ifjú volt. A szabadságharcz, mint fiatal professort, Szarvason találta őt. Lapunk egyik barátja írja nekünk, hogy forradalmi művei egymást érték a remény és lelkesedés örökké emlékezetes napjaiban. Greguss valóságos robespierre-je volt a kis tót városnak. — »Robespierre beszéde a szabadságról«, »Költeményei egy elevennek« s sok egyéb brochure-je hagyta el a szarvasi nyomdát, melynek tulajdonosa Réthy Lipót, Greguss benső barátja s műveinek buzgó terjesztője volt. A szabadságharcz lezajlása után Réthy a kiadó állíttatott Nagyváradon haditörvényszék elé, aki mint egyébként is comprommittált, nem fedezte fel Gerő Ákos (e néven írt Greguss) kilétét, minek folytán Greguss ez alkalomból kikerülte az »igazságosztó kezét«. Néhány évvel később — 1853-ban — a nyughatatlan Greguss, Réthynek egy naptárát szerkesztette, az »Alföldi legújabb kalendarium«-ot, mely Aradon most is futja pályáját; itt a hónapok alatt álló versekkel követett el megint olyat, amiért aztán csakugyan bekerült az »új épületbe«. A versek kezdőbetűi ugyanis összeolvasva, ilyen értelmet nyertek: »Szabadság, testvériség, egyenlőség! A forradalom győzni és boldogítani fog.« Súlyos jelszavak 1853-ban. Soha senki sem jött volna a »stikli«-re, ha Greguss oldalát nem fúrta volna valami. Mikor a naptár 20,000 példánya egytől-egyig elkelt, meg nem állhatta, hogy egy női társaságban »szoros titoktartás feltétele alatt« el nem mondja a dolgot. Hogy pedig a szarvasi asszonyok is Éva leányai, természetes, hogy másnap az egész város tudta a »hónapos versek titkát« ; a kis népnaptár a casinó olvasószobájában a legkapósabb irodalmi termékké vált. Egy pár napra rá, Réthy Lipótnál a kiadónál megjelenik a gyulai zsandárcomissarius s kezdődik egy újabb hajsza. Greguss Ágost most viszonzásul magára vállalta a felelősséget; igy jutott az új épületbe, ahonnan már nem is tért vissza Szarvasra, hanem Budapesten maradt s egész erejét az irodalmi munkásságnak szentelte. * Greguss, mint tudjuk, évek óta foglalkozott egy terjedelmesebb, a tudományosság mai színvonalán álló aesthetika megírásával. Széleskörű olvasottsága, finom érzéke s tiszta, átlátszó előadási modora, egyformán alkalmassá tették őt e feladatnak megoldására. Nem tudjuk, mennyire haladt előre ebben a munkájában. A lapok pár éve hirdették, hogy szorgalmasan dolgozik rajta. Csakhamar ezután betegeskedni kezdett, s azóta nem hallottunk újabb híreket felőle. Az irodalomra nagy veszteség volna, ha ez a munka csupán csak terv maradt volna; mi azonban azt hiszszük, hogy ha nem is befejezve, de részleteiben föltalálható lesz az érdemes író hátrahagyott kéziratai között. * A család gyászjelentése így hangzik: Özvegy Greguss Ágostné, született Kemény Mária, mélyen szomorodott szívvel jelenti a maga, valamint Keleti Károlyné született Greguss Lívia, férje és gyermekeik Edith, Dénes, Gábor, Margit és Greguss János, nem különben a többi rokon nevében, hogy férje, illetőleg testvérük, nagybátyjuk, sógora és rokonuk Greguss Ágost bölcsészeti tudor, a magyar kir. tudományos egyetem nyilvános rendes tanára, a Magyar tudományos Akadémia igazgató és rendes tagja, a Kisfaludy-társaság alelnöke, f. hó 13- dikán reggel 7 órakor, hosszú szenvedés után, élete 57-ik, boldog házassága 35-ik évében jobb létre szenderült. A boldogultnak hilt tetemei f. hó 15-én pénteken d. u. 3 órakor fognak az ágostai evangélikus hitvallás szertartásai szerint, a halottas házból (I., tábor-utcza 4. sz.) a kerepesi temetőben örök nyugalomra tétetni. Béke hamvaira Budapest, 1882. deczember 13-án. * Greguss Ágost elhunyta alkalmából, a Kisfaludy társaság, a következő gyászjelentést adta ki: A Kisfaludy-társaság mély fájdalommal jelenti másodelnökének, majdnem két évtizeden át titkárának s nagybuzgalmu és érdemű tagjának Greguss Ágostnak f. évi deczember 13-án, reggeli 7 órakor, életének 57-ik évében történt elhunytát. A boldogult hült tetemei pénteken, f. hó 16-dikán, d. u. 3 órakor fognak a halottas házból (I. ker., tábor-utcza ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember hó 13-án. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) A gazdasági tanintézeteknél Thaly Kálmán felemlíti a magyaróvári gazdasági tanintézetnél fenforgó amaz anomáliát, mely szerint ott német előadás is tartatik. Határozati javaslatot nyújt be, melyben utasíttatni óhajtja a földmivelési minisztert, hogy a nevezett gazdasági akadémián a német nyelven tartott előadásokat a folyó tanév befejeztével végkép szüntesse meg. Széchenyi Pál gr. földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter: Azt hiszem tehát, hogy valahányszor e házban a magyar érzelmekre, a magyarságra és Széchenyi István szavaira hivatkozás történt, a ház mindig eléggé kifejezést adott magyarságának és mindenütt, ahol ellentörekvéssel találkozott, mindig a legnagyobb erélylyel tudta megvédeni magyarságát. (Helyeslés.) És azért ebben a kérdésben azt a felvilágosítást vagyok bátor a t. képviselő úrnak adni, hogy itt nem arról van szó, hogy talán valami előnyt adjunk a külföldieknek a magyarok felett, hanem arról van szó, hogy méltányosak legyünk azon tanárok iránt, kik régibb idő óta vannak ott, és még most nem nyugdíjazhatok. Tehát egyrészt méltányosságból ezek iránt, másrészt tekintettel azon költségekre, amiket ott néhány tanárnak nyugdíjazása és azoknak helyébe új tanároknak kinevezése okozna, ezért volt eddig is tudtommal a magyar nyelvű előadással parallel a német nyelvű előadás rendszeresítve. Ez szerintem csakis átmeneti időszak lévén, azt hiszem, hogy azt határozati javaslattal szabályozni nem volna most helyes. Majd meg fog oldódni a kérdés önmagától a legrövidebb idő múlva, azért arra kérem a t. képviselő urakat, legyenek e tekintetben nyugodtak, és kérem a t. házat, hogy méltóztassék a tételt, úgy amint az a költségvetésben be van állítva, elfogadni. (Helyeslés a jobboldalon.) Turgonyi Lajos azon vidékeken is óhajtja a földmíves iskolák felállítását, melyek ez iránt nem tesznek ugyan bőkezű ajánlatot, de ahol ilyen iskolákra szükség van, Szalay Imre pártolja Thaly indítványát. Sitz Gyula ugyanez értelemben szólal fel, s megjegyzi, hogyha van bizonyos befolyás, mely a magyaróvári gazdasági tanintézeten a német előadás fentartását kívánja, akkor részéről kész volna az ezen oldalról nyújtott előnyökről lemondani. Tisza Kálmán miniszterelnök: T. ház! Ha szót kérek ez ügyben, teszem azt egyedül azért, mert Szalay J. képviselő úr egyenesen rám hivatkozott. Ha ezen reám hivatkozás nem történik, nem kértem volna szót azért, mert én azt hiszem, hogy abban amit t. barátom a kereskedelmi miniszter magára a tárgyra nézve elmondott, mindenki megnyughatik. Mert mit mond a határozati javaslat ? Azt mondja, hogy ezen évben még maradjanak meg a német előadások és azután szűnjenek meg. A miniszter úr előadva az indokokat, melyek miatt eddig fel lettek tartva a német előadások is, mondta, hogy maga is azt hiszi, hogy közel az idő, midőn mindezen indokok daczára a megszüntetés lehetővé válik. Én azt hiszem, hogy ezen nyilatkozat hathat a t. ház minden tagjára. (Helyeslés a jobboldalon.) Ami már most azon kérdést illeti, mely hozzám intéztetett, kereskedelmi miniszter sohasem voltam; midőn a magyaróvári akadémia keletkezett, még képviselő sem voltam, mert nem voltak akkor képviselők. Azóta, mióta ezen kérdés a képviselőházban vitattatik, 1867. óta, soha mást, mint épen a méltányossági indokokat, másfelől eleinte, ha jól emlékszem, azon indokokat is hallottam, hogy nem lehetvén a közbejött akadályok miatt Magyarországon annyi képzett tanár, szükség van egy ideig — mondom akkor hallottam s nem mostanról szólok, mert most van, hanem 1867—68-ról szólok, — egy ideig az intézet színvonalának érdekében szükséges megtartani ott a magyarul nem tudó tanárokat. Ennél más indokot soha nem hallottam és ámbár — mint mondom — azt, hogy mikor és miként keletkezett, nem tudhatom , hogy szakszerűen ezen tárgygyal foglalkozni sohasem voltam hivatva — mégis merem állítani, hogy ilynemű akadály, mint aminőt supponál a t. képviselő úr, nem létezik, s így ez gátul arra, hogy ezen intézkedés megváltoztassák, semmi esetre sem szolgálhat. Ez feleletem arra, amit a t. képviselő úr mint kérdést hozzám intézett. (Helyeslés jobbfelől.) Egyébiránt bocsássanak meg, ha már szót emeltem, hogy tegyek még egy pár megjegyzést. (Halljuk) Az első megjegyzés, amit tenni akarok, vonatkozik arra, hogyha még mindazoknál is, akik a ház ezen oldalán ülnek s kik esetleg adókat is megszavaznak, csak óvatosan kell útj nagyobb költekezéseket provokálni , annál óvatosabbaknak kell e tekintetben azoknak lenni, akik hajlandók nagyobb költekezéseket provokálni, de aztán a módokat e költekezések fedezésére sohasem szokták megszavazni (Zajos helyeslés jobbfelől. Tiltakozás a szélső baloldalon. Közbeszólás Bosznia! Nyugdijak!) A másik, amit megjegyezni kívánok, miután épen közbe is kiáltatott — az ugyanazon bizonyos nyugdijakat illeti, azok egy 1868 vagy 1869-ik évben alkotott törvény alapján állanak, azokat ma administratív utón, kormányilag törölni, vagy az akkor hozott törvényt ma már megváltoztatni, azt hiszem helyes nem volna. (Igaz! Úgy van jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Végül még egyet. Azon t. képviselő urakat, akik beszélnek germanisatióról és hivatkoznak egy nagy névre, melynek azt hiszem, nálamnál nagyobb tisztelője ebben a házban nincsen, a gróf Széchenyi István nevére, mondom azon képviselő urakat igen kérem, hogy midőn az ő nevére hivatkoznak, kövessék azon eljárási modort is, melyet ő mindig követett, melyet ő nemzetének mindig ajánlott, mert sohasem fognak önök a magyarság érdekében chauvinisticus, erőszakoskodó eljárásra való utalást találni Széchenyi részéről. (Igaz! Úgy van jobbfelől.) És bárki nézzen szét ma ebben az országban, ha elfogulatlan, el fogja ismerni, hogy a magyar nyelv szempontjából 1867. óta roppant előlépés van mindenütt. (Élénk helyeslés jobbfelől. Zajos ellenmondás a szélső balfelől.) És ezen előlépés haladni fog mentül tovább, mentül consolidáltabban áll ezen állam, annál inkább fog haladni ; e haladást csak egy veszélyeztetheti, és ez az egy az, ha megfeledkezve arról, hogy e magyar hazát nemcsak magyarok lakják, a nyelv kérdésében erőszakoskodáshoz nyúlunk. (Élénk helyeslés jobbfelől. Mozgás a szélső baloldalon.) Csanády Sándor Thaly indítványa mellett szólal fel. A ház Thaly Kálmán és Széchenyi gróf miniszter rövid felszólalásai után a határozati javaslatot mellőzte. Az erdőfelügyelőségeknél Odescalchy Arthur herczeg a véderdők kijelölésére és a kopár területek befásítására hívta fel a miniszter figyelmét. Széchenyi gr. miniszter kijelenti, hogy a véderdők kijelölésére nézve a törvény megszabja az időt, amely alatt azok kijelölendők, azt mondván: »ezen erdők a földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter által a szükséges előmunkálatok alapján a tulajdonos és a közigazgatási bizottság meghallgatásával lehetőleg a törvény kihirdetése napjától számítandó 5 év alatt részletenként ki fognak jelöltetni.« Ez az 5 év 1884 junius 13-én fog lefolyni. Tehát 1884. junius 14-ig meg fog határoztatni, hogy ezen véderdők merre legyenek és ezeknek befásitása, erdei alapból fog megtörténni. És ennek megtörténtére mindenesetre a legnagyobb figyelmet fogja szóla fordítani. (Helyeslés.) A lóversenyeknél Hermann Ottó szólal fel s itt alkalmat vesz magának, Apponyi gróf tegnapi beszédére válaszolni. Kijelenti, hogy a gazdakör működése ellen van kifogása. Ott vitatják meg az ország legvitálisabb érdekeit, ahelyett, hogy azt a parlamentben tennék. És szóló e baj okozójául a miniszterelnököt tartja. A miniszterelnök felelős lesz a jövő nemzedék előtt , hogy úgy, amint behozta a parlamentbe az invectivát most, a midőn a hatalom kezében van, most elöli az eszmék harczát, az eszmék vívódását és letörpíti a nemzet törvényhozását egy szavazógéppé. (Úgy van a szélsőbaloldalon.) A magyar miniszterelnök kivitte e teremből a vitatkozást és tanácskozást, a politikai clubba, hogy azután itt megjelenve azt mondják: »Mi ezen oldalon többen vagyunk, beszélhettek akármit, mi mégis megszavazzuk.« Itt szenved hajótörést a Parlamentarismus Magyarországon. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szóló azt kívánja, hogy ez máskép legyen, hogy a magyar törvényhozás terme, ezentúl, ne legyen többé egyszerű szavazó masina. (Élénk helyeslés szélső bal felől.) Áttérve a lóversenyekre, kárhoztatja a totalisateurt s a következő határozati javaslatot nyújtja be : »Határozza el a ház, hogy a lóversenyekre előirányzott 28.000 frtnyi tételt, kizárólagosan csak a magyar lótenyészanyagnak versenyben való kipróbálására és kizárólag csak idő elleni versenyekre rendeli. Továbbá határozatilag utasítja az igazságügyminisztert, hogy a belügyminiszterrel egyetértve, a totalisateur mint a büntető törvénykönyvbe ütköző minősített hazárdjáték ellen, tegye meg a törvényszabta intézkedéseket.« (Helyeslés a szélső bal felől.) 4. sz.) a kerepesi temetőbe kisértetni. Budapesten, 1882. deczember 13-án.* A Kisfaludy-társaság, az elhunytnak adandó végtisztesség megbeszélése tárgyában, holnap d. u. három órakor, az akadémia Kisfaludy termében ülést tart.* A tudomány és műegyetemi olvasókör, a következő felhívást bocsátotta ki: Egyetemi polgárok! Még alig csillapult le a szakgató fájdalom, mely a legelső magyar költő halála hírére támadt keblünkben s ma már uj csapás sújtja lelkünket. Greguss Ágost meghalt! Nagy tudóst és kiváló irót veszit az elhunytban a magyar irodalom s szeretett tanárát és buzgó barátját gyászolja benne az ifjúság. Egyetemi polgárok! Az ifjúság a nagy halott iránt köteles kegyeletének csak csekély részét rójja le akkor, midőn a megboldogultnak végtisztességtételén megjelen. Gyűljetek tehát egybe mentül nagyobb számmal, e hó 15-én d. u. két órakor az egyetemtéren, hogy az egyetem gyászlobogója alatt indulhasson el a menet az elhunytnak temetésére, mely lakásáról történik. Budapesten, 1882. decz. 13. A rendező-bizottság. * A tudomány és műegyetemi olvasókör, koszorút is tesz le az elhunyt koporsójára. * A bölcsészet hallgatókat segítőegyesület, melynek Greguss alapító és tiszteleti tagja volt, a következő gyászjelentést adta ki: »A bölcsészethallgatók segítő egyesülete, mély fájdalommal és nagy csapástól lesújtott szívvel jelenti Greguss Ágostnak, a nagy tudósnak, a szeretett tanárnak, az egyesület alapító és tiszteleti tagjának e hó 13-án elte 57-ik évében történt gyászos elhunytát. A bölcsészethallgatók segítő egyesülete, testületileg vesz részt a megboldogultnak temetésén, mely f. hó 15-ik napján d. u. 3 órakor lesz az elhunytnak lakásán (Krisztinaváros, Tábor-utcza 4. sz.) Budapesten, 1882. évi deczember 13-án. * Greguss ravatalánál, holnap reggeltől a temetés órájáig, feketébe öltözött bölcsészethallgatók fognak díszőrséget állani. A temetésen Vikár Béla, a bölcsészethallgatókat segítő egyesület elnöke, beszédet fog tartani. A ravatalra az egyesület is tesz koszorút.