Nemzet, 1883. január (2. évfolyam, 2-30. szám)

1883-01-16 / 15. szám

JIXADÓ-BTVATASÍ : Barátok­ tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Portig küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli­re esb kiadva együtt: 1 hónapra -....................- •• ...................... 2 írt. 8 hónapra ®* 8 hónapra ................................................... 12 * Az esti kiadás postai különkttődéseárt felüdl­fizetés negyedévenként . 1 » REGGELI KIADÁS II. évi folyam. Budapest, 1883. kedd, január 10. a.1.11... . "■. .. Barátok­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. hirdetések ■gy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Baritok-tere, Athenaeum épület) küldendők. 15. szám, Budapest, január 15. Még egy szó a takarékbetétek megadóz­tatásához. (D. A.) A pénzügyi bizottság a múlt hóban tárgyalta le a takarékbetétek megadóztatására vo­natkozó törvényjavaslatot. A törvényjavaslat némileg ugyan módosítva lett, de a módosítások oly jelentéktelenek, hogy a törvény lényege csaknem egészen változatlan maradt. A pénzügyi bizottság a maga részéről tehát helyeslőleg fogadta azon álláspontot, melyből kiin­dulva, a m. k. pénzügyminiszter az említett javaslatot az országgyűlés elé terjesztette. Ha már ily hivatott fórum nyilatkozik a mi­niszteri javaslat mellett, az mindenesetre figyelemre méltó jelenséget képez azon lezajlott mozgalommal szemben, mely a javaslat elvetését czélozza. Tudjuk, hogy e mozgalom mikép keletkezett, valamint mindnyájunk előtt ismeretes azon körülmény is, hogy a vidéki takarékpénztárak jó sokáig ha­boztak állást foglalni. A fővárosi intézetek azonban kivétel nél­­k­ü­l távol tartották magukat. Nincs jogunkban ezekről feltenni, hogy elhatá­rozásukra valami separatistikus hajlamok gyakorol­tak volna befolyást, de annyi bizonyos, hogy maguk­­tartása első­sorban annak köszönhető, hogy kellő világosságban, mert közvetlenül látván a helyzetet, módjuk volt, helyes képet alkotniok nemcsak azon té­nyezők befolyásáról, melyek a pénzügyminisztert ve­zérelték, hanem arról is, hogy mely nyomós érvek kö­vetelik a takarékbetétek megadóztatását. Sajnos, hogy a fővárosi intézetek ezen példája a vidéken követésre nem talált, pedig, ha van oly ágazata közéletünknek, melynek okvetlenül a főváros után kellene indulnia, úgy ez bizonyára azon tevé­kenység, mely anyagi érdekeink előmozdítására van hivatva. Nem is hiányzott erre az impulzus. Már évekkel ezelőtt, az 1873-iki nagy válság alkalmával láttuk, hogy nem csak a mentőeszmék, hanem a mentőeszkö­zök is innen eredtek és nyujtattak. Csak azon szorult helyzetre utalunk, melybe a vidéki takarékpénztárak azon időtájt jutottak, midőn az 1873-iki catastropha hatása nyilvánult, a midőn virágzó telepek, gyárak, és más intézetek nyomtala­nul eltűntek, csak azért, mert a bizodalom, a hitel végkép megrendült és nem volt, ki pénzét még jó kama­tozás mellett is koc­káztatni merte volna. A fővár­osi intézetek akkor alakították a Ma­gyar hitel-segély-egyletet, mely daczára rövid fennál­lásának, igen jelentékeny szolgálatokat tett a vidéki takarékpénztáraknak és egyéb pénzintézeteknek. A Magyar hitel-segély egy­let feloszlásával ismét válság előtt állottak a vidéki intézetek. Sok terv és javaslat közül talán egy sem talált annyi ellenzésre, mint az, mely a Magyar hitelsegély­­egyletet a hazai első takarékpénztárral kívánta he­lyettesíteni. A kemény harcz és tusa vége mégis az volt, hogy a vidéki pénzintézetek a hazai első takarékpénz­tárhoz fordultak, így jött létre azon váltóleszámíto­­lási üzlet, mely egész a mai napig a hitelező és az adós intézetek kölcsönös megelégedésére fennáll. Ha tehát a fővárosi pénzintézetek veszély ide­jén áldozatot nem kíméltek, ha útmutatást és eszkö­zöket nyújtottak oly actióra, mely az érdekelt vidéki pénzintézetekre nézve legalább is azonos volt a lét­kérdéssel és fennállásuk biztosításával, mennyire in­kább lehetett volna várni, hogy a vidéki pénzintéze­tek a szőnyegen levő tárgyra nézve is első­sorban azok tanácsa és szavára fognak hallgatni, a­kik ha­­sonlíthatlanul kritikusabb körülmények közt elég elszántságot és képességet tanúsítottak való­ban létező bajok orvoslására? Úgy látszik azonban, hogy a vidéki takarékpénz­tárak ezt elfeledték, mert azon hasznos szolgálatok után, melyeket a fővárosi pénzintézetek jóakaratából és áldozatkészségéből élveztek, legalább a jelen kér­désben, igen furcsa állást foglaltak el. Azon viszony, mely a fővárosi nagy pénzintéze­tek és a vidéki takarékpénztárak közt, hosszas össze­köttetésből fejlődött ki, ennél kelletlenebb illustrátiót alig nyerhetett volna és valóban bajos elhinni, hogy az utóbbiak, mielőtt az országos gyűlésre egybejöttek beható tanulmány tárgyává tették volna a neheztelt törvényjavaslatot, mert máskülönben az országos gyűlés tárgyalásai nem zárták volna élénkbe azon nagymérvű tájékozatlanságot, mely a törvényjavaslat c­élja és hordereje iránt egyrészt az érdekelt intézetek körében uralgott, másrészt pedig kívülről is szítva lett. A pénzforgalmat és a hitelügyet érintő dolgok­ban tudvalevőleg semmi sem boszulja meg magát úgy, mint a kellő alaposság hiánya. Ez szüli a sok félreértést, mely elől gyakran sem maguk az érdekeltek, sem a nagyközönség ki nem térhetnek, úgy, hogy a leghelyesebb pénzügyi intézkedés is, ha annak megvalósítására kerül a sor, ok nélkül egészen rideg fogadtatásban részesül. Nincs is tehát azon mit csodálkoznunk, hogy a szóban levő törvényjavaslat tárgyában oly felszólalá­sok történtek, melyek nemcsak a modern köz­gazdasággal, hanem a mindennapi tapasztala­tokkal is merőben ellenkeznek. E felszólásokból ugyanis nem annyira a biztos tárgyismeret, mint inkább a szenvedélyesség hangja azon álokoskodás is ki, mintha a pénzügyminiszter javaslatában merényletnél egyebet nem czélozna a vidéki takarékpénztárak ellen. Elképzelhető tehát, hogy az argumentumokkal is, melyekre e felszólalások támasztják, e helyütt ko­molyan foglalkozni nem lehet. De mert másfelől meg vagyunk győződve arról, hogy a takarékpénztárak balvéleménye csak addig állhat fenn, míg felvilágosítva nincsenek és míg ki nem bontakoznak elfogultságukból, mely le­hetetlenné teszi, hogy magasabb szempontból ítéljék meg a miniszter javaslatát, ennélfogva nincs kizárva azon kedvező fordulat, hogy a takarékpénztárak el­végre szívesen fognak a jobb meggyőződésüknek en­gedni. Mindenekelőtt megjegyezni kívánjuk, hogy a felmerült vita hevében senki részéről egy szóval sem lett kétségbe vonva a takarékpénztárak üdvös hiva­tása, sőt ellenkezőleg, a sajtó és közvélemény egyhan­­gúlag azon nézetnek adtak kifejezést, hogy a taka­rékpénztárak Magyarországon valóban szükséget pótló intézményt képeznek. Ez különben nem is csoda, mert ha vannak hazánkban oly vállalatok, melyek az utolsó évtizedek óta úgy a kormány, mint a nagy­közönség támogatá­sában bőven részesültek, akkor bizonyára ezek közé számíthatók a takarékpénztárak, melyek életbelépte­tését és fokozódó népszerűsítését azok jelenlegi lét­száma legjobban illustrálja. Máskép alig lehetne elképzelni és örvendetes tényül kiemelni, hogy Magyarország ma a takarék­­pénztárak oly hálózata fölött rendelkezik, mely bát­ran kiállja a versenyt más nemzetek hasonlemű in­tézményeivel. Annnál meglepőbb tehát, hogy a takarék­­pénztárak szószólói úgy állították oda a törvény­­javaslatot , mintha az a takarékpénztárak létfel­tételeit támadná meg. Pedig ha fontolóra vesz­­szük, hogy a pénzügyminiszter csak közvetett és igen szerény reményeket köt a törvény életbelép­tetéséhez, a pénzügyi bizottság pedig az ebből ere­dő adóbevétel fejében 1.800.000 írtnál többet épen­­séggel nem irányzott elő, méltán lehet következtetni, hogy a törvényben foglalt rendelkezés alig bír más hivatással, mint helyes, az eddiginél egészsé­gesebb irányba terelni a takarékpénztárak üzletét. Erre már valóban szükség volt. Mert, ha be­hatóbban vizsgáljuk a takarékpénztárak fejlődését az utolsó évtized alatt, úgy lehetetlen azonnal fel nem ismernünk azon aránytalanságot, mely egyes üzlet­ágaik közt létezik, a­mi arra mutat, hogy takarék­­pénztáraink még mindig azon régi kerékvágásban mozognak, mely a 40-es évek elején keletkezett. Csakhogy számításon kívül hagyták azon kö­rülményt, hogy azóta a közgazdasági tevékenység lé­nyeges változáson ment keresztül. A kereseti viszonyok súlyosabbak, a pénzfor­galom gyorsabb, a hiteligények nagyobbak lettek. A helyzet ezen változásával szemben természe­tesen a takarékpénztárak jól felfogott érdeke is kö­veteli, hogy egész lényegük és üzleti politikájuk más irányt kövessen. Hogy fejletlen hitelrendszer mellett a takarék­­pénztárak meg tudtak felelni a támasztott igények­nek, az épen nem feltűnő. A nagy közönség takaré­kossági hajlammal mindig brit és a takarékpénztá­rak ritkán voltak betétek hiányában, a betétek pedig ép elegendők voltak az ugyanakkor észlelt hitelszük­séglet kielégítésére. Ide járult még az is, hogy a takarékpénztárak az időtájt nem foglalkoztak annyi üzletággal, mint jelenleg, mert ha igaz is, hogy működésük némely­kor a locális téren túl terjeszkedett, tevékenységük nagyjában véve mégis arányban állott a rendelke­zésre levő eszközökkel, mintegy jeléül annak, hogy a takarékpénztárak a conservativ üzletelvektől el nem tértek. Napjainkban azonban a takarékpénztárak ily szűk korlátok közt nem maradtak és tevékenységü­ket oly széles alapra fektették, hogy bármelyiknek is alapszabályait tekintsük, majd mindegyikben egészen bankszerű üzletkört fogunk találni. Ez magában véve még nem volna baj. De ha figyelembe vesszük, hogy széles üzletkörben csak te­temes tőkékkel lehet mozogni és akkor is minden eshetőséget számba kell venni, nehogy az egyik vagy másik üzletág fennakadjon, valóban felettébb kívá­natosnak látszik, hogy a takarékpénztárak csakis oly üzletágakban működjenek, melyek rendelteté­sük és természetüknek leginkább megfe­lelnek. A takarékpénztárak hatáskörének megállapí­tása egyike azon problémáknak, melyek helyes meg­oldásától függ az intézménynek egész jövője. Azt tudjuk, hogy az 1840-es évek óta hazánkban alakult takarékpénztárak mind a fennállott bécsi ud­vari cancelláriának 1844. szept. 26-án kelt regulati­­vuma alapján jöttek létre. Ezen regulativum volt a takarékpénztárakra mérvadó mindaddig, mig az 1875 : XXXVII. tör­­vényczikk által a kereskedelmi törvény életbe nem lépett. Ezen törvény azonban a takarékpénztáraknak csakis részvénytársaságszerű szerveze­tével foglalkozik, azok üzletkörét ellenben érintetle­nül hagyja, Így tehát az említett regulatívumban foglalt határozatok, a­mi a takarékpénztárak üzletkörét illeti, egész máig könnyen érvényben maradhattak. Pedig elérkezettnek látszik annak ideje, hogy a takarékpénztárak üzlete e regulatívumnál i­d­ő­­szerűbb és alkalmasb alapra helyeztessék, hogy a takarékpénztárak és a velük érintkező felek oly garantiákra tehessenek szert, melyek az üzleti biztonságot és a kölcsönös bizodalmat egyaránt emelik. A pénzügyminiszter javaslata e részben némi előkészületnek tekintendő. A­midőn ez a takarékbe­tét­eket megadóztatja, helyreüti egyúttal azon különb­séget, mely egyrészt a tőkekamat adó alá jutó tőkék és másrészt a takarékpénztáraknál el­helyezett pénzeknek megadóztatása körül eddig fennállott. A takarékbetétek részére mostanáig biztosított kiváló jelleg ezentúl meg fog szűnni és miután a tőkék, akár takarékpénztáraknál, akár magán­keze­ken helyezvék el, adózás tekintetében egyforma elbánás alá jutnak : a közönség mindenesetre sok kel­lemetlenséget fog kikerülni, az adókincstár pedig azon helyzetbe jut, hogy megszűnvén a különféle adó­kulcs alá tartozó tőkék cathegóriája, a tőkekamatadó nyilvántartását és beszedését könnyebben fogja esz­közölni. De a takarékpénztárakat az érdekli leginkább, hogy várjon mily befolyással leszen az új törvény a takarékbetétek állagára. A felelet erre igen egyszerű. A törvény befolyása alatt a betétek nem fognak ugyan gyarapodni, de minden valószínűség szerint az eddigi törzsbetétek megmaradnak. Ha a t­akarékpénztárak betétei csak harmad­részének is lehet ily törzsbetétszerű jelleget tulajdo­nítani, még mindig oly óriási törzstőke áll rendelke­zésükre, hogy az untig elegendő a takarékpénztári rendes üzletek zavartalan vitelére. A törvény hatása legelsőben abban fog nyilvá­nulni, hogy az újonnan keletkezett tőkék nem be­tétként, hanem beruházásul oly értékpapírok­ban fognak elhelyezést keresni, melyek a pénzpiac­ időnkénti állása szerint legtöbb biztosítékot és legna­gyobb jövedelmet nyújtanak. A közönség azon része, melynek tehát kedve lesz az adott alkalmat felhasználni, állami czim­­letek, vasúti elsőbbségi kötvények, zá­loglevelek stb. beszerzésére, az bizonyára nem fogja nélkülözni a kellő tapintatot és tájékozottsá­got sem. Végre is itt van már ideje annak, hogy a kö­zönség saját meggyőződése és l­e­g­j­o­b­b belátása sze­rint járjon el, felesleges pénzeinek gyümölcsöző be­fektetésében. Ez annyival kívánatos­, mivel a gyámkodás, egészen eltekintve attól, hogy a gyámkodó bizonyos mérvben szintén felelősséget vállal magára, in­kább ártalmas mint hasznos befolyást gyakorol a közönség elhatározására, kivált miután a pénz- és hitelforgalom mai fejlettségénél fogva, oly számos formáit ismerjük már a tőkebefektetésnek, hogy a nagy­közönség e tekintetben könnyen nyer útba­igazítást. Nincs arra semmi szükség, hogy az államhata­lom vagy bárki más avatkozzék oly természetű ügyekbe, melyek kifejezetten a magán­gazdaságot illetik. Meg vagyunk arról is győződve, hogy a közön­ség hamar fogja magát beletalálni az új helyzetbe, a takarékpénztárak pedig, midőn mentesülnek oly be­tétektől, melyek esetleg torlódást is idézhetnének elő, kárt valóban nem szenvednek, sőt ellenkezőleg ö­n­­ként fogják létesíteni azon helyes arányt, me­lyet üzleteik egymás közt főleg azért nélkülöznek, mi­vel a betétek rohamos növekedésével szemben, bár­mennyire is gondoskodnak azok lehető hasznosításá­ról, kénytelenek e betéteket túlnyomólag oly üzletágakra fordítani, melyek folytatása tulajdon­képen nem az ő hivatásukhoz tartozik. Ilyen például a jelzálogüzlet, melynek terén mai napság a záloglevelek kibocsátására jogosított bankok méltán visznek vezérszerepet. A takarékpénztárak sajátos természetük és azon oknál fogva, mert takarékbetéteket, tehát idegen vagyont kezelnek, sokkal helyesebben cselekednének, ha oly üzletágakra szorítkoznak, melyek az általuk elhelyezett vagy kiadott tőkék mindenkori mo­bilizálását lehetővé teszik. A múlt év őszén ülésezett jogászgyűlésen is szóba jött a takarékpénztárak üzlete, és pedig ha jól emlékszünk, arra való tekintettel, hogy vajjon mily törvényes garanciák volnának nyújtandók a betevők­nek szemben azzal, hogy ez intézetek jelzálog-üzletet is folytatnak ? Ez azért érdemel figyelmet, mert sejteni enge­di, hogy a jelzálog-üzlet belterjes vitele mellett be­állhatnak oly körülmények, melyek képtelenné teszik a takarékpénztárakat a betevők jogainak épségben tartására. De mindettől is eltekintve, kétségtelen, hogy a takarékpénztárak jelzálogkölcsönei nem is oly előnyösek, mint ez első pil­dataira látszik. A takarékpénztárak kölcsönei nem rendezték be törlesztésre, holott a záloglevelek kibocsátására jogosított intézetek kölcsönei után évente fizetendő annuitásokban a kamatokon kívül már a törlesztés is benfoglaltatik. A takarékpénztári kölcsönök nem alkalmasak azon czélokra, melyek megvalósítása végett a földbir­tokos jelzálog-kölcsönt szokott felvenni. A számító gazda súlyt helyez arra, hogy az elvállalt teher tör­lesztését lehető könnyen eszközölhesse, ez pedig in­kább lehetséges, ha a kölcsön utáni annuitások egyen­letesen megoszlanak azon egész törlesztési időtar­tamra, a­melyre a kölcsön szól, mintsem ha a kama­tokat évek során át fizetni tartozik, a tőkével azon­ban folyton hátralékban van, kivévén természetesen azon ritka esetet, hogy ez utóbbit idő előtt, esetleg részben vagy egészben vissza tudja fizetni. Ebből kitűnik, hogy a takarékpénztárak a jel­zálogkölcsönbe ruházott pénzeiket, abból bármikor és rázkódtatás nélkül ki nem vonhatják. És még ha hozzátesszük, hogy a betétek töme­ges visszafizetésének szüksége sincs kizárva, könnyű belátni, hogy a takarékpénztárak jelzálog kölcsön­­üzlete sem a részvényesek, sem a betevők, sem végre a jelzálogos adózókra nézve nem nyújt épen kecseg­tető kilátásokat. A­mi különösen a földbirtokosokat illeti, ezek helyzete a kölcsönök rögtönös felmondása által annál válságosabbá lehet, mivel a felmondás ténye őket rendszerint előkészületlenül találja. Ellenben a záloglevél-kölcsönök mellett, mindig feltéve, hogy az azok után járó annuitások pontosan fizettetnek a hitelező bank pénztárába, a földbirtoko­sok e hátránynak nincsenek kitéve, ők minden körül­mények közt biztosak lehetnek arra nézve,­­ hogy a kölcsönök visszafizetése idő előtt követeltetni nem fog. Egyebektől eltekintve, főleg ezen okok indít­hatták a gazdasági köröket és egyesületeket is arra, hogy a földbirtokos-osztály szüntelen figyelmébe ajánlják a törlesztési kölcsönöket és valóban önhitt­ség nélkül lehet állítani, hogy addig, míg hiányában vagyunk tökéletesebb hitelintézményeknek, földbir­tokosaink a legnyugodtabban vehetik igénybe a zá­loglevelek kibocsátására jogosított bankok köl­­csöneit. Különben maga a törvényhozás is tett intézke­dést ez irányban, a mennyiben az 1881. LXX. tör­­vényczikkely a jelzálogkölcsönök átváltoztatására nézve bélyeg- és illetékmentességet engedélyezett. A földbirtokosok azonban máig nem igen vet­ték ezen kedvezményt igénybe, a­mit hajlandók va­gyunk azon véletlen körülmények tulajdonítani, hogy földbirtokos osztályunk e törvény rendeltetéséről és fontosságáról nem bizt­­án kellő tájékozással. Mindazáltal reméljük, hogy az ezen törvény­ben, a kölcsönök convertálása érdekében az 1886. év végéig biztosított kedvezmény írott malaszt sohá nem fog maradni, és hogy félbirtokosaink élve az alka­lommal, igyekezni fognak mielőbb átváltoztatni taka­rékpénztári kölcsöneiket. Fejtegetéseink közben a fentebbiek önkénytele­nül tolultak előtérbe, miután tagadni nem lehet, hogy a takarékbetétek megadóztatására vonatkozó tör­vényjavaslat közvetett után, a takarékpénztárak re­formját is elő fogja idézni. E reform haladékot nem szenved és akármily nehézségekbe is ütközzék annak keresztülvitele, egy­felől a felesleges tőkéknek állampapírokba,vas­úti elsőbbségi kötvények- és záloglevelekbe stb. stb. való elhelyezése, és másfelől a takarékpénztárak­bó­ a mezőgazdasági biztosítás. Az országos m. gazdasági egyesület szövetke­zeti szakosztálya tegnap délelőtt 11 órakor a Köztel­ken Dessewffy Aurél gr. elnöklete alatt a szövetségbe lépett gazdasági egyesületek II. nagygyűlése elé ter­jesztendő ügy előkészítése tárgyában ülést tartott, melyen jelen voltak Somssich Pál, Kerkápoly, Károly, gróf Keglevich István, Lónyay Gábor, Szilágyi Vir­gil, Sváb Károly, Dr. Wagner László, Dorner Ede, Tavaszy Antal, Koppely Géza, Manlicher Róbert Galgóczy Károly, Dr. Szabó Ferencz, Bossányi End­re, Ordódy Lajos jegyző. Az elnök az ülést megnyitván, röviden előadja, hogy a gazdasági egyesület igazgató-választmánya a mezőgazdasági biztosítás ügyéről dolgozatot készíttetett az egyesület titkára által, ki a múlt hóban kimerítő előadást tartott róla a gazda­körben. Az ott kifejtett eszmék a nagygyűlés elé tár­gyalási pontozatok alakjában lesznek térj esztendők. A szakosztály feladata e pontozatokat megállapítani. Erre rövid eszmecsere fejlődött ki, miként tár­gyalandók a kérdő pontok, és foglaljon-e a szakosz­tály a kérdések megállapításával állást mellettük, vagy sem. Somssich Pál, Kerkápoly Károly, gróf Kegle­vich István és Galgóczy Károly nyilatkozatai után a kérdő pontok megállapítása határoztatott el. Az Or­dódy Lajos titkár által készített szöveg tárgyaltatván. Az első pont olvastatott, mely így hangzik: »A mezőgazdaság érdekében elégséges-e az, ha a biztosítás ügye egyoldalúlag csak részvénytársulati alapon fejlesztetik ?« a szakosztály észrevételt nem tett, hosszasabb és igen kimerítő vita fejlődött ki azonban a második pontnál, mely azt kérdi, hogy »ha a részvénytársulati alapon való fejlesztése a biztosí­tási ügynek a mezőgazdaság igényeinek meg nem fe­lel, helyeslendő-e az, hogy a) az épületek biztosítása, a Szászország és Svájczban elfogadott alakban, álla­milag szerveztessék ? b) a biztosítás egyéb ágaiban a kölcsönösség elvére fektetett társulatok létrehozata­lára törekedjünk? c) és mily változtatások lennének eszközlendők a kereskedelmi törvény 453. §-ára ! «■ Keglevich István jobban kitüntetni kívánja az állam beavatkozását és törvényesen kimondandó­nak véli a kötelező biztosítást, de úgy, hogy az ál­lam eszközölje azt, mert a verseny által a jelenleg túl drága díjak olcsóbbakká válnának. Somssich Pál szerint a biztosítási ügy fej­lődése nálunk kívánatossá teszi, hogy a társulatok versenye is elősegítessék. Az általános kötelező biz­tosítást a gyakorlatban nehezen kivihetőnek és az állami kezelést elképzelhetetlennek tartja. Az állami jégkár biztosítás szerinte kevésbé nehéz, mint a tűzbiz­tosítás. A szövetkezetektől, a díjak csökkentését nem várja, mert tapasztalás azt nem mutatta. De azért a verseny érdekében a szövetkezetek elősegítésétől nem idegenkedik. Kerkápoly Károly bár nem sokat remél az ily kezdeményezésektől, mégis pártolja az eszmét, mert törvényeink útjában állanak a szövetkezetek létrehozatalának. A kötelező biztosítás kimondása túlhajtás, mert ezzel csak a termelési költségeket emelnék. Az állami biztosítás eszméjét elveti s elég­nek tartaná a szövetkezeti alap ajánlását, a részvény­­társaságok mellett, mert nézete szerint az állammal mindent végeztetni nem szabad, s elég, ha a társa­dalmi tevékenység útját egyengetjük, bár a szövetke­zetek mellett sem bizonyos, hogy a díjak olcsóbbak lesznek. Ordódy Lajos titkár behatóan indokolja a kérdőpontok szövegét s a mellett érvel, hogy az olcsóbb díjtétel oly fontos, hogy azzal szemben az államosí­tás ellen felhozottak, eltörpülnek. Szilágyi Virgil szerint, ha a biztosítási ügy nemcsak társadalmi, hanem állami érdek is, akkor az államnak kell a cselekvés terére lépni. A részvény­társulatok, versenyétől a díjak csökkentésére nézve nem sokat vár, mert e társulatok között mindig hall­gatag megegyezés jön létre a díjak tekintetében. A kötelező biztosítás sikerére nézve felhozza, hogy 1848-ban Pesten tényleg fennállott a biztosítási kö­telezettség és pedig eredményesen. De míg az állami közigazgatás más nem lesz, az állami biztosítás esz­méjét megvalósíthatónak nem tartja. Jól szervezett administratiónál azonban az állami biztosítást el­fogadná. K­o­p­p­é­l­y Géza a szövetkezeti biztosítás mel­lett szól, s számbeli összehasonlítást közöl a társulati és szövetkezeti díjtételek közt. Somssich Pál az állami biztosítást kivihe­tetlennek mondja és gyakorlati példákkal indokolja, hogy az állam kezelése egyenesen hátrányos a biztosí­tásra. Kerkápoly Károly a kötelező biztosítás gyakorlati kivitelének még sok nehézségeit említi föl, míg Keglevich István gróf az állami kény­szer­biztosítás eszméjétől nem kíván elállani. Galgóczy Károly, Tavaszy Antal, Lónyay Gá­bor, Szilágyi Virgil felszólalásai után megállapodtak abban, hogy a kérdő pontba, az állami biztosítás eszméje ne vétessék föl, ne az épületek biztosításának kötelezettsége kimondassék. A tárgyalást csütörtökön folyó hó 18-án foly­tatja a szakosztály, vitatására s a mezőgazdaság ügyeinek hathatósabb felkarolására a kereskedelmi- és iparkamarák szerve­zetének megfelelő mezőgazdasági kamarák állíttassa­nak fel, de a kérdést nem tartották még elég érett­nek s az eszme mindannyiszor abban maradt. Most az országos magyar gazdasági egyesület és a gazdakör karöltve szándékoznak az eszmét feleleveníteni s ké­relmezni a miniszternél a mezőgazdasági kamarák felállítását. Tekintettel arra, hogy nálunk a mezőgaz­daság, az ipar és kereskedelem ügyei egy miniszté­rium hatáskörébe tartoznak, de még általánosságban a mezőgazdaság érdekei emezekétől egészen el nem választhatók, a mezőgazdasági kamarák, mint a je­lenleg fennálló kereskedelmi- és iparkamarák szak­osztályai lennének felállítandók önálló tanácskozási joggal, határozatai azonban mindenkor a közös ülés elé terjesztetnének és csak azután válnának jogérvé­nyesekké. A választási jogot pedig mindazok a ter­melők gyakorolnák, kik oly földterületet bírnak, me­lyen okszerű, rendezett gazdászat űzhető. Az iparosok hitelü­gyének szervezése. Az orszá­gos iparegyesület igazgatósága által az iparosok hi­telügyének szervezése tárgyában kiküldött bizottság megbízásából M­u­d­r­o­n y Soma az egyesület igaz­­gazgatója vázlatos tervezetet dolgozott ki, melynek főbb pontjai a következők: A szövetkezet czélja, tagjai hiteligényeinek lehetőleg olcsó kölcsönök nyúj­tása által eleget tenni, s egyszersmind a tagok taka­rékbetéteinek gyűjtése s gyümölcsöztetése által azok hitelképességét előmozdítani. A szövetkezeti tagok harmadik személyek irányában egyetemleges felelős­séggel tartoznak, azonban csak törzsbetéteik erejéig. A szövetkezet tartama határozatlan időre van szabva. Az egyes tagok törzsbetéteiket csak 3 évi fel­mondás után vonhatják vissza, ha már a felmondás előtt eleget kell tenniök a szövetkezet irányában el­vállalt minden kötelezettségeiknek. Ellenben jogában áll a tagoknak törzsbetéteiknek szabályszerű átru­házása által a szövetkezetből előbb is kiválni. A szö­vetkezet tagja lehet minden feddhetlen jellemű egyén vagy jogi személy, ki magát legalább egy törzsbetétrészlet lefizetésére , illetőleg megszerzé­sére kötelezi. A szövetkezetből való kiválás be­következik : a) a tag elhalálozása; b) hatósá­gilag igazolt elszegényedés és c) kötelezett fize­téseinek elmulasztása miatti kizárása folytán. A szövetkezet tőkéje áll: a) a tartalékalapból, mely a belépési és átruházási díjakból és a tiszta nyereség bizonyos 1­ 0-ából alakul és a szövetkezet összeségé­nek tulajdonát képezi; b) meghatározatlan számú 50 frtos törzsbetétekből, melyek két hetenkénti 1 frtos (50 kros) befizetésekből és az időközben járó nyere­ségrészletekből alakíttatnak; c) a segélyalapból, mely az üzlet nagyobb mérvű megkezdhetése végett bizo­nyos határidőn belül visszafizetendő és a kamato­zás tekintetében elsőbbséggel bíró kötvények kibocsá­tása által képeztetik. A szövetkezet a következő üz­letágakra terjeszti ki működését: a) tagjainak köl­csönöket nyújt, a hitelrészes tagoknak kölcsönös jót­állása alapján; b) tagjainak előlegeket ad nyers­anyagokra, árukra és értékekre; c) ipari fekvőségek és beruházások, vagy állami, hatósági st­eff. szer­ződésekből folyó járandóságok lekötése mellett, vagy jelzálogi bekeblezés mellett akár folyó­számlahitelt, akár váltóleszámítolási hitelt nyújt tagjainak; d) tagjaitól takarékbetéteket fogad el kamatozás vé­gett ; e) tagjai által benyújtott bankváltókat leszá­mítol és esetleg viszleszámitol. A szövetkezet az or­szágos iparegyesület védnöksége alatt áll. A keleti tanfolyamok a kereskedelmi akadémián leendő felállítása ügyében a közoktatásügyi miniszter által egybehívott enquéte tudvalevőleg a tanfolyam módozatainak megállapítására szűkebb körű hármas bizottságot küldött ki. E bizottság beható tanácsko­zás után megállapította a módozatokat s azt a mi­niszter elé terjesztette. A tanfolyam felállításának tehát most már semmi akadály sem áll útjában. A petróleum-üzlet kikötőinkben. A trieszti kikö­tőbe az 1882. évben behozatott 280,635 hordó, 37,160 láda petroleum,­mi összesen 417,697 mázsát tesz ki; e szerint a trieszti kikötő petroleum-behoza­­tala az 1881. évi importtal szemben 49,879 hordóval és 33,717 ládával vagyis összesen 82,102 méter mázsával csökkent. A fiumei kikötő petroleumbehozatala azon­ban 124,492 hordó, 37,000 láda, vagyis összesen 191,249 méter mázsát tett ki. A trieszti kikötő petro­leumbehozatala az 1881. évvel szemben tehát 19-65 százalékkal csökkent, ellenben a fiumei behozatal 85,25 százalékkal emelkedett. Ez adatok világosan megc­áfolják azt a föltevést, hogy Fiume az osztrák kikötő­várossal versenyezni képtelen. Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva. vékenységének nagyobb mobilitása és ennek következ­tében ö­s­s­z­e­s hitel- és pénzforgalmi viszonyaink javulása oly jelentékeny vívmányokat képeznek, melyekért érdemes az eddigi elvekkel v­é­g­k­é­p sza­kítani és a takarékpénztárak üzletének oly irányt adni, mely képesíti azokat, hogy minden körül­mények közt eleget tehessenek az irányukban tá­masztott követelményeknek. Mindenesetre a kormányé az érdem, hogy e kér­dés folyamatba hozta és ha van, a­mi reája és a nagy közönségre, de a takarékpénztárakra nézve is egyaránt megnyugtató, ez az, hogy a takarékbetétek megadóztatása minden rázkódtatás nélkül fogja a helyzet változását maga után vonni, a­mi nemcsak az államháztartás, hanem hazánk közgazdasági jólé­tének szempontjából is szerfölött kívánatos. KÖZLEMÉNYEK. Mezőgazdasági kamarák. Mezőgazdáink és ter­melőink részéről több izben merült fel már óhaj az iránt, hogy a mezőgazdasági kérdések szakszerű meg­ kőbányai sertésüzlet. A sertéskereskedelmi csarnok jelentése. — Január 15. Csendes üzlet mellett az árak nem változtak — Magyar öreg nehéz 59 — 60, fiatal nehéz 62—62közép 61 — 82, kön­­­nyű 58 — 60. Szedett nehéz 58 — 59, közép 57 — 58, könnyű 56 — 57. Romániai bakonyi nehéz 60—62 átmeneti, közép 58—59 átmeneti, könnyű 56—57 átmeneti, eredeti nehéz-----át­meneti, könnyű---------átmeneti. — Szerbiai nehéz------­------átmeneti, közép 58—59 átmeneti, könnyű 56—57 átmeneti. — Hízó 1 éves élősúlyban 4°/« levonással 50—56, 2 éve« 53—56 — Az árak hizlalt sertéseknél páronkint 45 ki. és 4*/­ levonással kilogrammonkint értendők. Romániai és szerbiai sertéseknél, melyek mint átmenetiek adattak el, a vevőnek páronkint 8 arany forint vám fejében, megté­ríttetik. Budapesti áru- és értéktőzsde. Január 15. SabonaÜzlet. (Délutáni tőzsde.) A dél­után folyamán csak egyetlen kötés jött létre és pedig elkelt 1500 mmázsa tengeri május—júniusra 6,14 fo­rintjával. Az üzlet teljesen lanyha menetű s forgalom nélkül volt. Értéktőzsde. (Esti tőzsde.) A párisi liqui­date miatt, mely most folyik, gyenge a tőzsde. Jegyzéseink a következők : Magyar 4 százalékos aranyjáradék 86.60 —85.55. Magyar 5 százalékos papirjáradék 84.471­, —84.80. Osztrák hitelintézet 282.90—281.50—282. — Magyar hitelbank 272.50—271.50. — Magyar leszámítoló bankrészvények 89.25—89.50. — Oszt­rák államvasuti részvények —. A zárlat 6 órakor gyenge maradt. Zárlati áraink: Új aranyjárad. 85.55—. papirjáradék 84.80. Osztrák hitelrészvény 282.10. — Magyar hitelrész­vény —.—. Leszámítoló 89.50.— Osztrák m. államvas­uti részvények —.—. Szilárd.

Next