Nemzet, 1883. június (2. évfolyam, 149-178. szám)

1883-06-27 / 175. szám

Szerkesztőség : Barátok­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok-tera, Athenaeum-épület) küldendők. II. évi folyam. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési du: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........ .................... ., 2 frt 5 hónapra .......................... 6» 6 hónapra .. .. .. .. ........................... 12 > Az esti kiadás postai különkiadáséért felüdl­fizetés negyedévenként ......... 1» ESTI KIADÁS Budapest, 1883. szerda, junius 27. 175. szám. T­áviratok. Pétervár, junius 26. (Eredeti táv­irat.) A »Novoje Vremja« azon hírre, hogy Sziedlczeben egy osztrák tisztet elfogtak, ezt írja: A lengyelek és újra a lengyelek na­gyobb és nagyobb forradalmi tevékenységet fejtenek ki, az oroszok pedig a passiv néző szerepet játszák és fontos positiókat bíznak reájuk, így a nyugati vidéken lengyelek épí­tik a vasutakat, a moszkva-breszti vasút len­gyelek kezében van. Orosz-barát katholikus papok elvesztik kenyerüket, Varsóban orosz tiszteket insultálnak, még orosz vidékeken is terjed a lengyel nyelv. Ehhez járul az ausztriai lengyel la­pok félig győzedelmes és kihívó hangja, finom vonatkozásuk Ausztria és a lengyelek közti kapocs szilárdságára, a­mely Ausztria élénk rokonszenvvel viseltetik az Oroszország által sanyargatott lengyelek sorsa iránt. Mindez véletlen volna ? Ideje, hogy megváljuk a kiegyezés érzelgős kísérleteitől. Az új varsói főkormányzó dolga lesz Oroszország egységének és méltóságának megfelelő formát adni ennek a kérdésnek. Oroszország tudni fogja azután illő módon visszautasítani a lengyelek henczegését. Páris, jun. 27. (Eredeti távirat.) A kor­mány azt a tudósítást kapta tegnap a damiettei con­­sulságtól, hogy ott minden intézkedést megtettek a cholera terjedése ellen. Damietteben negyvenen hal­tak meg tegnapelőtt cholerában. Páris, jún. 27. (Eredeti távirat.) Tissot londoni franczia nagykövet értekezett Ferry kor­mányelnökkel és azon meggyőződését nyilvánította, hogy Anglia nem szándékozik zavarni Francziaor­­szág gyarmati politikáját, legalább erőszakkal nem. Páris, jan. 27. (Eredeti távirat.) A »Na­tional« gúnyolja Bismarck herczeget, hogy tévedett orosz-ellenes terveivel, midőn Ausztriára számított. E lap szerint minden arra vall, hogy a csehek ugyan­azt az állást foglalják el, a­melyet a magyarok, az ausztriai szlávok pedig bebizonyítják, hogy mennyire csalódott a német cancellár. így lesz igaz Gambetta mondása, hogy a bűn magában hordja büntetését. Konstantinápoly, június 26. (Eredeti táv­irat.) Aszim pasa azt jelenti, hogy az albánokkal sikeresen alkudozik és hogy remélli a lázadó ügyek teljes meghódolását. Konstantinápoly, jun. 27. A franczia nagykövet neje a szultán meghívására megtekintette a Vidsz­­kivszk kertjét s a szultán által a legszívélyesebben fogadtatott. Konstantinápoly, június 27. Az Egyptomból jövő utasok és szállítmányokra nézve Törökország — egy­előre 24 órai — vesztegzárt rendelt el. Konstantinápoly, jun. 27. A cholera terjedése kö­vetkeztében az Egyptomból jövő utasok és szállítmá­nyok tíz napi vesztegzár alá helyeztetnek. Berlin, jun. 27. Az itteni értelmiség beadványt nyújtott be Bismarck herczegnek az 1885-re terve­zett berlini német és osztrák-magyar műipar- és disz­­mókiállítás támogatása és segélyezése végett. Brüssel, június 27. A kamara 61 szavazattal 50 ellenében elfogadta azon törvényjavaslatot, melynek értelmében a seminariumok és a normáliskolák nö­vendékei által katonai ügyekben élvezett szabadalmak megszüntettetnek. New­ York, június 27. A G e­o c l-f­é­l­e chicagói bukott c­ég terheit jelenleg 6 millió dollárra becsülik. Szeyffert főügyészi helyettes visszahivatását emlegeti már pár napja néhány lap, melynek a nyír­­egyházai tárgyalásokban a királyi ügyészség maga­tartása nincs ínyére. A legilletékesebb forrásból vett értesülés alapján írhatjuk, hogy e hir nem való, Szeyffert főügyészi helyettes visszahívása illetékes he­lyen szóba sem jött. A csángók kormánybiztosa. A hivatalos lap mai száma közli: A belügyminisztérium vezetésével meg­­bizott m. kir. miniszterelnök a m. kir. pénzügyminisz­terrel egyetértőleg, az aldunai VI-ik és VII-ik öblö­­zetben levő ármentesített állami birtokok betelepíté­sére kormánybiztosul Gromon Dezső országgyű­lési képviselőt nevezte ki. S a helybeli közvéleménynek ilyen hangulata természetesen jelentékeny befolyással van a tárgyalás menetére. S az izgatottság óriásivá növekedik. Viha­rosakká lesznek a közönség tetszésének és elégedet­lenségének kitörései; sok tanúnak torkában szorul a hang, olyan zavarba jut, mely esetleg igaz, s talán fölötte fontos vallomását teljesen megfosztja értéké­től, s ettől van az, hogy talán alig volt még tárgyaló­teremnek olyan közönsége, a­mely gyakran mert vol­na éljenezni, olyan erősen tudna pisszegni, s olyan mé­lyen tudna hallgatni. S különösen a hallgatás az, melyre a közönség­nek a leggyakrabban van alkalma, s melyet a legtö­kéletesebb hangtalanságra tudott kifejteni a nyíregy­házai törvényszék publikuma. És­pedig, valahányszor valami olyan körülmény merül föl, mely a vádlottak javára szolgál. Olyankor nincs tetszésnyilatkozat egy parányi sem, de — annyi távirat a bizonysága ! — elég ilyen körülmény merült már föl olyan erővel, mely egyenest eltiltja, lehetetlenné teszi a pisszegést. Látni kellett ma ezt a közönséget, a­mikor az a sze­rencsétlen Péczely állott a kérdések kereszttüzében . ő kapkodott ide-oda, védte magát ezzel is, azzal is,­­ de nem tudta magát eléggé védeni arra, hogy kimu­tassa eljárásának törvényes voltát, szavainak igazsá­gát. Eötvös Károly értelmes előadásával, hangjának erejével és modorában azzal a tűzzel, a mit a kötelességteljesítés s az igazságérzet gyújt, s igy te­hetségének egész súlyával vetette magát erre az öreg írnokra, a ki előtt Móricz legelőször téve meg iszo­nyún vádoló vallomásait. A küzdelem, amely kettő­jük között kifejlődött s lefolyt, egyenlőtlen volt s szá­nalomra méltó hátrányt nyújtott. A csapások alatt, amik a keresztkérdések tüze alatt hullottak, az öreg tehetetlen írnok siralmasan görnyedt össze. S amikor végső kétségbeestében, ma, mégis visszafordult, s szembe nézett üldözőjével, akkor az egy rettentő csa­pással igyekezett ellenfelét teljesen megsemmisíteni, amidőn ezt kérdé tőle, hogy ő-e az a gyilkos, aki ti­zenhárom esztendőt már leült Illaván, a börtönben, de szabadon bocsátották, — valóban, ő-e az a Péczely ? Hogyan hallgatott a közönség akkor, azt elkép­zelni nem lehet. Bizonynyal, a teremben levők leg­­nagyobb része elfelejtett még lélekzetet is venni. Min­denki önkénytelenül előre görbedt helyén, hogy job­ban megfigyelhesse azt a küzdelmet, melyet Péczely e sza­vakra választ keresendő, kiállott. Még egy gyil­kosság ! Ez az ősz ember, ez a tanú, tehát gyilkos! S most, amidőn annyi roppant erőfeszítés történik arra, hogy egy gyilkosság gyanúja szétoszoljék, egy másik bűn véres árnyéka bukkan elénk! Mind­ez egy pilla­nat alatt csikázott keresztül a figyelők fejében, me­lyet olyan hirtelen, annyira egyszerre, olyan váratla­nul, s olyan elkábító erővel ért a vád e csapása, a szörnyű helyzet elképzelésének rögtönös, legyőzhetlen kényszerűsége, — valóban úgy, mint a derült égből lecsapó villám. S Péczely, a­helyett, hogy rögtön felelt volna egy nemmel, határozottan, erőteljesen, akár a menny­dörgés, mely a gyanúnak egyszerre föllobbant vádját egyszerre oltotta volna el is, — egy pár pillanatig hallgatott, aztán pedig nem c­áfolt, de azt felelte nagy kínlódással: — Spanga ilyen tortúrát el nem követett Mailátban, mint én rajtam a védő úr. Ez nem oszlat szét semmi gyanút, nem c­áfol semmi vádat. S pár percz múlva ismét így szólott: — Az ilyen alávaló személyeskedésre nem vála­szolok. Ez még kevésbbé. Szeyffert az államügyész e kérdés felmerültekor beterjesztette az elnöknek azt a személyleírást is, mely az illavai fegyházból kibocsátott Péczely Kál­mánról szól: olvassák föl a tárgyalás végén. Az elnök megszemlélte az iratot, constatálta, hogy micsoda, azzal nyugodtan összehajtotta, s letette maga elé. Semmit sem hallottunk belőle. S eltávoztunk a tár­gyaló teremből annak a kincs­zavarnak a súlyával, mely e megoldatlan kérdés fölött elfogott mindünket. Ha nem volna olyan vibráló reszketés minden idegünk­ben már ez eszlári história miatt, ez az újabb kérdés képes lett volna kiszorítani azt a másikat. Bezzeg Seyffert! Ő aligha bírja megbántás nél­kül végig harczolni az egész port. Ez az okiratbe­­nyújtás ismét jobban dühíti ellene az általános felbő­szül­ést, mely szinte mértéktelenül, s teljes erővel zúdul ellene. Úgy gyűlölik itt, mintha legalább is ő ölte volna meg Esztert, mégpedig ritualiter, s olyan kímé­letlen módon igyekeznek is azt tudtára adni minden módon, hogy nagyon könnyen megunhatná a márti­­romságot. Nincs szava, nincs egy mozdulata, amely becsmérlésre ne találna, s neki a kötelességteljesítés teljes önérzetére, a meggyőződés egész büszkeségére lehet szüksége, hogy olyan szilárdul megáll a helyén, mint a kőszikla, midőn azt látja, hogy százával rohan­nak reá, mint egy darázsfészek. S neki már a harma­dik napon volt alkalma megtennie a következő férfias nyilatkozatot: — Amikor én ide lejöttem, el voltam készülve erre a fogadtatásra. Tudom, hogy a­mit itt találok, az csak gáncs lehet, becsmérlés és rágalom. De én füg­getlen ember vagyok, s cselekszem a törvény értelmé­ben a saját meggyőződésem szerint. Egyedül állok a világon, s ami bántalom ér, csak engem ér. S egész életemnek vezérfonala, büszkesége volt az, hogy soha a kötelesség­eit teljesítése elől ki nem tértem, lett lé­gyen annak bárminő súlyos következménye. Azért vállaltam magamra ezt az ügyet is minden habozás nélkül. De azóta nőtt a harag, s nő folytonosan, mint az áradat, a mely elsodrással fenyeget. Érezni már is erejét, a mint tömegben zúdul neki annak, a ki vele szembeszállani vakmerő, s látjuk kiágazásait, melyek elnyúlnak erről a homokos földről igen messze, innét. De Szeyffert rendületlen. Őt még most sem hozta ki sodrából sem a fenyegetés, sem a lárma, sem az a malitia, a­melylyel találkozott, a szilárdságával, még mindig vissza tudja tartani az áramlatot. Legnagyobb baja a Szeyffert helyzetének természetesen abban áll, hogy álláspontja népszerűtlen, hogy ez megnehezíti munkáját itt, az érthető. De a kik tudják, hogy mily egyoldalúlag intettek ez ügyben hatósági részről az előző teendők; s a kik tudják, hogy az igazság kide­rítésére legelőször arra van szükség, hogy magában a hatóságban a kellő tárgyilagosság meglegyen; s a kik tudják, hogy ha ez hiányzik a bíróban, fokozott éber­séggel kell meglennie az ügyészben, a­kik ezt tudják, s látják Szeyffert működését, nem tudják okadatolni maguk előtt azt, miért ítéli el a fővárosi sajtó nagy­ A tisza­eszlári eset tárgyalása. A küzködés. (Saját külön tudósítónktól.) Nyíregyháza, június 26. A tudósítások, a levelek, a táviratok, a­melyek innen a napnak és az éjnek majdnem minden részé­ben szerteszéjjel röpülnek minden irányba,nem képesek visszaadni még csak megközelítőleg sem azt a düht, azt az elmérgesedett, féktelen szenvedély­ességet, amivel a nyíregyházi s illetve az egész szabolcs megyei közön­ség a tárgyalásokat kiséri. A midőn a mai tárgyalásról szóló táviratomat e szavakkal kezdtem: »A húr patta­násig feszült«, — nagyon igazat mondtam. Nincs a haragnak és gyűlöletnek olyan kifejezése, a­mit a vé­dőkre és vádlottakra ne szórnának, s ami fenyegetést szitkot hallatnak, azt hangoztatják egész nyíltan, korcsmában, kávéházban, utczákon és sétatereken, de leggyakrabban, s szinte azt mondhatnék leghan­gosabban magában a tárgyaló teremben. A szi­dalmakban nincs tekintet, a­mit figyelembe vennének, nincs korlát, melyről elhinnék, hogy ott már meg kell állatok. A vádlottakat útjukban a legsúlyosabb sza­vakkal illetik, ezek — a tárgyalás folyamán hozzá­szokva a dologhoz — egyetlen mozdulat nélkül tűr­nek el mindent, még ha oly ajkakról hangzik is durva kifakadás, melyekről az egész világ a gyöngédség és a részvét nyilatkozatait szokta várni, oly gonosztevők­kel szemben is, a­kiknek bűnét nem fedi oly titokza­tos lepel, mint az itteni vádlottakét. része Szeyffertet, hacsak nem fél attól a népszerűt­lenségtől, mely ebben az esetben az igazság — mely lehet a vádlottak ártatlansága is — szigorú ku­tatásával jár. — Nyolczadik nap. — (Eredeti távirat.) Nyíregyháza, június 27. Az ülés 9­/4 órakor megnyittatván, Junger Adolf vádlott arra nézve akar tanukat kihallgattatni, hogy mi történt Scharf Móriczczal Nagy-Faluban, midőn R­e­c­s­k­y csendbiztosnál volt. Ugyanis midőn a vádlottat ide, Nyíregyházára a fogházba bekísér­ték, a foglyok egyike, midőn megtudta, hogy Tisza- Eszlárról érkeznek, azt mondta, hogy ő Nagy-Falu­ból jön és látta, midőn Recskyhez egy zsidó fiút vit­tek. A fiút Recsky az istállóból szólította ki, mond­ván, gyere­ke akasztófára való, felakasztlak. Ennek a fogolynak, ki ezt mondta, a nevét nem tudja, csak annyit mondhat, hogy Ibrányból való. Volt még a fogházban egy ember, ki ezt szintén hallotta ; neve: Hegymögi Sándor. Friedmann: Engedelmet kérek, mielőtt a bizo­nyítási eljárást folytatni méltóztatnék, egy körülmény­re nézve kérünk felvilágosítást; nevezetesen az iránt, várjon érkezett-e Nagyságodhoz jelentés a felől, hogy a közigazgatási hatóság által elrendelt és foganatosí­tott rendőri felügyelet megszüntettetett-e már ? Nem egyszerű kíváncsiságból intézzük e kérdést, hanem fő­leg azért, mert nemcsak a tek. törvényszék, hanem a mi kötelességünk is a felett őrködni, a mi szempon­tunkból legalább, hogy a tanúk semmi külsőségek ál­tal se rémittessenek meg és azon hiedelembe ne estes­­senek, hogy terrorizmusnak lesznek kitéve, ha igazat vallanak. Miután a törvény világosan kötelességévé teszi nemcsak a bírói tisztet viselőnek, de a közigaz­gatási hivatalnoknak is, hogy akkor, midőn egy kor­látolt szabadságnak hatályon kívül való helyezéséről van szó, oly korlátozások eltávolításáról, melyeket a bíróság helyben sem hagyott, melyeket a közigaz­gatási hatóság csak ideiglenesen rendelhet el, míg a bíró tudomást nem vesz róla, kötelességévé lesz sür­gősen és késedelem nélkül gondoskodni, e korlátokat hatályon kívül helyezni. Feltételezem, hogy az meg­történt, de éppen ezért óhajtanám és szeretném a tár­gyalás során constatálni, hogy mikor lett ez iránt az illető közigazgatási hatóság megkeresve, mikor hozta a törvényszék ezen iránybani határozatát és fogana­tosítva lett-e már ? Elnök : Legelsőben azt jelentem, hogy értesítés a közigazgatási hatóság részéről hozzám még nem érkezett. Friedmann: Részünkről csak azon magán­tudo­másunkat jelentjük be, hogy még tegnap este a rend­őri felügyelet egész pompájával foganatban volt és ha a tek. törvényszék nem fogja szükségét érzeni annak, hogy rendelkezésének hatályt szerezzen, a mi részünk­ről kénytelenek leszünk egyenesen a magyar kor­mányhoz fordulni az iránt, hogy a közigazgatási ha­tóságot abban akadályozza meg, hogy a törvénykezés mentébe illetéktelen kezekkel belenyúljon. Elnök: Én csak azt constatálhatom, amit tudok, egyébiránt teljes joga van a védelemnek belátása sze­rint intézkedni. Bevezettetik ezután Scharf J­ózsefné sz. Müller Léni, származási helye Makkoshotyka, Zemplén megye, 26 éves, férje a vádlott egyházfi, Móricz az ő mostoha gyermeke. Elnök figyelmezteti, hogy szabadságában áll ezen ügyben nem tanúskodni, mert férjéről van szó. Tanú kijelenti, hogy akar tanúskodni. Erre igaz val­lomástételre szólííttatik fel. Az elnök kérdéseire előadja, hogy a múlt évi zsidó húsvét előtti szombaton az isteni tisztelet, mint rendesen, 8—9 órakor kezdődött és körülbelül 11 óráig tartott. Voltak a templomban idegen zsidók is, csak hallotta, hogy három idegen zsidó érkezett és egy szegény koldus. Ez pénteken délután jött Eszlárra, hogy mely órában, arra nem emlékszik. A koldus ta­núnál volt szállva feleségével és gyermekével. Tanú látta, midőn a koldus a templomba ment, azután ebédre Lichtmannál volt; felesége bent volt a ház­ban vagy künn a pitvarban. A koldus 1 óra tájban jött vissza. Délután ismét volt isteni tisztelet, este pedig a regalisták között volt valami elintézni való, e miatt voltak a templomban Lichtmann Jakab, Remner Jakab, Süssmann, Einhorn József és Grossberg Leo. Elnök : Mikor távoztak a templomból? Tanú : Lehetett x/a9 vagy 9, talán több is, bizo­nyosan nem tudom, mert órám nincs. Elnök: A templomot ki zárta be ? Tanú: Férjem zárta be. Elnök: A kihallgatáskor azt mondotta, hogy beesteledés után kevés idő múlva maga már lefeküdt, hogy tanúskodhatik arról, hogy későn este mi történt ? Tanú: Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna. Elnök: Hát a férje otthon volt-e akkor egész nap, vagy volt-e valahol ? Tanú: Nem volt sehol. Elnök: Se délben, se délután nem volt sehol ? Tanú : Tudomásomra nem volt, csak ebéd után, mikor megebédeltünk lefeküdt aludni, mint azt sok­szor tette. Elnök: Hát azután ? Tanú: Azután felkelt és járkált a ház körül. Elnök: Kihallgatásában legelsőbben ezt mondta el, azonban később azt állítja, hogy este elment ő is Lichtmanhoz. Tanú ilyen, este elment Lichmanhoz imádkozni. Elnök : Magában ment el ? Tanú: Hívták, mert kevesen voltak az imád­kozáshoz. Elnök: Nem azt kérdem, hanem hogy egyedül távozott-e ? Tanú : Egyedül, hogy idegen nem ment, azt tu­dom bizonyosan. Elnök : Hát a házból ment-e valaki vele ? Tanú : Nem tudom, hogy ha Móricz nem ment-e, úgy gondolom, Móriczot hívták, de nem tudom, hogy volt-e. Elnök: Emlékszik-e arra, hogy azon szombati nap után Bátorinéval milyen beszélgetése volt ma­gának ? Tanú: Bátorinéval ? azután való nap ? nem tu­dom, hogy milyen beszélgetés, nem emlékszem, hisz mikor én vele beszélgettem, az nem volt éppen kiszá­mítva, hogy mikor, mert én mindenkor beszéltem vele, mert a ház előtt kell elmennie; azt lehet mondani, hogy mindennap beszéltem vele. Elnök: De mikor elmondta magának, hogy a fia ? Samu, miket beszél ? Tanú: Bátoriné? (gondolkozik.) Elnök: Említette magának, hogy a Samu fia miket beszél, nem mondta magának Bátoriné, hogy a kis Samu azt beszéli, hogy a férje behívta volna a leányt, és megmosták és megmetszették ? Tanú : Bátoriné nekem nem mondta ki egészen, csak azt mondta, hogy a kis Samu valamit mond, kérdeztem a kis­fiút, hát mit mondasz kedves fiam ?! Nem szólt nekem semmit sem, csak elümmögette ma­gát. Elkérdeztem legalább is hatszor és nem felelt semmit. Elnök: Dehogy nem, valami Hánit is em­lített ? Tanú: Igaz, azután ezt mondta, hogy mámikám Háni czukrot adott; kérdeztem, ki az a Háni, hát elümmögette magát, hogy nem tudom én mámikám. Én arra azt mondtam, hogy bizonyosan a Fraenkel Háni, az szokott hozzánk bejárni. Elnök: Solymosi Esztert ismeri-e ? Tanú: Bizonyosan nem ismertem, határozottan nem ismertem. Elnök: De az állíttatik, hogy igenis ismerte, mert maga járt ahhoz a házhoz, ahol Eszter szolgá­latban állt. Tanú : Lehet, hogy jártam, de hogy ismertem volna, ezt nem állíthatom Elnök: Kitől tudta meg azt legelsőben, hogy Solymosi Eszter nincs, hogy eltűnt, és hogy keresik. Tanú: Úgy tudtam meg, hogy akkor szombaton délben ebéd után elmentem két gyermekemmel Licht­­mann úrhoz, mert beteg voltam, gyógyultalanul a gyermekágyból alig keltem fel, hogy el fogok menni az orvoshoz vele. Déltől estig, vagy nem estig, este feléig mindig ott voltam, amikor jöttem hazafelé, két asszony jött az utón és azok úgy beszélték és én úgy hallottam. Elnök: Kitől hallotta? Azon a napon nem ta­lálkozott az utón Solymosinéval ? Tanú : Igen. Elnök: És miről folyt a beszéd ? Tanú : Künnt állottam a két gyermekemmel a kis Rózikát tartottam kezénél fogva, úgy láttam, hogy lassan jött arra Solymosiné , kérdeztem, hogy igaz-e, hogy leánya elveszett ? Elnök: Tovább nem volt semmi beszéd maguk közt ? Tanú : Kérdeztem és azt mondta, hogy elveszett; hogy lehet az, hogy nappal elveszett egy lány ? Bizo­nyosan az lesz, hogy valahol van. Ennyit mondtam. Elnök: És férje semmit sem beszélt vele ? Tanú : Férjem is kint állott, nem tudom bizo­nyosan, hogy szólt-e hozzá, vagy sem. Elnök: De azt állítja Solymosiné, hogy igen is maguk egyszerre voltak jelen és egyszerre beszéltek hozzá egy időben. Tanú: Egyszerre nem. Mikor már én indultam, akkor jött férjem, hogy jöjjek be, mert éppen akartam gyertyát gyújtani estefelé, úgy alkonyat tájban. Tehát nem tudok semmit. Elnök: De ellenkezőleg férje valami nánási eset­ről is megemlékezett. Tanú: Nem hallottam. Elnök (Solymosinéhoz) : Solymosiné úgy volt-e mondja meg ? Solymosiné: Előbb jött ő, de az ura is jött utána és együtt voltak velünk, én a testvéremmel és ők. Shearf Józsefné tanú: Én nem láttam a testvérét. Solymosiné: Dehogy nem látta, ott volt, én nem is beszéltem magukkal egy szót sem, borzasztóan sír­tam, de testvérem beszélt velük. Elnök: Azt állítja Solymosiné, hogy maguk egy időben jelen voltak férjével és beszéltek is hozzá és testvéréhez ? Tanú: Én nem láttam, hogy testvérével lett vol­na, mert még azt mondtam, hogy talán lehet, hogy bent van a faluban Zsófinál, mert hallottam, hogy Solymosi Gáborné rokona Solymosinénak. Elnök: (Solymosinéhoz) Hát Scharfné jelen volt akkor, mikor férje a nánási esetet felemlítette ? Solymosiné: Igen is, jelen volt. Elnök: És tudakolták, hogy mi a baja ? Solymosiné: Tudakolták, hogy mi a baj, kijöt­tek a házból, és elébem jöttek, megálltunk, mert mengem jött a gát végéről, és akkor odaérkeztek elénk az útra. Kérdezték mi a baj ? Testvérem mondta nekik igenis, Esztert nem leljük sehol sem. Én nem szóltam, csak sírtam, mindjárt felelték rá, hogy lehet, alszik valahol, nem vesz el, nem lehet elveszni, történt már egyszer ilyen eset Nánáson, gyermekkoromban hal­­lotam édes­anyámtól, hogy elveszett egy gyermek, és még a kemenezében is megmotozták. Tanú: Nem hallottam, mert oly soká nem állot­tam ott. Elnök : Solymosiné testvére is ott volt ? Tana : Azt határozottan tudom, hogy Solymo­­siné testvére nem volt jelen. Solymosi Jánosné: Én befelé Ófaluba is testvé­remmel mentem, kifelé ismét együtt jöttünk. Tana: Akkor hogyan mondhattam volna magá­hoz, hogy talán ott van testvérénél ? Solymosi Jánosné: Nem is mondta ezt sohasem, én is egy szót sem mondtam. Elnök: Házuknál hány gyertatartó van? Tanú: Öt. Elnök: Öt, jó ? Tanú : Igen is egy rész. Én ismeretem szerint vallhatom csak be. Elnök: Ezen gyertyatartókban mikor szoták a gyertyákat meggyujtani. Tanú: Pénteken este. Elnök: És folytonosan ott maradnak az asz­talon ? Tanú: Ott maradnak szombat reggelig. Elnök: Reggel ki szokta onnét eltenni ? Tanú: Az, a­ki egész éven át, egy asszony. Elnök: Ki az az asszony ? Tanú: Bátoriné. Elnök: Mindig csak Bátoriné maga? Tanú: Nem, mert volt eset, hogy leánya tet­te ezt. Elnök: Emlékszik-e, hogy a kérdéses napon, szombaton, ezen gyertyatartókat Bátoriné maga, vagy leánya tette-e el ? Tanú : Nem tudom bizonyosan, a kettő közül melyik. Elnök: Ők meg azt állítják, hogy sem az egyik, sem a másik. Tanú: Az lehetetlen? Heumann: Miért lehetetlen ? Hiszen megtörtén­hetett volna, hogy más vette le az asztalról a gyer­tyatartókat. Tanú: Én csak bizonyosan tudom, hogy más vette le. Elnök : De maga a kihallgatáskor azt is meg­engedte, hogy némelykor más keresztyén ember le­veszi. Tanú : Kérem nagyságos elnök úr, azt nem mondtam. Elnök: Az állittatik továbbá, hogy azon napon, azon szombaton, nem 11 órakor jöttek ki a zsidók a templomból, hanem hogy az isteni tisztelet sokkal tovább tartott. Tanú: nem szokott soha tovább tartani. Elnök : Az állittatik, hogy a templomban vissza is maradtak bizonyos számban. Tanú : Az nem lehet, hogy vissza is maradtak volna, mert tudom határozottan, hogy férjem zárta be akkor szombaton a templomot és kis leányom Ro­zika hozta be a kulcsot. Elnök: Az is állíttatik, hogy akkor este nem 9 óra tájáig, hanem sokkal később is világítást láttak a templomban. Tanú: Lehet, hogy 9 óra utánig, é10-ig is volt, de tovább nem lehetett, mert nincs a templomban oly nagy gyertya, mely oly soká égett volna. Elnök: Solymosi Eszter azon napon nem volt-e maguk házánál, mert az állíttatik, hogy volt. Tanú: Nem volt Elnök: Mióta van férjnél? Tanú: Hat éve. Elnök: A mostoha fia Móricz hány esztendős ? Tanú: A mostoha fiam ? A 15-ikben van. Elnök: Mostan a tizenötödikben? Tanú: Nem tudom bizonyosan, hogy 14-e, vagy pedig . . . Határozottan nem tudom, hogy 7 éves volt-e mikor hozzájutottam. Elnök: Akkor még csak 13 éves lenne. (Derült­ség a közönség közt.) Tanú: Az apjának tudni kell bizonyosan, hogy hány éves. Elnök: Én magát kérdem és mint férjének a fe­lesége, bizonyára tudta, mikor hozzáment, hogy hány éves a gyerek. Tanú : Azt tudom bizonyosan, hogy 14 éves. Elnök: Annyi bizonyosan van? Tanú: Igen. Elnök: Volt-e maga iránt ragaszkodással ez a fiú? Tanú: Ragaszkodással, hogy jó lett volna hozzám ? Elnök: Igen. Tanú: Hát nem mindenkor egyforma volt. Elnök: Fejtse ki ezt jobban. Tanú: Olyan bandsi forma volt mindig, hát ha jóra intettem, haragudott rám. Elnök: Ezt a szót »bandsi« hogy érti maga ? Tanú: Úgy értem, hogy ha elment az iskolába, akárhányszor ha jött, egy 6 vagy 4 éves fiú is, elébe állott, nekem kellett kiszaladnom, mert hát félt tőle. Elnök: Hát félénk fiú volt ? Tanú: Igen. Elnök: De különben a természete milyen volt ? Tanú: Néha jó volt, néha rossz, de azt tudom határozottan, hogy nagyon félénk, bandsi fiú volt; ar­ról tudom, hogy bandsi volt, mert félénk volt nagyon. Elnök: Maga sokszor bántotta őt, megfenyítet­te, megszidta gyakran ? Tanú : Nem oly sokszor, de ha ilyes valamit cse­lekedett, bosszankodtam, megintettem, meg is vertem, mert kötelességem volt hozzá. Elnök: Hát ez a megverés sokszor volt? Tanú: Nem olyan sokszor. Elnök: Hát az apja miképen bánt vele ? Tanú: Jól, ő is csak úgy mint én. Elnök: Hát a fiú engedelmes volt-e? Tanú: Makacs volt nagyon. Elnök : Nem akart szót fogadni ? Tanú : Igen, néha. Elnök : És akkor mit cselekedett, mikor ő meg­makacsolta magát ? Tanú : Hát visszabeszélt. Elnök : Tehát abból áll a makacssága ? Tanú : Visszabeszélt vagy pedig haragudott. Elnök: Igazat beszélt-e mindig a fiú ? Vagy pe­dig rajta kapta azon is, hogy hazudik ? Tanú : Sokszor rajta kaptam. Elnök : Az is előfordult, hogy a fiú kést vágott magához ? Tanú : Igenis, éppen akkor reggel, mikor el­fogtak bennünket. Elnök: Beszélje el miből keletkezett az? Tanú : Férjem akkor reggel elment Tokajba és én beteg, gyógyulatlan gyermekágyas voltam, gyenge voltam. A vízért nem messze kellett menni. Szüksé­gem volt vízre. Hát kértem, hogy menjen, hozzon haza vizet, de nem akart hozni. Leült játszani a két kisebb gyerekkel és akkor hozzá mentem és kiabáltam rá, hogy: miért nem megy, látod milyen gyenge, be­teg vagyok. Édes­apád haza fog jönni Tokajból, aka­rok neki valamit főzni. Hát akkor kettőt ráütöttem, ő meg felkapta a kést, és hozzám hajította. Elnök: Mivel ütötte meg ? Tanú: Ezt nem tudom, azt tudom, hogy kezem­mel hátba ütöttem. Elnök: Nem volt a kezében semmi sem? Tanú: Nem. Elnök: Minő kés volt a fiúnál ? Tanú : Fehér, csontnyelű kés volt mellette, és azt hajította hozzám. Elnök: Érte magát ? Tanú: Igen, a karomon, de nem tudom bizonyo­­nyosan melyiken, kicsit látszott. Elnök: Keresztülvágta-e a ruhát? Tanú: Nem, de hegyes kés volt, beleért és kék is volt a helye. Elnök: Maga mit tett erre ? Tanú: Semmit sem tettem, csak haragudtam és akkor jöttek éppen szekéren az urak és bevittek a faluházához. Elnök: Az mondatik, hogy maga is felfogta rá a kést és nekiment a fiúnak. Tanú: Időm sem volt rá, mert mindjárt jött a vizsgálóbíró és még egy úr és a kisbiró és azt mond­ták, készüljek össze, mert hideg volt és beteg voltam, akkor is orvosságot vettem, Flórencz orvos úr Káh­é­ból rendelte. Elnök: Iskolába járt-e a fiú? Tanú: Igenis, járt

Next