Nemzet, 1883. június (2. évfolyam, 149-178. szám)

1883-06-21 / 169. szám

Budapest, június 20. A budapesti sajtó egyszerűen csak tu­domásul vette az ismeretes franczia történész politikai naivságát. A bécsi sajtó egy része azonban megvezérczikkezi. De nincs köszönet benne, amint leczke alá fogja a magát politi­kába ártó franczia tudóst. Mély húr rezdül meg a centralista lapok vezérczikkeiben. Húr, melyet az alkotmánypárt lapjai néha gondo­san rejtegetnek ugyan, de az első érintésre mindig ugyanazon alaphangot adja. Azon alaphangot, mely átvonul az osztrák-német­ség politikai küzdelmein, mint a főária vala­mely zeneművön. S a zenemű az alkotmány­párt lapjaiban mindig ugyanaz, nem változik soha. Mint a vén kintorna, régi, elavult dara­bokat hajtanak folytonosan. A németség kizárólagos uralma, ez a gondolat nemcsak politikai elméletüknek, ha­nem egyszersmind a monarchia létkérdésé­nek sarkpontja. Minél kevésbbé fordul a világ e sarkpont körül, annál bizonyosabb a ve­szedelem. Sőt ma az egyik bécsi lap még ezen az állásponton is túlmegy. A régi Ausztria emlékét eleveníti fel, s bámulatos logicával kisüti, hogy tulajdonképp a francziák okai mindennek. Nem a csehek, lengyelek, s álta­lában az autonomisták szorították minoritásba a németeket, hanem a francziák. Ők slavisál­­ják meg a monarchiát. Ők , ugyanazon szerencsétlen francziák, kiknek tudósai nem képesek különbséget tenni ruthének, horvátok, románok és ma­gyarok közt, s kik azt hirdetik Henri Martin által, hogy a lengyelek jobban gyűlölik a po­roszokat, mint az oroszokat, s a hármas szö­vetség, sőt az osztrák-magyar monarchia meg fog bukni, mihelyt a csehek fognak végleges uralomra kerülni Bécsben, mert ezek az orosz háborúba nem fognak bele­menni: ugyanezen most siránkozó francziák idézték fel Ausztria- Magyarországra mindezt a veszedelmet. Mikor? Miként? A válasz egyszerű és világos. Solferino és Magenta által. A francziák sohasem értet­ték meg Ausztriát, nem ismerték annak belső lényegét. Nem tudták, hogy az Olasz- és Né­metországban állást foglaló Ausztriát, ha nem létezik, nekik kellett volna feltalálniok. Amíg Ausztria benne volt a Bundban, s benn volt Lombardiában és Velenczében, addig útját állta a német és olasz egységnek. Ellensú­lyozta, pórázon tartotta Poroszországot. Olasz­országot nem engedte nagy hatalommá, sőt európai tényezővé válni. Francziaország te­hát komoly versenytárs és veszélyes ellenség nélkül állt Európa nyugatán. És mégis a francziák voltak, akik Solferinonál és Magen­­tánál megbontották a régi Ausztria épületét. A porosz fegyverek azután könnyen fellök­hették Sadovánál. A többi mind magától kö­vetkezett. Nemcsak a dualizmus, hanem az osztrák szlávok felülkerekedése is. Az ily történeti visszapillantások ellen nekünk nincs kifogásunk. Azzal sem törő­dünk, hogy az osztrák-németek saját képzelt martyrumságuknak részesévé akarnak tenni másokat is. Ha a socios habuisse malorum elvében olcsó vigasztalást találnak, ez sem a mi gondunk, habár kétkedünk, hogy a fran­cziák mellüket verve elmondják a nekik ta­nácsolt meaculpát, s beálljanak a sorba a babiloni vizek mellett, hogy a régi Ausztria bukása felett siránkozzanak. Sőt egyáltalán nem szándékszunk az osz­trák belvillongások fölött újból véleményt mondani, s a németség és szlávság harczából, Henri Martin nyomán, következtetést vonni a jövőre. Csak arra az alaphangra utalunk, mely minden alkalommal megcsendül a bé­csi centralista lapok czikkeiben. A régi Ausz­tria sírjából felcsendülő hang az, s még min­dig elég erősen rezeg, úgy, hogy bizonyos, bár szűk körben visszhangot képes kelteni. És mi azt hiszszük, igen rossz tactk­a az al­kotmánypárt részéről, mikor, bár önfeledt pillanataiban, e hang közege gyanánt szolgál. Még rosszabb tacti­a, midőn a régi osztrák hagyományok és saját sorsa között összefüg­gést, solidaritást keres. Legrosszabb, mikor magát a régi Ausztriával azonosítja. Ez az Ausztria meghalt feltámaszthatla­­nul, megszűnt megmásithatlanul. S hogy egy­szersmind a monarchiát romjai alá nem te­mette, azon bátor és gyökeres politikának köszönhető, mely a régi traditiókkal szakítva az uj Ausztria-Magyarországnak létet adott. A régi Ausztriát saját politikája verte meg, s nem a francziák, Solferinonál és a poroszok Sadovánál. Hivatását nyugaton és nem kele­ten kereste. Eszközeit nem a szabadságban és­ alkotmányosságban, hanem az absolutismus­­ban találta meg. Két ponton állt szemben sa­ját létfeltételeivel. Két rugó lökte az örvény felé. Solferinonál s Magentánál nem a fran­­cziákkal állt szemben, hanem a kor szellemé­vel és saját hivatásával. Épp igy Sadovánál. A csatát tehát el kellett vesztenie, s ez szerencse volt rá nézve a szerencsétlenségben. A franczia és a porosz lökés valódi hivatásának útjára vetette vissza. A vaskényszer egy rég feledett igazság felismerésére bírta. Keleti hi­vatásának felismerése és az alkotmányosság mentette meg e monarchiát a végenyészettől, de nem a régi bajok utóhatásaitól. Hol állna ma a monarchia, ha ahelyett, hogy nyugati nagyhatalom akar vala maradni, már rég ke­leti hivatásának élne? Ha a Spanyolország, Olaszország és Németország miatt vívott nagy küzdelmei elmaradnak, s a rengeteg pénz- és véráldozatokat keleti hivatásának termőföld­jébe fekteti be. Keleti kérdés ma már aligha volna. Az európai viszályok tizkatlana már rég csak hamut rejtene. Nagy történelmi pillanatokban ki is gyűlt ez eszme világa néhány osztrák politi­kus elméjében. A magyar hivatásnak a monarchia által való megvalósítása már-már alapjává lett az osztrák politikának. A nyu­gati nagyhatalom politikája azonban végre is győzött, s az örvény széléig vitte el a mon­archiát. Ezeket a traditiókat felújítani tehát poli­­tikátlan, a régi Ausztriával azonosítani ma­gukat anachronismus és egyszersmind ügyet­lenség az osztrák-németek részéről. A magen­­tai és solferinói emlékekkel szállva szembe, a korszellemmel hadakoznak, mely a régi Ausz­triát elseperte. Hadakoznak a monarchia lét­feltételeivel, melyek feltétlenül érvényesül­nek. Meddő küzdelmet folytatnak a jelennel és a jövővel egyaránt, melyek közül az egyik már érvényesült, a másik érvényesülni fog. És sem népfajnak, sem politikai pártnak nem lehet érdekében az, hogy a megváltoz­­hatlan múlttal azonosuljon, s egy letűnt lét­nek futó árnyéka gyanánt szerepeljen a jelen­ben. Nem lehet, nincs érdekükben ez az osz­trák-németeknek. Ausztriára nézve tudunk különbséget tenni a közvélemény és a hírla­pok, az osztrák-németek és sajtójuk között. Mi sokkal nagyobb véleménynyel vagyunk az osztrák németekről, mint a bécsi sajtó, kedvetlen pillanataiban, maga hiszi. Mi ki tudjuk jelölni az osztrák­ németség helyét és hivatását a monarchia új keretében. Módosult, de azért nem kevésbbé szép hivatás. Sőt sok­kal szebb, mint melyet a múltra nézve ma­gára disputált. Összevág ez a hivatás a mo­narchia hivatásával, mely amellett hogy Ke­let felé irányul, alkotmányos és culturhiva­­tás. Amely népfaj annyira bir az alkotmá­nyosság feltételeivel, hogy, bár bizonyos túl­­hajtással, a szabadság egyedüli osztrák képvi­selőjének tartja magát, s különösen a mely nép­faj a culturának oly hatalmas tényezője, mint az osztrák­ németség, az a népfaj köny­­nyen megtalálja és megtarthatja helyét a monarchia túlsó felében. Az a népfaj nem ignorálható és nem nullifi­álható. S ha bele­találja magát az új viszonyok keretébe, s ha számol a változhatlan tényezők követelmé­nyeivel , a béke és az erő eleme lesz, hatalma­san közrehat a monarchia közös hivatásának előmozdítására. Ez azonban nem érhető el a régi traditiók emlegetése és minduntalan való felújítása által. Képviselői beszámoló: Fehérmegye vaáli járásá­ból írják lapunknak: Szétoszlott az országgyűlés, megjött beszámoló beszédet tartani Sizs Gyula képvi­selő úr. Felhasználja vasárnapunkat s gyér publicum s végtelenül lanyha érdeklődés mellett tartja ellen­mondásoktól hemzsegő beszédét. Szánandó dolog, hogy az ellenzék tények elferdítésével akar tért fog­lalni, bár ez ránk, szabadelvűekre nézve igen örvendetes, mert csak szilárdítja azon meggyőződésünket, hogy a mostani kormány igen­is van oly erős, mely a még meglevő nehézségeket elháritani bírj­a, ellene ily érvek kovácsoltatnak. Lizs úr beszéde, a törvénytiszteletet — mely pedig a közrend első feltétele — nem segíti elő, midőn a pórnép előtt azt mondá, hogy az or­szággyűlés a lefolyt szakban egy törvényt se alkotott a nemzet javára és a polgárok jólétére. Hogy milyen siralmas állapotban sínylik hazánk, — úgymond Lits­­— megmondja az asztalfiókban levő kékköny­vecske, mily borzasztó az adónövekedés. Ezzel a fegy­verrel ma már alig fog hatást tenni a gondolkodó polgároknál. — Különben a törvények ócsárlása közben Lits úr nekivágtatott a hadmentességi adónak, hogy ez is milyen igazságtalan. — De már azt a publicum se tűrhette, mert felszó­lalt, »de bizony igazságos az.« Tagadta továbbá, hogy a kormány a deficit közül kibontakozni akarna, Lits úr elhallgatta a valót, mert hisz tudnia kell, hogy gróf Szapáry épp a deficit végmegszüntetését vette munkálatba. Eltekintve Lizs úr pártállásától, szomorúan kell constatálnunk, hogy az övéhez hasonló beszédek éppen nem hatnak a közjó és a hazafiság helyes fej­lesztésére, sőt ellenkezőleg megzavarják azt, megin­gatják a törvény tiszteletét, s vallásos gyűlölködést teremtenek, mikor a tisztelt képviselő »árendás zsidó« stb. kifejezésével egyeseket állított bűnbakul. De hát a választások nincsenek már messze, s Lizs úr rettentően ajánlja magát, hogy ő a hon­mentő, tehát jövőre is válaszszák meg. Kétlem, hogy megtörténjék, mert hiába, ez a kerület is belátja már, hogy a sok szó hideg köpönyeg, üres tányér, helyes tettek, azok boldogítják a hont. A közjegyzői intézményről szóló törvény módosí­tását c­élzó törvényjavaslat, az igazságügyminisztéri­­umban már elkészült, s mint értesülünk, a szövegé­nek végleges megállapítása iránt, az érdekelt minisz­tériumok kiküldötteiből alakítandó bíróság által foly­tatandó tárgyalások, holnap f. hó 21-én fogják kezde­tüket venni a Szászok eloláhosodása. Egyik erdélyi levele­zőnk, a szász nemzetiségi kérdésről írván nekünk, kiemeli, hogy szász nemzetiségi politikát leginkább II.-Szebenben emlegetnek, s hogy Brassóban csak he­lyi érdek, a hétfalusi magyarságtól jogtalanul eltu­lajdonított nagy terjedelmű erdőségek birtoka forog szóban, — azután így folytatja: »A­mi Segesvár, Medgyes, Kőhalom és más szász vidékeket illet, van egy tünemény, mire sem a nagy­szebeniek, sem a ma­gyar kormány nem figyeltek még idáig, és ez az, hogy a szászság, különösen Régen vidé­kén nagy mértékben kezd eloláhosod­­n­i. Az már régi dolog, hogy ha egy szebenmegyei és egy brassóvidéki szász egymással összetalálkozik, kénytelenek oláhul beszélni, mert ha anyanyelvükön szóllanak, nem értik meg egymást. Li-Hung-Sang a tonkingi kérdésről. Li-Hung-Sang fogadta Sanghaiban a »N­ew-York-Herald« tudósítóját, a­ki elbeszéli, hogy Li­ Hung-Sang kineveztetett a chinai táborkar parancsnokává, nemcsak jó diplomata, hanem is­meri is a katonai mesterség legújabb vívmányait. A chinai sereget és hajóhadát teljesen újjászervezte. A chinai kormány őt bízta meg, hogy tárgyaljon Tri­­couval az új franczia követtel. A pekingi udvar nél­­külözhetlennek tartotta őt, mert nem engedte meg, hogy sokáig félrevonulva gyászolja anyját. Az amerikai lap tudósítója szerint Li-Hung- Sang több ízben értekezett már Tricouval. Az ulti­mátum, melyet Tricon átnyújtott a chinai meghatal­mazottnak, nem ismeri el Chinának Annám fölötti suzerainitását, és kijelenti, hogy a Tonkingban talált chinai katonák mint rablók fognak agyonlövetni, és hogy hadüzenetnek fog tekintetni, ha chinai hajók csapatokat szállítanak Annámba. A franczia kormány megtérítését kívánja azon költségnek, a­melybe China magatartása következtében elindított franczia expe­­ditió fog kerülni. Li­ Hung-Sang nem érti, hogy mekkora dicsőséget kereshetne Francziaország a chinai nép elleni háborúban, a­mely nép békés, iparkodó, fél a háborútól és a megaláztatáson kívül minden compro­­missumot elfogadna, hogy kikerülje a háborút. »Rendeletet kaptam, mondta továbbá Li­ Hung- Sang, hogy hagyjam abba az anyámért való gyászt és vegyem át a négy déli tartományban a parancs­nokságot. »Sanghajba jöttem, hogy egyezkedjem Tricouval, őszintén kívánva jó viszonyban maradni Francziaor­­szággal, ha különben a franczia kormány is hajlandó erre. Sok fáradságomba került a kiegyezés Bourcevel és azt hittem, hogy minden akadályt elhárítottunk. De nagy meglepetésemre tapasztaltam, hogy semmit sem végeztünk és hogy Francziaország kétségbe vonja Chinának Annám és Tonking fölötti suzerainitását. Pedig hogyan lehet ebben kételkedni. A chinai hadak emlékezetet meghaladó idő óta hivattak Annámba a zavargások elnyomására. Ez a királyság a mi tribu­­tariusunk. Rendes időben nem avatkozunk belü­gyeibe , mint önök, amerikaiak, nem avatkoznak Ohio vagy Texas helyi ügyeibe, ámbár ezek kiegészítő részét képezik az egyesült államoknak. Annamban lázadások törtek ki a fejedelmek ellen, dynastiák változtak, de a kormány mindenkor megfizette a tributumot Chinának. A francziák azon ürügy alatt, hogy üldöztetnek a katolikus missionariusok, elfoglaltak Annamból hat tartományt. China a taipingok lázadása idejében, minthogy veszedelemben forgott a dynastia, nem se­gíthette vasallusát. Decazes herczeg kényszerítette Annamot oly szerződés aláírására, mintha nem ismerné Chinának souverain jogait. Kormányom tiltakozott és érvényesítette elidegeníthetlen jogait. Feleletet erre nem kaptunk. Francziaország most ez aj expeditiót indítja.­­ Hogy újabb területet foglalhasson el, azt mondja,­­ hogy a kereskedelem előtt meg kell nyitni China­­ déli vidékeit. Én tiltakoztam és azt mondtam Bource­­- nak, hogy az ország békében van, így tehát minden útt nyitva áll a franczia kereskedők előtt, nincs tehát fegyveres expeditióra szükség, mert China maga is elég erős megoltalmazni az idegen kereskedőket. Mi conventiót kötöttünk Bourceval, de Challe­­mes-Lacour visszautasította. Én hivatkozom a nagy franczia nemzet becsü­letességére és igazságosságára. Mert azt hiszem, hogy nem fog támogatni oly minisztériumot, a­mely lábbal tiporja China jogait. Mindig féltem Gambettától, hogy felhasznál­hatja a francziák harczias jellemét, és megvallom, hogy a haláláról szóló hír némi könnyebbséget oko­zott nekem. Most látom, hogy semmi sem változott. Ha kiütne a háború, China csak kényszerítve fog háborút viselni. Én már voltam egy háborúban mint hazám csa­patainak főparancsnoka, lehetek még másikban. Előbb azonban a diplomatia minden eszközét föl fo­gom használni. Nincs okunk sietni. Az idő legjobb szövetségese Chinának. Mindenek előtt kérni fogom Amerika, Angolor­szág, Németország és a többi állam jó szolgálatait és a franczia közvéleményhez fogok fordulni. Anglia sokat vesztene, ha a franczia hajók kö­rülzárnák kikötőinket. India legalább 250 millió fran­kot vesztene, mert ennyit kap évenként ópiumért. Amerika vesztessége is igen nagy lenne, ha nem szállíthatna Chinába petróleumot, gyapotot és más árukat.­ Az amerikai lap tudósítója végül dicsőíti Li- Hung-Sangot, mint olyan embert, aki egyedül képes bevinni Chinába az európai civilisatiót, így vasutakat, távírókat stb. építeni, kis adagokban fogadtatva el őket honfitársaival. A tisza­eszlári tárgyalás. (Saját külön tudósítónktól.) — Második nap. — Nyíregyháza, június 20. A mai tárgyalás rendkívül gazdag volt kínos, izgató jelenetekben és dramaticus in­cidensekben. Az ülés jelentékeny részét ugyanis a Scharf Móriczhoz intézett keresztkérdések vet­ték igénybe. Ezekhez nagy várakozásokat fűztek, és így nagy feszültséggel néztek eléjük. Különös érdekkel várták a fiú szembesí­tését édes­atyjával. Ez a szembesítés meg is történt és meg­rendítő mozzanatokra adott alkalmat. Érdekes praeludium volt erre a fiúnak azon kijelentése, hogy apja sokszor rosszul bánt vele és hogy ő ezért haragot és bosszút táplált ellene. Az apa komoly szemrehányásokon kezdte , de ezekre a fiú szemtelenül felelt , nyers modorban hazudtolta meg ; midőn például apja valamit állított, a fiú azzal c­á­­folta meg, hogy »én meg igy állítom.« Több­ször rárivallt apjára, igy például azt mondá neki, hogy »maga csak hallgasson.« Mikor az apa feddő hangon kérdé tőle, hogy »mi­kor a megyénél volt, óhajtotta-e látni őt, az atyját«, a gyermek hidegen, szinte gúnyosan felelé : »Mi hasznom lett volna , tudtam, hogy itt látni fogom eleget.« Arra a kérdésre, hogy kik tartják őt el, hetykén azt felelte a fiú apjának, hogy »ahhoz semmi köze.« E kihívó magaviselet annyira elkeserí­tette az apát, hogy egy ízben »barom«-nak­­ szidta fiát, azt mondta neki, hogy »szakadjon­­ rá az ég« és végül kijelente, hogy halott­­i­nak tekinti fiát. Scharf József több ízben mondta fiának, hogy betanították őt; a fiú erre a szemrehá­nyásra nem talált oly feleletet, melyet rendes kihívó modora után joggal lehetett volna tőle várni. A fiú egyébiránt minduntalan arról be­szélt, hogy neki milyen jó dolga volt; kije­lentette, hogy ő már nem zsidó; beismerte, hogy egyszer úgy nyilatkozott, miszerint »egye meg a fene valahány zsidó csak van« ; igen elbizakodottan beszélt arról, hogy gom­doskodik majd ő róla a »közigazgatás« és többi közt elmondta, hogy »járt a levéltárban és ott kutatván, látta az Írást,« t. I. a belügy­miniszternek ő rá vonatkozó rendeletét. A többi vádlottak nyugtalanul hallgat­ták az apa és fia közti feleselést; mindegyi­kük remélte, hogy ő többre fog menni a fiúval; egymásután szembe álltak vele; de ő valamennyiök előtt ismételte, amit már szám­talanszor elmondott. Fellépése nem kevésbbé volt biztos és kihívó a védőügyvédekkel és a kir. főügyész­­helyettessel szemben. Ez utóbbinak egyik kérdése után kereken kijelenté, hogy »csak akkor fog felelni, ha a nagyságos elnök úr kérdezi.« Több ízben ellenmondásokba is kevere­dett, de ilyenkor kitérően, vagy egyáltalán nem felelt. Hanem nem jött zavarba annál is kevésbbé, miután a védők ily ellenmondá­sok után nem igen faggatták. Azt azonban Eötvös védőügyvéd jegy­­zőkönybe vetette, mikor a fiú azt felelte, hogy ő Báthorinéval ma beszélt és bizton tudja, hogy ez nem állíthatott bizonyos dolgot. Általános megütközést keltett, hogy Sza­­lay Károly is bele akart szólni az apa és fiú közti dramatikus szóváltásba. De az elnök ezen hívatlan beavatkozást erélyesen vissza­utasította. Nagy feltűnést okozott még Scharf Mó­­ricznak azon kijelentése, mely szerint ő »nagy katholikus papoktól hallotta, hogy a zsidók­nak a keresztény vérvételre szükségük van.« Ezen kijelentés behatása alatt ért véget a mai tárgyalás. A város teljesen nyugodt, noha bizonyos egyének nagyon hallhatólag és láthatólag foly­tatják az izgatást. Több, a védelemre nézve fontos tanút fognak még beidézni. Nyíregyháza, juius 20. (»Bud. Corr.«) A mai folytatólagos tárgyalás, telve érdekfeszítő és izgalmas drámai jelenetekkel, daczára Scharf Móricz terhelő tanú több órai kihallgatásának és szembesítésének, kevés világosságot hozott a szomorú ügyre. Csupán az az egy lett kétségtelenné, hogy alig van még oly lelketlen és szívtelen, habár szellemi­leg nagyon kifejlett gyermek, mint a­milyen a kis Móricz. Daczára a számos apró ellenmondásnak és föl nem világosított pontoknak, mint pl. hogy miért nem ütött zajt, midőn az Eszter lemészárlását látta vagy hogy délben, midőn a templomot bezárta, a melybe egy óra hosszat kíváncsian nézett a kulcslyu­kon át, miért nem nézett utána, mi történt a hullával és annak vérével, a­miket vallomása szerint a zsidók ott hagytak, a fiú képes volt ellenállani a kérdések harmadfél órai kereszttüzének, anélkül, hogy zavarodottnak mutatkozott volna és a kellemetlen kérdések elől óvatosan, egyszerűen azon megjegyzéssel térve ki, azt nem tudja, vagy nem akarja meg­mondani. Szerfölött kínos benyomást tett a közönségre, a­mely elejétől végig feszült figyelemmel kisérte a tár­gyalás menetét és csak itt-ott kisérte megjegyzések­kel az államügyész vagy a védők egyes váratlan kér­dését, a fiúnak gyakran durva magavise­lete atyja és az összes vádlottak irányá­ba­n, a­midőn atyja és a többi vádlott egyes kérdé­sére ismételten ezeket válaszolta: Halgasson! maga a börtönbe való! magának nem felelek! sőt atyja egy egyenes kérdésére megjegyezte, hogy nem akar fe­­lőle semmit se tudni, nem akar zsidó lenni, majd el lesz ő jól látva, hogy mikép, ahoz az apjának és a többinek semmi köze. Atyja azon kérdésére, hogy nem fogja-e sajnál­ni, ha hamis vallomása következtében atyját és ezt a sok öreg embert itt, künn a vásártéren fel fogják akasztani, azt felelte, hogy ezzel nem törődik. — Az elnök által megkérdeztetvén, egyenesen kijelentette, hogy atyját és mostoha anyját, mely utóbbi atyját elfogulttá tette irányában, mindenkor gyű­lölte. A keresztkérdéseket, melyek közt különösen az államügyészei nagyfontosságúak voltak, valamint a védők és néhány vádlott kérdéseit, melyek Móricz­hoz intéztettek, ma legnagyobb részt kimerítették, és új kérdések csupán különös esetekben lesznek hozzá intézendők, a midőn a kis vádló minden esetre újból elővezettetik. Egyelőre még a várnagy gondozása alatt marad. Holnap folytatják a többi tanú kihallgatását. Özvegy Solymosi Jánosnénak, mint magánpanaszos­nak a képviselőjét, Szalay Károlyt a törvényszék oda­­bocsátotta a tárgyaláshoz, de nem engedte meg neki a szólást, midőn a legfontosabb, legizgatóbb pillanat­ban, a­mikor az öreg Scharf fiának lelkiismeretéhez akart szólani, fölemelkedett és hangosan megszakítot­ta a szembesítést. Friedmann védő ügyvéd ismételt felszólalása daczára, Bary vizsgáló­bíró, tegnap a hallgatóság közt elfoglalt helyét ma sem akarta el­hagyni. (Lásd folytatását mellékletünkön.) T­áviratok. Bécs, június 20. (Eredeti távirat.) A hadsereg rendeletlapjának ma kiadott száma közzé­teszi Gerstenbrandt József ezredes, krakói térparancsnok átvételét a nyugállományba; schar­­necki Plentzer Gusztáv lovag alezredes, a 13. tábori vadászzászlóalj parancsnokának a 7. hadtest törzskari főnökévé kineveztetését, végre báró F­ö­l­d­­váry Lajos szolgálaton kívüli őrnagynak a magyar csendőrség tényleges állományába való áthelyezését. BÉCS, jan. 20. A hadügyminisztérium elrendelte, hogy a megszállott területek és déli Dalmatia had­csapatainak legénységi állománya leszállítása alkal­mából az ott tényleg szolgáló tartalékos tisztek egy­idejűleg a szolgálaton kívüli állományba visszahe­lyeztessenek, minek folytán az 1882-ik évben behí­vott tartalékos tisztek is polgári foglalkozásukhoz visszatérhetnek. Bécs, jun. 20. A Duna Bécsnél emelkedőben van. Csehországból és Morvaországból a folyók állá­sáról aggodalmat keltő hírek érkeznek. Barcellonnette, jun. 20. F a 1 k e n h a y n gr. osztrák földművelési miniszter tegnap a környék meg­tekintését folytatta. Este az alprofétnél ebéd volt a miniszter tiszteletére. Az alpréfét Ferencz József ki­rályra emelte poharát, mit a miniszter a franczia köz­társaság elnökére mondott pohárköszöntővel viszon­­zott, köszönetet mondva egyszersmind azon szives fo­gadtatásért, melyben Francziaországban mindenütt részesült. A miniszter ma Le Riouxt és Courdont fogja megszemlélni. Ezzel a miniszter Francziaországban az erdősítéseknek és az erdei patakok szabályozásá­nak hat nevezetes mintáját tekintendi meg. Páris, jun. 20. (Eredeti távirat) A »Gaulois« jelenti, hogy a portugál királyné és fiának legközelebbi útja fia és Valeria főher­­czegnő közti házasság tervezésével van össze­függésben. Páris, jun. 20. (E­r­e­d­e­t­i t­á­v­i­r­a­t.) A lapok tiszteletére rendezett lakomán ezt mondta S­p­u­tt­e­r a képviselőház elnöke: »A nemzetek közt tartós kap­csot képeznek a múlt dicső hagyományai, a­melyek közös megpróbáltatásra és kölcsönösen teljesített szol­gálatokra emlékeztetnek. Hasonló kapcsot képeznek a jövőbe vetett megingathatlan remények, a­melyek­nek alapja nemcsak állandó és közös érdekek, hanem oly érzelmek, melyek egyesítik a keleti nemzetet. Mi szeretjük egyesíteni úgy fájdalmainkat mint remé­nyünket.» Piancianihoz az olasz képviselőház elnökéhez fordulva így folytatta Spuller: »Mondja meg ön a parlamentben lévő kollegáinak, hogy mit tapasztalt ön, hogy ugyanazon gondolatok lelkesítnek mindnyá­junkat, és a két nemzet democrata képviselőinek mindenféle árnyalata egyetértve remélli a köztársasági Francziaország és Olaszország szoros, tartós és köz­­gazdasági szövetségét.« Pi a n c i­a­n­i ezt felelte: »Én elfogadom az ön­­kivánságait és át fogom adni az olaszoknak. Legyen bizonyos, hogy az olasz képviselőház épen úgy szereti a szabadságot, mint a franczia és ép oly őszinte ba­rátságot érez Francziaország iránt. Én reméltem, hogy a két nemzet szíves viszonya megmarad. A mi köte­lességünk eloszlatni bizonyos gyanút, a­mely több he­lyen keletkezett. Francziaország és Olaszország egy családba tartoznak. Garibaldi adta a királynak az erős királyságot, a­melyet Mancini reclamált. Olasz­ország ma kész, Páris, jan. 20. A hadügyminiszter a bizottságban kijelentette, hogy czélszerűségi szem­pontból beleegyezik a párisi körfal némely ponton lévő megváltoztatásának megvizsgálásába, azonban inkább kész lemondani, mintsem a körfal lerombo­lásába beleegyezek. A bizottság e felfogásban oszto­zott, mire az indítvány visszavonatott. Róma, jun. 20. (E­r­e­d­e­t­i t­á­­­r­a­t.) Azon akadályokról, a­melyek Ferencz József király római látogatásának útjában állanak »a leg­jobb forrásból« ezt jelenti a »N. fr. Presse«. Mikor Umberto király azon kívánságát nyil­vánította, hogy meg akarja látogatni Ferencz József királyt, az utóbbi Budapesten volt és azt felelte távirati uton, hogy a részletek megállapítása végett egy főherczeget fog kül­deni Monzába. A bécsi olasz nagykövet azon­ban rögtön Budapestre küldetett, hogy beszél­jen ő felségével és mondja meg neki, hogy az olasz kormány és a király is azt óhajtja, hogy valamely határvárosban vagy Buda­pesten legyen a találkozás, mert el akarják kerülni egy kellemetlen kérdés fölvetését. Ferencz József király ekkor ismételve kérte, hogy Umberto király Bécsben látogassa meg őt, és azt is megemlítette, hogy ő és Erzsébet királyné az olasz királynéval is szeretnének találkozni, és fényes fogadtatást ígértek nekik. Ilyen rendkívül előzékenységgel szem­ben az olasz kormány nem vethette föl azt a kérdést, hogy hol fog megtörténni a látoga­tás viszonzása. Bécsben is érezték, hogy Rómá­ban kell megtörténnie. Minthogy azonban Fe­rencz József katholikus uralkodó, természetesen tudakozódott a pápa nézete után, de merev és hajlíthatlan tagadásra bukkant. Minden esz­közt és egész befolyását fölhasználta, hogy megtörje a Vaticán ellenkezését, és pedig sa­ját jószántából, az olasz kormány kérése nélkül. Az olasz kormány háladatos tehát iránta és olyan uralkodónak tartja, a­ki számolni tud korával, de azt is belátja az olasz kor­mány, hogy Ferencz József mint katholikus állam és ház feje nem bánthatja meg a katho­likus egyház fejét. Azok a hírek, hogy e miatt kedvetlenség támadt, csak koholmányok, valamint azok is, a­melyek szerint a legutóbbi sajnos esetek befolyást gyakorolnak a két udvar viszonyá­ra. Ferencz József király sokkal belátóbb, hogysem fontosságot tulajdonítana oly embe­reknek, mint Canzio, Pianciani stb., a­kik szö­vetséget kötnek Rocheforttal. Zavargó ele­mek vannak mindenütt; a kérdés csak az, vájjon féken lehet e tartani őket. Pedig Euró­pa meg lehet győződve, hogy Ferencz József­­királynak Rómában, valamint egész Olaszor­szágban, nem kell félnie semmi kellemetlen­ségtől. Berlin, jan. 20. A szövetség tanács elé terjesz­tetett azon törvényjavaslat, melynek értelmében a szőllőre, déli gyümölcsökre és faolajra nézve Olasz­ország által élvezett vámleszállítás Spanyolország ki­vételével a többi országokra is kiterjesztessék. Berlin, jun. 20. Mint a »Nord. Alig. Ztg.« érte­sül, a szövetség-tanács egyhangúlag hozta azon hatá­rozatot, hogy a polgári államtisztviselők nyugdíjazta­tására vonatkozó törvényjavaslatok visszavonussanak. Minthogy nincs kilátás rá, hogy a katonai nyug­díjakra vonatkozó törvényjavaslat elfogadtassák, a polgári tisztviselők nyugdíjazásáról szóló törvényja­vaslat elfogadása a katonatiszteknek és a polgári tiszt­viselőknek egyenlőtlen bánásmódban való részesítését vonná maga után. Boroszló, jan. 20. Az árvíz következtében a köz­lekedés a conradsthal-fellhammer-königszerti vasút­vonalon fönakadt. A Bober Landshutnál és a Neisze Glatznál ki­áradt. Glatz déli része víz alatt áll. A vasúti közleke­dés szünetel. Trieszt, jun. 20. A király meghagyása folytán ma az angol hajóraj tiszteletére Miramaréban dísz­­ebéd rendeztetett, melyre a hatóságok fejei is meghi­­vattak. H­a­y­lord rosszulléte következtében az ebéden

Next