Nemzet, 1883. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)

1883-08-02 / 211. szám

Budapest, augusztus 1.*) A világhírre szert tett nyíregy ha­zai végtárgyalás befejeztetett , az ü­gy, mely másfél év óta képezte a közfigyelem tárgyát, több mint egy hónap óta, úgyszólván kizárólag képezi nálunk a nap eseményét s még a kül­földi sajtóban is állandó rovatnak nyújt anyagot: két nap múlva törvényes bí­rósági ítéletben fog megoldást nyerni. Az a vidéki törvényszék, mely ez ügynek köszönheti, hogy Európa szemei hosszú időn át a szó szoros értelmében reá voltak irá­nyozva — mint különösen a legutóbbi ese­mények mutatják — daczára az ottani körök kíméletlen pressiójának, bir kötelessége teljes tudatával s legalább a végtárgyalás során eléggé meg tudta óvni függetlenségét; úgy, hogy remélhetjük, miszerint a hozandó ítélet olyan lesz, mely nem szenvedélyen, hanem egyedül törvényen alapulván, képes lesz le­csillapítani a fölháborodott közhangulatot, helyreállítani igazságszolgáltatásunk jó hír­­nevét és véget vetni a féktelen agitatiónak, mely eszeveszett rohamával behatolhatni vélt még a törvény, a bíróság szentélyébe is. Ha ezt elértük, akkor aztán gondos, szor­galmas munkával hozzáfoghatunk a pusztító harcz nyomainak elenyésztetéséhez, nevezete­sen a külföld előtti reputatiónk megjavításá­hoz, melyben az eszeveszett hajsza bizony vagy ötven esztendővel megint visszavetett bennünket. Ezt köszönhetjük annak a mozgalomnak, melynek alapokait talán ki lehet magyarázni viszonyainkból és némely körülmény vélet­len találkozásából, de mely jelenlegi mérveit csak rosszakarat által szitva és az esztelenség talajában terjedve, érhette el. Ezt köszönjük annak a modern reformatori sectának, a­mely czéljául tűzte ki, hogy bennünket kétszáz esztendővel visszavigyen a civilsatio lépcső fokain, s a mely e czélra felhasznált minden esz­közt, melyet kezébe keríthetett, feluszított min­den indulatot, melynek szolgálatára számitha­­tott és ebben az agitatiójában sokkal vadabb fa­­natismust, az erkölcsi kötelékek és parancsok, a humanismus követelményei iránti sokkal cinikusabb közönyt tanúsított, mint a minő­vel rendesen a megtámadott zsidóságot vá­dolni szokták.­­ Egyedül ezen agitatio okozta, hogy a szerencsétlen tisza­eszlári ügy kezdettől fogva azonosíttatott a zsidóügygyel; nem áll az, hogy a zsidóság tette azt azzá, solidarisnak vallván magát a vádlottakkal. Mikor az ügy először hozatott fel a képviselőházban, mikor először kapta fel a sajtó annak az obscurus tiszaháti falunak a nevét, mely azóta világhí­rűvé lett, már formulázva volt a rituális vér­vád, indokolva volt Rohling egész tudomá­nyával, bele volt szőve az egész zsidó vallás és fel volt állítva a programm, hogy az ösz­­szes zsidóságot kell megrendszabályozni. Nem tagadjuk, hogy más esetekben a zsidóság túl­ságos érzékenységet tanúsított és fölösleges módon kereste a solidaritást. De ebben az esetben oly ecclatans volt a vád irányzatos volta, oly határozottan a zsidó vallás és álta­lán a zsidóság ellen irányult az, hogy csak a teljes vallási közöny, — mely éppen nem tu­lajdonsága a zsidóknak — lett volna képes a megtámadott felekezet részéről megtagadni a solidaritást, mely annál természetesebb volt, minthogy maga a bírósági vád is, maga a Scharf Móricz vallomása, már nem egyes őr­­jöngőkre, hanem egy egész hitközségre sütötte rá a gyilkosságban való részvét bélyegét. És ezt az első, végzetes tetteket, — melynek következményeit annyira szerették volna ráhárítani a zsidóságra — nem készek az agitátorok egy egész rendszeres hajszával folytatni, melyben a főszerepet mindig az eszlári vérvád képezte. Az antisemita sajtó, megelőzve a bíróságot, megcsinálta a vizsgá­latot, a végtárgyalást, meghozta az ítéletet s bizonyosan csak a hatalom hiánya okozta, hogy tényezői végre nem hajtották azt. Az ilykép minden alkotmányos fogalmak lábbal tapadásával megállapított gyilkosság áldoza­tának apokryph képét a modern apostolok egyike meghurczolta fél Európában, csoda­kép mutogatva azt. Mint a középkor legsöté­tebb időinek rajongói, úgy használták az an­­tisemiták az állítólag legyilkolt leány képét symbolumul, mely alatt a dresdai congressus gyűlölet és fanatismus által sugallt hiszek­­egygyét megalkotta. És meg kellett érnünk, hogy az a Magyarország, a­melyet a Széche­nyi, Kossuth és Deák neveiről ismert a kül­föld, most Istóczy, Ónody és Simonyi Iván által repr­esentálva, azt a vezérszerepet, a­melyet a civilisatio békés és magasztos mun­kájában, fájdalom, kivívni nem tudott, el­nyerte az »európai nemzetközi zsidóhecret­­ben«, s hogy akadtak magyar emberek, a­kik herostratusi dicsőségtől pöffeszkedve hir­dették : ime, Európa szemei ránk néznek! A nagy parlamenti vereség, melyet az antisemitismus a tapolczai kérvény tárgya­lása alkalmából szenvedett, s a közönség ér­deklődésének csökkenése, midőn a nyíregy­házai vizsgálat mind tovább húzódott, egy­­időre elhallgattatták az éktelen zajt s eltompí­­tották a támadó fegyverek élét. De ennek a nyu­galomnak az országgyűlési ülésszakkal vége szakadt. Soha még a magyar parlament nem bi­zonyult annyira a nemzet eleven lelkiismereté­nek, mint most az által, hogy a faj- és vallás elleni harczot mindig meg tudta fékezni s an­nak mindig a parlamenti szünet idejét kellett ereje fejlesztésére fölhasználnia. És soha még az ellenzéki sajtó nem bizonyította be oly kézzelfoghatóan, hogy túlnyomó részét nem elvek s nevezetesen nem az országgyűlési pártok által hirdetett elvek, hanem egyedül az elkényeztetett közönség változó szája íze és szeszélye vezérli, mint most azáltal, hogy mihelyt a parlamenti nyilatkozatok által többé gonirozva nem látta magát, egész kész­séggel engedett az antisemiticus áramlatnak s tolatja magát általa addig, a­míg az esemé­nyek hatalma a közönséget ki nem józanítja. A mozgalom ezen megújulásával, szerencsét­len módon, éppen egy időbe esett a famosus per végtárgyalásának kezdete ; ez végképp megzavarta a közönséget — a­mint azt az Is­tóczy sajtópere mutatta — és annyira fo­kozta az agitátorok merészségét, hogy a ter­­rorismust, melyet az ellenfél tanúira gyako­roltak, melylyel a szülő és gyermek közti természetes viszonyt a végtárgyalásnak két nevezetes mozzanatában teljesen felforgatva, ezáltal úgyszólván a társadalom legszentebb kötelékeinek hadat üzentek : egyikök a vád­hatóság képviselője elleni nyílt insultussal tetézte. De ezzel aztán meg is telt a pohár csor­dultig s e percztől észre lehetett venni, hogy a józan ész és lelkiismeret még azok körében is feltámadt ezen üzelmek ellen, a­kik addig ellenszenvet éppen nem mutattak iránta. Ez röviden a magyar antisemiták viselt dolgainak története, melyek, ha a nyíregy­­házai ítéleten túl is találandnak utójátékot, ebben az utójátékban aligha fog hőseiknek kedve telni. De az az elégtételek, fájdalom, meglesz, hogy bennünket a külföld előtt kompromit­­táltak, a magyar közvéleményt eddig állan­dóan követett humánus és szabadelvű irá­nyában sajnálatosan megingatták és a társa­dalom testén oly sebeket ütöttek, melyek egyhamar nem fognak behegedni. (Mi e rész­ben kevésbé vagyunk, pessimisticusak, mint e sorok igen tisztelt írója s meggyőződésünk, hogy az eszlám­ tárgyalás okozta rossz hangu­lat kint és bent hamarabb fog eltűnni, mint a­hogy ma általán hiszik. A »Nemzet« szer­kesztője.) Fájdalmas ellentétek időnként kifejlőd­nek minden társadalomban, és tagadhatatlan, hogy a zsidóság helyzete nálunk még mindig ilyen ellentéteket mutat fel. De ezen ellenté­tek megszüntetését csak az keresheti a gyű­lölet és izgatás azon útján, melyet az antise­mita agitátorok kijelöltek, a­ki lehetőnek tartja egy jogállamban a társadalom vala­mely részének merő kirekesztését a polgári sőt emberi jogokból, egyszóval egy modern helotismus teremtését. Más megfogható, meg­jelölt­ető czélja az antisemitismusnak a poli­tikában nem lehet. Sem törvényhozás, sem kormányzás nem erőszakolhatják, hogy egyesek vagy bizonyos társadalmi csoportok irányában ellenszenv vagy rokonszenv nyilvánuljon ; éppen azokat a fájdalmas ellentéteket, melyeket említet­tünk csak a szabad társadalom forraszthatja egybe és enyésztetheti el, a szabad társadalom­ban pedig a rokonszenv és gyűlölet is szabad. De a­hol a műveltség túlemelkedett a középkori felfogás niveauján, ott senki rokon­­szenvét és gyűlöletét másra, mint az egyénre nem irányozhatja, és ha öröklött hagyomá­nyos elfogultság, emberi gyöngeség időnként túl is lépi e korlátot, legalább maradjon a társadalmi téren, ne arrogáljon magának sze­repet a nemzet törvényhozásában s bírásko­dásában, ne igyekezzék a maga érzelmeit és elfogultságát politikai hitvallássá emelni. A politikának egyáltalán nem szabad érzelmek vezetése alatt állam­a s valamennyi érzelem között a gyűlölet a legszerencsétlenebb vezető. Csak gondolják meg azok, a­kik zsidógyű­­löletüket politikai elvül hirdetik, hogy mik volnának egy olyan ostracismusnak követ­kezményei, min­t ők a zsidóság ellen kíván­nának alkalmazásba venni? Az antisemitis­musnak sajátképpen két motívuma van, az egyik gazdasági, a másik felekezeti irányzatú; bizonyos, hogy ha győzelemre jutna, egyik sem állapodnék meg a letiprott zsidóság fe­lett, hanem tovább menve az egyik általán a tőkét, a másik más felekezetet támadna meg. És különösen a felekezeti szellem azon növek­vése után,melynek legújabban tanúi voltunk, a tyroli eset után s a leplezetlen solidaritás szemléletében, melyet mai nap már az ultra­­montanismus az antisemitismussal vall, na­gyon ajánlatos ezen utóbbi eventualitás ko­moly megfontolása. A világon mindig és min­denütt volt és lesz egy kisebbség, a­mely szálka a többség szemében; csak rést kell egyszer törni szabadelvű institutiók ama védbástyáján, mely mai nap a gyöngébbet az erősebb ellen óvja, s az a többség majd min­den esetben meg fogja találni az utat, az al­kalmatlan kisebbség megrontására. Ezért lett mai nap az úgynevezett zsidó­ügy nálunk nem a zsidók ügye, hanem sza­­badelvűségünk kérdése; a­midőn ebben az ügyben az agitatio ellen foglalunk állást, nemcsak a zsidókat védjük, hanem védjük sza­badelvű institutióinkat, védjük nemzetünk hagyományos liberális szellemét. Ma a megtámadás a zsidók ellen irányul, hol­nap mások ellen is fordulhat; a védfalak is, melyeket ellene emelünk, ma a zsidókat ol­talmazzák, holnap másoknak szolgálhatnak javukra. A feladatok, melyeken politikai elveink erejét és helyességét kell kipróbálnunk, nem úgy állanak elénk, a­hogy azt képzeletünk­ben megteremteni szeretnék, hanem úgy, a­hogy a gyakorlat, a valóság élénkbe állítják azokat. Így most nem arról van szó, hogy hősködjünk képzelt veszélyek ellen és vérta­­núskodjunk képzelt elnyomatás alatt, hanem egyszerűen arról, hogy megmutassuk: fennen hirdetett szabadelvű meggyőződésünk csak arra is bír-e elég erővel, hogy alkalmazza el­veit ott is, a­hol zsidókról van szó és meg ne hátráljon saját árnyékától, mihelyt magát pri­vát ellenszenvekkel vagy a »zajongó föld­szint «-tel összeütközésben látja. Ily értelemben, mondhatni, hogy a »zsi­dókérdés« nálunk a szabadelvűség próbakö­vévé lett és tény, hogy az a magyar liberalis­­mus, mely eddig mindig leglármásabb volt s leginkább tetszelgett magának a nagy tradi­­tiók örökségében, ezen a próbakövön csúfos kudarczot vallott s most megszégyenülve lát­hatja magát a reactio hiveivel egy táborban. Ellenben az a szabadelvű politika, mely Ma­gyarország ügyeit immár közel egy évtized óta intézi, kiállotta a próbatétet s egyenes útja követésében a felzaklatott szenvedélyek és a félrevezetett tömeg éktelen lármája nem fogja ezentúl sem megzavarni. Nevezzék bár gúnyo­san »saktervédőnek« azt, a­ki kihallgatatlanul nem akar akasztófára küldeni egy embert, még ha zsidó sakter is, és csúfolják bár »zsi­­dószabadelvűségnek« azt a liberalismust, mely kivételt és előjogot el nem ismervén, jótéte­ményeiből a zsidót sem zárja ki: a ma­gyar nép józanabb része ezeknek a támadásoknak népszerű leple alatt mindig fel fogja ismerni a régi javíthatatlan reactiót, mely a 19-dik században az emberi és polgári jogokból egy osztály vagy egy vallásfelekezet részére pri­vilégiumot akar formálni. Budapest, augsztus 1. Nincs többé független bírósága Fran­­cziaországnak! Az elmozdíthatósági javaslatot a senatus is elfogadta, s így a törvény életbeléptetésé­nek pillanatától fogva, daczára a megszorításra vonatkozó senatusi módosításnak, minden franczia biró legalább egyelőre, míg a törvény hatálya tart, a kormány kényétől fog függni. Az a büszke biróság, mely sohasem haj­totta meg fejét a kormányhatalom előtt, mely kimondta I. Napóleon detronisatióját, mikor Marmont tábornok ágyúi még a Montmartren dörögtek, megvédte az Orleansok vagyonát, mikor egy másik Napóleon akarta a jogot erő­szakolni, az a bíróság letörve hever most a köztársaság szobra előtt. Ezt a bíróságot megtámadta eddig min­den kormány: a legitimista, az orleanista, re­­publicánus és imperialista kormány. Vala­mennyi epurálni, megfékezni, pártigájába haj­tani törekedett. De végletekig nem mert el­menni egy sem. Visszariadt a következményektől. Ékes szavú, nagy tudományi­ férfiak támadtak minden párton, akik bele­dörögték a párt­szenvedélyek zajába: a bírói függetlenség elve szent, ahhoz nem szabad nyúlni, mert a­ki megtámadja, a társadalom, az állam leg­főbb érdekeit támadja meg, fenyegeti a ren­det és az igazságot. És e kitűnő férfiaknak nagy igazuk volt. A társadalom örökös változása és átalakulása közepett szükség van szilárd pontra. A köz­vélemény s a pártharczok zivatarai közepett szükség van rendithetlen sziklára. S ez a füg­getlen biró, a kinek magas piedestaljáig nem harsog fel az alant csattogó harag, s nem hat fel az alant tajtékzó hullám. Szerencsés ál­lam, szerencsés társadalom az, melynek ily bírósága van. De a franczia állam és társadalom nem tartozik e szerencsések közé. A franczia párt­szellem óriási feszerejének ellen nem áll sem­mi. Nincs szilárdság, melyet meg nem rendí­tene, nincs tömörség, melyet meg nem bon­tana. A pártszellem maró anyagával annyira telitve van Francziaország athmosphaerája, hogy behat az a legkeményebb szervezet lu­kacsaiba is. Érintetlen nem hagy semmit. E szellem nyomása minden állami és társadalmi tényezőt kényszerít pártállás foglalására. A közönyt nem tűri, a fenségest lehúzza. Ma­guknak a bíróságoknak lába alatt összetörte a talapzatot. A pártpolitikával corrumpálta Francziaországban ötven év óta minden kor­mány a bíróságokat, habár az elmozdu­hat­­lanság felfüggesztése előtt megállóit. De saját pártembereit helyezte a bírói székekbe, a po­litikai szolgálatoktól függött az előléptetés. Azért talált a restauratió túlnyomó rész­ben bonapartista, a júliusi monarchia legiti­mista, a harmadik császárság republicanus és orleanista, a harmadik köztársaság elem­ién bonapartista, május 16-dika után pedig nagy­részt royalista bírákat. Azért akart va­lamennyi rendszer epurálni nagyban, de utóbb megelégedett a fokozatos, s a kinevezé­sekhez kapcsolt epuratióval. A republicánusok már régóta tervezik a kitisztítást, mit a köz­­igazgatásban már végre is hajtottak. De csak most voltak képesek azt keresztül vinni, nem a pártérdekek követelménye gyanánt, hanem a reductio ürügye alatt. A sok törvényszék feleslegessé vált, mert a perek — óh boldog Francziaország! — nagyon leapadtak. Van­nak collegiális bíróságok Francziaországban, melyek összes évi ügyforgalma nem emelke­dett 400, sőt akadt olyan is, melynek ügy­forgalma nem rúgott fel 150-re! A törvényszékek megszüntetése tehát nemcsak gazdasági, hanem egyszersmind igazságügyi érdek. Felesleges bíróság annyi, mint rossz és drága bíróság, bármily kitűnő anyagból áll is különben. A reductio tehát nemcsak jogos, hanem szükséges. Hisz gazda­sági és igazságügyi érdekből mi is hozzá­nyú­ltunk bíróságaink függetlenségéhez. Három éven át nem volt független bírósága Magyar­­országnak sem. Csakhogy nálunk egyedül a közérdek hajtotta végre a reductiót, nem pe­dig a pártérdek. Egyetlen érdemes bíró sem bocsáttatott el, vagy nyugdíjaztatok politikai véleménye miatt. Sőt a reductio csaknem a rendes változások keretében hajtatott végre. Igen kevesen vesztették hivatalukat, pedig törvényszékeink számát majd felére szállítot­tuk le. Mert nálunk nem játszott bele az igaz­­ságügyi reformra a pártszellem. A reductio jó következményei el sem is maradtak. Francziaországban ellenben a reductio ürügy, de csak ürügy. A jelenlegi kormány mérsékelten és óvatosan fog discretionarius hatalmával élni akarni, de el nem zárkózha­­tik a pártszellem nyomása elől. Ez azt fogja minduntalan fülébe harsogni: üldözd az im­perialista, az orleanista bíróságokat, Broglie- Fourtou teremtményeit, a­kik szembe szálltak a respublicaval, pártfogásokba vették a fel­oszlatott conventeket, s elítélték másodfokú­­lag is Gambettát, a­mikor ez hadjáratot viselt a monarchisták ellen. A cabinet nem lehet oly erős, hogy e követelésnek ellenálljon, s a senatus módosít­­ványa nem oly magas korlát, hogy azon át­törni ne lehessen. A reductio epuratio lesz, ezt mindenki tudja Francziaországban. Tud­ták azon képviselők, akik megszavazták a kormány javaslatát. Tudták azon senatorok, akik a szavazatnál nem jelentek meg, s a ja­vaslatot többségre engedték jutni. Hiszen ha csak a reformra czélzott volna a törvényho­zás, akkor a kormánynak nem leendett szük­sége discretionarius hatalomra. Elég leendett a fölösleges törvényszékeket és azon tagjait a kihalás listájára helyezni. Megszűntek volna lassú halállal, tagjai fokozatosan áthelyezhe­­tők lettek volna a megtartott törvényszékek­hez. Ily exstinctio szép csendben történt, már akárhányszor Francziaországban. A jelenlegi reform azonban igazságügyi forradalom lesz. És a senatus mégis beleegye­zett a reform keresztülvitelébe. Ez mutatja, mily hatalmas nyomása van a pártszellemnek Francziaországban. A birói függetlenség elve e szerint meg­rendült. Ferry kabinetjének példáját követni fogják a később következő kormányok. Egy monarch­ista restauratió okvetlenül az epura­­tióhoz folyamodnék, hogy megszabaduljon a most teremtendő republicánus bíróságoktól. És így tovább. Ha azonban a franczia szellem a végle­tekig elmegy ebben az irányban, Francziaor­­szágnak nem lesznek bíróságai, hanem mint az egyes államoknak Észak-Amerikában, csak a hatalmon levő párt jogát viselő kortesei. A nagy traditiójú franczia judicatura elhanyat­­lik, s ennek bomlasztó hatása kimaradhatlan lesz a franczia társadalomra, sőt az államra. Nagy tanulság rejlik a franczia példá­ban. Óvakodjék minden nép a pártszellem túlzásaitól, a társadalom szenvedélyeinek a bíróságokra való felkényszerítésétől. Óvakod­jék minden párt a törvényszéki termekbe való betöréstől, s bíróságoknak érdek­köreibe való bevonásától. De egyszersmind óvakodjék min­den bíróság a politikába való avatkozástól. Ne szálljon le piedestáljáról. Ha a szenvedé­lyek árja hevesen rohan el ezalatt, annál ke­­vésbbé lépjen onnét le. Mert ha egyszer a párt­­politika zavaros habjai közé vetette magát, ezek okvetlenül elsodorják. S ledöntik vele együtt a magas elvet is, mely nélkül nincs igazságszolgáltatás, s igy nincs modern állam, a birói függetlenséget is. A vetések állása. A kereskedelmi minisztérium­hoz a vetések állása és mezőgazdasági állapotaink felől 1883. évi július 18-ától 30-ig beérkezett hivatalos jelentések szerint a búza közé­pen aluli termést szolgáltatott a felvidék legtöbb me­gyéjében, továbbá Komárom, Veszprém, Hajdú, He­ves, Bács, Temes, Torontál és Alsó-fehér megye egyes vidékein. A minőség általában ki nem elégítő, a szem sok helyen szorult és üszögös. A r­o­z­s középen alóli eredményt adott Somogy, Arad és Szabolcs egyes vidékén. A tavasziak átalában kielégítő ter­mést szolgáltatnak, középen alóli termésről Arad, Heves, Brassó, Szörény, Torontál és az erdélyi részek több vidékéről tesznek jelentést. A kapások álta­lában jól állanak s a tengeri jobbadára nagy termést igér. Takarmány-termés átalában kielégítőnek mondható. Szőlő és gyümölcs állása minded­dig panaszra okot nem szolgáltat. Az 1885-iki országos kiállítás építészeti szakbi­zottsága ma ülést tartott, a­melyben a hármas bizott­ság előterjesztette felhívási tervezetét, a kiállítási épü­letek pályázat útján való előállítására. A bizottság elfogadta ugyan az albizottság e tervezetét minden részletében,­de elhatározta annak kibővítését oly irány­ban, hogy öt épületre u. m. az iparcsarnokra, munka­gépcsarnokra, kazánházra, igazgatósági épületre és jurypavillonra részleteket is vesz fel a pályázati hir­detménybe, míg a többi kilencz épületre a pályázat általánosságban fog szólni. Ezen fentemlített öt épü­let részletes leírásának megállapítására az építészeti szakbizottság Hieronymi Károly elnöklete alatt egy Bobul­a, Bukovics, Schnierer, Szve­­tenny és gr. Zichy urakból álló albizottságot kül­dött ki. Oroszország, Pétervárról jul. 28-ki kelet­tel jelentik, hogy nemcsak Francziaországban, hanem Oroszországban is vannak antigermán szó- és száj­hősök, de senki sem gondol velük. Francziaország­­nak van Deroul ideje, Oroszországnak Baborukinja. Az utóbbi állítólag Németországban gyűjtött tapasz­talatait mondja most el mint tárczaíró. A két furcsa szent, Baborukin és Derouléde megegyeznek ab­ban, hogy Németország a francziák megvetése által fog tönkre tétetni, mert a német tisztikar fölfújt jun­kerekből áll, a német polgárok pedig kapzsi, szemte­len járdataposók. Ezen források szerint a b­ali kerületben eddig, vagyis néhány hét alatt 1000 ember tért át a protes­­ t) A képviselőház egy kiváló tagjától, (A szerk.) táns hitről orthodox vallásra, és 26,000 rubel gyűlt össze a leali görög templom építésére. A protestáns iskolától elkülönzött iskola is van már, a tanítók meg­hivattak és állítólag sok gyermek jelentetett be. A franczia bíróságok reformja. A képviselőház bizottsága elhatározta tegnap, hogy változatlanul úgy elfogadja a bíróságok szervezésére vonatkozó törvényt, a­mint a senatus megszavazta. A franczia bíróságok reformját e szerint bevég­­zett ténynek lehet tekinteni. Az Egyesült államok az elnök megválasztására készülnek mindenütt. A »New York Times« negyven­­kilenc­ nyomatott hasábot közöl erről az ügyről. A czikkíró valamennyi államban keresett jelölteket és arra az eredményre jutott, hogy eddig 41 republiká­nus és 40 demokrata jelölt van. A románok fészkelődése, a francziák előtt is tűrhetetlen kezd lenni. A »Constitutiones« cik­­ket közöl Károly király czímének megvál­­toztatásáról és ezt írja: »A Duna kérdés nincs még elintézve és a buka­­resti jakobinusok új okot keresnek a szomszédjukkal való viszálykodásra. Egy senator a napokban tartott inter pocula az osztrák császára nézve sértő beszédet, a­mely miatt a senatorral barátságban élő miniszter­nek Bécsben kellett mentegetőznie. A pirula keserű volt és nem emésztetett még meg. Ez azonban nem akadályozza ugyanezeket a radicálisokat, hogy indít­ványozzák a parlamentben Károly király czímének, a­ki »Románia királyának« nevezi magát, a »Románok királyá«-ra való változtatását. Az osztrák császárnak magyar királyságában több mint egy millió román alattvalója van. Károly király, ha fölveszi a Románok királya czimet, bitorolni fogja az osztrák-magyar uralkodó jogait és proclamálja a bukaresti »Irredenta« programmját. Azt mondják, hogy a miniszterek által titokban támogatott javaslatot meg fogja szavazni a román parlament. E czim megváltoztatása azonban nem történhetik meg a külföldi hatalmak világos be­leegyezése nélkül. Az 1881. márcz. 26-iki törvény első czikke így szól: »Károly fejedelem a maga és utódai részére fölveszi a Románia királya czimét.« Boerescu külügyminiszter, mikor értesítette a hatal­makat e törvényről és az új czím elismerését kívánta tőlük, azt írta ágenseinek, hogy »Románia nem szándékozik csorbítani más nemzet jogait«, hanem arra törekszik, hogy az alsó Dunánál új biztosítéka legyen a rendnek és az állandóságnak. Ezen biztosítás és a román törvény alapján »ki­nevezték« a hatalmak Románia új királyát. A radi­­cálisok akkor is megkísérlették a románok királya czím elfogadtatását, de a bécsi udvar tiltakozása meg­hiúsította ezt a kísérletet. Most ismét próbálják, nem tudjuk, hogy mekkora reménynyel. Minthogy az osz­trák császár nem egyezhet ebbe, a többi nagyhatal­mak bizonyára az ő pártjára fognak állni és a román kormány csak megaláztatástól vagy komoly veszede­lemtől félhet.« A cholera Egyptomban, Kairóból jul. 31. kelettel írják. A tegnapi nap igen kedvezőtlen eredménynyel végződött. Egyedül Kairóban 368 halott volt. E szám is mutatja, hogy a baj nagyon veszedelmes. De a be­tegek száma is szaporodik, úgy­hogy attól lehet félni, hogy a betegség nagyobb pusztítást fog tenni ezután, mint eddig. Ezt tekintve, az eddigi egészségügyi intézkedé­sek aránytalanul elégteleneknek bizonyulnak és talán ötször ennyi orvos sem lenne képes megküzdeni a feladattal. G i­z­e­h falu, Kairó közvetlen szomszédja, szin­tén veszedelmes fészkévé vált a betegségnek. Tegnap 53 halottat jegyeztek fel e faluban. A lakosok a pusz­tába menekülnek és ott hagyják házukat. Nem csekély aggodalmat okoz, hogy az angol katonák közt is terjed az epidémia. Eddig naponként több közkatona halt meg. Stephenson tábornok elrendelte, hogy a cita­dellában elhelyezett csapatok csak elkerülhetetlen esetekben közlekedjenek a világgal. Nem csekélyebb a baj a heluani angol táborban, a­hol egy héttel ez­előtt lépett föl az epidémia és hol sok beteg van. A miniehi, galiubehi, garbiehi kerületekben, melyek Kairót környezik, az utóbbi időben mindenütt elterjedt a baj, de végképen lehetetlen mindenhova orvosokat küldeni, részint a nagy távolság miatt, ré­szint azért, mert nagyon kevés orvosunk van. Még most is abban bíznak, hogy a Nílus ára­dása megszünteti az epidémiát. A legnagyobb bajt okozza, hogy az arabok csak egy láb vastag földdel takarják be boltjaikat, sőt gyakran ennyit sem tesznek, hanem a másfél méter mély sírt deszkával vagy gazzal befödik és a legna­gyobb sietséggel eltávoznak. Az arabok ezen szokását sikerült ugyan korlátozni, de a számos temetés lehe­tetlenné teszi a szigorú ellenőrzést. * Az egyptomi hivatalos lapban jegyzéket közölt a belügyminiszter és határozottan megc­áfolta azt a hírt, hogy kegyetlenségek követtettek el Bulak kiürí­tése alkalmával, és hogy a kairói rendőrfőnök insul­­tálta Prescott ezredest. A »Times« alexandriai tu­dósítója erre ezt írja: Az egyptomi kormánynak be kellene vallania tehetetlenségét és akkor szívesen segítene a közönség, de nemcsak nem vallja be, ha­nem készakarva tagad tényeket, a­melyeket hivatalo­san jelentenek Stephenson tábornoknak. Binh­orst bíró és 26 mansurahi lakos azt jelentik, hogy nincs élelmük, de a kormány erre hivatalosan azt feleli, hogy »van.« A tudósító hosszú interviewban mon­dott el hasonló eseteket az alkirálynak, a­ki ezt felelte: »Nekünk nem kell eltitkolnunk semmit. Egyp­­tom igen megváltozott az utóbbi 15 év alatt. Ön igaz­ságot szolgáltathat nekem, hogy én soha semmit sem titkoltam el. Nekünk bajt okoz az alsóbbrendű tiszt­viselők tehetetlensége. Mi, a­kik értelmesek vagyunk, nem titkolunk el semmit; segítünk rajtuk, ha lehet; kényszerítjük, ha kell; elbocsátjuk őket, ha semmi sem használ — de nem titkolunk el semmit.« A bulaki esetet is megemlítettem. Ő fensége azt mondta, hogy ez eset megtörtént. Közvetlenül nem volt a miniszter hibája, de eltagadni fölösleges volt A­mi a mansurahi esetet illeti, tettleges segít­séggel mutattam meg önnek, hogy hittem a jelentés­nek és köszönetet mondok a bizottságnak, hogy al­kalmat szolgáltatott nekem a közbelépésre. A múlt­kor azt hallottam Kairóban, hogy a tomahi lakosok­nak nincs élelmük. Kérdezősködtem és biztosítottak, hogy már küldtek. Egy hadsegédet rendeltem oda, hogy győződjék meg. A hadsegéd visszatérvén azt je­lentette, hogy csak kétszersültjök van. Rögtön meg­hagytam, hogy élelmet kell oda szállítani. Ekkor azt a feleletet kaptam, hogy már elszállították. »Hova ?« — kérdeztem én. »Az állomásra!« — felelték.« »Út­nak indíttatott-e már?« »Bizonyosan!« Én ezt mond­tam . »Menj és kisérd el és ha az emberek kezeiben látod, akkor mondhatod majd, hogy végrehajtottad a rendeletet!« Képzelhetjük, hogy minő rend lehet Egyptom­ban , mikor az alkirálylyal ilyesmi történhetik. * Alexandria, júl. 31. (Eredeti távirat.) Az alkirályhoz nemcsak hivatalos, hanem illetékes ma

Next