Nemzet, 1883. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)
1883-08-02 / 211. szám
Budapest, augusztus 1.*) A világhírre szert tett nyíregy hazai végtárgyalás befejeztetett , az ügy, mely másfél év óta képezte a közfigyelem tárgyát, több mint egy hónap óta, úgyszólván kizárólag képezi nálunk a nap eseményét s még a külföldi sajtóban is állandó rovatnak nyújt anyagot: két nap múlva törvényes bírósági ítéletben fog megoldást nyerni. Az a vidéki törvényszék, mely ez ügynek köszönheti, hogy Európa szemei hosszú időn át a szó szoros értelmében reá voltak irányozva — mint különösen a legutóbbi események mutatják — daczára az ottani körök kíméletlen pressiójának, bir kötelessége teljes tudatával s legalább a végtárgyalás során eléggé meg tudta óvni függetlenségét; úgy, hogy remélhetjük, miszerint a hozandó ítélet olyan lesz, mely nem szenvedélyen, hanem egyedül törvényen alapulván, képes lesz lecsillapítani a fölháborodott közhangulatot, helyreállítani igazságszolgáltatásunk jó hírnevét és véget vetni a féktelen agitatiónak, mely eszeveszett rohamával behatolhatni vélt még a törvény, a bíróság szentélyébe is. Ha ezt elértük, akkor aztán gondos, szorgalmas munkával hozzáfoghatunk a pusztító harcz nyomainak elenyésztetéséhez, nevezetesen a külföld előtti reputatiónk megjavításához, melyben az eszeveszett hajsza bizony vagy ötven esztendővel megint visszavetett bennünket. Ezt köszönhetjük annak a mozgalomnak, melynek alapokait talán ki lehet magyarázni viszonyainkból és némely körülmény véletlen találkozásából, de mely jelenlegi mérveit csak rosszakarat által szitva és az esztelenség talajában terjedve, érhette el. Ezt köszönjük annak a modern reformatori sectának, amely czéljául tűzte ki, hogy bennünket kétszáz esztendővel visszavigyen a civilsatio lépcső fokain, s a mely e czélra felhasznált minden eszközt, melyet kezébe keríthetett, feluszított minden indulatot, melynek szolgálatára számithatott és ebben az agitatiójában sokkal vadabb fanatismust, az erkölcsi kötelékek és parancsok, a humanismus követelményei iránti sokkal cinikusabb közönyt tanúsított, mint a minővel rendesen a megtámadott zsidóságot vádolni szokták. Egyedül ezen agitatio okozta, hogy a szerencsétlen tiszaeszlári ügy kezdettől fogva azonosíttatott a zsidóügygyel; nem áll az, hogy a zsidóság tette azt azzá, solidarisnak vallván magát a vádlottakkal. Mikor az ügy először hozatott fel a képviselőházban, mikor először kapta fel a sajtó annak az obscurus tiszaháti falunak a nevét, mely azóta világhírűvé lett, már formulázva volt a rituális vérvád, indokolva volt Rohling egész tudományával, bele volt szőve az egész zsidó vallás és fel volt állítva a programm, hogy az öszszes zsidóságot kell megrendszabályozni. Nem tagadjuk, hogy más esetekben a zsidóság túlságos érzékenységet tanúsított és fölösleges módon kereste a solidaritást. De ebben az esetben oly ecclatans volt a vád irányzatos volta, oly határozottan a zsidó vallás és általán a zsidóság ellen irányult az, hogy csak a teljes vallási közöny, — mely éppen nem tulajdonsága a zsidóknak — lett volna képes a megtámadott felekezet részéről megtagadni a solidaritást, mely annál természetesebb volt, minthogy maga a bírósági vád is, maga a Scharf Móricz vallomása, már nem egyes őrjöngőkre, hanem egy egész hitközségre sütötte rá a gyilkosságban való részvét bélyegét. És ezt az első, végzetes tetteket, — melynek következményeit annyira szerették volna ráhárítani a zsidóságra — nem készek az agitátorok egy egész rendszeres hajszával folytatni, melyben a főszerepet mindig az eszlári vérvád képezte. Az antisemita sajtó, megelőzve a bíróságot, megcsinálta a vizsgálatot, a végtárgyalást, meghozta az ítéletet s bizonyosan csak a hatalom hiánya okozta, hogy tényezői végre nem hajtották azt. Az ilykép minden alkotmányos fogalmak lábbal tapadásával megállapított gyilkosság áldozatának apokryph képét a modern apostolok egyike meghurczolta fél Európában, csodakép mutogatva azt. Mint a középkor legsötétebb időinek rajongói, úgy használták az antisemiták az állítólag legyilkolt leány képét symbolumul, mely alatt a dresdai congressus gyűlölet és fanatismus által sugallt hiszekegygyét megalkotta. És meg kellett érnünk, hogy az a Magyarország, amelyet a Széchenyi, Kossuth és Deák neveiről ismert a külföld, most Istóczy, Ónody és Simonyi Iván által representálva, azt a vezérszerepet, amelyet a civilisatio békés és magasztos munkájában, fájdalom, kivívni nem tudott, elnyerte az »európai nemzetközi zsidóhecretben«, s hogy akadtak magyar emberek, akik herostratusi dicsőségtől pöffeszkedve hirdették : ime, Európa szemei ránk néznek! A nagy parlamenti vereség, melyet az antisemitismus a tapolczai kérvény tárgyalása alkalmából szenvedett, s a közönség érdeklődésének csökkenése, midőn a nyíregyházai vizsgálat mind tovább húzódott, egyidőre elhallgattatták az éktelen zajt s eltompították a támadó fegyverek élét. De ennek a nyugalomnak az országgyűlési ülésszakkal vége szakadt. Soha még a magyar parlament nem bizonyult annyira a nemzet eleven lelkiismeretének, mint most az által, hogy a faj- és vallás elleni harczot mindig meg tudta fékezni s annak mindig a parlamenti szünet idejét kellett ereje fejlesztésére fölhasználnia. És soha még az ellenzéki sajtó nem bizonyította be oly kézzelfoghatóan, hogy túlnyomó részét nem elvek s nevezetesen nem az országgyűlési pártok által hirdetett elvek, hanem egyedül az elkényeztetett közönség változó szája íze és szeszélye vezérli, mint most azáltal, hogy mihelyt a parlamenti nyilatkozatok által többé gonirozva nem látta magát, egész készséggel engedett az antisemiticus áramlatnak s tolatja magát általa addig, amíg az események hatalma a közönséget ki nem józanítja. A mozgalom ezen megújulásával, szerencsétlen módon, éppen egy időbe esett a famosus per végtárgyalásának kezdete ; ez végképp megzavarta a közönséget — amint azt az Istóczy sajtópere mutatta — és annyira fokozta az agitátorok merészségét, hogy a terrorismust, melyet az ellenfél tanúira gyakoroltak, melylyel a szülő és gyermek közti természetes viszonyt a végtárgyalásnak két nevezetes mozzanatában teljesen felforgatva, ezáltal úgyszólván a társadalom legszentebb kötelékeinek hadat üzentek : egyikök a vádhatóság képviselője elleni nyílt insultussal tetézte. De ezzel aztán meg is telt a pohár csordultig s e percztől észre lehetett venni, hogy a józan ész és lelkiismeret még azok körében is feltámadt ezen üzelmek ellen, akik addig ellenszenvet éppen nem mutattak iránta. Ez röviden a magyar antisemiták viselt dolgainak története, melyek, ha a nyíregyházai ítéleten túl is találandnak utójátékot, ebben az utójátékban aligha fog hőseiknek kedve telni. De az az elégtételek, fájdalom, meglesz, hogy bennünket a külföld előtt kompromittáltak, a magyar közvéleményt eddig állandóan követett humánus és szabadelvű irányában sajnálatosan megingatták és a társadalom testén oly sebeket ütöttek, melyek egyhamar nem fognak behegedni. (Mi e részben kevésbé vagyunk, pessimisticusak, mint e sorok igen tisztelt írója s meggyőződésünk, hogy az eszlám tárgyalás okozta rossz hangulat kint és bent hamarabb fog eltűnni, mint ahogy ma általán hiszik. A »Nemzet« szerkesztője.) Fájdalmas ellentétek időnként kifejlődnek minden társadalomban, és tagadhatatlan, hogy a zsidóság helyzete nálunk még mindig ilyen ellentéteket mutat fel. De ezen ellentétek megszüntetését csak az keresheti a gyűlölet és izgatás azon útján, melyet az antisemita agitátorok kijelöltek, aki lehetőnek tartja egy jogállamban a társadalom valamely részének merő kirekesztését a polgári sőt emberi jogokból, egyszóval egy modern helotismus teremtését. Más megfogható, megjelöltető czélja az antisemitismusnak a politikában nem lehet. Sem törvényhozás, sem kormányzás nem erőszakolhatják, hogy egyesek vagy bizonyos társadalmi csoportok irányában ellenszenv vagy rokonszenv nyilvánuljon ; éppen azokat a fájdalmas ellentéteket, melyeket említettünk csak a szabad társadalom forraszthatja egybe és enyésztetheti el, a szabad társadalomban pedig a rokonszenv és gyűlölet is szabad. De ahol a műveltség túlemelkedett a középkori felfogás niveauján, ott senki rokonszenvét és gyűlöletét másra, mint az egyénre nem irányozhatja, és ha öröklött hagyományos elfogultság, emberi gyöngeség időnként túl is lépi e korlátot, legalább maradjon a társadalmi téren, ne arrogáljon magának szerepet a nemzet törvényhozásában s bíráskodásában, ne igyekezzék a maga érzelmeit és elfogultságát politikai hitvallássá emelni. A politikának egyáltalán nem szabad érzelmek vezetése alatt állama s valamennyi érzelem között a gyűlölet a legszerencsétlenebb vezető. Csak gondolják meg azok, akik zsidógyűlöletüket politikai elvül hirdetik, hogy mik volnának egy olyan ostracismusnak következményei, mint ők a zsidóság ellen kívánnának alkalmazásba venni? Az antisemitismusnak sajátképpen két motívuma van, az egyik gazdasági, a másik felekezeti irányzatú; bizonyos, hogy ha győzelemre jutna, egyik sem állapodnék meg a letiprott zsidóság felett, hanem tovább menve az egyik általán a tőkét, a másik más felekezetet támadna meg. És különösen a felekezeti szellem azon növekvése után,melynek legújabban tanúi voltunk, a tyroli eset után s a leplezetlen solidaritás szemléletében, melyet mai nap már az ultramontanismus az antisemitismussal vall, nagyon ajánlatos ezen utóbbi eventualitás komoly megfontolása. A világon mindig és mindenütt volt és lesz egy kisebbség, amely szálka a többség szemében; csak rést kell egyszer törni szabadelvű institutiók ama védbástyáján, mely mai nap a gyöngébbet az erősebb ellen óvja, s az a többség majd minden esetben meg fogja találni az utat, az alkalmatlan kisebbség megrontására. Ezért lett mai nap az úgynevezett zsidóügy nálunk nem a zsidók ügye, hanem szabadelvűségünk kérdése; amidőn ebben az ügyben az agitatio ellen foglalunk állást, nemcsak a zsidókat védjük, hanem védjük szabadelvű institutióinkat, védjük nemzetünk hagyományos liberális szellemét. Ma a megtámadás a zsidók ellen irányul, holnap mások ellen is fordulhat; a védfalak is, melyeket ellene emelünk, ma a zsidókat oltalmazzák, holnap másoknak szolgálhatnak javukra. A feladatok, melyeken politikai elveink erejét és helyességét kell kipróbálnunk, nem úgy állanak elénk, ahogy azt képzeletünkben megteremteni szeretnék, hanem úgy, ahogy a gyakorlat, a valóság élénkbe állítják azokat. Így most nem arról van szó, hogy hősködjünk képzelt veszélyek ellen és vértanúskodjunk képzelt elnyomatás alatt, hanem egyszerűen arról, hogy megmutassuk: fennen hirdetett szabadelvű meggyőződésünk csak arra is bír-e elég erővel, hogy alkalmazza elveit ott is, ahol zsidókról van szó és meg ne hátráljon saját árnyékától, mihelyt magát privát ellenszenvekkel vagy a »zajongó földszint «-tel összeütközésben látja. Ily értelemben, mondhatni, hogy a »zsidókérdés« nálunk a szabadelvűség próbakövévé lett és tény, hogy az a magyar liberalismus, mely eddig mindig leglármásabb volt s leginkább tetszelgett magának a nagy traditiók örökségében, ezen a próbakövön csúfos kudarczot vallott s most megszégyenülve láthatja magát a reactio hiveivel egy táborban. Ellenben az a szabadelvű politika, mely Magyarország ügyeit immár közel egy évtized óta intézi, kiállotta a próbatétet s egyenes útja követésében a felzaklatott szenvedélyek és a félrevezetett tömeg éktelen lármája nem fogja ezentúl sem megzavarni. Nevezzék bár gúnyosan »saktervédőnek« azt, aki kihallgatatlanul nem akar akasztófára küldeni egy embert, még ha zsidó sakter is, és csúfolják bár »zsidószabadelvűségnek« azt a liberalismust, mely kivételt és előjogot el nem ismervén, jótéteményeiből a zsidót sem zárja ki: a magyar nép józanabb része ezeknek a támadásoknak népszerű leple alatt mindig fel fogja ismerni a régi javíthatatlan reactiót, mely a 19-dik században az emberi és polgári jogokból egy osztály vagy egy vallásfelekezet részére privilégiumot akar formálni. Budapest, augsztus 1. Nincs többé független bírósága Francziaországnak! Az elmozdíthatósági javaslatot a senatus is elfogadta, s így a törvény életbeléptetésének pillanatától fogva, daczára a megszorításra vonatkozó senatusi módosításnak, minden franczia biró legalább egyelőre, míg a törvény hatálya tart, a kormány kényétől fog függni. Az a büszke biróság, mely sohasem hajtotta meg fejét a kormányhatalom előtt, mely kimondta I. Napóleon detronisatióját, mikor Marmont tábornok ágyúi még a Montmartren dörögtek, megvédte az Orleansok vagyonát, mikor egy másik Napóleon akarta a jogot erőszakolni, az a bíróság letörve hever most a köztársaság szobra előtt. Ezt a bíróságot megtámadta eddig minden kormány: a legitimista, az orleanista, republicánus és imperialista kormány. Valamennyi epurálni, megfékezni, pártigájába hajtani törekedett. De végletekig nem mert elmenni egy sem. Visszariadt a következményektől. Ékes szavú, nagy tudományi férfiak támadtak minden párton, akik beledörögték a pártszenvedélyek zajába: a bírói függetlenség elve szent, ahhoz nem szabad nyúlni, mert aki megtámadja, a társadalom, az állam legfőbb érdekeit támadja meg, fenyegeti a rendet és az igazságot. És e kitűnő férfiaknak nagy igazuk volt. A társadalom örökös változása és átalakulása közepett szükség van szilárd pontra. A közvélemény s a pártharczok zivatarai közepett szükség van rendithetlen sziklára. S ez a független biró, a kinek magas piedestaljáig nem harsog fel az alant csattogó harag, s nem hat fel az alant tajtékzó hullám. Szerencsés állam, szerencsés társadalom az, melynek ily bírósága van. De a franczia állam és társadalom nem tartozik e szerencsések közé. A franczia pártszellem óriási feszerejének ellen nem áll semmi. Nincs szilárdság, melyet meg nem rendítene, nincs tömörség, melyet meg nem bontana. A pártszellem maró anyagával annyira telitve van Francziaország athmosphaerája, hogy behat az a legkeményebb szervezet lukacsaiba is. Érintetlen nem hagy semmit. E szellem nyomása minden állami és társadalmi tényezőt kényszerít pártállás foglalására. A közönyt nem tűri, a fenségest lehúzza. Maguknak a bíróságoknak lába alatt összetörte a talapzatot. A pártpolitikával corrumpálta Francziaországban ötven év óta minden kormány a bíróságokat, habár az elmozduhatlanság felfüggesztése előtt megállóit. De saját pártembereit helyezte a bírói székekbe, a politikai szolgálatoktól függött az előléptetés. Azért talált a restauratió túlnyomó részben bonapartista, a júliusi monarchia legitimista, a harmadik császárság republicanus és orleanista, a harmadik köztársaság elemién bonapartista, május 16-dika után pedig nagyrészt royalista bírákat. Azért akart valamennyi rendszer epurálni nagyban, de utóbb megelégedett a fokozatos, s a kinevezésekhez kapcsolt epuratióval. A republicánusok már régóta tervezik a kitisztítást, mit a közigazgatásban már végre is hajtottak. De csak most voltak képesek azt keresztül vinni, nem a pártérdekek követelménye gyanánt, hanem a reductio ürügye alatt. A sok törvényszék feleslegessé vált, mert a perek — óh boldog Francziaország! — nagyon leapadtak. Vannak collegiális bíróságok Francziaországban, melyek összes évi ügyforgalma nem emelkedett 400, sőt akadt olyan is, melynek ügyforgalma nem rúgott fel 150-re! A törvényszékek megszüntetése tehát nemcsak gazdasági, hanem egyszersmind igazságügyi érdek. Felesleges bíróság annyi, mint rossz és drága bíróság, bármily kitűnő anyagból áll is különben. A reductio tehát nemcsak jogos, hanem szükséges. Hisz gazdasági és igazságügyi érdekből mi is hozzányúltunk bíróságaink függetlenségéhez. Három éven át nem volt független bírósága Magyarországnak sem. Csakhogy nálunk egyedül a közérdek hajtotta végre a reductiót, nem pedig a pártérdek. Egyetlen érdemes bíró sem bocsáttatott el, vagy nyugdíjaztatok politikai véleménye miatt. Sőt a reductio csaknem a rendes változások keretében hajtatott végre. Igen kevesen vesztették hivatalukat, pedig törvényszékeink számát majd felére szállítottuk le. Mert nálunk nem játszott bele az igazságügyi reformra a pártszellem. A reductio jó következményei el sem is maradtak. Francziaországban ellenben a reductio ürügy, de csak ürügy. A jelenlegi kormány mérsékelten és óvatosan fog discretionarius hatalmával élni akarni, de el nem zárkózhatik a pártszellem nyomása elől. Ez azt fogja minduntalan fülébe harsogni: üldözd az imperialista, az orleanista bíróságokat, Broglie- Fourtou teremtményeit, akik szembe szálltak a respublicaval, pártfogásokba vették a feloszlatott conventeket, s elítélték másodfokúlag is Gambettát, amikor ez hadjáratot viselt a monarchisták ellen. A cabinet nem lehet oly erős, hogy e követelésnek ellenálljon, s a senatus módosítványa nem oly magas korlát, hogy azon áttörni ne lehessen. A reductio epuratio lesz, ezt mindenki tudja Francziaországban. Tudták azon képviselők, akik megszavazták a kormány javaslatát. Tudták azon senatorok, akik a szavazatnál nem jelentek meg, s a javaslatot többségre engedték jutni. Hiszen ha csak a reformra czélzott volna a törvényhozás, akkor a kormánynak nem leendett szüksége discretionarius hatalomra. Elég leendett a fölösleges törvényszékeket és azon tagjait a kihalás listájára helyezni. Megszűntek volna lassú halállal, tagjai fokozatosan áthelyezhetők lettek volna a megtartott törvényszékekhez. Ily exstinctio szép csendben történt, már akárhányszor Francziaországban. A jelenlegi reform azonban igazságügyi forradalom lesz. És a senatus mégis beleegyezett a reform keresztülvitelébe. Ez mutatja, mily hatalmas nyomása van a pártszellemnek Francziaországban. A birói függetlenség elve e szerint megrendült. Ferry kabinetjének példáját követni fogják a később következő kormányok. Egy monarchista restauratió okvetlenül az epuratióhoz folyamodnék, hogy megszabaduljon a most teremtendő republicánus bíróságoktól. És így tovább. Ha azonban a franczia szellem a végletekig elmegy ebben az irányban, Francziaországnak nem lesznek bíróságai, hanem mint az egyes államoknak Észak-Amerikában, csak a hatalmon levő párt jogát viselő kortesei. A nagy traditiójú franczia judicatura elhanyatlik, s ennek bomlasztó hatása kimaradhatlan lesz a franczia társadalomra, sőt az államra. Nagy tanulság rejlik a franczia példában. Óvakodjék minden nép a pártszellem túlzásaitól, a társadalom szenvedélyeinek a bíróságokra való felkényszerítésétől. Óvakodjék minden párt a törvényszéki termekbe való betöréstől, s bíróságoknak érdekköreibe való bevonásától. De egyszersmind óvakodjék minden bíróság a politikába való avatkozástól. Ne szálljon le piedestáljáról. Ha a szenvedélyek árja hevesen rohan el ezalatt, annál kevésbbé lépjen onnét le. Mert ha egyszer a pártpolitika zavaros habjai közé vetette magát, ezek okvetlenül elsodorják. S ledöntik vele együtt a magas elvet is, mely nélkül nincs igazságszolgáltatás, s igy nincs modern állam, a birói függetlenséget is. A vetések állása. A kereskedelmi minisztériumhoz a vetések állása és mezőgazdasági állapotaink felől 1883. évi július 18-ától 30-ig beérkezett hivatalos jelentések szerint a búza középen aluli termést szolgáltatott a felvidék legtöbb megyéjében, továbbá Komárom, Veszprém, Hajdú, Heves, Bács, Temes, Torontál és Alsó-fehér megye egyes vidékein. A minőség általában ki nem elégítő, a szem sok helyen szorult és üszögös. A rozs középen alóli eredményt adott Somogy, Arad és Szabolcs egyes vidékén. A tavasziak átalában kielégítő termést szolgáltatnak, középen alóli termésről Arad, Heves, Brassó, Szörény, Torontál és az erdélyi részek több vidékéről tesznek jelentést. A kapások általában jól állanak s a tengeri jobbadára nagy termést igér. Takarmány-termés átalában kielégítőnek mondható. Szőlő és gyümölcs állása mindeddig panaszra okot nem szolgáltat. Az 1885-iki országos kiállítás építészeti szakbizottsága ma ülést tartott, amelyben a hármas bizottság előterjesztette felhívási tervezetét, a kiállítási épületek pályázat útján való előállítására. A bizottság elfogadta ugyan az albizottság e tervezetét minden részletében,de elhatározta annak kibővítését oly irányban, hogy öt épületre u. m. az iparcsarnokra, munkagépcsarnokra, kazánházra, igazgatósági épületre és jurypavillonra részleteket is vesz fel a pályázati hirdetménybe, míg a többi kilencz épületre a pályázat általánosságban fog szólni. Ezen fentemlített öt épület részletes leírásának megállapítására az építészeti szakbizottság Hieronymi Károly elnöklete alatt egy Bobula, Bukovics, Schnierer, Szvetenny és gr. Zichy urakból álló albizottságot küldött ki. Oroszország, Pétervárról jul. 28-ki kelettel jelentik, hogy nemcsak Francziaországban, hanem Oroszországban is vannak antigermán szó- és szájhősök, de senki sem gondol velük. Francziaországnak van Deroul ideje, Oroszországnak Baborukinja. Az utóbbi állítólag Németországban gyűjtött tapasztalatait mondja most el mint tárczaíró. A két furcsa szent, Baborukin és Derouléde megegyeznek abban, hogy Németország a francziák megvetése által fog tönkre tétetni, mert a német tisztikar fölfújt junkerekből áll, a német polgárok pedig kapzsi, szemtelen járdataposók. Ezen források szerint a bali kerületben eddig, vagyis néhány hét alatt 1000 ember tért át a protes t) A képviselőház egy kiváló tagjától, (A szerk.) táns hitről orthodox vallásra, és 26,000 rubel gyűlt össze a leali görög templom építésére. A protestáns iskolától elkülönzött iskola is van már, a tanítók meghivattak és állítólag sok gyermek jelentetett be. A franczia bíróságok reformja. A képviselőház bizottsága elhatározta tegnap, hogy változatlanul úgy elfogadja a bíróságok szervezésére vonatkozó törvényt, amint a senatus megszavazta. A franczia bíróságok reformját e szerint bevégzett ténynek lehet tekinteni. Az Egyesült államok az elnök megválasztására készülnek mindenütt. A »New York Times« negyvenkilenc nyomatott hasábot közöl erről az ügyről. A czikkíró valamennyi államban keresett jelölteket és arra az eredményre jutott, hogy eddig 41 republikánus és 40 demokrata jelölt van. A románok fészkelődése, a francziák előtt is tűrhetetlen kezd lenni. A »Constitutiones« cikket közöl Károly király czímének megváltoztatásáról és ezt írja: »A Duna kérdés nincs még elintézve és a bukaresti jakobinusok új okot keresnek a szomszédjukkal való viszálykodásra. Egy senator a napokban tartott inter pocula az osztrák császára nézve sértő beszédet, amely miatt a senatorral barátságban élő miniszternek Bécsben kellett mentegetőznie. A pirula keserű volt és nem emésztetett még meg. Ez azonban nem akadályozza ugyanezeket a radicálisokat, hogy indítványozzák a parlamentben Károly király czímének, aki »Románia királyának« nevezi magát, a »Románok királyá«-ra való változtatását. Az osztrák császárnak magyar királyságában több mint egy millió román alattvalója van. Károly király, ha fölveszi a Románok királya czimet, bitorolni fogja az osztrák-magyar uralkodó jogait és proclamálja a bukaresti »Irredenta« programmját. Azt mondják, hogy a miniszterek által titokban támogatott javaslatot meg fogja szavazni a román parlament. E czim megváltoztatása azonban nem történhetik meg a külföldi hatalmak világos beleegyezése nélkül. Az 1881. márcz. 26-iki törvény első czikke így szól: »Károly fejedelem a maga és utódai részére fölveszi a Románia királya czimét.« Boerescu külügyminiszter, mikor értesítette a hatalmakat e törvényről és az új czím elismerését kívánta tőlük, azt írta ágenseinek, hogy »Románia nem szándékozik csorbítani más nemzet jogait«, hanem arra törekszik, hogy az alsó Dunánál új biztosítéka legyen a rendnek és az állandóságnak. Ezen biztosítás és a román törvény alapján »kinevezték« a hatalmak Románia új királyát. A radicálisok akkor is megkísérlették a románok királya czím elfogadtatását, de a bécsi udvar tiltakozása meghiúsította ezt a kísérletet. Most ismét próbálják, nem tudjuk, hogy mekkora reménynyel. Minthogy az osztrák császár nem egyezhet ebbe, a többi nagyhatalmak bizonyára az ő pártjára fognak állni és a román kormány csak megaláztatástól vagy komoly veszedelemtől félhet.« A cholera Egyptomban, Kairóból jul. 31. kelettel írják. A tegnapi nap igen kedvezőtlen eredménynyel végződött. Egyedül Kairóban 368 halott volt. E szám is mutatja, hogy a baj nagyon veszedelmes. De a betegek száma is szaporodik, úgyhogy attól lehet félni, hogy a betegség nagyobb pusztítást fog tenni ezután, mint eddig. Ezt tekintve, az eddigi egészségügyi intézkedések aránytalanul elégteleneknek bizonyulnak és talán ötször ennyi orvos sem lenne képes megküzdeni a feladattal. G izeh falu, Kairó közvetlen szomszédja, szintén veszedelmes fészkévé vált a betegségnek. Tegnap 53 halottat jegyeztek fel e faluban. A lakosok a pusztába menekülnek és ott hagyják házukat. Nem csekély aggodalmat okoz, hogy az angol katonák közt is terjed az epidémia. Eddig naponként több közkatona halt meg. Stephenson tábornok elrendelte, hogy a citadellában elhelyezett csapatok csak elkerülhetetlen esetekben közlekedjenek a világgal. Nem csekélyebb a baj a heluani angol táborban, ahol egy héttel ezelőtt lépett föl az epidémia és hol sok beteg van. A miniehi, galiubehi, garbiehi kerületekben, melyek Kairót környezik, az utóbbi időben mindenütt elterjedt a baj, de végképen lehetetlen mindenhova orvosokat küldeni, részint a nagy távolság miatt, részint azért, mert nagyon kevés orvosunk van. Még most is abban bíznak, hogy a Nílus áradása megszünteti az epidémiát. A legnagyobb bajt okozza, hogy az arabok csak egy láb vastag földdel takarják be boltjaikat, sőt gyakran ennyit sem tesznek, hanem a másfél méter mély sírt deszkával vagy gazzal befödik és a legnagyobb sietséggel eltávoznak. Az arabok ezen szokását sikerült ugyan korlátozni, de a számos temetés lehetetlenné teszi a szigorú ellenőrzést. * Az egyptomi hivatalos lapban jegyzéket közölt a belügyminiszter és határozottan megcáfolta azt a hírt, hogy kegyetlenségek követtettek el Bulak kiürítése alkalmával, és hogy a kairói rendőrfőnök insultálta Prescott ezredest. A »Times« alexandriai tudósítója erre ezt írja: Az egyptomi kormánynak be kellene vallania tehetetlenségét és akkor szívesen segítene a közönség, de nemcsak nem vallja be, hanem készakarva tagad tényeket, amelyeket hivatalosan jelentenek Stephenson tábornoknak. Binhorst bíró és 26 mansurahi lakos azt jelentik, hogy nincs élelmük, de a kormány erre hivatalosan azt feleli, hogy »van.« A tudósító hosszú interviewban mondott el hasonló eseteket az alkirálynak, aki ezt felelte: »Nekünk nem kell eltitkolnunk semmit. Egyptom igen megváltozott az utóbbi 15 év alatt. Ön igazságot szolgáltathat nekem, hogy én soha semmit sem titkoltam el. Nekünk bajt okoz az alsóbbrendű tisztviselők tehetetlensége. Mi, akik értelmesek vagyunk, nem titkolunk el semmit; segítünk rajtuk, ha lehet; kényszerítjük, ha kell; elbocsátjuk őket, ha semmi sem használ — de nem titkolunk el semmit.« A bulaki esetet is megemlítettem. Ő fensége azt mondta, hogy ez eset megtörtént. Közvetlenül nem volt a miniszter hibája, de eltagadni fölösleges volt Ami a mansurahi esetet illeti, tettleges segítséggel mutattam meg önnek, hogy hittem a jelentésnek és köszönetet mondok a bizottságnak, hogy alkalmat szolgáltatott nekem a közbelépésre. A múltkor azt hallottam Kairóban, hogy a tomahi lakosoknak nincs élelmük. Kérdezősködtem és biztosítottak, hogy már küldtek. Egy hadsegédet rendeltem oda, hogy győződjék meg. A hadsegéd visszatérvén azt jelentette, hogy csak kétszersültjök van. Rögtön meghagytam, hogy élelmet kell oda szállítani. Ekkor azt a feleletet kaptam, hogy már elszállították. »Hova ?« — kérdeztem én. »Az állomásra!« — felelték.« »Útnak indíttatott-e már?« »Bizonyosan!« Én ezt mondtam . »Menj és kisérd el és ha az emberek kezeiben látod, akkor mondhatod majd, hogy végrehajtottad a rendeletet!« Képzelhetjük, hogy minő rend lehet Egyptomban , mikor az alkirálylyal ilyesmi történhetik. * Alexandria, júl. 31. (Eredeti távirat.) Az alkirályhoz nemcsak hivatalos, hanem illetékes ma