Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)

1883-09-01 / 240. szám

Budapest, augusztus 31. Tizenhárom esztendő óta évről évre ke­gy­eletesen újítja föl a német nemzet és saj­tója emlékét a sedani nagy napnak, »a leg­nagyobb hadi eredménynek, melyet valaha a német nép kivivett.« 1870. szeptember 2-kán két császárság sorsa dőlt el Sedannál: letűnt a föld színéről, meglehet, hogy soha föl ne támadjon, a harczias, aggressiv irányú fran­­czi császárság, melynek legfőbb egyéniségeit a balsors kérlelhetlenül sajtolá­a a megsem­misülésig s támadt az újkori német császár­ság, benn a megszilárdulás munkájára, kifelé a békére irányuló politikájával. Ezt az irányt hiven követte azóta Né­metország. Midőn a német egység kiküzdésé­­ről volt szó, a nagy feladat egyesitett minden németet s az egységből meritett erő czélhoz is vezetett, de midőn a belső berendezkedés munkájához kellett fogni, ádáz belső harczok és küzdelmek béniták meg a német nemzet erejét, a nagy birodalom szerkezetének meg­állapításában. Kitört a harcz az állam és egyház kö­zött. Franczia és német hadsereg nem állot­tak ellenségesebben egymással szemközt, mint állottak a hosszú és elkeseredett tusában az állami hatalom s az egyház hívei és képviselői. Elhatalmasodott a socialism­us mint sehol Európában s a német császár sze­mélye nem egyszer volt gyilkos merényle­teknek kitéve. Bár az egység eszméjéért ré­gebben hevült a német nemzet, mégis a pél­dátlan állami szétdaraboltság, százados törté­nelmi elkülönzöttség oly tartós nyomokat hagytak a kedélyekben és felfogásokban, hogy mikor az eszme megvalósítására került a sor, a pa­rticulari­zmus a legnagyobb nehézségeket támasztó. Mindezekkel meg kellett küzdeni ott­hon azoknak, kik a német birodalom épülete fölemelésének óriási munkáját magukra vál­lalták. Bár nagy volt és véres a harcz, me­lyet a német egységért a csatatéren kel­lett vívni, nem kevésbbé volt heves és nagy az a tusa, mely otthon a sajtóban és par­lamentben vivatott. Tizenhárom évig tar­tott, s ha most az eredményt tekintjük, azt fogjuk látni, hogy a német birodalom mind a három irányban nevezetes lépéseket tett a megszilárdulás felé. Az egyház-politikai erős villongások alább hagytak éles jellegükből, mindkét rész­ről bizonyos közeledés constatálható s előál­lott egy neme a vivendi modusnak s a kér­dés mindenesetre oly útra van terelve, hogy Berlin és Róma kölcsönös békülékenysége mellett bizton remélhető oly végleges megol­dás, mely helyreállítja a békét és nyugalmat államhatalom és egyház között. A socialdemocratia is egyrészről kérlel­­hetlenül szigorú, de másrészről ismét bölcs törvényhozási intézkedések és közgazdasági és társadalmi rendszabályok folytán az utóbbi években alig-alig beszéltet magáról. Kezéből az agitatórius fegyver ki van csa­varva, a »gyomorkérdés« practicus megoldás terére átvive. Végül a particulars irányzatok is mind jobban háttérbe szorittatnak s kevésbbé tud­nak érvényesülni amaz áramlat ellenében, mely évről-évre mind erősebb lesz Németor­szágban s mind jobban­ jobban teszi fogé­­konynyá a német nemzetet az általános és közös nemzeti érdekek és szempontok iránt ; azon áramlat ellenében, mely ellenáll­­hatlanul az egész nemzetet együtt és össze­tartó intézmények megszilárdítása, fejlesztése felé tör. A munka mind­három irányban nincs még teljesen befejezve, de már nem kell sok hozzá. A nagyobb és nehezebb rész el van végezve. A német nemzet tehát az utolsó tizenhá­rom esztendő óta belszervezkedéssel, belső harczokkal, házi munkával volt nagyon is el­foglalva. Hogyan gondolhatott volna tehát külháborúra. Természetszerűleg, a jelzett vi­szonyoknál fogva békés irányúnak kellett lennie. És éppen mert a béke mintegy kénysze­rűség volt Németországra, e körülményből magyarázható meg leginkább az az ideges in­gerlékenység, mely meglátszott ez idő alatt a német sajtóban, valahányszor franczia részről még oly csendesen is revanche-hangok s há­borús velleitások hangzottak föl: békés munkájában látta magát zavarva és fenyegtve a német nemzeti han­gok által s azért riadt fel nem egyszer a »Post«, meg Bismarck herczeg ismeretes lapja, — nem pedig azért, mintha Németor­szág csakugyan óhajtotta volna ez évtized alatt a háborút bármikor is. A német birodalom marad ezentúl is, a­mi eddig volt, egyik legerősebb támasza és biztosí­téka az európai békének. Ezzel tisztában le­het ma már mindenki. Lehetnek a francziák is. Ők viszont idegesekké lesznek, ha lát­ják , hogy Németországban minden évben megemlékeznek a sedani napról, mint nem­zeti ünnepélyről. Pedig éppen a respubli­­cának nincs nagy oka bánatosan és komoran gondolni vissza Sedanra, mert szept. 2-ikára következett szept. 4-ike, a köztársaság kikiál­tásának napja, mely azóta épúgy megszilár­dult Francziaországban, mint az egység Né­metországban. Sedan és a nélkül, a­mi reá kö­vetkezett, nem volna ma köztársaság. Mint francziát, bánthat valakit a sedani nap emléke, de ezt kiegyenlíti az, mit a r­e­p­u­b­­licanusnak éreznie kell szept. 2-ikának emlékére. És valamint Németországban még sok belső megszilárdulási munka van hátra, — van ilyen Francziaországban is. Van különö­sen a köztársaságnak. Ezt is épp úgy utalják viszonyai a tartós békére, mint Né­metországot. Az észak-afrikai és most az ázsiai hadi expeditiók minden komolyabb rázkódás nélkül megtörténhettek, de egy nagyszabású háborút, milyen volna az, melyet Francziaor­­szágnak­ egy oly katonai hatalommal kellene megvivnia, mint a minőnek Németország ma ismeretes,­­ azt a legkomolyabb veszedel­mek nélkül aligha megbizná a franczia res­­publica. Azért mint más alkalommal is, úgy most a sedani nap évfordulójakor, csak békés ma­gatartást tanácsolhatunk Francziaországnak. Curiosum ugyan, de mégis jellemző, hogy olyan exaltált és szélső ember, mint a minő Henri Rochefort, azt tanácsolja nemzetének, hogy lépjen szövetségbe Németországgal. Ha ezt és ennyit nem is, de azt szabad és lehet remélnünk, hogy az idő, mikor a se­dani nap és következményei nem fognak oly erős válaszfalat képezni a két szomszédhata­lom között s az egykori hadakozó felek kö­zött beáll egy dicséretes szomszédbaráti jó viszony, mely mindkettőnek javár­a válik s nem szolgál többé nyugtalan elemek háborús speculatióinak anyagául. Budapest, aug. 31. Annyira jutottunk volna-e már, hogy a bűnös gondolatirány, mely az ország több részén tettleges­­ségekben nyilvánul, számíthatni vél a magyar or­szággyűlés hajlandóságára is ? Így van megírva egy újságban, mely »Magyar Korona« nevet visel, a clerus mérsékelt orgánumának tekintetik, conservativ politikai iránynak hódol s a tisza­eszlári per vádlottai­­nak fölmentését azon commentár kíséretében közölte, hogy »Schwarz Ábrahám megvette Tisza Kálmán komádi-i birtokát, a sakterek fölmentettek.« Ha kellene bizonyíték rá, hogy a népszenvedélyek azon elfajulásában, mely vért kíván, bűnrészes az in­­telligentiának az a része, mely egy veszedelmes áram­lat tetszetőseknek látszó jelszavait szajkó módra utána mondja, nem törődve azzal, minő lesz e jelszavaknak visszhangja a szerencsétlen tömegben, melyet megszo­kott vak és felhasználható eszköznek tekinteni, ke­resve sem tudnék rá csattanósabbat közölni, mint ezt, mely tanúskodik róla, minő olvasmánynyal tradtálják, nálunk a clerus azon részét, mely nincs abban a hely­zetben, hogy egyebet olvasson. És én, a ki ragaszkodom úgy apáim hité­hez ismerem úgy a vallás jótékony, nemesítő hatását, mint bárki azok közül, kik ezt mindennap emlegetik,­­ én nem habozom kimondani, bár hetekig tartó becs­mérlés legyen is a válasz érte, hogy abban, hogy most a szenvedélyek így felzúdultak, több része van a cle­­ricálisnak nevezett sajtó magatartásának, mint a leg­több ember csak sejteni is meri. Nem mintha a tö­meg olvasná e lapokat. E részben ne áltassuk ma­gunkat. A tömeg nem olvas. Ahhoz abból, a­mit mi írunk é s legyünk bár az emberi jogok hivei vagy antisemiták — csak a zavaros visszhang egy töredéke jut el, mely rendesen a félműveltség oly tényezői ál­tal hamisittatik meg, melyek magatartásában több a bornirtság, mint a rosszakarat, de rendesen meg van mind a kettő. E részben soha nem feledek kettőt. Egyik az, hogy magyarázta Pécsett, jómódú szőlősgazdák tár­saságában, saját fülem ballatára, Kossuth egy 1874-ki levelének némely passusát egy politikus szabó. Kossuth e levelét, ha jól emlékezem, a Deákpárt és balközép közt Szlávy József kormányelnök visszalépése idején megindult első fusionális kísérletek meghiúsulása után írta s arra buzdította az akkori baloldali ele­meket, hogy — tapasztalván a többség hajthatatlan­­ságát, — tömörüljenek a közjogi ellenzék zászlaja alá, mely most már bizton diadalra jut. »Lobogjon a zászló, induljon a hajó!« — így, vagy ilyenformán hangzott Kossuth metaphorája. S ebbe az ártatlan képbe magyarázta bele az én pécsi szabóm, hogy azért kell »megállni« a balpárt mellett, mert — íme, Kossuth bizonyítja — jön az angol flotta. Elvesztet­tem addig irántam — akkor jó baloldali iránt — ér­zett rokonszenvet, mert ellentmondtam e »szövegma­gyarázatnak.« A második a napokban történt velem, a­mint a gödöllői vasútállomástól Besnyő felé menve, hallgat­tam az udvari kastély kertjéből hazafelé tartó nap­számos leányok beszédét. A fővárosi zavargásokról be­széltek, s hogy mi történik most már a zsidókkal. A nyíregyházai ítéletről hallottak valamit; tudták, hogy a gyilkossággal vádoltakat »kiszabadította egy keresz­­tény fiskális.« A­mint ezt az urat emlegették, nem tudtam biztosan kivenni, Eötvöst vagy Szeyffertet ér­tik-e. A fővárosi zavargások okáról azonban igen ha­tár­ozottan szóltak; azt pure et simple a zsidóknak tu­lajdonították. »Mert Pesten sok ám a zsidó ; több, mint a kastélykertben a fenyő.« S ez a tenger zsidó­ság magyarázták — most azért háborog, mert a tisza­eszlári magyar leány elveszte miatt »az urak ki­mondták, hogy ezután a zsidó nem lehet se doctor, se fiskális, se postamester, se vasúti bakter.« Ne áltassuk hát magunkat a részben, hogy a­mit írunk, azt a tömeg elolvassa, és megérti. Sem el nem olvassa, sem meg nem érti. Hanem igen­is átmennek a népbe bizonyos jel­szavak. A szabadság éltetése 1848-ban, az alkot­mányé 1861-ben, a királyé 1867-ben. A »hunezfut a zsidó« és a hep-hep nóta 1883-ban. De van a sajtónak egy része, mely igenis, bár közvetve nagyon hathat a népre s a tömegre. S ez az a sajtó, mely az egyház szolgáihoz beszél. A kik min­den vasárnap lelkére beszélnek híveiknek. S a­kiknek azonkívül is minden teendőjük e nép közt telik el. S ne mondja senki, hogy rágalmazom, bántom a derűst. Távol van az tőlem. Tudom, hogy Magyar­­ország számtalan templomi szószékéről hangzott fel a vallási türelem s az emberszeretet egyetemes ke­resztényi erényének hirdetése s magam is hallottam szentbeszédet, melynek e részbeli emelkedett állás­pontját, felvilágosodott gondolkodásom az utolsó szóig aláirja. S annak a derék káplánnak egyéni­sége, ki Szentgróton tettleg beavatkozva védte a meg­támadott zsidókat, méltó rá, hogy levegyük előtte a kalapot. De hogy nem mindenütt teszik ezt, hogy a gyűlölet tanainak lelketlen hirdetőivel nem min­denütt állt szembe a szeretet vallása, elkárhoz­tatva a viszály hirdetőit, intve a munkára, a takarékos­ságra, a mértékletességre, mely minden antisemitismus­­nál jobb védelmet nyújt a zsidó és más vallású uzsorá­sok és pálinkások ellen , abban igen is része van e sajtó­nak, mely jobban gyűlöl, mint a­hogy szeret. S ha egyrészt az egyházfejedelmek nem látták eljöttnek az időt, hogy körlevelekben emlékeztessék pásztoraikat arra, hogy a társadalmi béke és rend mit vár tőlük, s ha másrészt az ő saját sajtójuk ily irányzatoknak hó­dolt s az antisemitismus gyűlölködő tanait nap-nap után mellverve emlegette: csoda-e, hogy a nép, mely más oldalról, az intelligentia azon részéről, mely érint­kezett vele, csak vad kifakad­ásokat, általános vádakat hallott, nélkülözvén azt a tényezőt, mely szenvedélyei mérséklésére rendesen jótékonyan hat, oda dobta magát a tulságnak, s most a katonaság golyóival szemben igyekszik érvényt szerezni annak, a­mit I­s­­­ó­­c­z­y úgy fejezett ki a házban, hogy »c’est la guerre«, s a­mit S­z­a­l­a­y Imre magyarra akkép fordított, hogy majd megoldja a zsidó ügyet a »vasvilla.« S ha ily előzmények után még ma is elég vak­merők arról beszélni, hogy az antisemita­ párt »törvé­nyes fegyverekkel és eszközökkel kíván harczolni,« én ezzel szemben nem utalok arra, hogy vájjon tör­vényes eszköznek tartják-e azt is, hogy arról az or­szággyűlésről, a­melyre most hivatkoznak, ez a »tör­vényes« párt elég gonosz volt Csak nemrég azt hir­detni, hogy ötven ember kivételével a többi tagját mind megvették a zsidók. Azt sem hozom emléke­zetbe, hogy a fölmentő ítéletet, mely e sorok bepanasz­­lása ellenében hozatott, mily kitörő örömmel üd­vözölték azok az elemek, melyek most e törvény­hozástól várnak üdvös »antisemita törvényeket«. Ha­nem szolgálok egy jó tanácscsal. Ne kívánják az or­szággyűlés siettetett egybehívását. Mert ha erre szük­ség találna lenni, s ha azért találna rá szükség lenni, mert e zavarok általánosulnak, hát akkor — hiszek a magyar törvényhozás ragaszkodásában az elvekhez, melyeknek létét köszöni — nem oly munkát fog vé­gezni, a­melyekben örömük telnék nekik. * * * S mert a catholicus részről űzött nyílt antise­mitismus ellenében elmondtam a föntebbieket, nem hallgatok el valamit e részben egy református előke­lőség ellenében sen ki fontos állást foglal el a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, s ki azonfölül a »Nemzet«-et is sokkal többször megtisztelte jóindu­latú jeleivel, semhogy rossz néven venne tőle egy pár őszinte szót. Szász Károly úr igen érdekes, fontos, nevezetes dolgokat mond el a Vasárnapi Újság utolsó számá­ban a marmarosi orthodox zsidók tűrhetetlen sociális és iskolai állapotai felől. Szász Károly úrnak e rész­ben föltétlenül igaza van. De tán nem okadatolatlan a kérdés, hogy most kell-e e dolgokat észrevenni és most tanácsos-e azokkal a közönség elé állni Én nem hiszem, hogy Szász Károly úr és vele a cultusminisztérium ezt most vette volna észre. Sőt emlékezem, hogy a sajtóban, a nélkül, hogy ennek gyűlöletes, felekezet ellen irányzott szinezete lett volna, (a­mi, sietek hozzá tenni, a Szász Károly fel­szólalásának sincs) évtizednél hosszabb idő óta volt emlegetés tárgya. A lapban, melynek e sorok írója 1871-től kezdve taval­y munkatársa volt, ez idő alatt, keveset mondok, huszonötször voltak a visszás­ságok fölemlítve, melyek e részben fenforognak. És — bocsánatot kérek — ha ezek, ennek daczára, ma is fenforognak, ebben talán tán mégis van egy kis része annak a tanfelügyelőnek is, a­kinek e téren tenni kellett volna, s a minisztérium azon departe­­mentjának is, mely alá ez ügyek tartoznak. A­mi pedig azt illeti, hogy tanácsos volt-e ezek­kel most a közönség elé állni, csak arra figyelmez­tetem Száz Károly urat, olvassa meg a commentáro­­kat, melyekkel antisemita közlönyök az ő jóakaratú sorait kísérik. És, ha ezek után meg nem próbálják a máramarosiak, hogy orthodoxaikból úgy csináljanak »talán« jó hazafiakat, mint a zalamegyeiek, bizony sok része lesz ebben annak, a­mit mostani fejtegeté­seim első felében említek, hogy a tömeg nem olvas. Hanem annak, a ki ir, elvégre talán még sem erre kellene számitania. V. I. A közigazgatási tisztviselők fegyelmi ügyében hozott bármely határozat ellen az 1876. VII. t. ez 9-ik §-a értelmében a főispán jogosítva lehén feleb­­bezni, legközelebb egy felmerült eset alkalmából kér­dés tárgyává tétetett, hogy váljon az alispán mint fe­gyelmi hatóság által hozott határozatok ellen a már­idézett törvényszakasz értelmében közbe vetett felfo­lyamodás elbírálása, a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, mint a fegyelmi törvény 6-ik §-a sze­rint fokozatos fegyelmi hatóság, avagy a belügymi­nisztérium által történik-e Ezen kérdés folytán a bel­ügyminiszter, i. e. 49491 sz. a. kelt rendeletében, mint értesülünk kimondotta, hogy az ilyen felfolyamodások mindenkor a belügyminisztériumhoz terjesztendők fel s az fog aztán illetékesen határozni a felett, hogy a megfelebbezett határozat a fokozatosan illetékes fe­gyelmi hatóság elbírálása alá bocsáttassék-e vagy sem. Az orosz tábornokok Bulgáriában, Oroszország hivatalos képviselője Bulgáriában a folyó 28-án nála tisztelgett bolgár küldöttségnek a következő különös és feltűnő szavakat mondá: »Az orosz tábornokok a czár határozott parancsa következtében maradnak Bulgáriában. Minden kísérlet, hogy az orosz tisztek és hivatalnokok eltávolíttassanak, közvetlen ellensze­gülés Oroszország ellen.« E kijelentés a politikai kö­rökben feltűnést kelt és most várják, hogy Oroszor­szág nem fogja-e szófiai képviselőjét megtagadni. Orosz lap a zavargásokról. Orosz lapok szem­léje. A »Moszkovszkija Vjedomoszti« (augusztus 26 224. sz.) Ausztria-Magyarország belhelyzetét czikke tárgyául veszi s azon csodálkozik, hogy lehet az osztr­­ák-magyar lapirodalomnak a külpolitika ábrándjai­val foglalkozni, mikor a monarchia belállapota oly szomorú. Majdnem minden nagyobb városban — mond a lap — zsidóellenes tüntetések; Zágrábban, Károly­­városban, Zenggben stb. magyarellenes mozgalmak ; nyílt és elég komoly nemzetiségi viszályok a csehek és a németek, a lengyelek és a kis­oroszok, a horvá­­tok és a magyarok közt, egy szóval: mindenütt elé­gületlenség és pártoskodás —­s az ottani sajtó egyéb­ről sem álmodozik, mint arról, hogy Berlinben csakis azzal foglalkoznak, hogy lehetne »Ausztria« érdekeit előmozdítani. Neki minden ínyére van : Károly és Milán királyok utazásai, spanyol királynak tervei, román államférfiaknak a német államférfiakkal való értekezletei é s így tovább. Valóban csodálatos. Nekünk úgy tetszik, mintha Ausztria-Magyarország­­ban nem olvasnák a német lapokat és nevezetesen a »Köln, Zig«-ot, mely elég sötét színekkel festi Ausz­tria-Magyarország belhelyzetét. S az — folytatja a lap — nem puszta lapbról nézet, hanem valóságos tény. A helyzet Horvátországban. A zágrábi »P­o­­zor« a czimerkérdésben a következő kelle­­metes dolgokat írja : A situatio még egyre nem tisz­tul. A bán vonakodik a miniszteri conferentia hatá­rozatait végrehajtani, bár egyre biztatgatják és báto­rítják Budapestről, hogy — ha kívánja — katonasá­got is adnak rendelkezésére. Hogy utóvégre is ki fog győzni, a b­á­n - e, aki most már azon véleményben van, hogy a miniszteri értekezleten nem lett épp az elhatározva, miszerint a czimereket a magyar fölírásokkal ő fü­ggeszsze ki — vagy Tisza, ille­tőleg Szapáry — azt ma még nem lehet tudni, mert sok függ attól, hova fejlődnek az események Magyarországban, s mit határoz végleg és döntőleg a horvát kormánypárt maga, mely szeptember hó 6-án tartja meg conferentiáját. Mi — úgymond a »Pozor« tovább fűzve — erősen hiszszük és reméljük, hogy Horvátországban nem találkozik egyén, a ki a kívánt törvénytelen adtásban bármi módon is résztvenne"« Ha Tisza látni kívánja, mikép leng és diszlik a magyar fölirás Horvátország fővárosában, akaszsza ki és függeszsze ki — ha kedve tartja — sajátkezüleg s parádé kedvéért hozza el magával azt, a kit akar; de azt verje ki a fejéből, s mondjon le azon gondolatról, hogy annak végrehajtására és keresztülvitelére, hor­vát embert találhat. Hogy a dolgok ilyetén állapo­tánál fogva várva­ várja mindenki az ügynek eldőlé­­sét és elintézését így vagy amúgy, az vajmi természe­tes , de egyúttal mindenki azt is elvárja, hogy a kor­mánypárt is határozottan és egyetértve foglalja el positióját, s amennyire csak lehetséges, az összes or­szággyűlési pártok között egyetértés éressék el. Ez pe­dig el fog érezni, mert a nyelv és nemzetiségünk védel­mében harmadik személylyel szemben, az ellenfél mindenkor egyetértőknek talál minket. Ennélfogva örömmel fogadjuk, hogy a kormánypárt tagjai tegnapi összejövetelükön abban állapodtak meg, hogy szep­tember 6-án a club helyiségeiben a kormánypárt összes tagjainak értekezlete fog megtartatni. Németország és a béke. A »Norddeutsche All­gemeine Zeitung« ma ismét czikket közöl a helyzet­ről, mely az elsőtől annyiban különbözik, hogy a pá­risi izgató lapok és a franczia főváros mérsékelt saj­tója között különbséget tesz, és nem általában Fran­­cziaország ellen, hanem csak a párisi németgyűlölők ellen fordul. Hogy a félhivatalos lap első czikkét szük­ségesnek jelenti ki, azt nem fogja az egész világ he­lyesnek tartani, de a másiknak nyilván az a czélja, hogy megnyugtasson s ez elismerést érdemel. Berlin­ben szembeötlőleg nem akarnak allarmirozni s úgy látszik, hogy a »Norddeutsche Allgemeine Zeitung« első czikke kissé elvetette a sulykot. Mindenesetre a legjobb volna, ha a német-franczia polémia megszűn­nék s mintegy komikusan hat ma, teljes egy hét múltán, hogy a »Journal des Débats« tegnapi számá­ban felel a berlini lapnak: »II. Lajos Fülöp.« Táviratilag már jelentettük, hogy f. hó 28-án Párisban a kilenczedik kerület há­zainak falain színes falragaszokban szólították fel a polgárságot, hogy II. Lajos Fülöpöt királyul ismer­jék el. A »Bataille« azt is tudni akarta hogy 10,000 ilyen plakát van kinyomatva és már legközelebb meg­jelen a többi kerület falain is. A járó­kelők s a rendő­rök által leszakgatott felragasz, mint a ma érkezett párisi lapokból látjuk, igy hangzik: A NÉPLIGA A royalistákhoz ! Nagy fájdalom ért bennünket. Szeretett kirá­lyunk meghalt. Sohasem fogjuk eléggé megsirathatni Szent La­jos e méltó utódját, ki nagy volt jelleménél s bámu­latra méltó erényeinél fogva; mindazáltal meg kell gondolnunk, hogy a könnyek nem tettek. Emlékez­zünk arra, hogy ha kötelességünk a meghalt királyt megsiratni, kötelességünk egyúttal gondolni Fran­­cziaországra; kötelességünk, hogy el ne hagyjuk elfoglalt he­lyünket ; kötelességünk, hogy mindnyájan tömörüljünk az új, 1873. aug. 5-én maga Chambord gr. által kijelölt és elismert uralkodó, a párisi gróf köré. Most az ő nevében megyünk az ellenségre s harczolunk a köztársaság ellen. Ne panaszkodjunk többé hiában, ne érzelegjünk bűnösen! Legyen az egyesülés teljes, a h­a­z­a üdve forog szóban! A párisi gróf közvetlen örököse V. Henriknek, Francziaország dauphinjából lesz trónkövetelővé s a hagyományos monarchia képviselőjévé. Semmi sem változott, csak új feje van a Franczia Háznak. Tegnap azt mondtuk :Éljen a király ! Éljen V. Henrik /« Mondjuk ma: »Éljen a király! Éljen II. Lajos Fülöp!« A kiküldött­ek: George Berry, Charles Nicolland, Adolphe Pieyre, képviselő. Zavargások a vidéken. N o v á b­ó 1, mely három óra járásnyira fekszik Zala-Egerszegtől az ottani környékben legközelebb előfordult zavargásokról a következőket írják az »Orsz. Ért.«-nek: Vidékünkön nincs katonaság, a nyers tömeg ellen legfeljebb 5—6 szál rendőr áll, a­kik a maguk irháját is féltik, miután mindegyikük családos ember. A vármegyétől járó 16 főt havi bér­ért nem igen hajlandó egyik is oldalbordáját be­­üttetni. Söjtörön a múlt éjjel Singer nevű boltos ke­reskedését rabolták ki, magukkal vivén minden el­­hordhatót. Hogy mindent, mit elvinni nem lehetett, összezúztak, mondanom is felesleges. Ugyanakkor Zala-Lövőn garázdálkodtak. Itt a falu egyik végén állott gazdasági épületet gyúj­tották fel s mig a községi lakosok a tűz oltásával vol­tak elfoglalva, az összecsődült csőcselék a kereskedé­sekre rohant, azokat rabolta ki. Károsultak egyike — egy vagyonos kereskedő — ezt megelőzőleg, katonai fedezetet kért, mi azonban azon okból, mert még ad­dig mi sem történt, megtagadtatok. A rablás után küldtek katonákat. Mint újabban tapasztalható, itt már nem zsi­­dóhecrctről van szó; nem tüntetés ez, hanem egyene­sen rablás a tömeg czélja. Nem bántanak — egyes kivétellel — legalább e vidéken, zsidót, hanem felfe­­szítik boltjaikat, azt kiürítik, elhordanak, a­mit csak lehet, s összetörik a többit. Rendes rablás az, mit ezek elkövetnek. Az összegyűlt férfiakat nők, gyer­mekek kisérik, kik süveg számra hordják a czukrot, kosárszámra a portékát. Pálinkát, bort, liqueurt stb.,­mit már meginni, vagy elvinni nem képesek, olaj és petróleummal egyetemben kiöntik. Sajátságos, hogy nem az illető községbeliek hanem idegenek kezdik meg a zavargásokat. Össze­csődül a szomszéd községekbeli nép egy-egy helyre s úgy látszik tervszerüleg járnak el. A Tárnok községben lakó zsidók félvén az esetleges megtámadtatástól, a mai nap folyamán egy század katonaság kirendelését kérelmezték a szolga­­biróságnál. A járás derék szolgabirája Bottka Fe­­rencz, a­ki a megingatott közbiztonság helyreállí­tása szempontjából, minden lehetőt megtesz,— a hozzá intézett kérelem folytán lovas posta által tett jelen­tést a megye alispánjához, kérvén egy szakasznak nyomban kiküldését. A Lentiből érkezett jelentés szerint ma több kor­mos arcza, uriasan öltözött egyén járt a faluban, kik rövid idő múlva a község erdejébe vonultak; hol töb­ben látták, de megszólitani senki sem merte őket. 8 órakor reggel jelentik Tárnokról, hogy a kör­nyékbeli községi lakosok az éjjel Tárnokon gyülekez­tek ; ezek közül kivált négy suhancz, kik a magukkal vitt borból bátorságot merítve neki rohantak az egyik boltnak, hogy azt kirabolják. De a községbeli őrök s több ottani jobb érzelmű lakos észre vették szándéku­kat, abban megakadályozták s miután nevöket kitud­ták, szabadon bocsátották őket. Zala-Egerszeg, aug. 31. (Eredeti táv­irat.) Szepetk és Bezeréd földműves községek nagy része leégvén, a megye alispánja részükre távirati után rögtöni segélyt kért a belügyminisztériumtól, mire Szepetknek 300, Bezerédnek 200 írt segély táv­iratilag utalványoztatván, ezen összegek következő alispáni levél kiséretében küldettek a nevezett közsé­gekbe : A Szepetk községet folyó hó 29-én tűz által ért nagy szerencsétlenség engem is mély fájdalmas részvéttel töltvén el, azért mert Szepetk község ér­demes bírája, elöljárói és becsületes, szorgalmas lakos­­sága községükben a törvény tiszteletet és a törvényes rendet mindenkor úgy a jelen izgalmas viszonyok közt kötelességükhöz hiven fen­tartották és azt a ve­­szély pillanatában is megsérteni nem engedték és azért, hogy azt jövőre is minden alkalommal honpol­gári hűséggel teljesítsék, községükben a nyugalmat, rendet, a lakosság közt a békét és azzal a legfőbb ál­dást, községük jólétét és becsületét sértetlenül meg­óvják és megőrizzék, nem késtem országunk kormá­nyától a község tűzkárosultjai részére segélyt kérni, a belügyminisztérium 300 frt segélyt adni kegyesked­vén, ezen összeget Tamásits Sándor segédszolgabiró ur jelen levelemmel kiosztás végett és azon hő óhaj­tásommal viszi Szepetk község tűzkárosultjai közé, hogy Isten áldása legyen Szepetk községgel és annak minden lakosával. S v­a­s­­­i­t­s Benő, m. k. alispán. Zalaegerszeg, aug. 31. (Saját külön tu­dósítónktól.) Újabb vészhirek érkeznek. Alsó- Lendva két század gyalogot, Tapolcza három gyalog, s egy lovas századot kért. Söjtörön egész éjjel czirkál­­tak a katonák, a lakosok elfutottak. A szomszéd falvakból többet elfogtak, kiket valószínüleg késő éjjel hoznak be. G a a­­ szolgabiró egy gyalogszázaddal szentpé­­terúri községbe indult, hogy a söjtöri rablásban ré­szeseket elfogja. A lakosok azt szenték elébe, hogy agyon verik mind egy szálig, ha belépnek a fa­luba. A szolgabiró nem merészelt a katonákkal, sem bemenni, hanem még egy század katonát kért. Komáromból jött 2 század vadász, ebből egy a szolgabi­­rónak küldetett s most két századdal megy egy falunak. Az esti órákban Szabó polgári biztostól lovas legény levelet hozott a kormánybiztosnak. Az alis­pán erre sürgönyzött a győri állomásfőnöknek, hogy a komáromi katonaságot külön vonaton szállítsa. Úgy látszik, a zavargásnak nem lesz vége, míg az egész megyét meg nem rakják katonákkal. A parasztok vakmerősége a statárium után sem ismer határt. A belügyminiszter ma táviratilag 500 forintot küldött a szepetki és bezerédi tűzkárosultaknak, mit az alispán kiosztatott. Hire jött, hogy azon Bach-korbeli főhivatal­nok fiát, a kiről egyik múlt táviratomban már volt szó, Gróthon elfogatta a szolgabiró és Sümegre kisértette. Novák részeg volt, gúnydalokat énekelt és duhajko­dott. Egy apátfai asszony ma lélekszakadva futott Egerszegre s jelentést tett, hogy férjét, ki téglavető volt egy zsidónál, mert gazdájának pártját fogta, egy másik paraszt agyonlőtte. Most már bizonyos, hogy Weber pajtáját Szepetken a parasztok gyújtot­ták fel. A nyomozások erélyesen megindultak. T­áviratok: Bécs, aug. 31. Ő Felsége meglátogatta a párisi grófot, az »Imperial« szállodában és 20 perczig idő­zött ott. Salzburg, aug. 31. Kálnoky gróf kül­ügyminiszter ma délelőtt kisétált s azután az értekezlet egész délután 3 óráig folytattatott. Bismarck herczeg 3 órakor családjával Hellbrunnba kocsizott és 5 órakor tért vissza Glaneggen keresztül. Este 6 és 7 óra között Bismarck herczegnél ebéd volt, melyen Kál­noky gróf és Thun gróf helytartó vet­tek részt. Róma, aug. 31. A Chembord gróf halála alkal­mából hirdetett gyászmise a Pétertemplomban el fog maradni. Politikai okok idézték elő az elhatározást. Páris, aug. 31. (Eredeti távirat.) Gabriel Charmes a »Journal des Débats« mai számában Ausztria politikájáról ír vezér­­czikket. Az a politika, mely Austria az Oroszországgal való együttműködésre ösztönzi, nem okos. A kelet felé való törekvés, ez a szomorú ábránd Oroszországban nem múló, hanem felejthetetlen és elnyomhatatlan gyűlöletet fog előidézni, melynek végezetül véres há­borúkra kell vezetnie. Az a szándék, hogy az orosz terjeszkedést a keleten sorompókkal vegyék körül, di­­cséretreméltó ugyan, de Ausztriának sohasem fog si­kerülni ott Oroszország helyére lépni. Ha Ausztria a Balkánfélsziget szláv népei élére akarna állani, ezzel Oroszországtól az európai missiót venné el és Oroszország inkább egész erejét, minden segédeszközét, még utolsó emberét is feláldozná, hogy­­sem ezt történni engedje. Charmes igen dicséri Orosz­országot s azt mondja, hogy Bécsben igen sokat bíz­nak a kis államokkal való szívességben. Ki tudja, hogy háború esetén nem tűnnének-e el ezek dynastiái. A népek nem fogják elhagyni Oroszországot. Mit ad­hatna nekik Ausztria ? Ausztriában a nemzetiségek

Next