Nemzet, 1883. október (2. évfolyam, 269-299. szám)

1883-10-18 / 286. szám

Budapest, október 17. Lezajlottak a szegedi ünnepélyességek. De aki azt hiszi, hogy azok csak ünnepélyes­ségek voltak, az nagyon csalódik. A zöld galy, a diadalkapu, a mécsvilág, a zene, az éljen, a fogadás és beszéd olyan külsőségek, melyeknek alkalomszerűsége olyan külön­böző, hogy azoknak mértékéből egyáltalában semmi politikai következtetést vonni nem le­het. Pedig Szegeden egy nagy politikai de­­monstrációnak voltunk tanúi, melyben az uralkodó és magyar nemzet, egymással úgy­szólván vetélkedve akarták tudtul adni a bel- és külföldnek, hogy egyetértenek, egyre törekesznek és hogy azt a benső kapcsot, mely az alkotmányos korszak minden évé­ben szorosabbra és szorosabbra fűződik a ki­rály és nemzet között, csak erősbíti és ben­sőbbé teszi mindazon mozgalom, mely benn és künn talán ezen egyetértés és benső ka­pocs meglazítására van irányozva, vagy leg­alább szándékosan vagy öntudatlanul, arra vezethetne, ha olyan erős ellenállásra nem találna, az érdekeltek által oly teljesen kizár­va nem lenne minden befolyásolás, oly czé­­lok érdekében, melyek nemcsak az uralkodó és nemzete közti kapcsot lazítanák meg, de egyszersmind a monarchia helyzetére és ala­kulási, fejlődési viszonyaira is végzetes hatás­sal lennének. Nem keressük tehát sem a külső díszben és külső zajban, sem a különben igen meg­ható jelenetekben és beszédekben a szegedi ünnepélyességek politikai jelentőségét, mert ezekben inkább kerülve (és pedig helyesen kerülve) mint kifejezve jön a politika. Ha­nem az alkalomban, mely ez ünnepélyességekre okot szolgáltatott, a viszonyokban, melyek közt azok lefolytak, a helyben, a hol lefoly­tak és a hangulatban, a m­elyben lezajlottak. Mert, hogy az utóbbi szemponton kezd­jük, csak látni kellett és másképp nem is le­hetett teljesen átérezni, a lelkesedésnek azon folyton növekedő áradatát, melylyel az alföld népe körülvette szeretett királyát. Tudjuk, hogy voltak sokan, kik az 1849-iki és későbbi eseményekkel hasonlíták azt ösz­­sze, hogy kifejezésre juttassák az alkotmá­nyos szabadság azon józanító, felmelegítő és minden tényezőre egyaránt felvilá­gosító hatását, mely már nem a »múl­takra való fátyolvetés« képletében is ki­fejezett megerőltető, bár mindig béna fides­­sel mondott és elfogadott kötelesség és érzés, hanem a tapasztalás által igazolt, az érintkezés által folyton melegített és min­dig nagyobb és nagyobb köröket átható őszinte, igaz lojalitás, mely nem ismer szol­ga­­ságot és ezt Szegeden nem is látott senki; de igen erős, önfeláldozó és kölcsönös bizal­mon nyugvó ragaszkodást, melyben már nem­csak politikai számítás, de valódi bensőség van. Érzi ezt mindkét fél és annak Szegeden történt imposáns manifestatiója villanyhatá­sát éreztette az egész nemzettel és alighanem felrázta álmukból, legalább rövid időre, azo­kat is, kik talán egészen ellenkezőről álmo­doztak, ha nem számítottak. Természetes, hogy e hatást az esemény színhelye nagy mértékben emelte. Mert a tősgyökeres magyarság közepette,annak min­­den vidékéről önkéntesen összesereglett nép és értelmiség legbensőbb közreműködésével, nem rendezve, hanem természetszerű lefolyásának átengedve volt az az áradat, mely akár a lel­kesedésben, akár a tüntetésben vezetésnek, ösztönzésnek épp oly kevéssé érezte szükségét, mint korlátnak, a­nélkül, hogy rendetlen­ségbe vagy kicsapongásba csapna át, hanem méltóságát és öntudatát megtartó mindig és mindenütt. Egy büszke, öntudatos, önérzetes nemzet hódolata volt az, mintegy tüntetve a múltban és most is olykor-olykor felmerülő kételyek vagy ámítások ellen. A viszonyok is olyanok voltak,hogy lényegesen befolytak a nemzeti ünnep tünte­­tésszerűségének emelésére vagy jobban mond­va provocatiójára és hatásának ez irányban várható eredményére is. Mert tagadhatatlan az, hogy egy­felől az antisemita, másfelől a horvát mozgalmak egyenesen a magyar ál­lam és nemzet ereje, tekintélye ellen vol­tak irányozva, a­miből természetesen, ide­gen ellenségeink éles fegyvereket készül­tek kovácsolni, fajunk államfentartó és cul­­túra iránti érzéke és ereje iránt. Sőt a monar­chia szervezetének és a magyar állami kap­csolatnak is hadat látszik szenni az utóbb jelzett mozgalom túlhajtásaiban. Ezekkel szemben alig lehet fényesebb és csattanósabb c­áfolatot képzelni, mint bemutatni a nagy világnak egyfelől azt, hogy milyen rövid idő alatt tudja a magyar faj, a legspeciálisabb magyar rónán, hol a culturának sok akadálya van, a cultura erős góczpontját, egészen maga erejéből megteremteni és fejlődésének minden tényezőjével felszerelni; másfelől azt, hogy milyen feltétlen bizalommal támaszkodik a fejedelem e nemzetre és mily teljes önzetlen­séggel érzi át és teljesíti ezt mindazon köte­lességeket, melyeket egy nemzetnek, uralko­dója irányában teljesíteni kell vagy átérezni egyáltalában lehet. És mert éppen »ab urbe condita« nem latolhatjuk ezen ősrégi érzelmet, de ennek al­kalmából is oly impozansan nyilvánult az ; bizonyára ennek jelentőségét is ki lehet és ki kell emelnünk, hogy az ünnepélyességek je­lentőségét és tovább tartó hatását híven je­lezzük. Különös súlyt kell egyébiránt arra is fektetnünk, hogy Szegeden az alföld népe mutatja be magát, mint városépítő. A ki rész­ei ellen épít Francziaország erődöt a Genf cantonnal határos Vuaehe hegyen? Bizonyára nem Svájcz ellen. Az Alpesek köz­társasága többé még reménybeli zsákmányo­lás tárgyát sem képezi a francziákra nézve. Valaki ellen az erőd mégis épül, valakit illetnek azon katonai mozgalmak, melyeket Francziaország Észak-Savoyában végrehajt. Ez a valaki pedig senki más nem lehet, mint Olaszország. III. Napóleon azon világos czélzattal an­­nectálta Nizzát és Savoyát, hogy az Alpesek átjáróit kezében tartsa, azon átjárókat, melye­ken a legtöbb betörés ment végbe Itália el­len. De viszont ugyanezen átjárókon be lehet törni Francziaországba is. A rómaiaknak ka­tonai útjuk vezetett ezeken át legrégibb gyar­matvárosukba, Massiliába. A francziák második császára ugyan­azon pillanatban, mikor a magentai és a sol­­ferinoi csatákat megnyerve nagggyá tette Piemontot, előre látta azon eshetőséget, hogy Piemontból, az ő ellentörekvései daczára, le­het egységes és hatalmas Olaszország. És hogy ez az Olaszország ellensége lehet Fran­­cziaországnak. S ekkor Francziaország Nizza és Savoya birtokában könnyen megrohan­hatja Olaszországot, ennek támadása előtt pe­dig nagy akadályok tornyosodnak. Ezt jelenti Nizza és Savoya Francziaország kezében. S amikor a franczia kormány Észak-Savoyát erődíti, ez azt jelenti, hogy Francziaország elérkezettnek tartja azon időt, mikor az al­pesi tartományoknak rá nézve kiváló katonai értéke van. A béke fenmaradásában mi erősen hi­szünk. Nincs semmi ok annak megzavarására. A katonai utakat és védműveket nem a há­borúk előestéjén építik. Francziaország a tu­niszi és egyptomi ügyek alkalmából azt ta­pasztalta, hogy közte és Olaszország közt ellentétek vannak. Mikor pedig Olaszország közeledett az osztrák-magyar-német szövet­séghez, Francziaország, bár kétségkívül téve­sen, azt hitte, hogy Itália e szövetségbe bele­vitte antagonismusát, így nyer magyarázatot Felső-Szavoya erődítése. Ebben a tényben azonban semmi külö­nös nem volna. Minden független államnak joga van ott épiteni erődöket saját területén, ahol neki tetszik. Ebbe nincs senkinek bele­szólása. Igen ám, de az 1815-ki bécsi okmány Savoyának két kerületét, a Chablais és Fau­cigny grófságokat semlegesekké tette s kije­lentette, hogy ezt a területet haderővel csak a svájczi köztársaság szállhatja meg. A közvetlenül érdekelt fél tehát Svájcz, amikor Francziaország az e területen levő Vuaehe hegyen katonai építkezéseket végez. És valóban Svájcz panaszkodik, nem pedig Olaszország. A szövetségi tanács azt írja Pá­­risba, hogy Francziaország adjon felvilágosí­­tást, mert a bécsi szerződés értelmében nem­zetközi jogot s különösen Svájcz jogát sérti. Francziaország tagadja ezt. A többi hatalmak várják, mi lesz hát ebből a nemzetközi jogi kérdésből, melyben a kis Svájcz és a nagy Francziaország disputáinak, allegálnak egy­­mással. A kérdésnek valóban erősen jogi oldala van, bármennyire a hatalmi kérdéstől függ minden kérdés, mely a nemzetközi jog terü­letén merül fel. Hogy jogi szempontból kinek van igaza: Svájcznak-e vagy Francziaország­­nak, ez meglehetősen közönyös volna, ha az utóbbi erősen el volna határozva, miszerint túlteszi magát a jogi scrupulusokon és Eu­rópa nem avatkozik, éppen a jog révén, a dologba. De hát mivel a kérdés nagyobb port verhet fel, mintsem egyelőre látszik, érdemes annak jogi oldalára vetni futó tekintetet. Mit mond Svájcz? Azt mondja, az 1815-ki szerződésnek Felső-Szavoya semlegességére vonatkozó rendelkezése fennáll, s ez a rendel­kezés kötelezi Francziaországot. Ez azonban tagadja, a­mit Svájcz allegál. És szerintünk joggal teheti. Hasztalan megy a svájczi szak­emberek és politikusok segélyére egyik bécsi lap, kétségkívül elismerésre méltó történelmi és jogi apparátussal; mi ezúttal, mikor a j­o­g kérdéséről van szó, a franczia állás­pontot teljes­en indokolhat­ó­­nak tartjuk. Igaz ugyan, hogy Olaszország az enged­ményokmányban kijelentette, hogy Savoyát az annak északi részére súlyosodó semleges­­ségi teherrel ruházza át Francziaországra; az is igaz, hogy az európai hatalmak soha sem nyilvánították beleegyezésüket a semlegesség letesen ismeri a szegedi építési viszonyokat és tudja, hogy milyen földmives gazdák lesz­nek ott háziurak, annak repes szíve örömé­ben, a civilisatio ezen valóban hasznos és kétségtelen megtestesülésében. Ez oly mozza­nat, melyre elég súlyt nem fektethetünk. Ki lehetne, a politikai mozzanatok vizs­­gálása alkalmával, terjeszteni figyelmünket azon nagy fordulatra is, melyen a közönség felfogása a Tisza-kormány állása és politikája iránt, éppen az alföldön keresztül ment; eszünkbe juthatna az, hogy Tisza Kálmánt vádolták azzal, hogy a trón és nemzet közé áll és elhidegíti azokat egymástól; elmond­hatnék azon támadásokat, melyeknek a sze­gedi királyi biztosság szervezése miatt kitéve volt, hanem hát mindezek reminiscentiák, melyekkel örömünket most rontani nem akar­juk, és csak figyelmeztetésül, tanulságul em­lítik azokat fel­ Budapest, október 17. megszüntetésébe; igaz továbbá, hogy Svájcz is­mételten követelte a bécsi szerződés ide vo­natkozó pontjának elismerését Francziaor­­szágtól, de két tény tagadhatatlan, mely ha­lomra dönti a többit, s Francziaország javára esik a mérlegbe. • Ez az, hogy Francziaország soha sem kötelezte magát Észak-Savoya semlegességé­nek fentartására; s hogy a bécsi szerződés tényleg rég megszűnt létezni, s így rég elvesz­tette kötelező erejét. Európa 1830-tól kezd­ve egyebet sem tett, mint halomra döntötte ezt a szerződést. Az a térkép, melyet a hatal­mak Bécsben készítettek, már rég szerte szét van tépve. Egy csomó állam bukott meg, me­lyet ez a szerződés teremtett, s egy csomó új állam keletkezett homlokegyenest ellentétben e szerződéssel. De nem csak a területi és ha­talmi viszonyok változtak meg, hanem meg­változott a nagy nemzetközi okmány erköl­csi alapja is. Az autokrata kormányok helyet adtak a parlamentáris kormányoknak, kor­látlan hatalmú uralkodók az alkotmányos uralkodóknak. A bécsi okmányra tehát, mint élő jogforrásra hivatkozni felettébb prae­­carius, bizonyos tekintetben veszélyes le­hetne. A modern Európának nem jogforrása többé az. Nem nyom annyit a tényleges vi­szonyok mérlegén, mint az a papiros, melyre irva van. És habár félszázad viharai vagy békés művei minden részében el sem is látták vol­na a bécsi okmányt, mely Európát a nagy forradalom özönvizének lefolyása után ren­dezte, parcellirozta ; ha annak egyes tételei, uj elismerés és szentesítés nélkül is, kötelező erővel bírnának , a jelen kérdésben még­sem lehetne irányadó. Mert megválto­zott a kötés lényeges feltétele, tehát megváltozott maga a kötés is. Savoya urat cserélt, s ez a lényeges feltétel lerombolása, tehát egyszersmind Észak-Savoya semleges­ségének megszűnése. Belgiumot is csak jelen alakjában s jelen birtokviszonyaiban illeti meg a semlegesség, pedig ennek semlegessé­ge fölött erősebb nemzetközi kötés áll ort, mint a bécsi okmány. S mégis, mihelyt Bel­giumot meghódítaná, akár Francziaország, akár Németország, s ezt a signatarius hatal­mak eltűrnék, a belga semlegesség tényleg, sőt jogilag is véget érne, ha a hatalmak kü­lön egyezményt nem kötnének, s így fönn nem tartanák a neutralitás elvét. Keveset vagy mit sem változtat a dolgon, hogy Fran­cziaország nem fegyverrel hódította el Olasz­országtól Savoyát. E tartomány új államtest alkatrésze lett, s mit e tény kapcsán a »Neue Freie Presse« felhoz, hogy a nemzetközi jogot nem szünteti meg az illető hatalmak hallgatása, az vagy nem áll, vagy az érvelő ellen bizonyít. Amikor az államváltoztatás tényleg megszün­tette az amúgy is kétes életű nemzetközi jogot, a hatalmaknak diplomatiailag be kellett vol­na avatkozniok, hogy a megszüntető tény el­lenére fentartsák Észak-Savoya semlegességét. Nem tették, hallgattak, s hallgattak Svájcz egyenes felszólalásának daczára, tehát a vál­tozott viszonyok természetszerű következmé­nyeibe belenyugodtak. Igaz, hogy egy hata­lom ténye meg nem szüntetheti a nemzetkö­zileg megállapított jogot, de az is igaz, hogy egy állam, tehát a jelen esetben Svájc­, óvása sem védheti meg éppen az illetékes hatalmak által elejtett jogot. Hogy Oroszország a pontusi kérdésben a londoni conferentiára hivatkozott, ezen szin­tén a bécsi lap által felhozott érv nem vág ide. Oroszország azért hivatkozott a hatal­makra, mert nem akart függőben hagyni ön­kényes fellépése által felidézett oly kérdést, mely állandó casus bellit képezhetett volna a párisi szerződés valamennyi aláírójára nézve. Ezért kellett kicsikarnia nyilvános szerződés­szegéséhez az akkori események által megle­pett hatalmak belegyezését. De várjon , ha a jogkérdésben igaza is van Francziaországnak, politikus do­log volna-e az ügy erőszakolása azon esetben is, mikor a hatalmak most végre Svájcz mellé sorakoznának, ez más kérdés. Mihelyt hatalmi kérdéssé lesz akár Francziaország és Svájcz, akár a franczia köztársaság és a nagy államok közt a Vuaehe hegy megerősítése, azonnal alakot változtat a dolog. Ha Francziaország­­gal csak Svájc­ fog szemben állni, akkor úgy jogilag, mint tényleg igaza lesz; ellenkező esetben a jogi elméletek legvilágosabb követ­keztetései sem mentik meg a kellemetlenség­től. És azt hiszszük, Francziaországnak mód­jában van úgy erősíteni meg Savoyát, hogy diplomatiai villongásokra, vagy éppen con­­fliktusokra ne adjon okot. A határőrvidéki külön törvényeknek föntartását, legalább még a jövő évre, ajánlja a pénzügyminiszter költségvetése indokolásában.­­Tekintettel arra, úgy­mond a pénzügyminiszter, hogy a földadó az 1881. XL. t.-czikk 2. §-ában nyert felhatalmazás értelmében az 1884. évtől kezdve már az uj kataszteri munkála­tok alapján fog kivettetni, ugyanazon évtől kezdve a határőrvidéki részekben is, az ott a földadó-szabá­lyozás megtörténtéig érvényben tartott külön adótör­vények megszüntetése mellett a magyar adótörvények lennének érvényre emelendők. De miután az országos földadó-bizottság az új kataszteri munkálatokat csak a folyó év szeptember havában állapította meg végle­gesen, az év még hátralevő része pedig nem elegendő arra, hogy mindazon előmunkálatok és átmeneti in­tézkedések, melyek szükségesek arra, hogy a magyar adótörvények a határőrvidéki részekben 1884. évben életbe léptethetők legyenek, a kellő időben megtétet­hessenek, kénytelen vagyok a határőrvidéki külön adótörvényeket 1884. évre még fentartani, és a ma­gyar adótörvényeknek a határőrvidéki részekben leendő behozatalától egy­előre eltekinteni.« Szegeden teljes sikerrel jön megünnepelve a feltámadás nagyszerű ténye. Ha volt ott egy kétkedő Tamás, az is hívővé lett, midőn a borzalmas seb­helyeken az új élet magasztos lüktetéseit megtapo­­gatá. És nem fordult elő semmi olyan mulasztás, ügyetlenség, vagy baklövés, ami megzavarja néha a legtisztább örvendezést is. Maga az időjárás sem birt rosszalkodni tartósan, csak éppen annyira mutatko­zott haragosnak, a mennyiből megérthetni, hogy a küldöttségekhez illetékesen csatlakozott ő is, mert hát nagy része volt az ünnepély létesülésének eredeti, gyá­szos indokában, így válik tűrhetővé sok ember és sok eset, ha a rosszból, mi lényükben volt s nem is mivele­­teiken múlt, a derék emberek üdvös tevékenysége által áldásos eredmények keletkeznek. És ezek majdnem mindig keletkezhetnek a legnagyobb bajokból is, csak összetartsanak a jó czélra intézett nemes tényezők és lelkiismeretes képességek. Ilyen jellegű volt azon összetartás, mely az elpusztult Szegedet felépítette romjaiból, bámulatosan rövid idő alatt, meglepő alak­ban. A király, a parlament, a kormány és a szegediek érzelmeinek munkás egyesülése olyan csodát mivelt, melyre büszkén tekint az egész magyarság, és a ki­nek vigasztaló, buzdító szavára ilyen csodát mivelt a hazaszeretet tevékenysége: az általános hódolattól környezett király, a nemzet ünnepét egy olyan feje­delmi k­öszönettel fejezte be, a­mely Tisza Lajos ne­meslevele marad örök időkre. A munka fölszaporodásáról az egyes miniszté­riumokban érdekes képet nyújtanak az egyes tárc­ák­­hoz fűzött költségvetési indokolások. A belügyminisztériumban a minisz­ter kijelentése szerint a személyszaporításnak mini­muma kéretik, midőn 1 tanácsosi, 1 titkári, 1 fogal­­mazósegédi, továbbá egy számtanácsosi és egy szám­tiszti új állomás kívántatik. Arra nézve, hogy a bel­ügyminisztériumban csak egy év leforgása alatt is a teendők mily mérvben szaporodnak, fel kell emlí­teni, miszerint 1881-ben beérkezett 64.400, s illetőleg az elnöki hivatal, útlevél-kiadó, számvevőség, alap­igazgatóság és levéltár hozzászámításával 111.611 darab, 1882-ben 121.693 darab, tehát 1881-hez ké­pest 1882-ben 10.082 ügydarabbal több érkezett be. S ez, úgymond az indokolás, így lesz ezután is mert az évről-évre nagy számmal alkotott törvények nagy részének végrehajtását a belügyminisztérium eszközli, másrészt alig van törvény, melyben a belügy­minisztériumnak közreműködni ne kellene. A személy­­szaporítás szükségét egyébként maga közrendésze­tünknek folytonos fejlődése igazolja s e tekintet­ben elegendő csak a fővárosi rendőrség és a csendőrség folyton szaporodó ügyeit szemügyre venni. A csendőrség 1884-ben az egész ország­ban életbe lesz léptetve, s annak folytán a belügymi­nisztériumban 5­6 tisztviselőnek a munkássága foly­ton s kizárólag igénybe lesz véve. A fentebbiekben már előadottakat ki kell még egészíteni azzal, hogy tartassák bármely minisztérium­ban valamely nagyobb szabású tanácskozás vagy en­­quéte, ezekben a belügyminisztérium képviselése a legtöbb esetben szükséges s mindig kívánatos, mert ma az administrate által gondozandó érdekek folyto­nos szaporodásánál fogva a belügyminisztériumnak, mint a par excellence főadministrativ hatóságának közreműködése, csak igen ritkán mellőzhető. A közoktatási minisztérium­ba­n a középtanodai oktatásról szóló 1883. évi XXX. t. sz. végrehajtása ugyanis sok uj és fontos teendőt, részben szervezeti munkákat ró a hivatalokra, melyek a személyzetnek egy magasabb ragu tisztviselővel sza­porítását és e czélból egy új osztálytanácsosi állomás szervezését teszik szükségessé. E mellett a tanügy folytonos fejlődésével a teendők állandóan szaporod­nak és a művészeti, az iparművészeti és iparos-okta­tási ügyek oly kiterjedést vesznek, hogy a beérkező ügydarabok száma évről-évre 3—4000-el növekedik. A múlt évtized eleje óta a munkahalmaz fokozatos szaporodása daczára folyton kevesbített és ma már teljességgel elégtelen fogalmazó személyzet létszámá­nak egy titkári állomással gyarapítása tehát mellőz­­hetlenül szükségesnek mutatkozik, minthogy éppen ezen fokozatban érezhető leginkább a tisztviselők hiánya; az alsóbb fogalmazói személyzet gyakornokok alkal­mazásával lévén ideiglenesen pótolható. A tényleges többlet az új rendszeresítések által a közoktatási mi­nisztériumban csak 2700 frtot tenne. Reformok Oroszországban. Péterváron az hír­lik, hogy a czár belügyi reformokról szóló és a biro­dalmi tanács által eléje terjesztett javaslatot szen­tesített. Az orosz czár és Bulgária. A »Nordd. Alig. Zeitung«-nak azt jelentik Szófiából, hogy a czár Szó­fiába küldte egyik hadsegédjét, hogy részletes fölvi­­lágosítást szerezzen a tartománygyűlésnek a hadügy­minisztériumra vonatkozó határozatának okáról. Eb­ből azt következtetik, hogy Péterváron nem bíznak Jonin jelentéseiben. Ferry kormányelnök Havreban. A franczia kormányelnök Havreban is tartott beszédet. Ebben is kiváltképpen az intransigenseket ostorozta. Ferry mindenekelőtt Havre város érdekei­ről beszélt és megígérte, hogy elő fogja mozdítani e város kereskedelmét, csak azt kívánta, hogy eléged­jék meg a város a lassú haladással, a­mely a tudo­mány adataira támaszkodik. A miniszterelnök áttért ezután az általános politikára és ezt mondta: »Uraim, mikor megalakítottuk ezt a kormányt, nem szándékoztunk erőtetett többséget szerezni, mi megnyitottuk a többséget; hivatkoztunk mindazokra, a­kik meg vannak győződve, hogy a köztársaságnak, valamint minden más formának, szüksége van kor­mányra. Mi valamennyi köztársaságihoz, bármelyik cso­porthoz tartozzanak is, így szólunk: önök mindnyájan jöjjenek hozzánk, a­kik azt hiszik, hogy a köztársa­ságban is tehet jó szolgálatokat a kormány. Mi nem zártuk be az ajtót senki előtt. De vannak emberek, a­kik az első naptól kezdve bezárták ezt az ajtót, az utóbbi ülésszak bezárása után e lármás szünet alatt pedig naponként tátongóbb lett az örvény a köztársasági nyitott nagy többség és azok közt, a­kik elváltak tőle,­­ hogy hallatlan gyalázással és rágalmazással tá­madásokat intézzenek ellene. (Zajos tetszés. Tartós mozgás.) Ez oly tény, a­mellyel számolnia kell minden tájékozott embernek és a­melyet őszintén meg kell fontolnia. Az országban, nevezetesen a végéhez köze­ledő szünet alatt terjeszkedtek az intransigensek. Ezt a nevet használom, a­melynek viselésére büszkék az illetők, és a­melyre a köztársaság jövőjével törődök nem fordíthatnak elég figyelmet. Ha kérdés intéztetik az országhoz, valamint mi is intéztünk nem régen a főtanácsosok választása al­kalmával, akkor a szélső­balpárti és jobbpárti kisebb­ségek, a­melyek fenyegetik az országot, valódi állapo­tukban tehetetlen kisebbségeknek bizonyulnak. Ez volt a főtanácsosok legutóbbi választásának nagy eredménye, haszna és tanulsága, és sohasem szabad elfelednünk, a józanság és okos politika ezen nyilatkozását. E hatást nem fogja eltörölni más el­lenkező nyilatkozat. Mert e nyilatkozatok elszigetel­tek és korlátoltak, mert inkább megtartott, mintsem hódított birtokot képviselnek. E részleges nyilatko­zásokkal szemben elveszítse-e tehát hidegvérét a köz­­társasági párt és a kormány ? Bizonyára nem veszti el, de azért jó, természe­tes, ha azok, a­kik szívükön viselik a köztársaság jö­vőjét, foglalkoznak az intransigens párt e törekvései­vel, nyilatkozásaival és részleges sikereivel. Mely magatartást kell követni a törekvésekkel szemben, a­melyek bizonynyal veszedelmesek a köz­társaságra nézve, és pedig merem mondani, a legve­szedelmesebbek, most egyedül veszedelmesek, mert a monarchista veszedelem nem létezik már. (Ismételt tetszés.) A monarchista veszedelem két sírba temette­­tett, a­melyben nem fog zöldelni a jövő lombja. Ez a veszedelem nem létezik már, de más követi és ezzel szembe kell szállnunk, hogy ellenébe állítsuk az egyet­len gátot: szilárdabb és szilárdabb egyesülését a kor­mány alkotására képes köztársaságiaknak (Tetszés.) Uraim, ez nem reactionarius politika, ezt ne mondja, ne nyomassa ki, ne sürgönyözze senki. (De­rültség.) Ez a köztársaságiak concentrálásának poli­tikája. Mi ugyanis meg vagyunk győződve, velünk együtt igen sok köztársasági, hogy a köztársaság eré­lyes kormány lehet reactio nélkül, hogy köztársasági kormány lehet olyan kormány, a­mely kormányoz és egyszersmind előre halad, és hogy nincs ellentét a tekintély és a haladás eszméje közt. Minthogy ezek közé a köztársaságiak közé tartozunk, szabad-e azt fogni reánk, hogy mi maradó kormányt akarunk ala­kítani ? Nem, uraim, ha pedig mi oly nagyra becsül­jük a rendet, ha mi a köztársasági épület alapjának tartjuk, ennek oka az, hogy a rend első és lényeges föltétele a haladásnak. (Általános helyeslés.) A haladás nem zökkenések és ütések eredmé­nye. Nem, hanem lassú fejlődés, jelensége a társa­dalmi növekedésnek, átalakulásnak, a­mely előbb az eszmékben nyilvánul, átköltözik az erkölcsökbe, vég­re a törvényekbe. Íme ez a haladás, és hogy végbe mehessen a társadalmi növekedés e nyugodt jelensége, mindenek­előtt támogató és állandó kormányra van szükség, a­mely nincs a jövő-menő tömeg mindenféle szeszé­lyére bízva. Szüksége van rendszerre és állandóságra; kü­lönbséget kell tudnia tennie azok közt a reformok közt, a­melyekről beszélnek, a­melyek átmentek a köz­­szellembe, a­melyek eléggé tanulmányoztatak és ki­­vántatnak, szóval azok közt, a­melyek érettek, hogy külön választhassa őket a határozatlan formuláktól és csalfa ígéretektől. De mit beszéljünk kormányról, állandóságról, rendszerről ? Az intransigensek nem akarnak róluk tudni, ellenségei mindezeknek (Derültség.) Komány nem kell nekik; előttük mindenki monarchista, a­ki kormányról beszél; szerintük monar­­chikus kormány alatt fogunk élni, a­meddig egy csepp tekintély lesz ez országban. Kérdem tehát önöktől, uraim, azt tartják-e, hogy monarchiában élnek ? (Nem!) Azt tartják-e, hogy dictatura alatt élnek ? (Nem! Derültség.) Az állandósággal is úgy vagyunk. Az állandó­ság ellenség az intransigensek előtt. Előttük a köz­társaság örökös izgatás, szakadatlan változás. Ennek a furcsa eszmének semmi kilátása sincs ebben a gyü­lekezetben, e nagy iparos város tanácsa tagjainak je­lenlétében, a­mely ismeri az állandóság becsét, a­mely­nek nincs szüksége, hogy megérttessék vele, hogy mi lenne Francziaország belső hiteléből és a külföld előtti tekintélyéből ily állapotok közt. Az intransigensek elve abban áll, hogy kije­lentik, hogy mindezekre nincs szükségük. Ők a követ­kező egyszerű módon járnak el. Egy programmba beírnak mindent, a mi korunkbeli ember agyában megszülethet, minden kívánatos, kárhozatos és korai dolgot; kivétel nélkül mindezt megígérik, és ime így választatják meg magukat képviselőkké. (Derültség.) Az intransigensek politikai programmja, gondo­lom, a huszadik vagy huszonegyedik század dictionary um­ának mutató táblája. Ezzel a politikával szemben, amelyet oly nehéz kielégíteni, a­mely oly szigorú ítéletet mond a közté­ren működő férfiakra, akár a kormány, akár a parla­ment tagjai, e politikával szemben, uraim, mi szeré­nyen, de határozottsággal azt állítjuk, a­melyet eddig követtünk és a­melyet, azt hiszem, meg lehet már ítélni gyümölcseiről. Ha jól számítok, az állandósága e politikájának nyolcz hónapos már. Igen hosszú idő ez az intransigensekre nézve. Biztosítom önöket, reánk nézve is , de igen rövid az ügyekre, az országra és Francziaország méltóságára nézve. — Ez a nyolcz hónapi állandóság mégis terem­tett valamit.« A miniszterelnök elmondja itt, hogy mit tett a kormány, nevezetesen az igazságszolgáltatás és a köz­munkák terén, és így folytatja: »Az eredményeket fogjuk az ország szeme elé tartani. Mi csak ezek által fogjuk védelmeztetni ma­gunkat, a­mi pedig a rendkívüli izgatást, az intransi­gensek növekedő mozgalmát illeti, a­melynek három hónap óta tanúi vagyunk, engedjék meg uraim, azt mondanom, hogy ez izgatást, e mozgalmat jótéte­ménynek lehet tartani! Mert ezután világos a kérdés, mert a zászlók ki vannak bontva és senki sem csalód­hat színükben. Most választani kell a kormány poli­tikája közt, a­melyet a parlament közreműködésével követett, és a másik közt, az intransigens politika közt. E két politika közt választani kell mindazok­nak, a­kik szívükön viselik az ország jövőjét. Középút nincs! hiába törjük fejünket kevert számításon, a­mely csak formára, mázra hasonlítana rendes kormányhoz, de a­mely tulajdonképpen intran­­sigentia lenne, a­mely egyedül a szélső bal engedélyé­vel és támogatásával állhatna meg. Kicsoda támogat­ná ezt a rövid lejáratú, a szélső pártoknak szolgáló politikát? Van-e komoly ember, a­ki arról álmodoz­­hatna, azzal kecsegtethetné magát, hogy ura marad a helyzetnek, miután az egész jövőt elejtette?A­ z á­v i­r­ato­k. Bécs, okt. 17. Rudolf trónörökös és Ste­fánia trónörökösné ma a Bécs város által rende­zett történelmi kiállítást látogatták meg. A fenségek a kiállítást Weiss levéltári igazgató vezetése mel­lett behatóan megszemlélvén, Schmidt építé­szeti főtanácsos által vezetve, a városház dísztermét és boltíves nagy udvarát tekintették meg. Bécs, okt. 17. G­yör­gy görög király délben reggelit adott, melyen Kálnoky gr. külügymi­niszter, a görög követ, a dán követ s a bukaresti és belgrádi görög követek vettek részt. György ki­rály délután fél 4 órakor Gmundenbe utazott, hon­nan családját hozza el, hogy visszatérjenek Athénbe. Bécs, október 17. A »Pol. Cerr.« Szófiából je­lenti, hogy Balabanov külügyi miniszter még e hét folyamában Bécsbe utazik, hogy a vasúti szerződés jóváhagyási okmányát személyesen átadja. Bécsből azután Pétervárra megy, hol a sobranje által elfo­gadott, az orosz foglalási költségek visszatérítésé­ről szóló szerződés jóváhagyási okmányát kézbesítendő

Next