Nemzet, 1883. október (2. évfolyam, 269-299. szám)

1883-10-10 / 278. szám

Budapest, október 9. Bár a horvát vitát veszedelmesen hosz­­szasnak tartjuk, mert abban Tisza miniszter­­elnöknek, ki ma egy gyönyörű beszédben c­áfolta az ellenvetéseket, tökéletesen igaz­sága van, hogy a vita csak a szenvedélyek­nek nyújt tápot, még­sem tagadjuk, hogy a mai ülés sem volt érdektelen. És ezt nemcsak Tisza kiemelkedő szép beszédéért mondjuk, de mert érdekesnek nevezhető Irányi Dániel felszólalása is, ki határozottan az ellenzék el­len fordult, és Mocsáry beszéde, ki vele szem­ben képviselte ma is azt a kérlelhetlen és szélbali politikát, mely mindenben a »né­met« kezét látja, és igy örökösen »Bécs« el­len fordul argumentumaival és feltevéseivel, megfeledkezve arról, hogy ott most csak egy politikai tényező van, kinek Magyarország politikai viszonyaira befolyása van — és ez a magyar király. És őt gyanusitni nem szabad. Egyébiránt, ha meg akart valaki győ­ződni arról, hogy milyen helyes a kormány álláspontja ez ügyben, az Irányi Dániel be­szédéből meggyőződhetett, sőt talán a contra­rio következtetés útján befolyással lehetnek erre azon tapintatlan beszédek is, melyekkel Polónyi Géza és Thaly Kálmán állottak ma elő, mert ezek csak a szenvedélyek felkelté­sére voltak irányozva, a­nélkül, hogy legke­­vésbbé is törődnének akár a visszahatással, akár a megoldással. Polónyi összehordta a hírlapokból még a régen megc­áfolt híreket is, és így köny­­nyedén állttá fel, úgy a bécsi tárgyalások miatt az alkotmánysértés vádját, mint a zágrábi tüntetésben a becsületsértést. Úgy, hogy Tisza mai kiválón sikerült beszédében, nemcsak Polónyi, de a többi gyengébbek kedvéért is, kénytelen volt azt magya­rázni, hogy Taaffeval és más osztrák mi­niszterrel ez ügyben nem is beszélt; hogy a közös miniszterekkel csak a ressort­­jukba tartozó dolgokat beszélte meg; hogy Horvátország nem külföld; tehát a zág­rábi csőcselék ellenünk becsületsértést sem követhet el. De mikor valaki olyan elfogult, mint Polónyi, hogy még saját pártjának fő­lapjával, az »Egyetértés«-sel, is polemizál az országházban, és más lapok vezérczikkével harczol a kormány álláspontja ellen, azzal ugyan hiába beszél valaki higgadtan. Pedig meghallgathatta ő is, az ellenzék többi árnyalata is, Irányi lec­kéztetését, meg­mondta ő határozottan, hogy a horvátokkal egyebet és mást tenni mint a kormány java­sol , sem törvényességi, sem opportunitási szempontokból nem lehet; nem, tekintettel a törvényre és tekintettel, a nemzetközi és poli­tikai helyzetre. Az ország olvasni és megérteni fogja Irányi Dániel hazafias felszólalását és tudni fogja, hogy a meghuny­ászkodás és »capitu­­latio« politikája nem lehet az, mihez ő csatla­kozik. Bármit mondjon még Apponyi is, ki ugyancsak hősiesen utasítá vissza a capitul­a­­tio aláírását, melyet senki sem javasol és tőle sem kérnek. Irányi beszéde nagy vereség volt az el­lenzékre általában, de főleg a szélbalra néz­ve , melynek vélemény-árnyalatait igen érde­kesen illustrálja az a körülmény, hogy Eöt­vöst megtámadja Polónyi, mert nem lát be­csületsértést a horvát ügyben. Polónyit és Mocsáryt figyelmezteti Irányi a lelkiösmeret szavára és a veszélyre, melylyel játszanak. Mezei közbül áll, mint Mahomed koporsója és mondja az összefüggés nélküli lapos meg­jegyzéseket; végül Helfy indítványát bírál­ják valamennyien; mert a revistót abban az értelemben, melyben azt a horvátok lehetővé tennék, feltétlenül perkorrestálják. Másképpen pedig hiába való dolog most indítványozni. Azt nem veszszü­k rossz néven Thalytól, hogy históriai fejtegetésekbe bocsátkozott a szlavón megyék Magyarországhoz tartozan­­dósága felett, mert nem politika és éppen nem alkotmányos politika ugyan bolygatni ezt a kérdést, melyet 1868 ban a törvény és pedig pactum conventum alakjában másképen oldott meg, melyet tehát egyoldalúan fel sem bonthatunk, de legalább igaz historice, hanem hát az már a tapintattal és finomsággal sem egyezik meg, hogy a túlzó horvátokat luna­­ticusoknak nevezi­k el, mert ilyen és hasonló durva kifejezésekkel élnek ugyan ezek is Magyarországgal szemben, mint ma Polónyi is előhozta, hanem ha a szemenszedett go­rombaságokat mind összeszedjük és folytono­san szaporítjuk, akkor bizony tiszta phraseoló­­giából és hatásvadászásból elmehetünk — egészen a szakításig. És azt örömmel constatáljuk, hogy ez a könnyelmű politika nemcsak a mérsé­kelt ellenzék által el nem fogadtatott (pedig a »Pesti Napló« ugyancsak ajánlotta neki) de még a szélsőbal nagy része sem gondol erre. Hanem hát ennek a helyes és kérlelhetlen praemissának természetes következményeit nem ők vonják le, hanem a kormánypárt és annak feje Tisza Kálmán. Mert ebből a prae­­missából nem az következik, hogy erőszakos­kodjunk a horvátokkal, hogy szenvedélyesen támadjuk azokat, mint a szélbal javasolja; sem az, hogy ürügyet adjunk a további izga­tásra, a horvát feliratú régi czimerek eltávo­lításával is, mint Apponyi tanácsra, hanem az, mit a kormány tesz; midőn az ál­lítólagos ürügyet eltávolítja, a kihágás megbüntetése után; és kész az alkotmá­nyos állapotok teljes helyreállítására, ha a rendre nézve biztosítékot adnak a horvátok a magatartásuk által , de azután megköve­teli tőlük a békés viszony ápolását, az alkot­mányos kötelességek legális teljesítését. Méltán monda ma Tisza, ha a kérdést így megoldania sikerül, ekkor tette hazájá­nak a legnagyobb szolgálatot. Akik látták átszellemült arczát és hallák rezgő hangját, akik ismerik a körülményeket, azok igazat adnak neki! Rovás: »Az ideális szempontok, melyek Irányit vezetik, sokszor félreismertetik vele a gyakorlati élet követ­kezményeit.« Ez azon ítélet, melyre Irányi beszéde fölött ju­tott a »Pesti Napló« ma esti lapja. És ezen egy íté­letéből is kitűnik, hogy ama nevezetes bírónak nincs érzéke sem az »ideális szempontok«, sem »a gyakor­lati élet követelményei« iránt a közérdeket illető­leg. Mert soha Irányi nem egyesítette az eszményi és gyakorlati fogalmakat szorosabb és üdvösebb kapcso­latban, mint éppen ma, midőn a magyar állam létér­dekeinek magaslatából merítette hazafias indokait a kormány békülékenységi czéljainak helyeslésére. Hát ugyan mik lehetnek egy államra nézve »az ideális szem­pontok«, ha nem a jogainak érvényesülése, haladásának eszközlése, jövőjének biztosítása iránti sóvárgások, remények és hitteljes törekvések ? És vajjon miből állhatnak ugyanazon államra nézve »a gyakorlati élet követelményei«, ha nem az éber v­eszélyes és lelkiisme­retes megfontolásából mindazon körülményeknek, vi­szonyoknak és eshetőségeknek, melyek nem mellőzhe­tők a­nélkül, hogy a jogok érvényesülése és a jövő biztosítása iránti sóvárgásokat, reményeket és hit­teljes törekvéseket, baj, veszély, romlás ne érje. Igaz, hogy vannak olyan »ideális szempontok« is, melyekről mindig csak a kormány bukására intézik gyökereiket az illetők. Hogy a ilyen idea­­lizmus aztán »a gyakorlati élet követelményeit« nem lája soha egyébben, mint a töb­b-szabad ellenzékiség nyilatkozataiban, az annyival érthetőbb, mert az epedés folytonos sikertelensége tanfalusi kin, ed­edésirs’accroitquandladaterecule. De az Irányi beszédében nem ilyen volt az eszményi látkör, s a practicus észjárás sem. Ezért ítélte azt el, fennidézett sententiával, a »Pesti Napló.« Irányi azonban téved egy nézetében mégis. Azt véli ugyanis, hogy nyilatkozata nem népszerű. Csaló­dik. Az ország békét akar, mert erre van szüksége, nem pedig a gyűlölködés terjedésére. Legyen meg­győződve­­, képviselőtársam, hogy a munkás nép és a valódi értelmiség előtt nem a zavarszítók vannak be­csületben, hanem a törvényes rend emberei. Némely lapok hetvenkednek folytonosan, minden irányban, de az a politika csak a példányok árusítására szól, nagy dob és réztányér gyanánt. A nemzeti lelkűlét komoly, higgadt politikát követel. Ez nem zárja ki az erély és erő kifejtését, midőn szükség van rá, de nem megy a Hübelabalázsok után. Az ilyen lelkületű nemzet kormányának becsületes politikájával nincs nehézség a kibékülésre, csak legyen hozzá jóhiszemű készség Horvátország részéről is, melynek a zavar­gásból bizony nem lehet semmi haszna. És ha nem csalódunk számításainkban, akkor Irányi is méltán hivatkozhatik érdemes részére az engesztelődés elő­mozdításában. Ha pedig csalódnánk, na hát azon esetben sem válik szégyenünkre vagy kárunkra, hogy a ridegebb eljáráshoz csak akkor folyamodunk, midőn a szelíd intézkedések sikeretleneknek bizonyulnak. A főrendiháznak október hó 10-re hirdetett ülé­se n­e­m fog megtartatni. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekez­letén Irányi Dánielnek a csángó-ügyre vonat­kozó indítványa lévén napirenden, Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kormány nem ellenzi az indítvány tárgyalását, csak azon óha­ját fejezte ki, hogy az addig napirendre ne tűzessék, míg a pénzügyminisztériumnak erre vonatkozó jelen­tése be nem adatik, a jelentés előterjesztését pedig a legközelebbi napok valamelyikére kilátásba helyezte. Tisza Kálmán miniszterelnöknek szintén nincs kifogása az indítvány tárgyalása ellen, mely alkalommal e kellemetlen ügy tisztázása megtörtén­hetik. Egyszersmind egyes részleteket olvasott fel a kormánybiztosi jelentésből, melyből világosan kitűnik, hogy azok, a­kik visszatértek, csak a munkakerülő, selejtes elemet képviselték. Az értekezlet az előadottakat helyesléssel fo­gadván, Vizsolyi elnök bejelenti, hogy miután a delegativ tagjainak megválasztása küszöbön áll, a kijelölés a párt részéről a holnap este tartandó értekezleten fog megejtetni. Ezzel az értekezlet véget ért. (D. K.) A horvát czimerkérdés ügyében a miniszterel­nök által előterjesztett határozati javaslat fölötti vita holnap valószínűleg befejeztetik, miután még csak Csanády és Kállay szélsőbali képviselők van­nak szólásra följegyezve és ezután a két indítványozó Helfy és Szilágyi tartják zárbeszédüket. Ha a szavazás holnap még idejekorán megtörténik, Iványi­nak a csángó-ügyre vonatkozó indítványát még hol­nap, de legkésőbb holnapután kezdik tárgyalni és minthogy az ezen indítvány fölött eredhető vita, vala­mint a válaszok az esetleges interpellációkra alkal­masint még két ülést fognak igénybe venni, a pénz­ügyminiszter, mint a Bud. Corr. jelenti, a j­övő évi költségvetési előirányzatot szomba­ton fogja a képviselőház elé terjeszteni. A horvát kérdésről a londoni »Standard« a kö­vetkező vezérczikket közli: »Úgy látszik, most alapos kilátás van rá, hogy a nehézség a lajtántúli kormány és Horvátország közt barátságosan fog kiegyenlíttetni és ha e feltevés helyesnek fog bizonyulni, Európa újabb bizonyítékát fogja látni annak, hogy az osztrák-magyar monarchiát mily nevezetes ügyességgel kormányozzák. A nyilat­kozatot, melyet a magyar miniszterelnök az alsóház­ban tett, egészet­ az a mérséklet és államférfias felfo­gás jellemzi, melyhez már hozzá szoktunk e politiku­soknál, kiknek a modern idők legnehezebb államférfias problémáival kell mindig foglalkozzok. Tisza úr meg­jegyezte, hogy mikor a zavargás Horvátországban elő­ször ütött ki, állítólag a magyar felirású czimerek kitű­­zése miatt, a hatóságok első teendője volt az erőszakra erőszakkal felelni és a rendet helyreállítani. Ez meg­történt. E kötelesség teljesítése után a kormány érezte, hogy legközelebbi teendője megtudni, hogy alapos panasz-e az oka a horvátországi zavargásoknak. Nem akarta a dolgot végletekig vinni, sem pedig insistálni arra, amit némelyek az állam strict jogának nevezné­nek, hanem inkább azt kívánta megtudni, őszinték-e a panaszok; azért olyan parancsokat adott, melyekből teljesen kitűnik, hogy a kormány nem tervez táma­dást a horvát nemzetiség ellen. Ezt a czélt tartva szem előtt, Tisza úr meghagyta, hogy a horvát nyelvű felírások meghagyassanak, a két­nyelvű czimerek he­lyébe pedig felírás nélküliek alkalmaztassanak. Ha ez az intézkedés, így érvel Tisza úr,kielégíti a horvátokat, ak­kor ki fogják mutatni,hogy nem szándékoznak fellázadni a lajtántúli állam szuverainitása és egysége ellen. Ha pedig ez az engedmény — pedig kétségtelen, hogy ez engedmény — nem keltene megelégedést, akkor vilá­gos lesz, hogy az alkotmánynak nem­ törvényes úton való megváltoztatása contempláltatik és Magyaror­szág tudni fogja, hogy az állam jogait és fenségét miképpen védje meg. A miniszter felhívta a törvényho­zást, nyilatkozzék, helyesli-e vagy nem az általa aján­lott eljárást. A tárgyalás eredménye iránt, alig lehet kétség. A horvát képviselők kijelentették, hogy Tisza úr compromissuma kielégíti őket és hogy a kamará­ban el fogják foglalni helyeiket, mihelyt az ügy ked­vező elintézést nyer. Ily körülmények közt majdnem hihetetlen, hogy a békés megoldás akadályokba üt­közzék. Tagadhatatlan, hogy a kormány engedményeket tesz oly egyéneknek, kik követeléseiket erőszak útján nyilvánították. De másfelől a zavargók ellen nem cse­kély szigor fejtetett ki és a kormány nem tágít, amíg a rend helyre nem áll. A kettős monarchia kormányzói mélyen érzik a fenyegető veszélyeket és a nehéz pro­blémákat, melyekkel minden perezben szemben áll­hatnak és ezért a horvát nemzeti érzékenységgel csínján fognak bánni.­A horvátok, mint szláv faj, haj­landók magukat tovaragadtatni minden mozgalom ál­tal, mely valamely szomszéd szláv államban kiüthet­ne. És ez időszerint a monarchiával határos szláv ál­lamok mind nyugtalanoknak látszanak és forrongnak. Ausztria és Magyarország tehát bölcsen teszik, ha előrelátóan rendbehozzák a saját házukat.« A fiumei nyelvkérdés. — Saját tudósítónktól. — Fiume, okt. elején. A magyarnyelv-ellenes tüntetések vagy mond­­juk izgatásokról oly sokféle képtelen és egymással is tel­jesen ellentétes hírek járják be ez idő szerint a hazai lapokat, hogy valóban ideje e híreket valódi alapjukra vissza­vezetni, s a­mi bennök valóság, — mert valami csakugyan van a dologban — azt túlzás nélkül fel­deríteni. Erre mindenek előtt szükség — kijelenteni azt, hogy az itteni lakosság alsóbb rétegének, a munkás népnek ily izgalomról tudomása sincsen, sőt ilyen haj­togatásokkal még meg sem közelíthető. E népnek ha­zafias szelleme minden kétségen felül áll, ő büszke erre s jaj annak, ki ez irányban megtámadná. A­mi pedig az értelmesebb osztályt, az itteni polgári családokat illeti, ezek kivétel nélkül üzlettel foglalkozva, saját érdeküket nagyon is jól tud­ják felfogni. Ők legjobban felismerik a különböző nyelvek ismeretének kézzel fogható előnyeit. Itt foly­ton idegen kereskedő házak települnek le, melyek újra saját érdekükből leginkább itteni egyéne­ket óhajtanak alkalmazni üzleteikben, mert ezek ol­csóbbak, megbízhatóbbak s ismerik a piaczot is; s idegent csak ott s azért alkalmaznak, midőn a nyelv­­ismeret hiánya erre kényszeríti őket. Ezért tapasztal­ható, hogy az olasz és német nyelven kívül, a fran­­cziát és angolt nemcsak az iskolákban, de főleg ma­gán nyelvmesterek útján, mily szorgalmasan tanul­ják, főleg az utóbbi időkben, mióta t. i. felismerhették hogy Fiume kereskedelme nem szorítkozik csupán a régi kényelmes valóban nem sok nyelvismeretet igénylő faüzletre, hanem az anya­ország összes pro­­ductumait felkarolva, hatalmas árban indult meg nyugat felé. Képzelhető-e már most az, hogy üzlettel fog­lalkozó s érdekeit oly jól kiszámítni tudó nép éppen, azon ország nyelve ellen lépjen fel ellenségesen, a­melylyel naponta szorosabb üzleti összeköttetésbe jön ? Hányszor hallhatni idősebbek részéről ezen fel­kiáltást : egy ujjamat adnám, ha megtanulhatnám a magyar nyelvet! A lakosság ezen s tehát legszámosabb s befolyá­sosabb osztályát a magyar nyelv­ellenes izgatásra csak fogékonynak is tartani merőben képtelenség. A lakosság azon osztálya pedig, mely a keres­kedelmi körön kívül áll: itteni vagy ide települt ma­gánzók, nyugalmazott állami vagy más hivatalnokok, üzlettől visszavonult kereskedők, kik régebben min­dig arról és jogosan panaszoltak, hogy gyer­mekeik nevelése itt az olasz nyelv kizáróla­gos használata miatt oly egyoldalú, hogy kény­telenek távoli iskolákban költekezni, hogy most midőn e bajon, legalább részben segítve van, éppen azon nyelv tanulása ellen izgatnának, a­melynek elsajátításával, a szemük előtt levő példák szerint gyermekeik legkönnyebben kapnak alkalma­zást, akár az állam szolgálatában, akár magán­válla­latoknál, ez hasonlóan fel sem tehető. Hisz hol van itt az egyetlen fiatal ember, ki a magyar nyelvet elsajátítva, vagy a vasutaknál, vagy másutt állomást ne kapott volna! sőt a szükséges szám mai napig nincs fedezve. Ez tény, melyet elvi­tatni nem lehet; s ha a viszonyok ilyen állása mellett a magyarnyelv-ellenes bujt­ogatásnak mégis van némi nyoma, ez oly körülmény, melynek úgy külforrására, mint indokára könnyen reá jöhetni. Az egész dolog ugyanis, csak egynéhány egyénnek tisztán személyes érdekeire vezethető vissza. A kérdés ugyanis így állítható fel : Kiknek nincs érdekükben, vagyis kiknek sérti érdekeit a magyar nyelv tanításának hovatovább, in­kább való terjedése? Felelet: részint azoknak, kik saját állásuknál fogva a magyar nyelv elsajátítására kötelezettek lévén, ezen kötelezettségek alól kibúvhatni vélnének akkor, ha az állam nyelve nem nyerhetve tért, in­nen teljesen kiszorulna; — részint pedig azoknak, kik hasonlóan saját állásukat —melyben magu­kat eddig az olasz nyelvnek kizárólagos használása mellett nélkülözhetleneknek tartották, most az olasz nyelvet is teljesen biró magyar tanerők alkalmazása által megingatva látják. Ezeknek merészsége odáig ment, hogy az állomásaikhoz különben is megkivántató ma­gyar hon­polgárság kötelezettsége alól is kibúv­ni tudtak, mi természetesen mindaddig, de csak­is addig sikerülhetett, míg az olasz nyelv ki­zárólagos voltában támaszt találva, arra nem is számí­tottak, hogy elvakultságuk ideje alatt, mások sem vol­tak restek, hanem akartak és tudtak gondoskodni oly tanerőkről, kiknél az olasz tannyelv akadályt nem ké­pez, s kik buzgó apostolaivá válhatnak úgy a város mint az állam nevelési érdekeinek, hacsak buzgal­mukban, nem lőnek túl a czélon. Tehát itt is fizetett ellenségekkel állunk szemben, kik annál veszélyesebbek, mert állá­suknál fogva a lakosság minden osztályához, rétegé­hez hozzáférve, képességük megadja nekik a tapinta­tot arra, hogyan és hova kell a búj­toga­tás szikráját do­bni, hogy az lángot vethessen. »A magyar nyelv a megtanulhatlanságig nehéz s igy az ifjak hasztalan vesztegetik idejüket vele» han­goztatják egyik helyen. »A magyar nyelven előadott tantárgyakból az illetők bizonyára megbuknak, s így veszélyeztetik pályájukat« volt a másik jelszó, a családokhoz intézve. »A város nyelvbeli autonómiájának kijátszására van intézve az egész rendszer« hangoztatják a municipá­­lis körökben. »Előbb még kötelező tantárgy sem volt a magyar nyelv;azután kötelezővé vált sime most némely szaktárgyak előadására is alkalmazni akarják, mi által a város culturnyelve, az olasz foly­ton tért veszt, mig véglegesen kiszorittatni fog! Tények mutatják, hogy ily badar beszédek még, az értelmesebb körökben is hitelre találnak. Több, je­lesen 37 család aláírásával ellátott kérvény fekszik a városi tanács előtt s bár elvárhatólag simán fog elin­­téztetni, de ellensúlyozásául a lapok első­sorban ma­gukat tekintve az itteni culturnyelv őreinek s még az árnytól is tartva, mely ezt fenyegeti,s ugyancsak han­goztatják a város autonómiáját, főleg a nyelv kérdésé­ben, az illető iskolai szerződésre utalva. Ily viszonyok között azonban téves nézet volna itt is horvát szellemben működő kezeket, mint facto­­rokat keresni. Ezeknek az olasz nyelv épp úgy szálka a sze­mükben, mint a magyar, s épp ezért a jelzett urak s az itteni egynéhány horvát com­pheus között együttes működésről szó sincs. De a magyar nyelv ellen való bujtogatás által részben előidézett s téves tudósítások nyomán már a hit szárnyaira kell kedvetlen hangu­lat, víz az ő malmukra, s bár­mennyire lejárt egyé­nek is ők, de van eszköz a kezükben a hangulat elke­­serítésére. Ezért szükség a dolog lényegét ismerni, mozza­natait figyelemmel kisérni, s mindenek felett kerülni azt, mit éppen hazai némely lapjaink tesznek, hogy téves információk alapján az itteni viszonyokat s fő­leg itteni lapok irányát egészen ferde színben tüntetve fel, méltatlan gyanúsításokat hoznak színre. Ilyen az hogy a »Bilanciát« horvát szelleműnek, a »1, Avveni­­re«-t pedig irredentistának jelezik. A Bilancia 16 évi fennállása óta mindig hazafias szelemben működő soha szint nem változtató tiszteséges modorú lap volt, az jelenben is, s a jövőre is, tulaj­donosának s szerkesztőjének úgy egyéni jelleme, vala­mint társadalmi független állása s józan politikai gondolkodása teljes biztosítékot nyújt az iránt, hogy lapja Fiume közvéleményének őszinte visszhangja leend. Oly egyén, kit a szerkesztői pályán — a haszon minden kilátása nélkül — már évek óta csakis a köz­ügyek iránti érdeklődés s azon személyes ambitio tart, hogy egy minden irányban független na­pi­lapot fentartson, a félreismerésből eredő gyanúsí­tást valóban nem érdemelte. Az »Avvenire« egy új napi­lap. Szerkesztője nemcsak ügyes tollú s gyakorlott journalista, hanem egyszersmind a helyi viszonyokkal sokkal jobban szá­molni tudó politikus, semhogy új vállalatával itt oly magot akarna elhinteni, melynek az itteni talaj éppen nem kedvező. Ezzel nem azt akarjuk állítani, mintha őt az irredentia irányától csak a talaj kedvezőt­­lensége tartaná vissza, hanem azt, hogy egy itten fen­­állható lap helyes irányát felismerve, épp oly hazafias álláspontra helyezkedett, mint régi collegája a Bilancia. A »Studio e Lavoro« czímű heti­lapot is bár­mily oldalú ellenséges iránynyal gyanúsítani épp oly igaztalan eljárás volna. S ha mindamellett, hogy mind a három lap ugyan­azon hazafias elveket vallja, egymás között a hírlapi kölcsönös ildomosságnak nem éppen követésre méltó példáját mutatják, ennek indoka nem különböző po­litikai színezetben, hanem apró személyeskedésben található. Az utóbbi utczai esemény is, mely annyiféle in­­terpretatióra adott még a hazai lapokban is alkalmat, s mely abból állott, hogy a »L’avvenire« szerkesztőjét az itteni egyetlen életlap álszerkesztője az utczán megtámadva, ez vitézségéért megveretéssel lakott, a lapok irányára nézve semmi jellemzéssel nem bír. Ha már az itteni viszonyokat a valóságnak meg­felelő ilyen oldalakról felismertük, vonjuk ki belőle azon tanulságot, hogy mindenekelőtt szükséges tisztá­ban lenni az iránt, hogy a magyar nyelv tanításával meddig akarunk terjeszkedni ? Ha megmaradunk a mellett, mit képviselőnk Csernátony mondott beszá­moló beszédében, melynek minden szava élénk vissz­hangra talált, s egy más alkalommal koszorús köl­tőnk Jókai is itt oly általános tetszés között szokott fenkölt szellemében hirdetett egy tiszteletére rendezett diszebéd alatt, akkor nyilvánítsák ezt az intéző körök is, saját programmjuknak, s ezzel nem­csak élét vesszük a magyar nyelv tanítása ellen inté­zett minden további bujtogatásnak, de sőt czélunk ön­zés­telensége minden félremagyarázhatást kizár­ni fog. »Legyen Fiume olaszul beszélő, de az anya­országgal együtt érző város!« ez volt a nézet, melyet mindketten tolmácsoltak. Mit jelent ez a nevelésre vonatkozólag a gya­korlatban ? bizonyára csak azt, hogy a város c­u­l­­tárnyelvét, az olaszt, melyhez őt traditiói fűzik, tartsuk tiszteletben. De hogy ezen nekünk ide­gen idióma leple alatt, a fiatalság szelleme és politi­kai gondolkodása elidegenítő irányban ne vezettethes­sék, legyen az ifjúság nevelése kizáróan oly kezek kö­zött, melyek a hazaszeretet nemes csepjeit az ifjúság anyanyelvén fogják a fogékony keblekbe csepegtetni. Ezt pedig idegen tanerőktől várnunk sem lehet, míg saját embereink fáradozásainak ez leen a legszebb jutalma. Jelentsük ki továbbá azt, hogy az anyaország nemcsak kereskedelmi érdekből karolja fel koronája gyöngyét, hanem a nevelés terén is, az államnyelv megtanulhatására minden eszközöket rendelkezésére bo­csájtva, az ifjúságnak az államszolgálat széles pá­lyáját is felnyitja előttük. De midőn e nemes áldozatot meghozzuk, ne csök­kentsük annak valódi értékét azzal, hogy ez áldozatot bármily szín alatt is, legyen bár az, az ők jól felfogot érdeküknek hangoztatása is, de némileg reá erősza­kolva, azon gyanúsításra szolgáltassunk alkalmat, mintha mi más ezért, jelesen az ő anyanyelvük kiszo­rítását tartanók szem előtt. Ha ezt mint axiómát felállítjuk, bizonyára el fogjuk érni azt, hogy ők fognak kérni azért, a­mit most önként, de reájuk nézve a kötelezettség alkal­mazása mellett nyújtva, némi bizalmatlansággal fo­gadnak. Az angol kormány azon idő alatt, hogy a ró­­niai szigeteket birtokló, jóllehet a közigazgatás s a közbiztonság érdekében nagy áldozatokat hozott, de a nevelés terén elvárta, míg a lakosság könyö­rögve jött angol iskolák felállításáért. Akkor megtette. Ez után ama szigetek lakóinak nagy része oda jutott, hogy az anyaország nyelvének birtokában a szigeteken alkalmazott hatóságok és az összes levantei angol consulatusoknál alkalmazást talált, nem is említve azon roppant előnyt, melyet ezen nyelvnek leírásával a kereskede­lem terén elértek. Kövessük a jó példát! A­mi pedig a számukban jóllehet megapadt, de kenyérérdek miatt annál makacsabb s alattomo­sabb fizetett ellenségeinket illeti, tán el­­jött volna az ideje, hogy elnézés helyett, melyet ők gyengeségnek tartanak, valahára a szigort alkalmazzuk, melyre képesnek sem tartanak. S az ő szempontjukból tán nem is egészen helytelenül. Hány komoly intés hangzott el, hány határidő fűzetett az állam nyelvének elsajátítására ? s minő eredménynyel ? az ingyenes tanfolyam a magyar nyelvből éveken át fentartatott. S kik vették igénybe ? alsóbb, nagyob­­bára kezelési tisztviselők, s napi dijnokok, kik előme­­netük biztosítására, több vagy kevesebb sikerrel, de készséggel használták fel az alkalmat. De azok, kiknek már kezdetben sikerült magasabb állomást el­nyerni, tán kettőnek kivételével,ahelyett hogy jó példát adva saját hatáskörükben buzdítólag működtek volna, éppen azok ellenkezőjét tették , mert részint potec­­tióban, részint pedig abban bízva, hogy a kormány úgy sem veszi komolyan a dolgot, miután itt úgy a hiva­talos mint a tannyelv az olasz, abban jártak, hogy még az igyekezőket is visz­szatartsák, egyfelől annak bizonyításával, hogy a nyelv megtanulhatatlan, más­felől pedig, nehogy a netalán mutatkozó sikerből kö­vetkeztetést vonva, a reájuk rótt kötelezettség is ko­molyan vétessék. De mivel mindezen gondolkodásuk mellett a ma­gyar nyelv itt mégis hova-tovább tért nyer, más térre is átvitték az izgatást, jelesen a családok közé, s a­hol még jobb talajra remélnek akadni: a város nyelv­­autonómiájának kényes terére is. Ha tehát elkerülni akarjuk, hogy legnemesebb mert teljesen önzéstelen áldozataink gyümölcsét a személyes érdek megmérgezze, semmisítsük meg a bujtogatás eszközét azzal, hogy az államnyelv tanítá­sának kérdésében, az érdekelt felek hivatott képvise­lőit meghallgatva, ne nyújtsunk többet, mint a­mennyit ők készséggel fogadnak, hogy a reá erőszakolásnak még csak látszata is kerülve legyen. Ha saját érdekeiket ők másképpen fogják fel mint mi, n ám lássák következményeit. A nyertes fél mi maradunk. Gyakorlati s jól számí­tó emberek­kel lévén dolgunk, ha hibás lépést tennének is kez­detben, azt ők fogják leghamarabb belátni. Táviratok. Bécs okt.9. (Eredeti távirat.) A görög királyi pár elutazásának napja nincs még megálla­pítva ; valószínűleg 8—9 napot fog még Bécsben tölte­ni. A királyné ki fog rándulni Gmundenbe, hogy meg­látogassa a hannover­i özvegy királynét, anyjának nővérét. Bécs, okt. 9. (Eredeti távirat.) A »Pol. Corr.« jelenti: A tartománygyűlés 8-ki ülésében 39 szóval 6 ellen elfogadta a vasúti szerződést, az Orosz­országgal a megszállás költségének megtérítése vé­gett kötött szerződést pedig 40 szavazattal. A tarto­mánygyűlés elismerte, hogy a négyes conferentiában a bolgár meghatalmazott által elért siker fölülmúlja a várakozást. A bizottság jelentése adatok alapján kiemeli, hogy a meghatalmazottak Sobolev tábornok határozott rendelete következtében írták alá a vasúti szerződést. Bécs, okt. 9. (E r­e­d­e t­i távirat.) A »Pol. Corr« lembergi tudósítója nagy elismeréssel szól a galicziai tartománygyűlés ruthén tagjainak mérsé­­keltségéről és több jelet említ, a­melyek a lengyelek és a ruthének közeledésére vallanak. Súrlódás és fél­reértés bizonyára lesz még köztük, de a haladás nagy és az illetők ráléptek már a czélhoz vezető útra. Bécs, okt. 9. A »Politische Correspondenz« sze­rint Lembergben minden körben, mely a számbavehe­­tőségre csak a legkisebb igényt is tarthat, egyhangú­lag elvetik azon eszmét, hogy Gácsországban lengyel lövésztestület alakitassék. Eddigelé egyetlen egy kép­viselőt sem sikerült megnyerni, hogy a tartománygyű­­lésben ez iránt kérvényt nyújtson be, mely különben is okvetetlenül elvettetnék. E szerint önmagától el­esik az a hit, mintha ezen eszme a két lengyel nemze­tiségű minisztertől eredt volna. Páris, okt. 9. (Eredeti távirat.) A »Gaulois« azt a sensatiós hírt közli, hogy Ferry találkozni kívánt Bismarck herczeggel és hogy a német kanczellár okt. 19-két tűzte ki a találkozás napjául. Az alkudozás tárgyát a lefegyverzés fogja képezni. Páris, okt. 9. Megerősítést nyer az a hir, hogy Campenon tábornok neveztetik ki hadügyminiszterré. Páris, okt. 9. A cochinchinai kormány­zónak Saigonból mai kelettel érkezett távira­ta constatálja, hogy a helyzett Tonkingban az annami meghatalmazottak megérkezése és a

Next