Nemzet, 1883. október (2. évfolyam, 269-299. szám)
1883-10-10 / 278. szám
Budapest, október 9. Bár a horvát vitát veszedelmesen hoszszasnak tartjuk, mert abban Tisza miniszterelnöknek, ki ma egy gyönyörű beszédben cáfolta az ellenvetéseket, tökéletesen igazsága van, hogy a vita csak a szenvedélyeknek nyújt tápot, mégsem tagadjuk, hogy a mai ülés sem volt érdektelen. És ezt nemcsak Tisza kiemelkedő szép beszédéért mondjuk, de mert érdekesnek nevezhető Irányi Dániel felszólalása is, ki határozottan az ellenzék ellen fordult, és Mocsáry beszéde, ki vele szemben képviselte ma is azt a kérlelhetlen és szélbali politikát, mely mindenben a »német« kezét látja, és igy örökösen »Bécs« ellen fordul argumentumaival és feltevéseivel, megfeledkezve arról, hogy ott most csak egy politikai tényező van, kinek Magyarország politikai viszonyaira befolyása van — és ez a magyar király. És őt gyanusitni nem szabad. Egyébiránt, ha meg akart valaki győződni arról, hogy milyen helyes a kormány álláspontja ez ügyben, az Irányi Dániel beszédéből meggyőződhetett, sőt talán a contrario következtetés útján befolyással lehetnek erre azon tapintatlan beszédek is, melyekkel Polónyi Géza és Thaly Kálmán állottak ma elő, mert ezek csak a szenvedélyek felkeltésére voltak irányozva, anélkül, hogy legkevésbbé is törődnének akár a visszahatással, akár a megoldással. Polónyi összehordta a hírlapokból még a régen megcáfolt híreket is, és így könynyedén állttá fel, úgy a bécsi tárgyalások miatt az alkotmánysértés vádját, mint a zágrábi tüntetésben a becsületsértést. Úgy, hogy Tisza mai kiválón sikerült beszédében, nemcsak Polónyi, de a többi gyengébbek kedvéért is, kénytelen volt azt magyarázni, hogy Taaffeval és más osztrák miniszterrel ez ügyben nem is beszélt; hogy a közös miniszterekkel csak a ressortjukba tartozó dolgokat beszélte meg; hogy Horvátország nem külföld; tehát a zágrábi csőcselék ellenünk becsületsértést sem követhet el. De mikor valaki olyan elfogult, mint Polónyi, hogy még saját pártjának főlapjával, az »Egyetértés«-sel, is polemizál az országházban, és más lapok vezérczikkével harczol a kormány álláspontja ellen, azzal ugyan hiába beszél valaki higgadtan. Pedig meghallgathatta ő is, az ellenzék többi árnyalata is, Irányi leckéztetését, megmondta ő határozottan, hogy a horvátokkal egyebet és mást tenni mint a kormány javasol , sem törvényességi, sem opportunitási szempontokból nem lehet; nem, tekintettel a törvényre és tekintettel, a nemzetközi és politikai helyzetre. Az ország olvasni és megérteni fogja Irányi Dániel hazafias felszólalását és tudni fogja, hogy a meghunyászkodás és »capitulatio« politikája nem lehet az, mihez ő csatlakozik. Bármit mondjon még Apponyi is, ki ugyancsak hősiesen utasítá vissza a capitulatio aláírását, melyet senki sem javasol és tőle sem kérnek. Irányi beszéde nagy vereség volt az ellenzékre általában, de főleg a szélbalra nézve , melynek vélemény-árnyalatait igen érdekesen illustrálja az a körülmény, hogy Eötvöst megtámadja Polónyi, mert nem lát becsületsértést a horvát ügyben. Polónyit és Mocsáryt figyelmezteti Irányi a lelkiösmeret szavára és a veszélyre, melylyel játszanak. Mezei közbül áll, mint Mahomed koporsója és mondja az összefüggés nélküli lapos megjegyzéseket; végül Helfy indítványát bírálják valamennyien; mert a revistót abban az értelemben, melyben azt a horvátok lehetővé tennék, feltétlenül perkorrestálják. Másképpen pedig hiába való dolog most indítványozni. Azt nem veszszük rossz néven Thalytól, hogy históriai fejtegetésekbe bocsátkozott a szlavón megyék Magyarországhoz tartozandósága felett, mert nem politika és éppen nem alkotmányos politika ugyan bolygatni ezt a kérdést, melyet 1868 ban a törvény és pedig pactum conventum alakjában másképen oldott meg, melyet tehát egyoldalúan fel sem bonthatunk, de legalább igaz historice, hanem hát az már a tapintattal és finomsággal sem egyezik meg, hogy a túlzó horvátokat lunaticusoknak nevezik el, mert ilyen és hasonló durva kifejezésekkel élnek ugyan ezek is Magyarországgal szemben, mint ma Polónyi is előhozta, hanem ha a szemenszedett gorombaságokat mind összeszedjük és folytonosan szaporítjuk, akkor bizony tiszta phraseológiából és hatásvadászásból elmehetünk — egészen a szakításig. És azt örömmel constatáljuk, hogy ez a könnyelmű politika nemcsak a mérsékelt ellenzék által el nem fogadtatott (pedig a »Pesti Napló« ugyancsak ajánlotta neki) de még a szélsőbal nagy része sem gondol erre. Hanem hát ennek a helyes és kérlelhetlen praemissának természetes következményeit nem ők vonják le, hanem a kormánypárt és annak feje Tisza Kálmán. Mert ebből a praemissából nem az következik, hogy erőszakoskodjunk a horvátokkal, hogy szenvedélyesen támadjuk azokat, mint a szélbal javasolja; sem az, hogy ürügyet adjunk a további izgatásra, a horvát feliratú régi czimerek eltávolításával is, mint Apponyi tanácsra, hanem az, mit a kormány tesz; midőn az állítólagos ürügyet eltávolítja, a kihágás megbüntetése után; és kész az alkotmányos állapotok teljes helyreállítására, ha a rendre nézve biztosítékot adnak a horvátok a magatartásuk által , de azután megköveteli tőlük a békés viszony ápolását, az alkotmányos kötelességek legális teljesítését. Méltán monda ma Tisza, ha a kérdést így megoldania sikerül, ekkor tette hazájának a legnagyobb szolgálatot. Akik látták átszellemült arczát és hallák rezgő hangját, akik ismerik a körülményeket, azok igazat adnak neki! Rovás: »Az ideális szempontok, melyek Irányit vezetik, sokszor félreismertetik vele a gyakorlati élet következményeit.« Ez azon ítélet, melyre Irányi beszéde fölött jutott a »Pesti Napló« ma esti lapja. És ezen egy ítéletéből is kitűnik, hogy ama nevezetes bírónak nincs érzéke sem az »ideális szempontok«, sem »a gyakorlati élet követelményei« iránt a közérdeket illetőleg. Mert soha Irányi nem egyesítette az eszményi és gyakorlati fogalmakat szorosabb és üdvösebb kapcsolatban, mint éppen ma, midőn a magyar állam létérdekeinek magaslatából merítette hazafias indokait a kormány békülékenységi czéljainak helyeslésére. Hát ugyan mik lehetnek egy államra nézve »az ideális szempontok«, ha nem a jogainak érvényesülése, haladásának eszközlése, jövőjének biztosítása iránti sóvárgások, remények és hitteljes törekvések ? És vajjon miből állhatnak ugyanazon államra nézve »a gyakorlati élet követelményei«, ha nem az éber veszélyes és lelkiismeretes megfontolásából mindazon körülményeknek, viszonyoknak és eshetőségeknek, melyek nem mellőzhetők anélkül, hogy a jogok érvényesülése és a jövő biztosítása iránti sóvárgásokat, reményeket és hitteljes törekvéseket, baj, veszély, romlás ne érje. Igaz, hogy vannak olyan »ideális szempontok« is, melyekről mindig csak a kormány bukására intézik gyökereiket az illetők. Hogy a ilyen idealizmus aztán »a gyakorlati élet követelményeit« nem lája soha egyébben, mint a több-szabad ellenzékiség nyilatkozataiban, az annyival érthetőbb, mert az epedés folytonos sikertelensége tanfalusi kin, ededésirs’accroitquandladaterecule. De az Irányi beszédében nem ilyen volt az eszményi látkör, s a practicus észjárás sem. Ezért ítélte azt el, fennidézett sententiával, a »Pesti Napló.« Irányi azonban téved egy nézetében mégis. Azt véli ugyanis, hogy nyilatkozata nem népszerű. Csalódik. Az ország békét akar, mert erre van szüksége, nem pedig a gyűlölködés terjedésére. Legyen meggyőződve, képviselőtársam, hogy a munkás nép és a valódi értelmiség előtt nem a zavarszítók vannak becsületben, hanem a törvényes rend emberei. Némely lapok hetvenkednek folytonosan, minden irányban, de az a politika csak a példányok árusítására szól, nagy dob és réztányér gyanánt. A nemzeti lelkűlét komoly, higgadt politikát követel. Ez nem zárja ki az erély és erő kifejtését, midőn szükség van rá, de nem megy a Hübelabalázsok után. Az ilyen lelkületű nemzet kormányának becsületes politikájával nincs nehézség a kibékülésre, csak legyen hozzá jóhiszemű készség Horvátország részéről is, melynek a zavargásból bizony nem lehet semmi haszna. És ha nem csalódunk számításainkban, akkor Irányi is méltán hivatkozhatik érdemes részére az engesztelődés előmozdításában. Ha pedig csalódnánk, na hát azon esetben sem válik szégyenünkre vagy kárunkra, hogy a ridegebb eljáráshoz csak akkor folyamodunk, midőn a szelíd intézkedések sikeretleneknek bizonyulnak. A főrendiháznak október hó 10-re hirdetett ülése nem fog megtartatni. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén Irányi Dánielnek a csángó-ügyre vonatkozó indítványa lévén napirenden, Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kormány nem ellenzi az indítvány tárgyalását, csak azon óhaját fejezte ki, hogy az addig napirendre ne tűzessék, míg a pénzügyminisztériumnak erre vonatkozó jelentése be nem adatik, a jelentés előterjesztését pedig a legközelebbi napok valamelyikére kilátásba helyezte. Tisza Kálmán miniszterelnöknek szintén nincs kifogása az indítvány tárgyalása ellen, mely alkalommal e kellemetlen ügy tisztázása megtörténhetik. Egyszersmind egyes részleteket olvasott fel a kormánybiztosi jelentésből, melyből világosan kitűnik, hogy azok, akik visszatértek, csak a munkakerülő, selejtes elemet képviselték. Az értekezlet az előadottakat helyesléssel fogadván, Vizsolyi elnök bejelenti, hogy miután a delegativ tagjainak megválasztása küszöbön áll, a kijelölés a párt részéről a holnap este tartandó értekezleten fog megejtetni. Ezzel az értekezlet véget ért. (D. K.) A horvát czimerkérdés ügyében a miniszterelnök által előterjesztett határozati javaslat fölötti vita holnap valószínűleg befejeztetik, miután még csak Csanády és Kállay szélsőbali képviselők vannak szólásra följegyezve és ezután a két indítványozó Helfy és Szilágyi tartják zárbeszédüket. Ha a szavazás holnap még idejekorán megtörténik, Iványinak a csángó-ügyre vonatkozó indítványát még holnap, de legkésőbb holnapután kezdik tárgyalni és minthogy az ezen indítvány fölött eredhető vita, valamint a válaszok az esetleges interpellációkra alkalmasint még két ülést fognak igénybe venni, a pénzügyminiszter, mint a Bud. Corr. jelenti, a jövő évi költségvetési előirányzatot szombaton fogja a képviselőház elé terjeszteni. A horvát kérdésről a londoni »Standard« a következő vezérczikket közli: »Úgy látszik, most alapos kilátás van rá, hogy a nehézség a lajtántúli kormány és Horvátország közt barátságosan fog kiegyenlíttetni és ha e feltevés helyesnek fog bizonyulni, Európa újabb bizonyítékát fogja látni annak, hogy az osztrák-magyar monarchiát mily nevezetes ügyességgel kormányozzák. A nyilatkozatot, melyet a magyar miniszterelnök az alsóházban tett, egészet az a mérséklet és államférfias felfogás jellemzi, melyhez már hozzá szoktunk e politikusoknál, kiknek a modern idők legnehezebb államférfias problémáival kell mindig foglalkozzok. Tisza úr megjegyezte, hogy mikor a zavargás Horvátországban először ütött ki, állítólag a magyar felirású czimerek kitűzése miatt, a hatóságok első teendője volt az erőszakra erőszakkal felelni és a rendet helyreállítani. Ez megtörtént. E kötelesség teljesítése után a kormány érezte, hogy legközelebbi teendője megtudni, hogy alapos panasz-e az oka a horvátországi zavargásoknak. Nem akarta a dolgot végletekig vinni, sem pedig insistálni arra, amit némelyek az állam strict jogának neveznének, hanem inkább azt kívánta megtudni, őszinték-e a panaszok; azért olyan parancsokat adott, melyekből teljesen kitűnik, hogy a kormány nem tervez támadást a horvát nemzetiség ellen. Ezt a czélt tartva szem előtt, Tisza úr meghagyta, hogy a horvát nyelvű felírások meghagyassanak, a kétnyelvű czimerek helyébe pedig felírás nélküliek alkalmaztassanak. Ha ez az intézkedés, így érvel Tisza úr,kielégíti a horvátokat, akkor ki fogják mutatni,hogy nem szándékoznak fellázadni a lajtántúli állam szuverainitása és egysége ellen. Ha pedig ez az engedmény — pedig kétségtelen, hogy ez engedmény — nem keltene megelégedést, akkor világos lesz, hogy az alkotmánynak nem törvényes úton való megváltoztatása contempláltatik és Magyarország tudni fogja, hogy az állam jogait és fenségét miképpen védje meg. A miniszter felhívta a törvényhozást, nyilatkozzék, helyesli-e vagy nem az általa ajánlott eljárást. A tárgyalás eredménye iránt, alig lehet kétség. A horvát képviselők kijelentették, hogy Tisza úr compromissuma kielégíti őket és hogy a kamarában el fogják foglalni helyeiket, mihelyt az ügy kedvező elintézést nyer. Ily körülmények közt majdnem hihetetlen, hogy a békés megoldás akadályokba ütközzék. Tagadhatatlan, hogy a kormány engedményeket tesz oly egyéneknek, kik követeléseiket erőszak útján nyilvánították. De másfelől a zavargók ellen nem csekély szigor fejtetett ki és a kormány nem tágít, amíg a rend helyre nem áll. A kettős monarchia kormányzói mélyen érzik a fenyegető veszélyeket és a nehéz problémákat, melyekkel minden perezben szemben állhatnak és ezért a horvát nemzeti érzékenységgel csínján fognak bánni.A horvátok, mint szláv faj, hajlandók magukat tovaragadtatni minden mozgalom által, mely valamely szomszéd szláv államban kiüthetne. És ez időszerint a monarchiával határos szláv államok mind nyugtalanoknak látszanak és forrongnak. Ausztria és Magyarország tehát bölcsen teszik, ha előrelátóan rendbehozzák a saját házukat.« A fiumei nyelvkérdés. — Saját tudósítónktól. — Fiume, okt. elején. A magyarnyelv-ellenes tüntetések vagy mondjuk izgatásokról oly sokféle képtelen és egymással is teljesen ellentétes hírek járják be ez idő szerint a hazai lapokat, hogy valóban ideje e híreket valódi alapjukra visszavezetni, s ami bennök valóság, — mert valami csakugyan van a dologban — azt túlzás nélkül felderíteni. Erre mindenek előtt szükség — kijelenteni azt, hogy az itteni lakosság alsóbb rétegének, a munkás népnek ily izgalomról tudomása sincsen, sőt ilyen hajtogatásokkal még meg sem közelíthető. E népnek hazafias szelleme minden kétségen felül áll, ő büszke erre s jaj annak, ki ez irányban megtámadná. Ami pedig az értelmesebb osztályt, az itteni polgári családokat illeti, ezek kivétel nélkül üzlettel foglalkozva, saját érdeküket nagyon is jól tudják felfogni. Ők legjobban felismerik a különböző nyelvek ismeretének kézzel fogható előnyeit. Itt folyton idegen kereskedő házak települnek le, melyek újra saját érdekükből leginkább itteni egyéneket óhajtanak alkalmazni üzleteikben, mert ezek olcsóbbak, megbízhatóbbak s ismerik a piaczot is; s idegent csak ott s azért alkalmaznak, midőn a nyelvismeret hiánya erre kényszeríti őket. Ezért tapasztalható, hogy az olasz és német nyelven kívül, a francziát és angolt nemcsak az iskolákban, de főleg magán nyelvmesterek útján, mily szorgalmasan tanulják, főleg az utóbbi időkben, mióta t. i. felismerhették hogy Fiume kereskedelme nem szorítkozik csupán a régi kényelmes valóban nem sok nyelvismeretet igénylő faüzletre, hanem az anyaország összes productumait felkarolva, hatalmas árban indult meg nyugat felé. Képzelhető-e már most az, hogy üzlettel foglalkozó s érdekeit oly jól kiszámítni tudó nép éppen, azon ország nyelve ellen lépjen fel ellenségesen, amelylyel naponta szorosabb üzleti összeköttetésbe jön ? Hányszor hallhatni idősebbek részéről ezen felkiáltást : egy ujjamat adnám, ha megtanulhatnám a magyar nyelvet! A lakosság ezen s tehát legszámosabb s befolyásosabb osztályát a magyar nyelvellenes izgatásra csak fogékonynak is tartani merőben képtelenség. A lakosság azon osztálya pedig, mely a kereskedelmi körön kívül áll: itteni vagy ide települt magánzók, nyugalmazott állami vagy más hivatalnokok, üzlettől visszavonult kereskedők, kik régebben mindig arról és jogosan panaszoltak, hogy gyermekeik nevelése itt az olasz nyelv kizárólagos használata miatt oly egyoldalú, hogy kénytelenek távoli iskolákban költekezni, hogy most midőn e bajon, legalább részben segítve van, éppen azon nyelv tanulása ellen izgatnának, amelynek elsajátításával, a szemük előtt levő példák szerint gyermekeik legkönnyebben kapnak alkalmazást, akár az állam szolgálatában, akár magánvállalatoknál, ez hasonlóan fel sem tehető. Hisz hol van itt az egyetlen fiatal ember, ki a magyar nyelvet elsajátítva, vagy a vasutaknál, vagy másutt állomást ne kapott volna! sőt a szükséges szám mai napig nincs fedezve. Ez tény, melyet elvitatni nem lehet; s ha a viszonyok ilyen állása mellett a magyarnyelv-ellenes bujtogatásnak mégis van némi nyoma, ez oly körülmény, melynek úgy külforrására, mint indokára könnyen reá jöhetni. Az egész dolog ugyanis, csak egynéhány egyénnek tisztán személyes érdekeire vezethető vissza. A kérdés ugyanis így állítható fel : Kiknek nincs érdekükben, vagyis kiknek sérti érdekeit a magyar nyelv tanításának hovatovább, inkább való terjedése? Felelet: részint azoknak, kik saját állásuknál fogva a magyar nyelv elsajátítására kötelezettek lévén, ezen kötelezettségek alól kibúvhatni vélnének akkor, ha az állam nyelve nem nyerhetve tért, innen teljesen kiszorulna; — részint pedig azoknak, kik hasonlóan saját állásukat —melyben magukat eddig az olasz nyelvnek kizárólagos használása mellett nélkülözhetleneknek tartották, most az olasz nyelvet is teljesen biró magyar tanerők alkalmazása által megingatva látják. Ezeknek merészsége odáig ment, hogy az állomásaikhoz különben is megkivántató magyar honpolgárság kötelezettsége alól is kibúvni tudtak, mi természetesen mindaddig, de csakis addig sikerülhetett, míg az olasz nyelv kizárólagos voltában támaszt találva, arra nem is számítottak, hogy elvakultságuk ideje alatt, mások sem voltak restek, hanem akartak és tudtak gondoskodni oly tanerőkről, kiknél az olasz tannyelv akadályt nem képez, s kik buzgó apostolaivá válhatnak úgy a város mint az állam nevelési érdekeinek, hacsak buzgalmukban, nem lőnek túl a czélon. Tehát itt is fizetett ellenségekkel állunk szemben, kik annál veszélyesebbek, mert állásuknál fogva a lakosság minden osztályához, rétegéhez hozzáférve, képességük megadja nekik a tapintatot arra, hogyan és hova kell a bújtogatás szikráját dobni, hogy az lángot vethessen. »A magyar nyelv a megtanulhatlanságig nehéz s igy az ifjak hasztalan vesztegetik idejüket vele» hangoztatják egyik helyen. »A magyar nyelven előadott tantárgyakból az illetők bizonyára megbuknak, s így veszélyeztetik pályájukat« volt a másik jelszó, a családokhoz intézve. »A város nyelvbeli autonómiájának kijátszására van intézve az egész rendszer« hangoztatják a municipális körökben. »Előbb még kötelező tantárgy sem volt a magyar nyelv;azután kötelezővé vált sime most némely szaktárgyak előadására is alkalmazni akarják, mi által a város culturnyelve, az olasz folyton tért veszt, mig véglegesen kiszorittatni fog! Tények mutatják, hogy ily badar beszédek még, az értelmesebb körökben is hitelre találnak. Több, jelesen 37 család aláírásával ellátott kérvény fekszik a városi tanács előtt s bár elvárhatólag simán fog elintéztetni, de ellensúlyozásául a lapok elsősorban magukat tekintve az itteni culturnyelv őreinek s még az árnytól is tartva, mely ezt fenyegeti,s ugyancsak hangoztatják a város autonómiáját, főleg a nyelv kérdésében, az illető iskolai szerződésre utalva. Ily viszonyok között azonban téves nézet volna itt is horvát szellemben működő kezeket, mint factorokat keresni. Ezeknek az olasz nyelv épp úgy szálka a szemükben, mint a magyar, s épp ezért a jelzett urak s az itteni egynéhány horvát compheus között együttes működésről szó sincs. De a magyar nyelv ellen való bujtogatás által részben előidézett s téves tudósítások nyomán már a hit szárnyaira kell kedvetlen hangulat, víz az ő malmukra, s bármennyire lejárt egyének is ők, de van eszköz a kezükben a hangulat elkeserítésére. Ezért szükség a dolog lényegét ismerni, mozzanatait figyelemmel kisérni, s mindenek felett kerülni azt, mit éppen hazai némely lapjaink tesznek, hogy téves információk alapján az itteni viszonyokat s főleg itteni lapok irányát egészen ferde színben tüntetve fel, méltatlan gyanúsításokat hoznak színre. Ilyen az hogy a »Bilanciát« horvát szelleműnek, a »1, Avvenire«-t pedig irredentistának jelezik. A Bilancia 16 évi fennállása óta mindig hazafias szelemben működő soha szint nem változtató tiszteséges modorú lap volt, az jelenben is, s a jövőre is, tulajdonosának s szerkesztőjének úgy egyéni jelleme, valamint társadalmi független állása s józan politikai gondolkodása teljes biztosítékot nyújt az iránt, hogy lapja Fiume közvéleményének őszinte visszhangja leend. Oly egyén, kit a szerkesztői pályán — a haszon minden kilátása nélkül — már évek óta csakis a közügyek iránti érdeklődés s azon személyes ambitio tart, hogy egy minden irányban független napilapot fentartson, a félreismerésből eredő gyanúsítást valóban nem érdemelte. Az »Avvenire« egy új napilap. Szerkesztője nemcsak ügyes tollú s gyakorlott journalista, hanem egyszersmind a helyi viszonyokkal sokkal jobban számolni tudó politikus, semhogy új vállalatával itt oly magot akarna elhinteni, melynek az itteni talaj éppen nem kedvező. Ezzel nem azt akarjuk állítani, mintha őt az irredentia irányától csak a talaj kedvezőtlensége tartaná vissza, hanem azt, hogy egy itten fenállható lap helyes irányát felismerve, épp oly hazafias álláspontra helyezkedett, mint régi collegája a Bilancia. A »Studio e Lavoro« czímű hetilapot is bármily oldalú ellenséges iránynyal gyanúsítani épp oly igaztalan eljárás volna. S ha mindamellett, hogy mind a három lap ugyanazon hazafias elveket vallja, egymás között a hírlapi kölcsönös ildomosságnak nem éppen követésre méltó példáját mutatják, ennek indoka nem különböző politikai színezetben, hanem apró személyeskedésben található. Az utóbbi utczai esemény is, mely annyiféle interpretatióra adott még a hazai lapokban is alkalmat, s mely abból állott, hogy a »L’avvenire« szerkesztőjét az itteni egyetlen életlap álszerkesztője az utczán megtámadva, ez vitézségéért megveretéssel lakott, a lapok irányára nézve semmi jellemzéssel nem bír. Ha már az itteni viszonyokat a valóságnak megfelelő ilyen oldalakról felismertük, vonjuk ki belőle azon tanulságot, hogy mindenekelőtt szükséges tisztában lenni az iránt, hogy a magyar nyelv tanításával meddig akarunk terjeszkedni ? Ha megmaradunk a mellett, mit képviselőnk Csernátony mondott beszámoló beszédében, melynek minden szava élénk visszhangra talált, s egy más alkalommal koszorús költőnk Jókai is itt oly általános tetszés között szokott fenkölt szellemében hirdetett egy tiszteletére rendezett diszebéd alatt, akkor nyilvánítsák ezt az intéző körök is, saját programmjuknak, s ezzel nemcsak élét vesszük a magyar nyelv tanítása ellen intézett minden további bujtogatásnak, de sőt czélunk önzéstelensége minden félremagyarázhatást kizárni fog. »Legyen Fiume olaszul beszélő, de az anyaországgal együtt érző város!« ez volt a nézet, melyet mindketten tolmácsoltak. Mit jelent ez a nevelésre vonatkozólag a gyakorlatban ? bizonyára csak azt, hogy a város cultárnyelvét, az olaszt, melyhez őt traditiói fűzik, tartsuk tiszteletben. De hogy ezen nekünk idegen idióma leple alatt, a fiatalság szelleme és politikai gondolkodása elidegenítő irányban ne vezettethessék, legyen az ifjúság nevelése kizáróan oly kezek között, melyek a hazaszeretet nemes csepjeit az ifjúság anyanyelvén fogják a fogékony keblekbe csepegtetni. Ezt pedig idegen tanerőktől várnunk sem lehet, míg saját embereink fáradozásainak ez leen a legszebb jutalma. Jelentsük ki továbbá azt, hogy az anyaország nemcsak kereskedelmi érdekből karolja fel koronája gyöngyét, hanem a nevelés terén is, az államnyelv megtanulhatására minden eszközöket rendelkezésére bocsájtva, az ifjúságnak az államszolgálat széles pályáját is felnyitja előttük. De midőn e nemes áldozatot meghozzuk, ne csökkentsük annak valódi értékét azzal, hogy ez áldozatot bármily szín alatt is, legyen bár az, az ők jól felfogot érdeküknek hangoztatása is, de némileg reá erőszakolva, azon gyanúsításra szolgáltassunk alkalmat, mintha mi más ezért, jelesen az ő anyanyelvük kiszorítását tartanók szem előtt. Ha ezt mint axiómát felállítjuk, bizonyára el fogjuk érni azt, hogy ők fognak kérni azért, amit most önként, de reájuk nézve a kötelezettség alkalmazása mellett nyújtva, némi bizalmatlansággal fogadnak. Az angol kormány azon idő alatt, hogy a róniai szigeteket birtokló, jóllehet a közigazgatás s a közbiztonság érdekében nagy áldozatokat hozott, de a nevelés terén elvárta, míg a lakosság könyörögve jött angol iskolák felállításáért. Akkor megtette. Ez után ama szigetek lakóinak nagy része oda jutott, hogy az anyaország nyelvének birtokában a szigeteken alkalmazott hatóságok és az összes levantei angol consulatusoknál alkalmazást talált, nem is említve azon roppant előnyt, melyet ezen nyelvnek leírásával a kereskedelem terén elértek. Kövessük a jó példát! Ami pedig a számukban jóllehet megapadt, de kenyérérdek miatt annál makacsabb s alattomosabb fizetett ellenségeinket illeti, tán eljött volna az ideje, hogy elnézés helyett, melyet ők gyengeségnek tartanak, valahára a szigort alkalmazzuk, melyre képesnek sem tartanak. S az ő szempontjukból tán nem is egészen helytelenül. Hány komoly intés hangzott el, hány határidő fűzetett az állam nyelvének elsajátítására ? s minő eredménynyel ? az ingyenes tanfolyam a magyar nyelvből éveken át fentartatott. S kik vették igénybe ? alsóbb, nagyobbára kezelési tisztviselők, s napi dijnokok, kik előmenetük biztosítására, több vagy kevesebb sikerrel, de készséggel használták fel az alkalmat. De azok, kiknek már kezdetben sikerült magasabb állomást elnyerni, tán kettőnek kivételével,ahelyett hogy jó példát adva saját hatáskörükben buzdítólag működtek volna, éppen azok ellenkezőjét tették , mert részint potectióban, részint pedig abban bízva, hogy a kormány úgy sem veszi komolyan a dolgot, miután itt úgy a hivatalos mint a tannyelv az olasz, abban jártak, hogy még az igyekezőket is viszszatartsák, egyfelől annak bizonyításával, hogy a nyelv megtanulhatatlan, másfelől pedig, nehogy a netalán mutatkozó sikerből következtetést vonva, a reájuk rótt kötelezettség is komolyan vétessék. De mivel mindezen gondolkodásuk mellett a magyar nyelv itt mégis hova-tovább tért nyer, más térre is átvitték az izgatást, jelesen a családok közé, s ahol még jobb talajra remélnek akadni: a város nyelvautonómiájának kényes terére is. Ha tehát elkerülni akarjuk, hogy legnemesebb mert teljesen önzéstelen áldozataink gyümölcsét a személyes érdek megmérgezze, semmisítsük meg a bujtogatás eszközét azzal, hogy az államnyelv tanításának kérdésében, az érdekelt felek hivatott képviselőit meghallgatva, ne nyújtsunk többet, mint amennyit ők készséggel fogadnak, hogy a reá erőszakolásnak még csak látszata is kerülve legyen. Ha saját érdekeiket ők másképpen fogják fel mint mi, n ám lássák következményeit. A nyertes fél mi maradunk. Gyakorlati s jól számító emberekkel lévén dolgunk, ha hibás lépést tennének is kezdetben, azt ők fogják leghamarabb belátni. Táviratok. Bécs okt.9. (Eredeti távirat.) A görög királyi pár elutazásának napja nincs még megállapítva ; valószínűleg 8—9 napot fog még Bécsben tölteni. A királyné ki fog rándulni Gmundenbe, hogy meglátogassa a hannoveri özvegy királynét, anyjának nővérét. Bécs, okt. 9. (Eredeti távirat.) A »Pol. Corr.« jelenti: A tartománygyűlés 8-ki ülésében 39 szóval 6 ellen elfogadta a vasúti szerződést, az Oroszországgal a megszállás költségének megtérítése végett kötött szerződést pedig 40 szavazattal. A tartománygyűlés elismerte, hogy a négyes conferentiában a bolgár meghatalmazott által elért siker fölülmúlja a várakozást. A bizottság jelentése adatok alapján kiemeli, hogy a meghatalmazottak Sobolev tábornok határozott rendelete következtében írták alá a vasúti szerződést. Bécs, okt. 9. (E rede ti távirat.) A »Pol. Corr« lembergi tudósítója nagy elismeréssel szól a galicziai tartománygyűlés ruthén tagjainak mérsékeltségéről és több jelet említ, amelyek a lengyelek és a ruthének közeledésére vallanak. Súrlódás és félreértés bizonyára lesz még köztük, de a haladás nagy és az illetők ráléptek már a czélhoz vezető útra. Bécs, okt. 9. A »Politische Correspondenz« szerint Lembergben minden körben, mely a számbavehetőségre csak a legkisebb igényt is tarthat, egyhangúlag elvetik azon eszmét, hogy Gácsországban lengyel lövésztestület alakitassék. Eddigelé egyetlen egy képviselőt sem sikerült megnyerni, hogy a tartománygyűlésben ez iránt kérvényt nyújtson be, mely különben is okvetetlenül elvettetnék. E szerint önmagától elesik az a hit, mintha ezen eszme a két lengyel nemzetiségű minisztertől eredt volna. Páris, okt. 9. (Eredeti távirat.) A »Gaulois« azt a sensatiós hírt közli, hogy Ferry találkozni kívánt Bismarck herczeggel és hogy a német kanczellár okt. 19-két tűzte ki a találkozás napjául. Az alkudozás tárgyát a lefegyverzés fogja képezni. Páris, okt. 9. Megerősítést nyer az a hir, hogy Campenon tábornok neveztetik ki hadügyminiszterré. Páris, okt. 9. A cochinchinai kormányzónak Saigonból mai kelettel érkezett távirata constatálja, hogy a helyzett Tonkingban az annami meghatalmazottak megérkezése és a