Nemzet, 1883. december (2. évfolyam, 450-478. szám)

1883-12-01 / 450. szám

Szerkesztőség : Ferenc Esek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. a lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Varanoziek'tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .............................. 8 hónapra .. . .......................... 6 hónapra ......................... Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés negyedévenként ..........................­­ , Egyes szám 4 kr. 2 írt. 6­0­12 . 450. (330 ) szám. Budapest,11883. Szombat, deczember 1. II. évi folyam. Budapest, november 30. Hallottuk ismét a vihart menydörögni; láttuk a haragot villámlani; a sebzett szív keserve ismét megindított bennünket; a szenvedély, igaz hangján szólalt meg; a pa­­thosznak újra kitört nemes heve; a tragédia komoly fenségét élveztük ismét a nemzeti színházban. Jókainé­ Laborfalvi Róza 50 éves jubi­leuma alkalmából fellépett a Corioláns-ban. A kik nem látták őt, a magyar színpad legnagyobb tragicai művésznőjét, fogalmat nyertek a magyar tragédia fénykoráról. A kik látták őt, megismerték benne a magyar szinpad királynőjét, a­ki eljött, hogy egy es­tére vissza­foglalja trónját. Az összes mai nemzedék megértette a réginek lelkesedését és elragadtatását. Sejtelmet nyert azon dia­dalokról, melyeket Jókainé­ Laborfalvi Róza aratott. Megcsendültek fülében azon mély, lágy, s mégis erős accordok, mezekben a szerelem suttogását, vagy a szenvedély ziva­tarát festették bár, mindig ott volt a zene, s melyek egyaránt el tudták ragadni a ke­délyt, s megrázni az idegeket. Feltárult egy félszázados életpálya reményeivel, s nagy diadalaival. Előttünk folyt le az a fáradha­tatlan küzdelem az eszményért és — csak az eszményért. Az a küzdelem, mely magában véve is tragikus, mert a legmagasabb czélokat elérve még magasabbakat tűz ki; mely nem babért akar aratni, hanem eszmét megvaló­­sitani, s mikor rögös útjára mégis sürü lom­bokban, egész erdőben hull a babér, meg nem nyugszik azon, tör előre pihenés, kifá­radás nélkül a tökély felé — tovább-tovább! Nemes, nagy szellem nyitott meg, mely a büszke becsvágyat, s az igazi nagyság egy­szerűségét tudta egyesíteni, s mely fényes szálakból, a lélek szálaiból fonta ragyogó al­kotásait, mely önmagából merített, mint ön­magából merít mindig a teremtő erő. És nemcsak Jókainé szerepelt ma a színpadon. Egy nagy korszak, a magyar nemzet legnagyobb korszaka jelent meg ott, rávetve fényét a háttérre, hogy megvilágítsa azon óriások alakját, kik Magyarország poli­tikai, társadalmi és művészeti színpadáról le­léptek. A nagy nemzedék egyik legnagyobb női tagja eljött, hogy a nemes római nő aj­kaival beszéljen az uj nemzedéknek a régi nemzedékről. Azon nemzedékről, melynek volt eszmé­nye, volt lelkesedése, azon nemzedéknek, mely nem tűz ki magas czélokat, s tán nem tud a lelkesedés tüzében felolvadni. Azon nemzedékről, melynek voltak nagy szenvedé­lyei, hogy nagy tetteket hajthasson végre, azon nemzedéknek, mely napi dolgát végzi napi igyekezettel. Azon nemzedékről, mely utat tört az akadályok gránit szín­jei között, azon nemzedéknek, melynek nagy érdeme lesz, ha a tört után előre tud haladni. A mai nemzedéknek azon nemzedékről, mely az óriások genera­tiója, mely a felébredt magyar genius ragyogó fényét tükrözte vissza; mely oly bőségében volt a nagy tehetségeknek, hogy még a má­­sodrangú helyekre is első rangú nagyságokat tudott állítani. A nemzetek emelkedésében és hanyatlá­sában van valami végzetszerű az egyénekre nézve. Amikor egy nép újjászületik, ezt a tényt a lángszellemek fénye előzi meg, mint megelő­zi a hajnalcsillag a kelő napot. S a magyar égen nemcsak egy hajnal csillag, s nemcsak egy nap ragyogott. Mintha a magyar életfája egy­szerre ki akarta volna meríteni termékenysé­gét, nem volt egy ága sem, mely dús és színpompás virágot nem hajtott volna. Há­rom százados terméketlenségért egyetlen dús aratásban nyert kárpótlást. Magyarországnak nem voltak államfér­fiai s támadtak egyszerre legnagyobbak. Szé­chenyi és Deák mellett olyanok, kikre e két oszlop hiányában is támaszkodhatott volna a nemzet. A magyarnak nem volt parlamenti, csak táblabirói szónoklata. S az előbbi egy­szerre oly magas fokra emelkedett, hogy a Pittek és Foxok korának színvonalát elérte, s Kossuthban jutott világtörténeti emelkedésé­nek csúcspontjára. Nem volt fejlett irodal­munk, s Vörösmarty,Petőfi, Arany, Jókai stb. egyszerre győzelmesen bevitték a magyar ge­­niust a világirodalomba. A Hunyadyak kora óta nem volt nagy katonánk. Rákóczy forra­dalma óta meghanyatlott a magyar vitézség. S a hadvezérek úgy támadtak nálunk is, mint a franczia forradalomban. Honvédeink soha el nem haló ténynyel viszszaállították a ma­gyar nemzet katonai prestigenzsét. A magyar színművészet a század elején még csak bölcső­jében volt. S ebből a bölcsőből egyszerre óriássá nőve, a művészet ellenállhatatlan fegy­vereivel felfegyverkezve kitört, s győzelmes harczot vivott a magyar nyelvért és magyar nemzetiségért. Rossz bódékban a leg­első rangú színpadi csillagok ragyogtak, s az­után a nemzeti színházat árasztották el fé­nyükkel, azon színházat, mely hosszú időn át a nemzeti élet egyedüli menhelye volt a főnkért művészet pártfogása alatt. Nemcsak a politikai színpad, hanem a színházi deszkák is óriások léptei alatt rengettek. Egressy Gábor, id. Lendvay és Lendvayné, Jókainé Labor­falvi Róza, Tóth József, Szentpéteri, László stb. szerepeltek ott. Erről a nemzedékről beszélt Jókainé, ki e nemzedéknek legünnepeltebb női tag­a volt. Ez a nemzedék nyert apotheosist Jókainé 50 éves jubileumában. Az eszme, a küzdelem, a rajongás, a hősi erőfe­szítés, az anyagi érdekeknél magasabb érde­kekre tekintő munka nemzedéke. Lady Mac­beth, Glyceria, Zrínyi Anna, Katalin czárné, Volumnia stb., nemes vagy fenséges alakjai, azon alakok melyekbe Jókainé örök életet lehelt, mind elvonultak szemeink előtt. De elvonultak egyszersmind azon nagy alakok, kik nagyot gondoltak, nagyot tettek, nagy nyomokat hagytak maguk után, s kiket nem a képzelet alkotott meg, hanem éltek és a mieink voltak.­ s mikor az uj nemzedék álmélkodva tekint fel e nagyokra, nem a lehangoltság, hanem a tiszta öröm és büszkeség töltheti be szivét. Annak a nagy kornak mások voltak feladatai, s igy más emberekre, más hitre, más lelkesedésre, más elragadtatásra, más tett­erőre volt szüksége. A mai nemzedéknek nem feladata a haza és a nemzet megteremtése, ha­nem megtartása és kifejlesztése. Nem feladata a tömeges rombolás és tömeges alkotás, hanem a lassú átalakítás. A titánok harcza sem, hanem a békés és folytonos munka. Az egyes nagyok helyére lépett a nemzet, mely min­denkinél nagyobb. Az egyesek óriás munká­jának helyére a nemzeti munka. Néhány, a lángész által megvilágított agyat ezerek el­méje, néhány titáni kart milliók karja van hivatva pótolni. És ha a jelen nemzedék meg­tette kötelességét, megoldotta feladatait, szin­tén büszke önérzettel végezheti be pályáját. De a nemes lendületnek, a magasztos eszménynek, a szép és fenséges iránti érzék­nek nem szabad kivesznie a jelen nemzedék­ből sem. Azoknak a czéloknak, melyek még mindig a magyar nemzet előtt lebegnek,szüksé­gük van bizonyos ideális lendületre a nem­zeti szellemben. A nyers realizmus nem fegy­verezheti fel a magyart a még kikerülhetetle­nül bekövetkezendő küzdelmekre. Nem sza­bad feledni, hogy a nemzetek szellemi ereje a művészetekben is nyilvánul, s a tragédia fen­séges művészete, különösen kifejezése szokott lenni a művelt népek tetterejének. Róma h­a­­nyatlásának korában a magasztos gö­rög tragédiákat senki sem értette, nem olvas­ta. A végzet kérlelhetetlen hatalmával szembe állított emberi erély küzdelme helyett, a sü­­lyedő görög, római nép a gladiátorok és fene­vadak küzdelmében gyönyörködött. A színi előadás helyett a circusban. Jókainé a nagy nemzedék eszményei lel­kesedésére figyelmeztetett ma. Művészetének nyitásán át a nagy korszak fényét vetette prózaibb korszakunkra. E nemzedék és e kor még nincs oly messze tőlünk, számos tagja tagja egyszersmind a jelen nemzedéknek. A­mi tehát hiányzik belőlünk az eszményi len­dületből, kölcsön vehetjük. Jókainé ismét megtanított bennünket lelkesedni. Az a nagy­szerű, az elragadtatásba átcsapó ovatio, mely­ben Jókainé részesült, őt és fényes pályáját illeti. A korona elismerése, mely ezúttal elő­ször tüntet ki magyar művésznőt, szintén neki szól: a legelsőnek s legnagyobbnak. De a je­len nemzedék megmutatta, hogy midőn tud élni a jelennek, tud egyszersmind lelkesedni a múltért, a valóban szépért, nagyszerűért és fenségesért. BEKSICS GUSZTÁV: A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. Jókainé-Laborfalvi Róza. Irta : Keszler Jóózsef. Ifjúságom korából egy látomány maradt meg emlékeimben. Egy magas termetű, impozáns maga­­tartásu hölgy, kinek classicai szépségű arczán némely­kor a lélek mélyében szunnyadozó vulkanikus szenve­délyek kifejezése jelenik meg, kinek a keblében őr­jöngő viharok sötéten árnyalják be bűvös tekintetű szemeit, kinek ajkáról mély és érczcsengésű szavak hullanak, kinek nyugodt, erőteljes mozdulataiban ha­talmas lélek erélye beszél, kinek egész megjelenése lenyűgöz, elragad, megrendít. E hölgyet a színpadon láttam. Neve: Jókainé. Hány és mely szerepben láttam, azt alig tud­nám megmondani. Egyes szerepeire emlékszem, rész­letesen elmondhatnám hatásukat, másokból csak any­­nyi maradt meg emlékemben, hogy ő játszotta őket. A darabokat elfelejtettem, a művésznőt még most is látom. Világosan látom egyes hatalmas mozdulatait és parancsoló, lebilincselő tekintetét; füleimben csen­genek megdöbbentő szavai, melyek némelykor úgy hangzottak mint a harangkongás, némelykor hirtelen elnémultak, mint a szekercrecsapás. És azt mondják, hogy a színpadi hatás oly na­gyon mutékony. Igen­is múlékony, mint minden művé­szeté, mely az időben történik, de emléke megmarad azok lelkében, kik a hatást élvezték, és megmarad a följegyzésekben, még a legkésőbb ütőkor számára is. A színjáték hatását épp az a körülmény teszi oly becsessé, hogy a reális jelenségek sorából eltűnik. A­ki nagy színművészt játszani látott, az egy distinc­­tióval bír, melyet későbbi egész nemzedékek irigyelnek tőle, midőn a voltakról tudomást szerzendők, kényte­lenek a feljegyzésekhez folyamodni. És meg kell vallanom hiúságomat: büszke va­gyok rá, hogy Jókainét még színpadon láttam. De meg kell vallanom azt is, hogy nem láttam eléggé ar­ra, hogy csupán magam véleményével álljak elő, mi­dőn Magyarország legnagyobb tragicai színésznőjéről kell beszélnem. Jókainé nagy és fényes pálcájáról magam is részben följegy­zésekből szereztem tudo­másomat. Az enyémnél jelesebb tollra vár a feladat, hogy a művésznőt, ki a magyaroknak Schrödernéjük, Ba­bheljük, Dorvaljuk, Ristorijuk és Seebachjuk volt egy személyben, érdemeihez és dicsőségéhez méltóan ün­nepelje, és a legjelesebb toll is könyvet lesz kényte­len írni — nem pedig hírlapba való rövid tanulmányt, — ha e nagy genie iránt igazságos akar lenni. Álljon tehát itt néhány kép a halhatatlan hír­nevű művésznőről, kinek ötven éves jubileumát ma üljük meg. Közlöm e képeket úgy, a­mint kutatásaim közben rájuk akadtam. A legjelesebb szakértők tol­lából folytak; illő tehát, hogy saját impressióm csak kövesse őket szerényen és igénytelenül. Laborfalvi Rózát legelőször Déryné naplójá­ban találom hosszabban említve. Déryné azzal a csal­hatatlan intuitióval, mely a nagy művészeket minden szakmájukba vágó jelenség megítélésében vezeti, ko­rán felismerte a rendkívül nagy tehetséget Labor­falvi Rózában és tudta azt is, hogy a művész a gyer­mekben kezdődik. Azért legelőször is a négy éves leánykának adja képét, gondosan feljegyezve a gyer­mek imitativ tehetségének egy gyönge bár, de igen jellemzetes vonását. (1835-ben Budára érkezvén és a színház társu­latába beállván) »nagy örömömre itt találtam, — írja Déryné *) — Kántornét is és az előttem mindig kedves, négy éves kora óta ismert Laborfalvi Rózát, ki most olyan volt, mint egy festő rózsabimbó, az ő meglepő, nemes szépségében. Midőn még Miskolczon laktunk, sokat jártam Benke atyásékhoz (L­iborfalvi Róza atyja). Ő már akkor nem volt a színészetnél, professor volt s a saját házában lakott. Még akkor a kis Juczi olyan csepp volt, hogy alig látszott ki a földből. Elém hömpöly­­gött a kis buczkó, átfogta térdemet kövér kis karjával s mondá : »Üljön le, nike, anya kiment« , s csevegett nekem az ő vérpiros ajkaival. Örömmel szaladt aztán anyja elé: »Itt volt, itt volt az a nike —­ — Melyik nénike ? — kérdé az anyja. — Az a nike, akinek igy áll a szája: ni­k — s azzal összecsucsoritotta azt a kis mogyorónyi száját, olyan volt csakugyan, mint egy piros eper, — »aztán nadon szeretem azt a nikét.«... Igazán is szeretett engem az a piczi jószág s e jó indulatát megőrizte irántam mindig, és gyakran, ah igen gyakran bebizonyította tettel is, s még ki is tette magát értem a későbbi időkben. De őszintén szerettem én is őt az ő természetes, egyenes magaviseletéért, ne­mes, jó szivéért. Most is itt találtam az igéző gyermeket, ki azon­*. Napló I. köt. XVIII. fejszét 874. 1. ban már ekkor sokat ígért a mélyebben látók sze­mében.« Déryné helyesen ítélt a serdülő leányról, és a közel jövő már fényesen igazolta véleményét. Midőn 1837 augusztus havának 22 én megnyi­tották a nemzeti szinházat, Kántorné, ki a hős anya szerepére volt szerződtetve, nem érkezett Már közel volt az ünnepélyes megnyitás napja, és a színházi bi­zottság kétségbe volt esve. Ki fogja adni »Belizár anyját«, ha Kántorné meg nem érkezik ? — Nézzék meg a megnyitó előadás kék keretű és piros betűs színlapját 2) , és meg fogják találni rajta e jelentőség­ű Antonia, Belizár neje . . . Laborfalvi Róza.» Azon színháznak tehát, mely ma önmagát tisz­teli meg azzal, hogy Jókainé jubileumát megünnepeli nagy művésznőnk egyik első és mindenkor leghatal­masabb támasza volt. Déryné, kinek figyelmét semmi a művészetre nézve fontos tény ki nem kerüli, erről is megemlékszik. »De most ki lesz az, — írja *­ — aki méltólag elfoglalhatja az árván maradt szereposztályt, hogy az­tán a mellett meg is állhasson s megfelelő legyen a nagyszerű hősnők alakításában ? Senkit nem találtak alkalmasabbat, mint az akkor még igen fiatal s az ily matrónák, római hősnők szerepeiben gyakorlatlan Laborfalvi Rózát. S azt a kitűzött nagy szerepet ez a fiatal terem­tés kénytelen volt három nap alatt betanulni és el­játszani. S eljátszotta és pedig mily meglepő sikerrel. De volt is hozzá királyi termete, klassicai szépsége és azok a nagy fekete beszélő szemei! És mi több, abban a borzasztó forróságban ját­szani, ami akkor itt uralkodott. Még a könnyű nyári ruhában is majd összefőtt az ember. S ő abban a fe­kete posztóból készült, térdig érő, szörnyű bő nyak­kal, három rőrös uszálylyal ellátott, nyakig begom­bolt ruhában ! Szegény gyermekleánynak még a hajá­ról is csak úgy omlott a verejték. Fáncsi volt az öltö­zékekre felügyelő rendező s ő oly szigorun ragaszko­dott mindahhoz, a mi az öltözék jellemzetességére tar­tozott, hogy attól egy tűhegynyit sem hátrált, teljes sort. •­ Ibd. 110. lap. De Róza azért megúszta a tengert s legyőzte nehéz feladatát.« Lehet ennél nagyobb dicséret! És figyeljék meg, kérem, mily finom érzékkel, mily lelkiisme­retes pontossággal jegyzi fel az éltesebb, már ak­kor országos hírnevű művésznő az eseménynek min­den fontos részletét és minden érdekes mozzanatát. E sorokban Laborfalvi Róza művészeti kora fejlett­ségének, saját megfigyelő tehetségének és szíve áldott jóságának állított elévülhetetlen emléket. E percztől fogva Jókainé csillaga egyenesen kö­veti útját fölfelé egészen a művészi hírnév legmaga­sabb tetőpontjáig. Déryné ezentúl már csak rövid szavakban szól róla, mintha minden fölösleges szót kerülni akarna oly dologban, melyről úgyis mindenki­nek van tudomása. Kolozsvári tartózkodása alkalmá­val csak ennyit jegyez fel *): »A már akkor szép hírnek örvendő s elragadó megjelenésű Laborfalvi Rózát elragadtatással fogad­ták s a lelkesedés minden utabbi föllépésénél fokozó­dott iránta.S így volt ez mindenütt, hol Laborfalvi Róza a szinpadon megjelent. Húsz éven át volt első az elsők között. Alkotó géniusának rendkívüli hatalma oly magasra emelte, hova többé senki sem követte. Egye­dül állt fényében és dicsőségében. E hatalommal, e fényben, e dicsőségben működött legerélyesebben közre a szinpadi dictio azon nagy reformjában, mely a határozott dallamú szavalásmód elejtéséhez és a ter­mészetes, realisticus beszéd adoptiójához vezetett. E nagy horderejű reform érdemének legnagyobb része az ő nevéhez fűződik. E tekintetben oly szerepe volt ná­lunk, mint, Lecouvreur Adrienne-nek a franczia szín­művészetben. Az alakítás realisticájában is ő tündöklött az elsők között. Aminthogy keresztül törte a modoros beszéd korlátait, úgy egyáltalán példaként járt elől az autorok hű felfogásában és természetes interpretációjában. Első volt azok között, kik a régi hagyomány fölött győzedelmeskedtek; első volt azok között, kik a gyakorlat új elveivel a művészetnek új korát nyitották meg. Nevéhez fűződik az örök szép az örök igazzal való egyesülésének végleges diadala. Húsz év alatt kivívta az általános elismerést. Midőn 1856-ban megjelent a »Huszonnégy író és szí­nész arczképcsarnoka«, (Hölgyfutár) Tóth Kálmán ezeket irta róla: »Jókainé, tragédiánk szemefénye. Vele támad­*) Ibid 899.1r­tak fel színpadunkon a Zrínyi Ik­onák, Gertrudok, Bornemisza Annák és a régi magyar történet többi dicső hölgyei. Kevés színésznő van, ki a természet által oly dúsan megáldatott volna mindazon külső és belső kel­lékekkel, mik a művészet útján sikert biztositnak. Szép külseje, déli termete, nemes plasztikai moz­dulatai, arczának komoly, méltóságos tekintete, s haj­lékony, változatos hangja, mely egyiránt alkalmas a gyöngéd érzelmek, s a legmagasabb női szenvedélyek kifejezésére, tiszta, gyönyörű beszédmódja őt a meg­­hatóbb színpadi tünemények egyikévé teszik. Ajkairól hallva Vörösmarty jambusait,könnyen elhiszszük, hogy a magyar nyelvnek alig van párja a világon. Oly zengzetesen beszél, miképp az »Énekek énekét« véljük hallani. Az ő ajkain a szerelem suttog, mint szellő , a harag, a hosszú menydörög mint egy villamos felhő. Nemes arcza vissza tudja tükrözni a szív legszelídebb és legszilajabb indulatait. Plasztikája megdöbbent. Néha midőn a feje­delmi alak festői jelmezében előttünk megjelen, egy intése, egy mozdulata elég, hogy elhigyjük, miképp előttünk nem egy kitűnő színésznő játszik, hanem Stuart Mária vagy Volumnia élethű arczképei teste­sültek meg s léptek elénk, hogy még néhány perczig uralkodjanak fölöttünk... Játékát a legművészibb nyugalom jellemzi. — Vidéki vendégszereplései valódi diadalok voltak. Mindenféle kitüntetésekkel s becses emlékekkel lep­ték meg. Egyik fő előnye a sokoldalúság. Csak néhány sze­repet kell idéznünk, hogy ezt bebizonyítsuk. Thisbe— Angeloban; Volumnia—Coriolanban; Leona; Stuart Mária; Bornemisza Anna ; Doray marquise — Paul Jonesban; Zrínyi Ilona; Mari — Egy anya a nép­ből ; Lecouvreur Adrienne. — Mily roppant tere a művészetnek, a szerelemféltő indulatos Thisbétől Le­couvreur Adrienne művészi haláláig. Mennyi méltóság Stuart Máriában, mennyi élethűség a szegény Mari szenvedéseiben. — Elfeled­hetjük-e valaha Volumnia esdeklő beszédeit, melylyel Coriolan vasszivét meghajtja; vagy Gertrud izgató szavalatát a vajda koporsója fölött, »Gritti«-ben; vagy a látnok Charitas túlvilági előadását Czakó »Szent László”-jában; vagy Leona őrült üvöltéseit, minél megrázóbb és kisértetiebb hang nem képzel­hető. S e mellett sohasem torzít, nem vadászsza a tö­meg tetszését, nem kapkod a hatás után és művészele­tét nem áldozza fel soha tapsoknak.« !) E színlapnak tudtommal egyetlen létező példánya id. Szinny­e­i József birtokában van, ki kegyesen megengedte, hogy e kincsét megtekintsem, keresgéléseimben szives kész­séggel útbaigazított, és rendelkezésemre bocsájtotta a színház történetére vonatkozó nagybecsű könyvtárát. Fogadja ezért a jeles búvár benső bálom kifejezését. BELFÖLD, Budapest, nov. 30. A képviselőiház holnap hó 1-én d. e. 10 órakor ülést tart. Budapest, nov. 30. A képviselőház pénzügyi bi­zottsága decz. 2-án d. e. 11 órakor ülést tart. Budapest, nov. 30. (Az új horvát bán.) Győrmegye főispánjának, Khuen- Héderváry grófnak horvát bánná való kine­­veztetésével, véget ér egyúttal az a kivételes állapot, a­mely Horvátországra nézve az al­kotmányosság felfüggesztésével volt azonos. Az al­bán dolga lesz ismét helyreállítani az alkotmányi tényezők normális functióját s e működésében — meg vagyunk győződve róla — jóindulatú támogatásban fog részesülni minden oldalról. Ebben Héderváry gróf fia­tal kora daczára is dicsekedhetik mindazon képességekkel, melyek nehéz föladata sikeres megoldására teszik hivatottá. Kipróbált ha­­zafisága s a közélet mezején eddig is tanúsí­tott szakavatottsága és buzgósága, teljes meg­nyugtatást nyújthat azoknak, a­kik súlyt fektetnek Horvátországnak Magyarországhoz való benső, szívélyes viszonyára, míg az a körülmény, hogy bírja a horvát nyel­vet, hogy hosszabb időn keresztül bő al­kalma nyílt a horvát viszonyokkal alapo­san megismerkedni, horvát részről is ro­konszenves fogadtatást biztosíthat számá­ra. Hogy az ul­bán esetleg egy ősi ma­gyar főúri család tagja, az Horvátor­szágban tán épp oly kevéssé kelthet aggodal­mat, mint nem kelt rala aggodalmat Magyar­­országon, ha a kiváló méltóságra nem köz­vetlenül magyar származású egyéniség emel­tetik. A fődolog mindenütt az, hogy a bán, tudatában a két ország közjogi viszonyából folyó kötelességeinek, érzetében magas állása nagy felelősségének, alkotmányos és pártat­lan magatartás, államféfiúi tapintat és min­denre kiterjedő figyelem által erősítse meg az érdekek ama solidaritását, mely Horvátor­szágot az anyaországhoz fűzve, egyszersmind a kölcsönös, zavartalan fejlődés és haladás szükségképp­ feltétele gyanánt jelentkezik. Hiszszük, hogy az új­bánnak sikerülni fog nemsokára meggyőzni mindenkit arról, hogy az ő méltóságában a magyar szent korona egységes volta jut kifejezésre, de e mellett, hogy lelkiismeretes és tevékeny feje az or­szág kormányának, melynek élére állíttatott s hogy benne Horvátország jogos érdekei — a szent korona egységének keretében — mindenkor hathatós szószólóra és képviselőre fognak találni. Budapest, nov. 30. (A h­o­r­v­á­t válsághoz.) Khuen-Hédervár­y Károly grófnak horvát bánná való kinevezésével egyidejűleg kir. kézirat fog megjelenni, melylyel Bedekovich Kálmánnj­­ból kineveztetik horvát miniszterré. A báni méltóság elvállalása iránt Philippovich báróval folytatott tárgyalások, mint a »Budapester Correspondenz« értesül, kizárólag báró Philippovich megrongált egészségi állapota miatt nem vezettek óhajtott eredményre; báró Philippovich, ki idült testi baj következtében lépett volt nyugdíjba, most nem vállalhatta el a horvát bán teljes erőt és tevékenysé­get megkövetelő hivatalát. Khuen-Héderváry gróffal soha sem folytattak tárgyalások egy osztályfőnöki ál­lásnak a horvát országos kormánynál való elvállalása iránt; erre egy oldalról sem gondoltak s a gróffal annak idején megindított tárgyalások már eredetileg a báni méltóság átvételére vonatkoztak. — A horvát országgyűlési képviselők legtöbbje már holnap Buda­pestre érkezik s igy alkalmuk lesz az uj bánnal már itt a f­ővárosban érintkezésbe léphetni. Budapest, nov. 30. (A főrendiház és a pol­­gári házasság.) A »Magyar Állam« jelenti: A keresztények és izraeliták közti házasságról szóló tör­vényjavaslatot a főrendiház egyesült hármas bizott­sága f. évi deczember hó 3-án (hétfőn) d. e. 11 órakor veszi tárgyalás alá. E tárgyalás legalább két na­­p­o­t fog igénybe venni. A jelentés csak szerdán vagy csütörtökön fog a plénum elé kerülni s minthogy re­mélni sem lehet, hogy találkozzék a főrendiházban olyan, ki e­­javaslat tárgyalása tekintetében sürgős­ségi javaslatot tegyen, a plénum fog a tárgyalásra határnapot kitűzni s valószinüleg a menitorális tár­gyalás csak deczember 10. táján veheti majd kezdetét. Budapest, nov. 30. (Az országgyűlés munkarendje.) Az országgyűlésen a karácsonyi szünidőkig — a­mint a »Bud. Corr.« értesül — a jö­vedelmi pótadó-t­örvény­javaslaton kívül még csak a jövő év első hónapjaira adandó indemnityről szóló törvényjavaslat fog tárgyaltatni s mi­után a jelenleg tárgyalás alatt levő törvényjavaslat előreláthatólag a jövő hét közepéig el lesz intézve s a keresztények és zsidók közt kötendő házasságokról, továbbá a jövedelmi pótadóról, valamint az indem­nityről szóló törvényjavaslatokat — melyek utolsó­ját a képviselőház már a jövő hét végén, legkésőbb azonban dec­ember 10-én valószínüleg tárgyalás alá veszi — a főrendiház is rövid idő alatt el fogja in­tézni, az országgyűlés valószínüleg már deczember 12, legkésőbb pedig 14-én, január 7—8-ikáig el fog halasztatni. (Természetesen mindez attól függ, hogy meddig tart az adójavaslatok feletti vita. A »Nemzet« szerk.) A pénzügyi albizottságnak a jövő évi állam­költségvetési előirányzatról szóló jelentése még a jövő hét folyamán a képviselőház elé fog terjesztethetni, úgy, hogy a költségvetést mindjárt január elején tár­gyalás alá lehet venni. Budapest nov. 30. (Ú­j törvényjavaslat). Némely megyék határának, egyes községek és puszták átcsatolása által való kiigazításától, mint értesülünk, törvényjavaslat készült, s annak szövege a magyar mi­nisztertanács által már tárgyaltatott is. — A tör­vényjavaslat az 1881. LXIII. t. sz. alkotása óta, a tör­vényhatóságok illetőleg a községek részéről kezdemé­nyezett tárgyalások rendén közigazgatási és más egyéb fontos szempontokból indokoltnak talált, s a legtöbb esetben kisebb mérvű átcsatolásokra szorít­kozik. Nagy-Szöllös, nov. 29. (A megyei bizott­­sági tagok igazolásához.) Kétség merülvén fel Ugocsa megyénél a részben, váljon a f. é. október 31-én eszközölt bizottsági tagválasztások ellen fel­merült panaszok másodfokbani elbírálására, tekintet­tel arra, hogy folyó évi október 4-ikén új biráló vá­lasztmány alakíttatott, ezen választmány-e az illeté­kes, avagy az 1880. év elején törvény szerint 3 évre alakított biráló választmány, a belügyminiszter me­gyénk alispánjának felterjesztése folytán kimondotta, hogy a törvényhatósági bizottságból, a hat év letelte után a folyó év végével kilépő tagok helyére megej­tett választások körüli eljárásnak másodfokbani elbí­rálására, nem a­z. évi október 4-ikén alakított új bí­ráló­bizottság, melynek három évre szóló megbízatása csak 1884. január 1-én veszi kezdetét, hanem azon

Next