Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)
1884-09-17 / 735. szám
SzERKESZTŐség: Ferencsiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......... ............. 2 írt. 8 hónapra „ ., ............ .. g » 6 hónapra ., ,. .......................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 735. (257) szám. Budapest, 1884. Szerda, szeptember 17. III. évi folyam. Budapest, szeptember 16. A skiernieviczei kastély most a világ közepe. A világ három leghatalmasabb uralkodója adott egymásnak találkozott. Több mint másfél száz milliónyi népek felett uralkodnak. Több, mint három millió főnyi hadsereg felett rendelkeznek. Gyenge az ő hatalmukhoz képest a többi Európa összes hatalma. Mióta a világ áll, ilyen ellenállhatatlan szövetség nem létezett soha. Ha Ferencz József király, Vilmos császár és Sándor orosz czár a Varsó melletti várkastélyban elhatározná a világ felosztását, a világ feloszlatnék. Ha elhatározza, hogy legyen béke, akkor lesz béke. E három uralkodó hatalmával szemben nem állhatna meg semmiféle coalitio. Mily kisszerű e szövetséggel szemben még az a coalitio is, mely I. Napóleont detronisálta. Maga azon szövetség is, melylyel I. Napoleon felvonult Oroszország ellen. De van valami, ami a három roppant monarchia egyetértésénél még nevezetesebb és páratlan a történelemben. Az, hogy az erőnek és hatalomnak eme tulsága teljesen menti minden agressiv tendentiától. Különben lenne alarm nemcsak Európában, hanem az egész világon. A népek retteghetnének, a kormányok aggódhatnának. Londonban, Párisban, Rómában a legnagyobb megdöbbenés volna észlelhető. Mit határoznak a világ sorsa felől a skiernieviczei kastélyban? ezt kérdeznék minden pillanatban mindenkitől, mint kérdezték hajdan a bécsi congressus idején. De így mindenütt a legnagyobb nyugalom van. Senki sem sejt a császárok találkozásának leple alatt világrendítő eseményeket. Sőt minden higgadt politikus meg van győződve, hogy a fejedelmek találkozása csak a békét fogja még inkább megszilárdítani. Ez az, ami felett leginkább fog bámulni a késő kor történésze. E probléma felett fogja törni fejét a népek lélekbúvára. Mióta mozog a föld, oly túlnyomó hatalom, mint Németország, Ausztria-Magyarországgal, még soha sem vesztegelt évtizedeken keresztül. A világ legelső hadserege nem pihent még határain ily hosszú időn át. Az oly katonai szellem, mint a sedáni babérokat aratta, soha sem mutatkozott képesnek arra, hogy a béke műveinek szentelje magát. Nagy Sándor, phalanxával a világ meghódítására indult. Gustáv Adolf maroknyi hadseregével sem vonult pihenőre győzelmei után. Nagy Napóleon győzelmei vereségeit készítették elő. A porosz katonai szellem is folyton új vállalatokat és hódításokat tervezett, az utolsó brandenburgi választófejedelemtől kezdve a német császárság létrejöttéig. S most Németország páratlan önmérséklettel a béke mérlegébe veti kardját. Másfél milliónyi győzetlen hadserege csak azokat fenyegeti, akik fenyegetik a békét. Az a nagy ember, aki a német hatalom élén áll, biztos szemmel észrevette, hogy monarchiánk azon másik nagyhatalom, melynek érdeke a béke érdekeivel összefügg. Minden más nagyhatalom hasznot húzhatna a zavarosból, egyedül monarchiánk nem. Francziaország titkos vágya régi határainak visszaszerzésére irányul. Itália két szomszédjának rovására is szeretne gazdagodni. Oroszország hivatásszerű hódító hatalom. Németország tehát monarchiánkkal lépett már egy évtized előtt benső viszonyba, mert tudta, hogy ez nem akar zsákmányt. S mikor a két vezér hatalom egy évtizeden át megmutatta, hogy nemcsak békét praedicál, hanem békét cselekszik is , akkor megindult a verseny a hatalmak közt, hogy a békeligához csatlakozzanak. És a világ megérte azt a látványt is, hogy Oroszország hosszú fáradozás után keresztülvitte a ligához való csatlakozását. Azon hatalom, mely valamennyi hatalom közt leginkább agressív, s mely nélkül, a békeliga ellenében, semmi európai vállalat sem keletkezhetnek. Soha ellentétesebb érdekű hatalmak nem barátkoztak, mint barátkoznak most. Hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország távolabbi érdekei keresztezik egymást, ezt fejtegetni sem kell. De Németország és a szláv vezérhatalom érdekei is ellentétesek. Németországnak is, Oroszországnak is van egy-egy darab Lengyelországa. Oroszországnak vannak a német műveltség körébe eső tartományai. A német egységnek nem lehetne veszélyesebb ellentéte a szláv egységnél. És most e három ellentétes érdekű hatalom uralkodói, közös egyetértésüket személyes találkozásuk által, pecsételik meg. Ez a béke-liga legnagyobb diadala. Ez a hideg politikai megfontolás legfényesebb eredménye. Azon nagyhatalmat a béke harmadik oszlopává tenni, melynek politikai missiója egy vér- és tísztengeren át vezet: ez a két nyugati hatalom diplomatájának legsikerültebb sakkhúzása. Oroszország nélkül nem lehetséges a béke-liga ellen háború-liga. Oroszországgal az utóbbi előbb-utóbb létrejött volna. És hogy a három uralkodó találkozása csakis a békét biztosítja, erre nézve épp a három hatalom ellentétes érdekei képeznek garanciát. Csakis a béke és az európai statusquo conserválása az, amiben ez a három hatalom, t. i. egyfelül monarchiánk és Németország, másfelül Oroszország egyetérthet. Ki van tehát zárva minden terv, mely a békével és az európai status quóval ellentétben volna. A dolgok jelenlegi rendjének építményéből, amint kihullanék egyetlen kő, az egész oszlopzat azonnal összeroskadna. Monarchiánkra és Németországra nézve lehetetlen volna Oroszországgal egyértelemre jutni, mihelyt nem a békéről, hanem háborúról, s a győzelem bérének felosztásáról volna szó. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 16. A Hora-lázadás történetéből. A román túlzók nem mondtak le teljesen azon szándékukról, hogy megünneplik az 1784-iki pórlázadás századik évfordulóját. Bizonyára tudják, hogy mit ünnepelnek, hogy milyen szellem, milyen intenzió az, melylyel solidaritást vallanak. Ezzel egy tant hirdetnek, mely miatt nem panaszkodhatunk. Hisz még csak tan: Hóra és Kloska glorificatiója. Nem szabad ellene máskép küzdeni, mint szellemi fegyverrel. Ki bizonyíthatná be, hogy ők e tant holnap f. é. szeptember 17-én meg akarják valósítani? Szorítkozzunk tehát arra, hogy e tant megismerjük. Elmondunk egyetmást arról, hogy mikép keletkezett a kérdéses pórlázadás, milyen jelszavakat hangoztatott és mikép nyert testet az erdélyi pórvezérek által hirdetett ártatlan ige. Nagyon óhajtottuk volna, behatóan ismertetni az erdélyi oláhok akkori politikai, vallási, gazdasági, erkölcsi, társadalmi, kulturális állapotait és részletezni a reformok hosszú sorát, melyek segítségével a kitörésnek elejét lehetett volna venni, és a szegény földhöz ragadt oláh parasztokat hazafias, felvilágosodott, megelégedett, erkölcsös, finom modorú és magas műértékű polgárokká átalakítani, már a múlt évszázad utolsó tizedében. De az ember boldoggá tételének csalhatatlan módjait egy vaskos könyvben se győznék kifejteni. Sőt egész könyvtárakat is lehetne írni a kérdéses tan mélyebb kútforrásáról, és a bajok gyökeres orvoslásának módjairól, és még akkor sem elégitenék ki az olvasót. Itt van pl. előttünk néhai Szilágyi Ferencznek »A Hóra-világ Erdélyben« ez. 1871-ben megjelent könyve bőven ismerteti a lázadás lefolyását, de a jelzett kérdésekre nem ad semmi feleletet. A nyilvánult intenziókról, a hirdetett tanokról mindazonáltal pár érdekes passust tartalmaz, melyeket minden commentár nélkül, szószerint ide fogunk jegyezni. Szilágyi szerint »ez oláh támadás egy elnyomott népfajnak az uralkodó osztály ellen, annak kiirtására ezéltó fölkelése volt; a kunyhók lakóinak szivét is, úgy mint azt felfogni tudják, hevítő szabadság és jog eszméjét képviselte az, midőn másfelől a dolgok fennálló rendjét fenyegető s a társadalmat alapjában megingató újítási merényletté fejlődve, egyszersmind igen gonosz alakban gyakorolt, erőszakos és üldöző vallásos térítéssé is fajult. Hogy az oláhok felkelése, mindjárt kezdetben nemzeti és vallásos küzdelem irányában, vagy inkább színében tűnt fel s mindkét tekintetben abba vegyült ellenszenv és gyülölség által élesztetett — ezt több események s hivatalos okmányok is bizonyítják.« Szilágyi behatóan ismerteti az oláhok jobbágyi viszonyából származó elégületlenséget, de »nem feledi el, hogy a föld népe nemcsak Erdélyben hordozta a jobbágyi bilincseket és terheket, de ez Európaszerte így volt, sőt nem egy országban a jobbágyok még rosszabb és súlyosabb helyzetben tartottak; azért, e részben a felelősség nem egyedül a magyar és erdélyi törvényhozást terheli — a parasztok e nyomott, alárendelt helyzete az akkor mindenütt fennállott hűbér intézményekben, a nemesség előjogaiban, általában az uralkodó államviszonyokban gyökerezett.« Nem lehet szándékunk e tárczaczikk keretében a jobbágyság minden inconvenientiáit ecsetelni. Abba még kevésbbé bocsátkozhatunk, hogy felsoroljuk azon ezer meg ezer körülményt, melyek miatt a földet siralomvölgyének nevezték el, így hát az erdélyi pórlázadásnak csak speciális okait és egészen sajátszerű jellemvonásait fogjuk Szilágyi könyvéből felemlíteni. Már 1784. augusztus 23-án jött a guberniumhoz Hunyadmegye felterjesztése, hogy anép nyilván és mindenütt rablások, gyilkolások és gyújtogatások elkezdéséről beszél, hogy a tisztviselők, főkép az adószedők, hivataluk folytatásában gátoltatnak, általában a közbátorság nagy mértékben megcsökkent.« A megye némi jós értettel hozzá téve: »ha a baj orvoslásáról korán nem gondoskodnak, egy kis szikrából nagy tűz fog támadni.« Hogy a megye mikép képzelte e baj orvoslását, azt Szilágyi könyve nem mondja meg. Valószínűleg afféle »máról holnapra élő« törvényhatóság volt, mely egyszerűen azt tartotta feladatának, hogy tiszteletet szerezzen a törvényes rendnek, ahelyett hogy kötelességének tartotta volna hamarjában megoldani a sociális kérdést. De mit is nyugtalankodott a megye ? Hisz még nem történt semmi. A macsóiak a szolgabirót s a katonákat kihajtották, nem mentek az uraság dolgára, megkergették az udvarbirákat. Hát ez még nem olyan nagy baj. A gubernium 1784. szept. 30-án azonban azt is jelentette Bécsbe, hogy »Alsó-Szilvás helységben némelyek valódi hűtlenséget tanúsító vakmerőségre vetemedéssel nyilvánították, hogy ha ő felsége nekik fegyvert adni nem akarna, eleget kapnak azt más hatalmasságoktól.« Az udvari cancellária azonban a gubernium jelentéseire támaszkodva, úgy nyilatkozott, hogy »miután formaszerinti lázadásra nem ment a dolog, lehet remélni, hogy az eddig egészen helyesen tett intézkedések az óhajtott sikert eszközlendik« : — a nép irányában a szelíd bánást javasló és elégnek tartotta azt fejezni ki, hogy az összeíró hadbiztosban (az izgatottság közvetlen okát ugyanis a katonaösszeírás képezte) több szerénységet, a főhadparancsnokságban pedig jobb előrenézést óhajtott volna. De talán menthető, hogy a hatóságok nem sejtették a veszélyt, a lázilók nem verték dobra a terveiket. A zalathnai kincstári uradalom jobbágyai s a szomszéd zarándi oláhság által egyetértve és titkon szőtt merénylet kiindulási pontját a mesztakoni népgyűlés képezte, melyet Krisán a brádi vásáron 1784. október 28-án hivott, össze, és amely ugyanezen hó 31-én tartatott meg. Amdenov 1-én a lázongó oláhok már útban is voltak Károly-Fehérvár felé. Kuretyben találták őket Gál és Naláczi szolgabirák, akik a mesztakoni népgyűlés hírére utánuk siettek. De mikor elfogatták Krisánt, az összetódult és felbőszült nép kiszabadította a vezérét, a szolgabirákat leütötte lovaikról és fejszékkel meg botokkal agyonverték. A lázadás kitört. A fölkelt oláhok bűnös merénylete, a Kuretybe küldött megyei tisztek legyilkolása volt az első jeladás. Ez történt november 2-án. A felbőszült, vérszomjas oláh néptömeg még azon a napon kezdte meg pusztító munkáját az élet, a vagyon és a lelkiismeret ellen . Kőrösfalván még ezen a napon tizenhét embert végezett ki kikeresett kegyetlenséggel. Aznap délután Brádba mentek ; a református egyház tornyába menekült magyarokat lehurczolták és felkonczolták; csak néhány nőt és csecsemőt hagytak életben azon feltétel alatt, hogy áttérnek az oláh hitre. November 3-án szerdán reggel a lázadók egyik csoportja már Nagy-Ribiczén termett, és hozzáfogott az álomból felriasztott magyarok gyilkolásához, a nemes udvarok és házak felgyújtásához; a m. kir. pénztárnok házát, ahova a magyarok egy része menekült, felgyújtották, és a kiszorított magyarokat irgalom nélkül meggyilkolták. Ribiczei István nővérét elevenen a sírba tették. November 4-én Zarándmegyéből már áttörtek Hunyad megyébe. A két megyében megöltek 133 embert, kik 38 özvegyet, és 77 árvát hagytak hátra. A gyilkosságokhoz és szentségtöréshez járultak az elkövetett erőszakosságok, többeknek az óhitre térítése, többször is megkeresztelése és egyes nők kényszerítése jobbágyokkal való házasságra. Hunyad megyének 61 helységében a Maros két partján 232 curiát pusztítottak ki. A pártütők egy része november 4-én a kis-arayosi és topánfalvi határban eső Pletyingis nevű helyen összegyűltek s ott erős hittel kötelezték magukat, hogy azon útjokban, melyre a császár parancsából indulnak, egy magyart s egy tisztet sem hagynak életben, hacsak a görög nem-egyesült hitre át nem térnek. November 6-án »Topánfalváról már vagy hat ezernyi nép Abrudbánya felett a Verespatak felé való hegyet, mint a felleg elborítja és reggeli nyolcz óra tájban rettentő ordítással a városra berohannak, azt egybe elborítják, ezt kiáltván mindenütt: »megöljük egy lábig a magyarokat.« De nem folytatjuk a lázadók kegyetlenkedéseinek részletezését. Azt, hogy a felkelés oly gyorsan és akadály nélkül elterjedt, Szilágyi egy részben azon körülménynek is tulajdonítja, hogy az illető megyék kormányzásában alig érthető, menthetlen hanyagság és gondatlanság példáit látjuk. Szerinte itt rejlik az egyik, el nem tagadható főhiba: a felelősséget a perzendülés véres eseményeiért a megyék kormányzásában a szükséges ellenőrködés mellőzésére, a rend és függés tágulását eszközlő gondtalanságra kell hárítani. Hunyad megye főispánja, báró Bornemisza, 1784. deczember 1-én kelt jelentéséhez egy oláh írást mellékelt, melyet Juan pojánai pópa adott be és melyből, mint a nevezett főispán megjegyzi, azt lehet látni, hogy a pópák, kiknek segítségével próbálja a nem egyesült püspök a csendességet helyreállítani, maguk a legnagyobb lázitók. Ez irás 1784. november 5-én kelt körlevele Horának, ki abban mintegy husz megnevezett, nagyobbára az algyógyi és almási járásokban fekvő oláh falu lakosaihoz azon parancsot intézi, hogy november 7-én Algyógyra összegyűljenek, mivel az engedelmeskedni nem akaró falu lakosainak házuk a visszamenetel alkalmával fel fognak gyújtatni. Ezen levél világos bizonyságát adja annak is, hogy az oláh papság a perzendülésben nemcsak részt vett, de annak egyik fő tényezője is volt. B. Bornemisza főispán Déváról november 2- án ugyancsak a lázadás ügyében gr. Eszterházyhoz intézett tudósításában előrebocsátja, miszerint az oláhoknem szűnnek meg most is azzal dicsekedni, hogy a magyar nemzetet egészen eltörlik, azután egyéb nemzeteket is Erdélyben el akarnak törülni, a prédálásokban a vasszerszámokat az aranynál és ezüstnél inkább gyűjtötték, ezekből hadieszközöket készítenek, mely cselekedetekkel nyilván kijelentették, hogy a fegyver elnyerésére nem királyunkhoz, császárunkhoz való hűségből, hanem azért vágytak, hogy hűségre, közönséges bátorságra készített fegyverrel, régen forralt és oláh papjaik által folytatott pártütéseket vigyék véghez.« A főispán egyszersmind az oláhoknak e gonosz , s a magyarok kiirtására irányzott terve és összeesküvése felől egy bizonyítványt terjesztett fel, t. i. Incze Pál azon megyei szolgabirónak november 17-én kelt hivatalos jelentését, ki a lázadás kiütése után november 7-kén Károly-Fejérvárra szaladván, Írja, miszerint: »épen a mészárszék mellett fenn a várban levő piaczi fogadó palánkja mellett meghúzván magamat, füleimmel hallottam a becsületre elbocsátott fő oláhokat, hogy őket arra eskették meg a szent keresztre : magyarokat, szászokat, czigányokat élni ne hagyjanak, de mivel most elégtelenek, hogy mind a hármat aggredálják, azért elsőben a magyarokat pusztítsák el és azután fogjanak a szászokhoz és czigányokhoz.« Érdekes még Bágya Ferencznek Hunyadmegye tisztségéhez Dobrából 1784. november 27-én tett ezen jelentése : »Bizonyos circumstantiákból és a rebellisek szavaikból azt tapasztaltam, hogy gonosz szándékoknak végbevitelekre segítséget várnának, nevezetesen a lapusnyaki oláh pap, vulgo práznyik (ünnep) alkalmatosságával egy magyar asszony füle hallatára azt beszélette volna, hogy ezen meg ne ütközzenek a parasztok, mert jövendő a segítség, csak hogy imádkozzanak az maguk vallásokon lévő potentátorok élete megmaradásáért, hadd imádkozzanak az magyarok az magok császárokért; különben is olyan bátran viselik magokat, mintha ezen cselekedetekkel éppen nem hibáztanak volna; ezt is mondván az említett pap, hogy ez csak semmi, hanem különben várhatnak az magyarok; és így az oláh papok bizonyosan informátusok, nagyon bízván az muszkához; magam ugyan fogdosnám az olyan korifeusokat, de nem bátorkodom, kevés lévén a segítségem s félvén a ki tudjától.« Szilágyi Ferencz nem veszi komolyan az oláhoknak a muszka segítségbe való bízásukat, de azt véli állíthatni, hogy »a fölkelt oláhok olyforma lázitó beszédeket másoktól hallottak s hihetőleg a pártütés titkos fejeinek és mozgatóinak köréből szivárgottak ki a nép közé az ott oly vakmerő, mint őrült elbizakodással megpendített felségsértő szavak és eszmék, miknek teljesülését s tetté válását minden bizonynyal maguk azon oláh honoratiorok sem gondolták.« Hát hiszen az az egész izgatás nem is volt más, mint »tanok hirdetése«. És akik ma ismét hirdetik ama tanokat, bizonyára nem gondolnak az akkori eredményekre. Ártatlan elmefuttatás az gégész, melyhez csak a történeti criticának van köze. Érzi ezt az egész európai közvélemény. Azért nincs semmi alarm. A skiernievicei kastély felett a béke zászlaja lobog. BELFÖLD, Budapest, ápr. 16. (A belügyminiszter rendelete a cholera tárgyában.) A belügyminiszter a következő körrendeletét bocsátotta ki. Figyelemmel a fenyegető choleraveszélyre, szükségesnek tartottam a jelzett járványos betegségről egy oly »népszerű ismertetést« készíttetni, amelyből a lakosság a járvány természetéről, az az ellen hathatós óvintézkedésekről, úgyszintén a járvány alatt követendő magatartásról könnyen megérthető módon felvilágosítást nyerjen. Ezen népszerű ismertetést, az erre leghivatottabb országos közegészségi tanács által elkészíttetvén, az egyelőre magyar nyelvű szövegzetben nyomattatott ki. Midőn ezen népszerű ismertetésből egyelőre 50 példányt a közönség számára, különösen a lelkészek, tanítók, jegyzők és a helység elöljárói közötti kiosztás végett megküldeném: felhívom a törvényhatóságot, hogy annak minél szélesebb körben leendő terjesztése iránt a kellő intézkedéseket saját ügykörében tegye meg. Megjegyezvén, hogy a még szükséglendő magyar szövegű példányok számát ide jelentse fel. Miután továbbá ezen népszerű ismertetésnek a hazánkban leginkább divó nyelvekre való fordítása iránt is intézkedtem, felhívom a törvényhatóságot, hogy a netán szükséglendő nem-magyar nyelvű példányok számát annak megjelölésével, hogy mely szövegű példányokból hány szükségeltetik, hozzám jelentse be, hogy azok annak idején megküldhetők legyenek. Budapest 1884. évi szeptember hó 10- én, a miniszter megbízásából Lukács György miniszteri tanácsos. (Az említett ismertetést néhány nap előtt egész terjedelmében közöltük. A szerk.) Budapest, szept. 16. (A zalamegyei szolgabirói hivatalok.) Zalamegye törvényhatósági bizottsága folyó hó 9-én kezdte meg közgyűlését Zalaegerszegen, a főispán elnöklete alatt. Az első nap legérdekesebb tárgya volt a letenyei szolgabiró ügye. Az alispán évnegyedes jelentésének felolvasása után ugyanis Skublics László intézett kérdést a letenyei szolgabiró, Erdélyi György ügyében, a szolgabiró a nála bejött betegápolási és közmunkaváltsági 5000 irtot felülmúló pénzösszeget szabályellenesen elkésve terjesztette be; e pénzösszeg ugyanis 1881. és 1882-ből való s csak ez év augusztusában terjesztette be. Svastics alispán ez interpellation megjegyezte, hogy a pénzösszeg szabálytalan expediálása neki is feltűnt s a szolgabirót már felelősségre is vonta és záros határidőt tűzött ki, amelyen belől igazolni tartozik eljárását. A tárgyhoz többen hozzászóltak. Csertán Károly a tárgytól eltérve kijelenti, hogy ő a szolgabirói hivataloknak az alispáni jelentés szerint való rendbenlétét csak szmlegesnek, de nem valónak tartja, ennélfogva az alispáni jelentést magát sem tartja a valóságnak megfelelőnek. E kijelentésért az elnöklő főispán rendreutasítja szólót. Csertán Károly végül azt indítványozza, hogy a szolgabírói hivatalok felülvizsgáltassanak, miáltal ki fog tűnni, csakugyan rendben vannak-e azok, vagy nem. Tuboly Victor két concret esetet említ fel a megyei közigazgatási hivatalokban uralkodó rendetlenség illustrálására. Murakeresztúr és Bécz községek ügyei ugyanis még 1874-ben felebbeztetvén, azóta, tehát teljes tíz esztendő, óta, ebben a két ügyben semmi sem történt, a felebbezéseket nem intézte el az alispáni hivatal. Szóló tehát hozzácsatlakozik Csertán indítványához, melyet ő még azzal told meg, hogy nemcsak a szolgabírói hivatalok, hanem maga az alispáni hivatal is egy e czélra kirendelendő bizottság által vizsgáltassák felül. Csertán Károly és Tuboly Viktor indítványaihoz — pro et contra — hozzászóltak Skublics László, Szily Dezső, Sélley László, Gyömörey Vincze, Novák Ferencz, Plihál Ferencz, Skublics Jenő stb. A közgyűlés végre a letenyei szolgabiró ügyében adott választ tudomásul vette, elvárván az alispántól, hogy a szolgabiró nyilatkozatának beérkezését siettetni fogja és annak idején esetleg a fegyelmi vizsgálat elrendelése iránt intézkedni fog. A Csertán és Tuboly indítványaira nézve pedig akkép határozott a közgyűlés, hogy elrendelte a megyebeli öszszes szolgabirói hivatalok felülvizsgálását egy bizottság által, mely, az alisbánnal élén, áll a megyei főszámvevőből és minden járásban egy-egy megyebizottsági tagból. Budapest, szept. 16. (A szerb egyházi congressusnak) Budapestre való egybehívásáról hosszabb czikket olvasunk a »Zasztava«-ban. Szerinte nagy hiba, ha a szerbek közeledését holmi bizalmatlansággal fogadják. A szerbek végre abba is beleegyeztek volna, hogy a szerb egyházi congressus a magyar fővárosba hivassák össze, éspedig két okból. Először is azért, hogy ott megismerkedjenek a magyar politikai élet főtényezőivel és matadorjaival, s hogy a magyar társadalomba belépve, a kölcsönös ismerkedés által erősítenék meg a közös barátságot a közös haza érdekében. Másodszor pedig azért, hogy alkalmat szolgáltassanak a központnak, mely a magyar közvéleményt alkotja, közvetlenül meggyőződni a folytonos gyanusítgatások alaptalanságáról, nem különben arról, hogy a közeledés őszinte s hogy ment minden mellékérdekektől. KÜLFÖLD, Budapest, szept. 16. (Az uralkodók találkozása.) A nagytekintélyű müncheni »Allgemeine Zeitung« érdekes czikket közöl legújabb számában »Oroszország és a két császárszövetség« czímmel. A czikk elsősorban azt fejti ki, hogy e találkozásnak az osztrák-magyar és az orosz uralkodó részéről tulajdonkép Ausztria vagy Magyarország területén kellett volna megtörténni, minthogy a két uralkodó ezúttal találkozik először, s a király idősb a czárnál. A király azonban — mihelyt még a tavaszszal Kaulbars orosz ezredes külön küldött előterjesztésére a találkozásba beleegyezett — hamar megnyugodott abban is, hogy az etiquette-kérdést figyelmen kívül hagyják, minthogy az orosz cár élete fölött őrködni monarchiánk területén különben is rendkívüli felelősséggel járt volna. A czikk kifejti aztán a különbséget: Oroszország és a Kelet, valamint a Kelet és Ausztria-Magyarország között, a két monarcha előbbi és mostani találkozása között. Az osztrák, de különösen a magyar sajtó nagyon vegyes érzelmekkel kommentálja e találkozást, amely ugyan ismétlődése a történelem egyik eseményének, de csak úgy, ahogy az események mindig szoktak ismétlődni, más eredménynyel. A bíráló hangok, — úgymond, — amelyek a Lajtán túl kifejezést nyernek, nem látszanak elég messzire következtetni s ellenmondásokba bonyolódnak. Egyrészt fölemlítik a két hatalom közötti zavartalan egyetértés teljes lehetetlenségét, mely hatalmak életkérdéseikben nemcsak semmiképp egybe nem hangzanak, de egymással merev ellentétben állanak; másrészt mégis constatálják, — minthogy az igazat még sem vitathatják el, — hogy a monarchia népei élénken érzik a béke szükségét, s igen nagy vívmány, ha a béke a hatalmas szomszéd birodalommal, legalább a közvetlen jövőre, biztosítva van. Ha az ellentét csakugyan olyan nagy és mélyreható, aminőnek állítják, akkor nincs más hátra, mint a háború, s a háborút idézné elő minden, minthogy azt kikerülni nem lehet s nem akarják. De ha mégsem akarnak e végső eszközhöz folyamodni, akkor mégis azon kell igyekezni, hogy az ellentéteket lehetőleg egyenlítsék ki, s ennek akaratát nemsokára a lehetőség is nyomon fogja követni. A kelet képezi az egyedüli ellentétet Ausztria-Magyarország és Oroszország között; minden egyéb kérdésben megvan az egyetértés közöttük, vagy legalább könnyen előidézhető. Nem lehetséges ez a keleti kérdésben is? — Oroszország keleti politikáját nem fogja radicálisan megváltoztatni, s a befolyásról, melyet a keletre gyakorol, lemondani nem fog. Azt az irányt, melyet mintegy másfél évszázada követnek, mely láthatólag közel vezet a czélhoz, s melyért már több nagyobb háborút kiáltottak, megváltoztatni nem olyan könnyű. Az osztrák-magyar politikának ezt szem előtt kell tartania, s mi nem kételkedünk abban, hogy ezzel számol minden államférfin Ausztria-Magyarországban, hacsak Oroszország iránt való szerelmében tisztán nem vak. De mindentől eltekintve előnynek tartható, ha Oroszországot csak egy időre is meg lehet nyerni a conservatív politikának. A politika számára nincs tudomány, egyedül egészséges elv, esetről esetre az alkalmas rendszabályokhoz nyúlni. Csak az a kérdés, melyek az »alkalmas rendszabályok«, s mindig bebizonyul, hogy azoknak egy elv által kell sugalmaztatniok, melyet ok nélkül megváltoztatni nem szabad. Ha Ausztria-Magyarország ragaszkodik conservative a fönnálló viszonyok védelméhez, föntartásához, tehát a Kelet status quojához is, akkor nem szabad olyan lépéseket tennie, melyek bonyolultabbá teszik a helyzetet, a lappangó ellentétet élessé teszik, nem szabad lángba borítani a gyúanyagot, csak azért, mert egyszer úgy is ki fog gyuladni. Ha Oroszország lemond a Keleten támadó politika folytatásáról, s ha csak egy időre is, a be nem avatkozás politikáját követi, akkor Ausztria-Magyarország is eltekinthet a fennálló ellentétektől. Nem lehetetlen, hogy idők múltával ezek maguktól is eltompulnak. Ha az újonnan alakult államoknak a Keleten időt adnak a megerősödésre, akkor velük új tényező lép a politikai színpadra, mely, mint a sakkban nyert új figura, lényegesen befolyásolhatja és megváltoztathatja a játék esélyeit. —Ha Magyarországban kifejezést nyer az az aggodalom, hogy Oroszország fölhasználva a helyzetek kedvezését, melyet neki a német-osztrák-magyar szövetség biztosít, azt további actiója előkészítésére egyrészt, másrészről Ausztria keleten brit helyzetének aláaknázására fogja használni, mindig lehet az osz- ttrák-magyar államfiaknak némi éberséget és óvatosságot ajánlani, de minden túlhajtott aggodalom és bizalmatlanság táplálása ellen tiltakozhatni. Mert figyelemben tartandó, hogy bármily barátsággal közeledtek is Német- és Ausztria-Magyarország Oroszországhoz, midőn ez kinyilvánítá szándékát a közeledésre, ennek az óhaja mégis orosz részről történt. Oroszország volt az a fél, mely bensőbb viszonyra törekedett a két középeurópai nagyhatalommal. Mindenesetre megvannak rá a maga okai.A két császárszövetség védfala, az olasz bástyatoronynyal, szerb és román elővédműveivel hatalmas erősséget képez, melyet megostromolni, de még bekeríteni sem lehet. S a két császárszövetség minden tekintetben conservativ, mely a jelen állapotokat fönntartja és megőrzi. A találkozást véglegesen csak akkor határozták el, amikor Giers másodszor volt Varzinban : addig meggondolhatta, s elfogadta azon föltételeket, melyeket Bismarck kétségtelenül eléje szabott. Ezért nem jogos Oroszország magatartásában ezúttal hátsó gondolatot, tőrt gyanítani.