Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)

1884-09-17 / 735. szám

SzERKESZTŐség: Ferencsiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A kp szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......... ............. 2 írt. 8 hónapra „ ., ............ .. g » 6 hónapra ., ,. .......................................... 12 » Az esti kiadás postai különkü­ldéseért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 735. (257) szám. Budapest, 1884. Szerda, szeptember 17. III. évi folyam. Budapest, szeptember 16. A skiernieviczei kastély most a világ kö­zepe. A világ három leghatalmasabb uralko­dója adott egymásnak találkoz­ott. Több mint másfél száz milliónyi népek felett uralkodnak. Több, mint három millió főnyi hadsereg fe­lett rendelkeznek. Gyenge az ő hatalmukhoz képest a többi Európa összes hatalma. Mióta a világ áll, ilyen ellenállhatatlan szövetség nem létezett soha. Ha Ferencz Jó­zsef király, Vilmos császár és Sándor orosz czár a Varsó melletti várkastélyban elhatá­rozná a világ felosztását, a világ feloszlatnék. Ha elhatározza, hogy legyen béke, akkor lesz béke. E három uralkodó hatalmával szemben nem állhatna meg semmiféle coalitio. Mily kisszerű e szövetséggel szemben még az a coalitio is, mely I. Napóleont detronisálta. Maga azon szövetség is, melylyel I. Napoleon felvonult Oroszország ellen. De van valami, a­mi a három roppant monarchia egyetértésénél még nevezetesebb és páratlan a történelemben. Az, hogy az erőnek és hatalomnak eme tulsága teljesen menti minden agressiv tendentiától. Különben lenne alarm nemcsak Európában, hanem az egész világon. A népek retteghetnének, a kormányok aggódhatnának. Londonban, Párisban, Ró­mában a legnagyobb megdöbbenés volna észlelhető. Mit határoznak a világ sorsa felől a skiernieviczei kastélyban? ezt kérdeznék minden pillanatban mindenkitől, mint kér­dezték hajdan a bécsi congressus idején. De így mindenütt a legnagyobb nyugalom van. Senki sem sejt a császárok találkozásának leple alatt világrendítő eseményeket. Sőt minden higgadt politikus meg van győződve, hogy a fejedelmek találkozása csak a békét fogja még inkább megszilárdítani. Ez az, a­mi felett leginkább fog bámul­ni a késő kor történésze. E probléma felett fogja törni fejét a népek lélekbúvára. Mióta mozog a föld, oly túlnyomó ha­talom, mint Németország, Ausztria-Magyar­­országgal, még soha sem vesztegelt évtizede­ken keresztül. A világ legelső hadserege nem pihent még határain ily hosszú időn át. Az oly katonai szellem, mint a sedáni babérokat aratta, soha sem mutatkozott képesnek arra, hogy a béke műveinek szentelje magát. Nagy Sándor, phalanxával a világ meghódítására indult. Gustáv Adolf maroknyi hadseregével sem vonult pihenőre győzelmei után. Nagy Napóleon győzelmei vereségeit készítették elő. A porosz katonai szellem is folyton új válla­latokat és hódításokat tervezett, az utolsó brandenburgi választó­fejedelemtől kezdve a német császárság létrejöttéig. S most Németország páratlan önmérséklet­tel a béke mérlegébe veti kardját. Másfél millió­nyi győz­etlen hadserege csak azokat fenye­geti, a­kik fenyegetik a békét. Az a nagy­­ ember, a­ki a német hatalom élén áll, biztos szemmel észrevette, hogy monarchiánk azon másik nagyhatalom, melynek érdeke a béke érdekeivel összefügg. Minden más nagyhata­lom hasznot húzhatna a zavarosból, egyedül monarchiánk nem. Francziaország titkos vá­gya régi határainak visszaszerzésére irányul. Itália két szomszédjának rovására is szeretne gazdagodni. Oroszország hivatásszerű hódító hatalom. Németország tehát monarchiánkkal lé­pett már egy évtized előtt benső viszonyba, mert tudta, hogy ez nem akar zsákmányt. S mikor a két vezér hatalom egy évtizeden át megmutatta, hogy nemcsak békét praedicál, hanem békét cselekszik is , akkor megindult a verseny a hatalmak közt, hogy a békeligá­hoz csatlakozzanak. És a világ megérte azt a látványt is, hogy Oroszország hosszú fáradozás után ke­resztülvitte a ligához való csatlakozását. Azon hatalom, mely valamennyi hatalom közt leginkább agressív, s mely nélkül, a békeliga ellenében, semmi európai vállalat sem keletkezhetnek. Soha ellentétesebb érdekű hatalmak nem barátkoztak, mint barátkoznak most. Hogy Ausztria-Magyarország és Oroszország távo­labbi érdekei keresztezik egymást, ezt fejte­getni sem kell. De Németország és a szláv vezérhatalom érdekei is ellentétesek. Német­országnak is, Oroszországnak is van egy-egy darab Lengyelországa. Oroszországnak van­nak a német műveltség körébe eső tartomá­nyai. A német egységnek nem lehetne veszé­lyesebb ellentéte a szláv egységnél. És most e három ellentétes érdekű hata­lom uralkodói, közös egyetértésüket szemé­lyes találkozásuk által, pecsételik meg. Ez a béke-liga legnagyobb diadala. Ez a hideg po­litikai megfontolás legfényesebb eredménye. Azon nagyhatalmat a béke harmadik oszlo­pává tenni, melynek politikai missiója egy vér- és tísztengeren át vezet: ez a két nyu­gati hatalom diplomatájának legsikerültebb sakkhúzása. Oroszország nélkül nem lehetséges a béke-liga ellen háború-liga. Oroszországgal az utóbbi előbb-utóbb létrejött volna. És hogy a három uralkodó találkozása csak­is a békét biztosítja, erre nézve épp a három ha­talom ellentétes érdekei képeznek garanciát. Csak­is a béke és az európai statusquo con­­serválása az, amiben ez a három hatalom, t. i. egyfelül monarchiánk és Németország, más­felül Oroszország egyetérthet. Ki van tehát zárva minden terv, mely a békével és az európai status quóval ellentétben volna. A dolgok jelenlegi rendjének építményéből, amint kihullanék egyetlen kő, az egész osz­­lopzat azonnal összeroskadna. Monarchiánkra és Németországra nézve lehetetlen volna Oroszországgal egyértelemre jutni, mihelyt nem a békéről, hanem háborúról, s a győ­zelem bérének felosztásáról volna szó. A NEMZET TÁRCZÁJA.­­ Szeptember 16. A Hora-lázadás történetéből. A román túlzók nem mondtak le teljesen azon szándékukról, hogy megünneplik az 1784-iki pórláza­dás századik évfordulóját. Bizonyára tudják, hogy mit ünnepelnek, hogy milyen szellem, milyen intenzió az, melylyel solidaritást vallanak. Ezzel egy tant hirdet­nek, mely miatt nem panaszkodhatunk. Hisz még csak tan: Hóra és Kloska glorificatiója. Nem szabad el­lene máskép küzdeni, mint szellemi fegyverrel. Ki bi­zonyíthatná be, hogy ők e tant holnap f. é. szeptem­ber 17-én m­eg akarják valósítani? Szorítkozzunk te­hát arra, hogy e tant megismerjük. Elmondunk egyet­­mást arról, hogy mikép keletkezett a kérdéses pórlá­zadás, milyen jelszavakat hangoztatott és mikép nyert testet az erdélyi pórvezérek által hirdetett ártatlan ige. Nagyon óhajtottuk volna, behatóan ismertetni az erdélyi oláhok akkori politikai, vallási, gazdasági, er­kölcsi, társadalmi, kulturális állapotait és részletezni a reformok hosszú sorát, melyek segítségével a kitö­résnek elejét lehetett volna venni, és a szegény föld­höz ragadt oláh parasztokat hazafias, felvilágosodott, megelégedett, erkölcsös, finom modorú és magas mű­­értékű polgárokká átalakítani, már a múlt évszázad utolsó tizedében. De az ember boldoggá tételének csalhatatlan módjait egy vaskos könyvben se győznék kifejteni. Sőt egész könyvtárakat is lehetne írni a kér­déses tan mélyebb kútforrásáról, és a bajok gyökeres orvoslásának módjairól, és még akkor sem elégitenék ki az olvasót. Itt van pl. előttünk néhai Szilágyi Ferencznek »A Hóra-világ Erdélyben« ez. 1871-ben megjelent könyve­ bőven ismerteti a lázadás lefolyását, de a jel­zett kérdésekre nem ad semmi feleletet. A nyilvá­nult intenziókról, a hirdetett tanokról mindazonáltal pár érdekes passust tartalmaz, melyeket minden commentár nélkül, szószerint ide fogunk jegyezni. Szilágyi szerint »ez oláh támadás egy elnyomott népfajnak az uralkodó osztály ellen, annak kiirtására ezéltó fölkelése volt; a kunyhók lakóinak szivét is, úgy mint azt felfogni tudják, hevítő szabadság és jog eszméjét képviselte az, midőn másfelől a dolgok fenn­álló rendjét fenyegető s a társadalmat alapjában meg­ingató újítási merényletté fejlődve, egyszersmind igen gonosz alakban gyakorolt, erőszakos és üldöző vallá­sos térítéssé is fajult. Hogy az oláhok felkelése, mind­járt kezdetben nem­zeti és vallásos küzdelem irányá­ban, vagy inkább színében tűnt fel s mindkét tekin­tetben abba vegyült ellenszenv és gyülölség által élesztetett — ezt több események s hivatalos okmá­nyok is bizonyítják.« Szilágyi behatóan ismerteti az oláhok jobbágyi vi­szonyából származó elégületlenséget, de »nem feledi el, hogy a föld népe nemcsak Erdélyben hordozta a jobbá­gyi bilincseket és terheket, de ez Európaszerte így volt, sőt nem egy országban a jobbágyok még rosszabb és sú­lyosabb helyzetben tartottak; azért, e részben a fe­lelősség nem egyedül a magyar és erdélyi törvényho­zást terheli — a parasztok e nyomott, alárendelt helyzete az akkor mindenütt fennállott hűbér intéz­­ményekben, a nemesség előjogaiban, általában az uralkodó államviszonyokban gyökerezett.« Nem lehet szándékunk e tárczaczikk keretében a jobbágyság minden inconvenientiáit ecsetelni. Abba még kevésbbé bocsátkozhatunk, hogy felsoroljuk azon ezer meg ezer körülményt, melyek miatt a földet si­ralomvölgyének nevezték el, így hát az erdélyi pórlá­zadásnak csak speciális okait és egészen sajátszerű jellemvonásait fogjuk Szilágyi könyvéből felemlíteni. Már 1784. augusztus 23-án jött a gubernium­­hoz Hunyadmegye felterjesztése, hogy a­­nép nyil­ván és mindenütt rablások, gyilkolások és gyújtoga­tások elkezdéséről beszél, hogy a tisztviselők, főkép az adószedők, hivataluk folytatásában gátoltatnak, általában a közbátorság nagy mértékben megcsök­kent.« A megye némi jós­ értettel hozzá téve: »ha a baj orvoslásáról korán nem gondoskodnak, egy kis szikrából nagy tűz fog támadni.« Hogy a megye mikép képzelte e baj orvoslását, azt Szilágyi könyve nem mondja meg. Valószínűleg afféle »máról holnapra élő« törvényhatóság volt, mely egyszerűen azt tartotta feladatának, hogy tiszteletet szerezzen a törvényes rendnek, ahelyett hogy köteles­ségének tartotta volna hamarjában megoldani a sociális kérdést. De mit is nyugtalankodott a megye ? Hisz még nem történt semmi. A macsóiak a szolgabirót s a ka­tonákat kihajtották, nem mentek az uraság dolgára, megkergették az udvarbirákat. Hát ez még nem olyan nagy baj. A gubernium 1784. szept. 30-án azonban azt is jelentette Bécsbe, hogy »Alsó-Szilvás helységben­ né­­melyek valódi hűtlenséget tanúsító vakmerőségre ve­temedéssel nyilvánították, hogy ha ő felsége nekik fegyvert adni nem akarna, eleget kapnak azt más ha­talmasságoktól.« Az udvari cancellária azonban a gubernium jelen­téseire támaszkodva, úgy nyilatkozott, hogy »miután formaszerinti lázadásra nem ment a dolog, lehet re­­­­mélni, hogy az eddig egészen helyesen tett intézkedé­sek az óhajtott sikert eszközlendik« : — a nép irányá­ban a szelíd bánást javasló és elégnek tartotta azt fe­jezni ki, hogy az összeíró hadbiztosban (az izgatottság közvetlen okát ugyanis a katonaösszeírás képezte) több szerénységet, a főhadparancsnokságban pedig jobb előrenézést óhajtott volna. De talán menthető, hogy a hatóságok nem sej­tették a veszélyt, a lázilók nem verték dobra a ter­veiket. A zalathnai kincstári uradalom jobbágyai s a szomszéd zarándi oláhság által egyetértve és titkon szőtt merénylet kiindulási pontját a mesztakoni nép­­gyűlés képezte, melyet Krisán a brádi vásáron 1784. október 28-án hivott, össze, és a­mely ugyanezen hó 31-én tartatott meg. Amdenov­ 1-én a lázongó oláhok már útban is voltak Károly-Fehérvár felé. Kurety­­ben találták őket Gál és Naláczi szolgabirák, a­kik a mesztakoni népgyűlés hírére utánuk siettek. De mi­kor elfogatták Krisánt, az összetódult és felbőszült nép kiszabadította a vezérét, a sz­olgabirákat leütötte lovaikról és fejszékkel meg botokkal agyonverték. A lázadás kitört. A fölkelt oláhok bűnös me­rénylete, a Kuretybe küldött megyei tisztek legyilko­­lása volt az első jeladás. Ez történt november 2-án. A felbőszült, vérszomjas oláh néptömeg még azon a napon kezdte meg pusztító munkáját az élet, a va­gyon és a lelkiismeret ellen . Kőrösfalván még ezen a napon tizenhét embert végezett ki kikeresett kegyet­lenséggel. Aznap délután Brádba mentek ; a reformá­tus egyház tornyába menekült magyarokat lehurczol­­ták és felkonczolták; csak néhány nőt és csecsemőt hagytak életben azon feltétel alatt, hogy áttérnek az oláh hitre. November 3-án szerdán reggel a lázadók egyik csoportja már Nagy-Ribiczén termett, és hoz­záfogott az álomból felriasztott magyarok gyilkolásá­hoz, a nemes udvarok és házak felgyújtásához; a m. kir. pénztárnok házát, a­hova a magyarok egy része menekült, felgyújtották, és a kiszorított magyarokat irgalom nélkül meggyilkolták. Ribiczei István nővé­rét elevenen a sírba tették. November 4-én Zaránd­­megyéből már áttörtek Hunyad megyébe. A két me­gyében megöltek 133 embert, kik 38 özvegyet, és 77 árvát hagytak hátra. A gyilkosságokhoz és szentségtöréshez járul­tak az elkövetett erőszakosságok, többeknek az ó­­hitre térítése, többször is megkeresztelése és egyes nők kényszerítése jobbágyokkal való házasságra. Hunyad megyének 61 helységében a Maros két part­ján 232 curiát pusztítottak ki. A pártütők egy része november 4-én a kis-ara­­­­yosi és topánfalvi határban eső Pletyingis nevű he­l­­yen összegyűltek s ott erős hittel kötelezték magu­kat, hogy azon útj­okban, melyre a császár parancsá­ból indulnak, egy magyart s egy tisztet sem hagynak életben, hacsak a görög nem-egyesült hitre át nem térnek. November 6-án »Topánfalváról már vagy hat ezernyi nép Abrudbánya felett a Verespatak felé való hegyet, mint a felleg elborítja és reggeli nyolcz óra tájban rettentő ordítással a városra berohannak, azt egybe elborítják, ezt kiáltván mindenütt: »meg­öljük egy lábig a magyarokat.« De nem folytatjuk a lázadók kegyetlenkedései­nek részletezését. Azt, hogy a felkelés oly gyorsan és akadály nél­kül elterjedt, Szilágyi egy részben azon körülmény­nek is tulajdonítja, hogy az illető megyék kormány­zásában alig érthető, menthetlen hanyagság és gon­datlanság példáit látjuk. Szerinte itt rejlik az egyik, el nem tagadható főhiba: a felelősséget a perzendülés véres eseményeiért a megyék kormányzásában a szük­séges ellenőrködés mellőzésére, a rend és függés tá­gulását eszközlő gondtalanságra kell hárítani. Hunyad megye főispánja, báró Bornemisza, 1784. deczember 1-én kelt jelentéséhez egy oláh írást mellékelt, melyet Juan pojánai pópa adott be és mely­ből, mint a nevezett főispán megjegyzi, azt lehet lát­ni, hogy a pópák, kiknek segítségével próbálja a nem egyesült püspök a csendességet helyreállítani, maguk a legnagyobb lázitók. Ez irás 1784. november 5-én kelt körlevele Horának, ki abban mintegy husz meg­nevezett, nagyobbára az algyógyi és almási járások­ban fekvő oláh falu lakosaihoz azon parancsot intézi, hogy november 7-én Algyógyra összegyűljenek, mivel az engedelmeskedni nem akaró falu lakosainak házuk a visszamenetel alkalmával fel fognak gyújtatni. Ezen levél világos bizonyságát adja annak is, hogy az oláh papság a perzendülésben nemcsak részt vett, de annak egyik fő tényezője is volt. B. Bornemisza főispán Déváról november 2- án ugyancsak a lázadás ügyében gr. Eszterházyhoz inté­zett tudósításában előrebocsátja, miszerint az oláhok­­nem szűnnek meg most is azzal dicsekedni, hogy a magyar nemzetet egészen eltörlik, azután egyéb nem­zeteket is Erdélyben el akarnak törülni, a prédálások­­ban a vasszerszámokat az aranynál és ezüstnél inkább gyűjtötték, ezekből hadieszközöket készítenek, mely cselekedetekkel nyilván kijelentették, hogy a fegyver elnyerésére nem királyunkhoz, császárunkhoz való hű­ségből, hanem azért vágytak, hogy hűségre, közönsé­ges bátorságra készített fegyverrel, régen forralt és oláh papjaik által folytatott pártütéseket vigyék vég­hez.« A főispán egyszersmind az oláhoknak e gonosz , s a magyarok kiirtására irányzott terve és összeeskü­vése felől egy bizonyítványt terjesztett fel, t. i. Incze Pál azon megyei szolgabirónak november 17-én kelt hivatalos jelentését, ki a lázadás kiütése után november 7-kén Károly-Fejérvárra szaladván, Írja, miszerint: »épen a mészárszék mellett fenn a várban levő piaczi fogadó palánkja mellett meghúzván maga­mat, füleimmel hallottam a becsületre elbocsátott fő oláhokat, hogy őket arra eskették meg a szent ke­resztre : magyarokat, szászokat, czigányokat élni ne hagyjanak, de mivel most elégtelenek, hogy mind a hármat aggredálják, azért elsőben a magyarokat pusz­títsák el és azután fogjanak a szászokhoz és czigá­­nyokhoz.« Érdekes még Bágya Ferencznek Hunyadmegye tisztségéhez Dobrából 1784. november 27-én tett ezen jelentése : »Bizonyos circumstantiákból és a rebellisek szavaikból azt tapasztaltam, hogy gonosz szándékok­nak végbevitelekre segítséget várnának, nevezetesen a lapusnyaki oláh pap, vulgo práznyik (ünnep) alkal­matosságával egy magyar asszony füle hallatára azt beszélette volna, hogy ezen meg ne ütközzenek a pa­rasztok, mert jövendő a segítség, csak hogy imádkoz­zanak az maguk vallásokon lévő potentátorok élete megmaradásáért, hadd imádkozzanak az magyarok az magok császárokért; különben is olyan bátran vise­lik magokat, mintha ezen cselekedetekkel éppen nem hibáztanak volna; ezt is mondván az említett pap, hogy ez csak semmi, hanem különben várhatnak az magyarok; és így az oláh papok bizo­nyosan informátusok, nagyon bízván az muszkához; magam ugyan fogdosnám az olyan korifeusokat, de nem bátorkodom, kevés lévén a segítségem s félvén a ki tudj­ától.« Szilágyi Ferencz nem veszi komolyan az olá­hoknak a muszka segítségbe való bízásukat, de azt véli állíthatni, hogy »a fölkelt oláhok olyforma lázitó beszédeket másoktól hallottak s hihetőleg a pártütés titkos fejeinek és mozgatóinak köréből szivárgottak ki a nép közé az ott oly vakmerő, mint őrült elbiza­­kodással megpendített felségsértő szavak és eszmék, miknek teljesülését s tetté válását minden bizonynyal maguk azon oláh honoratiorok sem gondolták.« Hát hiszen az az egész izgatás nem is volt más, mint »tanok hirdetése«. És akik ma ismét hirdetik ama tanokat, bizonyára nem gondolnak az akkori eredményekre. Ártatlan elmefuttatás az gégész, mely­hez csak a történeti criticának van köze. Érzi ezt az egész európai közvélemény. Azért nincs semmi alarm. A skiernievicei kastély felett a béke zászlaja lobog. BELFÖLD, Budapest, ápr. 16. (A belügyminiszter rendelete a cholera tárgyában.) A belügy­miniszter a következő körrendeletét bocsátotta ki. Figyelemmel a fenyegető choleraveszélyre, szük­ségesnek tartottam a jelzett járványos betegségről egy oly »népszerű ismertetést« készíttetni, a­melyből a lakosság a járvány természetéről, az az ellen hat­hatós óvintézkedésekről, úgy­szintén a járvány alatt követendő magatartásról könnyen megérthető módon­­ felvilágosítást nyerjen. Ezen népszerű ismertetést, az erre leghivatottabb országos közegészségi tanács által elkészíttetvén, az egyelőre magyar nyelvű szöveg­­zetben nyomattatott ki. Midőn ezen népszerű ismer­tetésből egyelőre 50 példányt a közönség számára, különösen a lelkészek, tanítók, jegyzők és a helység elöljárói közötti kiosztás végett megküldeném: felhí­vom a törvényhatóságot, hogy annak minél szélesebb körben leendő terjesztése iránt a kellő intézkedéseket saját ügykörében tegye meg. Megjegyezvén, hogy a még szükséglendő magyar szövegű példányok számát ide jelentse fel. Miután továbbá ezen népszerű ismer­tetésnek a hazánkban leginkább divó nyelvekre való fordítása iránt is intézkedtem, felhívom a törvényha­tóságot, hogy a netán szükséglendő nem-magyar nyelvű példányok számát annak megjelölésével, hogy mely szövegű példányokból hány szükségeltetik, hoz­zám jelentse be, hogy azok annak idején megküldhe­­tők legyenek. Budapest 1884. évi szeptember hó 10- én, a miniszter megbízásából Lukács György miniszteri tanácsos. (Az említett ismertetést néhány nap előtt egész terjedelmében közöltük. A szerk.) Budapest, szept. 16. (A zalamegyei szol­­gabirói hivatalok.) Zalamegye törvényható­sági bizottsága folyó hó 9-én kezdte meg közgyűlését Zalaegerszegen, a főispán elnöklete alatt. Az első nap legérdekesebb tárgya volt a letenyei szolgabiró ügye. Az alispán évnegyedes jelentésének felolvasása után ugyanis Skublics László intézett kérdést a lete­nyei szolgabiró, Erdélyi György ügyében, a szolga­biró a nála bejött betegápolási és közmunkaváltsági 5000 irtot felülmúló pénzösszeget szabályellenesen el­késve terjesztette be; e pénzösszeg ugyanis 1881. és 1882-ből való s csak ez év augusztusában terjesz­tette be. Svastics alispán ez interpellation megjegyezte, hogy a pénzösszeg szabálytalan expediálása neki is fel­tűnt s a szolgabirót már felelősségre is vonta és záros határidőt tűzött ki, amelyen belől igazolni tartozik eljárását. A tárgyhoz többen hozzászóltak. Csertán Károly a tárgytól eltérve kijelenti, hogy ő a szolga­­birói hivataloknak az alispáni jelentés szerint való rendbenlétét csak szm­legesnek, de nem valónak tartja, ennélfogva az alispáni jelentést magát sem tartja a valóságnak megfelelőnek. E kijelentésért az elnöklő főispán rendreutasítja szólót. Csertán Károly végül azt indítványozza, hogy a szolgabírói hivatalok felülvizsgáltassanak, miáltal ki fog tűnni, csakugyan rendben vannak-e azok, vagy nem. Tuboly Victor két concret esetet említ fel a megyei közigazgatási hivatalokban uralkodó rendet­lenség illustrálására. Murakeresztúr és Bécz közsé­gek ügyei ugyanis még 1874-ben felebbeztetvén, az­óta, tehát teljes tíz esztendő, óta, ebben a két ügyben semmi sem történt, a felebbezéseket nem intézte el az alispáni hivatal. Szóló tehát hozzácsatlakozik Csertán indítványához, melyet ő még azzal told meg, hogy nemcsak a szolgabírói hivatalok, hanem maga az alispáni hivatal is egy e czélra kirendelendő bizottság által vizsgáltassák felül. Csertán Károly és Tuboly Viktor indítványai­hoz — pro et contra — hozzászóltak Skublics László, Szily Dezső, Sélley László, Gyömörey Vincze, No­­vák Ferencz, Plihál Ferencz, Skublics Jenő stb. A közgyűlés végre a letenyei szolgabiró ügyé­ben adott választ tudomásul vette, elvárván az alis­pántól, hogy a szolgabiró nyilatkozatának beérkezé­sét siettetni fogja és annak idején esetleg a fegyelmi vizsgálat elrendelése iránt intézkedni fog.­­ A Cser­tán és Tuboly indítványaira nézve pedig akkép hatá­rozott a közgyűlés, hogy elrendelte a megyebeli ösz­­szes szolgabirói hivatalok felülvizsgálását egy bizott­ság által, mely, az alisbánnal élén, áll a megyei főszámvevőből és minden járásban egy-egy megyebi­zottsági tagból. Budapest, szept. 16. (A szerb egyházi congressusnak) Budapestre való egybehívásá­­ról hosszabb czikket olvasunk a »Zasztava«-ban. Szerinte nagy hiba, ha a szerbek közeledését holmi bizalmatlansággal fogadják. A szerbek végre abba is beleegyeztek volna, hogy a szerb egyházi congressus a magyar fővárosba hivassák össze, és­pedig két okból. Először is azért, hogy ott megismerkedjenek a magyar politikai élet főtényezőivel és matadorjaival, s hogy a magyar társadalomba belépve, a kölcsönös ismerke­dés által erősítenék meg a közös barátságot a közös haza érdekében. Másodszor pedig azért, hogy alkal­mat szolgáltassanak a központnak, mely a magyar közvéleményt alkotja, közvetlenül meggyőződni a folytonos gyanusítgatások alaptalanságáról, nem kü­lönben arról, hogy a közeledés őszinte s hogy ment minden mellékérdekektől. KÜ­LFÖLD, Budapest, szept. 16. (Az uralkodók ta­lálkozása.) A nagytekintélyű müncheni »Allge­meine Zeitung« érdekes czikket közöl legújabb számában »Oroszország és a két császárszövetség« czímmel. A czikk elsősorban azt fejti ki, hogy e talál­kozásnak az osztrák-magyar és az orosz uralkodó részé­ről tulajdonkép Ausztria vagy Magyarország területén kellett volna megtörténni, minthogy a két uralkodó ezúttal találkozik először, s a király idősb a czárnál. A király azonban — mihelyt még a tavaszszal Kaul­­bars orosz ezredes külön küldött előterjesztésére a találkozásba beleegyezett — hamar megnyugodott abban is, hogy az etiquette-kérdést figyelmen kívül hagyják, minthogy az orosz c­ár élete fö­lött őrködni monarchiánk területén különben is rendkívüli felelősséggel járt volna. A czikk ki­fejti aztán a különbséget: Oroszország és a Kelet, valamint a Kelet és Ausztria-Magyarország között, a két monarcha előbbi és mostani találkozása között. Az osztrák, de különösen a magyar sajtó nagyon vegyes érzelmekkel kommentálja e találko­zást, a­mely ugyan ismétlődése a történelem egyik eseményének, de csak úgy, a­hogy az események min­dig szoktak ismétlődni, más eredménynyel. A bíráló hangok, — úgymond, — a­melyek a Lajtán túl kife­jezést nyernek, nem látszanak elég messzire követ­keztetni s ellenmondásokba bonyolódnak. Egyrészt fölemlítik a két hatalom közötti zavartalan egyetér­tés teljes lehetetle­nségét, mely hatalmak életkérdé­seikben nemcsak semmiképp egybe nem hang­zanak, de egymással merev ellentétben állanak; másrészt mégis constatálják, — minthogy az iga­zat még sem vitathatják el, — hogy a mon­archia népei élénken érzik a béke szükségét, s igen nagy vívmány, ha a béke a hatalmas szomszéd birodalommal, legalább a közvetlen jövőre, biztosítva van. Ha az ellentét csakugyan olyan nagy és mélyre­ható, aminőnek állítják, akkor nincs más hátra, mint a háború, s a háborút idézné elő minden, minthogy azt kikerülni nem lehet s nem akarják. De ha még­sem akarnak e végső eszközhöz folyamodni, akkor mégis azon kell igyekezni, hogy az ellentéteket lehe­tőleg egyenlítsék ki, s ennek akaratát nemsokára a lehetőség is nyomon fogja követni. A kelet képezi az egyedüli ellentétet Ausztria-Magyarország és Orosz­ország között; minden egyéb kérdésben megvan az egyetértés közöttük, vagy legalább könnyen előidézhető. Nem lehetséges ez a keleti kérdés­ben is? — Oroszország keleti politikáját nem fogja radicálisan megváltoztatni, s a befolyás­ról, melyet a keletre gyakorol, lemondani nem fog. Azt az irányt, melyet mintegy másfél évszázada követnek, mely láthatólag közel ve­zet a czélhoz, s melyért már több nagyobb háborút kiáltottak, megváltoztatni nem olyan könnyű. Az osz­trák-magyar politikának ezt szem előtt kell tartania, s mi nem kételkedünk abban, hogy ezzel számol min­den államférfin Ausztria-Magyarországban, hacsak Oroszország iránt való szerelmében tisztán nem vak. De mindentől eltekintve előnynek tartható, ha­ Orosz­­országot csak egy időre is meg lehet nyerni a conser­­vatív politikának. A politika számára nincs tudo­mány, egyedül egészséges elv, esetről esetre az alkal­mas rendszabályokhoz nyúlni. Csak az a kérdés, me­lyek az »alkalmas rendszabályok«, s mindig bebizo­nyul, hogy azoknak egy elv által kell sugalmaztatniok, melyet ok nélkül megváltoztatni nem szabad. Ha Ausztria-Magyarország ragaszkodik conservative a fönnálló viszonyok védelméhez, föntartásához, tehát a Kelet status quojához is, akkor nem szabad olyan lé­péseket tennie, melyek bonyolultabbá teszik a helyze­tet, a lappangó ellentétet élessé teszik, nem szabad lángba borítani a gyúanyagot, csak azért, mert egy­szer úgy is ki fog gyuladni. Ha Oroszország lemond a Keleten támadó politika folytatásáról, s ha csak egy időre is, a be nem avatkozás politikáját követi, ak­kor Ausztria-Magyarország is eltekinthet a fenn­álló ellentétektől. Nem lehetetlen, hogy idők múl­tával ezek maguktól is eltompulnak. Ha az újon­nan alakult államoknak a Keleten időt adnak a megerősödésre, akkor velük új tényező lép a politikai színpadra, mely, mint a sakkban nyert új figura, lé­nyegesen befolyásolhatja és megváltoztathatja a játék esélyeit. —Ha Magyarországban kifejezést nyer az az aggodalom, hogy Oroszország fölhasználva a helyzet­ek kedvezését, melyet neki a német-osztrák-magyar szö­­­­vetség biztosít, azt további actiója előkészítésére egy­­­­részt, másrészről Ausztria keleten brit helyzetének­­ aláaknázására fogja használni, mindig lehet az osz- t­trák-magyar államfiaknak némi éberséget és óvatos­­­­ságot ajánlani, de minden túlhajtott aggodalom és bi­­­­zalmatlanság táplálása ellen tiltakozhatni. Mert figye­­­­lemben tartandó, hogy bármily barátsággal közeledtek is Német- és Ausztria-Magyarország Oroszországhoz, midőn ez kinyilvánítá szándékát a közeledésre, ennek az óhaja még­is orosz részről történt. Oroszország volt az a fél, mely bensőbb viszonyra törekedett a két közép­európai nagyhatalommal. Mindenesetre megvannak rá a maga okai.A két császárszövetség védfala, az olasz bástyatoronynyal, szerb és román elővédműveivel ha­talmas erősséget képez, melyet megostromolni, de még bekeríteni sem lehet. S a két császárszövetség minden tekintetben conservativ, mely a jelen állapotokat fönn­tartja és megőrzi. A találkozást véglegesen csak ak­kor határozták el, amikor Giers másodszor volt Var­­zinban : addig meggondolhatta, s elfogadta azon föl­tételeket, melyeket Bismarck kétségtelenül eléje sza­bott. Ezért nem jogos Oroszország magatartásában ezúttal hátsó gondolatot, tőrt gyanítani.

Next