Nemzet, 1884. október (3. évfolyam, 749-779. szám)
1884-10-01 / 749. szám
SzERKESZTŐcite: »•JenoElek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. ▲ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Így mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 749 (271) szám. ftiADÓ-IVATAL/ Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földasint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és ovi kiadás együtt: 1 hónapra .......................... 2 frt. 8 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .......................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetéa havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Reggeli kiadás. Budapest, 1884. Szerda, október 1. m. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, szeptember 30. Az ellenzéki pártok helyzetének zavaros voltát és pyöngeségét s azzal szemben a kormány és többség álláspontjának világosságát és szilárdságát mi sem mutatja oly szembeszökően, mint az a megítélés, amelyben a trónbeszédet az ellenzéki sajtó részesítette. Eltekintve attól a néhány hangtól, a melyet az ellenzéki concertben az igazságnak és objectivitásnak egészen el nem nyomható szava hallat s a mely csak a legnagyobb elismerés kifejezése lehet a trónbeszédnek tartalmassága és határozott iránya iránt, a critica vagy a kákán-csomót keresés kicsinyes mesterségére szorítkozik, vagy néha a nevetségig menő rabulisticával igyekszik elcsavarni a korona nyilatkozatának értelmét, vagy végre olyanokat követel s olyanokat rosszul, amiknek egyenes ellenkezőjét postulatum, illetőleg rosszakéképpen felállította az ellenzék már nem egyszer, fölállítja — önmagának mondva ellent — ma is. Azok az általános ellenvetések, hogy a trónbeszéd száraz, rideg, nélkülöz minden lendületet, nélkülözi a hozaszeretet lelkesedésének melegét, félreismeretlenül vallanak rá ugyanazokra a criticusokra, akik meg vannak szokva a koronának minden az érzelmekre appelhátó szavát — mint például nem rég az országi láz építésére vonatkozókat — a kormány által kitalált hatásvadászó phrasisnak declarálni. Hogy a trónbeszéd iránya nagyon »conservative ezzel az állítással vádképpen legfölebb oly párt és oly sajtó léphetne föl, amely a haladásnak és liberalismusnak buzgóbb barátjaként szerepelt eddig mint a kormánypárt, s az antiliberális irányzatok szövetségét erélyesebben utasította viszsza mint ez ; miután pedig ily párt és ilyen sajtó Magyarországban ez idő szerint nem létezik, a szabadelvű pártot jogosult elnevezésének további viselhetne s irányának következetessége felől teljesen megnyugtathatja az a tudat, hogy oly kort élünk, melyben a liberalismus sehol sem léphet föl merész és rohamos alkotással s térfoglalással, hogy mainap a liberalismus ügyének a legjobb szolgálatot azok teszik, akik kellő tapintattal és mérséklettel, de egyúttal a szükséges határozottsággal is meg tudják óvni a liberalismus vívmányait a megtámadások ellen s gondoskodnak arról, hogy az új alkotások ne veszélyeztessék e vívmányokat. Amikor minden oldalról viszszafelé irányuló törekvésekkel találkozik a liberalismus, a liberális intézmények conserválása is liberális politika. A főrendiház reformjára vonatkozó első passusát a trónbeszédnek az ellenzéki sajtó is oly határozottnak és pregnánsnak találja, hogy ezúttal már e reform kivitele iránti kételyekkel fellépni nem mer; eléggé körvonalazottnak a reform tervét természetesen még most sem látja s mindenféle fentartásokkal él, azonban a haladás és a modern alkotmányos szellem minden őszinte barátja szívesebben fog a határozott ígérethez mint a határozatlan fentartásokhoz csatlakozni. A belügyi reformok hosszú sora nyilván imponál az ellenzéknek s egyik legkedvesebb fegyverétől fosztja meg, de kifogásolni valója itt is van s szívesen említi fel a felsőbb bíróságok decentralisatióját, a szóbeliség elvének keresztülvitelét a polgári perrendtartásban, a közigazgatás átalános reformját, a közoktatási, honvédelmi téren még szükséges alkotásokat, a magánjogi codex teljes megalkotását, a tisztviselők szolgálati pragmaticáját, a választási visszaélések korlátozását, a regálójog megváltását, no meg természetesen a gabonaárak hanyatlását, az iparosok és kisbirtokosoknak panaszkép oly sokat emlegetett, de határozott kívánalomképen még sohasem formulázott bajait és óhajtásait, mint amelyek mind helyet nem találtak a trónbeszédben. Hogy az e tereken időről időre előálló sürgős szükségletek elől a kormány sohasem szokott kitérni, s azok kielégítésére meg szokta tenni a kezdeményezést akkor is, ha a trónbeszédben ez iránt ígéretet nem tett, azt az ellenzék már alighanem elfeledte és elfeledte azt is, hogy épen ő, meddő vitatkozásokkal mennyire szokta az országgyűlés idejét igénybe venni s azt a productív alkotásoktól elvonni. Többet mint amennyit a trónbeszéd felölel, a jelen viszonyok között egy országgyűlés teljesíteni nem volna képes s várjon ha a most megemlítettek kedvéért azok hagyattak volna el, amelyeket a trónbeszéd fölsorol, nem látott volna az ellenzék ismét ebben — s pedig több joggal — hiányt és mulasztást ? Az államháztartás állapotára nézve az ellenzéki critica szintén erőlködik a legvilágosabb szavaknak a legtermészetellenesebb magyarázatot adni. Az egyik egyáltalán semmit sem olvas ki belőlük, a másik visszalépést, a harmadik csak egy már jubilaeumát ünneplő phrasis megújítását, a negyedik pedig az államfőnk nyílt bevallását. Azt hiszszük, hogy a gondolkozó magyar közönség ezeket a magyarázatokat érdemek szerint méltatandja. A deficitet egy kézlegyintéssel eltüntetni az ellenzék sem tudná, legalább eddig jónak látta e mesterség titkát el nem árulni , fokozatos csökkentését akarja ő is, de hogy az állami feladatok teljesítéséről azért még lemondani nem akar, azt bizonyítja azzal, hogy több költséges reformot kíván, mint amennyit a trónbeszéd kilátásba helyez. Vajon mi egyéb lehet e szerint helyén, mint ahaladás a pénzügyi egyensúly teljes helyreállítása felé, . .. anélkül azonban, hogy megtagadtatok az, mi az állam biztonságára, anyagi és szellemi gyarapodására okvetlenül szükséges,amint azt a trónbeszéd helyesen kifejezi ? És mit mondjunk ahhoz, hogy egy ellenzéki hang még a fölött is megütközést nyilvánít, miszerint ama passus éppen az állam biztonságát helyezi elsősorba a takarékosság követelményeivel szemben is teljesítendő állami feladatok között, s ebből már kiolvassa a milliókat, amelyek a hadügyi budgetet évről-évre növelni fogják? Váljon az a szigorú logica, amelyet az ellenzéki kriticusok első szabályképen hangoztatnak, nem úgy hozza-e magával, hogy mindenekelőtt az állam biztonságáról kell minden áron gondoskodnunk, mert annak hiányában anyagi és szellemi gyarapodásunknak minden műve homokra volna építve? Sajátságos észjárást tanúsítanak különösen a közjogi alapon álló ellenzéki lapok a trónbeszéd ama pontjára nézve, amely a vám- és kereskedelmi szerződés megújításáról szól. Szerintük e pontban már bennfoglaltatik a feltétlen capitulatió Ausztria előtt, pedig e pontnak egyetlen szava sem vonatkozik csak Magyarországra, hanem valamennyi a monarchia mindkét államára, s a méltányosságot épp úgy mindkettővel szemben hangoztatja, mint ahogyász érdekek azonosságát is kiemeli. Márpedig, az amit az osztrák császár és magyar király a magyar országgyűlés megnyitásánál vagy bármely alkalomnál Ausztriáról mond, a Lajtán túliakra nézve csak épp oly nyomatékkal és jelentőséggel bír, mintha egyenesen nekik volna mondva. Amennyiben tehát a trónbeszéd nemcsak kormányprogramul, de egyúttal a korona nyilatkozata, az abban kifejezett kívánság és várakozás Ausztriát csak újra illeti mint Magyarországot; amennyiben kormányprogramul, a szóban forgó pont jelentősége épp abban rejlik, hogy a szerződés megújításának biztos reményét a kölcsönös méltányosságra s az érdekközösségnek mindkét részről való felismerésére alapítja, amely álláspont egy hajszálig megegyez azzal, melyet a közjogi alapon álló ellenzék túlnyomó része eddig a parlamentben elfoglalt. Csakis azok, akik a vám- és kereskedelmi közösségnek föltétlen ellenzői, rosszalhatják józanul és észszerűen azt, hogy a kormány a trónbeszédben is abbeli meggyőződésének ad kifejezést, miszerint e szövetségnek kölcsönös méltányosságra alapított megújítása Magyarországnak is érdekében van, mert hisz, ha nem volna érdekében, akkor még csak alternatíve sem lenne szabad azt politikai czél gyanánt kitűzni. Valóságos bábeli zűrzavar uralkodik az ellenzéki táborban a külügyi helyzetet tárgyazó pont tekintetében. Mérsékeltebb s komolyabb lapok megelégedéssel emelik ki, hogy e pont világos tanúreje annak, miszerint a skierniewiczei találkozás nem hozott bennünket oly helyzetbeszországgal szemben, mely a monarchia politikájában netán változást idézhetne elő; de íme oly hangok, amelyek nem egyszer rémkép gyanánt festették le az orosz szövetséget, panaszolva hozzák fel, hogy minek is tett uralkodónk látogatást az orosz czárnál, ha még csak annyira sem mehetett vele, hogy Oroszországot a barátságos hatalmak közt név szerint is megnevezhetné? És mindezekkel szemben nem hiányzik az az ellenzéki Columbus sem, aki a külügyi passusnak szerinte elrejtett értelméhez az utat a következő pontban: a társadalmi harcz elleni intézkedések említésében találja föl és úgy okoskodik, hogy Oroszországot szándékosan azért nem említették föl, nehogy a világ sejthesse, hogy ő diktálja reánk a cenzurát és mindazokat a borzasztó rendszabályokat, amelyeket oppositionális szemüveggel a következő pont sorai között lehet olvasni. Mi ezt a következő pontot is csak örömmel üdvözölhetjük, mert abban nem a reactio rémét, hanem csak az uralkodónak népei iránti szeretetét s a béke szavát látjuk nyilvánulni , és azoknak, akika fajok és osztályok közötti felmerült észrevehető súrlódásokról nem tudnak semmit, nem irigyeljük sem a rövidlátást — ha őszintén beszélnek — sem felelősségüket, ha csakugyan sikerülne bűnös törekvéseknek menhelyet biztosítaniok s azokat nagyranöveszteniök. Egészben véve pedig azt találjuk, hogyha az ellenzéknek a trónbeszédre a parlamentben is csak annyi s olyan mondanivalója lesz, mint lapjaiban, a válaszfelirati vita egy újabb diadala lesz — a kormánypártnak s a válaszfelirat a nemzet hálájának s a trónbeszéd tartalmával való egyetértésének lesz ünnepélyes kifejezése. A NEMZET TÁRCZÁJA. ember 30. Cssúszeg:37 rózsa, volt. — Elbeszélés. — irta: Kvassayné Kun filérinje. (Folytatás.) X. Evangelina egész királynői alak volt, a mint a földszint salonba lépett. Zavartan állt meg az ajtónál, mert az urak nem vették észre beléptét. Mindannyian Bányai gróf körül csoportosultak, ki valami igen érdekest beszélhetett nekik, mert hangosan kaczagtak. Evangelina nem akarta kihallgatni társalgásukat. Keresztül haladt a termen és ruhájának suhogása észrevétete jelenlétét. A férfiak a bámulat egy felkiáltásával tekintettek a szép nőre. Bányai maga is meglepetve nézett a fiatal leánykára. Alig ismert reá. Nem volt többé az egyszerű, ártatlan mosolyú falusi leányka. A gyermekes szelíd vonásokat megérlelte a szenvedés. Nő volt, aki ismeri a szenvedést, a fájdalmat. Tekintete büszke. Kék szemcsillagaiban nem ragyogott a szerelem visszfénye, midőn Bányait megpillantotta. Tekintetének ragogó sugarát megtörték a könyek. Szőke haját, a mely eddig egyszerű fonatokban vette körül fejét, büszke bajék koronázta, melybe igazgyöngy sorok voltak fonva. A hattyányakon nem ragyogtak gyémántok. Egyszerű fekete szalag övezte, melyen kis medaillon függött. Ebben Bányai arczképe volt rejtve. A karcsú termeten nehéz, halványkék selyemruha folyt alá. Az ujjak drága csipkemezén keresztül csillogott a fehér rózsalevélnél gyengédebb, halványabb kar. A hosszú uszály okozta, hogy a fiatal leány egy fejjel magasabbnak látszott, mint rendesen. — Superbe! — mondá egyike a jelenlevőknek, kiben Evangelina arra ismert, ki oly merészen bámult reá tegnap este a megérkezésnél. Bányai László gróf előtérbe lépett. — Engedjék meg uraim — mondá kissé zavartan, hogy önöket bemutassam szép barátnőmnek. A két Gátay báró, Simély ezredes — Evangelina kisasszony — végrő rövid habozás után. A férfiak könynyedén meghajtva magukat, üdvözölték Evangelinát és kezet akartak neki nyújtani. A fiatal leányka úgy tett, mintha nem venné észre ezt. Nem ismerte ugyan a nagyvilági szokásokat, de finom érzéke megsúgta neki, hogy a férfiak magaviselete, vele szemben nem eléggé tiszteletteljes, valamint ama futó mosoly sem, melylyel reá tekintettek. — Foglaljon helyet kedvesem — mondá Bányai gróf — és mutasson vidám arczot. Barátaim nem kedvelik, ha a szép nők mosolya helyett csak büszke tekintettel kell megelégedniük. Legyen nyájas, ez kétszerte elragadóbbá teszi önt. Evangelina elpirult. — — Senkinek sem akarok tetszeni önön kívül, — mondá halkan és komolyan. A férfiak kaczagtak. — Valóságos típusa az ártatlanságnak! — hallatszott Simély ezredes nyafogó hangja. A fiatal leányka kelletlenül érezte magát. Szeretett volna elfutni e helyről. Bizonyára nagyon ostoba volt, azért kaczagtak felette. Mily szégyent hozott Bányaira. Neme fog röstelkedni menyaszonya miatt. Az egész terem füstfelhőbe volt burkolva. A legerősebb czigaretteket szívták. Evangelina alig látott és torkát ingerelte a füst, de nem mert szólani. — Kegyed nem szivarozik ? — kérdé tőle az egyik Gátay báró hanyagul odavetve magát a fiatal leány mellé a pamlagra. — Nem, válaszolá röviden a leányka, zavarba hozva ama édeskés tekintet által, melylyel a másik báró fixirozta. — Mennyire ügyetlen vagy László — kiáltá az ezredes kaczagva: még czigarettezni sem tanítodtad meg a kicsikét! Nagyon gyönge mester vagy. — Próbálja meg szépem — mondá az ezredes, és elővevén egy czigarettet, azt Evangelina felé nyújtotta. A szegény fiatal leány szeme megtelt könynyel. Nem birt szólni, csak elodázólag intett fejével és egy könyörgő tekintetet vetett Bányaira. “ Hagyjatok fel éretlen bolondságaitokkal, mondá ez komolyan. — Nini, a gróf az erkölcsbiró szerepét játszsza, — szólt gúnyosan az ezredes. — Most igen, — bólintott jelentőségteljesen a fiatalabb Gátay. — Eltűntek a szabadság arany napjai. Barátunk már csak annak utolsó napsugarát élvezi......... — Most azt próbálja, hogy fog neki állani a komoly férj szerepe. Kontrázott az idősebb báró. — Tálalva van ! jelenté e perczben a gróf komornyikja. — A karját, szép kisasszony ! mondá az ezredes Evangelinához lépve. A leányka fejével büszkén bólintott és visszavonult. — A gróffal van pár szavam — mondá hidegen , — az urak megbocsátanak, ha pár perczre megfosztom önöket a házigazdától. •— Kérem barátaim, siessenek addig is az étterembe, — mondá Bányai gróf. — A vendégek elhagyták a termet, magukra maradtak Evangelina reszketett a szégyentől. — Nos, mit kívánsz ? — kérdé hanyagul Bányai gróf. — Nagyon szeretlek — válaszolt a remegő leányka, de azt ne kívánd, hogy együtt legyek barátaiddal. Én nem ismerem szokásaitokat, de érzem jól, hogy egy igazi delnővel nem mernének úgy beszélni, mint velem. László! Én érzem, hogy ők kedvesednek tartanak, nem tudják, hogy menyasszonyod vagyok. Hogy is kívánhatnék részükről mást, midőn te magad is inkább úgy tekintesz reám, mint cselédedre Önérzetemet fellázította az — amit nekem mondtak. Engedj távoznom szobámba! — Maradj Evangelina ! — szólt Bányai gróf majdnem parancsoló hangon — ne tedd magadat nevetségessé. Magad beismered, hogy nem ismered a nagyvilág szokásait és mégis fellászadz olyanon, ami az én körömben megszokott dolog. Egy nővel sem beszélünk más hangon. De azért hódolunk nekik. Nem engedem meg, hogy távozzál. Barátaim jól tudják, hogy menyasszonyom vagy. Ezt felesleges volna előttük említeni. Olts nyájasabb arczot és kövess a terembe. Majd meg fogod látni mily szeretetreméltó emberek az én barátaim. Csak ne légy oly visszataszító velük szemben. Jer Evangelina habozott Valami fájdalmas érzés dobogtatta szivét és a magára hagyatottság levert érzése lepte meg. Minden elvonult még egyszer szemei előtt, a mi fájdalmas volt reá nézve. Eszébe jutott a titkár, kinek sértő magaviseletét még nem beszélte el Bányainak. — Annyit szeretnék neked mondani, — suttog, hizelegve hajtva fejét a gróf vállára. Míg távol voltál — sokat rettegtem. Titkárod, ez a szemtelen ember. — Nincs arra most idő, hogy panaszaidat hallgassam. Vendégeimet nem hagyhatom sokáig egyedül. Menjünk. Majd máskor mindezekről. Az ebéd csendesen folyt le. Bányai gróf megsúgta barátainak, hogy hagyjanak békét Evangelinának és igy leszámítva azt, hogy az ezredes, ki a leány mellett ült, kissé sikamlós dolgokat beszélt el, nem volt egyéb kellemetlensége. Az ötödik pohár pezsgőnél, mikor a bor gőze már jól a fejébe szállt — felemelte poharát az ezredes és igy szólt: — Éljen szép menyaszonyod László barátom! Evangelina szive hevesen megdobbant. Arcza ragyogott a boldogságtól. Mily gyönyör volt hallani e szót. Mennyire félreismerte mindezeket az urakat. Mily igazságtalan volt irántuk. Pedig mennyire jók, szeretetre méltóak. Angyalok karéneke nem lehetett volna dallamosabb, mint a poharak csengése e perczben. Evangelina egy szerelemmel, odaadással teljes tekintetet vetett Bányaira, ki vele szemben ült. Meglepte a gróf halványsága, és boszos arczkifejezése. — Igen, éljen ő! viszhangozák az ezredes szavait a Gátay bárók. Éljen ő a szép, a dicső Letitia! Pohárcsörgés és egy fájdalmas sikoly szakasztotta meg szavaikat. Bányai László gróf oly erővel csapta az asztalra pergős poharát, hogy az összetört, Evangelina pedig elhalványult arczcal, elaléltan feküdt karosszékében. — Ördög vigye el meggondolatlan beszédeteket! — tört ki a gróf. Nekem csak kellemetlenséget okoztok. Megmondtam előre, hogy ne hozzátok elő a Letitia nevet. Most hogy szabadulok meg ettől ! — kiáltá bosszúsan, a fiatal leányra mutatva. Lehet kilátásom oly érzelgős jelenetekre, melyekbe beleőszül az ember. — Ugyan hagyd el kérlek! — vágott közbe az ezredes mámorosán, csak tudod, hogy milyenek az efféle nők. Sírnak, duzzognak, bosszút esküsznek, de aztán egy pár ezres bankóval megbékülnek és elhallgatnak. — Igaz! — mondá az ifjabb Gátay báró — és azután enged futni szegényt Elég szép arra, hogy megszerezze magának azt a pompát, melyben eddig élt. Én szívesen megteszem irántad való barátságból, hogy elvállalom megunt kedvesedet. — Elvállalod, mert nagyon szép , gúnyolódott az ezredes. Ennyiből áll nagy szívességed ? Ha egy kicsit csúnya volna, hiszem hogy máskép beszélnél. — De hát miért hagyod el? — kérdé az idősebb báró. Unalmad száműzésére megtarthatnád. Letitiának nem kell tudni létezéséről. — De nagyon is tud! — mondá Bányai. — Már Látta is. Első feltétele volt, hogy Evangelinát elhagyjam. Igaza van. Sohasem szerettem a leányt, míg Letitiát imádom! — Szép, szép! — szólt az ezredes. De most legalább térítsd magához ezt a szegény leánykát. Látod, hogy Gátay junior meg az öreg komornyik nem bírnak vele. — A többit majd komornája végzi, — válaszolt vállvonogatva Bányai gróf, nem akarnám, hogy engemet itt könyeivel ostromoljon. E szavak után csengetett, — és szobájába viteté az elalélt fiatal leányt. — Én még ma éjjel veletek utazom — mondá barátaihoz. — Levélben könnyebb lesz vele végezni. Máskép nem lenne vége a könyéknek. — Téged még megindítanak a női könyek ? — kérdé gunyosan az ezredes, mily lágy szivü ficzkó vagy! Ha az én kedveseim mind el kezdenének sirni, ugyan dicső concert lenne.— »így kell lenni!« — kiáltok rájuk és erre mindannyi elhallgat. — Chacun áson gout! — mondá ásítva az idősb Gátay báró, mondd inkább el László, hogy hol szerezted ezt a szép falusi ártatlanságot. — Szívesen — válaszolt a gróf mosolyogva. Igazi kaland volt. Mielőtt útra kelnénk, elmondom nektek. (Folytat*»» követkzik.) A gentryről. — Négy czikk. — Irt* : Berzeviczy Albert- Ill. A haladási eszmék solidaritása hozza magával, hogy az egyikkel nem lehet szakítani, anélkül, hogy valamennyivel összeütközésbe ne jönnénk. Ezért a mily mértékben szorult ki a gentry egy részéből az a democraticus szellem, melynek democraticus intézményeink fejlődésében oly nagy feladat jutott, oly mértékben kaptak benne lábra a legkülönbözőbb antiliberális irányzatok, úgy hogy mai nap már — sajnálattal bár — be kell vallani, hogy a magyar liberalismus nem bírja úgy mint hajdan a gentryben legerősebb támaszát. Nem akarunk behatóan foglalkozni azokkal a képtelen vádakkal, melyek a ma nálunk még uralkodó szabadelvű irányzat ellen átalánosságban felhozatni szoktak, sem azzal a lármával, amelyet ezen irányzat jogos önvédelme miatt legújabban csapnak, sem azzal a körmönfont fogással, amelylyel a leplezett ellenzéki reactió élni szokott, a midőn a liberális hajlamúak megtévesztése s liberális hagyományaink kímélése kedvéért megkülönböztetést tesz a régi és a jelenkori szabadelvűség közt, s ezt elnevezi börzeliberalismusnak, zsidóliberalismusnak, bár minden indítványa és kívánsága a legeslegrégibb liberális elveket is arctulcsapja. Csak kiemeljük, hogy a par excellence gentry-politikusok ennek a szemfényvesztésnek is felültek, és szintén megragadtattak amaz áramlat által, melynek növelésén mai nap az ellenzék oly buzgalommal fáradozik, s amely soha és semmiben sem indul ki az összesség, a nemzet egész szempontjából, hanem egyenkint véve osztályt, érdekkört, mindig osztályérdeket állít szembe osztályérdekkel és mindegyiket külön akarja győzelemre vinni, ma ennek, holnap amannak a vereségével. Még két más konkrét jelenségre kívánunk utalni. Az egyik az antisemitismus tagadhatatlan elterjedése a gentryben, a másik a gentry-politikusok magatartása a felsőbb osztályok irányában, különösen az utóbbi időben. Az elsőre nézve kevés a megjegyzésünk, nem taglaljuk most az antisemitismust, de hivatkozunk arra, amit a szabadelvű párt parlamentben és sajtóban megmondott már akkor, midőn ezen irányzat első szárnypróbálgatásaival volt csak dolgunk, hogy vigyázzanak azok, akik a társadalmi téren megengedett, bár gyakran indokolatlan sympathiáikat vagy antipathiáikat átjátszva a politikai térre azzal hitegetik magukat, hogy ezáltal csak vagy, az ő szemökben gyűlöletes osztálynak vagy felekezetnek okoznak kellemetlenséget; ha egyszer a liberalismuson rést törtünk, nem mondhatjuk meg több,mi minden fog azon a résen át belopózni. Tekintsünk körül elfogulatlan szemmel és ítéljük meg, hogy mióta antisemitismusunk van, annak czégére alatt és azzal karöltve mennyi mindenféle reactionárius törekvés nyomult be közéletünkbe, hány ponton van ma a polgári egyenlőség, a vallásfelekezetek egyenjogúsága, az állam jogállása az egyházzal szemben, a szabad tudomány és felvilágosodott oktatás, a gazdasági szabadság megtámadva vagy fenyegetve ? Persze aki a gentry hivatását a visszafelé haladás vezérletében keresi, az mindezzel nagyon meg lehet elégedve, de aki a magyar gentry politikai szerepét, úgy mint mi, a liberalizmustól elválaszthatatlannak tartja, az csak sajnálattal fogja látni, hogy gyűlölködő érzelmek uralma alatt hogyan távolodik el mindinkább e szerepétől. Nem csekélyebb rövidlátás mutatkozik a másik jelenségben: a gentry nagy részének magatartásában az aristocratiával szemben. Midőn a magyar aristocratiáról szólunk, kénytelenek vagyunk éles megkülönböztetést tenni annak liberális és nem liberális része között, mert sehol, nemzetünk egy osztályában sincs e két irányzat egymástól oly élesen különválasztva mint ebben. Hazafiság dolgában egyaránt tiszteljük mind a kettőt, s legkevésbbé sem vagyunk hajlandók egész aristocratiánk kiváló hivatását közéletünkben kétségbevonni ; de miután a mi meggyőződésünk az, hogy Magyarország boldogulására még sokáig van szükség a viszonyokkal számító, józan, de határozottan liberális polititikára ; miután az aristocratia nem liberális részében sok retrograd eszme s nagy adag aristocratismus van képviselve, de még eddig egy öntudatos conservativ irányzat egyáltalán hiányzik ; és miután végre mi a gentryt a vele politikai téren mindig elválaszthatatlanul együttműködött szabadelvű mágnásainkkal együtt még mindig a liberális aera vezérletére tartjuk hivatottnak , az országos politika szempontjából is elhibázottnak, helytelennek, károsnak tartjuk az utóbbi időben — ellenzéki auspiciumok alatt — mutatkozó közeledését s benső hozzásimulását a gentrynek az aristocratia nem liberális táborához. De különösen rosszalnunk kell ezt, ha megkisértjük speciális gentry álláspontra helyezkedni. Az bizonyos, hogy amint a gentry liberális traditióit megtagadja és a democraticus kötelékeket, melyek a többi osztályokhoz fűzik, egy magasabb szövetség kedvéért elszakítja, abban a percben annyit veszített erejéből, hogy egy esetleges aristocratico-conservativ aera uralmában nem többé mint egyenrangú győztes fél fog osztozni, hanem