Nemzet, 1884. október (3. évfolyam, 749-779. szám)

1884-10-01 / 749. szám

SzERKESZTŐcite: »•JenoElek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. ▲ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Így mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 749 (271) szám. ftiADÓ-IVATAL/ Ferencziek-tere, Athenaeum­-épület, földasint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és o­vi kiadás együtt: 1 hónapra .......................... 2 frt. 8 hónapra .......................... 6 » 6 hónapra .......................... 12 > Az esti kiadás postai különküldéseért felül­­fizetéa havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Reggeli kiadás. Budapest, 1884. Szerda, október 1. m­. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, szeptember 30. Az ellenzéki pártok helyzetének zavaros voltát és pyöngeségét s azzal szemben a kor­mány és többség álláspontjának világosságát és szilárdságát mi sem mutatja oly szembe­szökően, mint az a megítélés, a­melyben a trónbeszédet az ellenzéki sajtó részesítette. El­tekintve attól a néhány hangtól, a melyet az ellenzéki concertben az igazságnak és objecti­­vitásnak egészen el nem nyomható szava hal­lat s a mely csak a legnagyobb elismerés ki­fejezése lehet a trónbeszédnek tartalmassága és határozott iránya iránt, a critica vagy a kákán-csomót­ keresés kicsinyes mesterségére szorítkozik, vagy néha a nevetségig menő ra­­bulisticával igyekszik elcsavarni a korona nyilatkozatának értelmét, vagy végre olyano­kat követel s olyanokat rosszul, a­miknek egyenes ellenkezőjét postulatum, illetőleg rosszakéképpen felállította az ellenzék már nem egyszer, fölállítja — önmagának mondva ellent — ma is. Azok az általános ellenvetések, hogy a trónbeszéd száraz, rideg, nélkülöz minden lendületet, nélkülözi a ho­zaszeretet lelkese­désének melegét, félreismer­et­lenül vallanak rá ugyanazokra a criticusokra, a­kik meg vannak szokva a koronának minden az érzel­mekre appelhátó szavát — mint például nem rég az országi láz építésére vonatkozókat — a kormány által kitalált h­atásvadászó phrasis­­nak declarálni. Hogy a trónbeszéd iránya nagyon »conservative ezzel az állítással vád­képpen legfölebb oly párt és oly sajtó lép­hetne föl, a­mely a haladásnak és liberalis­­musnak buzgóbb barátjaként szerepelt eddig mint a kormánypárt, s az antiliberális irány­zatok szövetségét erélyesebben utasította visz­­sza mint ez ; miután pedig ily párt és ilyen sajtó Magyarországban ez idő szerint nem lé­tezik, a szabadelvű pártot jogosult elnevezé­sének további viselhetne s irányának követ­kezetessége felől teljesen megnyugtathatja az a tudat, hogy oly kort élünk, melyben a libe­­ralismus sehol sem léphet föl merész és rohamos alkotással s térfoglalással,­ hogy mainap a li­­beralismus ügyének a legjobb szolgálatot azok teszik, a­kik kellő tapintattal és mérséklettel, de egyúttal a szükséges határozottsággal is meg tudják óvni a liberalismus vívmányait a megtámadások ellen s gondoskodnak arról, hogy az új alkotások ne veszélyeztessék e vívmányokat. A­mikor minden oldalról visz­­szafelé irányuló törekvésekkel találkozik a liberalismus, a liberális intézmények conserválása is liberális politika. A főrendiház reformjára vonatkozó első passusát a trónbeszédnek az ellenzéki sajtó is oly határozottnak és pr­egnánsnak találja, hogy ezúttal már e reform kivitele iránti ké­tely­ekkel fellépni nem mer; eléggé körvona­­lazottnak a reform tervét természetesen még most sem látja s mindenféle fentartásokkal él, azonban a haladás és a modern alkotmá­nyos szellem minden őszinte barátja szíveseb­ben fog a határozott ígérethez mint a határo­zatlan fentartásokhoz csatlakozni. A belügyi reformok hosszú sora nyilván imponál az ellenzéknek s egyik legkedvesebb fegyverétől fosztja meg, de kifogásolni valója itt is van s szívesen említi fel a felsőbb bíró­ságok decentralisatióját, a szóbeliség elvének keresztülvitelét a polgári perrendtartásban, a közigazgatás átal­ános reformját, a közoktatá­si, honvédelmi téren még szükséges alkotáso­kat, a magánjogi codex teljes megalkotását, a tisztviselők szolgálati pragmaticáját, a vá­lasztási visszaélések korlátozását, a regálójog megváltását,­­ no meg természetesen a ga­bonaárak hanyatlását, az iparosok és kisbir­tokosoknak panaszkép oly sokat emlegetett, de határozott kívánalomképen még sohasem formulázott bajait és óhajtásait, mint a­me­lyek mind helyet nem találtak a trónbeszéd­ben. Hogy az e tereken időről időre előálló sürgős szükségletek elől a kormány sohasem szokott kitérni, s azok kielégítésére meg szok­ta tenni a kezdeményezést akkor is, ha a trónbeszédben ez iránt ígéretet nem tett, azt az ellenzék már aligha­nem elfeledte és elfe­ledte azt is, hogy épen ő, meddő vitatkozá­sokkal mennyire szokta az országgyűlés ide­jét igénybe venni s azt a productív alkotá­soktól elvonni. Többet mint a­mennyit a trón­­beszéd felölel, a jelen viszonyok között egy országgyűlés teljesíteni nem volna képes s várjon ha a most megemlítettek kedvéért azok hagyattak volna el, a­melyeket a trónbeszéd fölsorol, nem látott volna az ellen­zék ismét ebben — s pedig több joggal — hiányt és mulasztást ? Az államháztartás állapotára nézve az ellenzéki critica szintén erőlködik a legvilá­gosabb szavaknak a legtermészetellenesebb magyarázatot adni. Az egyik egyáltalán sem­mit sem olvas ki belőlük, a másik visszalépést, a harmadik csak egy már jubilaeumát ün­neplő phrasis megújítását, a negyedik pedig az államfőnk nyílt bevallását. Azt hiszszük, hogy a gondolkozó magyar közönség ezeket a magyarázatokat érdemek szerint mélta­­tandja. A deficitet egy kézlegyintéssel eltün­tetni az ellenzék sem tudná, legalább eddig jónak látta e mesterség titkát el nem árulni , fokozatos csökkentését akarja ő is, de hogy az állami feladatok teljesítéséről azért még lemondani nem akar, azt bizonyítja azzal, hogy több költséges reformot kíván, mint amennyit a trónbeszéd kilátásba helyez. Va­jon mi egyéb lehet e szerint helyén, mint a­­haladás a pénzügyi egyensúly teljes helyre­állítása felé, . .. anélkül azonban, hogy meg­tagadtatok az, mi az állam biztonságára, anyagi és szellemi gyarapodására okvetlenül szükséges,a­mint azt a trónbeszéd helyesen ki­fejezi ? És mit mondjunk ahhoz, hogy egy el­lenzéki hang még a fölött is megütközést nyilvánít, miszerint ama passus éppen az ál­lam biztonságát helyezi első­sorba a taka­rékosság követelményeivel szemben is telje­sítendő állami feladatok között, s ebből már kiolvassa a milliókat, a­melyek a hadügyi bud­­getet évről-évre növelni fogják? Váljon az a szigorú logica, a­melyet az ellenzéki kriticu­­sok első szabályképen hangoztatnak, nem úgy hozza-e magával, hogy mindenekelőtt az állam biztonságáról kell minden áron gon­doskodnunk, mert annak hiányában anyagi és szellemi gyarapodásunknak minden műve homokra volna építve? Sajátságos észjárást tanúsítanak különö­sen a közjogi alapon álló ellenzéki lapok a trónbeszéd ama pontjára nézve, a­mely a vám- és kereskedelmi szerződés megújításáról szól. Szerintük e pontban már bennfoglalta­­tik a feltétlen capitulatió Ausztria előtt, pedig e pontnak egyetlen szava sem vonatkozik csak Magyarországra, hanem valamennyi a monarchia mindkét államára, s a mél­tányosságot épp úgy mindkettővel szemben hangoztatja, mint a­hogy­ász érdekek azonos­ságát is kiemeli. Már­pedig, az a­mit az osz­trák császár és magyar király a magyar or­­szággyűlés megnyitásánál vagy bármely al­kalomnál Ausztriáról mond, a Lajtán túliakra nézve csak épp oly nyomatékkal és jelentő­séggel bír, mintha egyenesen nekik volna mondva. A­mennyiben tehát a trónbeszéd nemcsak kormányprogramul, de egyúttal a korona nyilatkozata, az abban kifejezett kí­vánság és várakozás Ausztriát csak újra illeti mint Magyarországot; a­mennyiben kormány­programul, a szóban forgó pont jelentősége épp abban rejlik, hogy a szerződés megújí­tásának biztos reményét a kölcsönös mél­tányosságra s az érdekközösségnek mind­két részről való felismerésére alapítja, amely álláspont egy hajszálig megegyez azzal, me­lyet a közjogi alapon álló ellenzék túlnyomó része eddig a parlamentben elfoglalt. Csakis azok, akik a vám- és kereskedelmi közösség­nek föltétlen ellenzői, rosszalhatják józanul és észszerűen azt, hogy a kormány a trónbeszéd­ben is abbeli meggyőződésének ad kifejezést, miszerint e szövetségnek kölcsönös méltá­nyosságra alapított megújítása Magyaror­szágnak i­s érdekében van, mert hisz, ha nem volna érdekében, akkor még csak alternatíve sem lenne szabad azt politikai czél gyanánt kitűzni. Valóságos bábeli zűrzavar uralkodik az ellenzéki táborban a külügyi helyzetet tár­­gyazó pont tekintetében. Mérsékeltebb s ko­molyabb lapok megelégedéssel emelik ki, hogy e pont világos tanúreje annak, miszerint a skierniewiczei találkozás nem hozott ben­nünket oly helyzetbe­­szországgal szem­ben, mely a monarchia politikájában netán változást idézhetne elő; de íme oly hangok, a­melyek nem egyszer rémkép gyanánt festet­ték le az orosz szövetséget, panaszolva hoz­zák fel, hogy minek is tett uralkodónk láto­gatást az orosz czárnál, ha még csak annyira sem mehetett vele, hogy Oroszországot a ba­rátságos hatalmak közt név szerint is megne­vezhetné? És mindezekkel szemben nem hiányzik az az ellenzéki Columbus sem, a­ki a külügyi passusnak szerinte elrejtett értel­méhez az utat a következő pontban: a társa­dalmi harcz elleni intézkedések említésében találja föl és úgy okoskodik, hogy Oroszor­szágot szándékosan azért nem említették föl, nehogy a világ sejthesse, hogy ő diktálja reánk a cenzurát és mindazokat a borzasztó rendszabályokat, a­melyeket oppositionális szemüveggel a következő pont sorai között le­het olvasni. Mi ezt a következő pontot is csak öröm­mel üdvözölhetjük, mert abban nem a reactio rémét, hanem csak az uralkodónak népei iránti szeretetét s a béke szavát látjuk nyil­vánulni , és azoknak, akik­­a fajok és osztá­lyok közötti felmerült észrevehető súrlódá­sokról nem tudnak sem­mit­, nem iri­gyeljük sem a rövidlátást — ha őszintén be­szélnek — sem felelősségüket, ha csakugyan sikerülne bűnös törekvéseknek menhelyet biztosítaniok s azokat nagyranöveszteniök. Egészben véve pedig azt találjuk, hogyha az ellenzéknek a trónbeszédre a parlamentben is csak annyi s olyan mondani­valója lesz, mint lapjaiban, a válaszfelirati vita egy újabb dia­dala lesz — a kormánypártnak s a válaszfel­irat a nemzet hálájának s a trónbeszéd tar­talmával való egyetértésének lesz ünnepélyes kifejezése. A NEMZET TÁRCZÁJA. ember 30. Cssúsz­eg:37­ rózsa, volt. — Elbeszélés. — irta: Kvassayné Kun filérinje. (Folytatás.) X. Evangelina egész királynői alak volt, a mint a földszin­t salonba lépett. Zavartan állt meg az ajtó­nál, mert az urak nem vették észre beléptét. Mind­annyian Bányai gróf körül csoportosultak, ki valami igen érdekest beszélhetett nekik, mert hangosan ka­­czagtak. Evangelina nem akarta kihallgatni társalgá­sukat. Keresztül haladt a termen és ruhájának suho­gása észrevétete jelenlétét. A férfiak a bámulat egy felkiáltásával tekintettek a szép nőre. Bányai maga is meglepetve nézett a fiatal leánykára. Alig ismert reá. Nem volt többé az egyszerű, ártatlan mosolyú falusi leányka. A gyermekes szelíd vonásokat megérlelte a szenvedés. Nő volt, a­ki ismeri a szenvedést, a fájdal­mat. Tekintete büszke. Kék szemcsillagaiban nem ra­gyogott a szerelem visszfénye, midőn Bányait megpil­lantotta. Tekintetének rag­­ogó sugarát megtörték a könyek. Szőke haját, a mely eddig egyszerű fonatokban vette körül fejét, büszke bajék koronázta, melybe igazgyöngy sorok voltak fonva. A hattyányakon nem ragyogtak gyémántok. Egyszerű fekete szalag övezte, melyen kis medaillon függött. Ebben Bányai arcz­­képe volt rejtve. A karcsú termeten nehéz, halványkék selyem­ruha folyt alá. Az ujjak drága csipkemezén keresz­tül csillogott a fehér rózsalevélnél gyengédebb, hal­ványabb kar. A hosszú uszály okozta, hogy a fiatal leány egy fejjel magasabbnak látszott, mint rendesen. — Superbe! — mondá egyike a jelenlevőknek, ki­ben Evangelina arra ismert, ki oly merészen bámult reá tegnap este a megérkezésnél. Bányai László gróf előtérbe lépett. — Engedjék meg uraim — mondá kissé zavar­tan, hogy önöket bemutassam szép barátnőmnek. A két Gátay báró, Simély ezredes — Evangelina kis­asszony — végrő rövid habozás után. A férfiak köny­­nyedén meghajtva magukat, üdvözölték Evangelinát és kezet akartak neki nyújtani. A fiatal leányka úgy tett, mintha nem venné észre ezt. Nem ismerte ugyan a nagyvilági szokásokat, de finom érzéke megsúgta neki, hogy a férfiak magaviselete, vele szemben nem eléggé tiszteletteljes, valamint ama futó mosoly sem, melylyel reá tekintettek. — Foglaljon helyet kedvesem — mondá Bá­nyai gróf — és mutasson vidám arczot. Barátaim nem kedvelik, ha a szép nők mosolya helyett csak büszke tekintettel kell megelégedniük. Legyen nyá­jas, ez kétszerte elraga­dóbbá teszi önt. Evangelina elpirult. — — Senkinek sem akarok tetszeni önön kívül, — mondá halkan és komolyan. A férfiak kaczagtak. — Valóságos típusa az ártatlanságnak! — hallatszott Simély ezredes nyafogó hangja. A fiatal leányka kelletlenül érezte magát. Szeretett volna elfutni e helyről. Bizonyára nagyon ostoba volt, azért kaczagtak felette. Mily szégyent hozott Bányaira. Nem­e fog röstelkedni menyaszonya miatt. Az egész terem füstfelhőbe volt burkolva. A legerősebb czigaretteket szívták. Evangelina alig látott és torkát ingerelte a füst, de nem mert szólani. — Kegyed nem szivarozik ? — kérdé tőle az egyik Gátay báró hanyagul odavetve magát a fiatal leány mellé a pamlagra. — Nem, válaszolá röviden a leányka, zavarba hozva ama édeskés tekintet által, melylyel a másik báró fixirozta. — Mennyire ügyetlen vagy László — kiáltá az ezredes kaczagva: még czigarettezni sem tanítod­­tad meg a kicsikét! Nagyon gyönge mester vagy. — Próbálja meg szépem — mondá az ezredes, és elővevén egy czigarettet, azt Evangelina felé nyújtotta. A szegény fiatal leány szeme megtelt könynyel. Nem birt szólni, csak elodázólag intett fejével és egy könyörgő tekintetet vetett Bányaira. “ Hagyjatok fel éretlen bolondságaitokkal, mondá ez komolyan. — Nini, a gróf az erkölcsbiró szerepét játszsza, — szólt gúnyosan az ezredes. — Most igen, — bólintott jelentőségteljesen a fiatalabb Gátay. — Eltűntek a szabadság arany napjai. Bará­tunk már csak annak utolsó napsugarát élvezi......... — Most azt próbálja, hogy fog neki állani a komoly férj szerepe. Kontrázott az idősebb báró. — Tálalva van ! jelenté e perczben a gróf ko­mornyikja. — A karját, szép kisasszony ! mondá az ezre­des Evangelinához lépve. A leányka fejével büszkén bólintott és vissza­vonult. — A gróffal van pár szavam — mondá hide­gen , — az urak megbocsátanak, ha pár perczre meg­fosztom önöket a házi­gazdától. •— Kérem barátaim, siessenek addig is az étte­rembe, — mondá Bányai gróf. — A vendégek elhagyták a termet, magukra maradtak Evangelina reszketett a szégyentől. — Nos, mit kívánsz ? — kérdé hanyagul Bá­nyai gróf. — Nagyon szeretlek — válaszolt a remegő le­ányka, de azt ne kívánd, hogy együtt legyek barátaid­dal. Én nem ismerem szokásaitokat, de érzem jól, hogy egy igazi delnővel nem mernének úgy beszélni, mint velem. László! Én érzem, hogy ők kedvesednek tartanak, nem tudják, hogy menyasszonyod vagyok. Hogy is kívánhatnék részükről mást, midőn te magad is inkább úgy tekintesz reám, mint cselédedre Önér­zetemet fellázította az — a­mit nekem mondtak. En­gedj távoznom szobámba! — Maradj Evangelina ! — szólt Bányai gróf majdnem parancsoló hangon — ne tedd magadat ne­vetségessé. Magad beismered, hogy nem ismered a nagyvilág szokásait és mégis fellászadz olyanon, ami az én körömben megszokott dolog. Egy nővel sem be­szélünk más hangon. De azért­­ hódolunk nekik. Nem engedem meg, hogy távozzál. Barátaim jól tud­ják, hogy menyasszonyom vagy. Ezt felesleges volna előttük említeni. Olts nyájasabb arczot és kövess a terembe. Majd meg fogod látni mily szeretetreméltó emberek az én barátaim. Csak ne légy oly visszata­szító velük szemben. Jer­­ Evangelina habozott Valami fájdalmas érzés dobogtatta szivét és a magára hagyatottság levert érzése lepte meg. Minden elvonult még egyszer sze­mei előtt, a mi fájdalmas volt reá nézve. Eszébe jutott a titkár, kinek sértő magaviseletét még nem beszélte el Bányainak. — Annyit szeretnék neked mondani, — sut­­tog, hizelegve hajtva fejét a gróf vállára. Míg távol voltál — sokat rettegtem. Titkárod, ez a szemtelen ember. — Nincs arra most idő, hogy panaszaidat hall­gassam. Vendégeimet nem hagyhatom sokáig egyedül. Menjünk. Majd máskor mindezekről. Az ebéd csendesen folyt le. Bányai gróf meg­súgta barátainak, hogy hagyjanak békét Evangeliná­­nak és igy leszámítva azt, hogy az ezredes, ki a leány mellett ült, kissé sikamlós dolgokat beszélt el, nem volt egyéb kellemetlensége. Az ötödik pohár pezsgő­nél, mikor a bor gőze már jól a fejébe szállt — fel­emelte poharát az ezredes és igy szólt: — Éljen szép menyaszonyod László barátom! Evangelina szive hevesen megdobbant. Arcza ragyogott a boldogságtól. Mily gyönyör volt hallani e szót. Mennyire félreismerte mindezeket az urakat. Mily igazságtalan volt irántuk. Pedig mennyire jók, szeretetre méltóak. Angyalok karéneke nem lehetett volna dallamosabb, mint a poharak csengése e percz­ben. Evangelina egy szerelemmel, odaadással teljes tekintetet vetett Bányaira, ki vele szemben ült. Meg­lepte a gróf halványsága, és boszos arczkifejezése. — Igen, éljen ő! viszhangozák az ezredes sza­vait a Gátay bárók. Éljen ő a szép, a dicső Letitia! Pohárcsörgés és egy fájdalmas sikoly szakasz­totta meg szavaikat. Bányai László gróf oly erővel csapta az asztalra pe­rgős poharát, hogy az összetört, Evangelina pedig elhalványult arczc­al, elaléltan fe­küdt karosszékében. — Ördög vigye el meggondolatlan beszédete­ket! — tört ki a gróf. Nekem csak kellemetlenséget okoztok. Megmondtam előre, hogy ne hozzátok elő a Letitia nevet. Most hogy szabadulok meg ettől ! — kiáltá bosszúsan, a fiatal leányra mutatva. Lehet ki­látásom oly érzelgős jelenetekre, melyekbe beleőszül az ember. — Ugyan hagyd el kérlek! — vágott közbe az ezredes mámorosán, csak tudod, hogy milyenek az efféle nők. Sírnak, duzzognak, bosszút esküsznek, de aztán egy pár ezres bankóval megbékülnek és elhall­gatnak. — Igaz! — mondá az ifjabb Gátay báró — és azután enged futni szegényt Elég szép arra, h­ogy megszerezze magának azt a pompát, melyben eddig élt. Én szívesen megteszem irántad való barátságból, hogy elvállalom megunt kedvesedet. — Elvállalod, mert nagyon szép , gúnyolódott az ezredes. Ennyiből áll nagy szívességed ? Ha egy kicsit csúnya volna, hiszem hogy máskép beszélnél. — De hát miért hagyod el? — kérdé az idő­sebb báró. Unalmad száműzésére megtarthatnád. Le­­titiának nem kell tudni létezéséről. — De nagyon is tud! — mondá Bányai. — Már Látta is. Első feltétele volt, hogy Evangelinát elhagyjam. Igaza van. Sohasem szerettem a leányt, míg Letitiát imádom! — Szép, szép! — szólt az ezredes. De most legalább térítsd magához ezt a szegény leánykát. Lá­tod, hogy Gátay junior meg az öreg komornyik nem bírnak vele. — A többit majd komornája végzi, — vála­szolt vállvonogatva Bányai gróf, nem akarnám, hogy engemet itt könyeivel ostromoljon. E szavak után csengetett, — és szobájába viteté az elalélt fiatal leányt. — Én még ma éjjel veletek utazom — mondá barátaihoz. — Levélben könnyebb lesz vele végezni. Máskép nem lenne vége a kö­nyéknek. — Téged még megindítanak a női könyek ? — kérdé gunyosan az ezredes, mily lágy szivü ficzkó vagy! Ha az én kedveseim mind el kezdenének sirni, ugyan dicső concert lenne.— »így kell lenni!« — ki­áltok rájuk és erre mind­annyi elhallgat. — Chacun áson gout! — mondá ásítva az idősb Gátay báró, mondd inkább el László, hogy hol szerezted ezt a szép falusi ártatlanságot. — Szívesen — válaszolt a gróf mosolyogva. Igazi kaland volt. Mielőtt útra kelnénk, elmondom nektek. (Folytat*»» követkzik.) A gentryről. — Négy czikk. — Irt* : Berzeviczy Albert- Ill. A haladási eszmék solidaritása hozza ma­gával, hogy az egyikkel nem lehet szakítani, a­nélkül, hogy valamennyivel összeütközésbe ne jönnénk. Ezért a mily mértékben szorult ki a gentry egy részéből az a democraticus szellem, melynek democraticus intézmé­­nye­i­nk fejlődésében oly nagy feladat ju­tott, oly mértékben kaptak benne lábra a legkülönbözőbb antiliberális irányzatok, úgy hogy mai nap már — sajnálattal bár — be kell vallani, hogy a magyar liberalis­­m­u­s nem bírja úgy mint hajdan a gentryben legerősebb támaszát. Nem akarunk behatóan foglalkozni azok­kal a képtelen vádakkal, melyek a ma ná­lunk még uralkodó szabadelvű irányzat ellen átalánosságban felhozatni szoktak, sem azzal a lármával, a­melyet ezen irányzat jogos ön­védelme miatt legújabban csapnak, sem azzal a körmönfont fogással, a­melylyel a leplezett ellenzéki reactió élni szokott, a midőn a libe­rális hajlamúak megtévesztése s liberális ha­gyományaink kímélése kedvéért megkülön­böztetést tesz a régi és a jelenkori szabadel­­vűség közt, s ezt elnevezi börzeliberalismus­­nak, zsidóliberalismusnak, bár minden indít­ványa és kívánsága a legeslegrégibb liberális elveket is arctulcsapja. Csak kiemeljük, hogy a par excellence gentry-politikusok ennek a szemfényvesztésnek is felültek, és szintén megragadtattak amaz áramlat által, melynek növelésén mai nap az ellenzék oly buzga­lommal fáradozik, s a­mely soha és semmi­ben sem indul ki az összesség, a nemzet egész szempontjából, hanem egyenkint véve osz­tályt, érdekkört, mindig osztályérde­ket állít szembe osztály­érdekkel és mindegyiket külön akarja győzelemre vinni, ma ennek, holnap amannak a vereségével. Még két más konkrét jelenségre kívá­nunk utalni. Az egyik az antisemitismus ta­gadhatatlan elterjedése a gentryben, a másik a gentry-politikusok magatartása a felsőbb osztályok irányában, különösen az utóbbi időben. Az elsőre nézve kevés a megjegyzésünk, nem taglaljuk most az an­tisemitismust, de hivatkozunk arra, a­mit a szabadelvű párt parlamentben és sajtóban megmondott már akkor, midőn ezen irányzat első szárnypró­bálgatásaival volt csak dolgunk, hogy vi­gyázzanak azok, a­kik a társadalmi téren megengedett, bár gyakran indokolatlan sym­­pathiáikat vagy antipathiáikat át­játszva a poli­tikai térre azzal hitegetik magukat, h­og­y ez­által csak vagy, az ő szemökben gyűlöletes osztálynak vagy felekezetnek okoznak kelle­metlenséget; ha egyszer a liberalismuson rést törtünk, nem mondhatjuk meg töb­b,mi min­den fog azon a résen át belopó­zni. Tekint­sünk körül elfogulatlan szemmel és ítéljük meg, hogy mióta antisemitismusunk van, an­nak czégére alatt és azzal karöltve mennyi mindenféle reactionárius törekvés nyomult be közéletünkbe, hány ponton van ma a polgári egyenlőség, a vallásfelekezetek egyenjogúsá­ga, az állam jogállása az egyházzal szemben, a szabad tudomány és felvilágosodott okta­tás, a gazdasági szabadság megtámadva vagy fenyegetve ? Persze a­ki a gentry hivatását a visszafelé haladás vezérletében keresi, az mindezzel nagyon meg lehet elégedve, de a­ki a magyar gentry politikai szerepét, úgy mint mi, a liberalizmustól elválaszthatatlan­nak tartja, az csak sajnálattal fogja látni, hogy gyűlölködő érzelmek uralma alatt ho­gyan távolodik el mindinkább e szerepétől. Nem csekélyebb rövidlátás mutatkozik a másik jelenségben: a gentr­y nagy ré­szének magatartásában az aristo­­cratiával szemben. Midőn a magyar aristocratiáról szólunk, kénytelenek vagyunk éles megkülönböztetést tenni annak liberális és nem liberális része között, mert sehol, nemzetünk egy osztályá­ban sincs e két irányzat egymástól oly éle­sen különválasztva mint ebben. Hazafiság dolgában egyaránt tiszteljük mind a kettőt, s legkevésbbé sem vagyunk hajlandók egész aristocratiánk kiváló hivatását közéletünkben kétségbevonni ; de miután a mi meggyőződé­sünk az, hogy Magyarország boldogulására még sokáig van szükség a viszonyokkal szá­mító, józan, de határozottan liberális politi­­tikára ; miután az aristocratia nem liberális részében sok retrograd eszme s nagy adag aristocratismus van képviselve, de még eddig egy öntudatos conservativ irány­zat egyáltalán hiányzik ; és miután végre mi a gentryt a vele politikai téren mindig el­választhatatlanul együtt­működött szabadelvű mágnásainkkal együtt még mindig a liberális aera vezérletére tartjuk hivatottnak , az or­szágos politika szempontjából is elhibázott­­nak, helytelennek, károsnak tartjuk az utóbbi időben — ellenzéki auspiciumok alatt — mutatkozó közeledését s benső hozzásim­ulá­­sát a gentrynek az aristocratia nem liberális táborához. De különösen rosszalnunk kell ezt, ha megkisértjük speciális gentry álláspontra he­lyezkedni. Az bizonyos, hogy amint a gentry liberális traditióit megtagadja és a democrati­cus kötelékeket, melyek a többi osztályokhoz fűzik, egy magasabb szövetség kedvéért elsza­kítja, abban a perc­ben annyit veszített ere­jéből, hogy egy esetleges aristocratico-con­servativ aera uralmában nem többé mint egyenrangú győztes fél fog osztozni, hanem

Next