Nemzet, 1884. október (3. évfolyam, 749-779. szám)

1884-10-19 / 767. szám

Szerkesztőké® 2 ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. ▲ lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere­ Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 767. (289 ) szám. KHSO-Stífa Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 fkrt. 3 hónapra .......................... 6 - 6 hónapra ........................ .. .. 12 * Az esti kiadás postai különküldéseért felüdl­­fizetés havonként 35 kr. negyedévenként 1 * Reggeli kiadás. Budapest, 1884. Vasárnap, október 19. D1. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, október 18. A felvilágosodás századának nevezik a XVIII. századot. S valóban, ha van valami, a­mi e nagy eseményekben gazdag századot előzőitől megkülönbözteti, az a kíméletlen és szünetelést nem ismerő harcz az előítélet min­den alakja ellen, melynek diadalakép üdvözlő az emberiség a szabadság, egyenlőség és test­vériség nagy eszméit. Századunkat már ifjúságában a haladás századának nevezték. A gőz, a villany s a természet ezernyi titkos erőinek felhasználása a tudomány és gazdaság érdekében, a régi társadalom gyökeres átalakításával biztattak már az első tizedekben. A múlt század csak a jogviszonyokat forgatta fel. A viszonyok új rendjének azonban még hiányzott szilárd talaja. E változás egy újabb rendkívüli súlyt kölcsönözött a gazdasági életnek, mert a világ ösztönszerűleg érezni kezdé, hogy minden haladásnak, a szabadság min­den nagy vívmányának további fejlesztése vagy csak megőrzése is attól függ, hogy az alsóbb osztályok jogaik mellé azon gazdasági feltételeket is megszerezhessék, melyek nélkül a jog nem hatalom. Sokan csak a gazdasági viszonyokra fektetett nagy súlyt látták, de nem értették meg a súly benső okát és igazolását, és az anyagiság korának nevezték el századunkat. Minden érv nélkül nem is szűkölködött e fel­fogás. Az idegfeszítő munka érzéketlenebbé te­szi századunkat a csendesebb érvek iránt. A realizmus alapvonása nemcsak a tudomány­nak, de a művészetnek és költészetnek is, és a legérzékibb múzsák a zene, a festészet és mindenek felett a színház aratják a legfénye­sebb vagy legalább leglármásabb diadalokat. Nagy átalakulások soha nem mennek végbe nagy fájdalmak nélkül. A gazdasági szabadságnak, a korlátlan versenynek is mu­tatkoztak árnyoldalai és korunk haladásának ellenei büszkén mutattak az industrialismus gyapontjain fellépő tömegnyomorra. A reac­­tionak, a múlt hagyományának és előítéletei­nek hívei nem is készek az önzés századának nevezni el korunkat, melyben a gyöngébb ki­zsákmányolása az erősebb részéről kegyet­lenségben és kiszámított ridegségében messze felülhaladja a rabszolgaság vagy jobbágyság legsötétebb idejét. Soha vád nem volt ily alaptalan. A köz­lekedés, majd a sajtó, az anyagi és értelmi megismerés és érintkezés e két nagy szerszá­ma nagyobb nyilvánosságot adott minden eseménynek. Bajok, melyek eddig a homály­ban ismeretlenül és megjáratlanul szedték ál­dozataikat, most feltárultak a világ előtt egész nagyságukban. A mi látkörünk szélesbedett, a mi láterőnk növekedett, nem a szenvedés és nyomor, mely oly régi mint az élet és régibb mint az öröm. A sajtó és közlekedés azonban nemcsak ismertebbekké tette az emberi élet minden árnyoldalát, hanem szélesebb köröket vonva a közvéleménynek és mélyebb alapot adva a közérzületnek, fogékonyabbá is tette az embert felebarátai szenvedése iránt. S e részben éppen az annyit rágalmazott gazdasági szellem tette a legnagyobb szolgá­latokat. Az irgalom és könyörület műveit is­merte mindenkor, de igazi kifejtésüket mégis csak a jelennek, a modern időknek s a mo­dern eszméknek köszönhetik. Csak a­mióta a munka és értelmiség képezik az emberiség vezéreszméit, csak a­mióta az erő és vitézség elvesztették kizárólagos glóriájukat és nimbu­­sukat, csak azóta, hogy a durva erőszak örö­kébe a csendes de szakadatlan szorgalom lé­pett, csak azóta lesz az emberi kedély igazán fogékony a mások szenvedése iránt. A modern idők kimagasló humanismusá­­nak egy ékesen szóló emléke nyílik meg a fő­város határában, midőn e sorok az olvasó ke­zei közé jutnak. A vörös kereszt hatalmas kórháztelepe a Gellérthegy tövében hangosan bizonyít a mellett, hogy korunk nemcsak az anyagiság, nemcsak az önzés és élvhajhászat iránt bír érzékkel, hanem a szív tisztultabb érzelmei, a lélek nemesebb indulatai, a szána­lom, részvét és áldozatkészség magasztos eré­nyei iránt is fogékony. A modern idők ellen­ségei tanulják meg e kőtábor láttán, hogy korunk igazán a haladás kora, mely midőn egyik kezével gazdagabban osztja a termé­szet és emberi munka kincseit, másik kezével segít kiegyenlíteni azon űrt, melyet gazdag és szegény közt, nem ő teremtett, hanem csak elődeitől vett át örökségképen. Tanulják meg, hogy a mit egykor a legjobbak és leghatal­masabbak csak kis méretekben cselekedhet­tek, azt korunk democratikus szelleme ma, a király legmagasabb személyétől fogva le a legegyszerűbb polgárig, az ország minden la­kosának buzgó közreműködésével, az eddigi méreteket messze túlhaladó nagyságban való­sítja meg. A vörös kereszt-egyesületnek ez épület­ben csak első nagyobb alkotását üdvözölhet­jük. S midőn ez első alkalommal oltalmazó kezét legelőször azok fölé terjeszti ki, kik a haza védelmében szorultak honfitársaik gyá­­molitására, ezzel csak a legszebb világításba helyezi korunknak sokak által gyanúsított cosmopoliticus áramlatát. Mert élő és hir­dető tanúságot állít annak, hogy az igazi ér­telemben vett cosmopolitismus nem ellensége, hanem fejlesztője a hazaszeretetnek. Álljon és gyarapodjék, találjon minél több utánzásra és követésre ez alkotás, mint ékesen szóló hirdetője és terjesztője annak az igazságnak, hogy korunk minden lázas tevé­kenysége és nehéz munkája daczára, a fele­baráti szeretet nagy erényében is a hala­dás kora. gJ_______■■■"■»■ ............L—. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október. 18. Szüreti mulatság Alcsuthon. »Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyásh­úst!« Ezzel a szóval biztatott fel József főherczeg 5 fensége, mikor legutóbb Alcsuthon voltam a »romano csibakérő sziklariben« dolgában. Nem is felejtkezett meg az ígéretéről, egy pat­riarchális táviratban meginvitálva a mai szüreti mu­latságra : »nagyon jól fogunk ’mulatni.« (Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita mulatságnak nem igen jó mulatság.) Kilencz óra volt, mikor a vasútról odarepített a négy kisjenői sárkány. Már akkor a két kis főher­czeg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra ké­szen várt rám, József herczeg botot is faragott a szá­momra, hogy könnyebben essék­­a gyalogolás. László meg előre futott, »ott van már a papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ide érzik a jó szaga!« Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsuthi bandája már messziről rá­­kezdte a Rákóczy-indulót, mikor észrevett bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a mun­ka. Az alacsony nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a sajttal. A szőlő­lugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei között nagyszerű tészta-galacsinokat, egy másik ezüstérdemrendes honvéd egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával sorakoztatva, meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak ; csak maga a főherczeg volt civilben, kék kötény kötve a dere­kára. Két nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba voltak ásva; mind a kettő­­ fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott,­ az egyikben főtt már a gulyáshus, a másikban meg a »czakumpakk«, egy melléktüzön csendesen sis­tergett a bakagombóczhoz való hagymás zsír, — mindenkinek tele volt a keze dologgal. »Hát ne­kem nem lehetne valami hasznomat venni ?« — »De­hogy­nem, a gulyáshust segíthet keverni, legalább nem lesz kozmás, mint tavaly volt.« S aztán megmagyarázta a főherczeg, hogy mi minden lesz a mai lakomán, így szólt a »szüreti me­­názsi«, 1884. okt. 16-án. Marhahús paprikás krum­plival (No ezt már ismerem), azután »bakagombócz« (Ez tésztából készül, olyan egy fontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután egy óra hosszat fő­zik bugyborékoló vízben, míg megpuhul, akkor zsír­ba rakják, a­hol újra megkeményedik, hogy lőni le­het vele) azután lesz »czakumpakk«, (ebben van pa­­szuly, burgonya, rizs, káposzta, közbe vegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a tetejébe), azután jön czigánypecsenye, meg zsivány­­pecsenye (ezt nyárson fogják sütni: áll m­a­r­h­a h­ú­s­­ból és sörtvéshúsból), azután kapunk »granaté­­ros marschot« (hát ez mi ? túrós csusza, de túró he­lyett hagymás krumplival keverve, hol vennék a tá­borban a túrót?) aztán még jön a »visokai süte­mény«, ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, a­ki­nek ezüst vitézségi rendje van. Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas úrhölgyek, az ilyen gulyás­hús illat lecsalogatná még az Olympot is. Hevenyé­szett asztal lett terítve, a főherczegnőnek átada­tott a magyarul irt »menázsi« s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas bográcsokat egymás után s senkinek sem kellett kínálás. A kisebbik pro­­fessora a főherczegfiaknak kitanult fényképész, oda állított a lakomázó társaság elé egy photograph mű­helyt s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lako­mázó társaságot, a főherczeget a kanállal a szájá­ban ; én szerencsére nem látszom a pohártól, a miből éppen iszom. Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzá ült a honvédfeléd­ség, következtek utánuk a czigányok, még azok sem bírták elfogyasztani, akkor aztán, jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint a Thábor-hegyi praedicatió. Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az) s egy egészséges séta után én eltűntem Rómer Flóris szobájába (úgy híják azt, a­hova bekvártélyoz­­tak) s ott neki ültem regényt írni; — mert hát nem­csak a nagyherczegek parancsolnak velem, hanem a »Kis királyok« is. Ilyen az én szüretem! Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő, dehogy voltam éhes. Ha az apát úr fel nem jön értem, a holnapi"tárcza"a»Nemzet«-ben hosszabb lenne. »Várnak már oda lenn!« De azt nem árulta el, hogy mire várnak? Nagy meglepetés volt. Már a tornáczba érkez­ve, hangzott elém az alföldi népdal, a­mit a főher­­czegnő szobájában énekeltek; a chórusban túlnyomó volt a sopronhang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe beléptem s megláttam az egész társaságot. A főherczegi család ifjú tagjai és az ud­varhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve. Mária főherczegnő gyöngyös párjával, zsinóros prusz­­likban, gyönyörű gömöri parasztleány volt, míg Mar­git főherczegnő kisjenői oláh fájának volt öltözve, ezüst szövöttes katrinczával, piros mellénykével, ezüst virágokkal hímzett hosszú bő ingujjakkal, karmazsin piros csizmában, a mi mind úgy illett hosszú fona­­déku aranyszőke hajához. Zichy Iréné grófnő pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula báró­nő aranycsipkés főkötőjében, virágos viganójában a mántai pompát képviselte déli alakjával. A két kis főherczeg Bánk bán és Hunyady Lászlót mutatta miniatűrében, — maga pedig József fő­herczeg igazi eredeti debreczeni csikós ornatus­­ban pompázott, lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje fél vállára vetve, alatta az ólom pity­­kékkel kivarrott pruszlik, sallangos küszök a szijj mellé dugva, (megsúgta később, hogy szűzdohány van bele vágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas per­­gős sarkantyúk, s a vállán keresztül csavarva a kivert nyelű karikás ostor. »Millióm bocsánat! hisz ebben az egész társa­ságban csak én magam vagyok egyedül a német« — »Azt énekelte a pap: ne nézd uram, hogy ő német!« Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy táncz lesz ennek a vége! A­hogy be is következett; vacsora után átment a társaság a tánczterembe. Ott várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá valót. — Hiszen tánczosnő lett volna szép számmal; de tánczos csak egy volt, a kis József her­czeg , a ki ki is tett magáért. Mondok a főherczegnőnek: »eszembe jut most az az operette, a minek a czime »Tiz leány és egy férfi.« »Majd lesz itten több is!« Kiváncsi voltam rá, ki lesz az ? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr ? Egyszer aztán megperdül a sarkantyú s előáll maga József főherczeg, Mária főherczegnőt párul ve­zetve s bemutatja azt az igazi huszáros, csikósos ma­gyar tánczot, a­milyenre én csak kecskeméti diákko­romból emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jó kedv, neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly béleregségét, nem rugdal, nem to­­porzékol az, hanem kevélykedik, abban a virtusa, s minden mozdulatával azt mondja: »ki a legény a csárdában?« De gyalog is szívesen eljöttem volna Alcsuthra, csak azért, hogy ezt a tánczot lássam. Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a tánczban. Vittek. Még azt mondta a főherczegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a palotást. — Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak r­u­­­n­á­s. Denique, megesett. Tudom, hogy ezért az excessusért kereset alá fognak venni idehaza; de hát majd én is azzal védem magamat, a­mivel a bécsi operaszínházi páholynyitó, a­ki Milán királynak gyufát nyújtott a foyerban szi­­vargyújtáshoz: hogy »kényszerítő körülmények fo­rogtak fenn.« Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsiba jogtanárom examinálni akart, hogy »quid juris.« — »Non sum paratus: az éjjel bálban voltam.« — »Tánczoltál ?« — »Omnino.« —»Habes eminentiam.« Aztán mikor felébredek, keresem a fejemen a papillotokat, a­mikbe a szép dúsfürtü szőke hajam van becsavargatva,­­azok is mind szerelmes versekből voltak hasogatva.) Hol van az már — Marczi fiam! JÓKAI MÓR. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Rovás. A felirati vita nálunk gyakran volt heves, de nem sü­lyedt — legszenvedélyesebb rohamaiban sem — az állati dühöngés vad színvonalára, soha eddig, úgy látszik azonban, hogy az antisemitaság meghozta ezen áldást is a magyar nemzet felvilágosultsági hír­nevének emelésére. És ezért bizony azon — függet­lenségi és mérsékelt — ellenzéki uraknak gratulálhat hazánk, a­kik kaczérkodtak egy otromba és emberte­len mozgalom bárgyú elemeivel és gonosz mesterke­dőivel az általános választások előtt. Hogy az illető ellenzékiek még­sem boldogultak, az tény, de hogy kaczérkodásuk felsülése után sem menekülhetnek azon dicsőségtől, melyet az antisemita őrjöngés illetékes képviseletének papi gyarapodásáért tulaj­donít nekik a köztudat, az is tény. Tessék most él­vezni a vemhes és nem vemhes czigánykodásuk gyö­nyörűséges eredményeit. A kormánypárt, mely nem várta be a választások kimenetelét, hogy elutasítson magától minden érzelemközösséget az izraeliták ül­döztetésének babonáival és hajbászaival: nézheti a bélpoklosság tanainak és tanárainak nyavalyatöréseit egészen egykedvűleg. Neki nem ártanak, semmi köze hozzá. Arról pedig gondoskodni fog, hogy ama »szent elvek« csak azokra nézve maradjanak megfog­­hatatlanok, a­kik nem vonulnak ki a parlamenti im­munitás köpeny­ege alól, hanem illető népségükre hagy­ják a bőrkoc­káztatással járó gyakorlati alkalmazást. Én tehát nem is bocsátkozom a képviselőház tegnapi és mai groteszk szereplőinek, a Komlósyak és Zimán­­dyak bukfenczező kereszténykedéseinek ismertetésébe. Tegyék azon ellenzékiek, »igazhivők« és főpapok, a­kiket ama botrányos comoedia legközelebbről, létérde­keikben és mindenképen érint. Mi eretnekek, hitetle­nek, kormánypártiak sajnálkozhatunk a parl­amenti küzdtér férfias baj vívásainak elhitványulása felett és sóvároghatunk a lelkiismeretlen garázdálkodások kor­látozására képesítő új házszabályok felé, de utoljára is az antisemitság összes rokonczátlanságaival és képmutatóival együtt az ellenzékhez tartozik, opposi­­tionális vívmány. Tegyenek hát róla a­kik megnövel­ték szent szarvait, noha meggondolhatták volna, hogy első­sorban nekik van sok veszteni valójuk, s hogy a romboló indulatok szikráját legyezgetni nagy köny­­nyelműség. Távol legyen tőlem a catholicus clerus értelmi, műveltségi és hazafisági színvonalának rová­sára számitni fel, ha némely tagja ezen színvonal alatt fetreng a saját egyéni bárdolatlanságában; de hát nem segíthet a főpapság tekintélye és intézke­dése, hogy az ilyen felháborító kivételek se compro­­mittálhassák világhírű jó nevét ? Hiszen én tudok esetet, midőn egy közbecsülésben álló kanonok el­tiltva jön attól, hogy képviselőjelölt legyen. Miért ne lehetne hát éreztetni a fennhatóságot olyanok ellenében, kik nem válnak egyházuk díszére, sőt egye­nesen ártalmára vannak ? Különben lássák, a­kiket illlet. Nekünk nem fog fájni az ő fejük, semmi eset­ben. A képviselőház pedig majd csak gondoskodni fog arról, hogy illendőséghez szokjanak a neveletlen fráterek is. Egyébiránt örvendek a tény felett, hogy az an­­tisemitaságra vonatkozólag nem csak Irányi Dániel csatlakozott a Berzeviczy Albert által mondottakhoz, hanem­ gróf Apponyi Albert is, így, a felekezeti ül­dözés és faji gyűlölködés csapatával megtagadott minden nézet- és czélközösséget a ház minden pártja és összes értelmisége. Ez a tény már magában is ele­gendő lehetne arra, hogy az antisemitaságba tévedt eszes embereket kivezesse az esztelenek és gonoszak orditozásainak köréből. Mert a­mely csapattal nem akar egy után járni senki a józan emberek közül, an­nak a csapatnak egész cselekvése csak a hánykoló­­dásig mehet. És ez meddő vállalat. És nem is tarthat soká. Ha az illető nem is, de a közönség belefárad. S az a három évi képviselőség nagyon gyorsan lejár, sőt előbb és oly időben érhet véget, midőn a megunt­at­­kozódások képviselői nem kellenek többé a válasz­tóknak s csak mint posthumus torzalakok szerepel­hetnek a gunylapok terén­ és fenmaradt c­­­i c­h­é­e­i között. B­ELFÖLD, Budapest, okt. 18. (A képviselőház igaz­ságügyi bizottsága.) A képviselőház igazság­ügyi bizottsága ma délután 5 órakor A­p­á­t­h­y Ist­ván elnöklete alatt tartott ülésében — melyen a kor­mány r­észéről Paul­er igazságügyminiszter volt jelen — megválasztotta az előadókat azon 4 törvény­­javaslat tárgyában, mely a bizottsághoz utasittatott’ E szerint az 1874: XXXV.t. ez. (kir. közjegy­zőkről) módositásáról és kiegészítéséről szóló törvény­­javaslat előadójává Engelmayer József; — a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. XX. t. ez. módositását tárgyazó­­javaslat elő­adójává, Gál József, — az 1875: XXXVI. t. ez. módosításáról és a járásbíróságok szaporításáról szóló­­javaslat előadójává M­a­t­u­s­k­a Péter, végre az 1881. 59. t. ez. 101. §-ának módosításáról szóló tvjavaslat előadójává Teleszky István választatott meg. Egyúttal elhatározta a bizottság, hogy a fen­tebbi törvényjavaslatokat a következő sorrendben veendi tárgyalás alá: először az 1881. tezikkre, az­után az 1875., erre az 1877. és végül az 1874. tör­­vényczikkre vonatkozó törvényjavaslatot. Amennyi­ben időközben a katonai végvidék polgárosításáról szóló törvényjavaslat benyujtatnék, azt az 1874. tör­­vényczikkre vonatkozó­­javaslatot megelőzőleg fogja tárgyalás alá venni. Ezzel az ülés véget ért. Budapest, okt. 18. (Pestmegye és a ma­gyar nyelv tanítása.) A magyar nyelv sikeres tanításában magukat kitüntetett néptanítók jutalma­zására Pestmegye évenként 300 frtnyi összeget szo­kott megszavazni. Ez összegből, melyet a folyó 1884-ik évre a megye legutóbbi évnegyedes közgyű­lésén utalványozott, Tóth József tanfelügyelőnek a megye alispánjával egyetértőleg tett javaslata folytán Hárs József császártöltésü róm. kath. és Brunner Mátyás vadkerti ág. ev. tanítók 50—50 frtnyi juta­lomban részesültek. Eberling Laura és Hoffmann Mariska promontori állami iskolai tanítónők, Mus­­sony Gábor és Beró Pál pomázi r. kath. tanítók, to­vábbá Krátky János csiktarcsai ág. ev. Brocken István pilisi ág. ev. Bazsánt József rátótbi r. kath. és Rubint József nádudvari r. kath. tanitók egyenként 25 — 25 frt. jutalomdijt kaptak. Harminczan pedig az állami nyelv sikeres tanítása körül szerzett érde­meikért erkölcsi jutalomban, a megye közönségének elismerésében részesíttettek. Ezt határozatilag a járási szolgabiróságok kézbesítik a kitüntetett tanítóknak Budapest, okt. 18. (A képviselő­ház bíráló bizottságaiból.) Az I. bíráló bi­zottság ma délután 4 órakor Bu­s­b­a­c­h Péter el­nöklete alatt ülést tartott, melyben alakszerűség szempontjából tárgyalta az Üchtritz Zsigmond b. és Haller Rezső választása ellen be­adott kérvényeket. Jelen voltak: Antal Gyula, Apponyi Albert gróf, Busbach Péter, Csanády Sándor, Darányi Ig­­nácz, Engelmayer József és Andaházy László bizott­sági tagok; továbbá Komjáthy Béla, mint az Üchtritz választása ellen beadott kérvénynek s egyszersmind Haller választásának védője,­­ Szivák Imre, mint Üchtritz választásának védője és végre Bunták Sán­dor a Haller választása ellen beadott kérvény védője. A napirend felvétele előtt D­ár­day jelenti, hogy L o v r i­c­h ügyvéd, mint a Chorin választása ellen beadott (s tudomás szerint már elutasított) kér­vény védője újabb kérvényt intézett a bizottsághoz, melyben előadja, hogy a tárgyalásra szóló idézés nem saját kezéhez, hanem irodájában távolléte alatt kéz­­besíttetett, de nem olykép, amint ezt a perrendtartás előírja. Ennélfogva kéri, hogy az ügy újból való tár­gyalására határnap tűzessék ki. A bizottság némi vita után a kérvényt vissza­utasította azon indokolással, hogy az ügyben ho­zott ítélet már kihirdettetett s a képviselőháznak be­jelentetett s igy jogorvoslatnak helye nincs. Ezután felvétetett az Üchtritz Zsigmond kör­mendi választása ellen beadott kérvény. D­á­r­d­a­y előadó jelenti, hogy a megtámadott választás védője részéről nyilatkozat adatott be. Ol­vassa a nyilatkozatot, mely a kérvényt illetőleg szá­mos alaki hiányt sorol fel, a­melyek alapján azt visz­­szautasítandónak tartja. Különösen kiemeli, hogy a kérvény aláíróinak választói jogosultsága nincs iga­zolva, nincs megállapítva a személyazonosság. A kér­vényt nem írta alá a megkívántató 10 választó. A kérvényen ugyan 11 aláírás létezik, de ezek között két oly név van, mely a szavazási lajstromban nem fordul elő. A meghatalmazást szintén ezek írták alá. Komjáthy pótlólag 2 közjegyzői okiratot csatol be, melyekkel a kérdéses 2 aláíró személyazo­nossága igazoltatik. Szivák szintén nyújt be bizonylatokat, me­lyek alapján kitüntetni akarja, hogy a személyazonos­ság nincs megállapítva. Megjegyzi, hogy a kérvény kitételei kellő okadatoló bizonyítékokkal ellátva nin­csenek. Becsatol­t bizonyítványt annak igazolására, hogy Üchtritz választói jogosultsággal bír, a­mi a kérvényben kétségbe vonatik. Miután D­ár­day előadó felolvasta a becsa­tolt okmányokat, és pontonként megvizsgálta a kül­­kellékeket, a bizottság zárt üléssé alakult s a tanács­kozás befejeztével elnök kihirdette a bizottság hatá­rozatát, mely szerint a kérvény alaki kellé­kek hiányából el nem utasítható, mi­után megfelel a házszabályok 79. §-ában felsorolt kellékeknek s igy az érdem­leges tárgyalás alá bocsátható. E tár­gyalás határnapjául f. hó 19-ikének d. e. 11 órája tűzetett ki. Következett Haller Rezső kolosi vá­lasztása ellen beadott kérvény tárgyalása. Antal Gyula előadó bejelenti, hogy Kom­játhy védő nyilatkozatot adott be. Erre Komjáthy hosszas beszédben fejtegeti a kérvény elutasítására vonatkozólag a nyilatkozatban felsorolt indokokat. F­u­n­­­á­k beszéde után a bíráló bizottság visz­­szavonult tanácskozásra, melyben azon határozatot hozta, hogy a kérvényt alaki tekintetben­­ teljesen helyesnek találta s azt érdem­­­­leges tárgyalás alapjául elfogadja. Az ügy tárgyalása f. hó 21-én d. u. 4 órára tűzetett ki. Ezzel az ülés véget ért. Az V. bíráló bizottság ma délután 4 órakor Borosa Bálint elnöklete alatt tartott ülésén alaki szempontokból vizsgálat alá vette A­p­á­t­h­y István a letenyei kerület képviselője ellen beadott kérvényt. Az ülésen a bizottság tagjain kívül jelen voltak Színház, Népszínház : »Az Isten keze«, népszínmű dalokkal, 3 felvonás­ban, írta Lukácsy Sándor; színre került először októ­ber 17-én. Az Isten kezét, melyet a czím felemlít, hiába keresnek Lukácsy Sándor új darabjában; fájdalom! még az alkotó ügyes kezének is csak alig látjuk benne nyomát. Mert egy asszonynak ama téves hie­delmében, hogy leányának kérője az ő saját, leány­korában szült és azóta titokban nevelt fia, és abban, hogy végre kiderül, mennyire tévedt ez az anya, nem láthatjuk az Isten kezét. Az Isten keze nem téved, nem markol félre; az Isten keze, midőn sújt, jól ta­lál ; és a­kit sújt, azt nem menti meg a csapástól sem­mi »felvilágosítás.« Nincs olyan holdkóros »Özvegy Szekeres Andrásné« a világon, ki szavaival a meg­indult nemezist útjában tartóztathatná. Ennek a darabnak éppen egyik nagy hibája az, hogy nincs benne Isten keze, nincs benne bün­­hödés a hibáért, nincs benne etnikai igazságtétel. Másik nagy hibája constructiójában rejlik, és ennek beigazolására bele kell tekintenünk a darab szegényes és mégis oly kuszált cselekvésébe. Gondos Zsófi asszonynak meg volt a maga fia­talkori regénye. Szeretett, elbukott, és a gyalázat ör­vényére jutott. Anyja azonban nem engedte a szé­gyenben egészen elmerülni, hanem fogta az újszülött gyermeket és elvitte egy szegény asszonyhoz, Szekeres Andrásnéhoz, ki éppen akkor gyerekágyban feküdt. Nagy kérelemre és sok pénzért Szekeresné megígérte, hogy a rábízott titkot soha el nem fogja árulni; azt fogja állítani, hogy ikreket szült, és magáéinak vallva a két fiút, fel fogja őket nevelni. Ezen kívül Zsófi anyjának egy sötét színezetű »barátja«, Darázs János, a szegény Szekeresnét bunkós botjával úgy fejbe kal­­lintotta, hogy a szerencsétlen asszony ugyanazon perezben félig megőrült. Maradt ugyan neki még egy kis esze, amennyi éppen elég volt arra, hogy ne ártson

Next