Nemzet, 1884. november (3. évfolyam, 780-808. szám)

1884-11-01 / 780. szám

SzEMOESZTÓsAg: Ifsteneziek-tera, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Igy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-ters, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 780. (302) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1884. Szombat, november 1. Ferenc*iek-tere,^A^^^um-épület, földszint __ Előfizetési díj : " ' kiadás egyísttf * Wva reggeli “ ^ 1 hónapra ........ 2frt 3 hónapra ........ .............. 6 > 6 hónapra ........................ 12 > Az esti kiadás postai különk­­ldéséért felül­­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. Dl. évi folyam. Budapest, október 31. Ha a földmivelés-, ipar- és kereskedel­mi minisztérium mostani költségvetését ha­sonlítjuk össze a megelőző évekéivel, a leg­biztosabb mértéket találunk — a közlekedési tárc­án kívül — azon haladásra, melyet az állami feladatoknak, közgazdasági kérdések­ben való kiterjesztésében és sikeres felkaro­lásában tettünk. Nemcsak a pénzösszegeket, de a teendőket kell venni, és látni fogjuk, hogy most már nemcsak a lótenyésztés fej­lesztése és a gazdasági szakoktatás található e minisztérium tárc­ájában, nemcsak a statis­­ti­a és marhavész vagy bányakapitányságok képezik annak terhét, de külön intézmény van a földjavításra, a cultormérnökökben, az erdővédelemre és okszerű erdőüzem megho­nosítására, az erdőfelügyelőségekben, az ipar­­fejlesztésre, az állami kedvezményekben, a rizstermelés, selyemtermelés, halászat előmoz­dítására, meg van kétszerezve a nemes lóál­lomány és tenyész­marha száma, szaporodtak a gazdasági szakiskolák, a nemzetközi forga­lomnak új tényezőjét bírjuk a fiumei kikötő­ben és hajózási összeköttetésekben. Mindez egy pár év előtt még nem létezett, mindez ezen kormány kezdeményezésére létesült, melyről mindennap azt halljuk hirdetni, hogy az ország érdekei iránt érzéke vagy jóakarata nincs, melyről még a legutóbbi viták alkal­mával is folytonosan csak azt állíta az ellen­zék, hogy az ország nemzetgazdasági érde­keit fel nem ismeri, elhanyagolja. Szeretnék a kérdést megfordítani és azt tudni, várjon költségvetésünk jelen kereté­ben lehet-e megoldani több nagyobb nemzet­­gazdasági feladatot, mint a­mennyi most fel van karolva, midőn a kezdeményezés és támogatás az ország annyi ipari és mező­­gazdasági feladataira nézve van az állam ke­zében és midőn ez dominálja az egész ország bel- és külforgalmát, a vasúti és hajózási ösz­­szeköttetések és intézmények által? Sőt talán azt is bátran vitathatjuk, hogy az állami kez­deményezés és működés lehet-e egészsége­sebb és czélszerűbb alapra fektetve, mint azon feladatokban, melyeket a kormány, részben ennél a tárc­ánál, részben a közlekedési, köz­oktatási és pénzügyinél, a gépipar, techno­lógia, rajzoktatás, műfaragászat, új vas- és aczéláruk gyártása tekintetében felkarol ? Tudjuk és látjuk, hogy némely rit­ka országban és így különösen Németorszá­gon (de nem Angliában, Belgiumban, Svájcz­­ban, Olaszországban) az állam még meré­szebb és szélesebb feladatokra is vállal­kozik; felkarolja­ a földjavítás, munkás­biztosítás, ingatlan­hitel feladatait is, a taka­rékpénztári intézményen kívül, melyet köze­lebbről nálunk is meghonosítanak. De azt is látjuk egyfelől, hogy az ilyen állam az ipari fejlettségnek és vagyonosságnak, de egyszersmind a társadalmi proletariátusnak is oly fokával bír, amilyentől mi még messze vagyunk és amire részben eljutni sem kívá­nunk ; de másfelől látjuk azt is, hogy ezen a téren még olyan problematikus alapon és oly kétes eredménynyel mozognak még az előrehaladottabb országok is, hogy sokkal czélszerűbb és üdvösebb nekünk, egyfelől megtenni azt, amit koc­kázat és veszély nél­kül megtehetünk, amit erőpazarlás nélkül eredményhez juttathatunk és másfelől várni az ismeretlen feladatok és talajok kuta­tása és experimentációja tekintetében arra, mig a fentebb elősorolt és már kipróbált, fel­karolt feladatokat teljesen megoldjuk és más­felől míg más országok tapasztalatai biztos útmutatást adnak a többi feladatokra nézve is. Annyi mezőgazdasági és iparágban lépett fel már eddig is kezdeményezőleg az állam, hogy sokkal nagyobb hátralékban van feladataira, sőt kötelességeire nézve is, a tár­sadalom nálunk, mint maga az állam. Úgy, hogy inkább panaszkodhatik ez arról, hogy kezdeményezéseit és intézményeit a társada­lom kellő módon fel nem használja, mint te­het szemrehányást ez az államnak arra nézve, hogy érdekeit elhanyagolja. Kezdjük pl. a kis házi iparon. Ezeret meghalad azok száma, kik az állami költsé­gen fentartott vagy ezzel támogatott ipartan­­műhelyekben kiképeztetést nyernek, de azt még nem értük el, hogy egyletek, szövetke­zetek ezeknek munkát is adjanak, hogy ha megtanulták a mesterséget, azt az életbe is átvihessék és kenyérkereset forrásává tegyék. Pedig azt csak nem lehet kívánni, hogy az állam tartsa ezeket munkával is, akkor is, mi­kor már kiképezte őket. Ugyanezt mondhatjuk a gyár- és mű­­ipar több ágáról is. Az állam megadja a ki­képeztetést, sőt némely nagyérdekű miíipar­­gyárt megment a pusztulástól, de a társada­lom még csak fogyasztásával sem támogatja azokat. A mezőgazdaság terén a kultúrmérnöki és lónemesítési intézményeket dicséretesen fel­karolta a társadalom, de veszi is hasznát; azonban az erdőszabályozás, a len- és rizster­melés, a kereskedelmi növények termelése és feldolgozása nem halad. Pedig hasznos és le­hetséges volna. Nem! Arról nem panaszkodhatunk, hogy most már az állam nálunk elég kezdeménye­zéssel fel nem lép. Csak vegye hasznát a tár­sadalom , mert ez érdeke és kötelessége. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: JÓKAI KÓR. ELSŐ KÖTET. 9 Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüst gombos sé abotjával hadonázva, osztogatja a parancsokat. — Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hó­hérnak sem egy szem zabot, sem egy izeze bort ne próbáljon az ur kiadni. Dabajkó uram csendesen visszadörmög. — Talán ez »sem« szokott a zabért megfizetni ? A »sem« szó csavarja az orrát az urfinak, to­vább bokázik. De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, a­kikért érdemes ott hagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legsolidabb emberek, látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Ráczországból, a másik egy nagy hentes Debreczenből. Meg van nekik az elévülhetlen helyük ott a kályha és a billiárd kö­zötti zugban, oda le is telepesznek. Legkorábban szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Az alatt elmorzsolgatnak egy — hét (nem »két«) czilinder bort, meg harmincz csésze fekete kávét. A rácz ke­reskedő csibukkal, a debreczeni nagy tajték pipával van ellátva. A rácz folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonázva pihenetlen, a magyar pedig hallgat és azt is nagyon lassan teszi. Csak néha­­néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahoz is gya­korlott fül kell, a­ki azt megértse. Dabajkó uram már érti. — Ékkocsin! — Ez azt teszi, hogy »kocsmá­­ros úr!« — Mi tetszik ? — Gegyfekt! — Értem­ belőle, hogy »még egy feketét!« (Az elejét, meg az utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani! Majd meg a palac­k fenekével kopogtatnak ? — Buamirge! — Ez a tatár szó azt jelenti, hogy »abbul a mérgesbül!« — így iriják a 34-iki bort, a diószegit. Megint egy uj szekér döczög be. Ennek ekhós teteje van, bőr ülése, de rugók nélkül, három ló fogva eléje. Benne ül egy nagy szál magas úri­ember, a ki­­ ha kinyújtaná a nyakát, kiütné vele az ekhós tetejét, azért is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az ar­­cza goromba redőket vet, mintha rhinoczéros bőrből volna; a bajusza kurtára van rágva (nem vágva, de rágva) a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke le­húzva, az ernyős sipkája az orráig húzva. — Hahaj! döczög magába Dabajkó uram. Meg jött már a »hityimatyimókus.« Lesz ennek most dolga! Ezt a furcsa czimet a nép ajka ragasztotta a most érkezett urnak a nevéhez, a ki igy szokta azt írni »bites mathematicus«. Tudnillik, hogy ő avár­i megye tiszti mérnöke. Mindenekfelett practicus ember. Már az is mu­tatja, hogy ő az egyedüli megyei tisztviselő, a­ki ven­déglőbe száll, és nem tart saját házat a székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mántay Mó­ricz urat mindennüvé kíséri a dolog: bizonyítják azok­­ a nagy bádog dobozok ott a kasban. Néha reggelig is­­ fenndolgozik, a­míg alatta a vendégteremben tivor-­­­nyáznak. De nemcsak a czirkalomhoz ért Mántay úr, ha­nem mindenben tudós, a­mi csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, a­mint a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük leszállni. Két oldalt fogják a köpönyegét, a­mig a lépcsőn felhalad , nem eresztik el, a­mig a ba­jukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit,­­ s rázza a nyakáról: »Hát fiscális vagyok én ? Hát doctor vagyok én ? Hát persecutor vagyok én ? Hát római pápa vagyok én ? Ezer menykő! Hát még la­katosmester is legyek én?« — Hanem azért in fine finali még is csak minden embernek ád jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész homoeopathiai patikát is, s a kinek valami kórsága van, mingjárt be ád neki belőle, s az vagy meg­gyógyul tőle, vagy nem gyógyul; harmadik eset nincsen. — Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! mondja magában Dabajkó uram. — Hát biró uramat mi hozza most ide ? Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piaczon keresztül a városbiró egy hajdú kíséretében. Csak azért is kikönyökölt az ablakon. Hitt a biró uram a nevéről: Dabajkó ur! Da­bajkó uram! Nem hallotta. Akkor aztán a tenyerével egy jót húzott neki a megfordított frontjára, azt meg­hallotta. — Dabajkó uram! Itt a királyi komiszárus. — Láttam. Hogy poshadjon meg a maga levében. — De baj van ám. Ő excellentiája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilall az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra. — Hajb! Terrem a lencse! Ez nem jó dolog. — De nem ám. Ha szót nem fogad az ur, ka­szárnyát csináltat a vendégfogadójából a királyi ko­miszárus. — Csak ne hozna hát ide az ördög vendéget. — Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tusz­kolja ki őket. De mikor üti a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a svalizserek. — Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra ? De a kálvinisták tornya most mingyárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel fogja. — Nézze meg az úr a napórán. — Éjszaka nem látszik. — Tartson élejbe lámpást. — Ugyan ne szedje elő tens biró uram a tava­lyi kalendáriomból ezeket az ócska vicczeket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját ? — Odaadom biz én szívesen, de már öt hete, hogy nem jár. — Adja csak ide. Itt van már a Móricz. Majd megigazítja. (Úgy egymás közt csak »a Móricz«-nak hitták a honoratiorok az indzsellért. Nem viselte rajta kivül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.) — No hát itt van. El ne felejtse, a­mit mond­tam, mert különben mind a kettőnket visznek. Dabajkó uram ott hagyta a vendégeit. (Jöttek már többen is) s szaladt fel a lépcsőn a Nro. 1-be. A Nro. 1 volt a mérnök úr rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva ki is volt meszelve. Móricz úr éppen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyes-bajos embert, aki azt panaszolta neki, hogy a szomszéd asszony (a boszorkány) gúzsra kö­tötte a beleit. — Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér ur , köszönte be hozzá Dabajkó úr. Ejnye de sok czók­­mókot tetszett magával hozni ? Hogy nem hagyogat el belőle útközben egyetmást. — Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is. Versbe szedem az úti készséget s akkor semmi sem veszhet el a hexameterből: »Kuffer, táska, kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő, Pinczetok és puska, pipazsacskó, koszök , a kulcsok. Ugye hogy mind itt van ? — De hát még ezek az izék kimaradtak a versből. — Hja, azok a mesterségemhez való eszközök, azokat úgy sem felejtem el. Hát magának mi baja van ? Kell patkányczédula ? — Nem biz­a, hanem ihol van ii: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell tudnom, hogy mikor lesz éjfél. Hát órás vagyok én ? micsoda ? Rivallt rá mérgesen. Hanem aztán még­is csak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefújt, megrázta azután felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.) No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz. — Köszönöm szépen. — Aztán majd kilencz órakor küldjön fel egy porczio rostélyost, meg egy fél messzely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom. — Pedig lesz lárma ide alant megint. — Dejsz én miattam akár a Józsné trombitáit fújják, azt sem hallom, ha egyszer benne vagyok a munkában. — De jó természet! — Hanem az a sok ügyes­bajos nép megint csak háborgatni fogja a tekinte­tes urat. — Majd segítek én azon. — Nem lehet ám kócscsal bezárni az ajtót — még most sem. Háromszor is elhivattam már a laka­tost, hogy nézze meg, de azt mondta, hogy nem lehet ezt megigazítani. Uj zár kellene hozzá. — No majd azt is megigazítom én tüstént, csak most már menjen a vendégeihez, mert seregestől jönnek. Azzal kituszkolta Dabajkó uramat az ajtón. Dabajkó uram mégis csak kiváncsi volt meg­tudni, hogy miféle ördöngös praktikával fogja kiesz­közölni az az ezermester, hogy az az ajtó, a­miben tizenháromszor elfordul a »kócs« minden siker nél­kül — mégis be legyen zárva ? Hát biz ennek úgy adta meg a módját a prak­tikus ember, hogy felirta krétával kivül az ajtajára: »Itteneg korela vagyon!« A­mint aztán jött valaki, meglátta azt az írást az ajtón, utcza­ kapta a lábait a nyaka közé s szaladt le a grádicson esze nélkül. Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin,nem törődve vele,ha az alatt fenekestül felfordítják is a vendéglőt, meg Tanusvár székváro­sát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak. (Folytatása követ,kálik.) ■ — -------- -----—- ' ' ----- - ------------3 Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. BELFÖLD, Budapest, október 31. (Versenytarifák az adriai kikötők és Gácsor­szág közötti forgalomban.) Vonatkozással reggeli lapunk mai számában ezen tárgyra nézve hozott közleményünk­re, megbízható forrásból nyert értesülés alapján kö­zölhetjük, hogy a magyar kir. és osztrák cs. kir. ál­lamvasutak között a legutóbbi időben létrejött egyez­mény szerint a szóban levő forgalom eddigi megosz­tása egyelőre november hó végéig meg­­hosszabbíttatott, mely idő alatt remélhetőleg az új helyzetnek megfelelő új megállapodások fognak létesíttetni. Valóban örvendünk ezen fordulatnak, mely a két állami intézet sikeres közreműködését a jövőre nézve és ez irányban is biztosítja. Budapest, okt. 31. (A szerzői jog védel­m­­e.) A szerzői jog védelme tárgyában a svájczi ál­lamszövetség kormánya által f. évi szeptember 8-ikára Bernbe összehívott nemzetközi értekezlet eredménye csak most tétetik közzé, mivel ezen értekezlet tagjai megígérték, hogy a határozatokat f. év november 1-ig nem hozzák nyilvánosságra. Sietünk ezen tudósítást közölni. Az értekezleten a következő kormányok képvi­seltették magukat: a Német birodalom, Ausztria- Magyarország, Belgium, Costa Rica, Francziaország, Nagy-Britannia, Haiti, Németalföld, Svédország, Nor­­védország és Helvétia kormányai, azonban Nagy- Britannia és Németa­lföld nem szavaztak. A határozatok részben szótöbbséggel hozattak. Az értekezlet elhatározta, hogy egy Unió léte­sítését hozza javaslatba s kidolgozta azon egyezmény tervezetét, a mely által ezen Unió létesíttetnék. A tervezet a kormányokkal közöltetni fog s ha kedvező fogadtatásban részesül, jövő évi szeptember hóban újabb értekezlet fog tartatni, melyen az egyezmény remélhetőleg meg fog köttetni. A tervezett egyez­mény leglényegesebb határozmányai a következők: Az irodalmi vagy művészeti művek szerzői, akik a szerződő országok valamelyikének honosai, kézirat­ban levő vagy kiadatlan, továbbá az unió valamelyik országában közzétett műveikre nézve az unió többi or­szágaiban ugyanazon előnyöket élvezendik, a­melyek­ben az illető törvények a honpolgárokat részesítik vagy részesíteni fogják. Ezen előnyök részükre köl­csönösen mégis csak azon időre biztosíttatnak, a­míg jogaik saját hazájukban fennállanak. Ezen élvezet alá van vetve azon alakiságok és feltételek teljesíté­sének, a­melyeket a mű eredete országának törvényei vagy ha kézirata, vagy kiadatlan műről van szó azon ország törvényei rendelnek, a­melynek szerző honosa. Ezen rendelkezések azon irodalmi vagy művé­szeti művek kiadóira is alkalmaztatnak, a­melyek az unió valamelyik országában tétettek közzé, legyen bár szerzőjük olyan ország honosa, a­mely nem tagja az uniónak. »Irodalmi vagy művészeti művek« kifejezés alatt értendők a könyvek, röpiratok vagy minden más írott mű; a színművek vagy zenés színmű­vek; a zeneművek szöveggel vagy e nélkül; a rajz­művek, festészeti, szobrászati művek, metszetek; a kőnyomatok, illustrációk, térképek ; földrajzi, helyrajzi, építészeti vagy átalában tudományos tervek, vázlatok és domborművek; végre a nyomta­tásnak vagy a többszörösítésnek bármely módján köz­zétett s az irodalom, a tudomány vagy a művészet kö­réhez tartozó minden alkotás. A szerzők, a­kik az unió valamelyik országá­nak honosai, az unió minden többi országaiban élve­zendik műveik fordításának kizárólagos jogát tíz évig, művüknek általuk engedélyezett fordításának az unió valamelyik országában történt közzétételétől számítva. Szükséges azonban, hogy az engedélyezett fordítás egészben megjelent legyen három év alatt az eredeti mű közzétételétől számítva sat. Mind a közzétett, mind a közzé nem tett szín­művek vagy zenés színművek nyilvános előadására alkalmaztatnak a 2. czikk határozmányai. A színmű­vek vagy zenés színművek szerzői, kizárólagos fordí­tási joguk tartama alatt, kölcsönösen védetnek műveik fordításának nem engedélyezett nyilvános előadása ellen. A 2. czikk határozmányai, a közzé nem tett vagy a mű czímlapján vagy elején alkalmazott nyi­latkozattal a nyilvános előadástól a szerző által el­tiltva közzétett zeneművek nyilvános előadására is alkalmaztatnak. Az egyezmény tervezet 21 czikket tartalmaz. Nem idézett czikkjei nagyobbrészt egyeznek a szer­zői jog védelme iránt Francziaország és a német bi­rodalom között 1883. ápril 19-én kötött szerződés határozmányaival s nagy részben a magyar törvény határozmányaival is. Érdekes még a zárjegyzőkönyv tervezetben fog­lalt két határozmány, mely szerint 1. a zeneszerzői jog bitorlásának nem tekin­tetik azon hangszerek készítése és árulása, a­me­lyek magánbirtokban levő zenedallamok gépi előadá­sára szolgálnak és 2. a szerződő országok később fognak meg­egyezni azon részletes határozmányok iránt, a­melyek a fényképészeti művek védelmére alkalmasak. Végül az értekezlet azon két óhajtását ter­jeszti elő: 1. hogy a szerzői jog a szerző életében s halála után legalább 30 évig tartson, 2. hogy a­mennyire csak lehet, pártolni kellene azon irányzatot, hogy a fordítás joga a többszörösítés jogával teljesen egyenlővé tétessék. Budapest, okt. 3i. (Jl -au0 - meine Zeitung« a magyar költségve­tésről.) A müncheni »Alig. Ztg.« mai száma vezérczikket közöl az 1885-iki magyar költségvetésről, s arról rendkívül kedvezőleg nyilatkozik. Czikkéből érdekesnek tartjuk a következőket közölni: »Egy angol író­­gyen írja le azt a különös ha­tást, melyet az adók és a kölcsönök gyakorolnak. Ha adókat veszünk be, akkor hatalmas botokkal felfegy­verkezve megyünk be egy ember házába, addig ütjük amig megpuhul, s végre a feje tetejére állítjuk, mig csak a pénz zsebéből ki nem hull. Ha kölcsönt ve­szünk, akkor ugyanaz az ember a saját akaratából jő hozzánk, leteszi pénzét az asztalra s azt mondja, hogy írjuk az ő javára. Az új adóknak a lakosság sohasem örül, de még az uj kölcsönöket sem fogadják különösebb örömmel azok, a­kik későbben a kölcsönök kamatait kénytelenek megfizetni. Ők tud­ják már tapasztalásból, hogy a kölcsönkötéssel az adóemelés ideje csak valamivel el van halasztva. Ha tehát az állampénztár kezelője jó, s azt mondja, amit Magyarország pénzügyminisztere, Szapáry gróf mon­dott, midőn nem rég az 1885-ki költségvetést a ma­gyar képviselőház elé terjesztő, »nem csinálok új adó­kat, s a pénzpiacz igénybe vételét is a legszűkebbre szorítom«, akkor biztosan számíthat arra, hogy sza­vait tetszéssel és örömmel fogják fogadni. Bos­­nitz Jakab 1612-ben írt egy könyvet de aera­­rio, s azt vélte: a fejedelmet a kölcsönök rossz hírbe hozzák. Ez ellen manapság a fejedelmek már meg vannak óva, de a kölcsönök rosz hír­ben állanak az adófizetők előtt, bárha módjuk­ban volt is azokhoz eléggé hozzá szokni. Kölcsö­nök és új adók a deficit következményei. Szapáry grófnak az utóbbira semmi szüksége sincs, az előbbire csak investitiók kedvéért, mert végre elkövetkezett annak az ideje, midőn a rendes költségvetés legalább egyensúlylyal bír.« Ezután közölve a budget fontosabb adatait, czikkét így folytatja: »Ha tehát a pénzügyminiszter exposéjának jó benyomást kellett tennie annyiban, a­mennyiben ez a jelenre és a jövőre vonatkozik, e jó benyomást még fokozták közlései a­ lefolyt budget periódus­ról. Beterjesztette ugyanis az 1883-iki zárszá­madásokat is; az eredmény nem kevésbbé ki­elégítő. Előirányozva volt 45 milliónyi deficit, a tényleges pénztári eredmény csak 39 millió, tehát 6 millióval kevesebb. A kimutatott defi­citre esik azon javak szaporítása, melyet a magyar állam ez évben létesített: vasutak építése és investi­­tiója 18­7 millió, államadósságok amortizátiója 13­7 millió, vasutak segélyezése 11­2 millió, összesen 43 millió. Last but not least felmutathatta a pénzügy­­miniszter a rente conversiójának szerencsés befejeztét, amihez a múlt évben még kétely fért. Ezzel az ország melle egy lidércz nyomástól szabadult meg, a hat­­százalékos adósság, Magyarország pénzügyi gyöngesé­­gének ez állandó jele, többé nem létezik, s már meg­mondottuk a múlt évben, midőn itt a magyar költ­ségvetést megbeszéltük, hogy a két százalék ér vala­mit a fiscus előtt, de megmérhetlen fontosságú az ál­lamra nézve, ámbár az sem megvetendő, hogy az ál­lampénztár számára is meg lesz takarítva 2,2 millió aranyban«. Budapest, okt. 31. (Román lapok a Hóra és Kloska ünnepekről.) A brassói »Gazeta Transilvaniei« legutóbbi számában azt írja, hogy Jassyban nagy előkészületeket tesznek a Hóra és Kloska lázadás megünneplésére. A programm a kö­vetkezőleg állíttatott össze: 1. Az egyetem nagy termében Canu C­­ur fel­olvasást tart az erdélyi 1784-ik évi lázadásról. 2. Ze­nekarral kisért nagy fáklyásmenet. 3. Banket. Megemlíti e lap még azt is, hogy e napokban meg fog jelenni »Hora albuma« is. A nagy-szebeni »Observatoriulu« pedig ugyan­csak a Hora és Kloska lázadásról azt írja, hogy ez feair faire, hogy a román metropolita, ezen »magyar pandúr« — a­hogy a passivista urak szeretik elnevezni — elítél­tetik »polgárias készsége« miatt; de Baritiu úr, a nagy­szebeni memorandum szerkesztője és az »Obser­vatoriulu« tulajdonosa és felelős szerkesztője, lapjá­ban azt mondja, hogy nem érkezett meg annak az ideje, hogy a román »nemzet« most emeljen szobrot a »hősöknek«, s ezen állítását ily vakmerő módon és izgatásra czélzott fenyegetéssel argumentálja: »A román nép nagyon jól érzi azt, hogy nem most van ideje, hogy látható szobrokat emeljen a halhatatlan hősöknek : Hóra­, Kloska és Krisánnak, hanem akkor, a­midőn a magyar Plevna után visszanyerendi sérthetetlen jogait és azon szabadsá­gát, a­mely jogtalanul elraboltatott tőle a dualisti­­cus egyezség által. Addig minden egyes román szívé­ben, népkölteményeiben és legendáiban fogja cultivál­­ni nemzeti hőseinek és azok tetteinek emlékét. Ezt meg nem tilthatja sem Tisza, sem Trefort, csakis azon lehetetlen esetben, hogyha a férfiak kiirtatnak vagy magyarokká átváltoztatnának, és az asszonyok­nak levágatnék a nyelvük szájukból, hogy többé sem beszélni, sem énekelni románul nem tudnának. Akkor többé nem kell félni sem Hóra és Kloska szellemei­től, sem egyházi congressusoktól, mint most, mert ak­kor megszűnnének a románok a világon.« »A magyar kormány Hóra és Kloskától való félelmében követelte a román gör. kel. congressus el­napolását. Mi azonban azt kérdezzük, hogy mit fog tenni a kormány akkor, hogy ha azoknak szelleme csonttá és hússá megtestesülne és 3 millió román nevében visszakövetelik majd az elrablott jogot és szabadságot, de nem a kormánytól, hanem egyenesen az elfelejthetetlen II. József császár dédunokájától, a­ki mint amaz másodízben megparancsolandja majd a román népnek a rabságból való felszabadítását? Váljon fognak-e akkor is elnapolást kérni Hóra szel­lemétől való félelmükben?« Alsó-Kubin, okt. 29. (Á­r­v­a m­e­g­y­e k­ö­z­g­y­ű­­l­é­s­e). Megyénk ma tartotta évnegyedes őszi közgyű­lését a bizottsági tagok élénk részvéte mellett. A köz­gyűlésen Szmrecsányi Darius főispán elnökölt. A gyű­lésnek első és legfontosabb tárgyát a volt megyei ár­vaszéki elnök, Benczúr János elhalálozása folytán szükségessé vált választások képezték. Az árvaszéki elnökségre pályázott: Lehotsky Miklós árvaszéki ül­nök és Klein Ede námesztói ügyvéd, az árvaszéki ül­nöki állásért kérelmeztek: Krevá József, Klein Ede, Panyák József. Az elnöki állásra kijelöltettek: Le­hotsky Miklós és Klein Ede, az ülnöki székre: Kreva József és Klein Ede. Megválasztottak: árva­széki elnökül: Lehotsky Miklós,árvaszéki ülnökül pedig Kreva József megyei másod aljegyző, az ekképpen megüresedett megyei aljegyzői állomásra pedig Tholt Viktor megyei igtató. Ezután az el­nöklő főispán Kiszely Istvánt és Zmeskáll Györgyöt megyei tiszteletbeli aljegyzőkké kinevezvén, a közgyű­lés a megyei folyóügyeket tárgyalta. A közgyűlés vé­geztével közebédre gyűltek egybe számosan, melyen az első felköszöntőt Porubszky Jenő ország.

Next