Nemzet, 1884. november (3. évfolyam, 780-808. szám)

1884-11-01 / 780. szám

Melléklet a »Nemzet« 780. (302.) november­i számához. A főrendiház reformjához. A nagy reformkérdés, mely ez idő sze­rint foglalkoztatja a magyar közvéleményt, nem mai keletű közéletünkben. Ha nem is megyünk vissza azon fejtegetésekre, melyek a főrendek táblája reformjának szükségét már a magyar Parlamentarismus létrejötte előtt hangoztatták, mióta a magyar parlamentáris alkotmány létrejött, vagyis 1848 óta egymást érték a tervek, kezdeményezések, nézetnyil­­vánítások e tárgyban. Mielőtt a parlament­ben sor kerülne a reform tárgyalására, mi nem véltünk hálátlan dolgot cselekedni, mi­dőn összegyűjtöttük közéletünk és publicisti­­kánk egynémely vezéralakjának nyilatkoza­tait e tárgyban, hogy azokkal megismertes­sük olvasóközönségünket, mely — ha emlé­kezik is általánosságban egyes állásfoglalások jelszavaira e tárgyban — nem veheti érdek nél­kül e részletes fejtegetéseket, melyek tárgyuk­nál s szerzőiknél fogva egyformán kiváló je­lentőségűek. E közleményeket mindaddig folytatni fogjuk, amig a rendelkezésünkre álló anyagot ki nem merítettük, s a hazai nyilatkozatok után — melyek teljessé téte­lére nézve fölkérjük lapunk minden barátját, hogy az előttünk ismert ily tárgyú fejtegeté­sekre az illető forrás megnevezésével minket figyelmeztessenek — a hazai nyilatkozatok után alkalmat veszünk magunknak egy pár külföldi nyilatkozatot is (első­sorban a Tre­­fort Ágost által kiadott három kitűnő beszé­det) megismertetni olvasóinkkal. A már is rendelkezésünkr­e álló nagy anyagból először báró Kemény Zsigmond három czikkét szemeljük ki. E czikkek Keménynek ugy­­szólva publicisticai hattyúdalát képezték s a »Pesti Napló« 1870. áprilisi számaiban jelen­tek meg. B. Kemény Zsigmond a főrendiház reformjáról. — 1870. — I. A tapasztalás mutatja egyfelől azt, hogy az ember, ha saját bölcseségétől át is van hatva, a fon­tosabb s kivált a veszélyesebb esetekben nem mer pusztán a saját értelmére támaszkodni. A ki a csalhatatlanságot léte saját critériumá­­nak tekinti is, a válságos perczekben tanácsot kér és oktatást nyer oly egyénektől, kik kevesebb elfogulat­lansággal birhatnak, mert a fenforgó kérdésnek vagy érdeknek nemcsak egyik, hanem másik oldalát is higgadtan észlelhetik. A dalai Lama, kit alkalmasint száz millió ember vall csalhatatlan istennek, viszontag­ságos napjaiban nemcsak a rabszolgának, hanem az utált párjának is tanácsára szorul. Az ember főleg azért lett az állatoknál maga­sabb lénynyé, mert tanácsot kérhetett társaitól. Ezen rövid megjegyzés után az elém tűzött tárgyra térve, megvallom, hogy nekem bizonyos ellenszenvem van oly politikai szervezések iránt, melyek nem tűr­nek el az előkészületek és osztályok megvitatása után egyéb tárgyalást. Sőt olyan országgyűléstől sem reméllenék elfo­gulatlanságot,mely kettős kamarával,vagy annak kellő helyetteseivel nem bir. Nem vagyok tehát barátja az egy kamarai rend­szernek , s bár megvallom, hogy amellett is lehet a szabadságot és a rendet némileg együttartani, két­­ségkivüli, hogy már ezáltal természeti cokesiojuk gyen­gült és zivataros időben hamar szétmálhatik. Én tehát felső és alsóház nélkül képzelhetek ugyan fényes vitákat, nagy emotiók között elfogadott határozatokat, törvényeket, eljárásokat, de nem fojt­hatom el keblemben azon félelmet, hogy válságok fognak kitörni. S azért vagyok barátja a két kamara rend­szernek. De viszont nem vagyok barátja annak is, hogy az államérdekeknek csak egy ága, a társadalmi hely­zetnek csak egy töredéke magát úgy viselhesse, mintha kiválólag ő volna a conservatív érdekeknek depo­­sitáriusa. A két kamara rendszernek alapeszméje nem kiválólag conservatio, hanem azon törek­vés, hogy alapos vizsgálat, s kölcsönös engedékenység vezérelje a megoldásokat, s e megoldásokra mind az erélyes akarat, mind a tapintatos bölcseség kielégítő­­leg befolyhasson. Itt az a feladat, hogy mind az erély, mind a ta­pasztalás együtt keresse fel a középutat, mely czélra vezet. Másik vonalban áll az a kívánalom, hogy a con­­servatiónak elég tér adal­ék, valamint a haladás­nak is. Tagadom azonban azt, hogy a kisbirtokos ne le­hessen erős conservativ, és a nagybirtokos destructiv. Fájdalom, a világtörténelem azt hirdeti, hogy a hatalmas oligarchák épen annyiszor vetették magu­kat felforgatási vállalatokra, mint a szegény osztály­ból támadt néptribunok. Ennélfogva nem osztom azt, hogy a felsőházra főleg azért lenne szükség, mert conservál. Valahányszor csak nagy parliamenti krisisek üt­nek ki, a történelem bevallja, hogy a felsőház nem bir stoicismussal mint az alsó s gyakran hamarább veszti el lélekjelenlétét s fogy ki akaraterejéből, mint az alsóház. Maradjunk tehát csak azon elvnél, hogy a két kamara­rendszer azért szükséges, hogy érettebb tár­gyalásokra juthassanak a parl­ament tagjai oly esz­mecserék által, melyek több­ esélyt nyújtanak a siker­re, mint a­minő a szenvedélyek friss összeütközése alatt elérhető lett volna. S ha ily szempontból szervezzük a felsőházat, nem bír az oly sok fontossággal, mint némelyek hiszik. Minden nagyobb közintézmény romjaiban is hagy maga után használható anyagokat, melyeket az építész nem dob el azért, mert a czél, melyre szolgál­tak, megszűnt vagy megváltozik. Még a mi felsőházunk is, mely ámbár századok alatt azzal vádoltatott, hogy a nemzet érdekeit és jo­gos törekvéseit háttérbe nyomta a hatalom iránti túl­ságos sőt bűnös hódolatból, s a reformok csökönös akadálya volt, időnkint nem egy jelét adta annak, hogy tud önálló is lenni s tudja méltóságának érzetét előtérbe állítani, s a csáboktól, melyek környezték, megóvni. A 48-ai események és a provisorium után a fel­sőház megint szerephez jutott, de már akkor a múlt példáján tanult, s nemcsak nem akadályoztatta a nemzet törekvését, hanem némelykor azon gáncsra is adott ürügyet, hogy a békés egyetértés kedvéért, né­zeteit is véka alá rejte. T­gy látszott, mintha azt hinné, hogy nemcsak a nők, hanem a pairek is akkor a legjobbak, midőn ró­luk a világ nem beszél. Ezen b­unyászkodással határos szerénységből önként következett, hogy tettleg a közvélemény nem hitte többé valódi tényezőknek a főrendeket, s viszont ezen balálláspontnak az volt a következménye, hogy maga a felsőház is teljesen depraeciáltatott, s még a gondolkozó emberek is elkezdők nem hinni, hogy el­­töröltetésével csorbát szenvedhetne az alkotmá­nyosság, s a válságok száma és romboló ereje szapo­rodást nyerne. Ezen hitet pedig szívében hordozza majdnem egész Európa, miután nemcsak a conservatív államok, hanem azok is, kik az eszmék kezdeményezését ma­gukhoz ragadták, többnyire a két­ kamara-rendszert is alkalmazzák a reformok erősbítésére. S ha összevetjük azon államok számát, melyek a két kamarai rendszerből az egy kamaraiba léptek át, kétségtelen, hogy nem az egy, hanem a két kama­rai rendszer nyer folyvást szaporodást, s gyarapodik megtértekben. Mi lehet ennek oka ? A felelet nem nehéz. Kétségkívül áll, hogy a Parlamentarismus kezé­ből többször esnék ki a gyeplő, s menne át a fejetlen­ség vagy a kényuralom hatalmába, ha hirtelen elzá­ratnék az az alkalom, mely a felsőház vagy az alsóház tévedéseit ki tudja egyenlíteni egyedül a türelem és a magábaszállás által, mely mindig többet gyógyíthat higgadt kitartás által, mint a­mennyit rontanak az elhamarkodás és álszemérem, mely hibáját rendsze­rint csak akkor ismeri el, midőn következményeit már tartósan érezi. II. Azt mondtam előbbi czikkemben, hogy alig van oly roskadó épület, mely egy új építkezésre semmi használható anyagot ne szolgáltathasson oly pallér­nak, ki az anyagszerekkel takarékosan bánik. Azonban, midőn ezen nézetemet a mi felsőhá­zunk reformjára kezdem alkalmazni, döbbenéssel lá­tom, hogy mily kevés a fentartható, mily tömérdek az elhárítandó. A felsőház a karok és rendek czímeit ve­szi régi megszokásnál fogva igénybe, az excelsi pro-I ceresektől kezdve a főrendiségnek minden titulusait­­ felváltva kergetik a czimzetesek középkori terén. S csak azt az elnevezést nem használja rendszerint, a­mi azt megilleti, t. i. egyszerűen csak felsőház, vala­­­­mint a képviselők háza minden sallangok és mellék­­i nevek nélkül egyszerűen csak képviselőház. Minek pompáskodni oly foszlányokkal, melye­ket széttépett a vihar és a korszellem, s melyeket, midőn emlegettetni kall a tömeg, még a tartalmatlan és lé­ha beszédben is furfangot, elrejtett terveket, bűnös vágyódást és reactiót képzel vagy kajánságból költ. Tény, hogy a karokat és rendeket semmivé tet­te 48 , semmivé a jogegyenlőség, semmivé mindazon törvények és intézkedések, melyek ő felségének meg­­koronáztatása után életbe léptek és midőn a feuda­­lismust leverték, az emberek emlékeztéből is kitöröl­ni igyekeznek azt. Állapítsuk tehát meg azt, hogy ezentúl a mi két­ kamara-rendszerünk két tényezőjének hivatalos okmányokban más neve ne legyen, mint felsőház, alsó­ház. Itt is tehát Saulusból Paulust kell újra teremteni egy újjászületési keresztség által. Tegyük most már számba azon anyagokat, me­lyek a felsőházban még használhatók. Először említenem kell, hogy felsőházunkban van a király szolgálatához tartozó néhány udvari hi­vatal , valamint így van ez Európa minden monarchiá­jában. Ezen úgynevezett dignitariusok, úgy gondolom, ezentúl is állandó paireknek megtartandók, a horvát bánt is ide értve. Van továbbá legfölebb egy tuc­at senioratus és majorátus tulajdonosa együttvéve. Itt meg kell jegyeznem, hogy országunk tör­vényhozásában mind a majorátus, mind a senioratus idegen, fel nem karolt, sőt inkább népszerűtlen in­tézmény. A tulajdon szentsége védi ugyan már a létezőket, de nincs semmi valószínűség arra,hogy az ország megen­gedje új majorátusok és senioratusok alkotását, még­pe­dig tömegesen és azért, hogy országgyűlésünk majores­­kókkal nagyszerűen meggyarapíttassék. Ezen­ áron nem vásárlunk felsőházi reformot. Nem akarunk mestersé­gesen sem a birtokok eldarabolásához, sem telhetet­len commassatiójához hozzájárulni. Nem akarunk semmiféle erőszakot a fekvő birtokon, s irtózunk mind a Gradiusoktól, mind a Scipio Nasicáktól. S tiltakozzék is a nemzet minden alkalom ellen, mely a birtok szertelen fixírozása által természetes ellentételként forradalmakra vezethet. Ennélfogva­­ a már birtokban levő majorátu­sokat tisztelem, mint tulajdont; de nem akarnám a felsőház reformjának ürügye alatt kötöttebbé tenni a birtokot nálunk, mint a­milyen most. III. Untig említettem, hogy a feudális rendszer csak nem egész Európában megbukott Ha tehát felsőhá­zunkat polgárosodásunkkal összhangzásba óhajtjuk hozni, akkor törekvésünk csak arra irányulhat, hogy felsőházunk minden elemei szintén összhangzásban tartassanak a parlamentáris kormánynyal, és függet­lenségüket megóvhassák. Alkalmaztassuk ezt a felsőház azon elemeire, melyek lényeges­ szerepet játszanak alkotmányos életünkben. A főispánok eddigelé felsőházi tagok voltak. Hazafiságuk ellen általánosan kifogást emelni nem lehet. De függetlenek-e valódilag ? Nem hivatalno­kai-e a kormánynak ? S nem kevesebbé óvhatnák-e meg ezentúl is függetlenségüket, mint a régi kormány alatt, mely egészen decentralizált volt, a a fejetlenséget majdnem uralkodó rendszerré emelte ? Valóban a mostani főispánok épen a parlamen­táris és felelős kormányzat által csak hivatalnokokká degradáltatnak, és leültetik róluk a dignitást a pon­tos és lelkiismeretes hivatalnokoskodás kedvéért. Mondtuk, hogy a clerus, mint olyan, mint tes­tület nem lehet felsőházi tag. De a clerus kétségkívül nagy összletével bir a tapasztalásnak, bir vagyonnal, tekintélylyel s partio­­tismussal. Hazánk sok vallásu ország ; vallásos gyűlölkö­désre azonban nem hajlandó, s minden felekezetnek voltak időnkint ragyogó érdemű főpásztorai, kik nagy bölcseségek, nagy alapítványaik, s tündöklő erényeik által díszt hoztak hazánkra. Igazságos ennél fogva, hogy az állam bizonyos előzékenységgel és lojalitással gondoskodjék a kitű­nőségek között az egyházi nagyságok iránt is, s két­kedni nem lehet, hogy ha a felsőház reformja eldönt­­­tetik: azon padokon, amelyeken eddig ültek, szintén fognak főpapok ülni, de nem a karok és rendek véd­szárnyai alatt, hanem élethosszáig ő­felsége kineve­zéséből. Tagjai lesznek a felsőháznak azok is, kik mi­niszteri tárczát viseltek , továbbá az államtanácsnak, mely minden nehézségek daczára is létesülni fog, el­nöke i s a főszám­vevőszék elnöke. A felsőház tagjaivá fognának ő felsége által kinevez­­tetni a polgári és katonai hírességek. A magyar akadé­mia elnöke, a szépművészek élén álló kapacitások, az iro­dalom és szónoklat kiváltságai, a tudományok vezér­­férfiai, kik a felfedezések terén megfelelő eredménye­ket vívtak ki, kik tágjták az ismeretek körét, kik a human­isticus irányban bazájok j­óltevői között fog­lalnak helyet. Ide számítjuk még a nagy industria matadorjait és a mezőgazdaság legfőbb tekintélyeit is együtt szeretnék találni a a felsőházban , úgy szintén korunk kiválóbb jog- és természettudósait is. Ezen kinevezések által a pairré emeltek rovata nézetünk szerint legalább is harmadát tenné a felső­házi tagoknak. Térjünk már át a czímzetes mágnásokra. A czimzetes mágnásoknak nem kellett épen semmi qualificatióval birni a teljeskoruságon kívül. A kasztokban egy különös kaszt volt, mely leginkább a Lipótkeresztesek és némely más osztrák rendjelek tulajdonosainak ivadékaiból, kik magyar nemességre jutottak, recrutiroztatott. Ezen czimes bárók és grófok ivadékai, részint acclimatisáltattak s közöttünk derék magyarokká lettek G roeolski Uv&Stuik és a­ Tróosi u­rdgya­­rok között bizonyos szellemi és anyagi érintkezések által némileg hatottak polgárisodásunk fejlesztésére , részint végül befolyással bírtak irodalmunk és anyai nyelvünk becsültetésére. Ezen a czímen kívül semmi qualificatióval nem bíró elem, ha jól számítok, legalább is kilencz­­százra rúg. Ez már csakugyan sok egy elemnek a felső­­házban. S aztán nincs senki érdekében, hogy tekintélyét nyomjuk le a felsőháznak betolulása által oly tömeg­nek, mely tiszteletet érdemel ugyan, de maga e soka­ság által is alkalmatlan volna s gyengítené a sikert.. Az angol parlament is volt egy alkalommal azon helyzetben, hogy aránylag elhalmoztatott skót képviselőkkel s ekkor reductiók történtek s azon he­lyiségeknek száma, melyek képviselettel bírtak, meg­csökkent. A tapasztalás azonban azt mutatta, hogy ezen gyérítés inkább erősbödés volt. Óhajtanám tehát a közönség elébe ezt a kér­dést terjeszteni: vájjon nem volna-e jobb, vájjon nem volna-e czélszerű a czimes regalistáknak számát egy­ötödre leszállítani? A leszállítást pedig én így gondolnám : írassék össze az országgyűlés meghagyásából mindazok neve, kik pusztán csak czimeiknél fogva voltak eddigelé a felsőház tagjai. Az összeírás, mihelyt elkészült, veri­­fikáltassék, s midőn minden kifogáson kívül áll, ter­jesztessék az országgyűlés elé. Ekkor az országgyűlés titkos szavazással választ a bejegyzett egész tömegé­ből százötven egyént s ezek fogják a felsőház valódi zömét alkotni; s vagy ha ezen hozzávetésben tévedek is, minden esetben jelentékeny erejét fognák képvi­selni, mert egyesül bennök a választás népszerű esz­méje és többnyire a politikai helyzetnek kiválósága. Még csak egy megjegyzésem van: A pozsonyi országgyűlések legújabbik korsza­kában súrlódások folytak a karok és rendek közt a kezdeményezés joga felett. Az alsótábla tagadta, hogy a felsőháznak is le­hessen kezdeményezési joga. Zarka János személynök ezen kérdést az alsó tábla részére döntötte el. Ezen egyszerű döntvény pihentette a vita tár­gyát , de valószínű, hogy a főrendek sürgetni fogják a kezdeményezést maguk számára is. Megvallom, miután parlamentáris kormány­nyal bírunk, nem játszhatik nagy szerepet az a kér­dés, hogy önállólag indítványozhat-e a felsőház, vagy csak az alsóházból fogadhat el tárgyalási anyagokat. Óhajtanám ugyan, hogy elégednének főuraink azon pályakörben, melyben most mozognak, de ha mégis az indítványozás viszketegsége csakugyan nyug­talanítaná őket is, akkor ebben meg lehetne állapodni, hogy a budgetet nem tárgyalhatják, hanem csak vagy egészen elvethetik vagy elfogadhatják vita nélkül. Ezen megoldásnak azonban az a gyönge oldala van, hogy uj pairek csoportos kinevezésére vezethet. Czélszerű volna tehát nem vetni be reform­jainkba ily kanóczot, s a kezdeményezési jogot ott hagyni, ahol most van — megdönthetlenül A NEMZET TÁRCZÁJA. Okt. 31. Horvátországon át Szerbiába. — Úti levél. — Ha az ember Belgrádba utazik, nem szükséges a legrövidebb s kényelmes utat választani. A zimonyi gyorsvonat helyett Bécsbe megyünk­, és pedig Uj- Szőnyön át, onnan nekiváltunk Zágrábnak, végignéz­zük a zsi­­ózó Starjevicsistákat és Sziszeken át leeve­zünk Belgrádba. Éppen négy nap kell hozzá, de leg­alább utaztunk. A Száva vidéke nagyon érdekes, a­mennyiben nem látunk semmit. Annál több alkalom van az utasokban gyönyörködni. Minden folyónak megvan a maga törzsközönsége, annak pedig a kü­lönleges szokása. A Volgán például napirenden van a sikeres udvarlás, a Dunán politizálni szokás, állo­másról állomásra majd összevész, majd kibékül a soknyelvű utazó sereg. A Tiszán esznek, s még többet isznak, a Száván alusznak a a hazafiak, a­mit hajlandó vagyok a felentem érdekes vidéknek róni fel. A Dunán urak utaznak, a Tiszán emberek, a Száván katonák. Boszniába utazó tisztek bánatosan panaszkodnak a ser­hiányról, nyalka hu­szárok teljesen felüdülve Lipikről igyekeznek haza­felé, bakák és cserepárok szomorúan nézdegélik a távolról fényes, közelről piszkos minareteket. A par­tokon fáradt gebék vontatnak bárkákat, melyekben minden alszik, még a hagyma is, mert egymásután hullanak a Szávába. Az állomásoknál déli és nem déli szerb menyecskék várják különféle érzelmekkel hazatérő férjeiket, kik szorgalmasan ferbliznek a hajón, még a csecsemők sapkácskáin is ott fityeg: a zsiv­ó Szarcsevics felirat. Különös vonása a Szávavidéknek, hogy itt már a fináncz is em­ber számba megyen, sőt akad olyan is, a­ki büszke Ezt nálunk nem hiszi senki, pedig úgy van. Nagy bajunk, hogy határainkon nem magyar elemek uralkodnak, a Száva és Alduna mentén rit­kán Lak­ik magyar szó. Örvendenünk kell a kétfejű sasnak, mert lesz az a béke galambja a monarchia ha­tárán. Erről csak hazánk ethnographiai hátránya te­het, mert büszke czimerünk négy folyója mellé csak az egyik, a Tisza igazán a mienk. A granicsárság hamar megkedvelte a piros-fehér kék lobogót s a mi százados fennállásának, törvénytelen létének ránk nézve egyetlen üdvös eredménye, hogy törhetetlenül ragaszkodik dynastiánkhoz. Jól tudja ezt Szarcsevics hada, mert mig, mint politikai párt illetlenkedik a királyi hatalommal szemben, kortesczélokra a császár nevét használja. Bámulatos, mily hiszékeny a horvát paraszt. Ha Goszpodin X., a­ki jó szónok, el­mondja, hogy megszünteti az adót, s a magyar krvopilaczokat (vérszopó) nettó két hónap alatt Ázsiába küldi, azt menten elhiszik. Minthogy ehhez X. ur megválasztatása szükséges, rá szavaznak. A hivatalnok hiába beszél, alig hallgatnak rá, még jó, hogy meg nem verik. Verekedés dolgában igazán testvérek vagyunk a horvátokkal. A hivatalnokok tehetetlenségének jórészt az az oka, hogy az autonóm Horvátország első kötelességé­nek tartotta a kinevezési rendszert tenni a választás helyére. Bizony egy báni zakón nem szünteti meg egy­szerre a nép vérében meggyökeredzett eszméket. A maga hivatalnokának szót fogadott, a kinevezett poel­­zsupánnak nincs meg az a politikai érzéke, ami a vá­lasztott tisztviselőnél jobbára megvan. Ez nem hym­­nus a választás mellett, de tény. A kinevezett tisztvi­selő végrehajt mindent, amit parancsolnak neki, h­o­­g­y a n­ő az a parancsoló dolga. A szerb nem olyan hiszékeny, mint a hor­vát, kereskedő nép lévén, tudja, hogy a vevő­nek a portékát meg is kell fizetni, már­pedig az agitátorok jobbára hozamra dolgoznak. A szerb utópistában több a meggyőződés, vad és ábrándozó ez is, mint a nagyhorvát, ki flottákról ábrándozik este és Macedóniáig száguld álmában, de reális politikus­nak szivósabb, ügyesebb a szerb. Az adót a szerb pa­raszt sem fizeti szívesen, ha lehet rászed, de mégis fizet. Azt, hogy adót nem kell fizetni, nem hiteted el vele, szeretné ugyan, de tudja, hogy az nem lehet. Az adófizetést a török tudta megértetni alattvalóival. Csak a bosnyákot kell nézni. Fizet az, mustrának is beillenék. Mikor 1882-ben a herczegovinai kerüle­tek fellázadtak, nappal fizették az adójukat, azután elővették a puskát és mentek lázadni. Tudják ők azt jól, hogy a szultánnak, vagy czárnak, de fizetni kell. Igaz, majd elfeledők, hogy Belgrádba igyek­­szünk.Már látszik is a Száva hídja.Kötelességünk volna elragadtatva lennünk, de nem vagyunk vasúti ménökök s inkább a hajóállomást keressük. Belgrád, a Fejérvár gyönyörűen fekszik. Ódon vára,mely inkább haragosan, mint szomorúan hirdeti egykori erősségét,fákkal vegyes háztömegei, lépcsőzetes egymásutánban igen szépen hatnak. Temploma kevés van, azokba sem igen jár­nak. A felszabadítás nagyot rontott a papság tekinté­lyén. Azelőtt az elnyomott népnek egyetlen vezére, papja vala, ahoz ragaszkodott, vakon követte szavát, most nem sokat ad rá. A görög keleti egyház csak úgy megérzi a vallásos közönyt, mint a többi. Pedig csak néhány évtizeddel ezelőtt nem úgy volt az. Ha­zánkban gazdag alapítványok örökítik az egykor oly hatalmas görög-szerb kereskedő dynasták nevét, Szerbiában is élénken érdeklődtek egyházaik iránt, ma már másra fordítják arányaikat. A paraszt ugyan hányja a keresztet, még hisz a boszorkányok­ban, fél az utolsó ítélettől, de nem sokra becsüli a pópát. Hisz voltakép szerb nemzeti papság nincs. Teljesen híjával vannak a szerb theologiai facultás­­nak. A­ki magasabb theologiai ismereteket akar sze­rezni Moszkvába megy. Hogy ottan a szent atyák mellett egyéb könyveket is tanulmányoz, példa rá a dynastia gyűlölő volt metropolita. Szerbia új kerüle­teiben máig is megérzik, hogy papsága jobban sze­rette a törököt, mostani nemzeti kormányánál. Igaz, hogy a pasa gyaurnak nézte, de a népet nem vette el keze alól, a­mit a mostani európai kormány bizony megtett. Szerbiában még megérjük azt a különös tü­neményt, hogy a nép — ha így halad állami tanítók vezetése mellett — átlag műveltebb lesz a papjánál. A szerb főváros tanulságos képet nyújt, mit tehet erélyes kormány a keleten, ha akar. Milán király nevéhez új aera fűződik. A szerb társa­dalom teljesen átalakuló félben van. Ez a kis negyedrendű államocska napról-napra emelkedik. S ezt nem phrasiskép mondjuk. Nem is akkor értjük ez ítéletünket, mintha mustra államban lennénk. A né­met utazók, nélkülözvén a Jó sert s nem tudván a fiákkeresek mind németül, Ázsiában érzik magukat, a jámbor franczia Montferrier meg jól ebédelvén egyes előkelőknél, valóságos Justinianust lát minden szerb torgovezban s Bécs elé helyezi Belgrádot, melynek kövezetén még egy marosvásárhelyi láb is idült kösz­­vényt kapna. Belgrádnak múltját kell ismerni. Haj­dan az Al-Duna védvonalának legerősebb pontja, a magyar történet egyik fényes tettének színhelye, azu­tán négyszáz évig török végvár. S ez azután jelent valamit. Az ulema s a vitéz jancsár ugyan rokonszen­ves és érdekes alakok, de hathatós tényezők ar­ra, hogy fehér városból fekete város le­gyen. Az Obrenovicsok vaserélyére volt szükség, hogy Belgrád várossá legyen. Társadalmat dynastiák nem teremthetnek,az az idő dolga s előjog...Legföljebb udvart alkothatnak, erre meg a szerb fejedelmeknek idejök s a mi a fő, pénzök sem volt. Szerbiában, csak­úgy mint a balkáni államokban általán, a nyugati befolyásnak egy hatalmas ellensége van: az idegen­nek határtalan gyűlölete. Minden idegen adta, vagy hozta dolog, legyen az az isten áldása is rész, és gyű­löletes. Azért oly mély és határozott az idegenkedés, mert versenyezniük sem lehet a némettel, francziával, angollal. Még munkásnak sem igen válik be a szerb, azon a téren meg az olasz nem tűri a versenyt. Az idegent a szerb — szomszédaival egyetemben — svá­­bának nevezi s csak azért tűri, mert látja, hogy rájuk szorult. S az a mostani szerb politikai áramlat ér­deme, hogy a szerbséggel megértette, hogy Euró­pára szüksége van s a nélkül — mint nem­zet, mint állam — nem élhet. A páris-konstanti­­nápolyi világvonal kiépítésében hazánk után mindjárt Szerbia követtkezett. Bizony nem szívesen építették, áldozat ez olyan országra, melynek nem mindenütt van országútja, melynek pénzügyei nem állanak fé­nyesen. S mégis meghozta, nem bújt ki kötelezettsé­ge alól, nem vonakodott, mint a bolgár s a török. Ez méltánylást érdemel. Csakhogy ez a vasút még nem minden. Azzal, hogy Nisben kölnivizet lehet kapni, és Belgrádban két nappal előbb olvassák a Figarót, még a cultura nem ver gyökeret. A népet, mely alapjában s viszonyaihoz képest jó, nevelni kell s teljesen átala­kítani. A szerb általában véve értelmes s a passiv éj­­szaki szlávval szemben élelmes, találékony faj. Nagy hajlama van a fatalismushoz és babonához, ez múlt­jának és szerepének öröksége. Inkább kereskedő mint iparos. Természete a végletek között mozog. Vagy példaképe a fukarnak, majd meg­költ mint egy czin­­czár bojár, vagy hajdani magyar parlagi gavallér. A polgárias középutat s rendes egymásutáni böjthöz és ünnephez szokott természete nem kedveli. Dolgozik, mert kell, ha magasabb adóját meg akarja fizetni, mezei gazdálkodása nagyot haladott s a vaseke meg­hódította Szerbiát. Ebben rejlik jövője is. Az Obre­­novics-ház uralkodását nem dusáni traditiók czélta­­lan s erőt fogyasztó ápolásában keresi, inkább az An­­toninusok föld és népmivelő példáját kell követnie. S ez a t­örekvés meg is látszik az egész országon. Az emberek kezdenek már egyébről is beszélni, mint po­litikáról. Ezelőtt, sőt sok helyütt most is, nem hall­hattál egyebet, minthogy a Mito, Risztó, vagy Glisa urak mikép vélekednek az európai politikáról s né­mely philologiae professor jártasabb volt az an­gol trón belső titkaiban, mint a tényleg unalmasabb declmnatiokban. Katona, kereskedő, paraszt mind csak arról beszélt, a­mit az újságban olvasott, vagy hallott. Egy kis lázadást már fel sem vettek, kicsiny volt a veszély, s nem nagy az esetleges büntetés. Mióta erős a kormány s a nép kezdi elismerni, hogy van vezetője, magatartása is változóban van. Nem igen építhetünk Egyesületek és társulatok.­­ A budapesti korcsolyázó egyesü­let ma dél­után 6 órakor tartotta meg rendes évi közgyűlését, B­u­s­b­a­c­h Péter elnöklete alatt a vigadó régi étter­mében. Az elnök üdvözölte a szép számban megjelent tagokat s fölkérte a titkárt, hogy terjeszsze elő a vá­lasztmány jelentését, mely szerint az egyesület 14 évi fenállása óta a fokozatos haladásban az elmúlt év a legmagasabb fokot érte el. Az egyesületnek az elmúlt évben 2224 rendes tagja volt és 579 részvényese. Be­jelentette a titkár, hogy az egyesületi tagok számának szaporodásához képest igyekezett az igényeket minden irányban kielégíteni. Az ez évben megtartott részvény sorsolása a 44, 45, 48, 51, 67, 116, 117, 201, 228, 246, 325, 357, 363, 396, 409, 416, 421, 472, 525, 658, 668, 677, 727, 729. számú sorsjegyek huzattak, melyeknek értéke deczember 1-étől kezdve az egyesü­let irodájában fölvehető. Ezután a pénztárnok ter­jeszti elő a pénztár állásáról szóló jelentését. Eszerint összes bevétel 16460 frt 61 kr volt, a kiadás pedig 13048 frt és 15 kr, marad tehát 3412 frt 46 kr, mely­hez a múlt évi maradványt hozzáadva, van készpénz­ben 5395 frt 25 kr. Az egyesület tiszta vagyona 56452 frt 65 krt képvisel. Ezután a választásokat ejtet­ték meg.­­ A fővárosi szr. szegény gyermekkert-egyesü­­let a napokban közgyűlést tartott, melyen dr. Orosz Sándort választotta meg egyhangúlag alelnöknek. Az ülés határozata folytán az iskola megnyittatik és figyelmeztetnek » Kvi/Tui-sorsu, u­jtsepvek, valláskü­­lömnseg nemű­, hogy gyermekeiket, ha ingy cum .... tatásra és ellátásra felvétetni kívánják, mielőbb adják be kérvényüket dr. Orosz alelnök lakásán (Károly­­körut 7. sz. alatt) vagy VI. ker. bajós-utcza 4. sz. alatt az egylet helyiségében délelőtt 8—12-ig. — Az »Árvamegyei tanitó-egylet« f. hó 20-án tartotta Námesztón évi közgyűlését Holub János alsó­­kubini áll. polg. is. igazgató elnöklete alatt, melyen az egyletet újjászervezték s több üdvös határozattal biztosították jövőjét; a közi gyűlések munkapro­­grammjára kimondották, hogy felváltva minta-taní­­tások tartandók s a közgyűlésen egy felolvasás tar­tandó. Örvendetes tényként fölemlitendő, hogy az egész közgyűlésen a t­árgyalás kizárólag magyar nyel­ven folyt. KÖZGAZDASÁG. Közlemények. Vasútvonalak vizsgálata. Kemény Gábor báró közlekedésügyi miniszter tegnapelőtt Tolnay Lajos igazgatósági elnök kíséretében a buda-brucki vonalat, nevezetesen pedig a magyar államvasutak ujszőny-brucki vonalrészét bejárta, hogy a történendő reconstructionális munkálatokról, valamint az egyes, minden tekintetben elégtelennek mutatkozott, ál­lomások már folyamatba vett kibővítéséről sze­mélyesen tájékozást nyerjen. Az ujszöng­brucki vonalnak valamennyi állomása szemben a fe­lette felgyarapodott forgalommal nagyon is kur­tára készült és a két nagyobb állomás, a­melyek elég hosszú vágánnyal bírnak, meg ismét sokkal szűkebbre vezetett, hogy sem a rendes nagy forga­lomra kielégítők lehetnének. A reconstruális munká­latok gyors tempóban fognak vezettetni és ez év vé­géig bizonyosan el is készülnek. A miniszter azután Hieronymi igazgatósági elnök kíséretében Bécsen át Zsolnára utazott s onnét az épülő czacza-rey­­b­u­s­c­h­i vasútvonalhoz, a­melynek építése már any­­nyira előrehaladt, hogy a vasút a teherforgalomnak már november elején, a személyforgalomnak pedig november közepén átadható lesz. Az osztrák tartományi bank és a magyar bank igazgatóságai között az utóbbi időben beható tárgya­lások történtek, a­melyek eredménye — mint a »B. Corr.« írja — az, hogy a két bank között bensőbb viszony állapíttatott meg, a­mi által az országos banknak és pedig mint teljesen önálló intézetnek és semmi esetre sem mint az osztrák tartományi bank fiókjának — működési képessége kedvező módon fo­­koztatik. E tárgyalásoknál az országos bank liquida­­tiója annál kevésbé jött szóba, mert arra épenséggel semmi ok sem forog fenn. Az orsz. gazd. egyesület kertészeti szakosztálya ma délután 4 órakor a köztelken ülést tartott. Jelen voltak: Hajós József elnök, Tóth Vilmos alelnök, Korizmics László egyesületi alelnök, gr. Károlyi Sán­dor, Somssich Pál, Zichy Antal, Niki Mihály, Dorner Ede, Molnár István, Pethő Miklós, Girókuty Ferencz, Ordódy Lajos előadó, Szabó Ferencz, jegyző dr. Fáy Andor. Elnök megnyitván az ülést, értesíti a szakosz­tályt, hogy a földmivelési minisztérium felszólítása folytán a múlt szakosztályi ülés egy albizottsá­got küldött ki, a nagyban való termelésre alkalm a kormányok szívélyes viszonyára, ha a nép ellenünk van, de ebben az esetben gyökeres a változás: a nép megkomolyodott. T. L. A budapesti gyermekkórház és a külföldi gyer­mekkórházak. (Összehasonlító úti jegyzetek.) Egy évvel ezelőtt feszült érdeklődéssel indul­tam útra, hogy a külföldi gyermek-gyógyintézeteket tanulmány tárgyává tegyem. Bejárva Német-, Fran­czia-, Angoloszágban, Svájczban, Belgium-, Hollan­dia- és Dániában azon intézeteknek nagy részét, me­lyek beteg gyermekek gondozásával foglalkoznak, nem tartom érdektelennek úti jegyzeteimnek nem szorosan vett szakszerű részéből egyet és mást e helyen elmon­dani ; nem főleg azért, mert hazai viszonyaink helyes megítélését épen a nagy arányokban kivitt összehason­lítás teszi lehetővé, s mert ez összehasonlítás— a legszi­gorúbb mérték alkalmazása mellett is — nemcsak vi­szonylag előnyösen emeli ki a budapesti szegény gyer­mekkórházat, hanem azt mint egyedüli mintaintéze­tet jelölheti meg, mely magasan szárnyalja túl Európa hasonló czélú intézeteit. Halhatatlan érdeme ez ha­zánk ama nagy fiának, kinek hült tetemeit csak nem­rég kisértük ki az örök nyugalomra. Bókás ez intézet által emlékoszlopot emelt magának. De méltó büszke­sége lehet egyszersmind a társadalomnak is, melynek áldozatkészsége nyújtotta az anyagot, melyből nagy alkotó művét összerakhatta. E két tényező: ügybuzgó orvosok és a társada­­lom áldozatkészsége hozták létre a gyermek-gyógy­intézeteket európaszerte ; egyes tehetős polgárok ha­gyatékai és összekoldult garasok tették mindenütt le­hetővé, hogy szerény hajlékok emeltettek a szenvedő gyermekek részére. Ha végig járjuk a beteg gyerme­kek e menedékhelyeit, szinte borzadva állunk meg, hogy az államok mennyire hagyják figyelmen kívül e nagy horderejű kérdést. Felnőtt betegek részére fé­nyes paloták építtetnek, hol a tudomány minden vív­mányai föltalálhatók és értékesíthetők, de a gyerme­kek tisztán a társadalom gondjaira, szegényes viskókra vannak utalva, melyeknek hiányos berendezése s az anyagi szükséggel való folytonos küzdés, a legjobb törekvéseknek is korlátot vet. A társadalom sem kellő anyagi, sem morális erővel nem rendelkezik e nagy feladat megoldására; az általa létrehozott és fentartott intézetek enyhítik ugyan a bajt, de távol­ról sem képesek működésük körét annyira kiszélesít

Next