Nemzet, 1885. január (4. évfolyam, 838-868. szám)

1885-01-01 / 838. szám

A művelődés történelmének minden lapján meg­találhatni az individuum nevét a maga egész hatal­masságában. Ott ragyog először elénk a hellén világ­nézetből. Az ókorban egyetlen nép nem ismerte el annyira az egyén ősjogát, mint a görög s egyetlen nép sem töltötte be oly fényesen világtörténelmi hivatá­sát mint a görög. A fölösleges békéktól ment egyéni­ség a demokrata Athénből árasztotta szét a művelt­ség, jellem, hazafiasság és a moralitás leghatalmasabb fénysugarait a régi és az új világra. Solon, Miltiades és Perikies neve most is átragyog a görög költők, művészek a tudósok és katonák környezetében, egy egész ezer év sötétségén. Nincsen ehez fogható ragyo­gás sehol a történelemben. És az a hatalmas műveltség, mely a görög vi­lágnézeten és az egyén tiszteletén alapult, nem birt elenyészni és nem fog elenyészni soha, mert őserőből származott. A Chaeroneánál aláhanyatlott nap végső sugarait fölfogta a római köztársaság erős szelleme s megtartotta 700 esztendeig. A nagy örökség még a népvándorlásban sem birt elveszni s lassan kint ter­mékeny tőkévé változott át a keresztény egyház hatal­mában. Az egyéni keresztény kultúra ujjáébredése volt a görög szellemnek, melyről a reformátió törölte le később a hierarchicus rozsdát. Kevés volt 2500 év és kevés lesz mégegyszer annyi, hogy az individuum eme hatalmas öröksége eltékozoltassék. Mert voltak és vannak szaporodásai is. Galilei makacs fölkiáltása »eppur si muove« az ő korában megmérhetetlen kincsesel gazdagította az egyén világtörténelmi örökségét. Az egyéni jogok proclamálása 1789-ben csak kivette a becses hagyo­mány legnagyobb részét az egyház elgyöngült kezéből. A XIX. század hivatása pedig az, hogy az egyén ős­jogait végképpen visszaadja eredeti örököseinek s a művelődés történelmét meggazdagítsa olyan vívmá­nyokkal, amilyeneket a görög világ óta nem láttunk sehol. A democratikus szellem mindenkor az egyén megbecsüléséből keletkezett. De vannak az egyéniség elvének ellenségei is. A nemzetiség eszméje nem az. Az individuum könnyen kibékül a nemzetiség fogalmával. Csak védelmet és szabadságot keres. Ha megtalálta az erőt, mely őt magához vonzza, odatelepül és lassan beleolvad. Föltéve, hogy nem taszíttatik el. A mű­veltségben megtalálja a maga érdekét s a szabad­ságban a fejlődés lehetőségét, legyen az bármely nemzet szabadsága. Míg Róma fegyverrel amalgami­­zálta az itáliai törzseket, ki nem fogyott a háborúk­ból. Népek hullottak el a légiók csapásai alatt. El­lenben a római polgárjog kiterjesztése Itáliára s a municipiumokra, hallatlan területek romanizálását vonta maga után. Az itáliai jogegyenlőség kihirdetése nagyobb beolvasztó erővel hatott, mint az emberirtó háborúk végtelen sora. Akkor minden út Rómába vezetett. Nagy államok keletkeztek azóta erőszak által is, de nem maradtak meg, hacsak a­ műveltség és sza­badság által nem. Az angol nép még ma is gyarapo­dik külső csatlakozás által. Pedig Anglia nem kato­nai hatalom. Gyarmataiban az angol szabadság és az angol műveltség által amalgamizál, nem egyszer leg­képtelenebb elemeket. Az amerikai Uniót az egyén szabadságának föltétlen biztosítása növelte hatalom­má, melynek gazdagsága máris fejfájást okoz az óvi­lágnak. De sem Anglia, sem Amerika társadalma nem ismer fajharczot és vallásos gyűlölséget. Nem kény­szeríti az egyént még arra sem, hogy a társadalmi conventiókat föltétlenül tisztelje. A nagy Stuart Mill azt szeretné legjobban, ha egyátalán nem volná­nak társadalmi conventiók s az individuum csak ak­kor esnék korlátolás alá, ha azáltal mások valamely bajtól kiméltetnének meg. Bajtól és nem apró kellet­­lenségektől. Többet nyer az emberiség azáltal — úgymond, — ha megtűri, hogy mindenki saját tet­szése szerint éljen, mint ha arra kényszeríti az egyest, hogy mások tetszéséhez alkalmazza életmódját. Mert az individuumnak ősi ellensége a kényszer. Első­sorban az a kényszer, mely lelkiismeretéhez nyúl és saját belső lényegét támadja meg. A vallás, a hit, a lelkiismeret üldözése a legőrültebb eredményekre vezet. A történelemnek vannak már erre symbolicus szavai is. Nero, Loyola, szent Bertalan éje, Húsz, a harmincz éves háború, meg a többi. A különbség csak annyi, hogy a nagy nemzetek a leölt vagy kiüldözött individuumokat idők folytán helyrepótolhatják. Mind­össze csak a műveltség sznk­ meg. A vallásharczok alatt az emberiség nem haladt sehol. Ellenben a kisebb nemzetek türelmetlensége végzetes volt és marad mindig. A kis nemzetek álta­lában nem lettek nagyokká soha, hacsak a műveltség és a szabadság által nem. A lelkiismeret üldözői ül­dözik mind a kettőt. Az elsőben a beolvasztó erőt ölik meg, a másodikban végképen világgá lökik az egyént. A fajok küzdelménél sincs különben. A fajhoz tartozás természeti tulajdonság, mely csakis a mű­veltség és szabadság védelme alatt képes áthasonulni. A türelmetlenség üldözheti, az erőszak kiirthatja, de be nem olvaszthatja soha. Ellenben nemzeteket isme­­rünk, melyek a hatalommá alakulás nehéz problémá­ját a fajok, nemzetiségek és vallások különfélesége daczára megoldották. Jellemük, sajátságuk, erkölcsük, sőt még nyelvük is a beolvasztott néptöredékek com­­positiójából keletkezett az államalkotó faj és nemzet fensőbbsége mellett. És ezek azért mégis, vagy talán épen azért, szabad, művelt és hatalmas nemzetek, amilyen az angol és franczia. Meg kell tehát értenünk, hogy az egyéniségnek társadalmi souverainitása van, melyet nem lehet megtámadni az alakuló társadalmi test világos vesze­delme nélkül. A műveltség és valódi szabadság alkotó erejét korlátozó törvényekkel, társadalmi zsarnok­sággal, sem akármiféle erőszakkal pótolni nem lehet. Pedig a germán műveltség peripheriájába eső Közép-Európában s főképen Magyarországon most lassú, de nem kevésbbé emésztő társadalmi forrada­lom folyik az egyén souverainitása ellen. Az indivi­duum értéke, főképen minálunk, nagyon megcsökkent. A társadalom parányainak hatásköre, a divatba jött nézetek, conventiók és hallgatag megállapodások terhe alatt napról-napra összébb szoríttatik. Az egyén testében és lelkében lakó teremtő erő merev előz­ményekhez és biablonokhoz pányváztatik. Sok dolog van már, amire gondolni nem lehet, még több, amit kimondani nem szabad és legtöbb aminek, megtevé­­sétől föltétlenül tartózkodni kell. A társadalmi terro­­rismus ott ül az individuum nyakán s ha beszél vagy cselekszik, logikáját vagy kezét külső megkívántató­­ságok és követelések szerint irányozza. Egyébként az , emberek] nem mérlegeltetnek individuális értékük szerint. A becsületesség, a jel­lem, a tehetség, az érdem és a személyes tekintély könnyebb, mint a származás, a név, a modor és a csa­ládi connexio. A társadalmi forradalomnak tehát már vívmányai és alkotásai is vannak. És jegyezzük meg, hogy mindezen alkotások az egyéntől elhódított területen kezdenek fölépülni. Igaz, ma még csak a társadalmi nézetek és kényszerítő szokások hevenyészett sánczai vannak ott fölépítve, de az előrenyomuló osztályhatalom a tör­vényalkotást is igénybe fogja venni, ha teheti, hogy erődítéseit amennyire tőle telik, visszavehetetlenné tegye. Különben eddigi műveltségünk, melynek belső nemzeti összefüggése még alig van, az osztályharcz romboló eredményeit feltartóztatni nem fogja. Soha­sem érhette az a magyar társadalmat rosszabb idő­ben, mint a mostani. Az általános műveltségtől fej­lettebb viszonyok között nem lehetne sokat várni a sanyargatott egyén javára. A dolgok rendje épen megfordítva áll. A műveltség és haladás az individu­um kifejlett szabadságából táplálkozik, tehát nem oka, hanem eredménye az egyéni szabadságnak. Kö­vetkezőleg, ha az egyén társadalmi becsülete és sza­badsága valamely ország területén meghanyatlott, a műveltség azonnal megsínyli s a társadalmi bomlás ará­nyai szerint száll lefelé. Az egyén souverainitása megtörvén, megtörik vele a kultúra összetartó varázsa is. A forgalom meg­csappanhat, a hitel kiapadhat, az irodalom eliszapo­sodhat s a közpalotákból lehetnek magánlakások. Az egykori Velencze társadalmának ragyogó palotáiról foszladozik még ma is a márványékités s e szárnyas oroszlán a tengerparti városokban unottan tekint bele a semmibe. A társadalmak hanyatlását a vasút, a gőzgép, a távirda, a tudomány, a könyv, a hírlap föl nem tar­tóztatja. Ha egyszer a lelkiismeret belső és a jog külső kötelékei bomladoznak, a tántorgó individuum kiejti kezéből a kalapácsot, a vésőt, az ecsetet, a tol­lat s az egymástól elidegenedő emberek nem fognak együtt palotákat építeni. De meg fog tágulni minden, ami a nemzet ellenállási erejét alkotja. Bomladozni fog minden, ami emberi lélekből született. QUINTUS: A gyalári vashegy. Irta: Téglás Gábor. Hunyadmegye nyugati szélét természetes bás­tyafalként egy délről éjszakra vonuló hatalmas lán­­czolat, a Ruszka Pojana szegi be, külső arczulatával a Krassó Szörény megyébe nyomuló rónaságra tekint­ve ki, s azt számos hegyi patak mellett egy jelenté­kenyebb folyóval, a Begával gazdagítva. E hegység mindkét lejtőjén terjedelmes vasércztelepek ismétlőd­nek, melyek különösen kelet felé ezredéves bányászat alapjául szolgáltak s Vajda-Hunyad és Hátszeg kör­nyékének vagyonosodási forrását képezték, míg nyu­gat és délnyugat felé csupán e században jöttek a vastelepek kiaknázás alá. A csekély tőkével és korlátolt technikai műsze­rekkel vezetett apró olvasztópestek és völgymenti pörölydék a vaskohászat és industria terén bekövet­kezett rohamos újítások nyomása alatt, lassankint elveszítik versenyképességüket s a legközelebbi vi­déken sem birták a piaczokat megtartani. Düledező romok lehangoló látványa fogad a Cserna és Demsus­­tyeja, valamint a rumki-patak mellett szomorú tanú­ságot téve az idők változásáról s a nagyobb értelmi­ség és vagyoni erő diadalának következményeiről. Ezek is a civilisatio és haladás mártyrjai, de romjai­kon épült fel korunk magasfoku industriája s vigasz­taló ellenképül ott találják mindjárt az emberi érte­lem nagyszerű alkotásait, a Puszta Kalánon, Vajda- Hunyadon és Govasdián berendezett vasművekben. Pusztakalán épen a vasterület legkeletibb szár­nyát értékesíti, éjjel-nappal telhetetlen mohósággal emésztve kohóiban az egy mértföld távolban fekvő Telek falutól lóvonatú pályán és siklók segélyével ide szállított érczet, saját hengerművein állítva elő azok­ból egyúttal a gyakorlati czélokra szánt vasfajtákat. Egy nagy pénzerővel rendelkező s a petrozsényi bar­naszénbányákat is hatalmában tartó magántársulat (brassói bánya és kohótársulat) vezetőit illeti az elis­merés e közhasznú vállalat létesítéséért, mig a hegy­ség szivéhez közelebb nyomuló vasérczek hasznositá­­val ez idő szerint egyedül az állam szerénykedik, melynek Gyalár község határában a szó szoros értel­mében egy egész vashegy áll rendelkezésére s tarta­lékul odább a Ruszka felé még több más vasrétegei várják az értékesítést. A kincstári vasbányászat ősidőkből származó nyomokon indult meg s ezen a helyen működtek Hu­nyadi János, Mátyás király, valamint a nemzeti feje­delmek bányászai, kik mindannyian nagy súlyt helyez­tek e vastelepre, mint a­honnan fél Erdély házi és hadi szükségleteit beszerezte. A Habsburg-dynastia kormányai sem mulaszták el e természeti kincsek kizsákmányolását, sőt éppen III. Károly és Mária Terézia idejéből datálódnak ama kiterjedt vasművek, melyek a környék erdőségeinek kihasználása czéljából igen nagy körben életet vittek be a rengetegek közé. Századunk műszaki vívmányai s a közlekedési eszközök tökéletesedése a külföldi vasárukat lassankint távol vidékünkre is elsegitvén , a kezdetleges vállalatok egymásután kénytele­nek valának meghátrálni s egyedül a válto­zott viszonyokhoz alkalmazkodó államkincstárt hagyván a versenytéren. Az állam Govasdián, Vajda-Hunyadtól 16 kilométer távolságra egy ma­gas olvasztóval állítá elő nyers vasát, melynek tisztítását és haszonvasárukká alakítását Szászváros­tól eéy órányira Sebeshely és a Báthory-Kinizsi diadala által felszentelt kenyérmező szomszédságában elő K­u­d­z­s­i­r eszközölték. Alig pár év előtt az ösz­­szes mivelet Kudzsirra összpontosíttatott, mint a­hova a déli Kárpátok erdőségeiből a völgyek és patakok kedvező fejlődése a szükséges szén eljuttatását nagy távolból lehetségessé teszi. Mindez azonban nem volt képes a hihetetlen mérvekben fokozódó vasszükséglet és termelési ver­seny igényeinek megfelelni s miután ez irányban egyedül az üzem fokozása ígért sikert, évek előtt tervbe vették már a gyalált vasnak V.­Hunyadon nagyobb arányokban leendő feldolgozását. A 73-iki krach fergetege a szépen indult terveket itt is elsö­pörte s csak legutóbb kerültek azok Kerpely Antal miniszteri tanácsos lelkes pártfogása mellett felszínre. Kerpely A. m. tanácsos és oly jóakaró barátja az említett ipari pangás következtében hanyatlásnak indult Vajdahunyadnak, mint a mily buzgó képvise­lője az állam érdekeinek s miután e ponton szerencsés összhangzásban azonosult a szép múltú város felvi­rágoztatása a kincstár javával, európaszerte tekin­télynek örvendő szakvéleményével csakhamar kiesz­közölte kormánykörökben a vajdahunyadi vasművek engedélyezését, így létesült rövid egy év leforgása alatt a vaj­dahunyadi lovagvár közelében két magas kohó vízi erőre alkalmazott fúvókészülékkel (bár szükség esetére a gőzmotor is készen tartja magát) s kapcsolatban azzal a sodrony pályával, mely hazánkban ez idő sze­rint egyetlen s működése óta bámulatban részesül. Már a lefolyt nyáron észrevehető vala a tudnivágyók ide özönlése s ez az érdeklődés évről-évre emelkedni fog bizonyosan, mert a megnyílt piski-vajdahunyadi szárnyvonal az utazást bárkire nagyon megkönnyíté. Csak jöjjenek is minél többen ide, hol a munka dia­dala s a nemzeti múlt dicső, emlékei egyaránt emel­kedett hangulatba hoznak. Én is egy tanuló csapat­tal zarándokoltam közelebbről a Hunyadiaknak Tre­­fort miniszter úr gondosságából észrevehetőig meg­újuló várlakához s kegyeletes érzelmekkel végigjárva régi dicsőségünk emez ereklyéjét, aprajára megtekin­tettük a mai kor szellemét oly pregnánsul kifejező vastelepet is. Filtsch Károly bányatanácsos és Markusz Ferencz kohómérnöknek szakértő magya­rázatai a szövevényes vasmű minden részletéről be­ható tájékoztatást nyújtván, a fürge muzsafiak amúgy diákos könnyűséggel kigyalogoltak a távol vasbányá­hoz is. A­mit a sodronypálya legtávolban hegyen völgyön átszékelve alig 9 méternyire talál, azt mi jámbor halandók két ennyi távolságban s három ma­­j­gaslaton keresztül érhettük csak el. De hazánk leg-­­­gyönyörűbb vidékei egyikén vad regényes mészszir­­tek folyvást váltakozó alakzatai között ugyan ki ven-­­­né észre az utazás fáradalmait s kinek jutna eszébe­­ az óramutató észleléseivel untatni magát. Alig értünk ki a hunyadi rövid szorosból, hol 60 méter magasra vezetik a Zalasd vizét fel s az ellen­tétes mészsziklák, boroszlán, kőris, fagyai ezerjel, fő­leg tavasszal, délszaki viránynyal köszöntnek: ott ta­láltuk Zalasd falut a Hunyadi-mondák eme sokat emlegetett egyik színhelyét. Az egykor kincstári bir­tokot képezett helység később a Barczayakra s azok­tól Bánffyakra szállott, mignem legutóbb vásár utján ismét az állam tulajdonába ment át. Vajjon melyik szögletében keressük Both bajnok lakhá­­sának nyomait s a gyűrűs holló jelenete itt vagy Hunyadon adta-e elé magát ? ilyen s hasonló gondolatok űzik egymást az erre utazó agyában. Az itt kifutó patak messzi nyu­gatra veszi eredetét közel a Ruszkához s partmenti mészkészleteiben sok felderitni valót rejteget még. Negyvenkét személyből álló csapatunk délnyu­­gotra fordulva a Kaczanás mészgerinczre igyekezett fel, hol a sodronypályának V.-Hunyadra és Gyalárra szolgáló ágait mozgató gép nyert elhelye­­zést. Onnan a zuhatagokkal tovairomló ránki patak mellé lejtve, a patak sűrü kanyarodásait követő kitűnő ú­t szabja meg irányunkat. Nem először intéztem erre lél­­teimet, de azért most is elragadtatással szemléltem­ a szédítő magasba sorakozott szirtalakzatokat, melyeknek össze­vissza tépett, néhol szobrászatila­g idomított formái a lombjaitól megfosztott fák és cserjék közül világosan kilátszottak.A bástyatorony, gul­a, cathedrale alakzatoknak alig van vége hoszsza s ug­­yancsak volt mit rajzolni annak a pár ifjúnak, kit a l ilkesedés táj­képi vázlatok felvételére ragadott, s a kik, a dolomittal váltakozó helyenkint a csillámpala alá­­ sukkanó vilá­gos fehér és mészkő féleségek előjövetel­­ét s letelepü­lési változatait jegyezgetni igyekeztek. Egy fordulónál kis házikó bontak­­ozott ki előt­tünk, odább gyümölcsfák szorították­­ láttérbe a kő­omlás ellen küzködő erdőt s járókelő al­akokkal élén­kült meg az út. Itt valánk Kaszabány­án, mely csak egy része a Govasdia néven fél órai tá­­volságra elszó­ródott bányaközségnek. Itt van a főmé­rnöki kényel­mes lak, s ugyancsak kellemes megle­­petést képező ránk, ugyszólva váratlanul érkezettekre az abban élve­zett vendégszeretet és lekötelező fogas­­tatás. Híjáiba Bergleute sind gute Leute s ha a moelern világ újí­tásai a bányászati technicában tartha­tlanná tették is a régi rendszert, a szives vendéglátá­s ősi eré­nye vál­tozatlan épségben áll s a legtávoli­­bbi völgyekben megédesíti az utazást. * Compolti Ágost főmérnök házáb­an nemcsak asztali örömökben részesül a vándor, hanem változa­tos gazdag kézi könyvtára a szellemnek is üdületül szolgálhat. Kívüle Palóczi Horváth Ödön mérnök családja képviseli az alsó telepen a magyar culturát, s e miveit világlátott család körében töltött rövid mu­­latásunk épen elég volt a magyar biányászati tisztikar iránt ápolt nagyrabecsülésünk megkétszerezésére. Govasdiától már csak egy rövid óra a gyalári vashegy, hol a dús vasérczek egé­szen a felszínre bukva épületkő módjára fej­the­tők.. A kupolad tetőt szorgalmasan kaszálják s a kasza elől itt a vasdarabokat, kell halomba gyűjtö­getni. És ez a vaskő nagy gazdagságán felül kitűnő minőségével is párját ritkítja, mert 50—65°/C tiszta vasat szolgáltat s a vas használhatóságát annyira megnehezitő kém és phosphor eljövetelétől meg van kimérve. Tulnyo­mólag barn­a vas, azután haematit, vaspát (siderit) törnek elé és mágnes vas, mangán csak mellékesen szerepelnek. Ezt a kitűnő vasat aknázták Erdély legrégibb történelmi idejétől folyvást s mégis alig látszik meg felületén annyi századnak kitartó munkája. A legré­gibb miveletek apró g­ödrök alakjában hullámzatossá tevők tetejét, oldalán váj­ások képviselik a ké­sőbbi miveletet s a Borbara és Bánffy aknák az utób­bi századoknak köszönik származásukat. A Bánffy aknába 56 méter tárnával hatolunk be. 30 méter ma­gas pagodaszerü üreg fogad­ott, melynek méreteit a bányamű-vezető szívességéből társaságunk tündéri vi­lágításban látható meg. Nénda csodálat fogta el a népes társulatot, a­mint az egymásután felgyújtott máglyák fénye fokról-fokra jobban láthatóvá téve az ord­usszerű üreget. A Bánffy-akna ez időszerint a legmélyebb 3-ik szirtben fekszik, de alatta kúpszerüleg szélesedve a vastömeg ismeretlen mélységig folytatódik még. A felette levő két szirtben termelt érczet (utóbbi évben 400 ezer mmázsa) goritokkal a legmélyebb niveaura juttatják, honnan a túlnyomó rész ez időszerint az aczélsodronypálya rakodójához jut s csak egy kisebb maradványt viszik át a hatszáz méter alagút segé­lyével a hegy nyugati oldalára. Ott 140 méter guri­­ton a kocsik tartalmát lezúditják s uj kocsisort ál­litva össze 2 kilométer egyenesben lóvonatu pálya röpíti a szállítmányt a völgy vállán elé. Itt az előbbi javítás ismétlődik s az említett pályaszakasz párján előbbre jutva még egy újabb pályarész fogad. Végre erről a nadrági patak mellé jut a szállítmány s a torkolatba épült kohóhoz gyűj­tik, hol elébb apróra zuzatva adagonkint a magas ke­­menezébe öntik be. Az ilyen kemenezék tudvalevőleg két alapjukkal egymásra illesztett csonka kúphoz hasonlítnak: felső felük a melegítő, lejtőjük szem­tő­s alsó részük az olvasztó tér, hol 2000—2650° C. hőmérsékletnél a faszénnel, mészhulladékkal vegyített érczek folyó tö­meggé olvadnak. Innen előbb a felszínen úszó salakot, meghatá­rozott időközökben magát az érczolvadékot lebocsát­­ják s a tűzsziporkákkal, erős sustorékolással elétörő érczláva messzi riasztja magától a szemlélőt. A felfo­gás vagy formákban, vagy csak homokkal kibélelt gödrökbe történik, honnan is a kihűlt érczlepényeket az olvasztókba viszik, hol öntött árukat produkálnak, vagy hengerműveken át rúd abroncsvassá, lemezekké dolgozzák fel. Az aczélgyártás — mivel Resicza és Diós-Győr teszik magukat nevezetessé — a govasdiai kohónál nincs behozva s Vajda-Hunyadon csak ter­vezés alatt áll. A gyalári tető táj rajzi szépségeivel is megér­demli figyelmünket. Tágabb és szebb kilátást az elő­hegységben nem egyhamar látni. Nemcsak a déli Kárpátoknak élesen kiváló sora látható innen a Retyezat, Parény s a többi szirtes csúcsokkal fel a szászsebesi hegyekig és nem csupán a közvetlen köze­lünkben nyugatnak vonuló ágazatokat kísérheti el a jó helyismerő, hanem különösen éjszakra meglepő tá­volságra kibővül a panoráma. Alig pár mérföldnyire a dévai trachyt-hegység domborodik ki mögötte, tá­tongó mélységgel jelölve a Maros völgyet, hol a ka­nyargós folyam tükre is fel-felcsillan. Odább éjszakra a nagyági Érczhegység fejült ki hajlásaiból Nagyág házait mutatva fel s még ezeken is túl az Abrudbánya felé határt álló Vulkán hatal­mas mésztömzse s az ehhez szegődő Gam­aláncz, vala­mint a Zalatna mögött kimagasló s a rómaiak bánya­­miveletétől áthatott Korabia mind kivehetők, úgy hogy a Bihar-láncz zárja be arra a látókört. Egész Hunyadmegyén túl, tehát Alsófehér nyu­gati szögletére átkalandozhat tekintetünk s csak egy pár tó smaragdzöld tükre hiányzik abból, hogy a Ri­­gihez hasonlítsuk a nagykörű kilátást. És a nép, az istenadta nép vajmi keveset lát­szik törődni a civilisált ember előtt oly elbájoló szép­­ kilátással, sőt meggondolatlan eritok,. ., , bolólag lép fel, úgy hogy a govasan szat^ nélkül nyomorult tengődéssel lakolna tudat­lanságáért. A tetők erdőivel a források, csermelyek is eltűntek s a záporok vizét felfogó növénytakaró le­tarolása miatt, vadvízzé szilajul a legkisebb vizárok is, úgy, hogy mig a fensikok a szárazságtól szenved­nek, len a völgyekben egész váratlanul támadó árvi­zek sepernek el olykor mindent. De különben érzü­letben legkisebb kifogást sem emelhetünk e hegyvidék, az ugynevezet Erdőhátság lakossága ellen s bár föld­jük, helyzetük egyaránt szerény viszonyokra utalja őket, itt a lázadás üszke soha tápot nem talált. E csendes elégültség egyébként a kincstári tisztviselők humánus bánásmódját is legjobban illustrálja s azért a politikai érdekből is örvendetesnek találjuk, hogy az állami közegek érintkezése fel a hegység zömébe Gyalártól még 23 kilométer távolságra biztosítva van a Vadu-Dobrinal végződő sodronypálya által, mely gróf Lónyay Menyhért erdőségeinek 25 évre tervezett kihasználása czéljából hatol odáig közegei­vel terjesztve a civilisatiót s az állami felsőbbség tudatát. Egy nagy ember felesége.*)­ ­ Második és befejező közlemény.) Nem volt többé szó­ a szellemi egyesülés s munka­társságról. Carlyle asszony hamar észrevette, hogy szerepe nagyon kis térre szorittatott s minden oldal­ról megcsonkittatott. Carlyle, mint Fraude írja róla, soha legtávolabbról sem gondolta lehetőnek a házas­ság mindennapi következményét, a gyermekeket. Csak úgy gondolt nejére, mint egy társra, ki meg­könnyíti neki s­ kellemessé teszi az életet. Ennyi volt az egész. Ritkán történik az, hogy az asszonyok hall­gatag arassák azt, a­mit vetettek. Carlyle asszonynak meg volt ez az erénye. Mikor Carlylehez menve, elha­tározta, hogy szívvel- lélekkel meg fogja érdemelni a »híres ember neje« elnevezést s azon lesz, hogy férje mind azzal megajándékozza a világot, a mire csak képes lesz, s igyekezni fog, hogy akként segédkezzék neki, miként azt Carlyle értelmezi. Csakhogy ő nem úgy értelmezte azt. Carlyle szerette pipaszó mellett elnézni mint súrolja a pallót felesége, mint a hogy anyjától, nővéreitől látta. A természet rendje szerint valónak tetszett előtte, hogy neje kenyeret süssön neki, mert a pékkenyeret nem szerette s hogy neje czipőit megfoltozza. Mindenik kötelessége szerint: a férfié az ész nemes foglalkozása, az asszonyé a szolgai dolgok. Carlyle asszony elfo­gadta e munka felosztást zúgolódás nélkül s nem okos­kodott. Sőt Renan elődje volt a vigság uralkodásának meghatározásában a világban. »Sok csekély dolog — mondá ő — melyek semmik, ha nevetnek felettök, komoly szellemben bírálva bánattá válnak.« Tehát egy vig ember többet ér egy bus­­ embernél, s előnye van neki az életben ama felett. Epen ezt a theoriát állította fel Renan. Felfegyverkezve e szeretetreméltó philosophiával s az élet regényessége iránti fogékony­sággal, jó hittel s szívvel felejtette el ifjúságának kényelmét s jólétét, megtestesítve Carlyle esz­méjét a házasság felől. Míg ő a nagyszerű gondolatok rendezésével foglalkozott, neje a dur­va munkát teljesítette, főzött, mosott, szabó volt, szobafestő, czipész, pék s mindenben tökéletes, a nél­kül, hogy »nagy dolgot« csinált volna belőle. Ő neki kellett az összeköttetéseket is megszakítani a világgal. J Eltávolította az alkalmatlankodókat, eliga­zította a peres dolgokat, s mindenféle megbízásokat elvégzett; elbeszéli valahol, mily botrányt csinált azoknál a szabóknál (angol szabók­­ skót szülött létére gyűlölte az angolokat) mikor férjének egy öltözet ruhát rendelt meg. Mindazáltal óvakodott attól, hogy közönséges foglalkozása által lealacsonyítsa magát. Műveit lelke nem tűrte a durva érintkezést emberek­kel vagy tárgyakkal, melyekhez Carlyle lealacsonyí­totta s hosszú ideig rászorította. Egészségét is meg­támadta a durva paraszt munka, de azért ő mindig a régi »pacsirta« maradt s férje soha sem hallotta őt panaszkodni, sem durczásnak nem látta. Carlyle »Jegy­zeteiben« miket özvegysége alatt irt s melyek lélek­­mardosásainak őszinte vallomásai által mintegy tisz­tázzák (rehabilitálják) őt, sokszor visszatér ez áldott természetre, melyet több évi betegség sem volt képes megrontani, vissza-vissza gondol az édes mosolyra, melylyel őt változatlanul fogadta, mikor szokásos 20 percznyi vagy félórai látogatását tette nála. »Mindig volt neki valami vig mondani valója számomra; leg­inkább csinos kis történetkét, mit eredeti modorával, higgadt átgondoltsággal adott elő. Rossz napjaiban is soha egy szomorító vagy unalmas szót nem ejtett ki; minden szomorú dolgot elhallgatott s kizárólago­san saját magának tartotta meg«. Nem zúgolódott Carlyle asszony, mikor a sze­génység, majd a nyomor ütött be hozzájuk néhány hónap múlva házasságuk után. Megesküdött, hogy férje soha sem fog haszonlesésből írni, bármi történjék is s szavának állt, habár tizenöt éven át egyebet nem vacsoráit is pár kanál árpalevesnél. Akkor sem pa­naszkodott, mikor férje, beteges vadsága befolyása alatt, elhatározta, hogy elhagyja Edinburgot Crai­­genputtockért, hol Carlyle asszonynak egy atyjától öröklött düledező félen levő házacskája volt, s mely Skócziának hegyei közt a legrondább, legelhagyatot­­tabb helyen állt, mint Fraude mondja. Itt lehetett a legtökéletesebb magányra számítani. A legközelebbi város 16 mérföldre fekszik. Több hónapon keresztül hó borítja a mezőket, s a viharok majdnem lehetet­lenné teszik a közlekedést. Ha pedig felolvadt a hó, akkor mindenfelé csak mocsarak látszanak. Carlyle érezte, hogy ez nem egy olyan gyenge mellű s a világhoz szokott nőnek való hely. Barátai is váltig mondták neki; azt is észrevette, hogy már a Craigenputtock név hallatára és összerázkódott neje. De egész naivan magyarázza meg ezen egoismusát: »Soha nem mondta nekem még egy tekintettel sem, hogy ez áldozat lenne az ő részéről. Igazán azt hiszem, nem is bírt erről tudomással. Új-Zeelandba is követett volna engem, ha az rám nézve előnyös lett volna.« Roppant sok nélkülözésnek volt itt kitéve Carlyle asszony, mert cselédet sem kapott, ki olyan Isten háta mögötti hely­re őt követte volna. Mindent neki kellett elvégezni s valami remek egyszerűséggel írja le, mint tanult ke­nyeret sütni. »Hozattam egy szakácskönyvet s elhatároztam, hogy kenyeret fogok csinálni. Úgy jött ki a sora, hogy kenyerem akkor menjen a kemenczébe, mikor magamnak is le kellett volna feküdnöm, s egyedül én maradtam ébren e pusztaságban. Egy óra, azután kettő, végre három, még mindig ott voltam megtörve a fáradságtól, szivem elszorulva elhagyatottságom s lealacsonyittatásom által. Én, ki úgy el lettem ké­nyeztetve a családom által, kinek az egész ház kedvét kereste, a kitől soha nem kívántak egyebet, minthogy lelkét művelje, arra voltam kárhoztatva, hogy éjszaka vigyázzak fel kenyeremre — a mi kölönben lehet, nem is sikerül. .. .! Majdnem megőrültem a gondola­tok súlya alatt s leborulva az asztalra, keservesen sírni kezdtem. Ekkor jutott eszembe — nem tudom miként — hogy Benvenuto Cellini egész éjjel fenn virrasztott a kemencze mellett, honnan Perseusa ke­rült ki s azt kérdeztem magamtól: Elvégre is nagy különbség van-e a Mindenható szeme előtt Perseus szobra s egy kenyér között, ha mindegyik a köteles­séget ábrázolja ? Cellini erős akaratának, türelmének 8 feUaW^­­. . i bér felesége lett volna, ín meriföldre a sütőtől, mimt ezek a nagyszerű tehetségek egy jó kenyér előállítá­sában pontosultak volna össze. Ki sem mondhatom, e gondolat mily vigaszt nyújtott szomorú sorsomban azon évek alatt, miket ez elhagyatott vad helyen töltöttünk, hol három elő­deim közül kettő megőrült, egy pedig részeges lett!« A kenyér leírási levél megérdemli egy­szerű, bájos természetességénél fogva, hogy Sevigné asszony jó leírási levele mellé soroztassék. Carlyle asszony, kinek igen finom humora volt, szerette néha összehasonlítani regényes leánykori ábrándjait a való­val. Sokszor kigúnyolta a »szegény szerencsétlen Welsh Jane«-t, ki magas helyzetéből s egyetlen leá­­nyi elkényeztetéséből Carlyle asszony hivatalába cseppent. Az olvasók talán csodálkozni fognak azon, hogy ily szellemdús asszony miként volt képes annyi sa­­nyaruságot eltűrni a »nagy ember felesége« száraz czím viseléséért. De olvasónőim bizonyára nem csa­latkoznak. Eltalálták, hogy a kis »pacsirta« szerel­mes lett férjébe ? De, hogy miként tudta e dura kül­sejű ember nejét úgy elbájolni, az a szív kimagyaráz­­hatatlan rejtélyei közé tartozik. Carlyle tudott ra­gyogó lenni. S mikor néha fecsegő kedvében volt, a nagy hallgatókhoz hasonlóan oly ékesszólással törtek elő a gondolatok agyából, hogy mintegy el­kápráztatta az őt odaadással hallgató nejét. Carlyle »jegyzeteiben« olvassuk, hogy felesége válságai egyike alatt (mert sokszor betegeskedett élete vége felé), három estén át olvasta fel neki a molvitzi csatát, »a mit végre nagy büszkeségemre megértettem s csak erről beszéltem neki félórai láto­gatásaim alatt. Keveset szólt ugyan, de érdekelni lát­szott őt munkám.«*) Egy haldokló, ki három confe­­rentián keresztül a molvitzi csata iránt érdeklődik, az egy szerető asszony; a bizonyíték kétségtelen. Carlyle leginkább azáltal nyerte meg neje szívét, hogy szeren­csétlen volt. Mikor halálos ágyához hívták, egészen két­ségbeesett, hogy neki magának kell a csomagolásra gon­dolni s még tíz év múlva, neje halála után is, ré­mülve gondol e csomagolás részleteire. Egyszóval ki­­állhatatlan volt, de nem mások iránt, mint sok más férfi, hanem első­sorban is maga iránt. Carlyle asz­­szony jó szíve szánalommal telt el tehetetlen gyámol­talansága iránt. Miután Carlyle elvesztette őt, mardosó lelki­ismerete által indíttatva mondá Fraudenak: »Uh, ha csak öt perczig láthatnám, hogy biztosíthatnám őt, mennyire ragaszkodtam hozzá minden időben! De ő azt soha nem tudta! soha nem tudta!« Valóban volt idő, mikor neje éppen az ellenkezőjét gyanította; ez lesz a dráma utolsó felvonása s azonnal el­mondjuk, de előbb hadd álljon itt, hogy érezte ő azt, hogy ezen sziklasziv ver, még pedig érte ver. Carlyle néha megírta neki azt, mit nem tudott elmondani, s ő fiókja legrejtettebb mé­lyében féltékenyen őrizte férje szerelmének e drá­ga zálogait, hogy a rossz napokban erőt merítsen be­lőle. Carlylehez írt leveleiből a többek közt e sorokat idézzük, melyek követeléseinek szerénységéről tanús­kodnak : Tegyen meg minden lehetőt, hogy szegény Goodala iránt (ez volt gyöngéd neve) elnéző s türel­mes legyen, mert ő szereti önt s kész mindent meg­tenni a világon, amit csak kiván, a csillagokat is le­hozza, ha parancsolja. De ha a gazda sem egy jó te­kintetet nem vet rám, sem egy jó szava nincs szá­momra, mit tegyek mást, minthogy kétségbeessem s mindenkinek terhére legyek ? Ennél szerényebb s szeretőbb módon nem lehet senkinek magát kifejezni. 1855-ben Carlyle Anglia egyik büszkesége lett. Majd minden nagy művét kiadta. Végre gondolatai megengedték magukat zabolázni s oly különös ragyogó stylussal ruházta fel azokat, hogy a legegyszerűbb olvasót is elragadta, ki legkevésbbé volt képes gondo­latai menetét követni. Carlyle asszony, ki mindenek felett a természetes egyszerűséget szerette s kinek pompás irodalmi érzéke volt, nevetve mondá mintegy intőképen: »Nem csudálatos-e az, hogy férjem műveit csak az asszonyok s bolondok tudják tökéletesen élvezni?« A londoni kis ház, hol, Craigenputtockot el­hagyva, letelepedtek s melyben Carlyle egész haláláig lakott, az arczátlan kiváncsiak seregének vágyai ne­továbbja lett, s legkivált az amerikai touristák előtt, kiktől Carlyle asszony legjobban félt, mert legnehe­zebben lehetett szűrüket kitenni: »tizenötöt számlál­tam meg két hét alatt, kiket. Russel doctor kivé­telével, a seprűvel szerettem volna kikergetni.« Welsh asszony halálával vagyoni helyzetük is megjavult. Carlyle természete, modora, az évek által nem nyert, mogorvának született, mogorván halt el, mindig há­­zsártoskodva, káromkodva, veszekedve környezetével, kemény szavakkal sértve s szeszélyes követelésekkel kinozva azt, mig csak nejét, iránta elvakult cselédjét beteggé nem tette e szóáradat s háza a bolondok házá­­hoz hasonlított. Nem lehet mondani, hogy ez időtájban, Carlyle asszony boldog lett volna, a szó közönséges értelmé­ben. Mint valahol megjegyzi, hiában emlegetik azt a bölcsészek, hogy az ember boldogsága abból áll, ha másokat azzá tehet, a pusztán eltévedt s szomj által gyötört vándor, ki utolsó csepp vizét egy sebesült ba­rátjának adja, érezheti az áldozat nemes elégültségét, és a teljesített kötelességet, de tévedés azt hinni, hogy boldogság lenne vizét meginni látni ; ő közvetlenül tudta ezt, a ki évek óta adta utolsó csepp vizét oda oly embernek, ki soha k­ö­szönetet nem mondott neki. Akármi volt is benne különben, megtanulta megelégedni azzal, a­mivel bírt. Mikor útközben egy vendéglőben csak egy ágy volt kapható, egész természetesnek találta Carlyle asz­­szony, hogy férje foglalja el azt, épen mint férje azt, hogy neje a divánon háljon. Végre folytonos jó kedé­lye a legnehezebb megpróbáltatásnak is ellenállt, a­mi csak híres emberek nejét érheti: a bámuló nők ál­tal előidézett próbakövet. Mihelyest valaki az emberi tudományok bármely ágában hírnevet szerez magának, azonnal el lesz árasztva oly asszonynépség által, kiket a gondviselés csak azért látszott teremteni, hogy hiúságukat e hires emberek ismeretsége által kielégíthessék. Énekes vagy költő, kötéltánczos vagy lelkész, zongorista vagy bölcsész, alig tűnik fel a láthatáron, azonnal futnak a szóban levő asszonyok hozzá, mint a ragadozó mada­rak. Ideje, hajfürtéi, jegyzékei, egész physicai egyéni­sége az ő meghódított birtokuk. így volt ez már az ó­­korban is, Orpheus idejében s igy lesz mig a világ világ lesz, daczára a hires emberek nejeinek, kik rossz szemmel nézik a bámuló asszonysereget. Carlyle sem kerülhette el sorsát s olyan természettel, mint ő, va­lóságos isten csapásának tekintette a sok szellemes és csinos asszony meghívását ebédekre, estélyekre s minden­­féle mulatságokra. Carlyle asszonyt bízta meg, hogy őt védelmezze. Titokban Carlyle asszony inkább szerette a férfi bámulókat. Mert ezek néha megjutalmazták az elvesztegetett időt, így egy para­fadugó kereskedő egy tuc­at áthatlan parafa talpat küldött neki, egy másik egy skált, egy harmadik, ki a népből való volt, majd megfojtotta ölelésével mi­ *) Megjegyzendő, hogy Carlyle, ha valami kérdéssel nem volt tisztában, azt addig olvasta fel feleségének, mig végre meg nem értette tökéletesen. így volt a molvitzi csatá­val is s erre vonatkozik a fentebbi jegyzete Carlylenak.

Next