Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)

1885-02-01 / 869. szám

Szerkesztősé®: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, L emelet» A lap szellemi részét illeti! minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. KIADÓ-mTATAIit Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és siti kiadás együtt: 1 hónapra .......................... 8 fb­ 8 hónapra .......................... 8­­ 6 hónapra .. .. .. ...................... 13 * Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felül­­fizetés havonként 85 kr.­, negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 869. (32 ) szám. Budapest, 1885. Vasárnap, február 1. IV. évi folyam. Budapest, január 31. November 29-én kezdette meg a képvi­selőház a költségvetés tárgyalását és ma fe­jezte be — az appropriate nélkül. Úgy, hogy ha ezt a jövő hét közepén befejezi, elmond­hatjuk, hogy a 7 hónapi tulajdonképeni tör­vényhozási működésből, a legjobb tíz hetet a költségvetés készítése foglalta el. Ez az idő­számítás elég annak megítélésére, hogy meny­nyi volt a felesleges beszéd és mekkora az időveszteség. És minthogy ennek egyedüli és kizárólagos oka az ellenzék, azt hiszszük, hogy valahányszor panaszkodni fog ez — szokása szerint — hogy a codificatio, a refor­mok nem haladnak elég gyorsan elő, és hogy a kormány nem fordít elég figyelmet a köz­­igazgatás javítására — mindannyiszor szá­mon kérhetjük tőle ezt a tíz hetet, melynek kétharmad részét bizonyára hasznosabb mun­kára fordíthatta volna, a­nélkül, hogy az el­lenzék csak egyetlen reform (?) eszméjét vagy az ország egyetlen jogos panaszát és komolyan létező baját ellhallgatni lett volna kénytelen. Hogy ezekből az eszmékből és pana­szokból pedig magával a költségvetéssel mi­lyen keveset lehet e kapcsolatba hozni, bizo­nyítja az a tény, hogy alig jön módosítás csak javasolva is, a költségvetésnek egyetlen tételéhez is és az egész költségelő­irányzat változatlanul jön a képviselőház ál­tal helyben hagyva, úgy a­mint azt a pénz­ügyi bizottság elfogadásra ajánlotta. És az egész költségvetés maga is bizo­­nyítja államháztartásunk rendezésének mér­tékét. Mert ha nem is tekintünk vissza a ré­gibb évekre, midőn egyfelől a költségvetések és zárszámadások közötti eltérések , másfelől az államháztartási hiányok nagyobbak és a be­ruházások pedig sokkal kisebbek voltak, mint most, ha csak azon közelebbi éveket vesszük is tekintetbe, melyekre már nem lehet azt mondani, hogy a zárszámadás meghazudtolja az előirányzatot; tehát remélhetőleg hasonló alapon és eredményekkel hasonlíthatók össze az 1884. és 1885-ik évi előirányzatokkal, melyeknek realitását már ellenzéki rész­ről sem vonták kétségbe, akkor is a következő örvendetes eredményekkel talál­kozunk (az adósság törlesztési fedezetének és az államjószágok értékesítésének mindenütt egyenlő alapon való beszámítása mellett) 1882 re előirányozva volt 26.261,067 frt 1883- ra › › 21.848,307 frt 1884- re » > 17.176,659 frt 1885- re » > 11.883,763 frt. Ezen egyenlő alapon történt összehason­lításból kitűnik, hogy e négy előirányzat közt a pénzügyi mérleg javulása 140­ millió forintot mutat fel. Pedig adóemelésből mind­össze (fogyasztási, takarékbetéti, szeszadó, biztosítási adóból együtt az előirányzati fedezet csak 7*/a millió új forrást nyert, de másfelől a kiadások 1882 és 1885 között, az előirányzat szerint 328.228,281 fo­rintról 337.940,264 forintra emelkedtek, úgy hogy ha a culturális igények által követelt ez emelkedés (mert a közösügyi kiadások nem szaporodtak, az államadóssági kamatnak 91/*­­milliónyi emelkedése csaknem kizárólag azokkal, főleg vasutak megszerzésével áll kapcsolatban) be nem következett volna, most alig állanánk több, mint 2 milliónyi hiány előtt — a törlesztési quotán kívül, ami, azt hisszük, elég nagy eredmény. Minthogy pedig rendesen azzal szokták mérni nálunk az államháztartási hiányt, hogy mekkora összeget vagyunk kénytelenek a külföldről igénybe venni előirányzott kiadá­saink fedezésére , felemlíthetjük azt is, hogy — adósságtörlesztéssel együtt 1882-ben még 311/2 milliónyi szükséglet fedezését nyujta ne­künk a pénzpiacz, most pedig összesen csak 22 millió fedezése czéljából van kölcsönre szükségünk. Úgy­hogy Magyarország még soha ily kis összeg erejéig a pénzpiaczot igénybe nem vette. Mert akkor, midőn az al­kotmányos korszak kezdetén, államháztartási mérlege egyensúlyt mutatott volt ugyan fel, de a vasutak építésére külön vette igény­be a pénzpiaczot , most pedig minden szük­ségét­­és így jelentékeny beruházásait, me­lyek összege egy millióval haladja meg a kölcsön veendő összeget, ezzel az összeggel együtt fedezni fogja. Különben, hisz nem is kell ezt már töb­bé magyarázni, látja ezt a javulást mindenki, érzi még az ellenzék is, és a folyton emelkedő szükségletekkel szemben semmi sem bizo­nyítja jobban az államháztartás rendezésének rövid időn való lehetőségét, mint az, hogy a bevételek még nagyobb mértékben emelked­nek és így a kölcsönszükség mindig apad ; minek örvendetes eredménye nemcsak abban nyilvánul, hogy a hiány kisebb ; de hogy a fedezet kamatterhe is két irányban apad ; egyfelől a kölcsön összegének apadásánál fogva , másfelől kamatlábának csökkenésénél, tehát a kamatszükségletnek emiatt is apa­dásánál fogva. Súlyt fektetünk már arra a körülményre is, hogy nem csak a korábbi évekhez képest, de csak 1882-hez képest is, bevételeink job­ban emelkedtek, mint a kiadásaink. Láttuk fentebb, hogy ez idő alatt a kiadások előirány­zata 9.700.000 forinttal emelkedett, de a bevé­telek 301.967.214 forintról 326.056.501 írtra, tehát több, mint 24 millióval emelkedtek. Mint­hogy ebben az állami jószágoknál 5 millió­val több vagyon­fogyasztás van 1885-re előirányozva, mint 1882-re és a fentebb ki­számított 7 és fél millió adóemelés eredménye is előfordul, ezek levonása után mégis 11 és fél millió bevételi emelkedés marad, tehát a kiadások emelkedésén túl több, mint 2 millió. Az hiszszük, ebben is fejlődésünk és az állami­háztartás rendezésének erős biztosítéka van. Budapest, jan. 31. (A szabadelvűpárt ér­tekezlete.) Az országgyűlési szabadelvűpárt f. hó 2-án délután 6 órakor ülést tart. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 31. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: JÓKAI ÍIÓ IS. MÁSODIK KÖTET. 45 Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda odagurult a közelébe. Manő felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda sem hall­gatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az utón. Egy nagy pofók, pirók suhancz utána rohant s megtámadta. — Nem adod vissza a lapdámat ? — Kérdésben a felelet. — Add ide mindjárt a lapdámat! — Hát nem szégyenlitek magatokat, egy sze­gény öreg asszonyt hajigálni meg a lapdával, a­ki titeket nem bántott ? — Az nem a kutyák gondja. A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda ütőfával, a mi valaha lapátnyél lehetett, a mi­vel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az az­után csak onnan a föld alul kiemelkedő fejével be­szélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon. — Nem adja ide az ütőfámat, hallja! Manó még eddig a másik karját meg sem moz­dította, a mivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval. — Hát az ütőfa ? — kérdező, s aztán le­emelve a válláról a fűzfahusángot, kinyújta a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott, a­mihez szép izomerő kell. »Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár«, mondá gúnyolódva s aztán (a­hogy ezt a Jancsitól tanulta), a­mint a bal karján kifeszült a »biceps«, az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, a­mit a jobb kezében tartott, a­mire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tubutum vármegyében a mandrucz­­legények.) Hej hogy elkotródott az egész csürhe a közelé­ből egyszerre. »Nesztek a lapdátok!« S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a lapdájukat a kukoriczásba, hogy ke­reshetik estig. A csodabogár vén asszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utóléri. — Adjon Isten jó estét, asszonyom. Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcse­rélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiúnak a jó szolgálatot. Inkább úgy tekintgetett rá, mintha félne tőle. Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki,hogy egy útitársra akadt, egyszer aztán megszók­ta: — Nem nehéz néném asszonynak ez a táska ? adja ide, majd én utána viszem. A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt. — Majd persze, hogy elszaladj vele! Ez keservesen esett Manónak. — Ejnye, hát tolvajnak néz engem ? Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a sze­mébe szökik a fiúnak, fordított a véleményén. — Ne jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garabonczás diák, én sem vagyok boszor­kány , azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesz­­tesig, ott majd eltér az utunk. — De hát ha ott sem tér el. —­ De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba, s te vagy ide, vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bo­zóton, csincsésen, a­hol az én házam van, a­hová nin­csen itt. Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.­­—No hát hová akarsz menni ? folytatá az asz­­szony. A kastélyba ? Ott szívesen látnak minden jött­­ment diákot. Megitatják vele a bort, a miben dél­előtt a grófné fürdött, egy­­kis »szalajtót« is tesznek neki bele, hanem azért jól tartják, útravalót is ad­nak neki. — Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat. — Pedig ez híres nevezetes kastély. Pontali­­gethy gróf kastélya. — Akkor meg épen .. . (csakhogy a szó köze­­pén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellen­ségéhez alamizsnát kérni nem megy.) — Pedig leiz azt minden kálomista legátus, sup­­plicáns, peregrinus meglátogatja, megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No hát akkor a faluba kell menned, ott is meghalhatsz a tiszteletesnél. Manónak ez a szállás sem kívánatos. — Hát magánál nénémasszony nem maradhat­nék ott éjszakára ? — Nálam nincs mit enni. — Hoztam én magammal vacsorát, jámbor pa­rasztok adták; annyi, hogy kigyelmeddel is meg­oszthatom. A vén asszony megállt, úgy nézett a fiúnak a szeme közé, s csak úgy magában­­dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven, mintha kis kutyát uszit­­gatna. (»Qu’ est, qu’ est, que cela?«) — Jaj fiacskám, az én házam igen ronda he­lyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Agyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másik­ban a porontyom: egy csúnya, mérges, nyafogó, vá­sott kölyök. — Elbálok ám én a padláson is. Ha kegyel­med szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyá­ban hálok. — Hát olyan nagyon félsz az emberek sze­métől ? — Nem lesz én, hanem egy szót nem tudtam­­ megtanulni még eddig: azt, hogy ?kérem!­ — Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen kérni, ha valamit kap­ni akarsz ? Azt gondolod, hogy én czigányasszony va­gyok ? Te ripők! — Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha vala­mit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én soha sem kapom meg. Próbálták ezt már velem má­sok is. Ha tehát kegyelmed nénémasszony csak szé­pen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd talá­lok itt a nagy erdőn valami odvas fát, ott is elha­lok én. S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a föld­re a bársony tarisznyát s letérve az útról, becsörte­tett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül. A vén asszony megállt és utána nézett, egyszer aztán visszakiáltotta: — Hej, te fiú! gyere vissza. — Aztán ? — Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek sem­mit. Elviszlek magamhoz. Manó visszatért hozzá. — De hát aztán nem félsz te én tőlem ? Kérdé a csodabogár. — Én nem vétettem senkinek, minek félnék. — Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gon­dolsz, miféle szerzet lehetek én ? — Azt gondolom, hogy valami régi nemes asz­­szony, a ki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, a­mikor nem fényes már. — Hiszen te okos gyerek vagy ! Mi a neved ? — Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek hiják. — No hát kvittek vagyunk. Hozod a párdlimat. — Szívesen. — Én meg, hogy könnyítsék rajtad, majd vi­szem a te batyudat. Ne add ide. Zálogul. Manó nevetett és odaadta a kis batyut. — Hadd lám, mi van benne ? — Ejh, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki. Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda és honnét jön. (Folytatása következik.) Nemesség vagy gentry?*) Írta: Horváth Gyula. ír. A tisztes matrónákat, a tűzről pattant me­nyecskéket, a szelid kis leánykákat az idős dámák, a szellemdús hölgyek, az előkelő, ideges kisasszonyok váltották föl. Az előbbiek a maguk kenyerén, a ma­guk keze után éltek; ez utóbbiakat a magukéból vagy máséból, de el kell tartogatni. És ezért »a köl­tői kinézésű ifjak« előbb a takarékpénztárak betéteit, meg a hiteltelekkönyveket tekintik meg, mielőtt a sokat mondó sóhaj keblükből föltörne, s ábrándos szemük a c­ices vagy pschuttos kisasszonyok bájain el-eltévelyegne. Régebben az ifjak elvették a leányokat, most csinálják a partiiekat. S a predicatumok és czimek szorgos és pontos előszámlálása után örömmel tudat­ják a vidor szülők a komoly ifjak bánatos egybekelé­sének napját. Az uralkodó házak e conventionalis szokása, mióta a papiros, nyomtatás és posta bélyeg oly olcsó lett, általánossá vált-------és nincs is ebben semmi rész; a nép souverainitás társadalmi érvényesülését fe­dezheti föl benne a »finom társalgó« szerzője és ezzel kibővítheti a legújabb kiadását. Egyik régi krónikásunk a magyarok Pannon földén való megtelepedésének indokát abban találta, hogy őseink itt lovaik számára dús kövér legelőt, meg jó vizet találtak. Hát lehet igaz, hogy őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek itt; de hogy ebből a terjedelmes legelőből haza lett, és a legelőkereső csi­kósokból egy nemzet, ebben annak is lehet valami kis része, hogy ezen a nagy puskámon nemcsak a lo­vaik találták meg a kövér füvet, meg a jó vizet, ha­nem ők is a családi otthont. Otthon nélkül nincsen haza. Kinek vágyai, czéljai, érdekei, szokásai azon a kereten mindig kí­vül esnek, melyben ő mozog, annak nincsen otthona. Bármi hívogató és kedélyes a házi tűzhely pat­togó lángja, nem ez vonzza a családtagokat e köré, hanem az a szelid fény, a­mi a jó nő, az a ragyogó *) Lásd a »Nemzet* 866. (jan. 29.) regg. számát. Mai számunkban egy iv melléklet rag csatolva, Budapest, január 31. Magyarországban régi és erős a rokon­­szen­v az olasz nemzet iránt. Nemzeti nagylé­tünk legfényesebb napjaiban már szoros volt a viszony köztünk, nemzeti culturánk az olasz művészet, szellem és tudomány emlőin növekedett nagggyá a nápolyi Anjouk és a Hunyadik korában. Corvin Mátyás az olasz politikai művészet tanítványa, az olasz re­naissance embere volt, mert az nem igaz, a­mit újabban gyakran írunk, hogy a ma­gyar cultúra a németen alapul. Magyaror­szág nem másod, hanem első kézből vette mindig a civilisatió vívmányait és valamint mostan sokban inkább az angoloktól és fran­­cziáktól tanul, mert tőlük tanulhat legtöbbet, úgy tanult az olaszoktól, mikor ők haladtak a művelődés élén, és ezen az útón Magyaror­szág jóval előtte járt Németországnak, mely nagy Lajos és Mátyás idején, mikor Buda­vára az európai haladás egyik fénypontja volt már, még sötét barbarismusban aludt. Később súlyos nemzeti csapások akasz­tották meg mind Olaszországban, mind Ma­gyarországban a nemzeti és nehezítették a cultural fejlődést, és ebben a száza­dos korszakban a két nemzet egyaránt és mondhatni együtt küzdött azon hely­nek visszavívásáért, mely az európai né­pek sorában megilleti. A hosszú súlyos küz­delemre bekövetkezett diadalaink után tehát a magyar nemzet a legőszintébb örömmel lát­hatta, hogy a régi viszony most sem szakadt meg, és hogy a regenerált osztrák-magyar monarchiához szoros és bizalmas barátsági viszony fűzi a regenerált Olaszországot. Ez a szempont az, melyből benső megelégedéssel és elégtétellel fogadtuk M a n c i­n­i legújabb nagy horderejű, sőt mondhatni nagyszabású nyilatkozatát is, mely minden ellenkező hí­resztelésekkel szemben újabb megerősítése és megpecsételése a monarchiánk és Olaszország közt most már évek óta fennálló és mindkét félre nézve oly üdvösnek, az európai békére nézve oly fontosnak bizonyult viszonynak. De különösen lapunk annyival nagyobb elégtétellel fogadhatja e nyilatkozatot, mi­vel csaknem szóról-szóra ugyanazt mond­tuk Olaszország magatartásáról, a­mit e nyilatkozat mond. Constatáltuk volt ugyan­is azokkal szemben, a­kik azt állítot­ták, hogy Olaszország eddigi politikai rend­szerét és szövetségeseit elhagyva, velük szemben Angolországhoz csatlakozott, hogy Olaszország részéről igenis történt közeledés Angolországhoz, mert Olaszország jogos co­­loniális törekvéseiben Angolország barátsá­gára utalva van, de azért, ha Olaszország mint gyarmatosító hatalom Angliával megy is, európai politikájában, mint európai ha­talom, ragaszkodik a continentális béke egyik legfőbb biztosítékául szolgáló eddigi politiká­jához és szövetségeseihez. Hogy Mancini politikájában ezt a kettőt egyesíteni, mind a kettőben a kellő mértéket és határt megtalál­ni tudta, hogy Olaszországot oda tudta állí­tani, mint összekötő kapcsot oly hatalmak és törekvések közé, melyek már-már összeüt­közni látszottak, ez mutatja, hogy Olaszor­szágban a politikai művészet traditiói nem haltak ki, mutatja, hogy Olaszország nagy megteremtőinek méltó utódja, hogy Olaszor­szágnak egy nagy államférfiuval többje van. Mancini azzal az elszánt és emelkedett önérzettel szólott, mely az emelkedő nemze­tek vezetőit megilleti. De szólott egyúttal az­zal a higadt mérséklettel, mely megilleti azt, a­ki létét már biztosította és bizton tekinthet még nagyobb jövő elé. Az elnyomott Olasz­ország, melynek nem volt veszteni valója, a béke folytonos fenyegetése, a forradalom első képviselője volt. A mai Olaszország azon mesz­­sze tekintő aspirátiókban is, mely a politikai életerőtől elválaszthatatlan, a béke érdekeit kívánja szem előtt tartani, békés fejlődés út­ján kíván haladni, és kijelenti ünnepélyesen, hogy minden idegen jogot respec­­tálni fog. Hogy Olaszország, mely egész fekvésénél valamint népesedési viszonyainál és népének adományainál fogva gyarmatosí­tásra van hivatva, nem akar elmaradni abban, a­mit Mancini a gyarmatosítás általános keresztes­ háborújának nevez, azt nagyon természetesnek és jogosnak tartjuk.­­ Hogy e jogos törekvésében a lojalitás és a jog­tisztelet útján akar megmaradni, hogy újabb birtokszerzéseknél oly területekre gondol, melyeken fennálló jogokkal ösz­­szeütközni nem fog, az iránt megnyugtat­hat mindenkit a kijelentés, hogy a földközi tengerben — a­hol minden talpalatnyi föld­nek meg van a maga ura — változtatásokat kezdeményezni nem akar. Ha ily kezdemé­nyezés mástól ered, akkor természetes, hogy Olaszország ép úgy, mint a többi hatalom is első­sorban a maga érdekeinek biztosítására fogna gondolni, és ezt is kijelenti Mancini egész őszinteséggel. De ilyen kezdeménye­zésre tudtunkkal nem készül senki sem és sem Francziaország Tripolist, sem Spanyol­­ország Marokkót nem fogja bántani. Az olasz katonák tehát, ha verekedni is fognak a Mahdi csapataival vagy más exoticus népekkel, de nem európai hadakkal fognak verekedni. A pénzügyi közigazgatási bíróságról. D.) Az emberi természet gyengeségeihez tar­tozik, hogy azután vágyódik, a­mije nincs, és mihelyt elérte vágyainak czélját, azt eléggé meg nem becsüli. Az emberi természet e gyarlóságán alapul főleg a gyermekjátékszerek óriási consumtiója. Nagyon kevés oly gyermek van és ezeket szoktuk az okos gyerme­keknek tekinteni, a­kik játékszereiket meg tudják be­csülni ; rendesen azonban rövid idő alatt közömbösek azok iránt, sőt rombolják s ezen apró kis Bontó Pá­­lok között még nem a legrosszabbak s leghamarább s megnyerik a szülői bűnbocsánatot azok, kiket a tudvány és a fürkészet szelleme vezet arra, hogy já­tékszereiket elemeikre szétbonthassák, csak azért, hogy a gépezet vélt titkát felfedezhessék. A népek és nemzetek fejlődésében is hasonló lélektani észleleteket tehetünk s levonhatjuk, meg­fejthetjük abból azon tapasztalati tanulságot, hogy ép a fejlődés korszakában leggyakrabban változtatják institutióikat. Korunkban a szabadság ifjú zsenge korszakában világszerte egymást érték az institutiók változatai s mennél rohamosabb volt valamely téren a reformok alkotása, annál nagyobb volt a Rontó Pálok gyönyörűsége s csak igen gazdag, tehetős nép­családok győzték a rombolásokkal versenyző újabb meg újabb alkotások s reformkísérletek nagy költ­ségeit. Mi sem lehettünk ettől mentve és a magunk kárán okulhattunk igen sok részben. Az elhamarko­dott bírósági szervezetünk már több p­asison ment keresztül s még most sincs betetőzve, de a lázas re­formok korát már túléltük. A közigazgatási bíróság szervezetével már óva­tosabban haladunk. Eleget sírnak ugyan a politika Rontó Páljai, kiknek az institutiók változtatásában telnék gyönyörűségük, de a kormány csak a lassú, szerves fejlődés útját követi. De ha a reformok lázas korát túléltük is, — nem kevésbé aggályos jelenség lenne az, ha az oly nagy jelentőségű reformintézmény iránt, mint a pénz­ügyi közigazgatási bíróság intézménye, m oly közöm­bösséget tapasztalnánk, mely igazolná, hogy vívmá­nyainkat kellő értékük szerint megbecsülni nem tud­juk. Ez a politikai éretlenségnek ép oly jele lenne, mint a nyughatatlan rombolási s ujjítási vágy. A pénzügyi közigatási bíróság intézménye egy jól megfontolt s oly merész reform volt, melynek pár­ját nem leljük sehol, mely hatáskörében fölülmúlja a művelt nyugati államok közigazgatási bíróságainak jelentőségét annyiban, hogy épp azon téren nyújtja a bírói jogszolgáltatás biztosítékát, mely téren azt a nyugati államok közigazgatási bíráskodása szűkkeb­lűen kizárta. Ez intézményünk tehát a szabadelvű balladáénak oly tényleges bizonyítéka, melylyel szem­ben az ellenzék részéről hangoztatott reactioná­­rius áramlat vádja elnémul, oly annyira elnémul, hogy ezen reformintézményünket lehetőleg agyon­hallgatják. Annál inkább kötelességünk tehát ápolni ezen intézményt, mely nem az ellenzék vívmánya, ha­nem a szabadelvű kormány és szabadelvű párt alko­tása a joguralom s jogbiztonság védelmére. A képviselőház tegnapi ülésében tárgyalta s elfogadta a pénzügyminiszter előterjesztését, melyben minden gravami­ális felszólalás és sürgetés nélkül kérte ezen reformintézményünk sikeres működéséhez megkívántató költséget s a törvényhozás azt készség­gel meg is szavazta. Nem lesz talán felesleges ezen alkalomból a pénzügyi közigazgatási bíróság múlt évi ügyforgalmi kimutatását néhány megjegyzéssel kísérni, annyival inkább, mert ezen ügyforgalmi kimutatás lényegesen megszilárdíthatja a bizalmat ezen bíróság működése iránt, melyről nem egy oldalról azon vélemény nyil­váníttatott, hogy bírói hivatása helyett a kincstár ér­dekét fogja szem előtt tartani. Midőn azonban ezen bíróság érdemleges határozatainak majdnem fele­része feloldó és megváltoztató határozatokat tartalmaz, bizonyára alaptalannak lehet nyilváníta­nunk a fentebbi véleményt, melynek c­áfolatára szol­­gálnak egyúttal azon számösszeg tételei, mely szerint kivált az eddig annyira sérelmesnek ismert jogilleték és bélyegilletékek rovatai alatt bíróilag megálla­pított összegek 20 százaléknyi­­kereskedést tüntetnek fel.­­ Feltűnő e mellett, mint azt egyik jogi

Next