Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)
1885-02-01 / 869. szám
Szerkesztősé®: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, L emelet» A lap szellemi részét illeti! minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. KIADÓ-mTATAIit Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és siti kiadás együtt: 1 hónapra .......................... 8 fb 8 hónapra .......................... 8 6 hónapra .. .. .. ...................... 13 * Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 869. (32 ) szám. Budapest, 1885. Vasárnap, február 1. IV. évi folyam. Budapest, január 31. November 29-én kezdette meg a képviselőház a költségvetés tárgyalását és ma fejezte be — az appropriate nélkül. Úgy, hogy ha ezt a jövő hét közepén befejezi, elmondhatjuk, hogy a 7 hónapi tulajdonképeni törvényhozási működésből, a legjobb tíz hetet a költségvetés készítése foglalta el. Ez az időszámítás elég annak megítélésére, hogy menynyi volt a felesleges beszéd és mekkora az időveszteség. És minthogy ennek egyedüli és kizárólagos oka az ellenzék, azt hiszszük, hogy valahányszor panaszkodni fog ez — szokása szerint — hogy a codificatio, a reformok nem haladnak elég gyorsan elő, és hogy a kormány nem fordít elég figyelmet a közigazgatás javítására — mindannyiszor számon kérhetjük tőle ezt a tíz hetet, melynek kétharmad részét bizonyára hasznosabb munkára fordíthatta volna, anélkül, hogy az ellenzék csak egyetlen reform (?) eszméjét vagy az ország egyetlen jogos panaszát és komolyan létező baját ellhallgatni lett volna kénytelen. Hogy ezekből az eszmékből és panaszokból pedig magával a költségvetéssel milyen keveset lehet e kapcsolatba hozni, bizonyítja az a tény, hogy alig jön módosítás csak javasolva is, a költségvetésnek egyetlen tételéhez is és az egész költségelőirányzat változatlanul jön a képviselőház által helyben hagyva, úgy amint azt a pénzügyi bizottság elfogadásra ajánlotta. És az egész költségvetés maga is bizonyítja államháztartásunk rendezésének mértékét. Mert ha nem is tekintünk vissza a régibb évekre, midőn egyfelől a költségvetések és zárszámadások közötti eltérések , másfelől az államháztartási hiányok nagyobbak és a beruházások pedig sokkal kisebbek voltak, mint most, ha csak azon közelebbi éveket vesszük is tekintetbe, melyekre már nem lehet azt mondani, hogy a zárszámadás meghazudtolja az előirányzatot; tehát remélhetőleg hasonló alapon és eredményekkel hasonlíthatók össze az 1884. és 1885-ik évi előirányzatokkal, melyeknek realitását már ellenzéki részről sem vonták kétségbe, akkor is a következő örvendetes eredményekkel találkozunk (az adósság törlesztési fedezetének és az államjószágok értékesítésének mindenütt egyenlő alapon való beszámítása mellett) 1882 re előirányozva volt 26.261,067 frt 1883- ra › › 21.848,307 frt 1884- re » > 17.176,659 frt 1885- re » > 11.883,763 frt. Ezen egyenlő alapon történt összehasonlításból kitűnik, hogy e négy előirányzat közt a pénzügyi mérleg javulása 140 millió forintot mutat fel. Pedig adóemelésből mindössze (fogyasztási, takarékbetéti, szeszadó, biztosítási adóból együtt az előirányzati fedezet csak 7*/a millió új forrást nyert, de másfelől a kiadások 1882 és 1885 között, az előirányzat szerint 328.228,281 forintról 337.940,264 forintra emelkedtek, úgy hogy ha a culturális igények által követelt ez emelkedés (mert a közösügyi kiadások nem szaporodtak, az államadóssági kamatnak 91/*milliónyi emelkedése csaknem kizárólag azokkal, főleg vasutak megszerzésével áll kapcsolatban) be nem következett volna, most alig állanánk több, mint 2 milliónyi hiány előtt — a törlesztési quotán kívül, ami, azt hisszük, elég nagy eredmény. Minthogy pedig rendesen azzal szokták mérni nálunk az államháztartási hiányt, hogy mekkora összeget vagyunk kénytelenek a külföldről igénybe venni előirányzott kiadásaink fedezésére , felemlíthetjük azt is, hogy — adósságtörlesztéssel együtt 1882-ben még 311/2 milliónyi szükséglet fedezését nyujta nekünk a pénzpiacz, most pedig összesen csak 22 millió fedezése czéljából van kölcsönre szükségünk. Úgyhogy Magyarország még soha ily kis összeg erejéig a pénzpiaczot igénybe nem vette. Mert akkor, midőn az alkotmányos korszak kezdetén, államháztartási mérlege egyensúlyt mutatott volt ugyan fel, de a vasutak építésére külön vette igénybe a pénzpiaczot , most pedig minden szükségétés így jelentékeny beruházásait, melyek összege egy millióval haladja meg a kölcsön veendő összeget, ezzel az összeggel együtt fedezni fogja. Különben, hisz nem is kell ezt már többé magyarázni, látja ezt a javulást mindenki, érzi még az ellenzék is, és a folyton emelkedő szükségletekkel szemben semmi sem bizonyítja jobban az államháztartás rendezésének rövid időn való lehetőségét, mint az, hogy a bevételek még nagyobb mértékben emelkednek és így a kölcsönszükség mindig apad ; minek örvendetes eredménye nemcsak abban nyilvánul, hogy a hiány kisebb ; de hogy a fedezet kamatterhe is két irányban apad ; egyfelől a kölcsön összegének apadásánál fogva , másfelől kamatlábának csökkenésénél, tehát a kamatszükségletnek emiatt is apadásánál fogva. Súlyt fektetünk már arra a körülményre is, hogy nem csak a korábbi évekhez képest, de csak 1882-hez képest is, bevételeink jobban emelkedtek, mint a kiadásaink. Láttuk fentebb, hogy ez idő alatt a kiadások előirányzata 9.700.000 forinttal emelkedett, de a bevételek 301.967.214 forintról 326.056.501 írtra, tehát több, mint 24 millióval emelkedtek. Minthogy ebben az állami jószágoknál 5 millióval több vagyonfogyasztás van 1885-re előirányozva, mint 1882-re és a fentebb kiszámított 7 és fél millió adóemelés eredménye is előfordul, ezek levonása után mégis 11 és fél millió bevételi emelkedés marad, tehát a kiadások emelkedésén túl több, mint 2 millió. Az hiszszük, ebben is fejlődésünk és az államiháztartás rendezésének erős biztosítéka van. Budapest, jan. 31. (A szabadelvűpárt értekezlete.) Az országgyűlési szabadelvűpárt f. hó 2-án délután 6 órakor ülést tart. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 31. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: JÓKAI ÍIÓ IS. MÁSODIK KÖTET. 45 Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda odagurult a közelébe. Manő felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az utón. Egy nagy pofók, pirók suhancz utána rohant s megtámadta. — Nem adod vissza a lapdámat ? — Kérdésben a felelet. — Add ide mindjárt a lapdámat! — Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öreg asszonyt hajigálni meg a lapdával, aki titeket nem bántott ? — Az nem a kutyák gondja. A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda ütőfával, a mi valaha lapátnyél lehetett, a mivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az azután csak onnan a föld alul kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon. — Nem adja ide az ütőfámat, hallja! Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, a mivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval. — Hát az ütőfa ? — kérdező, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot, kinyújta a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott, amihez szép izomerő kell. »Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár«, mondá gúnyolódva s aztán (ahogy ezt a Jancsitól tanulta), amint a bal karján kifeszült a »biceps«, az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, amit a jobb kezében tartott, amire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tubutum vármegyében a mandruczlegények.) Hej hogy elkotródott az egész csürhe a közeléből egyszerre. »Nesztek a lapdátok!« S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a lapdájukat a kukoriczásba, hogy kereshetik estig. A csodabogár vén asszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utóléri. — Adjon Isten jó estét, asszonyom. Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiúnak a jó szolgálatot. Inkább úgy tekintgetett rá, mintha félne tőle. Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki,hogy egy útitársra akadt, egyszer aztán megszókta: — Nem nehéz néném asszonynak ez a táska ? adja ide, majd én utána viszem. A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt. — Majd persze, hogy elszaladj vele! Ez keservesen esett Manónak. — Ejnye, hát tolvajnak néz engem ? Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a szemébe szökik a fiúnak, fordított a véleményén. — Ne jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garabonczás diák, én sem vagyok boszorkány , azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér az utunk. — De hát ha ott sem tér el. — De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba, s te vagy ide, vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen, ahol az én házam van, ahová nincsen itt. Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.—No hát hová akarsz menni ? folytatá az aszszony. A kastélyba ? Ott szívesen látnak minden jöttment diákot. Megitatják vele a bort, a miben délelőtt a grófné fürdött, egykis »szalajtót« is tesznek neki bele, hanem azért jól tartják, útravalót is adnak neki. — Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat. — Pedig ez híres nevezetes kastély. Pontaligethy gróf kastélya. — Akkor meg épen .. . (csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.) — Pedig leiz azt minden kálomista legátus, supplicáns, peregrinus meglátogatja, megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No hát akkor a faluba kell menned, ott is meghalhatsz a tiszteletesnél. Manónak ez a szállás sem kívánatos. — Hát magánál nénémasszony nem maradhatnék ott éjszakára ? — Nálam nincs mit enni. — Hoztam én magammal vacsorát, jámbor parasztok adták; annyi, hogy kigyelmeddel is megoszthatom. A vén asszony megállt, úgy nézett a fiúnak a szeme közé, s csak úgy magábandörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven, mintha kis kutyát uszitgatna. (»Qu’ est, qu’ est, que cela?«) — Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Agyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban a porontyom: egy csúnya, mérges, nyafogó, vásott kölyök. — Elbálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyában hálok. — Hát olyan nagyon félsz az emberek szemétől ? — Nem lesz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy ?kérem! — Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen kérni, ha valamit kapni akarsz ? Azt gondolod, hogy én czigányasszony vagyok ? Te ripők! — Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én soha sem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások is. Ha tehát kegyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd találok itt a nagy erdőn valami odvas fát, ott is elhalok én. S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát s letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül. A vén asszony megállt és utána nézett, egyszer aztán visszakiáltotta: — Hej, te fiú! gyere vissza. — Aztán ? — Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek semmit. Elviszlek magamhoz. Manó visszatért hozzá. — De hát aztán nem félsz te én tőlem ? Kérdé a csodabogár. — Én nem vétettem senkinek, minek félnék. — Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet lehetek én ? — Azt gondolom, hogy valami régi nemes aszszony, a ki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, amikor nem fényes már. — Hiszen te okos gyerek vagy ! Mi a neved ? — Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek hiják. — No hát kvittek vagyunk. Hozod a párdlimat. — Szívesen. — Én meg, hogy könnyítsék rajtad, majd viszem a te batyudat. Ne add ide. Zálogul. Manó nevetett és odaadta a kis batyut. — Hadd lám, mi van benne ? — Ejh, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki. Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda és honnét jön. (Folytatása következik.) Nemesség vagy gentry?*) Írta: Horváth Gyula. ír. A tisztes matrónákat, a tűzről pattant menyecskéket, a szelid kis leánykákat az idős dámák, a szellemdús hölgyek, az előkelő, ideges kisasszonyok váltották föl. Az előbbiek a maguk kenyerén, a maguk keze után éltek; ez utóbbiakat a magukéból vagy máséból, de el kell tartogatni. És ezért »a költői kinézésű ifjak« előbb a takarékpénztárak betéteit, meg a hiteltelekkönyveket tekintik meg, mielőtt a sokat mondó sóhaj keblükből föltörne, s ábrándos szemük a cices vagy pschuttos kisasszonyok bájain el-eltévelyegne. Régebben az ifjak elvették a leányokat, most csinálják a partiiekat. S a predicatumok és czimek szorgos és pontos előszámlálása után örömmel tudatják a vidor szülők a komoly ifjak bánatos egybekelésének napját. Az uralkodó házak e conventionalis szokása, mióta a papiros, nyomtatás és posta bélyeg oly olcsó lett, általánossá vált-------és nincs is ebben semmi rész; a nép souverainitás társadalmi érvényesülését fedezheti föl benne a »finom társalgó« szerzője és ezzel kibővítheti a legújabb kiadását. Egyik régi krónikásunk a magyarok Pannon földén való megtelepedésének indokát abban találta, hogy őseink itt lovaik számára dús kövér legelőt, meg jó vizet találtak. Hát lehet igaz, hogy őseink nem hazát, hanem legelőt kerestek itt; de hogy ebből a terjedelmes legelőből haza lett, és a legelőkereső csikósokból egy nemzet, ebben annak is lehet valami kis része, hogy ezen a nagy puskámon nemcsak a lovaik találták meg a kövér füvet, meg a jó vizet, hanem ők is a családi otthont. Otthon nélkül nincsen haza. Kinek vágyai, czéljai, érdekei, szokásai azon a kereten mindig kívül esnek, melyben ő mozog, annak nincsen otthona. Bármi hívogató és kedélyes a házi tűzhely pattogó lángja, nem ez vonzza a családtagokat e köré, hanem az a szelid fény, ami a jó nő, az a ragyogó *) Lásd a »Nemzet* 866. (jan. 29.) regg. számát. Mai számunkban egy iv melléklet rag csatolva, Budapest, január 31. Magyarországban régi és erős a rokonszenv az olasz nemzet iránt. Nemzeti nagylétünk legfényesebb napjaiban már szoros volt a viszony köztünk, nemzeti culturánk az olasz művészet, szellem és tudomány emlőin növekedett nagggyá a nápolyi Anjouk és a Hunyadik korában. Corvin Mátyás az olasz politikai művészet tanítványa, az olasz renaissance embere volt, mert az nem igaz, amit újabban gyakran írunk, hogy a magyar cultúra a németen alapul. Magyarország nem másod, hanem első kézből vette mindig a civilisatió vívmányait és valamint mostan sokban inkább az angoloktól és francziáktól tanul, mert tőlük tanulhat legtöbbet, úgy tanult az olaszoktól, mikor ők haladtak a művelődés élén, és ezen az útón Magyarország jóval előtte járt Németországnak, mely nagy Lajos és Mátyás idején, mikor Budavára az európai haladás egyik fénypontja volt már, még sötét barbarismusban aludt. Később súlyos nemzeti csapások akasztották meg mind Olaszországban, mind Magyarországban a nemzeti és nehezítették a cultural fejlődést, és ebben a százados korszakban a két nemzet egyaránt és mondhatni együtt küzdött azon helynek visszavívásáért, mely az európai népek sorában megilleti. A hosszú súlyos küzdelemre bekövetkezett diadalaink után tehát a magyar nemzet a legőszintébb örömmel láthatta, hogy a régi viszony most sem szakadt meg, és hogy a regenerált osztrák-magyar monarchiához szoros és bizalmas barátsági viszony fűzi a regenerált Olaszországot. Ez a szempont az, melyből benső megelégedéssel és elégtétellel fogadtuk M a n c ini legújabb nagy horderejű, sőt mondhatni nagyszabású nyilatkozatát is, mely minden ellenkező híresztelésekkel szemben újabb megerősítése és megpecsételése a monarchiánk és Olaszország közt most már évek óta fennálló és mindkét félre nézve oly üdvösnek, az európai békére nézve oly fontosnak bizonyult viszonynak. De különösen lapunk annyival nagyobb elégtétellel fogadhatja e nyilatkozatot, mivel csaknem szóról-szóra ugyanazt mondtuk Olaszország magatartásáról, amit e nyilatkozat mond. Constatáltuk volt ugyanis azokkal szemben, akik azt állították, hogy Olaszország eddigi politikai rendszerét és szövetségeseit elhagyva, velük szemben Angolországhoz csatlakozott, hogy Olaszország részéről igenis történt közeledés Angolországhoz, mert Olaszország jogos coloniális törekvéseiben Angolország barátságára utalva van, de azért, ha Olaszország mint gyarmatosító hatalom Angliával megy is, európai politikájában, mint európai hatalom, ragaszkodik a continentális béke egyik legfőbb biztosítékául szolgáló eddigi politikájához és szövetségeseihez. Hogy Mancini politikájában ezt a kettőt egyesíteni, mind a kettőben a kellő mértéket és határt megtalálni tudta, hogy Olaszországot oda tudta állítani, mint összekötő kapcsot oly hatalmak és törekvések közé, melyek már-már összeütközni látszottak, ez mutatja, hogy Olaszországban a politikai művészet traditiói nem haltak ki, mutatja, hogy Olaszország nagy megteremtőinek méltó utódja, hogy Olaszországnak egy nagy államférfiuval többje van. Mancini azzal az elszánt és emelkedett önérzettel szólott, mely az emelkedő nemzetek vezetőit megilleti. De szólott egyúttal azzal a higadt mérséklettel, mely megilleti azt, aki létét már biztosította és bizton tekinthet még nagyobb jövő elé. Az elnyomott Olaszország, melynek nem volt veszteni valója, a béke folytonos fenyegetése, a forradalom első képviselője volt. A mai Olaszország azon meszsze tekintő aspirátiókban is, mely a politikai életerőtől elválaszthatatlan, a béke érdekeit kívánja szem előtt tartani, békés fejlődés útján kíván haladni, és kijelenti ünnepélyesen, hogy minden idegen jogot respectálni fog. Hogy Olaszország, mely egész fekvésénél valamint népesedési viszonyainál és népének adományainál fogva gyarmatosításra van hivatva, nem akar elmaradni abban, amit Mancini a gyarmatosítás általános keresztes háborújának nevez, azt nagyon természetesnek és jogosnak tartjuk. Hogy e jogos törekvésében a lojalitás és a jogtisztelet útján akar megmaradni, hogy újabb birtokszerzéseknél oly területekre gondol, melyeken fennálló jogokkal öszszeütközni nem fog, az iránt megnyugtathat mindenkit a kijelentés, hogy a földközi tengerben — ahol minden talpalatnyi földnek meg van a maga ura — változtatásokat kezdeményezni nem akar. Ha ily kezdeményezés mástól ered, akkor természetes, hogy Olaszország ép úgy, mint a többi hatalom is elsősorban a maga érdekeinek biztosítására fogna gondolni, és ezt is kijelenti Mancini egész őszinteséggel. De ilyen kezdeményezésre tudtunkkal nem készül senki sem és sem Francziaország Tripolist, sem Spanyolország Marokkót nem fogja bántani. Az olasz katonák tehát, ha verekedni is fognak a Mahdi csapataival vagy más exoticus népekkel, de nem európai hadakkal fognak verekedni. A pénzügyi közigazgatási bíróságról. D.) Az emberi természet gyengeségeihez tartozik, hogy azután vágyódik, amije nincs, és mihelyt elérte vágyainak czélját, azt eléggé meg nem becsüli. Az emberi természet e gyarlóságán alapul főleg a gyermekjátékszerek óriási consumtiója. Nagyon kevés oly gyermek van és ezeket szoktuk az okos gyermekeknek tekinteni, akik játékszereiket meg tudják becsülni ; rendesen azonban rövid idő alatt közömbösek azok iránt, sőt rombolják s ezen apró kis Bontó Pálok között még nem a legrosszabbak s leghamarább s megnyerik a szülői bűnbocsánatot azok, kiket a tudvány és a fürkészet szelleme vezet arra, hogy játékszereiket elemeikre szétbonthassák, csak azért, hogy a gépezet vélt titkát felfedezhessék. A népek és nemzetek fejlődésében is hasonló lélektani észleleteket tehetünk s levonhatjuk, megfejthetjük abból azon tapasztalati tanulságot, hogy ép a fejlődés korszakában leggyakrabban változtatják institutióikat. Korunkban a szabadság ifjú zsenge korszakában világszerte egymást érték az institutiók változatai s mennél rohamosabb volt valamely téren a reformok alkotása, annál nagyobb volt a Rontó Pálok gyönyörűsége s csak igen gazdag, tehetős népcsaládok győzték a rombolásokkal versenyző újabb meg újabb alkotások s reformkísérletek nagy költségeit. Mi sem lehettünk ettől mentve és a magunk kárán okulhattunk igen sok részben. Az elhamarkodott bírósági szervezetünk már több pasison ment keresztül s még most sincs betetőzve, de a lázas reformok korát már túléltük. A közigazgatási bíróság szervezetével már óvatosabban haladunk. Eleget sírnak ugyan a politika Rontó Páljai, kiknek az institutiók változtatásában telnék gyönyörűségük, de a kormány csak a lassú, szerves fejlődés útját követi. De ha a reformok lázas korát túléltük is, — nem kevésbé aggályos jelenség lenne az, ha az oly nagy jelentőségű reformintézmény iránt, mint a pénzügyi közigazgatási bíróság intézménye, m oly közömbösséget tapasztalnánk, mely igazolná, hogy vívmányainkat kellő értékük szerint megbecsülni nem tudjuk. Ez a politikai éretlenségnek ép oly jele lenne, mint a nyughatatlan rombolási s ujjítási vágy. A pénzügyi közigatási bíróság intézménye egy jól megfontolt s oly merész reform volt, melynek párját nem leljük sehol, mely hatáskörében fölülmúlja a művelt nyugati államok közigazgatási bíróságainak jelentőségét annyiban, hogy épp azon téren nyújtja a bírói jogszolgáltatás biztosítékát, mely téren azt a nyugati államok közigazgatási bíráskodása szűkkeblűen kizárta. Ez intézményünk tehát a szabadelvű balladáénak oly tényleges bizonyítéka, melylyel szemben az ellenzék részéről hangoztatott reactionárius áramlat vádja elnémul, oly annyira elnémul, hogy ezen reformintézményünket lehetőleg agyonhallgatják. Annál inkább kötelességünk tehát ápolni ezen intézményt, mely nem az ellenzék vívmánya, hanem a szabadelvű kormány és szabadelvű párt alkotása a joguralom s jogbiztonság védelmére. A képviselőház tegnapi ülésében tárgyalta s elfogadta a pénzügyminiszter előterjesztését, melyben minden gravamiális felszólalás és sürgetés nélkül kérte ezen reformintézményünk sikeres működéséhez megkívántató költséget s a törvényhozás azt készséggel meg is szavazta. Nem lesz talán felesleges ezen alkalomból a pénzügyi közigazgatási bíróság múlt évi ügyforgalmi kimutatását néhány megjegyzéssel kísérni, annyival inkább, mert ezen ügyforgalmi kimutatás lényegesen megszilárdíthatja a bizalmat ezen bíróság működése iránt, melyről nem egy oldalról azon vélemény nyilváníttatott, hogy bírói hivatása helyett a kincstár érdekét fogja szem előtt tartani. Midőn azonban ezen bíróság érdemleges határozatainak majdnem felerésze feloldó és megváltoztató határozatokat tartalmaz, bizonyára alaptalannak lehet nyilvánítanunk a fentebbi véleményt, melynek cáfolatára szolgálnak egyúttal azon számösszeg tételei, mely szerint kivált az eddig annyira sérelmesnek ismert jogilleték és bélyegilletékek rovatai alatt bíróilag megállapított összegek 20 százaléknyikereskedést tüntetnek fel. Feltűnő e mellett, mint azt egyik jogi