Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)
1885-02-23 / 890. szám
Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk ,L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 890. (53 ) szám. KIADÓ HITATAII. Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földtári! Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és hsti kiadás együtt: 1 hónapra .............. 3 írt 3 hónapra .......................... 6 é 11 hónapra ............................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havanként 35 kr., negyedévenként 1 » Reggeli kiadás. Budapest, 1885. Hétfő, február 23 IV. évi folyam. Egyes szám 4 kr. Budapest, február 22 A bűnvádi eljárás alapelvei.*) 10. A vádelv, azon fontos kérdések közül, melyek legközelebb a bűnvádi eljárás tárgyában összehívott enquette elé kerülnek, bizonyára egyik legfontosabb. Folytatom hát e kérdéssel összefüggő fejtegetéseimet. Nem minden cselekményre, mely az anyagi büntetőtörvényben helyet foglal, lehet korlátlanul kiterjesztve az államügyészség vádköre. Az indítványi cselekmények, hol a magánérdek túlsúlyban van a köztekintetek fölött, az anyagi törvény rendelkezése szerint csak a sértett fél indítványára üldözendők. Ha a sértett fél nem akarja, úgy a közvádló ily cselekmények miatt a büntető eljárás gépezeteit mozgásba nem hozhatja. De ha a sértett fél a büntető eljárás megindítását kívánja, úgy az államügyészség működésének mi sem áll útjában. E ponton merül fel azon elvi jelentőségű kérdés: váljon minden, a sértett fél indítványára üldözendő cselekménynél szükségese a közvádló közvetítése, vagy a fél egyenesen a bíróság elé lép, maga lesz-e vádló? E kérdést a főmagánvád neve alatt ismeri a tudomány és erre nézve különböző álláspontot foglalnak el nemcsak az elméleti szók, hanem a törvényhozások is. Amiben körülbelül megegyeznek, az csak abból áll, hogy a hivatalból üldözendő büntetendő cselekmények területét államügyészségi rendszer mellett a főmagánvád köréből kiveszik, tehát a kérdés csak az inditványi vétség területére van szorítva s a vita azon fordul meg , s valamennyi vagy csak néhány inditványi vétségre engedtessék-e meg a főmagánvád ? A vita irányát itt ismét az anyagi törvény szabja meg, mert az bir befolyással, hogy sok vagy kevés cselekmény van-e inditványi vétséggé alkotva, továbbá az indítvány visszavonhatósága vagy visszavonhatlansága minő mérvben érvényesült az anyagi törvényben, és végre az államügyészség a legalitás vagy az opportutunitás követelményeinek tartozik-e megfelelni ? A német birodalmi törvény a főmagánvádat csak a becsületsértés, és azon testi sértésekre szorítja, amelyeket az anyagi törvény a sértett fél indítványától tett függővé. (414. §.) Az osztrák eljárási törvény ellenben minden, a sértett fél indítványára üldözendő cselekményre kiterjeszti a főmagánvádat. A mi javaslatunk e tekintetben a német birodalmi büntetőtörvényhez csatlakozott, amennyiben a főmagánvádat szintén csak a nem hivatalból üldözendő becsületsértés és a könnyű testi sértés eseteireszorítja. Ezen esetek tehát csak azok, melyekben az állam*) Lásd a » Nemzet. 889. (52). (február 22.) reggeli számát, ügyészség elkerülésével magánvádlóként szerepelhet a fél. Nem lenne talán fölösleges a főmagánvádat kiterjeszteni minden oly indítványi vétségre, melyekben az indítvány visszavonható. Ezen kérdést azonban a pótmagánvád azon szabadelvű rendszere mellett, melyet javaslatunk magáévá tesz, alárendeltnek tekintem. Maga a főmagánvád rendszere nem ismeretlen létező jogunkban sem, hisz a sajtóeljárásban és a járásbíróság előtti eljárásban a főmagánvád elve érvényben van. Sokkal fontosabb a főmagánvád kérdésénél a pótmagánvád rendszere. Az államügyészség azon hatalmi körének, hogy a bűnvádi eljárás megindítása az ő kezében van, correctivumául szolgál a polgárok azon joga, hogy ha az államügyészség a bűnvádi eljárást meg nem indítja, vagy abbanhagyja, vagy a vádat elejti, ők lépjenek a bíró elé és teljesítsék a vádló szerepét. A kérdés már most az: minden polgárnak föltétlenül joga legyen-e erre, vagy az csak a büntetendő cselekmény által érdekeltek bizonyos csoportjára szoríttassék ? A Gneist által védett actio populáris intézményét nem pártolhatjuk. Hogy minden polgár, tekintet nélkül arra: háromlott-e reá a büntetendő cselekményből kár, a biró elé mehessen s az államügyész által bűnvádi eljárásra alkalmatlannak talált ügyet újra felvegye vagy folytassa, az ily rendszer a visszaélések egész özönének nyitna kaput. A zsarolók kenyérkeresete lenne a vádlás. Az ellenőrzés czélja meg lenne hiúsítva, de különben is a szabad sajtó korában ily nemű ellenőrzésre nincs is szükség. Ezért mi csak helyeseljük, hogy a magyar javaslat a pótmagánvádat azoknak, kiket a bűntett sem közvetlenül, sem közvetve nem sértett meg, meg nem adja, hanem a pótmagánvád jogkörét a büntetendő cselekmény által közvetlenül károsítottak csoportjára szorította. Ismételten hivatkozom e ponton Carrarára, ki a polgárok átalános vádjogáról szólva így nyilatkozott: »Nos tehát? Én szabadelvű vagyok, ezzel dicsekszem. Nem a holnap, hanem a ma és egy félszázados múlt szabadelvűségét értem. De habár szabadelvű vagyok, mégsem szavazhatok valamely rendszerre pusztán csak azért, mert szabadelvű, midőn azt látom, hogy e rendszer nem egyeztethető meg a renddel. Ghedini hires sonetjével válaszolok: Sei pur tu, pur ti veggo, o gran latina, mutasd meg Fabriciusodat s ekkor megadom a szabad vádjogot, mely Rómában cuivis,de populo engedtetett.« Egyébiránt elmondhatjuk, hogy a pótmagánvád azon rendszere, mely a törvényjavaslatban érvényesül, a legszabadabb elvű, mi legislatív műden eddig a continensen kifejezésre jutott. A pótmagánvád ki van terjesztve minden cselekményre és nemcsak a sértett fél, hanem mindazok élhetnek ezzel, kiknek élete, testi épsége, személyes szabadsága, polgári állása, vagyona vagy más joga ellen követtetett ,el büntetendő cselekmény. De így van jól. Az államügyészség hatalmi körének ez képezi a valódi ellensúlyát. Ha tudja az államügyész, hogy elejtett indítványát azonnal magáévá teheti a károsítottak egész csoportja, úgy indokolatlan indítványelejtések csak a legritkábban fordulnak elő. Javaslatunk rendszere itt még az osztrák javaslatot is túlhaladja, mert valószínűleg nemcsak a polgári kártérítésre jogosítottakat akarja pótmagánvád emelésére följogosítani, mint ezt az osztrák törvény teszi, hanem ezen a körön túlmegy. Hogy mennyiben megy túl, azt mindenesetre tüzetesebb fogalom-meghatározásban lesz szükséges körülírni, mint az a 7. §-ban történik, mert így a pótmagánvád emelésére jogosítottak kérdése igen eltérő felfogásra szolgálhat alapul. Ez azonban részletkérdés. A fő az, hogy javaslatunk a legszabadabbelvű magánvádrendszert tette magáévá, mely valódi ellensúlyát képezheti az ügyészi vádjognak, és ezt igénytelen nézetünk szerint teljes erővel kell felkarolnunk, és minden oly kísértésnek ellene kell állnunk, mely talán a német birodalmi büntető eljárási törvény mintájára az ügyészi vád egyedárusságot kívánná hazai talajunkba ültetni. A német birodalomban a pótmagánvád rendszerét teljesen mellőzték. A javaslatban legalább az indítványt cselekményekre kiterjesztették, de a birodalmi gyűlés igazságügyi bizottsága még ezen szűk körre szorítva sem fogadta azt el. Az ügyészi vád egyedárusság ellen abban kerestek correctivumot, hogy az államügyészség vádjogát a bíróság utasításainak vetették alá. A hatalmi körök teljes összezavarása az, ami a német törvény 170 — 175 .§-aiban kifejezésre jut. Alig van a német birodalmi törvénynek intézkedése, mely élesebb támadásoknak lett volna tárgya, mint épen a vádelvnek ily alapos kiforgatása. És méltán. Élénk is a remény a német tudományos világban, hogy a revisio elsöpri ezen rendszert, mely a bírót teszi vádlóvá. Dr. WLASSICS GYULA: BELFÖLD. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 22. Jókai uj regénye. (»A Czigánybáró.« Irta Jókai Mór. Budapest, 1885. Révai testvérek kiadása.) Mindig tartózkodva nyúlok a tollhoz, valahányszor a »Nemzet« hasábjain Jókai Mór egy-egy újabb munkájáról kell számot adnom. A legterhesebb békét, a kritikusi szabadság korlátozását egész súlyában érzem ilyenkor. Van okom reá. Jókaival, szívélyes házigazdámmal szemben, sem a gáncs, sem a dicséret szavát nem szabad hangoztatnom. Ha saját otthonjában kérdőre vonom: az illem törvényeit sértem meg; ha kiváló tulajdonságait dicsérem : az író szerénysége támad ellenem, s az is megtörténhetik, hogy némelyek összefüggést keresnek tollam perczegése s ama viszony között, melyben a szerkesztő és régi munkatárs állnak egymáshoz. Ne tűnjék föl tehát a szíves olvasó előtt, ha Jókai legújabb regényéről szólva, a kritikusi tollat egyszerűen félreteszem, s a »Czigánybáró«-t minden commentár nélkül vezetem színe elé. A jövevény, úgy hiszem, eléggé érdekes alak arra, hogy figyelmet és rokonszenvet ébreszszen még akkor is, ha jó tulajdonságait ékes szavakban nem kürtöli világgá a bemutató. Jókai regénye a múlt század elején játszik, abban az időben, mikor a temesi bánság, a mostani »magyar Kánaán« csak az ínségnek és a nyomorúságnak hazája volt. Ez időben az egész nagy kerületnek csak egy gazdag földbirtokosa volt: Botsinkay Gáspár, s ő is azzal a politikával gazdagodott meg, hogy nem fogott fegyvert a hitetlenek ellen, hanem ellenkezőleg kereste a temesvári basa barátságát. Botsinkay Gáspárnak a harmadik feleségétől született nagy későre egy fiacskája: Jónás, regényünk hőse, a későbbi czigánybáró. Gáspár ur azonban nem sokáig élvezhette a családapa nyugodt boldogságát. Savoyai Eugen herczeg szétverte a hatalmas török ármádiát, Mehemed pasának futni kellett s vele együtt futott Botsinka egyetlen gazdag földbirtokosa is. A két hatalmas urnak csak az okozott gondot: mit csináljanak gazdag kincseikkel ? Mehemed csak nem rég kapott Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, s Botsinkay kincsei, az arany, ezüst edények, kelyhek és clenodiumok talán még több értéket kép- viseltek. Végre abban állapodtak meg, hogy a kastély kertjében dugják el rengeteg kincseiket. Valami hosszú föld alatti folyosót áshattak, mert négy nap és négy éjjel folyvást tartott a munka. E közben éjjel nappal hallatszott az öreg ágyuk bömbölése, melyekkel Savoyai Eugen Temesvár bástyáit törette. Végre Mehemed pasa feladta a várat, a győztes vezér pedig szabad utat nyitott neki, hogy elköltözhessék egész seregével, minden podgyászával. Temesvár elestének hírére Botsinkay Gáspár és szekérre ültette a feleségét meg a kis gyermekét s megrakodva aranynyal, kiment Oláhországba. »S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta paradicsomot elhagyá: — azzal biztatta magát, hogy majd nagyhamar vissza fog ő megint kerülni. — Hatalmas úr a szultán ! Boldogok a kik az ő palástjának árnyékába menekülnek.« Mindez azonban másként volt megírva a sors könyvében. Botsinkay sok hányódás után, török földön végezte életét, míg neje és a fia Viddinben maradtak, küzdve a nyomorral és megpróbálva minden kenyért kínáló életmódot. A jó asszony amellett olvasásra, írásra oktatta kis fiát, elmondva azt is : ki volt az ő apja ? milyen hatalmas ur volt távol Magyarországon, mennyi gazdasága volt! Jónás urfi nemsokára anyját is elveszítette, de kapott apja örökségéből száz aranyat s ezzel megindulhatott Magyarország felé, hol ekkor tájon hirdették ki a közkegyelmet az elzüllött számüzötteknek. Temesváron a német kormányzónál aláírta a reversalist, hogy a császárnak híve fog lenni, a kormányzó pedig melléje rendelt egy katonai comissariust, meg egy indzsellért, hogy a statutiót végezzék el vele. A »Czigánybáró« regénye voltaképen ezen a ponton kezdődik. Jókai ismert humorának egész gazdagságával írja le a botsinkai beigtatás comicus szertartásait s a falu végéről előszedett czigányasszony , Czafrinka tanúskodását. Ez a czigányasszony veti ki a kártyán jövendőbeli szerencséjét is. — »No neked ugyan szerencse áll princzerkém ! — Nemsokára meg fogsz házasodni. Amit a feleséged a menyegző éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; de még annál kétszerre gazdagabb.« Jónás urfi e jóslat után indul útjára, hogy Magyarország szépei közt magának asszonyt keressen. Megismerkedik Feuerstein generálissal, s ez Sugoviczára a szerb nábob, Loncsár uram házába utasítja. Az apa és leány itt egyaránt furcsa teremtések. Arzena, hogy »szivének az erejét kiismerje« majd tréfás, majd bántó játékot űz vele. Loncsár uram pedig oda ígéri neki a leányát, de csak az alatt a föltétel alatt, hogy előbb báróvá kell lennie. Jónás urfi most azzal az elhatározással indul a világnak, hogy Feuerstein báró segélyével fogja megszerezni a föltételéül szabott báróságot. Amint épen tervei felől ábrándoznék, egy postagalambot lát repülni a feje fölött. Titkos tudományával magához csalogatja, felnyitja a szárnya alá dugott levélkét, s mert németül nem tud és nagyon kínozza a kíváncsiság, imádságos könyvének hátuljára betű szerint lemásolja az egész levél tartalmát. A galamb most már repülhet tovább. Feuerstein báró egész passióval oktatja Jónás urfit azokra a szép ismeretekre, melyek a bárói czím elnyerése végett szükségesek. Vidám tréfákban gyönyörködő társaság előtt teszi le az erényesség, vallásosság, hűség, nemesség, illendőség, vitézség és bölcseség próbáit s egyúttal a német nyelvet is elsajátítja annyira, hogy kérdezősködésből szerzett tudományával, megérti az imakönyv táblájára lemásolt levelet is. Szólt pedig a levél fordításban e képen: »Kedves majmom ! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond, aki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, akit eddig a czigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot, s fut vele te hozzád. Kérlek, segítsd bele a hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában többé. — Csókollak ezerszer. — A te vadrózsád.« Jónás urfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét találta volna meg. Még virradat előtt megszökött Feuerstein kastélyából s azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő megeszi.« Falujában Jónás urfit újabb meglepetés várja. A jó Czafrinka nincs többé: megégették boszorkányság vádja miatt. A botsinkai pap vitte a máglyára, mert az este, hogy Jónás urfi megérkezett, két ezüst kanál tűnt el az asztaláról s a pap Czafrinkától hiába követelte, hogy adja elő a nála eldugott kanalakat. Szaffi, a boszorkány fiatal leánya, erős zokogásban tört ki, amint elmondta a rémületes történetet: Oh drága jó anyám, csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja. Jónás urfi megezirógatta a leány fejét: — De- hogy megy te a pokolba. Nem megy oda. Úgy is az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül. Jónás igazat mondott: Czafrinka csakugyan nem látta a kanalakat. Jónás urfi rejtette el azokat az ágy terítője alá a pap szobájában. Meg is leckézteti érte a tisztelendő urat. Látod te képmutató ! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem azt mondtad : »nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál« s íme tanúbizonysága ez a két kanál, mely miatt halálra kínoztattál egy szegény ártatlan lelket, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyban. A papot annyira megriasztotta ez a fölfedezés, hogy Jónás urfit keresztlevél, dispensatio nélkül azonnal összeeskette azzal a másik bolonddal, hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Jókai költői lendülettel rajzolja a fiatal pár idylli boldogságát s a kastélyban töltött első éjszaka álomlátását, mely Botsinkay Jónást újra gazdag és irigyelt emberré teszi. Mehemed kincsei csakugyan előkerülnek; az elhagyatott kastélyba beköltözik a régi pompa s most már ötlovas hintókon jönnek a vendégek a gazdag urasághoz, kinek annyi a kincse, hogy még a királynak is ajándékozhat belőle. Egész szekérsor szállította az ezüstpénzzel teli hordókat Mária Terézia udvarába és soha jobbkor nem érkezhetett volna a Bocsinkay által küldött pénz a császárvárosba. Mária Terézia ez időben minden oldalról ellenségtől körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt a hatalmasokkal szemben. Botsinkaynak többé nem kellett könyörögni a kitüntetésért; megjött magától a Szent István-rend lovagkeresztje s vele a bárói czim. »Czigány báró«-nak titulálták a háta megett, mert olyan barna volt a képe, mint a czigányoké; de a bécsi udvarnál tárt karokkal fogadták, s most már Arzéna is édes örömest nyújtotta volna kezét a gazdag örökösnek. Köszönöm a gráciát ! mondta magában Botsinkay. Bárói koronát már kaptam hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona lesz belőle, — nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni ! Csak egy gondolat bántotta ezentúl Botsinkayt: attól rettegett, hogy Szaffit elveszítheti. A királyné kedvencz udvari bolondja — az ő kenyeres pajtása — ezen a baján is segített. Elhitette a felséges asszonynyal, hogy Botsinkay elfeledi a latin Miatyánk »fiat voluntas tua«-ját, s rávette őt, hogy a jámbor ember számára sajátkezűleg írja fel azt az egy pár deák szót egy összehajtott papírlapra. Az a papír pedig nem volt más, mint Botsinkay folyamodása a királynőhöz, melyben először azt kérte, hogy a királynő őt és Szaffit a tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, akinek egyéb neve nem ismertetik. Ezt az instantiát szentesítette a királynő a hátlapra írt nevével és a »fiút volantas tua«-val. Szaffi pedig, kiről Botsinkay azt állította, hogy egyéb neve nem ismertetik, mikor a pécsi püspök, esküvőjén, azt kérdezte tőle : mi a neve, mi a vallása? szelid, csendes hangon ezt válaszolta: »Igenis, van nevem. Apám volt Szaffi Kulikbán a tatár Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed temesvári pasa leányának férje. Anyám keresztény volt (Isten nyugtassa meg !) a szent keresztségben Zsófi keresztnevet kaptam. Itt vannak az írások, amik mindezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az anyám halálán volt, elmondá az anyámnak azt a titkot, hogy hova vannak elrejtve Mehemed basa kincsei s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott azon a helyen, s várjunk rá, mig egyszer a Bostinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból és birtokát elfoglalja, akkor közöljük vele ezt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznők , egy titkot őriztünk. Ami aztán történt: Isten akarta, hogy így történjék.«* Érezem és be is vallom őszintén, hogy e rövid vázlatban épen szépségeitől fosztottam meg a »Czigánybáró« történetét. A költői művek kivonatai rendszerint azokhoz a másolatokhoz hasonlítanak, melyek csupán körvonalaikban tüntetik elénk valamely festménynek kiváló tulajdonságait. Látjuk nagyjában a compositiot, olyan amilyen fogalmat szerezhetünk is magunknak felőle; de nem látjuk a művész tulajdonképeni munkáját, mely a színek megválasztásában, az árny és fény helyes alkalmazásában jelentkezik. Az én kivonatomból is az hiányzik, ami Jókai regényét költői alkotássá teszi, a humor pezsgése, az ötletek tűzijátéka s mindenekfelett az előadás bája, mely a »Czigánybáró«-ban eleitől végig bámulatos módon simul a meseszerű történethez. Erről az előadási modorról magáról sokat lehetne beszélni, ha a czikkem elején megjelölt okok hallgatásra nem intenének. Leteszem tehát a tollat, abban a hitben, hogy az olvasó ajánlólevelem nélkül is szívesen látja új vendégét, a »Czigánybáró«-t. SZANA TAMÁS. Budapest, febr. 22. (A képviselőház ülése.) A képviselőház f. hó 23-án, hétfőn d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A főrendiház szervezéséről szóló törvényjavaslat általános tárgyalása. Budapest,febr. 22. (A szabadelvű párt értekezete.) Az országgyűlési szabadelvű párt f. hó 23-án, hétfőn este 6 órakor értekezletet tart. Budapest, febr. 22. (A szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabadelvű párt ma délután 6 órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott értekezletén folytatta és befejezte a főrendiház reformjáról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. A törvényjavaslathoz hozzászólottak: Láng Lajos előadón és Tisza Kálmán miniszterelnökön kívül , Ivánka Imre, Teleszky István, Csernátony Lajos, Török Zoltán, Szilágyi Virgil, Pauner Tivadar igazságügyminiszter, Zichy Antal, Kőrösy Sándor és a horvát képviselők részéről: Pejacsevics Tivadar gr., ki a horvát képviselők nevében terjesztette elő a saját értekezletükön kifejezett óhajtást s azt módositáskép kérte fölvétetni. E módosítás az értekezlet által formuláztatván, elfogadtatott. Budapest, febr. 22. (Az országház építési költségei.) Az országházi országos bizottság ma délben Tisza Kálmán miniszterelnök elnöklete alatt tartott ülésében tárgyalta és elfogadta a végrehajtó bizottságnak az országház építési költségvetésére vonatkozó jelentését, valamint a Steindl tanárral kötendő szerződést és ezt is helyben hagyta. Budapest, február 22. (A horvát képviselők és a főrendiház reformja.) A horvát képviselők Vukotinovich Lajos pártelnök elnöklete alatt ma délelőtt értekezletet tartottak, melyben elhatározták, hogy a főrendiház reformjáról szóló törvényjavaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadják. A részleteknél a 6. §-ba azon módosítás felvételét fogják kérni, hogy abba Horvát-Szlavonország is bevezessék. A §. eredeti szövegében ugyanis Horvátország nincs megemlítve, annak felvétele által tehát eleget kívánnak tenni Horvátország állásának. Az értekezleten jelen volt Bedekovics Kálmán horvát miniszter is. Budapest, febr. 22. (A képviselőház igazságügyi bizottsága.) Az igazságügyi bizottság február hó 23. napján, délután 5 órakor a képviselőházban, szokott helyiségében ülést tart. Tárgy: 1. A főrendiház üzenete a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. évi XX. törvényczikk némely intézkedésének módosításáról és pótlásáról szóló törvényjavaslatra vonatkozólag. 2. A polgárosított magyar határőrvidéken fennálló házközösségi intézménynek megszüntetéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásának folytatása. Budapest, febr. 22. (A függetlenségi és 48-as párt értekezlete.) A függetlenségi és 48 as párt ma délelőtt 11 órakor tartott értekezletén megkezdette a főrendiház újjászervezéséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Mindenekelőtt a törvényjavaslat átalános elfogadás feletti szavazás ügyében elhatároztatott, hogy a törvényjavaslat elvagy el nem fogadása tűzendő szavazásra, miután a beadott határozati javaslatok ellenindítványoknak s nem halasztási indítványoknak tekintendők. A részletek felett hosszas és beható vita folytattatott, azon elvi kijelentéssel, hogy amely pontnál módosítások nem adatnának be, a párt ragaszkodik határozati javaslatában úgyis részletezett elveihez. Az értekezlet a 7. pontig haladt. 17Z "CT IL JP 6 3L. 30. Berlin, febr. 21. (A birodalmi gyűlésből.) A mai ülés folyamában Neumann titkos tanácsos, kormánybiztos azt fejtegette, hogy a malomgyártmányok vámját az osztrák-magyar versenyre való tekintetből kell felemelni. Az ülés végén Windthorst nyolcz napi halasztást kért, hogy a porosz országgyűlés a vallásügyi költségvetést tárgyalhassa. Bismarck herczeg, akinek eleve tudomása volt ezen indítványról, melyet a szabadelvű párt is támogatott, eljött az ülésre, hogy ezen indítvány ellen felszólaljon. Háromszor tette ezt és izgatott hangon fejtegette, hogy a centrumnak és a baloldalnak nincs joguk a birodalmi gyűlés ügyeit a tartománygyűlések kedvéért szüneteltetni; a porosz kormány szokatlan későre hívta be az országgyűlést, mert tekintettel volt a birodalmi gyűlésre, aki két mandátumot vállal, tegye ezt azon meggyőződésben, hogy a birodalom és az egyes államok törvényhozásait ne késleltesse. A birodalmi gyűlésnek a vámtarifa-törvényt gyorsan kell letárgyalni, mert a késedelem félmillió márka veszteséget okoz a vámpénztárnak. A vita azzal végződött, hogy a ház Windthorst indítványát, melyet a »Nordd. Alig. Ztg.« lelkiismeretlennek mondott volt, 137 szavazattal 118 ellenében elfogadta. Budapest, febr. 22. (Mihály szerb exmet r o p o 1 i t a.) Több moszkvai lapban nem rég, így a »Szovremennyja Szvjesztijá«-ban, egy pár tudósítás látott napvilágot, amelyekben az mondatott, hogy Mihály szerb exmetropolitának rosszul megy a dolga a kievi zárdában. Erre a metropolita levelet intézett a Kievben megjelenő »Kijevlyánia«hoz, melyben megcáfolja a róla terjesztett híreket. Ugyane lapban nyilatkozott a zárda elöljárósága is, kijelentvén, hogy a metropolitát a legszívesebben látják, és ha valaki ezt nem hinné, győződjék meg róla tulajdon szemével. Ily előzmények után állított be a »Novo je V re ma« levelezője az exmetropolitához és ez többek közt a következőket mondta neki: »Beszélik, hogy nálunk csakhamar miniszterváltozás lesz. Bizony az én helyzetem szomorú; hazámba még nyugodni se térhetek vissza a nélkül, hogy valami gonosz szándéknak, vagy erőszaknak ne tegyem ki magamat amaz uralkodó részéről, a kit én kentem fel, s a kinek mindenha jó tanácsosa s barátja valók. Kedvem volna letelepedni Moszkvában a szerb templomban, de nem tudom, nem lesz-e kifogása ez ellen az orosz kormánynak.« — A levelező iparkodott őt megnyugtatni, mire az exmetropolita így felelt: »Ki tudja, nehéz időket élünk, hát ha meg nem nyeri Ausztria tetszését. Aztán a mi szerb templomunk is pusztul, vész. A szomszéd parochia lelkésze miséz benne; igazgatása rossz, a boltokért a bért nem fizetik, szóval pusztulásnak indult az egész.« — A levelező végül elmondja, hogy az exmetropolita nagyon szűk viszonyok közt él itten; a nagyobb, kényelmesebb lakásról is pénz hiányában mondott le, lapot nem járat, mert arra sem telik. A zárda főnökétől kapja a »Moszkovszkija Vjedomosztit.» Budapest, febr. 22. (Lengyel-orosz kibékülés.) Az orosz kormány varsói félhivatalosában, a »Varsovszkij Dnevnik«-ben egy magát »ultramontan-lengyelnek« nevező egyén ilyen alapon ajánlja a kibékülést az orosz és lengyel nemzet közt: »Fogadjátok köszönetünket orosz szlávok, hogy nemesen nyilatkoztatok a kibékülésről. Érezzük, hogy mi nem javasolhatunk békeföltételeket. Csupán azt mondhatjuk, hogy megtanultuk ez ideig, hogy nem Oroszország, nem az oroszok voltak okai a régi Lengyelország bukásának, hogy annak bukása után Oroszország ápolta nyelvünket és nemzetiségünket, hogy az orosz czárok jogara alatt élt és virágzott irodalmunk, hogy a mi katholikus hitünk is sok jót tapasztalt az orthodox Oroszországtól,hogy ha a mi helyzetünk Oroszország uralma alatt sűrűn volt összekötve nehézségekkel, annak oka nem az orosz czár, nem az orosz nép valának, hanem a mi összeesküvéseink és függetlenségre vágyó törekvéseink. Ne történt volna ez, mindenha boldogul élhettünk volna az orosz kormány hatalma alatt, valamint hogy nemzetiségünk is megfért volna rokoni összeköttetésben az oroszszal. Igazat adunk önöknek, és ezt őszintén és a világ hallatára teszszük. És ha ti orosz szlávok okvetetlenül akarjátok ismerni ama feltételeket, melyek alapján megbékülhet nemzetiségünk a tietekkel, íme azok: Az orosz császár, a lengyel király, a mi közös, törvényes uralkodónk! A mai naptól kezdve, egyházunk szabályai értelmében úgy fogjuk őt tekinteni, mintha ő, az orosz czár, megkoronázott lengyel volna. Soha meg nem szegjük a császárnak, a mi czá- á runknak tett hűségesküt. Egyházi tanaink erejénél fogva szigorúan elítéljük a múltban elkövetett összeesküvéseinket és felke