Nemzet, 1885. március (4. évfolyam, 896-926. szám)

1885-03-01 / 896. szám

StaKKaÉnNMAft t ferencalek­tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A. kp szellemi részét Diets minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk a­ Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tara, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 896. (59) szám. Reggeli kiadás: EbDö­ffb­rittei, Ferencziek-tera, Athenaeum-épület, fildlitht. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................... 2 írt 3 hónapra . .. . .. 6 - 6 hónapra .................................................. 12 ̇ Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felü­l­­fizetés kávémként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. Budapest, 1885. Vasárnap, márczius 1. IV. évi folyam. Budapest, február 28. Csekély többség az alsóh­ázban, nagy vereség a felsőházban — jutott a Gladstone cabinetnek ma ki, a bizalmi kérdés felvetése alkalmával. Még maga a cabinet nem bukott meg, de politikája megbukott teljesen, való­­színű­leg maga után rántja a kabinetet is. Mert az angol politika, azt hiszszük, nem­csak külügyi, de belügyi tekintetben is, fordu­ló­ponthoz érkezett. Az minden­esetre bizonyos, hogy a Gladstone-kabinet természetes iránya, a külpolitika terén, annyira lehetetlenné lett, annyira nagy kárt okozott Anglia hatalmi állásának, hogy nyugalom és bizalom, a bék­és külföldön az angol politikában helyre nem állhat e kormány alatt, ha az vállalkoznék is, olyan iránynak megkezdésére, mely meg nem felel eddigi politikájának, mert akkor is nemcsak önmagát kellene legyőznie és meg­aláznia, de egyszersmind le kellene fegyve­reznie, váratlan erélylyel és kilátásban alig levő eredményekkel a felzúdult angol közvé­leményt és a felbátorított vetélytársakat, va­lamint tengerentúli népeket, Ázsia közepén ép úgy, mint a Nílus partján. Ha pedig jelentékeny pártváltozás nél­kül egy átmenetes minisztérium váltaná fel a Gladstone-kabinetet, ennek kevesebb erőfe­szítésébe kerülne ugyan a politika megfordí­tása, de gyenge lenne az is, a pártok részé­ről szükséges és tagadhatatlanul nagy áldo­zatokkal járó támogatás kellő erejének és lelkesedésének hiányában. Kétségtelen az, hogy azon nagy veszé­lyek, melyeket a Gladstone-kabinet magatar­tása az angol érdekekre és hatalmi állásra vont, úgy a Nílus partján, mint Közép-Ázsiá­­ban Oroszország kétségtelen előnyomulása folytán elkerülhetetlen szükségessé teszik a politika eddigi irányának és taktikájának gyökeres megváltoztatását. És ha csak azon szerény mértékű elhatározás fogana­­tosittatik is, melyet az egyptomi, illetőleg sudáni politikára nézve Goesében formu­­lázott, midőn kimondá, hogy Sudánt meg­szállni kell Egyptom biztosítása czéljából, akkor is egy nagy erőfeszítést és tetemes költségeket lesz kénytelen Anglia magára vál­lalni, a­mitől — eddig — Gladstone kormá­nya folytonosan visszariadt és talán épen ebből származott folytonos fiascója, Anglia hatalmi állásának folytonos csökkenése és a megol­dásra váró érdek és hatalmi kérdések folyto­nos bonyolódása. A Gladstone kormány ugyanis teljesen megvalósító külügyi politikájában azt a jó régi magyar közmondást, hogy »a tösvény többet költ, a rest többet fárad«. Mert nem akart költeni és ezért nem szervezte az egyp­tomi kormányzást és elharapódzni engedte a sudani lázadást, mikor aztán Gordont, ennek nem leveretése — mi egyedül czélravezető ilyen tartományban, — de lecsillapítására küldé; ezt sem kellő pénzzel, sem kellő katonaerővel el nem látta és így a lázadás győzött. Gor­don, a pénz, a katona és az angol tekintély elveszett. Mindennek jóvátételére most már csak a Goeschen által vázolt politika alkalmas, de erre sok erő, sok pénz kell. így költet a fösvény Gladstone sokkal több vért és pénzt a Nílus partján Angliával, mint amibe került volna bármely feladat, bármely megoldás ha­tározott kitűzése és következetes keresztülvite­le, mert akkor legalább a kitűzött czéltól nem vonatott volna el ,­­ sem egy csepp vér, sem egy shilling. Lustasága pedig állott Gladsto­­nenak abban, hogy amit tett, azt is vonakod­va és későn tette. Mert a cselekvés, politikai irányával merő ellentétben állott ; igy csak kényszerítve határozta el magát először az egyptomi expeditióra, hol Alexandria bom­­báztatása után — teljes tétlenségbe esett ; kényszerítve határozta el magát a sudani ex­peditióra és a nemakarás utáni nyögés min­dig meglátszott rajta, így idézte elő a legna­gyobb válságot a Nílus partján. Hasonló módon nyitott utat Oroszor­szágnak Heratba , felhagyva Afganistán pro­­tectiójával és teljesen elvonva figyelmét Kö­­zép-Ázsiáról, míg az oroszok különböző ártat­lan czimeken nyomultak előre és rövid időn Heratra teszik kezüket ; Így engedte Afrika partjait, német, olasz, franczia által úgy elfoglalni, hogy a felszabadulóban levő fok­földi tartományokon kívül, angol fenható­­ságnak már nem lehet Afrikában helye ; és az utóbb említett tartomány is — lesz Angliának hajószén rakodó stallója, de nem birtoka. Igen, mert Gladstone a modern és de­­mocrata, szabadelvű politikusok minden nagy erényét egyesíti ugyan magában, jól ismeri a tőkeképzés, társadalmi fejlődés, culturális ha­ladás, birtok­demokratizálás, egyház- és tan­ügyi politika minden szabadelvű követelmé­nyeit és hogy mindezekben a kérdésekben neki halhatatlan nagy érdemei vannak, azok­ról Anglia legújabb történetének több fényes lapja fog tanúságot tenni. De az is kétségte­len, hogy meg van benne egyszersmind a demokrata szű­kkeblűsége, a nemzetgazda kizá­­rólagos takarékossági hajlama, a humanista béke- és emberszeretete, az idealista előszere­tete minden népszabadítási törekvések iránt, ha mindjárt azok vandalizmusra vagy idegen hatalmi érdekek érvényesülésére vezetnek is. Epen ezért latra vet és pénzre vált fel min­dent, és akkor bizony a nagy politikát és ha­talmi érdekek védelmét ki kell dobni az ál­lam hajójából, mert bár ezeket sokszor nem lehet megtakarítások és lefegyverzések által elérni. A modern politikai iskolák egy félszá­zad óta állanak azon alapon, melyen Gladsto­ne­­ csak újabban kezd a democratia is érzék­kel bírni a hatalmi és érdekpolitika iránt, bi­zonyítja a franczia és német gyarmatosítás, de ezt már Gladstone nem sajátíta el. Ezért bukott meg politikája. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 28. A KIS KIRÁLYOK. Hegén, öt kötetben. Irta: JÓKAI MÓR. HARMADIK KÖTET. 54 Ez elég akadály. — Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai mivelt népek élő nyelve nyitja meg előttünk a vilá­got, a nélkül itt maradunk a szurdikban. — Tanulni fogom. — Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni ? Nem beszéllek le róla, az igen jó iskola, bár egy kissé »vaskalapos«. Gyalog indultál neki ? — »Apostolok lovain.« — Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a sertésvásárra. Azzal együtt utazhatok Ő egyedül megy. Igen derék, jo­viális ur. Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiú arczát: mit árul el erre a szóra ? — Ha örömöt, akkor a gyöngeség jele,ha dölyföl, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ősellensége kínálja őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját hintáján elviteti a végezélig. Mit mond erre ? Manó nem engedett a szivébe látni. — Igen megköszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem foghatom el. Megmondom az okát. Van egy jó pajtásom, aki eddig tanított arra a kevésre, a­mit felszedtem, s vele beszéltünk össze, hogy a colle­­giumba megyünk. Két különböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne üldözhessenek ben­nünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a horto­bágyi csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat ott bevárja s igy me­gyünk együtt a collegiumba. Már most ha én kocsin mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül abban a pusztában, meg a csár­dájában, a­míg a pajtásom gyalog odáig jut ? Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén. Hát az­ért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom. A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, — volt benne ész is, meg szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a go­romba elutasítás. Adalbert gróf azonban még is gondolt ki vala­mit. Az ő kezei messze elérnek. Ezt a szökevény fiút nem fogja a hálójából kiereszteni többé. Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerülj­ön többé. E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölteritve a reggelihez, halmozva minden íny­csiklandó falánkság. A gróf a tiszttartójáért küldött. Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófnő még nem kelt föl.) A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál fogva. JA két szélső nevetett, a középső ungorkodott. — Hagyjatok neki békét! monda a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a­kivel az este megbirkóztál, hanem fiú, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk után osztályos rokonunk,J­anussy Emanuel. Öleljétek meg egymást. Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulatja. »Egy a mi társaságunkból! Hisz akkor »csau!« Egy álcrázott gentleman! a­ki tourt csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni valamennyinek«. Albino jajgatott is egy kicsit: »héj ! héj! ne olyan nagyon! én nem akarok veled birkózni.« Most aztán egészen helyre volt állítva Gil Blas­­nak a becsülete, azt a kék nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy athletai assautnak a tanújele. Manót odaültették maguk közé az asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megregge­lizett. Mire nem képes egy kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx szigeten szer­zett élményeit, a­mik nagyon mulatságosaknak talál­tattak. Különösen hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a­hol a vadmacskát leírta. Ilyen közel­ről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy szemeiről beszélt, Gil Bias csak úgy méregette a ma­gáét, mintha azokat is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.­­— Abbul pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben megérkezett tiszttartónak ki­adta az utasítást, s beküldte vele a szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.) Látta, hogy a vendégét nem szükség kínálni. Hozzálát, a­mit kedve szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol? Csak egygyel kínálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Bias pedig ugyancsak hozzálátott a sherryhez. — Hát te mért nem iszol bort ? — Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen más ember lesz belőle, mint az előtt volt, én pedig szeretek az maradni, a­ki vagyok. Hanem hát málnav­ízzel is lehet Bruderschaf­­tot inni ! Ez alatt a tiszttartó elkészült az utalványnyal. Adalbert gróf felkörte az asztalról Manót s beleitta a szobájába. — Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, S­áromberkiné számára. — Ennyit adok neki a vityil­­lójáért. — Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen nyugodalmas kvártélyért elég jól van meg­jutalmazva. Vidd el neki. A kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják meg eltávozásodat. A­mint te ezt az írást átadod a vén­asszonynak , az rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemü porontyát s úgy elrepül innen, hopp hírével, hogy senki se hallja ebben az országban többet a hírüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja csak hadd készítsenek uj furfan­gos revanche terveket a jövő éjjelre. Mehetnek már a hi­­don keresztül s ott találják az eresz alatt­­m a nagy­­szemű baglyot, meg a vedlett anyját. A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresz­tül Manót az istállók felé nyiló ajtóig s aztán meg­magyarázta neki, hogy merre juthat kerülő után a posványi lakházhoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák. Azok vígan csörditék össze a kupiczáikat a gránát villogásu curagaóval. »Éljen a kis vadmacska! Por ever!« (Folytatása következik.) Victor Hugo ünnepe, P­á­r­i­s, febr. 26. Victor Hugo összes művei illustrált nemzeti díszkiadásának kiadói, a nagy költő 83-ik születés­napja alkalmából tegnap este a hotel Continental-ban lakomát rendeztek, mely igen fényesen sikerült. Több mint kétszáz vendég jelent meg, köztük Adamné asz­­szony, a Seine-département profetje, a párisi község­tanács elnöke, Kampffen, a képzőművészeti ügyek igazgatója, Houssaye Arséne, az írók társaságá­nak elnöke, Philipp Jourde, a sajtó syndicatusának elnöke, Lecomte de l’Isle, Auguste Vacquerie, Paul Meurice, Palguiére, Dalou, Cabanel, Bodin, továbbá Bitt és Gailhard, az opera igazgatói, Poréi, az Odeon igazgatója, számos művész, a­kik közreműködnek a díszkiadásban és az összes párisi nagy lapok kép­viselői. Az étlapot Leloir Maurice egy rajza díszítette, mely két nőt ábrázol, amint koszorút és pálmaágat tartva kezükben, Victor Hugo mellszobra felé repül­nek. A szobor alak nem igen hasonlít ugyan Victor Hugóra, de a két nőalak igen csinos. A csemegénél Richard az egyik kiadó, nagy tetszéssel fogadott felköszöntőt mondott, melyben kö­szönetet mondott azoknak, akik a nagy mű munka­társainak vállalkoztak. Ezután Victor Hugó felé for­dult , üdvözölte őt, mint legmagasabb megtestesülését a modern Francziaországnak, »mely megelőzi és előre hirdeti a jövő világát«, és átadott neki egy em­lékérmet és a nemzeti diszkiadás első füzetének diszkötésű példányát, a következő szavakat intézve hozzá: »Négy év múlva, huszonöt kötet be lesz fejezve; akkor — miként 1789-iki elődeink — az ön vezetése alatt elmegyünk a Marsmezőre egy új szövetségi ünnepre, hogy azon az oltáron letegyük az ön művét és Francziaország iránti hódolatunkat.« Poubelle, Szajna megye préfet-je a követ­kező felköszöntőt mondta: »Mester! Igen nagy megtiszteltetés rám nézve, Victor Hugó egészségére poharat emelni. Az ön neve, mester, mindent megmond. Magába foglalja mindazt, ami Francziaországban ötven év óta lelkesedést kel­tett, büszkeséget okozott, dicsőséget hozott, vagy fáj­dalmat idézett elő. Köszönettel tartozunk önnek, hogy közénk jött. Eszünkbe juttatja egész világát az emlé­keknek, melyeket meg fogunk őrizni és magunkkal viszünk. Poharat emelek Viktor Hugóra!« Bo­né, a községtanács elnöke így szólt: »Ee­­gedelmet kérek, hogy én is poharat emelhessek dicső mesterünkre. Büszke vagyok, midőn ezt teszem, mert nem pusztán a magam gondolatát fejezem ki, hanem első­sorban kifejezem azt, amit érez egész Páris, amely bámulja és tiszteli legnagyobb költőjét, Victor Hugót. Houssaye Arséne költeményt olvasott fel és nagy hatást keltett, nevezetesen a következő sorral: Il fit le siècle grand des grandeurs de son nom. (Nagggyá tette a századot nevének nagysá­gaival.) Philippe J­o­u­r­d­e, a sajtó syndicatusának ne­vében Victor Hugóra, mint hírlapíróra emelt poha­rat, arra emlékeztetett, hogy a dicső költő 17 éves korában két fivérével együtt lapot alapított, a »Con­­servateur Littéraire«-t, melyet majdnem egymaga írt tele. Később sugalmazója volt az 1848-as »Évé­­nement«-nak és mindenha mint természetes jogot követelte a gondolkozás és irás szabadságát. M o u n e t-S u 11 y, akinek épen akkor hozták el a diszkiadás első füzetét, felolvasta az abban fog­lalt első ódát, melynek czíme: »A költő a forradal­makban«. Az óda 1821. márczius havában kelt. A költő akkor 19 éves volt. A vendégek, amint meghal­lották e fiatalkori verseket, melyekben már nyilvánul­ni kezd a lángész és megnézték a szép aggastyánt, ki fehér keretbe foglalt viruló arczával, merengve nézett végig a lelkes vendégseregen, melytől elkülöníte­tt dicsőségének nagysága — önkénytelenül arra gondol­tak, hogy ezen kiindulási pontból mily fényes pályára lépett a költő és mennyi hallhatatlan művet terem­tett hatvanhárom éven át. Victor Hugo, mélyen meghatva ezen tünteté­sek által, köszönetet mondott két mondatban, melye­ket állva hallgattak meg: »Uraim! — így szólt — Csak néhány szót akarok szólni, mert sokkal jobban­ vagyok meghatva semhogy hosszasan beszélhetnék. Önök mindnyájan, akik engem hallgatnak és akik a franczia gondolatot képviselik, fogadják köszönetemet.« E szavakat hosszas taps és tetszészaj követte. Victor Hugo azután, Edmond Adamné asszonynak nyújtva karját, a salonba ment; ott néhány perczig időzött és azután, a vendégek lelkes ovatiói közepette távozott, unokája, Georges, kíséretében. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. n­ . V . S. Gróf Keglevich István (ki ma is jelesen be­szélt) az általános vita alkalmával felemlítette, igen mulatságosan, hogy a miniszterelnök egy tacti­al nagy hibát követett el, midőn a felsőház szervezése iránti javaslatba nem vette be a választási mó­dozatot is. Mert ha ez benne van, akkor a mérsékelt ellenzék vezérszellemei kétségtelenül úgy bántak vol­na vele, mint a politikai erkölcsök és a felsőházi füg­getlenség megrontására c­élzó kormánykísérlet­­tel, és érveltek volna hatalmasan a kinevezés egyedül alkotmányos, demokrata és üdvös volta mellett. Ezen ékes és pompás támadásokra az­tán a miniszterelnök kijelenthette volna, hogy a felhozott indokok horder­e előtt megadja magát s a választási módozatot elejti. És megmaradt volna kifogástalanul a kinevezési módozat, a­mint azt a javaslat tervezi. Midőn gróf Keglevich István ilyen képecskében mutatá be a »mérsékelt« ellenzéki eljá­rás természetét, sokan voltak kik csak egy elmés ötlet gyanánt élvezték azt. Pedig valóságot vázolt, nem­csak szellemesen de komolyan is. Megjött erre a bi­zonyíték a mai ülésben. A bizottsági szövegezés 9-ik §-a szerint ugyanis a horvát- szlavón országokbeli fő­rendekre vonatkozólag különböző kategóriák állíttat­ván fel, Teleszky István indítványt tett, hogy a censust kimutatni képes főrendek egyformán él­vezzék szavazati jogukat minden vitában és kér­dés felett, akár hol fekszik birtokuk a magyar korona országainak területén. Ismeretes, hogy a tör­vényjavaslatot letárgyalta a szabadelvűpárt köre, részletesen is, teljesen már egy hete. És nem titok az sem, hogy pártunk tagjai az értekezlet határozatai­hoz alkalmazkodnak a fontos módosítások megtétele vagy elhagyása iránt. És végül tudva lehet a tény is, miszerint a kormánypárt nem határoz fontos indítvá­nyok felett a kormány nézetének meghallgatása nél­kül és illetőleg óhajtása ellen. Mindebből önként kiderül, hogy a horvát szlavónországi főrendekre vonatkozó javaslatot a szabadelvű pártkör megvitatta, a kormányelnök helyeselte és a képviselőházban indítványozni Teleszky István lett megbízva. Úgy lát­szik azonban, hogy a mérsékelt ellenzékiek egészen elmerültek a bizottsági szövegezés 9-ik szakaszának tanulmányozásában s nem gondoltak egyébre, mint a kormány nemzetellenes czéljainak kiolvasására és hirdetésére. A mai komikus mérgelődésekből ugyanis teljesen jogosult a sejtelem, hogy »nagy beszédek« voltak elkészülve, hetedhét országra szóló rögtönzések betanulva. Majdnem hallani véljük, miként törekszik Tisza Kálmán a magyar állameszme hatalmi egysége ellen egy újabb merényletet követni el a felsőházi szervezet alkalmából is. Szinte előttem áll Szilágyi Dezső, a­mint eldörgi vádját az alkotmány szellemé­nek settenkedő kijátszása felett s nunc plaudite tekintetet lövell a szélsőbal felé. És látom gr. Appo­­nyi Albertet, a mint a democratia nevében elegáns félkört sétáltat jobb kezével kabátjának baloldali zsebéhez s kihúzza ebből kendőjét ékesen »ele­mentáris« hatású méltatlankodásainak konok is­métléséhez. Majdnem sajnálni lehet, hogy mindezen készülődések kárba vesztek. És én értem a kőszült­­séget, mely a mai jelenet »mérsékelt« szereplőiből kitört, midőn a bizottsági szöveg 9-ik §-ának mély tanulmányozásából felébredve, maguk előtt találták a Teleszky módosítványát a kormányelnöki hozzájáru­lással együtt s kénytelenek voltak dörmögni maguk­ban : »oleum et operum perdidtimus — az opera felsült s a »csepp olaj« nem kenhet phrasisokat. Biz ez igy történt és igazolta gr. Keglevich István fel­tevésének alaposságát, a mérsékelt ellenzékiség termé­szetéről, mely nem azért kap fel valamit (mint fel­kapta gróf Andrássy Gyula után a választási javaslatot) mert abban látja az egyedüli jót, hanem azért mert a kormány egyebet indít­ványoz és ez rész mindig. Bősz lett volna a Tel­eszkyre bízott módosítás is, ha a bizottsági szö­vegben az áll s »kiszolgáltatja hazánk jogát a horvá­toknak«, miut tán hangzott volna vádjuk, azon eset­ben. Ezen természetük ma annyira vitte őket a gyere­kes boszankodásban és nevetséges kötekedésben, hogy még Csanády Sándor is rájuk kiáltott gúnyosan: kanapé processus! Hogy helyes a módosítás azt elismerték dühösen, de mit ér az nekik, ha nem ők proponálták. Ez valódi kijátszás ! Egyébiránt a szélbalnak is volt kellemetlen helyzete t. i. a tegnapi szavazás előtt. »Lenni vagy nem lenni« antisemita: ez volt a szörnyű kérdés, azon pártra nézve, mely magát’ a szabadság egyenlő­ség, testvériség apostolának mondja. És ezen ször­nyű kérdés előtt úgy­ ijedeztek, mintha korteseik lelkeit látnák, illető kerületeik temetőiből. Miután Madarász József nem akart ismét szelíd védangyal lenni s a házszabályok közt egy­­ kecske- és káposzta­mentő­s-t kutatni fel: Helfy Ignácz próbálta meg, mire mehet a Ház szivességével,a bajban vergődők iránt. Hát nem sokra ment,rézint kellett vallani. És ezen színvallásban a »függetlenségi és 48-as párt« részint az antisemitákkal szavazott, nagyobb részint pedig kisuhant a folyosókra. Csak négyen vagy öten szavaztak a szabadelvű haladás nagy táborának hívei­vel. És annak a pártnak, a teljes felvilágosultság, a legnemesebb humanismus és a legszentebb sóvárgá­sok egyik legtisztább embere — Irányi Dániel az el­nöke ! Mondhatom nem irigylendő az állása, midőn hátra néz és mindegyre látja, hogy a civilisationális fejlődés terén mily kevesen követik őt »elvtársai.« B­ELPÖLD, Budapest,febr. 28. (Regnicolaris bizott­s­á­g.)Mihelyt a képviselőház a főrendiház reformjáról szóló törvényjavaslat tárgyalását befejezte, a minisz­terelnök , mint a »Bud. Corr.« értesül, indítványt fog tenni egy regnicoláris bizottság kikül­dése ügyében. E bizottság, melybe 8 tagot a képvise­lőház és 4 tagot a főrendiház választ, a horvát tarto­­mánygyűlés által kiküldött hasonló bizottsággal együtt május vagy június hóban tárgyalná a horvát részről netán felvetendő kérdéseket. Előbb a bizott­ságok alig fogják megkezdhetni tárgyalásaikat. Budapest, febr. 28. (A magánjogi tör­vénykönyv.) Az általános magánjogi törvény­­könyv tervezetének megvitatása czéljából összehívott értekezlet ma délután P­a­u­­­e­r igazságügyminiszter elnöklete alatt ülést tartott és az öröklési jog tervezetében az V. czím 1. fejezetét, mely az örökség megszerzéséről szól, vette tárgyalás alá. Hosszasabb és majdnem az egész ülés időtartamát igénybevevő vitára adott alkalmat azon elvi kérdés eldöntése: vájjon az örökség megszerzése ipso jure történjék, vagy pedig ahhoz örökösi nyilatkozat kivántassék-e. Az értekezlet elfogadta a tervezet azon álláspontját, mely szerint az örökség megszerzése kifejezett vagy hallgatag örökösi nyilatko­zathoz köttetik. Ezen elvi kérdés megoldása után az értekezlet a részletekbe bocsátkozott. A 370. és 371. §§. megvitatása után az ülés véget ért. Budapest, febr. 28. (Szerb és magyar bí­róságok.) Az igazságügyminiszter a következő rendeletet intézte valamennyi ügyvédi kamarához. »A szerb kir. bíróságok a magyar kir. bírósá­gok által elrendelt végrehajtás foganatosítását a Szer­biával 1881. évi május hó 6-án Bécsben a polgári ügyekben kölcsönösen nyújtandó jogsegély iránt kö­tött, és az 1882. évi XXXII. t.-czikkbe foglalt ál­lamszerződés IX. czikkének 2. pontja alapján gyak­ran megtagadják, nevezetesen azért, mert a határo­zatot hozott magyar bíróság a megkeresett szerb bí­róságnál érvényes szabályok szerint nem volt ille­tékes. A most említett szerződési határozmánynál fog­va szükségesnek találtam a szerb törvényeknek az illetékességet megállapító rendelkezéseit beszerezni. Ezek közül az ügyvédi kamarákkal tudomás és a kamarai tagokkal leendő tudatás végett közlöm azo­kat, a­melyek a hazai közönséget főleg érdeklik, a­melyek alapján t. i. a külföldi bíróságok illetékessége a szerb bíróság által is elismertetik. Ilyen a szerb törvénykezési rendtartás 34. §-ának következő rendel­kezése : »A szerződés teljesítésére vagy érvényteleníté­sére vagy a szerződésből eredhető károk megtéríté­sére vonatkozó perekre azon bíróság illetékes, a­mely­nek területén a szerződés teljesítendő, ha a szerződés teljesítésének helye megállapítva nincs, az esetre azon kerület bírósága az illetékes, a­melynek területén a szerződés köttetett.« Látható ezekből, hogy a szerb kir. bíróságok a külföldi bíróságok illetékességét főleg azon esetek­ben ismerik el, a­midőn a felek között a külföldi bí­róság területéhez tartozó helység van teljesítési hely­nek megállapítva. Ugyanezen elv irányadó a szerb bíróságra nézve a váltóknál is, és a külföldi bíróságok illetékességét a szerb bíróságok csak akkor ismerik el, ha a váltón fizetési helyül a külföldi bíróság területéhez tar­tozó helység van feltüntetve. A szerb kereske­delmi törvény 80. §-ának ide vonatkozó 8-ik pontja ekkér szól: »Az idegen váltónak tartalmaznia kell a helyet, hol a váltó fizetendő. Az intézményezett neve mellett előforduló hely, ha magán a váltón kü­lön fizetési hely kijelölve nincsen, fizetési helynek és egyszersmind az intézvényezett lakhelyének is te­kintetik.« Feremlítendőnek tartom, hogy a szerb törvé­nyek az 1868. LIV. tcz. 35. §-a második bekezdésé­nek megfelelő illetékességi szabályt nem ismerik. Ennek következménye az, hogy a szerb bíróságok a végrehajtás foganatosítását jogosan tagadják meg, oly magyar határozatok alapján, a­melyeknél a magyar bíróság illetékességét pusztán arra alapítja, hogy a könyvek az ő hatósága alá tartozó helyen vitetnek (hivatkozott államszerződés IX. czikkének 2. pontja.) 1883. évi október hó 31-én 41,232. sz. alatt kelt rendeletemben, tekintettel az említett államszer­ződés XIII. és XV. czikkeire, a hazai végrehajtató feleket saját érdekükben figyelmeztettem, hogy a szerb bíróság előtti eljárásnál képviseltetésükről gon­doskodjanak. Ezen figyelmeztetést azzal egészítem ki, hogy a képviseltetésükkel megbízott szerb ügyvédet a szükséghez képest esetleg már eleve utasítsák, mi­szerint a végrehajtás foganatosításának nem indokolt megtagadása esetében a szerb törvényekben engedett jogorvoslattal éljenek, mert az államszerződés 2-ik czikke szerint a két szerződő fél bíróságai nyújtván egymásnak polgári ügyekben a jogsegélyt, a felek pa­­naszszal tulajdonképen csak akkor élhetnek, ha a

Next