Nemzet, 1885. május (4. évfolyam, 956-985. szám)

1885-05-30 / 984. szám

SzERKESSJiTCsra'. Jpersncssiek­ tsre, Athenae­um-építjje.t» !• emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztöség­h­ez intézendő. Bem­entetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Így mint előfizi­k a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám 4 kr. 984 (147) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1885. Szombat, május 30. IIJARD-HIVATAT,­ Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..................................................... 2 frt. 3 hónapra .. .. ...................... .................. 6 » 6 hónapra ..................................................... 12 * Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. gasaagsrsgsjij':ij. ■ i­­tje,zi­.m .- ,v. :■ »'«*­ : IV. évi folyam. Budapest, május 29 Az alkotmányos élet visszaállításával, közművelődési intézeteink bizonyos fokig vesztettek egykori jelentőségükből. A­míg a nemzeti élet minden érvelése csak bennük lüktetett, szükségkép átalánosabb és melegebb volt az érdeklődés, mely feléjük fordult, fon­tosabb és egyetemesebb a feladat, mely rájuk hárult. Az elevenebb politikai életnek e két­ségtelen hátránya csak kevéssé érintette a magyar tudományos académiát. Gyülhelye maradt ez ezután is az ország legelismertebb tudósainak, óhajtott czélja minden fiatal te­hetségnek s a nagy közönség lanhadatlan ér­deklődése ezentúl is szakadatlanul nyilvánult ama folytonos adakozásokban és hagyomá­nyozásokban, a­melyek academiánkat a mű­­velt világ egyik leggazdagabb közm­űvelődési intézetévé tették. Eötvös és Csengery idejéig az academia úgyszólván semmit sem vesztett a nemzet amaz osztatlan érdeklődéséből, mely­nek keletkezését és fejlődését köszönheti. E két nagy jelesünk elhunytával azonban két­ségtelen, hogy bizonyos elbágyadás állott be és pedig főleg magában az academia szellemi életében, Lónyay nagy érdemeit e nemzeti intézetünk körül senki sem becsülheti eléggé. A­mit különösen az academia pénzügyeinek rendezése körül tett, mindig biztosítani fogja számára az utókor elismerését. Életének utolsó szakában a szerencsétől egykor tenyerén hordozott és később hűtlenül elhagyott férfi azonban nem volt többé az a nagy munka­kedv és terhetlen erő, mely őt emelkedő pá­lyáján jellemezte. Egészsége sem kedvezett már oly mértékben. Az academia elnök­sége pedig egy fárasztó és terhes tiszt, mely edzett idegzetű és ép erejű embert köve­tel. Eötvös és Csengery azonfelül úgy­szól­ván szellemi központjai voltak az academiá­­nak életük minden szakában. Bokros teendőik, óriási elfoglaltságuk daczára mindig találtak időt, ha az intézet érdekeiről volt szó. A legna­gyobb figyelemmel és odaadással kísérték minden mozzanatát és a legéberebb és lanka­datlanabb befolyást gyakorolták úgy a tagok megválasztásánál, mint a szellemi teendők ki­jelölésénél és előmozdításánál. Halálokat kel­lett hogy sajnosan megérezze az acedemia még akkor is, ha Lónyay ifjúi erejének és tettvágyának teljes birtokában áll. Ily körülmények közt az academia el­nöki tisztje kétszeres fontosságot nyert. Ha­zánk ez elsőrangú tudományos testülete ma sem szegényebb jeles erőkben, mint koráb­ban, sőt bátran mondhatjuk, hogy korunk­ban, midőn az általános színvonal kétségtele­nül magasabb lett, mindig gyarapszik azok száma is, kik ez intézetnek díszét és fényét emelni képesek. A­mi azonban ma hiányzott, az egy erős öntudatos vezető, ki a számban és erőben meggyarapodott különböző tudo­mányos tényezőket a leghatályosabban érvé­nyesítse, megjelölve a czélokat, melyeknek szolgálatában mindenik a legtöbb hasznot hajthatja az összeségnek, és kiszabva azon korlátokat, a­melyen belül az egyes osztá­lyok a leggyümölcsözőbben művelhetik saját tudományukat, anélkül, hogy ellentétbe jöjje­nek más nem kevésbbé fontos tudomány­ágak nem kevesebb méltánylást és gondos­kodást igénylő érdekeivel. Bármily tisztelettel legyünk is az aca­demia minden egyes tagja és különösen an­nak legjelesebb erői iránt, talán nem vétünk az igazság ellen, ha azt állítjuk, hogy Eötvös és Csengery halála óta sok helyütt érzik az erős és öntudatos vezetés hiánya, amaz erős és öntudatos közé, mely nem engedi egy tu­domány­ág érdekét a másik fölé kerekedni s a mely érvényesül a legfontosabb eszmei mozgalmaktól kezdve a legkisebb személyes kérdésekig. Pedig erre nagy szükség van. Mert végre is emberekkel van dolgunk, a­ki­ket a legnemesebb tudomány sem vetkőztet­­het ki minden hibából, s a kikbe még az ép­pen általuk művelt tudomány is önthet a tárgyak iránti nemes lelkesedés mellett sok elfogultságot és szűkkeblű­séget minden más iránt, mi nem tartozik épen az általuk szere­tett ismeretkör keretébe. Azt a sajátságos je­lenséget, mit az utóbbi időkben annyiszor ta­pasztaltunk, hogy egyik esztendőben arány­lag fiatal és kezdő emberek előtt is megnyíl­tak az academia szigorúan őrzött sorompói, míg más években és tegyük hozzá, más tudo­mányokban a legelismertebb tekintélyek sem részesültek az őket megillető elismerésben — csak is azon szelid anarchia magyarázza meg, melynek a vezetésre hivatott nagy jelesek ki­dőltével, szükségkép be kellett következnie. Az academiában mindig nagy tisztelet­ben tartott hagyomány, az academia jelen­legi másodelnöke felé irányozta első­sorban a figyelmet. Pauler nagy tudományos ér­demeit nem is tagadja senki. Érdeklő­dését, meleg szeretetét az academia­­iránt, a­melynek következtében még megrongált egész­sége és számos teendői mellett is a legnagyobb buzgalommal végezte teendőit, egyetemes mű­­veltségét, mely habár első­sorban a jogtudo­mány felé vezette, kizárt vala minden egyol­dalúságot, szigorú igazságszeretét, és pártat­lanságát, mely fölül emelte minden clique szellemen, — mindezen fényes tulajdonait senki sem vonta kétségbe, mert hisz külön­ben nem foglalhatta volna el ezen széket, mely eddig mindig az első elnökség lépcső­jéül szolgált. Jó ideig ép azért nem is volt szó­ban más, mint ő. Megtámadott egészsége azon­ban, fájdalom, nem engedhették, hogy barátai tőle ez áldozatot követeljék. Mily elismeréssel viseltetik azonban iránta mindamellett amaz intézet, mely viszont az ő részéről is a legmele­gebb odaadással dicsekedhetik, arra a legjobb bizonyság az az egyhangú határozat, mely­­lyel az academia kijelentette, hogy lemondá­sát a másodelnöki tisztről el nem fogadhatja. Midőn az academia vezérférfi­ai nehéz szív­vel meghajoltak a kényszerűség előtt, hogy a másodelnök elnökké választására nem reflectál­­hatnak, megkönnyítette ez elhatározásukat, hogy az új elnöknek, Trefort Ágostnak szemé­lyében oly férfiúval rendelkeztek, ki buzgalmá­nál, széleskörű ismereteinél és felvilágosodott szelleménél fogva minden tekintetben méltó társa az academia másodelnökének s akinek előrehaladott kora daczára ifjúi törhetetlen tettereje megadja azt a lehetőséget is, hogy nagy képességeit és fényes tulajdonait teljes mértékben érvényesítse. Trefort nem szaktudós, talán nem is tu­dós a szónak ezékszerű értelmében. Az aca­demia kiváló oszlopai közül leginkább emlé­keztet Csengeryre, ki szintén nem szentelte erejét egyetlen egy tudományágnak, de a tudomány iránti meleg szeretetétől vezetve behatolt annak majd minden ágába, s ha fő­leg a politikai tudományokhoz vonzódott is, egyforma érdeklődéssel és odaadással kísérte az emberi szellem minden nagy problémáját.. Az academia jelenlegi tagjai közt nincs senki, a­kit szellemének egyetemességét tekintve, Trefort mellé állíthatnánk. Mindenre kiter­jedő érdeklődése, fáradhatatlan buzgalma és lankadatlan ereje valóban őt jelölték ki e fé­nyes, de nehéz állásra. Az elismerés amaz általánossága, mely iránta nemcsak az académiában, hanem a saj­tóban is, pártkülönbség nélkül nyilvánult, egyike a legszebb jutalmaknak, melyek a köz­élet emberét érhetik. És a­mi ebben ránézve a legmegtisztelőbb, az, hogy e ritka kitünte­tést teljesen megérdemli. A tudománynak mé­lyebb tisztelője, lelkesebb apostola nincs ná­lánál e hazában. A cultúrának érdekében senki sem szólalt fel határozottabban és hatá­sosabban, mint épen ő. Mindezek már magá­ban oly sajátságok, melyek az elismerés mel­lett örömmel is tölthetik be mindnyájunk szí­vét, kik a tudomány és cultúra nagy hiva­tása iránt e hazában érzékkel bírunk. Nekünk, kik e lap hasábjain annyiszor emeltük föl szavunkat a modern eszmék érde­kében, még egy különös elégtételünk is van e választásban. Mert a modern eszmék ismét Trefortban találták legbátrabb harczosukat, ki akkor sem habozott fennen lobogtatni a haladás zászlaját, mikor még jóval többen tetszelegtek maguknak a retrograd eszmék cultusában. Fényes tulajdonokat és agg testben is if­júi erőt hoz az új elnök kiváltó állásába. A feladat azonban, mely vállaira nehezedik, így is nagy és súlyos. Mi vagyunk azok, kik a legerélyesebben tiltakoznánk az ellen, ha va­laki kétségbe akarná vonni, hogy mint min­den a hazában, úgy az Academia is sokat haladt az utolsó időben. Magyarország első tudományos testülete ma több jeles erővel dicsekedhetik, mint a­mennyiről legmeré­szebb úttörői álmodni mertek. De e kétségte­lenül jeles erőknek a helyes irányokat ki­szabni és azokba az összhang ama titkos és csodás erejét önteni, a­mely nélkül minden testületi működés egyoldalú, hahogy nem épen meddő marad: ez a feladat próbára te­heti a legedzettebb erőt, a legfényesebb szel­lemet a legszerencsésebb kezet. Reméljük, hogy az új elnöknek sikerülni fog e feladat, hogy meg tudja tölteni az académia szerve­zetét a kölcsönös és összevágó működés ama szellemével, mely nélkül igazi üdvös ered­mény nem képzelhető. Reméljük, hogy visz­­szavarázsolja az academia ama fényes korát, mely Eötvös és Csengery dicső neveihez fű­ződik. Reméljük ezt nemcsak Trefort érdeké­ben, ki ezzel egy újabb hervadhatatlan leve­let fűzne nagy érdemei koszorújába, de re­méljük a magyar tudomány, a magyar cul­túra érdekében, mely e választással még in­kább az ő kezeire bízta sorsát és jövendőjét. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 29. Vadászatok Magyarországon. Irta: Rudolf (zzínörokosz) Már régóta szándékomban volt Magyarország különböző érdekes vadászati vidékeivel megismer­kedni ; az idei őszután idő és alkalom kínálkozott erre; kis vadásztársaság is akadt, mely lelkesülve a nemes vad után való vágytól, készséggel vállalkozott velem egy rövid, de érdekes expeditióra. Az utazást két irányban állapítottuk meg. Az egyik irányt a két Chotek gróf (Ottó és Rudolf) szíves meghívása folytán Szlavónia és Dél­­magyarország gyönyörű vadászterületei, a másikat pedig Máramaros még kevésbé ismert szép állami er­dőségei képezték. November elsején délelőtt sógorommal, Lipót bajor herczeggel, a toscánai nagyherczeggel, Bombel­­les gróffal indultunk el a gödöllői állomástól és déli 12 órakor érkeztünk a Dunagőzhajózási társaság bu­dapesti kikötőjéhez. Az első utunk rövid tartamúra kibérelt »Mária Valéria« nevű gőzhajó fedélzetén ott találtuk Wilczek János grófot és Pausinger Ferencz festőt. E szerint az úti társaság az első irány felé tel­jes számban együtt volt és járművünk néhány percz múlva útnak indult. Néhány vadászon kívül magunk­kal vittük meg Hodek praeperátor fiát, a ki már első dunai utazásomon 1878-ban is velem volt. Igen lakályos hajónkon csakhamar otthonosan berendezkedtünk és rövid reggelizés után a fedélzetre mentünk fel, hogy a vidékeket, melyek mellett gyor­san elhaladtunk, megfigyelhessük. Ismert vidékek mellett siettünk tova, de azért mégis csak más volt itt minden ama pompás tavaszi napokon, mikor a viruló természet teljes pompájában üdvözölte a mi kicsiny, de kedélyes vadász-társasá­gunkat, mely a kies erdők és sötét hegyek közé tu­dományos czéllal párosult vidám vadászatra indult. Harmadfél év választ el ettől az időtől; nehéz szürke felhők, leveletlen fák, puszta avar és hideg északkeleti szél léptek a tavasz helyébe, csak a szőke Duna ma­radt bű magához, nyugodt, mélységes nagyszerűségé­*) A »Magyar Salon«, e Fekete József és Hevesi József által kiváló gonddal szerkesztett havi folyóirat júniusi fü­­zetéből­­ben türelmesen hordva tovább hullámait a távol ke­let felé. Önkénytelenül visszavarázsolva éreztem maga­mat ama két év előtti szép napokba és csak a fedél­zeten fujdogáló csipős széláram juttatá könyörületle­­nül eszembe a valóságot. Gyorsan haladtunk tova, egyik vidék a másikat követte, pusztaság, falu, város, mezők, lombtalan erdők és alacsony dombok egymást váltották fel. A Dunán nem igen volt élet, a vizima­­darak seregei más régiókba költöztek és csak sötét varjak és szarkák mutatkoztak a folyam partján. Csak este felé kezdett nyájasabb kép felénk mo­solyogni , nagyban hozzájárult ehhez az a körülmény, hogy minél jobban haladtunk délnek, különösen pedig a késő délutáni órákban, mindinkább melegebb kez­dett lenni. A kacsák hosszú vonala, nagyrészt tőkeruczák, de kanalas ruezák is,továbbá néhány kisebb kacsa,melyeket a nagy távolság miatt nem lehetett tisztán megkü­lönböztetni, majd néhány búvár és egy sereg kibicz, melyek mindannyian dél felé indultak téli útjaikra, némi ornithológiai érdekeltséget keltettek. A felhők szűk hasadékain áttörő naptányér pompás alkonyo­­dása, mindnyájunkat megörvendeztetett, kiváltkép pe­dig Pausinger barátomat. Ama szép alkonyok egyike volt ez, minőt csak a keleti országokban, főleg azonban a szép Magyar­­ország rónáin lehet látni. Ha az ember sokáig tartózkodott nyugatnak mindig egyforma sivár culturszínében, hangulatnél­­küli örökös szürkeségében, elfogja a vágy, visszatérni az ősi vidékre, hol bámulni lehet az egyetlen nagysze­rűt, a természetet, örökké szép jelenségeivel és azzal a színpompával, melyet a kelet kölcsönöz neki; mily nagyszerű, ha a nehezen alácsüngő felhők piros vér­­színben ragyognak, a nap aranyfényben nyugszik le a dombok mögött és a narancsszint ibolyaszín választja el a mélykék éjszakától, mely már rejtélyesen ott nyugszik a messze elterülő pusztákon, és a nagy fo­lyam suhogó habjai felett könnyű ködpára pihen. Száz meg száz varjúból alakult rajok indultak a zóna felé éjjeli nyughelyeikre és a vadludak hosszú vonalai az ő szabályzatuk szerint háromszögű menet­alakban bánatos kiáltással utaztak dél felé. Mikor a teljes sötétség beállott, Mohácsra ér­tünk, hol megállapodtunk, hogy az élét ott töltsük. E helyről hajnalszürkület előtt távoztunk el; mikor én felébredtem, már teljesen meg volt virrad­va. Fölsiettem a fedélzetre, hogy az ismert vidékeket nézegessem. Csipős, de szép reggel fogadott, a víz fölött könnyű köd lebegett és a nap eredménytelen kísérle­teket tett, hogy a szegény földet megmelegítse. Pausinger festővel néztem a szép képeket, me­lyek előttünk föltárultak; láttuk valamennyi pom­pás rónát, a Duna kacskaringós ágait és meg­csodáltuk azokat az annyira jellemzetes és sajátsá­gosan vad vidékeket; az erdők és a folyam felett néhány halászsas röpködött nehéz szárnycsattogások­kal, és fenn a levegőben több sólyom és ölyv ringatta magát. A víz felületén sirályok himbálóztak, a hullá­mok felett pedig egész csapat cormorán úszott ha­­lászgatva, vagy pedig sűrűn összetömörülve állottak a homokos parton. Mikor a Hulló nevű mocsár mellett elhalad­tunk, melynek óriási nádasai mint sárga hullámok himbálóztak a szélben, szép ornithologiai kép tárult föl előttünk. Egy a nádasból magasabban kinyúló vén odvas fa tetején hatalmas sas állott, egy má­sik pedig nyugodtan repült tova zsákmányért, el­sütöttem egy pisztolyt és egyszerre élénk lett a nagy Hulló, úgy látszik, hogy a dél felé vándorló vízi- és mocsárszárnyasoknak itt van a pihenési állomásuk, mert egész rajok emelkedtek föl és szálltak ide s tova a nádas felett. A nagy távolság miatt nem igen lehet a fajokat megkülönböztetni, de a különbö­ző nagyságok után ítélve, többféle válfajokhoz tar­tozhattak. A Dráva-szögnél elhaladva, csakhamar a szla­vóniai magas és meredek partokat láttuk. Nagyrészt cormoránok, melyek úgy látszik, vándorúton voltak, majd a pihenő gémek és halászsasok, végül több ki­rályi sas és nagy impozáns keselyűk szolgáltattak anyagot ornithologiai megfigyelésekre. Déltájban Cerevicbe értünk. A szlavón folyam­part meredek szakadékai mentén kertek között fekvő falu két templomával és vakitó fehér házaival, távol a háttérben a mi kedves Fruska-Goránk, a túlsó ol­dalon a nagy magyar síkság, mindez a viszontlátás kedves örömével töltött el bennünket. Gőzösünk lassan közeledett a parthoz, hol ki­kötött; mozsár­dörgéssel, harang­zúgással és zsivnó­­kiáltással fogadott minket a barátságos lakosság. A Fruska-Gora két szeretetreméltó tulajdonosa a fedél­zetre jött és a kikötőhely közelében várakozó kocsik­hoz vezetett. A nagyszámú lakosság között, melyek élén a polgári honorátiorok állottak, több görög pap, kik­nek kolostori erdeit két év előtt sasokra vadászva bebarangoltam, szintén eljött, hogy üdvözöljenek. Élükön az egyik kolostor apátja volt, egy érdemes, barátságos úr, hosszú fehér szakállal. A Fruska-Gora egy második Atkoshegy; tizen­két görög zárda áll rajta, nagy közelgésben egymás­hoz a szép, erdős hegység regényes hasadékai között. Néhány percz múlva elindultunk és Cerevicen át a házak között azon a meredek utón, melyet már jól ismertem, az agyagos sárban szinte úszva értünk a fensíkra, mely a folyót az erdők szélső végétől el­választja. Alig értük el a magaslatot, gyönyörű kilátás nyílt előttünk a hosszan elterülő magyar síkságra és a Dunára, mely mint egy fényes szalag húzódik vé­gig a ligetek és meredek hegyoldalak között; a mesz­­sze távolban Pétervárad vára, előttünk pedig a gyö­nyörű erdőségek és a Fruska-Gora hegyei. Csakhamar elértük az utat, mely ama pompás erdőhegységek titokteljes magányába vezet; semmi sem változott két év óta; ugyanazon ősi vadon át, beláthatatlan sárpocsolyáival, szakadékos ösvényeivel; a parasztoknak ugyanazon nehéz ökörszekerei és a hegyek közül hazatérő favágók, festői délszláv visele­tükben, fejükön a szokott fehér hegyes bőrsapkával; csak a tavasz viruló pompája hiányzott. A bokrok és fákról lehullottak a levelek és a kopár rétekről hiányoztak a virágok és a dal, melyet május hóban itt annyi számtalan vig dalnok szokott hangoztatni. Csak két rekedt holló, néhány varjú a száraz fatetőkön, az egyhangúan fütyörésző pintyőke, több harkály és czink töltik be az erdők szárnyas lakóinak sorát. Rövid idő múlva elértük a vadászházat. Hogy megváltozott itt minden. Az egykori kis vadászkunyhó helyén egy egyemeletes, kényelmesen berendezett, la­kályos vadászház emelkedett, svájczi szélben. Kívül­ről szarvas­ agancsok díszítik a falakat, a ház belsejé­ben a Fruska-Gorából származó pompás farkas- és vadmacska-bőrök vannak kiterítve. Az első emeleti éttermet igen figyelemreméltó agancsok díszítik a kö­zelfekvő erdőségekből és egy ajtó kivezet az erkélyre, honnan a pompás vidéket bámulni lehet. Szűk völgy ez üde mezőséggel, átszelve sziklatöm­bök között csevegő csermelylyel. Az egész képet mere­dek erdős hegység foglalja szűk keretbe ;bárhova téved a tekintet, mindenütt csak erdőt lát és az egyetlen em­beri alkotás a kedves vadászlak. Miután mindent alaposan megtekintettünk, Chotek Rudolf gróf felszólította sógoromat, a nagy­­herczeget, Pausingert és engem, látogatnánk meg egy sastelepet, mely közelében van eme ragadozó mada­rak éjjeli nyughelyének. Több kocsin indultunk a rövid útra, mely mé­lyebben levezet a völgybe; a ponnyk, nagyrészt bos­­nyák lovak, az általam már régebben jól ismert Pet­­rovic lovászmester felügyelete alatt jöttek utánunk. Minél mélyebben hatolunk be az erdőhegység labyrinthusába­, annál szebb tájképek tárulnak elénk és én csakhamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy nemcsak a tavasz, hanem az ősz is valami sajátságos báj­jal ruházta fel ezt a pompás vidéket. Az út egy kanyaru­latánál, közel a patakhoz, megállottunk. Dolezal kitűnő vadászvezető és Kafka erdész, — két régi ismerősöm, a kikkel két év,előtt ezeket az erdőket területeket beba­rangoltam, vezetése mellett ponnykra ülve, folytattuk utunkat egy meredek hegyoldallal határolt szűk völgyszorulat felé ; a lovak szinte belevesztek a le­hullott levelek valóságos tengerébe és csak lassan ha­ladhattunk tova a meredek hegyoldal mentén. A pompás bükkerdők még kopaszon is nagy­szerű látványt nyújtanak, de még élesebben, mint ta­­vaszszal válnak ki a piros lombozatból az örökzöld déli cserjék, melyek itt már tenyésznek és a melyek­nek tenyészeti határvonala néhány órányira éjszak felé már véget ér. Egy még ifjú korának sötét ruháit viselő halászsas csapott fel előttünk és mindjárt a szo­rulat bejáratánál néhány keselyűt és sast pillantot­tunk meg a levegőben. Jó negyedóra múlva olyan helyre értünk, hol a völgy kissé kitágul; csöndes erdőgyep, meredek erdőhegység által festőileg körülzárva, tárul föl előt­tünk. A nagyherczeget és Pausinger festőt a gyep innenső, sógoromat pedig a túlsó oldalára állítot­ták fel. Nekem egy meredek hegyoldalon át gyalog kel­let kerülőt tennem az erdőn keresztül, a gyep ellen­kező oldalára. Ezen az utamon néhány lépésnyi távolságban igen erős tizennégy aggancsos szarvassal találkoz­tam, mely, minthogy a szél épen kedvező volt, nyugod­tan legelészett. A magyar vadászati törvény mentette őt meg a veszedelemtől és igy csak a nemes vad figyelmes szemlélésére szorítkoztam. Az igazi szabad erdőben nevelkedett valódi szarvas volt ez, melynek agancsai oly annyira ki vol­tak fejlődve, milyent a tulaj­donképeni Közép-Európa erdőségeiben, hol a szűk helyre összeszoritott szegény nemesvad hajdani nagyságának nyomorult kísértetévé degenerálódott, nem is igen ismernek. Csak a keleti országokban, hol a pompás nagy erdőket még nem alakították át sétaterekké, találhatni még igazi ne-­ somogymegyei parasztság helyzete. Válasz ifj. gróf Széchenyi Imre, Somssich Andor és Makfalvay Géza uraknak. III. Befejező közlemény. Irta: Andor­ka Gyula. Igyekeztem kimutatni, hogy Csurgó vidékén a parasztság nem hanyatlik, hanem tömegében vagyo­nosodig Első felszólalásom megjelenése óta, számos vi­dékről kaptam nézetemet megerősítő nyilatkozatot. Tehát nem feltevés azon állításom, hogy egyes családok, tán egyes falvak és kisebb vidékek leszámí­tásával népünk általában gyarapodik. Istené legyen a dicsőség, hogy látszik, mintha megifjednék társadalmunk, az önbizalom nő, a nem­zeti önérzet erősbödik. Mi ennek oka?!A szabadság! Az a szabadság, melylyel kezdetben ugyan né­pünk egyes rétegei nem tudtak élni, vagy azt rosszul használták fel, de mégis utoljára ez lett a megmentő eszköz is. A szabad mozgás, a szabad birtoklás, párosulva a kormány és törvényhozás egyes bölcs és a viszonyokhoz alkalmazott intézkedésével, helyre­állí­totta népünket, és az ma fejlődik, erősödik. Szívós, életre való faj a magyar parasztság, erős alapja az állami s nemzeti hatalomnak. Erélyes kormányzatot, de egyúttal szabadsá­got kíván. Érzi, hogy a szabadság, a szabad birtok tette őt a nemzeti élet tényezőjévé. Káros tünetektől a nép egyes rétegei nem mentvék, de ezek a külföldi népek társadalmához ké­pest elenyésző csekélyek. És népünk gyarapodni, erősbödni fog még in­kább, ha a társadalom egyéb rétegei rész befolyást reá nem gyakorolnak. Ott, hol a birtokos osztály (értve a nagyobb birtokokat) a nép között lakik s okszerű gazdálkodást, okos takarékosságot, példás családi életet folytat, — népünk sokkal inkább halad elő minden téren, mint a­hol ily elemek távol­létében, egyes ámitóknak van kitéve. Azért bezárom soraimat azon reményem kije­lentésével, hogy népünk zöme, áthatolva a 7­0-es évek erisisét, erősödni és gyarapodni fog. B­ELFÖLD, Budapest, május 29. (Érettségi vizsgá­lati kormányképviselők.) A felekezeti közép­iskolák ez idei érettségi vizsgálataihoz a következő kormányképviselők küldettek ki: Dr. Imre Sándor kolozsvári egyet. ny. rendes tanár a hódmezővásárhelyi és debreczeni ev. ref. gym­­nasiumhoz. Dr. C­s­i­k­y Kálmán budapesti ev. ref. főgymn. tanár a mármarosszigeti ev. ref. gymnasiumhoz. Dr. G­y­u­l­a­y Pál budapesti egyet. ny. r. ta­nár a sárospataki és miskolczi ev. ref. gymnasiumhoz. G­ö­n­c­z­y Pál miniszt. tanácsos a budapesti ev. ref. gymnasiumhoz. Dr. Török József debreczeni ev. ref. főgymn. tanár a nagykőrösi és kecskeméti ev. ref. gymna­siumhoz. Dr. Salamon Ferencz budapesti egyet. ny. rs. tanár a halasi ev. ref. gymnasiumhoz. Beöthy Zsolt budapesti egyet. tanár a pápai és csurgói ev. ref. főgymnasiumhoz. Dr. Szabó Károly kolozsvári egyet. tanár a nagy-enyedi és szászvárosi ev. ref. gymnasiumhoz. Dr. Szász Béla kolozsvári egyet. ny. rs. ta­nár a kolozsvári és marosvásárhelyi ev. ref. gymna­siumhoz. Dr. J­e­n­e­i Viktor kolozsvári egyet. nyilv. rs. tanár a székelyudvarhelyi ev. ref. gymnasiumhoz. Dr. Kolozsvári Sándor kolozsvári egyet, tanár a zilahi ev. ref. gymnasiumhoz. Dr. Medveczky Frigyes budapesti egyet, tanár a budapesti, szarvasi és eperjesi ág. ev. gymna­siumhoz. Dr. Zsilinszky Mihály orsz. képviselő a rozsnyói ág. ev. gymnasiumhoz. Dr. H­u­n­f­a­l­v­y Pál a m. tud. academia könyv­tárnoka a pozsonyi és selmeczbányai ág. ev. főgym­­nasiumhoz. Dr. Heinrich Gusztáv budapesti egyet. ny. rs. tanár a soproni ág. ev. gymnasiumhoz. Sehol ez Ágost budapesti egyet. tanár a kézsmárki és szepesiglói ág. ev. gymnasiumhoz. Ei­i­s­c­h­e­r József nagyszebeni tanker, fő­igazgató a nagyszebeni, medgyesi, segesvári,beszterczei és brassói ág. ev. gymnasiumhoz. Dr. B­e­r­d­e Áron kolozsvári egyet. ny. és tanár a kolozsvári unitárius gymnasiumhoz. A­USZTRIA, Budapest, máj. 29. (Az osztrák válasz­tások.) Ma ejtették meg a választásokat Trieszt első választó területében, továbbá Bukovinában, Görzben és Istriában. Összesen 8 képviselő jutott ma mandátumhoz. Az esti órákban érkezett távirataink szerint a régi képviselők újból megválasztottak, ki­véve a czernovitzi kerületben, ahol Tomaszcuk föl se lépett többé s a­hol az autonomista Lupus győzött a német szabadelvű párt jelöltje fölött. A következőkben adjuk az érkezett táviratok alapján a választások eredményeit: Trieszt: Az első választó testület Luzza­­tót, az osztrák párt jelöltjét választotta meg képvi­selővé, ki pártállására nézve inkább az egyesült baloldal felé hajlik. Ellenfele Stalitz volt, a Coronini club tagja. G­ö­r­z: A görzi és gradiskai községi választó­

Next