Nemzet, 1885. május (4. évfolyam, 956-985. szám)

1885-05-23 / 978. szám

Szí SRKBSíPres Éa: JTerenoBiért-tere, Ath­enaeum-építlet, I. emelet« A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérm­entetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HXLDSTÉSEK rgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Ath­enaeum­-épü­let) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: 978. (141) szám. Budapest, 1885. Szombat, május 23. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..................................................... 2 frt. 3 hónapra ..................................................... 6 * 6 hónapra ..................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, május 22. Elismerjük, hogy a magyar ellenzéknek nehéz helyzete van és folytonosan súlyosbo­dik az, nemcsak belszervezeténél és elemei­nél fogva, de az események hatása következ­tében is. Mert a magyar közvélemény haza­­fiságát nemcsak foglalkoztatja, de ki is elégíti, úgy a törvényhozás sikeres működése, mint az országos kiállításnak gazdagsága és min­den elfogulatlan, külföldi részéről is kivívott átalános sikere. Minthogy pedig annyi hazafisággal és józan észszel mindenkinek kell bírni nálunk, hogy a közvélemény erős phalanxába ne verje a fejét, sőt minthogy pártszempontok alá nem esett a törvényhozás működésének nagy része, mert folyamszabályozások, nyug­díjtörvény, postatakarékpénztár ezen szem­pontoktól csakugyan messzi esnek, sőt meg volt ígérve az ellenzék részéről, hogy a fő­rendiház reformját sem fogják pártszempont­ból tárgyalni, de biz abba csakhamar a legnagyobb szenvedély­ességet keverték,­­ mondjuk, minthogy sem a törvényho­zás működésének nagy része, sem a kiál­lítás pártszempontok alá vonhatók sem vol­tak és a magyar közvélemény egyhangú nyi­latkozatához járulván, a külföld egyhangú elismerése is, igen természetes, hogy az el­lenzéknek vagy hallgatnia kellett, vagy csat­lakoznia az általános megelégedéshez, részben az előbbit tette, némely dolgokkal szemben, részben pedig — elösmeréssel constatáljuk — feltétlenül csatlakozott az elösmeréshez. De ekkor meg észrevette azt, hogy a kö­zönség nemcsak örülni tud, de gondolkozni és emlékezni is. És látva a kiállítás sikerét és abban a közéletünk és közgazdaságunk minden ágában előhaladásunkat, vissza fog emlékezni az ellenzék részéről évek óta han­goztatott tanokra, melyek szerint, a Tisza­­kormány és az Ausztriával kötött kiegyezés kettős hatása alatt, Magyarországnak csak a koldus­hoz jutó osztály részül, hogy lehe­tetlen iparának, mezőgazdaságának fejlőd­ni, a vámközösség és adó, meg közösügyi ter­hek teszik azt lehetetlenné, hogy e kormány­zás és kormányrendszer következtében min­denütt csak hanyatlás és pusztulás követke­zett be és a nemzet — igy volt megjósolva 1876—77-ben — nem fogja e kormány­­rendszer átkos hatásait túlélhetni. Ha a jó magyar közönség bámulatos jó­zan esze mindezt megtartó és most nemcsak látja, tapasztalja a kiállításon haladásunkat és fejlődésünket; méltán kérdezheti meg az ellenzéki szónokoktól és íróktól, hogy hová lettek azon következmények, melyeket jósol­tak és ha a lelkiismeretes vizsgálat — a ki­állításon ép úgy mint azonkívül feltárja is még sok téren hátramaradásunkat és bajain­kat, de kétségtelenül szembe állítja ama fe­kete jóslatokkal azt a tényt, hogy egy ipar és mezőgazdasági águnk sem pusztult el, n­é­­melyik szenved, de ugyanazon bajok­ban, a­melyeket megtalálunk nemcsak Ausz­triában, de a külföldön is majdnem mindenütt és még­sem fogunk ezek ellenében sikeresebb vagy messzibb menő kormányzási és tör­vényhozási intézkedésekre találni, mint a­melyek nálunk is vagy megtéve vagy előké­szítve vannak; másfelől pedig sok oly iparágat találunk, mely évek előtt még nem létezett és a mezőgazdaság több oly mivelési módját, felszerelését meg­honosítva és elterjedve; melyekről egy­két évtized előtt nálunk még csak a tu­dósok tudtak valamit. Ebben áll a haladás, ez zárja ki a hanyatlás lehetőségét és c­áfolja meg azon jóslatokat, melyekkel a pártszen­vedély évtizeden át áltatta a magyar közvé­leményt. Annál megrögzöttebb és vakabb tehát ez, ha odáig megy, hol némely hírlapban most keres menedéket, hogy ha meglátja a kiállí­táson a hízott ökröt, elsír, hogy van odahaza sovány is; ha látja a bámulatos eredményt, mit malomiparunk felmutat, jajgat, hogy a nép mégis fekete kenyeret eszik. És így tovább: a fénypontok mellett nem a természetes árny­­oldalakat tünteti fel, de a legbizarabb ellen­téteket keresi, csak hogy keserűségét és vá­daskodását igazolja. Az ilyennel szemben megszűnik az érvelés, mert bajainkat senki sem tagadta , de ők tagadták évtizedeken át haladásunk létfeltételeinek lé­tezését és így annak lehetőségét, ha most ezt ad oculos demonstrálva látják, nevet­ségessé teszik magukat, ha úgy tesznek, mint Deák Ferencz anecdotájában a gazda, ki pa­naszkodott, mert mindenből jó termése volt ugyan — de nem termett mákja. Ha pedig kiszorulva a kiállításról és az ezzel összekötött összes culturális felada­tok és eredmények köréből, az ellenzék a törvényhozás és kormánynak ezzel ösz­­szefüggő működése körére menekül vádjai­val, elismerjük, hogy itt több sikerrel dol­gozhat. De mikor a nemzet alárendeltségét, hanyatlását, Tisza kormányzási és törvény­hozási sikertelenségét alaptételnek állítja fel és azt állítja, hogy az ő érdemeit, eredményét csak a »mameluk«-táborban látják, akkor elfeledik, hogy a tábor most nagyon megnőtt; mert nemcsak az egész magyar közvélemény csatlakozott hozzá, de egyszersmeit az osztrák és külföldi is. Mert nincs az a­lap­­ellenség vagy barát) az az utazó, ki bámulást ne érezne haladásunk, államunk erősbülése és befolyásának emelkedése iránt. Pedig ezeket csak nem »fegyelmezi« Tisza és ezeket nem vádolhatják »szolgalelkűséggel« , mivel min­ket tisztelnek meg. A művelt világgal szívesen vagyunk egy táborban, Tisza Kálmán állam­férfim tehetségeinek elismerésében. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 22. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: JÓKAI MÓR. NEGYEDIK KÖTET. 80 Kié legyen Mike-Pércs és az ő filiái ? Megérkezett az electró napja ! Nagy nap ez! A diákok választanak legatlót. Előttük a hosszú nagy lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a­mik szomjúhozzák a friss »igét.« Mert jól esik ám a hívek seregének »odakinn« ha az elsottyadt tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a prédikáczióját (csak ő maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát kiemelkedni a kathedrából, a­ki aztán csengő, dörgő, pattogó szó­val harsogtatja el a híres Szoboszlay, vagy a még híre­sebb Kalmár hatalmas egyházi szónoklatait; nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust, hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a­hogy illik, az áldást, dor­gálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus prédikál. De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kívánatos ez az ünnepi legálló. Derék egy intézmény az ! A­ fiatal ember utazik sa­ját költségen ; apostolok lován ; országot, vilá­got lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik meg ; némelyik legálló czélja a szlavóniai kálvinista községek ; oda Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legálló eredménye nagy segítség annak a szegény fiúnak, a­kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy legyen úrrá. Némelyik már a »post festa«­­ra várt jövedelmet el is költötte előre. A hitközségek súly szerint következnek a lajstromban: némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!) A traditiók , a szájhagyományok egész statistikai összeállítást tartanak fenn e tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap ? vannak-e felnőtt leányai ? házas-e a rector ? vagy csak academika promotión van ? Néhol a földes ur pápista, hanem azért nála ebédel a legátus: nagy kanállal s aranyat kap ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondsá­gai vannak a főurnak, a­miket figyelemben kell tar­tani. Másutt ellenben a kertek alól kell felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik előle. Vannak beneficiumokkal já­ró legátiók. Vannak eloláhosodott falvak, a­hol már senki sem tud magyarul, s a­hol régi kétgarasosok­­kal fizetnek, a­miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem azért oda is kell menni legá­tusnak : oda is el kell vinni a szent lélek kettős tüzes nyelveit. A java legátiókat természetesen, a quinquen­­nis és a sexennis diákok válogatják el — calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint a juristák, philosohpusok, phisicusok, a kiktől nem kívántatik több, mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából: »Beresid bori Elohim e thassomáim, sohu vabohu chusef«. — A »bagó«-nak aztán marad az, a­mit a többiek ott hagytak : a polyvája. De azért azt is elviszik: nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a persely­pénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagya­­tik az azért ott. Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a cate­­góriába tartozó legátjó volt. Még hozzá az a rossz hite járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény ember, maga főz, nem tart szakácsnőt; a legátusnak a kostához kell menni (így tisztelték az iskolamestert hajdan) ! S még hozzá van két filiája: (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két fiók egyházközség jobbról is balról is egy óra járásnyira; úgy, hogy a legátusnak, alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint vissza éj­szakára Mike-Pércsre; s ott egyúttal énekelni is kell, mert a rektor golyvás, nem énekelhet. Tanussy Manó is »bagó« volt még (első éves philophorus) hanem tudvalevő két rendbeli kitűnőségé­nél fogva mint kis botos, és artista, huszonnégy ember­rel elébb választott, s így még abba a categóriába jutott, a­hol egy jó busz forintos legáczióra lehetett szert tenni, neki jutott »Sulymos-háta«, egy magá­nyos helység, bortermő vidék, 400 kálvinista lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a­míg be nem rúg. Hanem beiz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása maradt, a czimborái bele­beszélték Mike­ Pércset. Mikor aztán beleválasztott, csak akkor világosították fel a sürü hátrányáról az eklézsiájának, de már rajta maradt. Azonban­ még az electro után következik a cse­rebere. Egyik is megbánta, a­mit magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha más­képen nem megy, ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek. Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának jutottnál rosszabbnak elis­merni. Egész proverbium lett már belőle: »Kinek kell Mike-Pércs, meg a filiái ?« A Jancsi majd bú­nak eresztette a fejét a nagy megbánástól. — No hát ha senki sem akar veled cserélni, cse­rélek én! Monda Tanussy Manó. Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. — Jancsi komolyan elutasította az ajánlatot. Jó pajtá­sok nem fogadhatnak el egymástól ily áldozatot.­­ Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a­­­mely egészen bevált. Ő neki ellensége a bor, ott pe­dig, a­hová ő választott, keményen kell nyakalni: ez az oka, a mért odaengedi akárkinek cserébe. A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a­mióta hazulról megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában húzták ki, a­mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt, azóta nagyon megadta magát az időknek­ az új ru­háját, tudjuk, hogy Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak átengedni a na­gyobb »dácziával« járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége volt rá. Különben Manó a legkeményebb nélkülözések­hez edzette magát: csikorgó télben is a puszta tégla­padlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos he­lyett , s egyszer fogadásból megtette, hogy négy na­pig nem evett semmit. Kiállta vitézül. A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint egy pár prédikácziót leírni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a­ki termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a­mit az természetes, hogy odaad szó nélkül; rég gyakorlat­ban él már ott a socialismus, egész a communismusig: a­melyik diáknak hazulról laetum nuntium *) érkezik, az valamennyi szobatársé; s ha egynek van egy ün­neplő kabátja, azt valamennyi viseli. — Jön még hozzá egy vászon kuffer: másként »batyu«, a­mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van) megfér: a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak még akkor belőle, mikor neki indul­nak ; de hát arra való a hosszú út, az ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetb­e. Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az egy pár csizmájánál, a­mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt: oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a­mihez nem szabad hozzá­nyúlni. A vándor­­­diákot emelgette a büszkeség, mikor arra gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol! Akkor azonban magát csalta meg, a­mikor azt hitte, hogy majd ő az után tanulja meg a prédiká­cziót , mert a­mint a szép zöld mezőre kiért, a­mi akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában a pa­csirták éneklése mellett, a méhek zsongásánál, elfe­lejtette minden apostoli küldetését. Reggel azzal biztatta magát, hogy majd dél­után , akkor megint nem akarózott neki a »keresz­tyén atyámfiai! először!« no majd este felé! Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele: Bihar­­ország erdős tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó jegenyék helyett a telekrt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hi­szen korán virrad. Egyszer kétszer elolvassa, meg­fogja azt az ő feje. — Jó hely ez, nem tart hosszan a vacsora. Ebben az egyben nem csalódott. A­mint meg­érkezett Mike-Pércsre, könnyű volt a pap lakára rátalálnia: ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyílt. Manó az­tán nem sokat könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült az a tornáczon. Öreg alkotmány volt biz az már: egyes egye­dül élő lélek a parochián. Az egyházfi hordott neki vizet, ha megkívánta. De ritkán kívánta meg. Ugyan­azt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a nevezetes föveget, a mit műnyelven »vas­kalapnak« neveznek. Füstölt erősen a selmeczi pipá­ból , a mi a földig ért le, előre görbült, török meggyfa pipaszárával. — Hát kend, hogy jött be ide ? szólita meg a betörő látogatót. (Még ő minden diákot per »kend« titulált.) — Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be. — úgy is illendő. — Kend a legárus ? (Folytatása következik.)­­ *) Kolbász, sonka, szalonna. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. BELFÖLD, Budapest, május 21. (Minisztertanács.) Ma este több óráig tartó minisztertanács volt. A tény észál­latki­állítás. Kiváló kézből vesszük a következő czikket: A kiállítás gyönyörű helyiségeit végig járva, önkéntelenül kalapot emelünk hazánk fejlődő ipara előtt, melynek, ha quantitative nem is, de qualitative vannak a külfölddel mindenesetre versenyképes czikkei. S hogy az első szempontra nézve is versenyezhesse­nek a külföld hasonnemű termékeivel, egye­dül tőlünk függ: pártoljuk iparosainkat és azt, a­mit hasonló árban, hasonló minőség­ben itthon megkaphatunk, ne keressük hatá­rainkon túl. A haladás, melyet nemzetünk az ipar különböző ágaiban felmutat, nem kis örö­münkre a gazdasági téren is észlelhető. Az ideiglenes pavillonokban van képviselve az, mit az életerős, igyekvő nemzet e részben fel­mutathat. Ez a haladás aránylag nagyobb, mint Európa bármely más országában. Ál­lattenyésztésünk két évtizeddel előbb kevés kivétellel nomád volt, melyet ma már ratio­­nális tenyésztés váltott fel. Ez utóbbinak kö­szönhetjük azt az örvendetes haladást, melyet az állattenyésztés terén minőségileg és meny­­nyiségileg tapasztalunk. A hízott állatok kiállítását szemlélve nem tagadhatjuk, hogy a külföldi fajok kivá­lóbbak a hazai tenyésztésnél, hanem az álla­tok súlyegyformaságát aligha találhatjuk máshol, mint nálunk. E tekintetben különö­sen tanulságos Albert főherczegnek nálunk tenyésztett hollandi shorthorn keresztezése. Kézzel fogható példa arra, hogy okszerű ke­zelés, gondos ápolás és a klíma helyes meg­választása mily fényes eredményt producál­­hat. Ennek természetesen föltétlen kelléke a nagy szakértelem. Legyen az ápolás még oly gondos is, soha sem pótolhatja a kedvező klí­mát. Bármily kiváló a faj, ha dús legelőkhöz van szokva, a havason elsatnyul. És viszont ha a havason jó tejet adó állatot a legelőkre viszünk, a tej minősége változik. A fő tehát az, hogy a gazda tisztában legyen a czéllal, melyet el akar érni. A hízott állatok kiállítása igen tanulsá­gos. Okszerűen űzött marhatenyésztésünk versenyképességét tanúsítja ez is. Igaz, nem mutathatunk fel oly disz-, mondhatnék, lu­xuspéldányokat, mint a külföld, de hát ez az egyoldalú tenyésztés nem is lehet czélja a gazdaközönségnek. A magyar-erdélyi fajmar­hák, ha hizlaljuk, nyernek súlyban, illetőleg húsban, hanem egyidejűleg vesztenek iga­vonó képességükből. Ez r­ém nagy baj a kül­földi gazdákra nézve, mert ők gazdasági czé­­lokra nagy részben a lovakat használják. Hanem nálunk, a­hol a gazdasági munkák­hoz majdnem kizárólag a marhát alkalmaz­zák, ezeknek egyoldalú fejlesztése egyátalá­­ban nem felel meg a czélnak. Nem az teszi tehát a kiállításokat, oly fontos tényezőkké, hogy — úgy fejezzük ki magunkat — szakállatokat produkáljon, a­me­lyek bizonyos irányban tökéletesen ki van­nak fejlődve, de a többi tekintetek teljes el­hanyagolásával. A külföldi fehérmarha, ha tejelő, akkor semmiesetre sem, vagy legalább ritkán hizlalt és igavonó is; szóval az emlí­tett három tulajdonságból a legtöbb esetben csak az egyik van kifejlődve. És így termé­szetes, hogy a szántásra használt állat gyor­sabban végzi e munkát, mint a mienk, úgy­szintén a húsra nevelt állatok súlyosabbak, a tejelők több tejet adnak, mint a mieink. Ha­nem a három tulajdonságot egyesítve, a gaz­daközönség igényeit kielégítőleg, alig talál­hatjuk máshol, mint nálunk; e tekintetben — a­mi nagyon örvendetes tény — ha előbbre nem is, de ott mindenesetre állunk, a­hol a külföld. A latifundiumoknál a szakte­nyésztés megfelel a czélnak, mert ezek meg­teremtik maguknak a piaczot, hanem a kis gazdára nézve, a­kinek nagy befektetésekre tőkéje nincs, azonkívül, ha azt, a­mit tenyész­tett, értékesíteni akarja, gyakran közlekedési akadályokkal is küzdenie kell, egyedül az az irány helyes s körülményeinkhez képest csakis az volt lehetséges, melyben máig haladtunk s a melylyel — a kiállítási impressiókat össze­gezve — örvendetes eredményt mutatunk fel. A juhkiállításhoz kötött reményeink is valósultak. Legfényesebb eredményt a mező­­hegyesi és a kis­béri uradalmi juhok mutat­nak fel. Ezzel azonban korántsem akarjuk elvitatni az elismerést, a Poroszországból Sa­­lamons Leo által beküldött angol juhoktól, melyek, mint hústermelők, a mieinket fe­lülmúlják. Azonban vegyük tekintetbe azt, hogy ezekből össze-vissza csak egy pár darab küldetett a kiállításra s az a pár darab a legnagyobb valószínűséggel minta­hizlaláson ment keresztül, valamint az sem lényegtelen, hogy ezeknél a gyapjú nem jó számításba. Mezőhegyesen tenyésztett meri­nós juhok között azonban nem tenyésztettek díszpéldányokat a kiállítás számára, hanem a­mit felküldöttek, az egyenesen a gazdaságból került ki , továbbá ezeknek hústermelése mellett gyapjútermelése is felette fontos. Mindezt elképzelve lehet csak világos fogalmunk hazánk juhtenyésztésének jelen­legi állapotáról és arányáról a külföldihez. Az angol juhok meghonosításával már nálunk is tettek kísérleteket. Ezeknek sike­res tenyésztéséhez elengedhetlen kellék a tel­jes és lelkiismeretes felügyelő személyzet, nemkülönben a dús legelő és a hizlaló táp­szereket bőven termő talaj. E feltételek hiá­nyában, tudva azt, hogy a juhok nagyon hamar degenerálnak, vajmi nehéz a porosz kiállítóéhoz hasonlókat, legalább hasznot haj­­tólag tenyészteni. Egészen máskép van ez a magyar juh­nál. A szívósság, melylyel magát, úgy a mint van, fentartotta, valóban bámulatos s talán kivételes is. Hisz jól ismerjük azt a hiányos tenyésztési módot, mely hazánkban a legtöbb helyen dívik. A bárányokat, még alig hat hetesek,azt máris elválasztják az anyajuhoktól. Egy részét leölik, s a megmaradt kisebb résznek pedig a természetes táplálék hiányá­ban kell tovább fejlődnie. Hová nem fejlőd­hetnek e faj ily szivósággal, gondos kezelés és szakértő tenyésztés mellett ? Hústermelési képessége ezáltal minden­esetre nagyobb arányokban jelentkeznék. De még a jelenlegi körülmények között is szép jövőnek néz elébe hússuhtenyésztésü­nk. Euró­pa államaiban a népesedés nagy arányokban halad előre, úgyszintén a depecoratio is. Pedig a hústermelésnek egyik főtényezője a juh. Hamar fejlődik s aránylag sok húst termel,­­ a­mi a nyugati országok­ban keresett czikk, s ezek aligha fog­ják vámjaik által a húsfogyasztást megne­hezíteni, sőt ellenkezőleg: érdekükben áll a húst olcsóbbá tenni. Különösen juhtenyészté­sünk remélhet szép jövőt, a­mennyiben, mint említettük, a hústermelésre ez a legalkalma­sabb. Csak a gazda legyen tisztában czéljá­­val, a­mennyiben a juhot szintén háromféle módon értékesítheti: a tejét, a gyapját és a húsát. Ha tehát kitűzi a czélt és ismeri az en­nek elérésére szolgáló eszközöket és ehhez képest szakszerűleg jár el a tenyésztésnél, a siker elmaradhatlan és állattenyésztésünk jö­vője biztos. ASISZTEIA, Budapest, máj. 22. (Taaffe miniszterel­nök nyilatkozatai.) A »Times« bécsi levele­zője közli Taaffe miniszterelnökkel folytatott beszél­getését, a­melyről szóló tudósítását a »Pol. Corr«­ rendelkezésére bocsátotta. Ennek nyomán adjuk az osztrák miniszterelnök nyilatkozatait, ezek valódisá­gáért természetesen forrásunkra hárítva a felelős­séget. Taaffe gr. azon nézetét fejezte ki, hogy az új választások lényegesen fogják erősíteni a többséget, de egyúttal a túlzók, minők Knotz és Schönerer vala­mint az antisemiták pártját. Ez azonban nem nyugta­lanítja őt, miután az ily túlzó politikusokkal egy jó kormány könnyen elbánhat. A miniszterelnök kije­lente, hogy az alkotmánypárt alig fog soká fenállani s hogy valószínű, mikép­­j pártalakulások következ­nek be. A kormány első­sorban oly többséget akar, mely abbeli törekvésében, hogy a nemzetiségi ellen­téteket az érdekek kölcsönös kielégítésével kiegyenlítse, legálisan támogatja. A kormánynak főelve a szigorú pártatlanság, kell hogy legyen. A socialistákra és az anarchistákra vonatkozó javaslatok meg fognak újittatni. Azon eszme, hogy Oroszországgal ki­adatási szerződés köttessék, főleg Magyarországon találkozik nagy ellenszenvvel, miután itt nem igen bíznak az orosz igazságszolgáltatásban. A miniszter sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy Anglia kormánya és lakossága túl engedékenynek mutatkozik az anar­chista összeesküvőkkel szemben. A titkos társulatok, melyek székhelyei London és Genf, a rendszerető kormányoknak megüzenték a harczot. Csakis idevágó politikájának megváltoztatása által remélheti Anglia, hogy az Egyesült­ Államokat a nemzetközi kötelessé­gek felfogására bírja. KÜ­LFÖLD, Budapest, máj. 22. (­ Oroszország java­s­­lata a braunschweigi trónöröklés kér­désében.) Poroszországnak a szövetségtanácshoz beadott indítványa a braunschweigi trónöröklésre vo­natkozólag így hangzik: A birodalmi alkotmány 76. czikke meghatá­rozza, hogy a különféle szövetséges kormányok közt felmerült viszályok, amennyiben nem magánjogi ter­mészetűek, az egyik fél kívánságára a szövetségtanács által intézendők el. Az alkotmány szellemében e ren­delkezés akkér értelmezendő, hogy nemcsak a fölme­rült viszályok tartoznak a szövetségtanács illetékes­sége alá, hanem hogy az hivatott is az ily viszályok keletkeztét meggátolni, ha ez irányban javaslat létezik. Ebből a szempontból bátorkodik a királyi kor­mány fölhívni a szövetségtanács figyelmét arra, hogy Poroszország és Braunschweig közt egyenetlenségek támadnának, ha ő királyi fensége a cumberlandi her­­czeg lenne Braunschweig herczege. Poroszországnak Hannover tartományt illető és a birodalmi al­kotmány által biztosított birtokjogát a cumber­landi herczeg a mellékelt tiltakozás bizonysága­­ szerint megtámadta. György király élete végéig Po­roszországgal harczban álló uralkodónak tartotta mag

Next