Nemzet, 1885. június (4. évfolyam, 986-1013. szám)

1885-06-01 / 986. szám

Szerkesztőség : 2 ferencsiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Egyes szám 4 kr. 986. (149 ) szám. Budapest, 1885. Hétfő, junius 1. IV. évi folyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .. -............................................ 2 frt 3 hónapra .............................................. •• 6 * 6 hónapra ............................................ « ~ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Budapest, május 31 Az academia mai nyilvános nagygyű­lése méltó ünnepe volt Magyarország első tudományos intézetének. A magyar tudós társaság, melynek alapítása a magyar reform­korszak kezdetét jelzi, ma, midőn az ország haladása más tereken is megczáfolja a kétel­kedőket s erőt önt a csüggedőkbe, a magyar tudós társaság ma kétszeresen tarthat számot arra, hogy minden jó magyar elismerő le­gyen érdemei iránt s lelkesedjék hivatása mellett. Mert ha az academia alapítói meg nem indítják annak idején az erős szellemi áram­latot, mely nemzeti alapon, nagy czélokat tűzve maga elé, azóta egyre növekedő sike­reket tudott kivívni : alig jutottunk volna oda, hogy az ország erői öntudatosan csopor­tosulhassanak, s hogy a magyar szellem minden téren megpróbálkozhassék és pedig sikerrel próbálkozhassék meg a nagy munkálkodások terén. S a magyar tudományos académia ez évi gyűlését különösen fényessé tette a trón­örökös megjelenése. Rudolf főherczeg ő fen­ségét megszoktuk úgy ismerni, mint ki leg­melegebben érdeklődik minden culturmozga­­lom iránt, mely hazánkban jelentkezik. De mai megjelenése több az érdeklődés jelénél. Annak bizonysága az, hogy a királyfi, ki iránt minél jobban megismeri őt a magyar nép, annál nagyobb lesz lelkesedése s annál mélyebb gyökereket ver lelkében kiolthatat­­lan ragaszkodása; annak bizonysága ez, hogy ő fensége maga is tényező e culturmozgal­­makban, s hogy a magyar tudomány s a a magyar irodalom a királyi családból immár nemcsak jóakaratot, nemcsak ro­­konszenvet remélhet, hanem azt a tá­mogatást is remélheti, mely a legmeg­­tisztelőbb, s legtöbb erőt adó: azt a támoga­tást, mely a trónörökös saját szellemi tevé­kenységéből hárul tudományunkra, irodal­munkra. A magyar tudományos académia alapítói aligha remélték, hogy alig egy em­beröltő múlva a Habsburgok trónjának örö­kösét, a magyar szent korona leendő viselő­jét, mint a magyar tudós társaság tagját s mint magyar írót fogják az academia díszes csarnokában üdvözölhetni. A most elmúlt május hónap fényes és dicső jeleneteinek fé­nyes és örvendetes befejezése volt ez a mai kép: a magyar királyfi a magyar tudósok között .... A nagygyűlés lefolyása egyébként is egyike volt az érdekesebbeknek. Mind Pulsz­ky Ferencz megnyitója, mind Trefort Ágoston emelkedett emlékbeszéde Lónyay Menyhért grófról, mind Fraknói Vilmos titkári jelentése, mind végre Fodor József kiváló értékű felolvasása méltó részei voltak a szép ünnepnek. Az osztrák választások krónikájának legfontosabb napja a holnapi lesz. Nemcsak a választandó képviselők nagy számánál fogva — 61 mandátum fölött döntenek június 1-én — hanem azon körülmény figyelembevételé­vel, hogy holnap választanak a választási mozgalom legélénkebb pontjain: Bécs városá­ban és Csehország vidéki kerületeiben. Hol­nap döntetik el a választás továbbá Triest városában és Ausztria, Salzburg, Bukovina városai, végre a vorarlbergi és tiroli kereske­delmi kamarákban. Alsó-Ausztria 17 képviselője közül 12 esik Bécsre. A kiigazított választási jegy­zékek tanúsága szerint a választók száma Bécsben 46,226-ra rúg. A bécsi jelöltek a kö­vetkezők : I kér. Herbst, Jaques, Kopp és Weitlef, német szabadelvű pártiak. II. kér. Suess Ede, német szabadelvű párti, Schneider antisemita. III. kér. Sommaruga b. német szabadelvű párti, dr. Mandl democrata. IV. kér. Matscheko német szabadelvű párti, Hauk és Väth antisemiták. V. kér. Steudel német szabadelvű párti, Lueger democrata. VI. kér. Neuber német szabadelvű párti, Pattai antisemita. VII. kér. Wiesenburg né­met szabadelvű párti, Kreuzig democrata. VIII. ker. Stourzh német szabadelvű párti, Kronawetter democrata. IX. ker. Löblich és Wrabetz szabadelvű pártiak. Fels­ő-A­usztria városai 6 képviselőt választanak. A múlt sessióban e városokat Falkenhayn miniszter és 5 szabadelvű párti képviselték. Most ez utóbbiak Pino miniszter­rel (Steyrben) s clericális ellenjelöltekkel fog­nak szemben állani.­­ Cseh­ország vidéki kerületei eddig 30 képviselő közül 18 cseh és 12 német képviselőt küldtek a birodalmi gyű­lésbe. Herbst régi, rumburgi kerületében, me­lyet 25 éven át képviselt, alig jöhet számba, mig a prachatitzi kerületben, a­hol föllépett, Schwarzenberg Adolf herczeggel szemben kudarcra biztos. — Salzburg két kerüle­tében a szabadelvűpártiak újból meg fognak választatni. — Bukovinában a szabad­­lven párt heves harczra készül a nemzetisé­gekkel. Az erély, melylyel Milán szerb király Riszticsnek minapi szt.-pétervári szereplését defavoyálta, Európaszerte élénk feltűnést keltett. A franczia sajtó egyik legkiválóbb köz­lönye, a »T­em­p­s«, Milán király intézkedé­sét következőleg méltatja: »Nagyon természetes, hogy Szerbia, miután a küzdelmek és forradalmak korszaka véget ért, rendes állammá igyekezett válni, hogy Európát jobban nem nyugtathatta meg, mint azzal, hogy az osztrák poli­tika sphaerájába gra­vitált és hogy azok, kik érzik a béke szükségességét és a Balkán-félszigeten felhal­mozott gyúanyag veszélyességét, bizonyára nem fog­ják helyteleníteni, ha Milán király nem akarta or­szágát oly ambitiók szolgálatába szegődtetni, melyek Európa nyugalmára nézve veszélyesek és ha ő erejé­hez képest a nemzetközi béke biztosítója igyekszik lenni a Duna mentén.« De hogy mennyire indokolt volt a szerb uralkodó erélyes fellépése, legjobban bizo­nyítja Risztics lapjának, az »Ustavnost«­ A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 31. Emlékbeszéd Lónyay Menyhért gróf fölött, Trefort Ágosttól. Habár egy nemzet természete politikai átalaku­lások által rögtön nem változik, az 1848-iki esemé­nyekkel mégis új korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtuk túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával,­­mert a polgárság mint rend, csak jogilag és névleg létezett, de befolyása nem volt) a megyei nemesség s a földes ur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — maguk a kiváltságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — zavaros birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipar s kereskede­lem nélkül, mert közlekedési eszközeink nincsenek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos administratióval, censurával, bécsi német absolut kormánynyal, népoktatás nélkül s még folyvást az elavult jezsuita tanrendszer alatt sinlődő közép- és felső­oktatással, de annak daczára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspiratiók­s esz­ményi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel, íme a negyvennyolcz előtti Magyarország. Ez eseményeken innen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bírván a fejlődés minden feltételét — csakhogy azokat rész­ben a társországok s külön népfajok iránt követett ideológ politika devalválta, részben a sok helyt mu­tatkozó politikai frivolitás, mely a történelem szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, folyvást de­valválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási processusban is részt vettek, napról-napra fogy, és soraik ritkul­nak, mert az életkor s az azzal járó munkaképesség tartama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati országaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike : akadémiánk korán elhunyt elnöke, gróf Lónyay Menyhért, aki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s académiánknak még sok és nagy szol­gálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, idő előtt nem záródik le pályája. De ez így is, arány­lag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredmé­nyekben és érdekes s tanulságos mozzanatokban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatá­sára, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadé­ka. Nagy-Lónyán született 1882. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyreállítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzá­nak rendszeres leírásához fogott, de abban az egye­temi évekig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át vezetett és soksor terjedelmes naplójegyzetei van­nak, melyeket életrajza írásához kétségkívül fel akart használni s melyek — talán csak egy későbbi nemze­dék számára — igen érdekes olvasmányul és az ideje­­beli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay falun az atyai háznál, nemes kedélyű, mivelt, okos és szerető anyja oldalán növekedett, mig atyja János, Beregmegye kitűnő alispánja, 1833-ban a helytartótanácshoz tanácsossá neveztetvén, a család Budára költözködött, s Lónyay Menyhért itt a piaris­táknál folytatta gymnasiumi tanulmányait, melyek­ben minden törekvés kizárólag a latin nyelv elsajátí­tására volt concentrálva. Habár helylyel-közzel igen humánus s mivelt tanárok is találkoztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok is­kolában durvaság uralkodott, a testi büntetés forma­szerinti taneszköz volt, s az eredmény is nagyon cse­kély, a­mi akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett academiákba léptek át, oly tantár­gyakra, melyek most a gymnasiumokban tanít­tatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pesten végezte, s már tizennyolcz éves korában elnyerte a bölcsészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mivelni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes ki­tűnő tanárok, s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, a­mint ezt Lónyay példája is mutatja; de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény, hogy a könyvtár évi dotatiója 1000 váltó forint volt, s hogy az egész orvosi facultás a hatvani és újvilág utczai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanárnak lakása volt s az administratió is helyet talált. A régi kormányok legfőbb mulasztása, hogy a közoktatással, melyre nézve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit nem gondoltak. Az egyetemen töltött éveiről Lónyay Meny­hért irataiban így emlékezik meg : »Társaimmal egy nemesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szorgalom­mal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai disciplina következtében, de saját elhatározásunkból. Buzdítá­­somra előzetesen tanulmányoztuk minden leczke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának, s erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyűjtsünk. Átalában ama korszakot a nemes törekvés jellemzi.« Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, ismét fa­lura ment, gazdaságban s a megyei életben találván foglalatosságot, s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-as országgyűlésre alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult báró Eötvössel s velem igen sokat társalkodott, s közös törekvéseink, eszme­cserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az említett országgyűlés sok nevezetes kérdés­sel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabad sajtó hiányát pótolták, de tényleges eredményekre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell vissza­vezetni. Hiányzott a kellő vezetés; a mérvadó elemek egyátalán a reformot komolyan nem akarták; végre a haladó- vagy szabadel­vűpárt nagy része mindig túl­zó, inpracticus kivánatokkal lépett fel s a legjobbat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig vissza­utasítván, czélhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságra lépett, mely reá s családjára gondviselés­­szerű jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött, s főleg közgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Ez időben irta azon értekezéseket, melyek 1847- ben összegyűjtve »Hazánk anyagi érdekeiről« czim alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszkö­zökről, különösen kőutak-, vizi utak-, s vasutakról szó­lanak; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszközök hasznáról még capacitálni kellett. Az 1847-iki országgyűlésre Lónyay ismét kö­vetté választatott. Ez országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes uj jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is mint követ ült, ki akkor az administratióban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehason­lítva — radicál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye ezen országgyűlésnek, ha a franczia februári forradalom nem jön közbe? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán ottosul is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván, s Lónyay képvi­selőnek választatván — ugyanazon után járt mint a nagy többség: lement Debreczenbe, s végig tagja ma­radt a forradalmi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott, s a szereplőknek kül­földre kellett menekülniök — s helyesen cselekedtek valamennyien, kik menekültek — mert a viharral da­­czolni akarni, egyszerű donquixotteria lett volna. Párisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collège de Francéba és nálánál szorgalma­­tosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, a­kitől azért, mert megtámadta Louis Blanc theoriáit. 1848. ápril havában megvonták a tanári állást, de az év végén, a Constituante határozatával ismét vissza­helyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyai ismét me­zei gazdasággal, de a mellett közgazdasági tanulmá­nyokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a m. földhitelintézet felállítá­sára vezető mozgalmak, a melyekben neki Dessewffy Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októberi diplo­ma, s a reá következő 1861-ben összehivatott az or­szággyűlés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói conferentiával, de az or­szággyűléssel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását,­­ mert a bécsi ootrogált februári al­kotmány lehetetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott, beállott ismét az absolutismus, habár magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay e közben több értekezést irt, melyek 1863-ban jelentek meg; különös figyelmet érdemelnek a hitelintézetről s a pénzügyekről irt ta­nulmányai. Mindkettő történelmi érdekkel bir. Neve­zetes értekezése továbbá »Magyarország szerepe Európa élelmezésében«, Bontoux röpirata nyomán. Mily illusiókban éltünk akkor, a gabona-pro­­ductió­s kivitel tekintetében! Ma nem a tudomány, de a tények világa meggyőz arról, hogy mezei gazda­ságunk fejlesztése mellett ipart kell teremtenünk, mert nyers­anyagaink kivitele hosszú időre megakad. 1864-ben és 1865-ben az Országos gazdasági egye­sület nagy tevékenységet fejtett ki; a gyakorlati politika mezején tétlenségre kárhoztatott erők formá­lis parlamentté alakították át. Lónyay Menyhért, mint a közgazdasági választmány elnöke, élénk részt vett az egyesület munkálkodásaiban. 1865-ben ismét össze kellett hívni az országgyű­lést, s a sadovai csata után, komolyan hozzá kellett fogni a kiegyezéshez. Itt kezdődik Lónyai életének legtevékenyebb s legnevezetesebb korszaka. A kiegyezés kiinduló pontja, gyakorlatilag véve a dolgot, Deák húsvéti czikke volt. Megelőzték azt számos czikkek, röpiratok, melyekben a kiegyezés szüksége­s annak módozatai s formái voltak, külön­böző szempontokból megbeszélve: az uralkodó eszme mindenben az volt, hogy állíttassák helyre a minisz­térium, s a monarchia dualisticus alapon szerez­tessék. Elfogadtatott a közös ügyek eszméje, csak ab­ban mutatkoztak némely divergentiák, mik legyenek a közös ügyek, s mily alakban gyakoroljon az ország­gyűlés alkotmányos befolyást ezen ügyekre. Hogy a külügynek közösnek kell lenni, ez iránt nem voltak eltérő vélemények; a második közös ügyre nézve azonban eltértek a nézetek, a hadügy legyen- e az, vagy a kereskedelmi ügy,­­ szemmel tartva a vámterület közösségét. Ehhez képest különbözők voltak a közös ügye­ket intéző alkotmányos testület formájára vonatkozó javaslatok. Voltak, kik a közös ügyeket egyenesen a két parlamentre akarták bízni, melyek esetről-esetre bizottságokat lettek volna kiküldendők; némelyek a vámparlament vagy vámkonferentia egy nemét akar­ták behozni, mások mind a két parlament részéről évenként választandó közös bizottságokat. A közös ügyek tárgyalásának mai alakja, vagyis a delegátiók intézménye, a mai formában s hatáskör­rel, gróf Andrássy Gyula műve a közös szavazás kivé­telével, melyhez Deák ragaszkodott. A kiegyezés benső történetét megírni ma még nincs idején. Hiszem, hogy Lónyai is gyűjtött anyagot hozzá. Ismeretes dolog azonban, hogy ő Felség®,Deák Ferenczet s ugyan azon időben gr. Andrássy Gyulát magához hivatta, s velük külön-külön értekezett, s pedig úgy, hogy egyik sem tudott a másik meghívásá­ról. Mind a kettő nyilatkozata azonban a teendőkre nézve annyira megegyezett, hogy annak következtében a porosz-osztrák háború szerencsétlen kimenetele után, magyar államférfiak hivattak Bécsbe, hogy a dolgot nyélbe üssék. Részt vettek ezen értekezésekben illetőleg likordozásokban, egyrészt Mailáth György­­nak egyik legújabb czikke, mely ezeket mondja: »Soha sem fogunk lemondani Boszniáról és Herczegovináról. Dalmátországot és a többi szerb tartományokat soha sem fogjuk átengedni sorsuknak. Mi szerbek nem leszünk sem Ausztriában, sem Ausz­triával. Minden irredentistát szívesen látunk körünk­ben. Az ausztriai szerb népeknek ne legyen más hi­vatásuk, mint az, hogy lőportár legyenek abban a házban és előbb-utóbb képesek legyenek megerősíteni azt a hatalmat, mely véget vetene Ausztriának, úgy a­hogy véget vetett Törökországnak. Barátai va­gyunk Ausztria minden ellenségének és ellenségei Ausztria minden barátjának. Ez legyen minden igaz szerb ember jelszava.« A tud. academia ünnepélyes közgyűlése. A magyar tud. academia ma délelőtt tartotta meg évi ünnepélyes közgyűlését, melynek különös fényt kölcsönzött az a körülmény, hogy Rudolf trón­örökös, ki académiánk tiszteleti tagja, magas látoga­tásával tisztelte meg. Az academia palotájának dísz­­termét, mely ez ülésre déli növényekkel volt gazda­gon feldíszítve, nem nagyszámú, de igen válogatott közönség töltötte meg. Ott voltak többek között a következők: Vay Miklós dr., Károlyi Sándor és István grófok, Hunfalvy János és Pál, dr. Bita Re­zső, Tóth Lőrincz, Szász Károly, Konkoly Miklós, Than Károly, Kautz Gyula, Vécsey Tamás, Szabó József, Lenhossék József, Pauer püspök, Pesty Fri­gyes, Keleti Gusztáv, Budenz József, Zsilinszky Mi­hály, Ballagi Mór, Eötvös Loránd, Margó Tivadar, Hegedűs Sándor, Décsey Mór, Pulszky Károly, Láng Lajos, Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Szalay Imre oszt. tanácsos, továbbá Ráth Károly főpolgármester, Szapáry István gr. főispán, Lévay Henrik, Weisz B. F. stb. A hallgatóságnak föntartott első széksoro­kat kizárólag hölgyek foglalták el. A díszterem felső részén volt felállítva gróf Lónyay Menyhért tavaly elhunyt akad. elnök Temple János festő által készített térdképe. A trónörökös pontban tiz órakor érkezett meg s a palota csarnoká­ban Trefort Ágoston megválasztott elnök, Pulszky Ferencz tiszt, tag s a közgyűlés elnöke, Kraknói Vil­mos főtitkár és gróf Andrássy Gyula, Ipolyi Ar­nold, Vay Miklós dr., Károlyi Sándor igazgató tagok fogadták. A trónörökös kíséretében jött Jókai Mór tiszt, tag s gróf Károlyi István. A mint a magas ven­dég a terembe lépett, harsogó éljennel fogadta az egybegyült közönség. Ő fensége elfoglalván Trefort és Jókai között helyét, Pulszky Ferencz az ülést a következő beszéddel nyitotta meg: Tisztelt gyülekezet! Nem tudományos érde­meim, ha ilyenek csakugyan volnának, hanem gyá­szos események lánczolata ültettek ezen elnöki szék­be, mely a legnemesebb nagyravágyásnak méltó tárgya. Elnökünket, gróf Lónyay Menyhértet, kinek érdemeit a megválasztott elnök fogja méltányolni, idő előtt rabolta el tőlünk a halál; másodelnökünket súlyos betegség akadályozza, hogy székét ez alkalom­mal is elfoglalja; ily körülmények közt a legrégibb tiszteleti tagot illeti az elnökség, s ezen körülmény adja nekem az alkalmat, hogy a tisztelt académiát e helyről üdvözölhessem; mert csakugyan már negyven év előtt, 1841-ben választattam meg tiszteleti tagnak az akkori korszaknak reményteljes mozgalmai közt, azon időben, midőn Kossuth Lajos felvillanyozta a nemzetet vezérczikkeivel, s Petőfi meglepte az orszá­got dalaival; de egyikök sem ajánltatott, sem akkor, sem később, az academia tagjául. Vannak, kik ezt szemrehányásként emlegetik, s a franczia academiára hivatkoznak, mely a franczia nemzet geniusát képviseli, s magában foglalja mind azon kitűnő férfiakat, kik az ország dicsőségét képe­zik ; elfelejtik azonban, hogy az Academie Française kivételt képez egész Európa tudományos világában, s csak egy része az Institut-nek, melyhez még a felira­toknak és szépirodalomnak, a tudományoknak, a kép­zőművészeteknek és az erkölcsi tudományoknak aca­­demiái mint egyenrangú osztályai tartoznak, s azon prózai munkát végzik, mely az ily intézetek fő fel­adata. Mint ezek, a mi akadémiánk is, nem a láng­észt, hanem a szorgalmas munkaerőt keresi abban, a­kit választásával megtisztel, hogy czélját, a tudomá­nyosság magyar nyelven való művelését, minél bizto­sabban érhesse el, s hatással legyen az egész nem­zetre. A lángész nem érezheti magát otthonosnak az académiák szűk keretében, mert nem tűri a korlátot,­ sőt keresztül szokott törni azon, midőn új utakat nyit a nemzet szellemi működésének; a­hol közre­­munkálásról van szó, oda nem illik be. Az utókor szobrot állít neki, de kortársai csak kivételesen ülte­tik akár a miniszteri, akár az académiai karszékbe. A mi académiánk is a külföld, s különösen Né­metország példájára egyik nagy feladatául tekintette mindig a tudományos anyag gyűjtését, a magyar nyelv rokonságának s más nyelvekhez való viszonyá­nak megállapítását, a nyelvemlékeknek, a magyar történelem kútforrásainak és okmányainak gyűjtését és kiadását; szóval, a talaj elkészítését, melyen egykor a magyar tudománynak temploma fel fog épülni; az ily előmunkásoknak pedig a hangyaszorgalom sokkal in­kább szükséges, mint a geniális felfogás. De a mellett nem feledkezik meg a jelennek követelményeiről sem; mindig közvetítője volt s marad a külföldi tudomány­nak ; könyvkiadó vállalata s azon folyóiratok által, melyeket segélyezésével támogat, közvetlen érintke­zésbe lép a nagy közönséggel és a mellett oly eredeti tudományos munkákat ad ki, melyeknek megjelenése, körülményeink közt, még most is, más után lehe­tetlen. Szomorú sorsa volt az írónak és tudósnak azon időben, midőn a magyar akadémia keletkezett; ala­pítói súlyt fektettek tehát arra, hogy néhány rendes tag minden osztályban szerény évpénzt nyerjen külö­nös kötelezettség nélkül, csak azért, hogy a tudo­mányt függetlenebbül művelhesse, mert akkor a könyvkereskedés nem foglalkozott még a magyar irodalom termékeinek kiadásával; ez az írók magán­­koc­kázata volt, kik nem a közönségre, mert ez alig olvasott magyarul, hanem az irodalom vagy tudomány vagyonosabb ritka pártolóira voltak utalva. Az egy Auróra elégítette ki a közönségnek szép irodalmi igényeit egy egész évre, s a Tudományos Gyűjtemény magában foglalta a magyar tudományosságnak csak­nem teljes eredményeit. Ily körülmények közt könnyen kimagyarázható az académia számos pályázata is, melynek díjai azon czélból állapíttattak, hogy a talentumnak minél több alkalom nyúttassék, hogy a nyilvánosság elébe lép­hessen, s munkája ne maradjon minden anyagi juta­lom nélkül. Az idők erősen változtak azóta ; irodal­munk, melyet bölcsőjében az academia ápolt, most már a maga lábán áll, de nehézkesebb s terjedelme­sebb tudományos munkáknak még most sem akad más kiadója, mint az academia. Az olvasó közönség szaporodik napról-napra, s az olvasókkal az írók száma is növekszik. Alig lesz az országnak oly városa, melyben nem léteznék casinó s oly megye, melynek nem volna külön hírlapja, de leg­több olvasó megelégszik az újságok felületes áttekin­tésével, könyveket olvasni, vagy éppen tanulmányozni kevésnek van kedve­s ideje. Ennek következtében hír­lapi irodalmunk fejlődött ki aránytalanul, s mint­hogy a hírlapot máról holnapra meg kell írni múl­hatatlanul, s a lap betöltésére sok fordítás szüksé­ges idegen nyelvekből, a pongyola irály harapódzik el, s a nem magyaros szófüzés és sok idegen fordulat, mely a magyar nyelv geniusával ellenkezik, s a tős­gyökeres magyarságot megrontja.Ijj . Ehhez járul még a rohamos magyarosodás is Minden nyelv sajátságos nemzeti gondolkodásmódot fejez ki, mely némely részletekben más nemzetek ész­járásától különbözik, mi sajátságos szókban és szófü­­zésekben nyilatkozik. A ki sokat foglalkozik fordítá­sokkal s átalában a külföldi irodalommal, élénken érzi ezt s tudja, hogy különböző nyelvekben a szók értelme ritkán fedi egymást tökéletesen minden jelen­téseiben, még ha a főjelentés azonos volna is; Így tör­ténik aztán, hogy a nyelvbe, melyet elsajátítottunk, bele­hozzuk az anyanyelv észjárását és sajátságos fordulatait. Midőn a római császárság idejében a tartomá­nyok egymásután, nyelvekre nézve is, rómaiakká let­tek, a főváros kényes birálgatói panaszkodni kezdtek, hogy a tiszta nyelv romlik s az irály hanyatlik. Még Liviusban is kifogásolták a Patavinitást. A Spanyol­­országban vagy Galliában születetett irók, s a sok felszabadult s meggazdagodott görög eredetű rab­szolga elferdítették a római irodalom színezetét; za­matja változott meg. Scipio korának, a köztársaság utolsó idejének, sőt az első csásársági kornak irodal­ma lett ezentúl a későbbieknek mintaképe, melyről maguk is elismerték, hogy azt nem érhetik utól. Ezt nevezték később a classicusok aranykorának, s még Tacitust is csak az ezüst korba helyezték. Ily purismus, mely a classicitás szabályait meg akarja alapítani, s nem ismeri el a nyelvnek folyto­nos fejlődését, megakasztja a nyelv változását, s megkövesülésében látja tökélyét, újabb időkben is fordul elő. Francziaországban a franczia academia, Olaszországban a Crusca örök időkre meg akarták állapítani a franczia s olasz nyelv törvényeit; ha azonban a nemzet bir életerővel, s mindinkább fejlő­dik, akkor a nyelv sem marad meg régi formáiban, a szók értelme változik, újak képződnek, s a nemzet­i irodalom nyelvérzéke is módosul és keresztültör azon szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszoknál a trecen­­tisták classicitására következett a cinquecentisták classicitása; most ez is elavult, s a Crusca szabá­lyai nem kötik meg többé az újabb irályt. Érezte ezt a mi académiánk is és ámbár soha­sem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tisztaságá­nak első őre, még sem kovácsolt békét, mely azt ki­fejlődésében megakaszsza, a maga kebelében is sza­bad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használta fel soha bármely tudományos theória istápolására. A szabadság volt mindig éltető szelleme; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közművelő­dési intézet, mely az összes magyar irodalom képvise­lőit, a­mennyire lehet, magában foglalja, el nem zár­kózik semmi iránytól, s így alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, melynek folytonos kifejlődé­sét igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjeszté­sére fordítja azon eszközöket, melyeket a közönség ha­­zafisága rendelkezésére bocsátott. Ez tette népszerű­vé academiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tu­dományt az élettel összekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagygyűléseiben számot ad a nemzetnek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt azon öntudattal, hogy az academia ez évben is biven teljesítő feladatát. Az éljenzéssel fogadott beszéd után Fraknói Vilmos főtitkár olvasta föl nagyérdekű jelentését az academia mult évi tevékenységéről. A jelentésre legközelebb visszatérünk. Most Trefort Ágost lépett élénk tapsok közt a felolvasó asztalhoz s átalános feszültség közt adta elő emlékbeszédét Lónyay Menyhért gr. aca­démiai elnök fölött. A becses irodalmi művet egész terjedelmében lapunk tárczájában veszi az olvasó. A trónörökös feszült figyelemmel hallgatta a felolvasásokat s Trefort Ágoston emlékbeszéde után a közönség zajos éljenzése közt hagyta el a termet.

Next