Nemzet, 1885. augusztus (4. évfolyam, 1046-1075. szám)
1885-08-02 / 1047. szám
Szerkesztőség : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1047. (210 ) szám. Reggeli kiadás: i„ 1 1 j 1 i..’TgT . i f.f.-iit ■ i ’ z .. .1 . .■ .as Budapest, 1885. Vasárnap, augusztus 2 Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj • Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......... - ................................... 2 frt. 3 hónapra ................................................. 6 * G hónapra ................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest augusztus 1. Nem kicsinyeltük soha a magyar gazdaközönség baját. Tudjuk, hogy ezen országot nem sújtotta egyhamar nagyobb és komolyabb szerencsétlenség, mint a gabnaáraknak az a hanyatlása, mely két év óta bekövetkezett. Nem habozunk a szónál, szerencsétlenségnek mondjuk, mert bár e hanyatlás nem oly természetű, mint az isten sújtó kezének egy-egy más csapása, nem jó hirtelen, váratlanul, házakat döntve össze, tenyészetet ölve ki, emberéletet kérve áldozatul, s fölkeltve a részvétet, könyörületet, jótékonyságot, azért nem kevésbé sújtó, sőt talán érzékenyebben sújtó amazoknál, mert tágabb körökre terjed ki, minden embert érint, egyetemesen hat, és az emberi segítség közvetlen lehetőségét jóformán kizárja. Az árvíz ellen odaállt a vidékek mellé az állam, milliók sárba dobásával (bocsánat a szóért) hatalmas töltéshálózattal védte meg termőföldjeinket, s nem kell csak kitartás, és a pusztító árvíz eleme a vízhasznosítás eszélyes rendszerével áldássá lehet országszerte. A tűzvész ellen megaltalmaz a biztosítás, a cholera ellen megvédnek az észszerű egészségügyi intézkedések, s ha nem elégségesek sem az, sem ezek, ha a csapás mégis beköszönt, mégis megpróbál, mégis sújt, vigasztal és reményt ad a tudat, hogy ez ideiglenes, múló, órához kötött veszély csak, melynek sebeit begyógyítja, ha más nem, az idő. De ami most sújt, a mi megfosztja arany színétől gazdag aratásunk garmadába gyűlő kincseit; ami lehangolja, türelmetlenné teszi, elkeseríti a földművelőt, azaz, hogy mai baját nem tekintheti esetleges szerencsétlenségnek , azzal úgy kell számolnia, mintha állandó lenne, s ha van is reménye a jobbrafordulás iránt a jövőt illetőleg, a jelenben úgy kell számvetését megtennie, hogy jelentékenyen megfogyott jövedelmek mellett viselni tudjon jelentékenyen megnövekedett terheket. Terheket? E szóra ott áll a lelkiismeretlen izgatás s a viszonyokkal nem számoló pillanatnyi hatásvadászat és emlegeti az adót adófelügyelőt, az executiót és az árverelést. Bizony igaz, hogy az is keserves, amivel e tekintetben meg kell mérkőzni. De és mert ezt kimondjuk, van jogunk utalni arra is, hogy sokkal, de sokkal nagyobbak azok a terhek, azok az igények, azok a szükségszerű költségek, melyeket nem hajt be a jegyző s a végrehajtó, de amelyek azért kérlelhetetlenül jelentkeznek, kifizettetést követelnek s melyek érvényesülnek, ha még oly enyhe is az adóbehajtás, még oly alacsony is a gabnaár s még oly kegyetlenek is a versenyviszonyok. A baj abban van, hogy mig keresményünk lejebb szállt értékben, kiadásaink fokozódtak mennyiségben is, értékben is. A mi Budapesten kicsinyben történik, hol a búza és liszt, olcsóbbulása, az állatkivitel megszorítása, a nagymértékű építkezés mellett nem lesz jutányosabb a kenyér, a hús, a lakás, az történik nagyban országszerte, hol a jövedelmek alászállása mellett nem lesz olcsóbb, sőt tán drágul a családok fentartásával járó kiadások mindegyike, a gyermekek felnevelése, a lányok kiházasítása, a férfinak magán és közéleti szereplése, a nők öltözködése, szóval minden, még az is, sőt tán legjobban az, ami nélkülözhetetlen. A politikai bölcseség kitalálta mindennek orvosszerét. Elég rámutatni e bajokra, hogy készen legyenek a könnyű válaszszák Mint a Columbus tojását, úgy állogatják föl a csodaszerekben hivők előtt az önálló vámterület délibábját, amelyben olcsón adja az iparos az iparczikket, s drágán veszi meg a nyersterményt. S ezt el is hiszi mindenki, aki nem tudja, hogy épen nem így van. Hiszen vámterületi közösségben Ausztriával mai napig csak Magyarország él, s a baj, amely sújt minket, nem áll meg határainkon, hanem érvényesül messze túl is rajtunk. Kérdezzék meg a román termelőt, ki külön vámterületet élvez, s az iparfejlesztést nemcsak önálló vámpolitikával, hanem egy csomó szekatúrával is a bevitel ellen »függetlenül« gyakorolja, kérdezzék meg őket, kik máig vámmentesen viszik ki gabnájukat, s a mellett megvámolják az iparczikkeket: vájjon van-e örömük a mai helyzetben s nem szenvednek-e mindazon csapások súlya alatt, melyek alatt mi szenvedünk. Vagy ha kelet messze van, nézzenek nyugatra, s úgy fogják tapasztalni, hogy ugyanazon bajokkal — a helyi viszonyokhoz képest élesítve, vagy gyöngítve, de mértékében mindenütt átalánosan — küzd az osztrák, a német, a franczia, s a helvét köztársaság szószólója csak a minap ejtette ki azt a szót, aminek kár volt észrevétlenül elveszni nálunk, hogy t. i. az európai közgazdasági viszonyok legjobban sújtják valamenynyi közt a svájczi ipart. De hát vigasztalás-e az valakinek, hogy bajaink nem sajátosan nemzetiek, hanem átalánosak. Ennek constatálásával megvédelmezhetjük a szemrehányások, az oktalan támadások ellen a hazánkban uralmon levő politikai irányt, de azáltal még nem jutottunk egy lépéssel sem közelebb bajaink tanálásához. Pedig előttünk, bármilyen tagjai legyünk is a pártnak, amelyhez tartozunk, fontosabb ez, mint az. S azt hiszszük, hogy a baj egyetemessége, ha vigasztalást nem is, okulást igen is szolgáltathat. Okulást szolgáltathat abban az irányban, hogy végig tekintsünk azon az időn, mióta e bajok, mint igazi komoly bajok, mindenütt jelentkeznek, s constatáljuk, mi történt azóta egyetemesen, ami ide juttatta a viszonyokat általánosan. És ha ezt vizsgálni fogjuk, meg fogjuk találni, hogy addig, amíg a nemzetközi féltékenység nem kerekedett, mindenütt a gazdasági érdekek fölé; amíg az anyagi érdekek egészséges mérkőzése elé nem akartak mindenütt mesterséges gátakat vetni, amelyek — némelykor szinte a gyönge védelmének satiricus gyanánt feltűnő jelszava alatt — megbénították azt, ami a népek gazdasági életében erős volt (nálunk a mezőgazdaság, Francziaországban, Németországban, Ausztriában az ipar) , nem tudták felsegíteni azt, ami gyönge volt; addig, míg erre nem került a sor, addig, ha voltak is bajok — melyik világszellem teremt oly gazdasági rendet, amely bajok nélkül való lenne — de azok sokkal kevésbé voltak égetők , mint ma. Nézzék meg a statistikai adatokat, az ipari munkások sanyargását Párisban, Németországban, Brünnben, s a mezőgazdák felhangzó panaszát Magyarországon, a Keleten és mindenütt, s meg fogják találni, hogy e részben a bajok keletkezése, fejlődése, túltengése szinte csodálatos módon összevág azon rendszer fölülkerekedésével, amelytől a János pap országát remélték sokan, szinte meseszerűleg öszszevág annak érvényre jutásával, amit gazdasági reactiónak szokás nevezni. Mi ennek a reactiónak kevésbé voltunk tényezői, mint áldozatai. Valószínű, hogy ez így nem tarthat soká. S alig szenved kétséget, hogy ha leküzdői nem tudunk lenni, részesei közé kell állnunk, a mi által nem szűnünk ugyan meg viselni — előnyeinél mint látszik minden irányban nagyobb — áldozatai terhét, de legalább részesei leszünk ezeknek a minimális előnyöknek is. Bizonyára ez a tudat vezette a kereskedelmi minisztériumot azon leiratában, melyet nemrég — a vámtarifa revisiója tárgyában — a kereskedelmi és iparkamarákhoz intézett. Ám nekünk úgy tetszik, mielőtt erre rá kerülne a sor, meg fog történni a komoly próba: nem lenne-e lehetséges a nemzetközi gazdasági érdekek összezavarásának lejtőjén való egyetemes tovább rohanás helyett megkísérteni az egészséges restitutio in integrum-ot. Sikerül-e ez, ki tudná megmondani, de ki lenne elég botor nem kívánni. A német sajtóban, s pedig épen azokban az orgánumokban, melyek annak idején az oly szerencsétlennek bizonyult új gazdasági evangéliumot hirdették a világnak, néhány nap óta mintha kezdenék viszszabeszélni azokat a jelmondatokat, amelyek néhány év előtt közvetítésükkel lettek az egész világ csodaszerekben hívőinek közkimc-seivé. » Post« és »Deutsches Tagblatt«, »Kölnische« és »Norddeutsche« kezdenek máskép beszélni, mint egykor. Várjon tartós lesz-e, eredményre fog-e vezetni ez a fordulat, nem tudhatjuk. De azt igen is tudjuk, hogy ha eredményre vezet, hasznát veszszük mi is, de nem csupán mi; esetleges eredménytelenségének nagyobb kárát azonban ezután már nem mi látjuk. Budapest, aug. 1. A cseheknek az osztrák-magyar bankkal szemben fölállított követeléseiről július 29-én írt czikkünk nagy vitát idézett elő a sajtóban. A »Narodni Listy«nek czikkünkre tett észrevételeire már megadtuk a választ, amihez nincs hozzá tenni valónk. E lap handabandái sem nálunk, sem Csehországban nem tarthatnak igényt a tekintetbevételre s odáig még nem jutottunk, hogy e lap — bár két világrészben lakó — támogatóinak haragja bárkit is visszatartson A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 1. A KIS KIRÁLYOK. Régen, öt kötetben. Irta: JÓKAI HÓK. ÖTÖDIK KÖTET. 110 Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyújtott a bogrács alá. Azután még egy rakás fát gyújtott meg s apró fanyársakat faragott, azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cserepcsikon, zöld csikós hátú halacskák már ott viczkándoznak madzagra fűzve a kopoltyuban: ezeket horoggal fogták. De a mint a kopoltyuhoz kiment, amelyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott, a nádasból százával úszott ki a part felé a vízi kígyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy egy főhadnagy, a tehenősbéka, sajátszerű pootyogó sövöltését hallatva. Lizandra nem félt a kígyóktól: megszokta a barátságukat még a Styx szigetén, csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbújni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, amelyeknek nem adatott mód, amivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik : leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. Nemsokára megrendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krátogásuk elárulja félelmüket: a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyűlölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gödény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostól a sziget fűzfáin, czivakodva az ülő helyért, a gázlók raja odahuzódik a bozót sűrűébe s hívogatja egymást nagy trombita szóval. Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt. Az pedig nem jön ide. A szél ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő tánczott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal. Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkonyég kigyullad, a narancsverésből lángoló bíborka, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, hol a víz kicsillog, a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger. S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami túlvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöld arczú tündért látja saját képmását abban. Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-el néz a nyílt vágás felé, a merre a szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. — Kis gyermek korától fogva megszokta az egyedüllétet, emberkerülte butájban (Eiland.) A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az istennek azt a kedvencz állatját, akinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék egy másvilág lakóját! A leáldozó napot eltemették már a láthatár olvadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének fűszerpárázata; az esti jég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, ami az érzéket kéjesen mámoritja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég mialmái ellen. De hát más édes illatok is vannak: teszem a paprikás halé! Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e túlsózva ? — Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre : »Szerelmes a szakácsnő.« — Hát aki a szeretőjét csak minden szombat este látja ! Egyre neszej, ha nem hallatszik-e a távolban az evezőcsapás ? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgőssel és valami vad csalintással, ami nagyon különbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, lúdbőrös lesz tőle a teste. Vajjon mi lehet ott? Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán, a nádason keresztül. A bivaly hatalmas úszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit: ki kell őt kergetniük valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta. A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája. Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok, komondoraikkal. Arrafelé veszi az útját. Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb viz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság. Elül a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a viz színén úszó vizi tök, a békaborsócska, széles levelei kövér mákfejei közül forró párát fújtatva az orrlyukain át, utána két oldalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuczkolja. Egyenesen arrafelé tartanak, ahol a két tűzrakás ég. Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat. Elfuthatna előlük: a kunyhónak jó deszkaajtaja van ; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen , mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtő vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban. De amikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, amely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá ezt a két czudar, förtelmes duvad fejet, kárörvendő, vérszomjas agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögség villogó szemeivel, akkor valami szívkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng : nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. Aki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni vadludat, túzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek, de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni hogy mit tud ? Ahol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott úszni kellett, ezzel elmaradtak néhány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, amint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsalintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi stratégiával került eléje kullogó lépésben. Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektette a puska agyát, jól oda szoritotta vállához, csendesen megvárta, mig a puskacső hegye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hányát vágta magát. Gyönyörű lövés volt! Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elé a bozótból a fejét, annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáért. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott, de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyitá a keserves orditozása ami nem sokára elnémult a sziget távoli bozótjában. Lizandra egészen más embernek érezte magát Valamikor gyermekkorában azt kérdő Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiúvá változni ? -------Hát így ni ? Aki ember a talpán, az a férfi! Egész ember az a férfi. »Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!« S még a diadal tetejébe egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet! Hát nem ártatlan életű-e a bivalytehén ? Hogy fekszik ott elnyúlva a földön, bizalomteljes önmegadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbőrűek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud ; még valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimiára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit összecsattogtatja. Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a nagy serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: »Tehénkém ! Bivalykám! Ne félj már, nincs farkas.« S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvet. (Folytatása köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. » - LTW I » «-’»■■■■■■ ■■ ■ II ,mtm -I ■ I mmm m Magyarországban annak visszautasításától, ami a cseh követelések közül elfogadhattam Elmondtuk véleményünket e követelések felől és nem tartunk attól, hogy a máz, aminek e lap Magyarország állását nevezi, összetörjön, akárhogy dühöng is a »Narodny Listy«. A »Politik« komoly hangon tartott, higgadt czikkben foglalkozik fejtegetéseinkkel, amint az e laptól nem is volt másként várható. Lapunk más helyén közöljük e czikket, olvasóink megítélhetik, menynyire sikerült annak érveléseinket meggyöngíteni. A »Politik« csodálkozik, hogy miután az egész magyar sajtó élénk helyesléssel fogadta a bankügyben július 11-én írt czikkünket és kinyilatkoztatta, hogy az abban fölállított követelések ellen nincs ellenvetése, most a »Nemzet« élénk támadás tárgyává teszi ugyanazt, amit néhány hét előtt correctnek, lehetőnek és a helyzettel megegyezőnek ítélt. A »Politik« ebben határozottan téves fölfogásból indul ki. Mi az általa fölállított követelések fölött előbb egyátalában nem nyilatkoztunk, sem correctnek, sem lehetőnek nem mondhattuk azokat. Correctnek mondottuk igenis a »Politik« július 11. számában foglalt czikk következő nyilatkozatát: » . . . többféle javaslatok létettek, mindenek előtt azon javaslat, hogy Prágában Bécs és Budapest mellett az osztrák-magyar bank egy harmadik főintézete és igazgatósága állítassák föl. Mi publicistikai kötelességünknek tartjuk ezen hangokkal szemben állást foglalnunk és véleményünket nyilvánítani és constatáljuk rögtön, hogy a gazdasági téren a concret fölfogást, nebulosus phantasmagoriáknál többre becsüljük, hogy reális tényekkel számolni szeretünk. Akármilyen rokonszenvesen üdvözlünk is minden mozgást és minden haladást Csehország autonómiájának útján, mégis megvalljuk, hogy azon javaslatnak és követelésnek, hogy Prágában egy harmadik főintézet és igazgatóság állítassák föl, alig jósolhatunk sikert és hogy mi ezzel nem identificáljuk magunkat. Politikai képviseletünk a dualizmus talajára helyezkedett, azt elismerte és meg is kell felelnie minden következményének. Ezen következmények közé tartozik az oszt. magy. bank kettéosztása és ezen intézetnek annak alapján fölépített szervezete; egy harmadik főintézetnek Prágában való fölállítása azonban a bank szervezetének teljes átalakítását, a főtanács egészen más összeállítását, egy harmadik alkormányzó kinevezését stb. és egyidejűleg Magyarország ellenzését idézné elő. Hogy ez opportune lenne-e, arra nem merünk igennel felelni. Mi szorosan ragaszkodunk a dualizmushoz és ideáljaink szerényebbek, mint azt nekünk gyakran imputálják.« Ezt a nyilatkozatot neveztük mi, és nevezhette a magyar sajtó, correctnek és hogy az csakugyan correct és a helyzetnek megfelelő volt, azt ma is elismerjük. A »Politik« követeléseivel, formulázott igényeivel nem volt okunk foglalkozni, nem volt szükség ezek felől nyilatkoznunk. Ez a szükség akkor állott be, mikor a »Politik« július 24-iki bécsi levele a következőket írta: »Reánk különösen a kiegyezés eredménye anynyiban kedvező lehet, amennyiben, mint budapesti beavatott körökben biztosítják, a cseh nép egy gyakorlati szükségletének és egy, talán ép oly fontos elvi alaki óhajtásának elég lesz téve. A magyarok semmiféle ellenvetést nem tettek a nemzeti bank fiókjainak, különösen a prágainak kielégítő dotálása ellen, sőt ellenkezőleg azt jogosultnak ismerték el és úgy, amint csak méltányosnak találják a nyelvi egyenjogúság megőrzésének követelését. Épen úgy a cseh követelés, hogy az osztrák-magyar bankjegyeken a cseh nyelvnek megfelelő hely adassék, magyar részről valószínűleg egyenesen támogattatni fog. Meg vagyunk győződve, hogy ezen jó informatiókon nyugvó, mint hangsúlyozzuk, Budapestről származó hírek egész Csehországban kellemes benyomást fognak előidézni. . . « Ez a levél, amelyet lapunkban is közöltünk, tette kötelességünkké, hogy a cseh követelésekkel foglalkozunk, hogy kijelentsük — nem számítván magunkat a beavatottak közé, — azon meggyőződésünket, hogy a cseh követelések a magyar közvélemény részéről nem számíthatnak támogatásra. Természetes, hogy ezen alkalommal vizsgálnunk kellett a követeléseket egyenként is, mivel azok visszautasítását csak ezek természete és jellege indokolhatja. S hogy helyesen ítéltük meg a magyar közvéleményt, azt a »Politik« abból is láthatja, hogy ezen követeléseket a dualisticus bank keretében valamennyi magyar lap megvalósíthatlannak és elfogadhatlannak jelenti ki. Állításaink nem alapulnak félreértésen, mint azt a »Politik« hiszi; félreértés csak laptársunk részéről foroghatott fönn, amikor minden ok nélkül azt hitte, hogy e követelésekkel a magyar sajtó, vagy a magyar közvélemény megbarátkozott. Hogy milyen veszedelmes téren mozognak a csehek ezen követeléseikkel, az látszik a »Politik« azon kérdéséből, hogy nem illetik-e meg Csehországot és Galicziát, oly jogok, mint amilyenekkel Horvátország bír. Csehország számára tehát oly jogokat követelnek, amilyenekkel Horvátország bir, ami útmutatás akar lenni arra, hogy Horvátország is követelje azokat, amiket a csehek követelnek, mert ezekkel eddig nem bir. A tacticát érjük, de eredményében kételkedünk, azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy ez a tactica nem alkalmas a Csehország iránti sympathiák növelésére, s melyeknek fejlődését a »Politik«-kal együtt mi is örömmel láttuk, de minden politikai hátsó gondolat nélkül. Ennyit válaszul. A prágai kereskedelmi és iparkamarának most már indokolással kísért követelése csak megerősíti azon meggyőződésünket, hogy Csehország gazdasági érdekei ezen javaslatokat nem követelték. Aki elfogulatlanul lép ezen indokolás vizsgálata elé, az meggyőződhetik arról, hogy nincs semmi tényleges szükség, amivel a bank szervezetére és a nyelvi igényekre vonatkozó követeléseket indokolni lehetne. A kamara azt állítja indokolása bevezetésében, »hogy az ország hitelszükségletének nem elégséges és nem megfelelő módon tesznek eleget«. Ezzel szemben utalunk a következőkre: Ami a bank csehországi eddigi működését illeti, annak hatalmas fejlődése a következő kimutatásban tükröződik vissza. Míg ugyanis 1875-ben, az akkori nemzeti bank öt csehországi fióküzletében, a kölcsönüzlet összesen 15,651 milliót tett ki, addig az a következő években egyre növekedett s tetőpontját 1882-ik évben 32,334 millióval érte el, 1884-ben pedig 30,460 milliónyi összeggel záratott le, a bankjelzálog üzletét, mely Csehországban rendkívül kicsi, természetesen nem számítva ide. A bankjegyforgalomnak a csehországi fiókoknál körülbelül 10 év alatti 100°/p-es növekedése, a magyarországi bankoknál sem tapasztalható, jóllehet ott a fióküzletek száma, az utolsó 10 év alatt 6-ról 15-re emelkedett fel. Az 1875-ik év végén, a kölcsönüzlet a hat magyar fióküzletben — Budapestet is beleértve — 35,726 milliót tett ki, míg az 1884 ik év végén egyedül a budapesti főintézetben 36,204 millió, a többi fióküzletekben pedig 22,956 millió volt, mi öszszesen 59,150 milliót tesz ki. A többi Lajthán inneni tartományokban — Csehországot természetesen nem számítva be — daczára annak, hogy a fióküzletek számát 13-ról 17-re