Nemzet, 1885. augusztus (4. évfolyam, 1046-1075. szám)

1885-08-02 / 1047. szám

Szerkesztőség : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1047. (210 ) szám. Reggeli kiadás: i„ 1 1 j 1 i.­.’TgT . i f.f.-iit ■ i ’ z .. .1 . .■ .as Budapest, 1885. Vasárnap, augusztus 2 Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, földszint. Előfizetési díj • Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......... - ................................... 2 frt. 3 hónapra ................................................. 6 * G hónapra ................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest augusztus 1. Nem kicsinyeltük soha a magyar gazda­közönség baját. Tudjuk, hogy ezen országot nem sújtotta egyhamar nagyobb és komo­lyabb szerencsétlenség, mint a gabnaáraknak az a hanyatlása, mely két év óta bekövetke­zett. Nem habozunk a szónál, szerencsétlen­ségnek mondjuk, mert bár e hanyatlás nem oly természetű, mint az isten sújtó kezének egy-egy más csapása, nem jó hirtelen, várat­lanul, házakat döntve össze, tenyészetet ölve ki, emberéletet kérve áldozatul, s fölkelt­ve a részvétet, könyörü­letet, jótékonysá­got, azért nem kevésbé sújtó, sőt talán érzékenyebben sújtó amazoknál, mert tágabb körökre terjed ki, minden embert érint, egyetemesen hat, és az emberi segítség köz­vetlen lehetőségét jóformán kizárja. Az árvíz ellen odaállt a vidékek mellé az állam, mil­liók sárba dobásával (bocsánat a szóért) ha­talmas töltéshálózattal védte meg termőföld­jeinket, s nem kell csak kitartás, és a pusz­tító árvíz eleme a vízhasznosítás eszélyes rendszerével áldássá lehet országszerte. A tűzvész ellen megaltalmaz a biztosítás, a cho­lera ellen megvédnek az észszerű egészség­­ügyi intézkedések, s ha nem elégségesek sem az, sem ezek, ha a csapás mégis bekö­szönt, mégis megpróbál, mégis sújt, vigasz­tal és reményt ad a tudat, hogy ez ideiglenes, múló, órához kötött veszély csak, melynek sebeit begyógyítja, ha más nem, az idő. De a­mi most sújt, a mi megfosztja arany színétől gazdag aratásunk garmadába gyűlő kincseit; a­mi lehangolja, türelmetlenné teszi, elkese­­ríti a földművelőt, azaz, hogy mai baját nem tekintheti esetleges szerencsétlenség­nek , azzal úgy kell számolnia, mintha állandó lenne, s ha van is reménye a jobbrafordulás iránt a jövőt illetőleg, a jelenben úgy kell számvetését megtennie, hogy jelentékenyen megfogyott jövedelmek mellett viselni tudjon jelentékenyen megnö­vekedett terheket. Terheket? E szóra ott áll a lelkii­smeret­­len izgatás s a viszonyokkal nem számoló pillanatnyi hatásvadászat és emlegeti az adót adófelü­gyelőt, az executiót és az árverelést. Bizony igaz, hogy az is keserves, a­mivel e tekintetben meg kell mérkőzni. De és mert ezt kimondjuk, van jogunk utalni arra is, hogy sokkal, de sokkal nagyobbak azok a terhek, azok az igények, azok a szükségszerű költségek, melyeket nem hajt be a jegyző s a végrehajtó, de a­melyek azért kérlelhetet­lenül jelentkeznek, kifizettetést követelnek s melyek érvényesülnek, ha még oly enyhe is az adóbehajtás, még oly alacsony is a gabna­­ár s még oly kegyetlenek is a versenyviszo­nyok. A baj abban van, hogy mig keresmé­nyünk lejebb szállt értékben, kiadásaink fo­kozódtak mennyiségben is, értékben is. A mi Budapesten kicsinyben történik, hol a búza és liszt, olcsóbbulása, az állatkivitel megszo­rítása, a nagymértékű építkezés mellett nem lesz jutányosabb a kenyér, a hús, a lakás, az történik nagyban országszerte, hol a jövedel­mek alászállása mellett nem lesz olcsóbb, sőt tán drágul a családok fentartásával járó ki­adások mindegyike, a gyermekek felnevelése, a lányok kiházasítása, a férfinak magán és közéleti szereplése, a nők öltözködése, szóval minden, még az is, sőt tán legjobban az, a­mi nélkülözhetetlen. A politikai bölcseség kitalálta mind­en­nek orvosszerét. Elég rámutatni e bajokra, hogy készen legyenek a könnyű válaszszák Mint a Columbus tojását, úgy állogatják föl a csodaszerekben hivők előtt az önálló vám­terület délibábját, a­melyben olcsón adja az iparos az iparczikket, s drágán veszi meg a nyersterményt. S ezt el is hiszi mindenki, aki nem tudja, hogy épen nem így van. Hiszen vámterületi közösségben Ausztriával mai napig csak Magyarország él, s a baj, a­mely sújt minket, nem áll meg határainkon, hanem érvényesül messze túl is rajtunk. Kérdezzék meg a román termelőt, ki külön vámterületet élvez, s az iparfejlesztést nemcsak önálló vámpolitikával, hanem egy csomó szekatúrá­val is a bevitel ellen »függetlenül« gyako­rolja, kérdezzék meg őket, kik máig vámmen­tesen viszik ki gabnájukat, s a mellett meg­vámolják az iparczikkeket: vájjon van-e örömük a mai helyzetben s nem szenvednek-e mindazon csapások súlya alatt, melyek alatt mi szenvedünk. Vagy h­a kelet messze van, nézzenek nyugatra, s úgy fogják tapasztalni, hogy ugyanazon bajokkal — a helyi viszo­nyokhoz képest élesítve, vagy gyöngítve, de mértékében mindenütt átalánosan — küzd az osztrák, a német, a franczia, s a helvét köztársaság szószólója csak a minap ejtette ki azt a szót, a­minek kár volt észrevétlenül elveszni nálunk, hogy t. i. az európai közgaz­dasági viszonyok legjobban sújtják valameny­­nyi közt a svájczi ipart. De hát vigasztalás-e az valakinek, hogy bajaink nem sajátosan nemzetiek, hanem á­­talánosak. Ennek constatálásával megvédel­­mezhetjük a szemrehányások, az oktalan tá­madások ellen a hazánkban uralmon levő po­litikai irányt, de azáltal még nem jutottunk egy lépéssel sem közelebb bajaink tanálásá­­hoz. Pedig előttünk, bármily­en tagjai le­gyünk is a pártnak, a­melyhez tartozunk, fontosabb ez, mint az. S azt hiszszük, hogy a baj egyetemes­sége, ha vigasztalást nem is, okulást igen is szolgáltathat. Okulást szolgáltathat abban az irányban, hogy végig tekintsünk azon az időn, mióta e bajok, mint igazi komoly bajok, min­denütt jelentkeznek, s constatáljuk, mi tör­tént azóta egyetemesen, a­mi ide juttatta a viszonyokat általánosan. És ha ezt vizsgálni fogjuk, meg fogjuk találni, hogy addig, amíg a nemzetközi féltékenység nem kerekedett, mindenütt a gazdasági érdekek fölé; amíg az anyagi érdekek egészséges mérkőzése elé nem akartak mindenütt mesterséges gá­takat vetni, a­melyek — némelykor szinte a gyönge védelmének satiricus gya­nánt feltűnő jelszava alatt — megbénítot­ták azt, a­mi a népek gazdasági életében erős volt (nálunk a mezőgazdaság, Franczia­­országban, Németországban, Ausztriában az ipar) , nem tudták felsegíteni azt, a­mi gyön­ge volt; addig, míg erre nem került a sor, addig, ha voltak is bajok — melyik világ­szellem teremt oly gazdasági rendet, a­mely bajok nélkül való lenne — de azok sokkal kevésbé voltak égetők , mint ma. Nézzék meg a statistikai adatokat, az ipari munká­sok sanyargását Párisban, Németországban, Brünnben, s a mezőgazdák felhangzó pana­szát Magyarországon, a Keleten és mindenütt, s meg fogják találni, hogy e részben a bajok keletkezése, fejlődése, túltengése szinte cso­dálatos módon összevág azon rendszer fölül­kerekedésével, a­melytől a János pap orszá­gát remélték sokan, szinte meseszerűleg ösz­­szevág annak érvényre jutásával, a­mit gaz­dasági reactiónak szokás nevezni. Mi ennek a reactiónak kevésbé voltunk tényezői, mint áldozatai. Valószínű, hogy ez így nem tarthat soká. S alig szenved kétsé­get, hogy ha leküzdői nem tudunk lenni, ré­szesei közé kell állnunk, a mi által nem szű­nünk ugyan meg viselni — előnyeinél mint látszik minden irányban nagyobb — áldoza­tai terhét, de legalább részesei leszünk ezek­nek a minimális előnyöknek is. Bizonyára ez a tudat vezette a kereskedelmi minisztériumot azon leiratában, melyet nemrég — a vámta­rifa revisiója tárgyában — a kereskedelmi és iparkamarákhoz intézett. Ám nekünk úgy tet­szik, mielőtt erre rá kerülne a sor, meg fog történni a komoly próba: nem lenne-e lehet­séges a nemzetközi gazdasági érdekek össze­zavarásának lejtőjén való egyetemes tovább rohanás helyett megkísérteni az egészséges res­titutio in integrum-ot. Sikerül-e ez, ki tudná megmondani, de ki lenne elég botor nem kí­vánni. A német sajtóban, s pedig épen azok­ban az orgánumokban, melyek annak idején az oly szerencsétlennek bizonyult új gaz­dasági evangéliumot hirdették a világnak, néhány nap óta mintha kezdenék v­i­s­z­­szabeszélni azokat a jelmondato­kat, a­melyek néhány év előtt közvetí­tésükkel lettek az egész világ csodaszerek­ben hívőinek közkim­c-seivé. » Post« és »Deutsches Tagblatt«, »Kölnische« és »Nord­deutsche« kezdenek máskép beszélni, mint egykor. Várjon tartós lesz-e, eredményre fog-e vezetni ez a fordulat, nem tudhatjuk. De azt igen is tudjuk, hogy h­a eredményre vezet, hasznát veszszük m­i i­s, de nem csupán m­i; esetleges eredménytelenségének n­a­­g­y­o­b­b kárát azonban ezután már nem mi látjuk. Budapest, aug. 1. A cseheknek az osztrák-magyar bankkal szem­ben fölállított követeléseiről július 29-én írt czikkü­nk nagy vitát idézett elő a sajtóban. A »Narodni Listy«­­nek czikkünkre tett észrevételeire már megadtuk a választ, a­mihez nincs hozzá tenni valónk. E lap handabandái sem nálunk, sem Csehországban nem tarthatnak igényt a tekintetbevételre s odáig még nem jutottunk, hogy e lap — bár két világrészben lakó — támogatóinak haragja bárkit is visszatartson A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 1. A KIS­ KIRÁLYOK. Régen, öt kötetben. Irta: JÓKAI HÓK. ÖTÖDIK KÖTET. 110 Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyújtott a bog­rács alá. Azután még egy rakás fát gyújtott meg s apró fanyársakat faragott, azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azo­kat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cse­­repcsikon, zöld csikós hátú halacskák már ott vicz­­kándoznak madzagra fűzve a kopoltyuban: ezeket horoggal fogták. De a mint a kopoltyuhoz kiment, a­melyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott, a nádasból százával úszott ki a part felé a vízi kígyó, magasra feltartott fejjel, s azok kö­zött, mint egy egy főhadnagy, a tehenősbéka, saját­­szerű pootyogó sövöltését hallatva. Lizandra nem félt a kígyóktól: megszokta a barátságukat még a Styx szigetén, csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekez­nek a rekettyebokrok közé elbújni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, a­melyeknek nem adatott mód, a­mi­vel gondolataikat egymással közöljék, előre megér­zik : leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak.­­ Nemsokára megrendül a mocsár, a vi­zek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krátogásuk elárulja félelmüket: a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyűlölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gödény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostól a sziget fűzfáin,­ czivakodva az ülő helyért, a gázlók raja odahuzódik a bozót sűrű­ébe s hívogatja egymást nagy trombita szóval. Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt. Az pedig nem jön ide. A szél­ ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz­ott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal. Itt az ingovány szigetén csak egy más tüne­mény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkonyég kigyul­lad, a narancsverésből lángoló bíborka, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, hol a víz kicsillog, a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger. S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami túlvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöld arczú tündért látja saját képmását abban. Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megma­gyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-el néz a nyílt vágás felé, a merre a szabad Tisza lát­szik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. — Kis gyer­mek korától fogva megszokta az egyedül­létet, em­berkerülte butájban (Eiland.) A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy ma­darat. Egy madarat! Az istennek azt a kedvencz állat­ját, a­kinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelked­­hessék­ egy másvilág lakóját! A leáldozó napot eltemették már a láthatár ol­vadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég to­vább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egy­szerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének fű­­szerpárázata; az esti jég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a­mi az érzéket kéjesen mámo­­ritja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég mialmái ellen. De hát más édes illatok is vannak: teszem a paprikás halé! Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e túlsózva ? — Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre : »Szerelmes a szakácsnő.« — Hát a­ki a szeretőjét csak minden szombat este látja ! Egyre neszej, ha nem hallatszik-e a távolban az evező­csapás ? Az nem, hanem valami más. Va­­lami csörtetés a nádtenger között, koronként fel­hangzó rekedt bőgőssel és valami vad csalintással, a­mi nagyon különbözik a kutyaugatástól. Mikor az em­ber először meghallja, lúdbőrös lesz tőle a teste. Vajjon mi lehet ott? Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán, a ná­dason keresztül. A bivaly hatalmas úszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit: ki kell őt kergetniük valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta. A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája. Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok, komondo­raikkal. Arrafelé veszi az útját. Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mé­lyebb viz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság. Elül a bivaly ormótlan nagy feje, széles or­rát magasan feltartva, a viz színén úszó vizi tök, a békaborsócska, széles levelei kövér mákfejei közül forró párát fújtatva az orrlyukain át, utána két ol­dalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet ha­­buczkolja. Egyenesen arrafelé tartanak, a­hol a két tűzra­kás ég. Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fene­vadat. Elfuthatna előlük: a kunyhónak jó deszkaaj­taja van ; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas el­len , mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregé­ből lábtő vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban. De a­mikor azt a szegény üldözött állatot meg­látta, a­mely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá ezt a két czudar, förtelmes duvad fejet, kárörvendő, vérszomjas agyarkodó tekin­tetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögség vil­logó szemeivel, akkor valami szívkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng : nem elfutni előlük, de rajtuk haj­tani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. A­ki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni vadludat, túzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek, de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni hogy mit tud ? A­hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már fene­ket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két or­dasnak még ott úszni kellett, ezzel elmaradtak né­hány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a­mint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsalintással rohant feléje egye­nesen, a másik betanult, sunyi stratégiával került eléje kullogó lépésben. Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektette a puska agyát, jól oda sz­oritotta vállához, csendesen megvárta, mig a puskacső hegye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrán­totta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hányát vágta magát. Gyönyörű lövés volt! Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elé a bo­zótból a fejét, annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáért. Nem pusz­tult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott, de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyitá a keserves orditozása a­mi nem sokára elnémult a szi­get távoli bozótjában. Lizandra egészen más embernek érezte magát Valamikor gyermek­korában azt kérdő Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiúvá változni ? -------Hát így ni ? A­ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember az a férfi. »Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!« S még a diadal tetejébe egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet! Hát nem ártatlan életű-e a bivalytehén ? Hogy fekszik ott elnyúlva a földön, bizalom­­teljes önmegadással! Apró, pislogó szemeiben való­sággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbő­­rűek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud ; még valami rekedt nyöszörgése is van, a mely­­lyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimi­­­ára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit össze­csattogtatja. Lizandra megszánta a szegény állatot és oda­ment hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a nagy serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: »Te­hénkém ! Bivalykám! Ne félj már, nincs farkas.« S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvet. (Folytatása köv.) Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. » - LTW I » «-’»■■■■■■ ■■ ■ II ,mtm -I ■ I mmm m Magyarországban annak visszautasításától, a­mi a cseh követelések közül elfogadhattam Elmondtuk vé­leményünket e követelések felől és nem tartunk attól, hogy a máz, a­minek e lap Magyarország állását nevezi, összetörjön, akárhogy dühöng is a »Narodny Listy«. A »Politik« komoly hangon tartott, higgadt czikkben foglalkozik fejtegetéseinkkel, a­mint az e laptól nem is volt másként várható. Lapunk más he­lyén közöljük e czikket, olvasóink megítélhetik, meny­nyire sikerült annak érveléseinket meggyöngíteni. A »Politik« csodálkozik, hogy miután az egész magyar sajtó élénk helyesléssel fogadta a bankügyben július 11-én írt czikkünket és kinyilatkoztatta, hogy az abban fölállított követelések ellen nincs ellen­vetése, most a »Nemzet« élénk támadás tárgyává te­szi ugyanazt, a­mit néhány hét előtt correctnek, lehe­tőnek és a helyzettel megegyezőnek ítélt. A »Politik« ebben határozottan téves fölfogás­ból indul ki. Mi az általa fölállított követelések fö­lött előbb egyátalában nem nyilatkoztunk, sem correctnek, sem lehetőnek nem mondhattuk azokat. Correctnek mondottuk igenis a »Politik« július 11. számában foglalt czikk következő nyilatkozatát: » . . . többféle javaslatok létettek, mindenek előtt azon javaslat, hogy Prágában Bécs és Budapest mellett az osztrák-magyar bank egy harmadik főin­tézete és igazgatósága állítassák föl. Mi publicistikai kötelességünknek tartjuk ezen hangokkal szemben ál­lást foglalnunk és véleményünket nyilvánítani és con­statáljuk rögtön, hogy a gazdasági téren a concret fölfogást, nebulosus phantasmagoriáknál többre be­csüljük, hogy reális tényekkel számolni szeretünk. Akár­milyen rokonszenvesen üdvözlünk is minden mozgást és minden haladást Csehország autonómiá­jának útján, mé­gis meg­valljuk, hogy azon javaslatnak és követelésnek, hogy Prágában egy harmadik főintézet és igazgatóság állítassák föl, alig jósolhatunk sikert és hogy mi ezzel nem identificáljuk magunkat. Politikai képviseletünk a dualizmus talajára helyezkedett, azt elismerte és meg is kell felelnie minden következményének. Ezen kö­vetkezmények közé tartozik az oszt. magy. bank ketté­osztása és ezen intézetnek annak alapján fölépített szervezete; egy harmadik főintézetnek Prágában való fölállítása azonban a bank szervezetének teljes átala­kítását, a főtanács egészen más összeállítását, egy harmadik alkormányzó kinevezését stb. és egyidejűleg Magyarország ellenzését idézné elő. Hogy ez oppor­tune lenne-e, arra nem merünk igennel felelni. Mi szorosan ragaszkodunk a dualizmushoz és ideáljaink szerényebbek, mint azt nekünk gyakran imputálják.« Ezt a nyilatkozatot neveztük mi, és nevezhette a magyar sajtó, correctnek és hogy az csakugyan correct és a helyzetnek megfelelő volt, azt ma is elis­merjük. A »Politik« követeléseivel, formulázott igé­nyeivel nem volt okunk foglalkozni, nem volt szük­ség ezek felől nyilatkoznunk. Ez a szükség akkor ál­lott be, mikor a »Politik« július 24-iki bécsi levele a következőket írta: »Reánk különösen a kiegyezés eredménye any­­nyiban kedvező lehet, a­mennyiben, mint budapesti beavatott körökben biztosítják, a cseh nép egy gya­korlati szükségletének és egy, talán ép oly fontos elvi alaki óhajtásának elég lesz téve. A magyarok semmiféle ellenvetést nem tettek a nemzeti ban­k fiókj­ainak, különösen a prágainak kielégítő dotálása ellen, sőt ellenkezőleg azt jogosultnak ismer­ték el és úgy, amint csak méltányos­nak találják a nyelvi egyenjogúság megőrzésének követelését. Épen úgy a cseh követelés, hogy az osztrák-ma­gyar bankjegyeken a cseh nyelvnek megfelelő hely adassék, magyar rész­ről valószínűleg egyenesen támogat­ta­t­n­i fog. Meg vagyunk győződve, hogy ezen jó informatiókon nyugvó, mint hangsúlyozzuk, Buda­pestről származó hírek egész Csehországban kellemes benyomást fognak előidézni. . . « Ez a levél, a­melyet lapunkban is közöltünk, tette kötelességünkké, hogy a cseh követelésekkel foglalkozunk, hogy kijelentsük — nem számítván ma­gunkat a beavatottak közé, — azon meggyőződésünket, hogy a cseh követelések a magyar közvélemény ré­széről nem számíthatnak támogatásra. Természetes, hogy ezen alkalommal vizsgálnunk kellett a követe­léseket egyenként is, mivel azok visszautasítását csak ezek természete és jellege indokolhatja. S hogy he­lyesen ítéltük meg a magyar közvéleményt, azt a »Politik« abból is láthatja, hogy ezen követeléseket a dualisticus bank keretében valamennyi magyar lap megvalósíthatlannak és elfogadhatlannak jelenti ki. Állításaink nem alapulnak félreértésen, mint azt a »Politik« hiszi; félreértés csak laptársunk részéről foroghatott fönn, a­mikor minden ok nélkül azt hitte, hogy e követelésekkel a magyar sajtó, vagy a magyar közvélemény megbarátkozott. Hogy milyen veszedelmes téren mozognak a csehek ezen követeléseikkel, az látszik a »Politik« azon kérdéséből, hogy nem illetik-e meg Csehorszá­got és Galicziát, oly jogok, mint a­milyenekkel Hor­vátország bír. Csehország számára tehát oly jogokat követelnek, a­milyenekkel Horvátország bir, a­mi út­mutatás akar lenni arra, hogy Horvátország is köve­telje azokat, a­miket a csehek követelnek, mert ezek­kel eddig nem bir. A tacticát érjük, de eredményé­ben kételkedünk, azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy ez a tactica nem alkalmas a Csehország iránti sympathiák növelésére, s melyeknek fejlődését a »Politik«-kal együtt mi is örömmel láttuk, de min­den politikai hátsó gondolat nélkül. Ennyit válaszul. A prágai kereskedelmi és iparkamarának most már indokolással kísért követelése csak megerősíti azon meggyőződésünket, hogy Csehország gazdasági érdekei ezen javaslatokat nem követelték. A­ki elfo­gulatlanul lép ezen indokolás vizsgálata elé, az meg­győződhetik arról, hogy nincs semmi tényleges szük­ség, a­mivel a bank szervezetére és a nyelvi igényekre vonatkozó követeléseket indokolni lehetne. A kamara azt állítja indokolása bevezetésében, »hogy az ország hitelszükségletének nem elégséges és nem megfelelő módon tesznek eleget«. Ezzel szem­ben utalunk a következőkre: A­mi a bank csehországi eddigi működését illeti, annak hatalmas fejlődése a következő kimuta­tásban tükröződik vissza. Míg ugyanis 1875-ben, az akkori nemzeti bank öt csehországi fióküzletében, a kölcsönüzlet összesen 15,651 milliót tett ki, addig az a következő években egyre növekedett s tetőpontját 1882-ik évben 32,334 millióval érte el, 1884-ben pe­dig 30,460 milliónyi összeggel záratott le, a bank­­jelzálog üzletét, mely Csehországban rendkívül kicsi, természetesen nem számítva ide. A bankjegyforgalomnak a csehországi fiókoknál körülbelül 10 év alatti 100°/p-es növekedése, a ma­gyarországi bankoknál sem tapasztalható, jóllehet ott a fióküzletek száma, az utolsó 10 év alatt 6-ról 15-re emelkedett fel. Az 1875-ik év végén, a kölcsönüzlet a hat magyar fióküzletben — Budapestet is beleért­ve — 35,726 milliót tett ki, míg az 1884 ik év végén egyedül a budapesti főintézetben 36,204 millió, a többi fióküzletekben pedig 22,956 millió volt, mi ösz­­szesen 59,150 milliót tesz ki. A többi Lajthán inneni tartományokban — Csehországot természetesen nem számítva be — da­czára annak, hogy a fióküzletek számát 13-ról 17-re

Next