Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)

1885-09-01 / 1076. szám

Szerkesztőség: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................ 2 frt. 8 hónapra ...................................................... 6 » 6 hónapra ....................................................... 12 » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 1076. (239) szám. Budapest, 1885. Kedd, szeptember 1 IV. évi folyam. Budapest, augusztus 31 A pályaválasztás egyik legnagyobb árnyoldala a magyar társadalomnak. Az uj tanév megnyílott, s az uj tanévben is tömve vannak a tudományos pályára előkészítő ta­nodák. A gymnasiumok óriási túlsúlya még mindig változatlan. Tudósokra, classicus műveltségű fér­fiakra kétségkívül nagy szükségünk van. A magyar tudományosság szintén most van fej­lődési stádiumában, virágzásának küszöbén. A régi, kipróbált férfiak helye annak idején nem maradhat betöltetlen. De egy nemzet tu­dományos színvonala nincs egyenlő arányban a tudományos pályákra tolongó ifjak számá­val. Hiszen különben Magyarország, hol a középosztály összes ifjúsága a tudományos pályákra özönlik, legelső sorban állna a tu­dományos vívmányok terén. Nekünk volnának a legelső nyelvészeink, jogászaink, történészeink, mathematicusaink, physicusaink, orvosaink, ügyvédeink, mérnö­keink. Makaulay, Carlyle, Momsen, Arrago, Leverrier, Lesseps, Ihering, Hélie, Carrara stb. magyar emberek leendettek. Tőlünk él­hetne a nyugat és nem megfordítva. Ma­gyar lobogó alatt akkor egyik felfedezés a másik után történt volna, s nem kellene sajnosan tapasztalnunk, hogy elsők sehol sem vagyunk , sőt alig tettünk egyebet, mint recipiáltunk, tanultunk a nagy nyugati nem­zetektől. Még sajnos abb, hogy valóban érté­kes tudományosságunkat sem tudtuk értéke­síteni. A nyugat jobban ismeri a szláv tudó­sokat is, mint a magyarokat. És hogy többre nem vittük, bizonyára nem a magyar ember tehetségtelensége az oka. A magyar agy van legalább is oly jó koponya, mint akármelyik árja fajé. Bizo­nyos tekintetben nagyobb képességek, szun­­­­nyadó erők rejlenek benne, mint akár a né­met, akár az olasz, vagy franczia agy­velőben. Mi az oka tehát, hogy bár a magyarnak első rangú képességei vannak, s a magyar ifjúság szinte kizárólag tudományos képzettségre iparkodik szert tenni, s még­sem vívtuk ki mindeddig rém azon helyet, melyhez jogos igényeink lehetnek ? Azért, mert a magyar ifjúság nem a tudományért keresi a tu­dományos pályákat. Nem azért lesz jogászszá, orvossá, bölcsészszé stb., hogy a saját szakja­­beli tudományt előbbre vigye, vagy mintha azért lelkesednék, hanem mert úri foglalko­zást, passiót, vagy megélhetési módot keres. Mindenesetre nagyon kevés fiatalembernek van oly ábrándja, hogy a tudományt mint ezért tekintse. És a tudományos pályákra nemcsak a tehetségesek mennek, hanem válogatás nélkül az egész tömeg. De nem a tudomány világos­sága vonzza magához a tudatlanság sötétségé­­ből, hanem mert a diploma úri ezégét, az iparos vagy kereskedelmi czég ellenben, sze­rinte, megabízó. A technikai pályákra most már a ma­gyar »történeti« családok gyermekei is csak rá lépnek. Eddig ez sem igen történt, ennyi-­­­ben tehát javulás észlelhető. De a mérnökség szintén úri foglalkozás. A mérnökké képesítés szintén diploma. A társadalom aristocratikus hajlamainak enyésztét az ifjak pályaválasz­tása csak akkor jelezné, ha a történeti közép­­osztály, sőt egyáltalán a középosztály fiai is elmennének az iparos és kereskedelmi pá­lyákra. Nem azt értjük ez alatt, hogy mind e pályákra lépjenek, s a tudományos pályák legyenek elhagyatva. Ellenkezőleg, a tu­dományokat nálunk jobban kell mivelni. Ehhez azonban nem a szám, nem a tö­meg szükséges, hanem a qualitás. Az iparos és kereskedelmi pályák ellenben el­bírják a jóféle anyagot, ha nagyobb tömegű is. De itt a tolongásról szó sincs. Mi egyáta­­lán nem osztjuk azon magyar táblabíró fel­fogását, ki secundába pónált fiát azzal fenye­gette, hogy ha még egyszer megbukik, ipa­rosnak adja a büntetésből. A kereskedelmi és iparos pályára is lelkesedéssel, ügyszere­tettel kell lépni. Ha egyszersmind tehetséggel, annál jobb. A magyar iparnak és kereskedelemnek az is nagy hiánya, hogy a táblabíró felfogás átalános. Csakhogy a fenyegetés többnyire fenyegetés marad. Még a kevésbé tehetséges, vagy épen vizeszn urficskák szüleinek is — szegények vagy gazdagok bár — derogál gyermekükből iparost nevelni. Valahogy át­­usztatják gymnasiumon, egyetemen s azután elmegy — ujoncznak az értelmi proletárság vörös zászlaja alá. Ez az átalános szabály, kevés a kivétel. A magyar társadalomnak pedig, komoly veszélyekkel való fenyegetés terhe alatt, minél előbb át kell alakulnia e tekintetben is. Iparunk nem lesz, míg a magyar ifjúság, értelmi és anyagi tőkével, az iparos pályákra nem lép s amig az ipar és kereskedelem nem részesül megfelelő tisztességben. Minden év hoz tanulságot s a tanulság­gal javulást. Tény, hogy a közszellem kezd átalakulni. Itt-ott már világosan láthatók az uj idők jelei. A jelen tanév szintén legalább előhírnöke a változó időnek.IDe a változás­nak és átalakulásnak gyorsabbnak kell lennie. Különben elkésünk. Elkésnünk pedig nem szabad, mert akkor egyszersmind leké­sünk a civilisatio robogó vonatáról t­ünő minőségű tenyészanyag beszerzésére. Az állat- , tenyésztés fölkarolására sem kedvezők ugyan a kilá­tások, mert különösen a sertéstenyésztés a jelenlegi nyomasztó árak mellett alig űzhető nyereséggel. Eb­ben a tekintetben is lehet azonban lendíteni az­által, hogy ott, a­hol a viszonyok alkalmasak, a hússertések tenyésztetnek, a­mire nálunk nagy szükség van. A te­­nyészsertéskiállítás ezen fajok megismerésére is alkal­mat fog adni. Ezen állatkiállításokat nem ajánlhat­juk eléggé gazdaközönségünk figyelmébe. Budapest, aug. 31. (Román irredentis­ták.) A nagy­szebeni »Tribuna« a bukaresti román irredentista alakuló bizottságának egy kiáltványáról tesz említést. Azt mondja, hogy a »bizottság« ezen kiáltványát zárt borítékban küldötte a szerkesztő­ségnek. A hosszúra terjedő kiáltványból pedig csak igen kis részletet közöl, és pedig csak is azt, a­melyet jó­nak talál, és melyben az irredentisták a mérsékelt ro­mánokat is (a kikhez a tribunatták magukat is szá­mítják) fenyegetik golyóval és dynamittal. Ezúttal négy pontot emel ki belőle és pedig 1- öt. »A magyarok Kolozsvárott ma kimond­ják népünk fele felett a halálos ítéletet.« 2- er. A románoknak azt mondja: »A ti tisztes­séges és szorgalmas gyermekeitek, kiket nagy áldoza­tokkal kiképeztettek, az országban egy falat kenyeret sem szerezhetnek maguknak.« 3-­or. A romániai románoknak azt mondja: »Egy kormánynak megvan az állam követelte eszé­­lyesség által diétáit útja, ne iparkodjunk őt ettől el­­térííteni. Hanem tegyük meg mi kötelességünket, mi a nemzet és mi a közvélemény.« 4- er. A magyarországi románoknak pedig azt mondja: »Ne engedjétek, hogy titeket a félénk és bölcselkedő értelmiség elámítson. A törvényes rend reátok nézve megszűnt létezni már régen, azóta, mi­óta általa egyetlen egy jogotokat sem tudjátok vé­delmezni. Fordítsatok hátat azoknak is, a kik türel­met kívánnak tőletek. Ők csak saját maguknak ba­­rátjai és nektek öntudatlan rosszakaróitok. Sorakoz­zatok tántoríthatlan hűséggel azokhoz, a kik el van­nak szánva veletek menni az uj utón és készek az ön­­feláldozásra.« A »Tribuna« ezeket közölvén, azt jegyzi meg, hogy daczára, hogy a kiáltvány ellenük is van intéz­ve, készek tovább is megmaradni az állami eszélyes­­ség követelte útjukban. A kiáltványra azonban vissza fog térni, a­miből hihetőleg még érdekesebb dolgo­kat is fogunk megtudni. Budapest, aug. 31. (Bosnyák felirat ő felségéhez.) Kapetanovics bég, Bosznia egyik leg­gazdagabb földbirtok­­a, jelenleg Boszniában és Her­­czegovinában körutat tesz és aláírásokat gyűjt a fel­irathoz, mely­et egy küldöttség Pozsegában át fog nyújtani király ő felségének. A bég — mint az eszéki »Drau« jelenti — eddig a legjobb sikerrel jár el. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 81. Ebédlő-vagonok. (Dining Cars.) — Augusztus 30-án. Régi krónikák és öreg emberek azt beszélik, hogy valaha hetekig tartott az utazás Magyarország egy-egy félreeső megyéjének székhelyéről Pozsonyba, hol az országgyűlést tartották, vagy pedig Bécsbe, hol a kormányzás központja volt. Amulva hallgatjuk az ilyen beszédet, mint va­lami legendát, melynek talán fele sem tréfa, vagy pe­dig fele sem igaz. Hetekig! Hiszen az osztrák-magyar vasút dél­utáni gyorsvonata 4*5 óra alatt (4.15—8.45) szál­lítja fel az embert az osztrák fővárosba. Az is igaz, hogy ez a leggyorsabb vonat a monarchiában, vagy 70 kilométert tesz meg óránként, és hegyek, völgyek, falvak, földek csak úgy röpülnek hátra a távol látha­tárba, mikor ez a leggyorsabb »futár« száguld végig a Duna partján. De azért tévedne, ki hinné, hogy ez a vonat valaha kielégített gyorsaságával csak egy utazót is. Négy és fél óra ! Hisz ez a végtelenség. Egy helyben ülni, az örökös dübörgést, zakatolást hall­gatni ; saját szivarunk füstjét az orron keresztül újra beszívni; a szomszédok bárgyú fecsegését vagy pláne horkolását hallgatni.. .stb.. .stb. Ki ne ismerné, ki ne hallatta volna maga is e panaszokat! Ó, az újkor nagyon ideges; és az ideges ember kíméletlen mindenki, még önmaga iránt is. De hát elvégre a vonatok gyorsaságának is meg­van a maga határa, és aminthogy ősrégi meg­győződés szerint nem lehet »röpülni gyalog«, úgy az újabb tapasztalatok beigazolták, hogy kerekeken sem lehet. Meg kell tehát elégednünk az óránkénti 70 ki­lométerrel. Kell­ ez nagy szó, és kellemetlenül hangzik. Az emberek találékonysága oly udvarias, hogy ezt a szót sohasem használja. És midőn magukon a ténye­ken többé nem segíthet, az emberek képzeletéhez for­dul. Azokkal köt egyességet. »Nem rövidíthetem meg többé a távolságot« — úgy szól — »de hát segitek máskép, végig csallak a távolságon.« Aki nem érzi a távolságot, arra nézve a távolság nem létezik. Ez az okoskodás áll, megtámadhatatlan. De hát mikép lehet az ember képzeletét annyira lekötni, hogy a híres a priori fogalmaknak, az idő és térnek létezéséről teljesen megfeledkezzék? A találékonyság erre azt feleli: Foglalkozzál, kedves barátom! — De mivel ? Újságolvasással. .. ? — Nem. De magaddal, a te kedves szeretetre­méltó és mindenek fölött becsült éneddel. — Hogyan ? Hát mindig a körmömet pisz­káljam ? — Dehogy! Hát... például, ...ebédelj! — Ebédeljek! És hol? — Hát, ime az ebédlő-vagon. Ezt kizárólag a te kedvedért, a te mulatságodra, a te megelégülé­­sedre fundáltuk ki, kedves impatiens pátiens! Látod ott ama díszes barna egyenruhás bácsit, az a fényes ebédlő-kocsik külön kalauza. Annál valami csekély taksát fizetsz, menetdíjadon kívül; vagy 30 kraj­­czárt; ezért bárczát kapsz és aztán jogod van be­lépni az ebédlőbe és ott. . . Hiszen tudod, a töltött káposzta mellett az ember nem unatkozik. — Pompás! És ... aztán .. . van ott igazán konyha ? — Konyha ? Különb konyha van abban a va­­gonban, mint a mekkai főmufti palotájában. Ennek alig lehet ellentállni. Az ember felszáll az ebédlőbe, és itt valóban kellemes meglepetésben részesül. Az ebédlő-vagon két nagy és tágas teremből áll, melyek mindegyikében hat asztal mellett 18 em­ber étkezhetik, úgy pedig, hogy két avagy négy sze­mélyből álló társaságoknak külön-külön asztal jut. E tágas, magas termekben szabad a járás-kelés, friss a levegő és bőséges a világítás. Az oldalfalak vékony közbeeső keretekbe illesztett nagy és erős üveg­táblákból állnak, melyeken át korlátlan kilá­tás esik az egész tájra, mint az úgynevezett kilátásos kocsikból (Aussichts-Wagon.) Az ablakok felső fele ügyes készülék segélyével könnyen nyílik és a nagy ventilátorokkal egyetemben a levegő tisztítására is használható. A wagon falazata finom préselt bőrrel van bevonva; ugyancsak préselt bőr födi a könnyű kényelmes székeket. Két nagy négy karos lámpa vi­lágít minden teremben , és ezenkívül minden asztal mellé még külön falhoz erősített gyertyatartó is al­kalmazható. Az egész terem belseje ízléses, finom és válogatott; jellege: a szilárdság és valami félreismer­hetetlen modernizmus, mely igen kellemes hatást tesz. Hogy álmodoztunk mi szegény elmaradott euró­paiak a híres Pullman kocsikról, melyek az amerikai Pacific-vasutnak egyik legsajátosabb furcsaságát és egyszersmind legkellemesebb újdonságát képezék. Nagy és fényes ebédlő termek, melyekben az ember kényelmesen és jól étkezhetik, sétálhat, társaloghat, szóval szabadon és kénye szerint mozoghat, míg a hosszú vonat a megrettent bivalycsordák nagy ámu­latára az őserdőkön és prairieken végig röpül, mint a civilisatio rettenthetlen­­démona. Ez aztán pathos! És az újságok még meg is fűszerezték mindenféle yankee-vic­czekkel, melyeknek meglepő voltát rendszerint csak gorombaságuk múlja fel. Mr. Hopkins, ki szomszédjának zsebébe pök, azt állítván, hogy a zsebet kandallónak (! !) nézte; Mr. Blackwood, ki száz módot tud arra, hogy a menet­­díj fizetése alól kibújjék és még egy kis »kárpótlást« is kapjon a vasúttársaságtól tarka dollár-papí­­rokban. Nem állhatunk ellen a kísértésnek, hogy a tisz­teletreméltó Blackwood úr egyik legjelesebb fogását el ne mondjuk. Blackwood úr betilt a New­ Yorkból San­ Franciscoba vezető óriási vasút egyik legfénye­sebb kocsijába, a­nélkül, hogy menetjegyet váltott volna. A­mint látja, hogy a vonat kalauza kö­zeledik és kéri a menet­jegyeket, kidugja ko­pott kalapját és bozontos fejét a kocsi egyik nyitott ablakán. Amerikában az utasok jegyü­ket rendesen öltözetük valamely feltűnő pontjára erősítik, hol azt mindenki azonnal láthatja. Be­illesztik felöltőjük felső gomblyukába, vagy kalapjuk szalagja mögé dugják. A kalauz aztán egyszerűen körüljár a teremben és vizsgálja, hogy »kiállította«-e mindenki jegyét. Csak akkor szólítja meg az utast, ha jegye nem látható. Amint Mr. Backwoodhoz ér, ki háttal áll a többi utazó közönség felé, és nagyon ki­hajolva, feszült figyelemmel látszik vizsgálni a táj egyes apróságos részleteit, megszólítja a kiváncsi urat. — Uram, kérem jegyét! Blackwood úr nem mozdul. A vonat röpül, mint a sárkány .; robogása minden egyéb hangot elnyel . Blackwood úr tehát nem köteles meghallgatni a megszólítást. — Uram, — ismétli a kalauz — szabad kér­nem jegyét. Mr. Blackwood mozdulatlan és figyelmes — kifelé. Ekkor a kalauz türelmetlenül megránczigálja a természeti szépségekért rajongó utazót, ki ijedelmet színlelve, sebtibe visszavonul és hátra tekint, úgy azonban, hogy kalapját az ablak keretébe üti és fejé­ről lehullajtja. A vonat tova robog , a kalap az út­­szélen hever. Ekkor komoly indignatióval néz Blackwood úr a kalauzra. — Jegyemet kéri. Ott van. (És rámutat a tá­volban elmaradt kalapra.) Ön pedig legyen szives új­­donat uj kalapom árát megadni. Szóváltás. Lárma. A közönség az utasnak fogja pártját. És a kalauz fizet. Így jut Mr. Blackwood új kalaphoz, megtaka­rítván az útijegy árát. íme, ilyen czifra, az élet az amerikai vasutak társalgó és ebédlő kocsijaiban. Hát nálunk bizony mindez egyszerűbb. Az ebédlő kocsik kényelemre és a berendezés fényére nézve ugyan vetekednek Amerika bármely Pullman-kocsijával, de a vad természet romanticája nem környezi őket és az utazók »sticklijei« nem háborgatják belső békéjüket. Rendeltetésük a kényelem és szórakoztatás, és e kettős czélnek teljesen megfelelnek. Úgy ül bennük az ember, mint bármely más elegáns étteremben. Az asztal szi­lárd, az edény meg sem inog rajta; és a bor, a leves még meg sem reng a pohárban és csészében. Az étkek és borok elsőrendű finomságúak; a szakács­művész, a pinczemester pedig a borok lelkiismeretes megválo­­gatására és kezelésére nézve akár kanonok is lehetne. Csak egy léleknyomó titokzat környezi e pinczemes­­tert: az ember nem képzelheti el, hogy hol lehet ez embernek a pinczéje e nyolcz kerekű kocsin. Mert ez iszonyú hosszú kocsinak nyolcz kereke van ám, és ezenkívül még valami dupla rugós alkotványa is, melynél fogva simán­­ megy a vágányon és kikerüli még a leg­csekélyebb ingadozást is. Hauser Nándor úr, az osz­trák-magyar állami vasúttársaság forgalmi ellenőre a mai (vasárnapi) első próbamenet alkalmával szeret­­reméltó előzékenységgel meg is magyarázta nekünk a dupla rugók kényes mysteriumát, de hat forgalmi ellenőr legyen az, a­ki az ilyen kiváló technikai talál­mányt egyszeri magyarázatra el tudja érteni, így hát mi sem magyarázhatjuk tovább. Pedig ez volna a fődolog kirándulásunk folyamában tett ta­pasztalatainkban. Csak annyit mondhatunk jó lélekkel, hogy a mai első próbamenet teljesen sikerült, eredménye minden tekintetben kitűnő volt. Erről meggyőződött nem csupán az ez alkalomra meghívottak kis társa­sága, hanem az utas a közönség is, mely már Vácz közelében elárasztotta a termeket és komoly öntuda­tossággal hozzá látott a jóizű falatozáshoz. Schwab Vilmos, császári tanácsos úr, a vasút bé­csi főfelügyelője és jeles forgalmi főnöke, mint e próba­menet vezénylője, igen helyesen úgy vélekedett, hogy az utazó közönség is részesítendő az első nap ün­nepélyességében, és megnyitotta a termeket. Az expeditió házigazdája pedig a Wagon­s-L­i­t­s­ tár­­saság igazgatója Wendt Pál úr szolgáltatott a közönségnek úgy, amint — saját szavai szerint, — mindig fog szolgáltatni, azaz fényesen. Schwab taná­csos úr igen szép felköszöntőt is mondott a magyar­­országi vendégekre és beszédét magyarul is fejezte be, tisztán és helyesen ejtvén ki a magyar szót. — Kitől tanult tanácsos úr ily jól magyarul? kérdők. — Kitűnő mesterem volt, feleség feleségem, ki magyar születésű és magyar lelkű asszony. A »Wagons-Lits et Grands-Express« társa­sága, melynek üzleti hálózata kiterjed egész Európára, kétségkívül nagy hasznot fog vonni ez új vállalkozás­ból. De nem is kímélte a költséget. Az egy München­ben épített és Saint-Ouen-ban (Francziaország) be­rendezett ebédlő wagonja, melyet ma láttunk, 50.000 franc­jába került; a wagon minden ablaka 100 franc, négy függő lámpája 2500 franc volt. Mesés összegek a tárgyakhoz képest! De hát ily féle vállalkozások csak úgy jövedelmezők, ha kielégítő szolgálatot tesz­nek. Ezt pedig nem fukarkodással érik el. Az osztrák-magyar állami vasútnak is nagy előnyére lesz a fontos újítás, mert a közönség mindig hálás, midőn kényelméről kellően gondoskodnak. Legtöbbet pedig maga a közönség nyer vele, mert aránylag csekély díjért nagy kényelmet nyer a pompás ebédlőkben, melyeket a mai ünnepélyes meg­nyitás emelkedettebb hangulatában elneveztek »ro­bogó palotáknak.« A kifejezés túlzó. De ez a túlzás is jellemzi a kedvező benyomást, melyet e szerencsés újítás tett. Kétségtelen is, hogy az ebédlő-vagonok alkal­mazása nagy haladást képez a vasúti személyforgalom terén, és ezért nálunk kedveltetésben is fog részesülni. Hiszen nálunk úgy szeretik a haladást! Hány min­denféle haladók voltak már Magyarországon. Először voltak a simpla haladók, aztán a »fontolva haladók« ; most új fajtájuk támadt; az» ebédelve haladók. Ezek talán a legpracticusabbak. És a legkomolyabbak is: ügyük mindenesetre nagyon harapós. B­ELFÖLD­ Budapest, aug. 31. (Az állatkiállítások.) Holnap az országos kiállítás keretében három állat­­kiállítás nyílik meg: a nemzetközi tenyészszarvas­­marha, a nemzetközi tenyészsertés és a hízott sertés­­kiállítás. E kiállítások sikere eleve is biztosítottnak mondható, mert a felküldés rendkívül tömeges volt, úgy­h­ogy azok mindegyike a legnagyobb állatkiállí­­tások közé tartozik. De van e kiállításoknak nagyobb jelentősége is. A gabonatermelés csökkenő jövedel­mezősége mellett gazdaságunkban mind nagyobb figyelmet kell fordítani az állattenyésztésre és e kiál­lítások alkalmat fognak nyújtani gazdáinknak a kü­lönböző helyes tenyészirányok megismerésére és ki­ K­Ü­LFÖLD. Budapest,aug. 31. (A bevándorlók­­és a gazdasági viszonyok az Egyesült-Á­ll­a­­mokban.) Newyorkból a következőket írják a »Post«-nak. A kilátások az északamerikai Egyesült- Államokba való bevándorlók részére évről-évre rosz­­szabbak lesznek. A bevándorlók nagy tömege gazdákból és ipa­rosokból áll. Hogy legelsőbb is a gazdákról szóljunk, ezeknek nem szabad elfeledni, hogy a földbirtok az Egyesült­ Államokban keleten már annyira megdrá­gult, hogy egy gazda a keleti államokban nem képes a nyugati államok gazdáival versenyezni. A keleti államokban tehát a mezőgazdaságot mindinkább megszorítani igyekeznek és az iparra térnek át. A közép államokban mint Ohioban, Indianában, Illi­­noisban egy 120 acre-es (1 acre = 900 négyszögöl) gazdaság 6000—7000 dollárba kerül, mely költsége­­­hez még a felszerelés, a gépek s a marhaállomány stb.­­ költségei számítandók. Azon államokban és területeken, ahol földet még alacsony áron lehet kapni, a jó és kedvező fek­vésű területek már el vannak adva, vagyis szilárd kezekben vannak. Egy olyan bevándorló, a­ki arra vállalkozik, hogy egy darab vadon földet művelhető állapotba hozzon, az irtást csak úgy esz­közölheti, ha van egy kis vagyona is, mert az irtott föld csak a harmadik, negyedik évben lesz hasznave­hető állapotban. Neki le kell mondani minden élve­zetről s oly nélkülözéseknek és fáradságoknak kell magát alávetnie, a melyekről művelt európai embe­reknek fogalmuk sincs. Nyáron reggeltől estig az égető nap hevében kell dolgoznia, télen meg 30—40 fokos hideget kiállnia. Olykor hetekig ki nem moz­dulhat a hóból; a külvilágról semmit nem hall s nem lát semmi újságot, vagy levelet nem kap. Amerika éghajlata megközelítőleg sem oly egészséges, mint pl. Németországé. Az ellentét a rop­pant nyári hőség és téli hideg közt igen nagy s az időjárás igen hirtelen átcsap egyik szélsőségből a má­sikba s ezért a lakosok igen hamar meg is öregsze­nek. A kivándorlóknak tehát arra is gondolniok kel­lene, hogy itt hamar elcsigázódnak s elöregednek és sokkal többet betegeskednek, mint hazájukban. Hogy milyen kellemetlen helyzetbe jöhetnek a bevándor­lók , mutatja az az eset , hogy az indiá­nok területével határos vidékről az összes letele­pülők kénytelenek voltak pár nap előtt aratásukat és mindenüket hátrahagyva a városokba menekülni, mert az a hír terjedt el, hogy az indiánok fellázadni készülnek. Minden gazdára nézve nagy calamitás az, hogy az Egyesült­ Államokban sokkal több kenyérnek valót termelnek, mint a­mennyit ama világrész lakossága megemészteni képes; ennek következtében a gazdák oly olcsón kénytelenek terményeiket eladni, hogy alig élhetnek meg. A déli államok éghajlatuk miatt kevésbé alkal­masok bevándorlóknak, s ehhez járul, hogy a legtöbb államban oly gyarló a közbiztonság, hogy már emiatt sem boldogulhat a gazda. A gazdasági munkások te­kintetében nagyobb a kínálat, mint a kereslet, s így e munkásoknak is rossz dolguk van. Különböző helyről a felett panaszkodnak, hogy napszámosok 50 centért sem kapnak munkát, ezzel pedig nem mennek többre, mint ha egy európai munkásnak 30—35 kv fizetése van. A tartós bevándorlás és a gazdasági gépek foly­tonos szaporodása, melyek minden munkát helyette­sítenek, le­nyomja a mezei munkadíjakat. S ép úgy, mint az amerikai mezőgazdaság, az amerikai i­p­a­r is a túltermelés káros hatását sínyli. A belföldi gyárak sokkal több árut állítanak elő, mint a­mennyire az országban szükség van, s az ame­rikai ipartermények csak igen korlátolt kelendőségre számíthatnak. Ennek következtében igen sok gyár vagy egészen bezáratik, vagy csak megszorított mun­kaerővel dolgozik, minek következtében sok ezer mun­kás elvesztő kenyerét, vagy alacsony munkadíjjal kénytelen beérni. Az ezerszámra bevándorolt európai munkások is lenyomják folytonosan a munkadíjakat, mert ezen munkások a viszonyok ismerete nélkül oly alacsony díjakkal megelégszenek, melyek semmi arányban nem állanak az országban uralkodó drága­sággal. Amerikában minden európai munkás azt a ta­pasztalatot fogja tenni, hogy új hazájában neki sok­kal többet kell dolgozni, sokkal jobban táplálkozni és ruházkodni, úgy hogy még a magasabb fizetés mel­lett sem javul helyzete. A nyelvismeret hiánya is sok alkalmatlanságot okoz neki, s kénytelen lesz azt is belátni, hogy igen nehéz itt jövedelmező állást ta­lálni. Mert azok az idők rég elmúltak, a­mikor a be­vándorlóknak jó dolguk volt Amerikában. Budapest, aug. 31. (Oceanida maradvá­nyai.) A »Temps« érdekes kis közleményt hoz a most annyit emlegetett Karolina-szigetekről, azt sej­tetve, hogy e szigetcsoport a mythicus Oceanida vi­­­­lágrész maradványa.­­ A Karolinák — írja-----sokkal érdekesebbek régészeti, mint hadászati szempontból. Egy hollandi missio, mely ezelőtt 25 évvel felkereste e szigeteket, jelezte legelőször, hogy azokon igen érdekes régészeti colossalis maradványok vannak, mint Páques szigeten. 1883-ban az angol L’Espiégle hajó látogatta meg a szigetcsoportot s tett azon észleleteket, a­melyek a praehistoricus korból való monumentumokról szóló hollandi missionariusok jelentését megerősítik. A legérdekesebb romok M­e­t­a­l­a­n­i­n kikötő­helyen, Panapén és Chabrol kikötőben K­u­­s­a­y szigeten vannak. Egy egyszerű tény fogalmat adhat azokról. Az épületkövek, a­melyekből ama romok építve vannak, nem kevesebb, mint 12 méter hosszuk, 6 méter szélesek és 7—8 méter vastagok. Azok az emberek, kik ilyen építő­anyagot használtak a mechanicában és a művelődésben átalában igen előrehaladottak lehettek. És ezen köveken olyan dí­szítések is fordulnak gyakran elő, melyek nagyon emlékeztetnek a Páques szigeten levőkre, s végül úgy látszik, hogy ismeretlen irás nyomai is találtat­nak a köveken. Ha ezen tény megerősítést nyer, s fő­leg ha az irás egyezni fog a Páques szigeten talált fatáblák írásával, e tény nagyjelentőségű lesz s vilá­got fog vetni ama régió mesés történelmére, mely azt az elméletet tartalmazza, hogy a Páques sziget utolsó maradványa az Ausztrália és Amerika közt valaha el­terült szárazföldnek, mely vulcanicus kitörés folytán merült volna el. A Karolinák több mint 2000 teng­­mérföldnyire esnek a Páques szigettől, s így nem valószínű, hogy egy continenshez tartoztak. De érdekes volna ily távol egymástól feltalálni egy és ugyanazon emberfaj civilisatiójának maradványait, kik valaha Oceanidát lakták. A tudományos világ figyelme fel van most kelt­ve e kérdés iránt. Egy franczia missio már elindult a helyszínére, a Pâques szigeten archaeológiai gyűjte­ményt összeszedni ; egy német hajó is elment oda Upshur tengernagy lobogója alatt. Churchill ameri­­k­kai kapitány igen érdekes emlékiratot tett közzé az ott található monumentumokról és hierogliph­izású megkövesült fatáblákról. Igen érdekes volna, ha a Carolina-szigetek ügye egyszerűen oda fejlődnék, hogy ezen szigetcsoport komolyan kikutattatnék. És e dolog nem is egészen valószínűtlen. Budapest, aug. 31. (C­sehek és s­z­er­b­e­k.) A prágai »Národni Listy« örömtől áradozó czikkben üdvözli a szerb túlzó nemzetiségieknek a congressusi választások alkalmával kivívott győzelmét s azon re­ményének ad kifejezést, hogy ezen egyházi választá­soknál nyert váratlanul fényes eredmény hatással leend­ő politikai színezetű választásokra is s egyszers­mind buzdításul fog szolgálni a többi nem-magyar, s kislelküségben tespedő nemzetiségeknek. Budapest, augusztus 31. (Az orosz »szent­­­­­g­a«.) Andrieux, Páris városának volt rendőrfőnöke most teszi közzé emlékiratai második kötetét. Ebben többek közt azt állítja, hogy Gambetta a 2 millió franknyi rendelkezési alapból vagy másfél milliót zsebre rakott, a­mely állítást csak az teszi megmagyarázhatóvá, hogy Andrieux egyik legelkeseredettebb ellensége volt Gambettának. Ér­dekesebb, mert hitelesebbnek látszó az, a­mit An­drieux arról a szent ligáról beszél, mely Oroszország­ban 1881-ben alakult. Pár hónappal II. Sándor czár meggyilkoltatása után ugyanis az orosz aristocratia néhány kiváló tagja III. Sándor czártól engedélyt kért arra, hogy bizonyos titkos rendőrséget alakít­hassanak, mely a nihilista hajszát nagyban űzné. De­midov sandonatói herczeg állt élén a ligának, mely elküldte ügynökeit az európai fővárosokba, s kieszkö­zölte az idegen rendőrség közreműködését. Némely helyen ez ügynököket visszautasították, de Páriában — úgy látszik — elég jól fogadták. Parisban a prae­­fectura egy volt tisztviselője szegődött a liga szolgá­latába. Az ügynökök közt, kiknek száma légió volt, akadtak előkelő uracsok, kik ily módon igyekeztek­­ zsebpénzre szert tenni. Az ügynököket nemcsak Szt.­­­ Pétervár, Moskva, Kiev, Odessa és a többi

Next