Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)
1885-09-18 / 1093. szám
Szerkesztőség , Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK agya", előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. ______ Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: 1093, (256) szám. Budapest, 1885. Péntek, szeptember 18 KIADÓ-HIVATAXIS Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra - ........................................ « 2 frt. 8 hónapra ......................... ...... 6 » 6 hónapra ............................................ .. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, szeptember 11 A jobb ellensége a jónak, a haladás a megállásnak, a fejlődés a peshedésnek. Ha tehát egészséges mozgalom indul meg, mely haladást, fejlődést akar, ezt a mozgalmat csak üdvözölhetjük. A főváros önkormányzatától eddig sem lehet elvitatni az igaz érdemeket. Azon férfiak közül, akik másfél évtized óta Budapest közügyeinek élén állottak, nem egy maradandóan feljegyezte nevét a magyar főváros történetébe. Ha Budapest aranykönyvet vezetne, e férfiak méltók leendettek, hogy ez aranykönyvbe jussannak. S amikor egy új, friss mozgalom indul meg a belvárosban, nem is irányul ez személyek, hanem intézmények és rendszerek ellen. Budapest fejlődésének okaival tisztában lehetünk; e tekintetben nem szabad illuziókat táplálnunk. Fővárosunk másfél évtized óta rohamosnak mondható fejlődése többféle okra vihető vissza. Az első ok tisztán geographiai, mely azonban nem ideiglenes, hanem állandóan ható ok s mely felidézte, hogy Budapest akkor is fejlődött, mikor az osztrák elnyomás mindent elkövetett megsemmisitésére. Ez ok abból áll, hogy Európa nyugati és keleti részei, sőt egyátalán a Nyugat és Kelet közt Budapest van hivatva a közvetítő emporiumot képezni. Ha valaha város, helyezeténél fogva világhivatásra tett szert, úgy ez a város Budapest. De a politikai okok mégis nagyobb mérvben hatottak Budapest gyors fejlesztésére. A kiegyezés után a magyar állam politikai és a magyar nemzet társadalmi ereje Budapestet tette azon emeltyűvé, melylyel Magyarországot át lehet alakítani. Budapest fővárossá, politikai és társadalmi központtá lett. Szívvé, mely hatalmas kitágulásával gyorssá teszi a nemzet vérkeringését. És amit véghez nem vihetett a politikai, azt véghez vitte a gazdasági átalakulás. Az ipar és kereskedelem kifejlődött s fejlődésével előmozdította Budapestet. Mégis tagadhatatlan, hogy a főváros autonómiája, illetőleg ezen autonómia élén álló férfiak sokat tettek Budapest fejlesztésére már azáltal is, hogy a többi és fő ok hatását nem gátolták, sőt mindig azon voltak, hogy a keretet elkészítsék Budapest világvárossá való átalakulásához. A kormányt, törvényhozást és társadalmat tehát támogatták. Ami pedig a főváros magyarosítását illeti, e tekintetben még nagyobb érdemeik vannak. De maga a főváros administratiója mégis sok kívánni valót hagy fenn. Nem egy irányban sok és gyökeres reformra szorulna. Sőt rászorulna életerős erélyre, éltető jugalomra, mely Budapest önkormányzatának hatalmas lökést adna. A belvárosban mozgalom indult meg, melynek czélja üdvös reformokat hozni javaslatba. Reformpárt czím alatt jövő vasárnap párt fog alakulni, mely Budapest administratiójának javítását tűzi ki feladatává. Felhívását ma küldte szét az előkészítő bizottság. Mondanunk sem kell, hogy a felhívásban kifejezett terveket és czélokat jórészt helyeseljük. A reformpárt liberális-democraticus alapon hatni akar a városi polgárságra az eszmékben, de főleg practicus czélokat tűzvén ki maga elé, hatni akar a főváros kormányzatának megjavítására. Minden oly mozgalmat pedig, mely reformokat czéloz, amelyet nem személyes indokok vezetnek s nem klikeket ostromolva klikeket akar teremteni és átalában nem azon szempontból indul ki : ete tui quere m’ mette— örömmel üdvözlünk mi, örömmel üdvözölhet a közvélemény. Örömmel üdvözölhet különösen akkor, midőn Budapest további fejlesztéséről van szó. A főváros önkormányzatának jövőre különösen nagy tevékenységet kell kifejtenie, s különösen magas szempontokból kell kiindulnia, mert Budapest most már inkább önerejére van utalva, s mert világváros jellege mindinkább kidomborodik. A jövő feladatait csak egy folyton éber, fáradhatlan, soha el nem lankadó, s mindig magas eszmék által inspirált önkormányzat oldhatja meg szerencsésen. Ami az önkormányzat élén álló férfiak személyét illeti, ezeknek szinte mindegyike, vagy legalább is legnagyobb részük képes megfelelni feladatának. De igenis szükség van nem egy reformra az intézményekben , sőt szükség van friss, új, mozgató elemekre a fővárosi képviseletben is. Nem tagadjuk a fővárosban eddig létezett municipális pártok érdemeit. Szükség volt rájuk , jó szolgálataikat jövőben is várja és kéri a közügy. De az alakuló reformpárt, szép czéljaira való törekvésében szintén számíthat a közvélemény támogatására. És ha e czélokat, ha nem is mind, hanem csak azok nagy részét sikerül elérnie, maradandó érdemeket szerez. Budapest a legelső város Magyarországon , tehát legelsőnek kell lenni administratiójának is ; magasan lebegő mintának, melyet utánozni kell. Budapest Magyarország fővárosa, a nemzet szeme-fénye, büszkesége. Aki tehát a nagyság és dicsőség oszlopához, melyet Budapest fejlődésének kell képeznie, csak egy porszemmel is járul, az nagy szolgálatot tett a hazának. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 17. Két verses kötet. (Varsányi Gyula költeményei. Budapest, 1885. Neuwald Illés könyvnyomdája. — »Feri«, költői beszély. Irta Mátray Lajos. Budapest, 1885. Grill Károly bizománya.) Alig van ember, ki életében legalább egyszer valamely érzelmét vagy hangulatát rimes alakba ne öntötte volna. Az ok igen egyszerű. Mindaz, mi kedélyünkre mélyebb hatással van, többé vagy kevésbé képzelődésünket is mozgásba hozza, a fantasia által keltett képek pedig önkéntelenül is a költészet kötött formáiban nyilatkoznak. Ez a magyarázata annak is, hogy a nép örömét, bánatát, reménykedését, lemondását legörömestebb dalban szokta kifejezni, s a népdalok folyton-folyvást támadnak, mint a mezők tarka virágai. E daltermő hajlam különösen az ifjúkor sajátja, midőn minden benyomás erősen érinti kedélyünket s mélyebb nyomokat hagy maga után. Alig van ifjú, kinek szivében legalább gyönge szikrája ne lappangana a költészetnek, s ez a szikra csak kedvező alkalomra vár, hogy jobbot vessen. Ezért bizonyos korban a versírással mindannyian megpróbálkozunk, s megtörténik, hogy egyszer-másszor igaz, költői kifejezést is adunk érzelmeinknek. A költői kedély ilyetén nyilatkozása s a valódi költői tehetség termelése közt azonban mégis megmérhetetlen különbség van. A közönséges halandóban lappangó költői szikra csak ritka, kivételes alkalmakkor szokott felcsillámlani, míg annál, kit a múzsa felavató csókja érintett, örök tűzzel égő fényének majd erejével, majd káprázatos játékával gyönyörködtet. A lángolás eme tartóssága nemcsak jele, de egyúttal biztos mértéke is a költői tehetségnek. És mégis hányan vannak, kik a hajlamot hivatásnak tekintik, s mélyebb érzés vagy egy két költői ötlet birtokában már azt hiszik, hogy valódi költők, kik kedélyüknek minden hullámverését, szeszélyüknek minden csapongását versekbe foglalhatják. Ilyesforma meggyőződésben élhetett Varsányi Gyula is, midőn nem rég irodalmi zsengéinek első gyűjteményével a közönség elé lépett. Átlapoztam a kaczér ízléssel kiállított kötetet; egynémely darabjához vissza is tértem, de megvallom mindjárt előlegesen, sem előbb, sem utóbb nem találtam meg az okot, mely e versfüzér közrebocsátását igazolhatná. Varsányinak is, mint sok más fiatal embernek vannak költői érzelmei, vannak elvétve jobb ötletei is, de mindezek az ízléstelenség annyi salakjával jelennek meg, hogy ha kötetéből mindazt kidobnék, ami ellen jó dolgokhoz szoktatott érzékünk óvást emel, az nagyon vékony kis füzetté zsugorodnék össze. Én úgy látom, legnagyobb baja Varsányinak, hogy miután kedélye csak ritkán jön erősebb hullámzásba, mesterséges eszközökkel igyekszik előidézni a költői hangulatot. Fölkap egy-egy hasonlatot, képet vagy ellentétet, melyet valahol már olvasott; ennek kedvéért beleringatja magát valamely érzelembe s elkészül a vers, mely a szerint hosszabb vagy rövidebb, a mint az előre fölhajszolt képek vagy hasonlatok bősége megengedi. Minden versén megérzik, hogy combinatio munkája, de olyan, mely az érzelmek egész közvetlenségével fakadna ki kebléből, alig található az egész kötetben. Egyik versében például így dalol: A fenséges tiszta égnek Mint a köny hull csillaga. A hulló csillagot itt csak azért hasonlítja, eléggé ízléstelenül a hulló könyhez, hogy búslakodó kedveséről szólva, megkapja a bombastius fordulatot: Tündérbáju kedvesemnek Könnyei ne hulljatok ! Inkább a fenséges égről Hulljanak a csillagok. Egy másik versében kedveséhez küldi dalait, olyan utasítással, hogy azok addig szálljanak, míg föl nem találják az aranyos ablakot. Az én kis angyalomnak Arany az ablaka Hogyne : Megaranyozza Bűvös szemsugára ! Ez már több az Ízléstelenségnél: merő absurdum. Ugyancsak kedveséről szólva, annak fehér keblét és fekete haját lejebb a következő hasonlattal igyekszik szemlélhetőbbé tenni: Keble haván Úszik holló haja, Mint hómezőn A csöndes éjszaka. Az ilyen összehasonlításhoz nem kell commentár, de annál több magyarázatra szorul a 19-dik lapon olvasható rövid vers, mely egész terjedelmében következőleg hangzik: Rózsapiros felhő az égen . . . Szerelem a kislány szivében. Addig lesz szerelem szivében, Mig piros a felhő az égen. Bocsásson meg nékem Varsányi Gyula, de ennek a kis poémának mély értelmét sehogy sem tudom kibetűzni. Idézhetnék még a kötetből hasonló példákat, rámutathatnék egy-két kierőszakolt ellentétre is, (itt csak a »Szomorú harangszó« kezdetű vers utolsó két sorát említem), de azt hiszem, elég volt ennyi ízelítőül. Aki a fentebb idézettekhez hasonló versszakokat papírra mer vetni, nem formálhat jogot ahoz, hogy vele hosszasabban foglalkozzunk. Varsányinak még sokáig kell várakoznia ízlése finomodására, ha azt akarja, hogy kötetét élvezettel olvassák a poesis barátai. A jelen kötet egy két, igénytelenségében is tetszetősebb darabja (Szőke Maris, Az én imám, A lehullott csillag) nem elégséges arra, hogy velünk a túlnyomó rész számtalan hiányát és nagy ízléstelenségeit elfeledtesse. « * Erősebb tehetséggel, csiszoltabb Ízléssel találkoztam Mátray Lajos kötetében. A fiatal költő, kinek ez a kötet tudtommal immár második kiadványa, most is az elbeszélő költészet terén marad; de míg első művében egészen a fantasia csapongására bízta magát s a tündérek mesés birodalmában kóborolt, ezúttal valódi embereket kíván rajzolni , tárgyát a magyar nép életéből meríti. Feri, a költői beszély hőse, jómódú legény, ki egy mulatság alkalmával szóvitába keveredik a kötekedő Tárcsi Pistával, s azt a czivakodás hevében, véletlenül agyonüti. A gyilkosnak menekülni kell és Feri csakugyan két álló esztendeig rejtőzik a pusztán, mig végre egy paraszt gazdához jut. Ez nagyon megszereti és leányát is hozzá adná, ha Ferit esküje nem kötné Halász Julcsához, kit falujában hagyott. Fejtekéből az éj csöndjében látogat el kedveséhez, s ilyenkor titkon, lopva fölkeresi öreg anyját is, ki bár szégyenbe jutott miatta, mindenkor szerető szívvel gondol reá. Az éjjeli látogatások azonban csakhamar véget érnek, mert Julcsa hitelen lesz és Feri a boszniai hadjárat viharába viszi fájdalmát. Elkeseredetten küzd, hogy halálát találja, de a golyó kedvez neki. Tisztei annyira megszeretik, hogy nem csak a király kegyelmét kérik ki számára, de kitüntetéssel is jutalmazzák. Most már nyugodtan tér vissza falujába és szerelmével egykori gazdájának leányát boldogítja, kit a távolban tanult meg becsülni és szeretni igazán. Biz, ez nagyon egyszerű, biablonszerű történet; találkozhatunk vele a népszerű művekben ; de Mátray Lajos eléggé vonzóvá tudta tenni a hős alakjának szeretetteljes rajzá , a leiró részletek élénksége által. Felteleitől végig rokonszenves alak ; sajnáljuk, midőn akarata ellen bűnt követ el s teljes részvétünket nyeri meg hosszas vezeklése alatt. A fiatal költő e jellemrajzában jól tudta fölhasználni a végtelenül gyöngéd, de azért mégsem férfiatlan vonásokat. Különösen megkapó az első éjjeli látogatás leírása, midőn Feri félénken, lopva keresi föl a távozása után pusztulásnak induló szülői házat A költemény hangjának jellemzésére ide irok e leírásból egy pár versszakot. Elment a pitvarhoz, kezét rá is tette, Már-már ki is nyitja, de nincsen ereje. Másszor egy faluval maga szembe szállna. Most egy lépést tenni nincsen bátorsága. »Nem megyek — nem merek — hisz csak ide vágytam ... Széjjeltekinteni a szülői házban. Csak messziről látni alvó édes apámat, Csendesedjél szivem .. . mind a kettőt láttad. Majd máskor . . . majd máskor ... ne vágyj olyan sokra!« Elkezdte nézdelni ezt is azt is sorra. Bemegy a fészerbe, üres az egészen, Nem akad meg szeme a régi szekéren. »Hová lett ? Eltörött ? a darabja merre ? Az a kocsi, melynek zörgését ismerte Az utczai gyerek ! . . . Tán csak el nem adta ! Hol akkor a másik, a melyet vett rajta »« Tovább ment egy kissé, ott állt az istálló, Ajtajáról lógott a poros pókhálló, Csikorogva nyílt meg, talán ezt jajgatta: „ Üres ez jó fiú, egy fia sincs abba ! Mély kedélyről s az érzület nemességéről tanúskodnak ama versszakok, melyekbe Mátray elbeszélésének hősében a gyöngéd, szerető testvért állítja elénk. Aztán rendbeszedte a kis kertet szépen. Fele volt felásva, felásta egészen. Ki is hasogatott egy-egy virágágyat, El-elegyengette a kis barázdákat. Ez az egy-két vonás igazabban és szebben jellemez sok hosszadalmas leírásnál. Átalában úgy látszik, hogy a fiatal költő legszebben festi a kedély gyöngéd fölindulását, míg a hol erősebb szenvedélyeket: a szív viharait kell rajzolnia, tehetsége könnyen cserben hagyja. A bujdosásnak induló legény lelki háborgását például a sok ár adózás egészen megfosztja drámai erejétől s ezzel együtt érdekességétől is. Egykét izmosabb vonás szemlélhetőbbé tette volna ezt a lelki harczot, mint a hosszas rajongás,amely utóvégre is unalmassá válik. Ebben a hibában szenvednek ama versszakok is, melyek az öreg Csöngének, Feri atyjának, kedélyvilágát rajzolják. A terjengő leírásban alig van egy-két mozzanat, mely az igazság erejével és közvetlenségével hatna ránk. Mennyivel természetesebb s egyúttal megkapóbb is, a csak bocsánatot ismerő nővér csengése: »Ne mondja, jó apám, jaj, gaznak ne mondja ! Ki tudja, hol jár-kel . . . kinek van rá gondja ? Hová hajtja fejét egy kis pihenésre ? Istenem ! istenem !ok fordulj feléje ! . . .« Hosszasan lehetne időznöm Mátray verses elbeszélésénél, ha az előnyöket és hiányokat tüzetesebben akarnám kimutatni. Erre a munkára azonban már csak az elém szabott tér szűke miatt sem vállalkozhatott». Annyit azonban még sem mulaszthatok el megjegyezni, hogy forrásban levő tehetségének nagy előnyére fog válni, ha előadásában nagyobb tömörség után törekedik s verselésére, mely majd nehézkes, majd mesterkélt, ezentúl nagyobb gondot fordít. Mindez másodrendű dolog ugyan a költészetben, de kicsinylése azért mindenkor megboszulja magát, mert végre is kétségbe vonhatatlan igazság, hogy a jó technika ama csatorna, melyen át a költői mű szépségei szivünkbe hatolnak. BZANA TAMÁS, BELFÖLD, Budapest, szept. 17. (A király és a nemzeti zászlók.) Jelentős szavak azok, melyeket a király a Bródban elutazása előtt a váróteremben tartott cercle-nél mondott. A bródi polgármesterrel szemben ugyanis oda nyilatkozott ő felsége, hogy a vidék, melyen keresztül utazott, igen szép és gazdag és azután megjegyzé: — Örömmel láttam, hogy házam színei mindenütt decorátiónak használtatnak, de azt hiszem, hogy a törvényes államjogi viszonynak is kifejezésre kell jutni és magyar zászlókat is kell alkalmazni. A polgármester megjegyzi, hogy magyar zászlók is vannak kitűzve, mire a király válaszolt: — Látom, itt az államvasút-állomáson. A polgármester felemlíté, hogy a városban is látható egy pár, mire ő felsége ezt mondá: — Annál jobb, úgy én nem vettem észre. Utólag tudódott csak ki. — Írja a »Bud, Corr.« — hogy ő felsége az Omanovaczból Pozsegába való utazás közben arra figyelmeztette a vele egy kocsiban ülő miniszterelnököt, hogy hol látható mindenütt egy-egy magyar lobogó a számtalan horvát zászló közt. Budapest, szept. 17.(A román irredenta.) A román kormány, a bukaresti lapok jelentései szerint, a rendőrség útján házmotozást rendelt el több erdélyi származású Bukarestben tartózkodó hírlapíónál. A rendőrség, mint látszik, nyomában van az irredenta proclamatio szerzőinek. Ciurcu és atyja, az »Indepedance Roumaine” tulajdonos szerkesztői a romániai területről kiutasítva lettek. Ciurcu az előbb a »Romanul« dolgozótársa volt s a vén Rosettivel együtt izgatták a romániai közvéleményt Ausztria-Magyarország ellen. Rosetti egy időben belügyminiszter volt s ebben az időben keletkezett ama famosus trónbeszéd, melyért Bratianu kérlelte meg a bécsi külügyi hivatalt. Azon kellemetlenségek miatt, melyekbe a vén Rosetti Romániát s a román kormányt belevitte, Rosetti kegyvesztetté lett s Bratianuval is összeszólalt, úgy, hogy e miatt a belügyminiszterségről, aztán a kamara elnökségéről s a képviselői mandátumról is leköszönt, miután a Bratianu cabinetet a külföld előtt teljesen defavoyálta. Ciurcu kilépve a »Romanul« szerkesztőségéből franczia nyelvű lapjában izgatott tovább, a román kormányt Ausztria szolgájának, satellesének s a román érdekek árulójának nevezve el. A román kormány már régebben s több ízben fenyegette a kiutasítással, de mindannyiszor Rosetti vetette közbe magát s a kiutasítás elmarad. Rosetti időközben meghalt. Ciurcu bizott régi szerencséjében s folytatta az izgatást, úgy a román kormány, mint monarchiánk ellen. Most, úgy látszik, az irredenta proclamatióval tetőzte izgalmas s minden józanságot kizáró működését. Sz.-Fehérvár, szept. 17. [Ered. tud.] (A fejér-komáromi egyházmegye közgyűlése.) A fejér-komáromi evangelicus egyházmegye d. u. 10 órakor közgyűlést tartott megyeház utczai templomában. A közgyűlést isteni tisztelet előzte meg, melyen Gáncs Jenő helybeli lelkész mondott beszédet Szent Pálnak Timoteushoz intézett eme szavai alapján : »Te pedig a munka terhét hordozzad, mint Krisztus jó vitéze.« A közgyűlés tárgya volt az új elnökök beiktatása. A júniusi közgyűlésen ugyanis Schmidt Mihály esperes és Procopius Pál felügyelő lemondtak állásaikról s az aug. 10-én tartott közgyűlésen esperessé nagy többséggel Jankó Dániel tordasi lelkész, felügyelővé pedig egyhangúlag Prónay Gábor báró választatott meg. A választási jegyzőkönyvet Madár Mátyás velegi lelkész, egyházmegyei jegyző olvasta fel. A lelépő esperes Schmidt Mihály üdvözlé az új esperest Jankó Dánielt, mire ez letette az esküt s elfoglalta az esperesi széket. Prónay Gábor szintén leteszi az esküt és székfoglalójában többek közt a következőket mondja: »Ma a kulturális verseny sokkal nehezebb, mint régente! Iskoláink egykor a legjobbak voltak, ma is jók, de versenyezniök kell az állami és katholikus iskolákkal. És e versenyben több helyen már feláldozta az egyház önállósága egy részét, itt még ugyan nincsenek oly viszonyok, mint másutt, de félő, hogy itt is bekövetkezhetnek. A valódi protestáns jellem megkívánja, hogy iskoláinkat fenntartsuk, mert csakis így nevelhetünk független polgárokat. Feladatunk nehéz ma, midőn ama fájdalmas hitekkel állunk szemben, hogy egyházunk egyes részében hazafiellenes szellem uralkodik. Pedig a protestáns szellemet és a hazafiasságot egyaránt kell fejleszteni. A mi vallásunk a többiekkel összehasonlítva, a legnemzetiebb felekezet, mert imáit és egyházi ügyeit kizárólag anyanyelvén végzi és így a kapcsolat hit és nemzet között sokkal erősebb. Sehol Európában nem találkozunk oly democratikus egyházzal, mint a minő a mienk. Nálunk az egyházi és nemzeti szellem elválaszthatlan, óhajtom és remélem, hogy itt Dunántúl, főleg egyházmegyénkben, mindig karöltve fog járni. Hogy némi jelét adjam annak — így végrő beszédét, — hogy nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is akarok járulni egyházmegyénk jólétéhez , legyen szabad szerény tehetségemhez képest 500 frtot felajánlani, úgy, hogy abból 400 frt az esperesi gyámintézeti pénztárnak, 100 frt pedig a kerületi papi özvegy és árvanyugdijnak adassék.« Budapest, szept. 17. (A pozsegai hadgyakorlatok eredményei.) A »Bud. Corr.« a hadgyakorlatok eredményeiről a következőket írja: Az idén a közös hadseregbeli csapatok, valamint a magyar honvédség és az osztrák Landwehr együttes őszi nagy hadgyakorlatai oly terjedelműek és oly időtartamra kiterjedők voltak, mint eddig még sohasem és a tárgyilagos megfigyelőnél újra azt a meggyőződést keltették, hogy hasonló, nagymérvű gyakorlatok nemcsak a csapatokra magukra nézve, hanem elsősorban a csapatok vezetésére, a tábornokokra nézve okvetlenül szükséges és kiszámíthatatlan előnynyel járnak. A különböző hadgyakorlatokban hat hadtest vett részt és a hadügyminisztérium a gyakorlatok költségeit a delegátió által e czélra megszavazott 250,000 írtból teljesen fedezte, pedig a legénységéből és semmiben sem szenvedett hiányt. Az élelmezés igen jó volt és a késő főzés miatt sem panaszkodtak a csapatok. A terepnek különfélesége a négy hadgyakorlat színhelyén, — sehol sem választatott ki épen a sík terület — alkalmat nyújtottak minden elképzelhető tacticai fogás alkalmazhatására. A csapatok egészségi állapota kitűnő volt, daczára a hideg éjjeleknek és a váratlanul forró napoknak, az egész hadosztályból nem volt 30 beteg. A hadgyakorlatok legfontosabb eredményének valószínűleg az a tény tekintendő, hogy csak ily módon vált az uralkodóra és a vezérkarra nézve lehetővé az egyes csapatparancsnokok tehetségéről teljes informatiót nyerhetniük, és ez tudvalevőleg a legfontosabb s a döntő tényező, ha egyszer komolyra fordul a dolog. A négy hadgyakorlaton a rendelkező parancsnokoknak egy némelyike, elsősorban maga a trónörökös, oly ügyes vezetésnek, világos, öntudatos rendelkezésnek, oly gyors és helyes ítélő tehetségnek, s végre a kínálkozó kedvező mozzanatoknak, nevezetesen a terep kihasználásának annyi bizonyítékát adták, hogy a hadsereg e tábornokaira méltán büszke lehet és bizalommal tekinthet a jövőbe. Egy más elvi kérdés is érdekes megvilágítást nyert az utóbbi hadgyakorlaton. Várjon, ugyanis, valóban szükséges volt-e oly aránylag csekély csapattestnél, mint a horvát honvédek, a horvát vezényszót bevezetni, az utóbbi három nap tapasztalatai után, határozottan kétségbe vonandó. Egyes zászlóaljak, sőt még századok is igen gyakran — a lovasságnál még kisebb csapatrészletek — magyar honvédzászlóalj parancsnokság alá kerültek, ilyenkor azután a zűrzavar nehezen kerülhető ki. A magyar honvéd csapatok tisztei ugyanis igen jól értik a német vezényszót is, míg a horvátok se a németet, se a magyart nem értik. Budapest, szept. 17. (A kremsieri találkozás és a monarchia belpolitikája.) A kremsieri császártalálkozás után az orosz lapok eleinte azt fejtegették, hogy Oroszország távolról sem gondol arra, hogy beavatkozzék a monarchia belügyeibe; utóbb azonban azon »reménynek« adtak kifejezést, hogy a monarchia, miután jó lábon áll az oroszokkal, ezeknek fajrokonait nem fogja »elnyomni«. Ilyenféle jelentőséget tulajdonítottak a kremsieri találkozásnak a monarchia sajtójában a sláv lapok is, nemkülönben egyes ellenzéki közlönyök. Ezen felfogással épen ellenkezőt fejteget a »National Zeitung« ma érkezett száma, egy »jó" kézből« eredt czikkben, mely távirataink közt már jelezve volt és melyből érdekesnek tartjuk a következőket idézni: »Meg vagyunk győződve róla, hogy Kremsierben osztrák részről nem feszegették az orosz belügyeket és viszont orosz részről nem hoztak szóba osztrák belügyeket.De amennyiben itt és ott a sláv tendentia a politika egyik főtényezőjének tekintendő és döntő befolyásúvá lett, a kremsieri találkozásnak szükségképens feltétele és következménye volt annak elismerése, hogy ezen viszonyok tekintetében változásnak kell történnie. A régibb orosz-osztrák antagonismus forrása ismeretes. Az eszközök, melyek alkalmaztattak az összeütközésre való készülődésnél, csak ezen antagonismus élesbítésére voltak alkalmasak. Orosz részről támogatták a Balkán-félsziget Slavophil elemeit, Ausztriában pedig élesebb kifejezésre juttatták a sláv tendentiákat. Az ellentét élesbítéséhez hozzájárult az egyházi antagonismus. Ha tovább is fejlesztik az austro-slavismust az orosz panslavismus ellensúlyozására, akkor az összeütközés elkerülhetetlen lett volna. A közlekedés lehetővé tétele végett ezen pontokon kellett tehát megkezdeni a hátrálást. Ausztria és Oroszország versenyét, mint sláv államokét, le kellett tenni a napirendről, hogy modus vivendi találtassék. De az a remény, hogy modus vivendi fog találtatni, lehetővé tette a letérést az eddigi utakról. Az antagonismus szempontjából Oroszországnak növelni kellett befolyását a hatalmi sphaerájához közel álló Balkán-félszigeti államokra, azoknak Slavophil elemeiben fenn kellett tartania azon hitet, hogy orosz részről támogatásban fognak részesülni, másfelől meg Ausztriának jó lábon kellett állnia a maga sláv népeivel. Ha a két birodalom megszűnik, mint sláv állam versenyezni, akkor ezen utakról le lehet térni. Hogy a közeledés előkészítésére megvolt a szándék, azt tanúsítják a legújabb események. Az orosz izgatások a Balkán-félszigeten megszűntek, az austro-slavismus pedig megszűnt védelmi tényező lenni. Azon tényre, hogy a Balkán-félszigeten a nyugalom helyreállt, osztrák részről azzal feleltek, hogy ellenezték a velehradi ünnepélyeket és meghiúsítani igyekeztek az azokkal járt tüntetéseket. A skierneviczei találkozáskor már olyan volt a helyzet, hogy a két hatalom beláthatta, hogy a status quo fentartása legjobban felel meg érdekeiknek. A status quo próbaéve jól ütött ki és a megkezdett közeledést a baráti viszony megszilárdításával lehetett megpecsételni. Nem volt ott már szükséges a két monarchia belügyeiről értekezni. Az irány mindkét állam részére ki volt jelölve. Bajos is lett volna a belügyekről szólni. Ha pl. Oroszország szóba hozta volna a lengyelek állását Ausztriában, könnyű lett volna a ruthének orosz rokonszenveire való utalással felelni. De az, hogy a belügyekről nem szóltak, nem bizonyítja, hogy a találkozásnak nem lesz visszahatása a belügyekre. Ez a hatás már is mutatkozik, tanúsítja azt az ausztriai illetőségű lengyelek kiutasítása ügyében való hideg fellépés. Taaffe gróf jelenléte Kremsierben ékes bizonyíték. Abból, hogy Magyarországot a találkozásnál csak az ő felsége személye körüli miniszter képviselte és nem Tisza Kálmán, abból csak oly emberek csinálhatnak tőkét, akik nincsenek beavatva a viszonyokba. Tisza Kálmán az alkotmány értelmében sokkal döntőbb befolyást gyakorol a monarchia külpolitikájára, semhogy távollétéből azt lehetne következtetni, hogy ellenzi az Oroszországhoz való közeledést. Azt sem szabad feltenni, hogy a találkozás visszahatása a belügyekre Tisza Kálmánnak kellemetlen volna. Azt mindenki tudja, hogy a sláv befolyás elhatalmasodása Ausztriában Magyarországnak kellemetlen és hogy a magyarországi slávokat bátorítják a lajtán túli testvérek. A magyar miniszterelnöknek anélkül, hogy közvetlen befolyást gyakorolna az ausztriai ügyekre, csak kellemes lehet, ha a német elem előbb utóbb visszanyeri Ausztriában azt a domináló állást, melyet a monarchia másik felében a magyarság foglal el. Tisza Kálmán hogy ellenezhetné az Oroszországhoz való közeledést, mikor az kilátást nyújt arra, hogy a sláv befolyás, mely az orosz-osztrák összeütközésre való tekintetből pártoltatik, ismét visszaszorul! Tisza Kálmán távol maradt Kremsierből, mert kerülni akarta az értelmezést, melyre megjelenése alkalmat adott volna.Megjelenése bizonyára sokkal több interpretálásra adott volna okot, mint elmaradása. Tisza Kálmánnak érdekében állott, hogy országgyűlési többsége, melyre szüksége van, hogy a sláv vágyak ellen erélyesen léphessen fel, meg ne hökkenjen. Ezért maradt el Kremsierből, ahol, mint egy minisztertársa magát kifejezte, »távol volt«, de »nem hiányzott.« Hogy az Oroszországhoz való közeledésnek