Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)

1885-09-18 / 1093. szám

Szerkesztőség , Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK agy­a", előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. ______ Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: 1093, (256) szám. Budapest, 1885. Péntek, szeptember 18 KIADÓ-HIV­AT­AXIS Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra - ........................................ « 2 frt. 8 hónapra ......................... ...... 6 » 6 hónapra ............................................ .. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, szeptember 11 A jobb ellensége a jónak, a haladás a megállásnak, a fejlődés a peshedésnek. Ha tehát egészséges mozgalom indul meg, mely haladást, fejlődést akar, ezt a mozgalmat csak üdvözölhetjük. A főváros önkormányzatától eddig sem lehet elvitatni az igaz érdemeket. Azon fér­fiak közül, akik másfél évtized óta Budapest közügyeinek élén állottak, nem egy mara­dandóan feljegyezte nevét a magyar főváros történetébe. Ha Budapest aranykönyvet ve­zetne, e férfiak méltók leendettek, hogy ez aranykönyvbe jussannak. S amikor egy új, friss mozgalom indul meg a belvárosban, nem is irányul ez személyek, hanem intézmények és rendszerek ellen. Budapest fejlődésének okaival tisztában lehetünk; e tekintetben nem szabad illuzió­­kat táplálnunk. Fővárosunk másfél évtized óta rohamosnak mondható fejlődése többféle okra vihető vissza. Az első ok tisztán geographiai, mely azon­ban nem ideiglenes, hanem állandóan ható ok s mely felidézte, hogy Budapest akkor is fejlő­dött, mikor az osztrák elnyomás mindent el­követett megsemmisitésére. Ez ok abból áll, hogy Európa nyugati és keleti részei, sőt egy­­átalán a Nyugat és Kelet közt Budapest van hivatva a közvetítő emporiumot képezni. Ha valaha város, helyezeténél fogva világhiva­tásra tett szert, úgy ez a város Budapest. De a politikai okok mégis nagyobb mérvben ha­tottak Budapest gyors fejlesztésére. A kiegyezés után a magyar állam poli­tikai és a magyar nemzet társadalmi ereje Budapestet tette azon emeltyűvé, melylyel Magyarországot át lehet alakítani. Budapest fővárossá, politikai és társadalmi központtá lett. Szívvé, mely hatalmas kitágulásával gyorssá teszi a nemzet vérkeringését. És amit véghez nem vihetett a politikai, azt véghez vitte a gazdasági átalakulás. Az ipar és keres­kedelem kifejlődött s fejlődésével előmozdí­totta Budapestet. Mégis tagadhatatlan, hogy a főváros autonómiája, illetőleg ezen autonómia élén álló férfiak sokat tettek Budapest fejleszté­sére már az­által is, hogy a többi és fő ok hatását nem gátolták, sőt mindig azon voltak, hogy a keretet elkészítsék Budapest világvá­rossá való átalakulásához. A kormányt, tör­vényhozást és társadalmat tehát támogatták. A­mi pedig a főváros magyarosítását illeti, e tekintetben még nagyobb érdemeik vannak. De maga a főváros administratiója mégis sok kívánni valót hagy fenn. Nem egy irányban sok és gyökeres reformra szorulna. Sőt rá­szorulna életerős erélyre, éltető jugalomra, mely Budapest önkormányzatának hatalmas lökést adna. A belvárosban mozgalom indult meg, melynek czélja üdvös reformokat hozni ja­vaslatba. Reformpárt czím alatt jövő vasár­nap párt fog alakulni, mely Budapest admi­­nistratiójának javítását tűzi ki feladatává. Felhívását ma küldte szét az előkészítő bi­zottság. Mondanunk sem kell, hogy a felhí­vásban kifejezett terveket és czélokat jórészt helyeseljük. A reformpárt liberális-democra­­ticus alapon hatni akar a városi polgárságra az eszmékben, de főleg practicus czélokat tűz­vén ki maga elé, hatni akar a főváros kor­mányzatának megjavítására. Minden oly mozgalmat pedig, mely reformokat czéloz, amelyet nem személyes indokok vezetnek s nem klikeket ostromolva klikeket akar te­remteni és átalában nem azon szempontból indul ki : ete tui quere m’­ mette— örömmel üdvözlünk mi, örömmel üdvözölhet a közvé­lemény. Örömmel üdvözölhet különösen ak­kor, midőn Budapest további fejlesztéséről van szó. A főváros önkormányzatának jövőre kü­lönösen nagy tevékenységet kell kifejtenie, s különösen magas szempontokból kell kiin­dulnia, mert Budapest most már inkább ön­erejére van utalva, s mert világváros jellege mindinkább kidomborodik. A jövő feladatait csak egy folyton éber, fáradhatlan, soha el nem lankadó, s mindig magas eszmék által inspirált önkormányzat oldhatja meg szeren­csésen. A­mi az önkormányzat élén álló fér­fiak személyét illeti, ezeknek szinte mind­egyike, vagy legalább is legnagyobb részük képes megfelelni feladatának. De igen­is szükség van nem egy reformra az intézmé­nyekben , sőt szükség van friss, új, mozgató elemekre a fővárosi képviseletben is. Nem tagadjuk a fővárosban eddig léte­zett municipális pártok érdemeit. Szükség volt rájuk , jó szolgálataikat jövőben is várja és kéri a közügy. De az alakuló reformpárt, szép czéljaira való törekvésében szintén szá­míthat a közvélemény támogatására. És ha e czélokat, ha nem is mind, hanem csak azok nagy részét sikerül elérnie, maradandó érde­meket szerez. Budapest a legelső város Magyarorszá­gon , tehát legelsőnek kell lenni administra­­tiójának is ; magasan lebegő mintának, me­lyet utánozni kell. Budapest Magyarország fővárosa, a nemzet szeme-fénye, büszkesége. Aki tehát a nagyság és dicsőség oszlopához, melyet Budapest fejlődésének kell képeznie, csak egy porszemmel is járul, az nagy szol­gálatot tett a hazának. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 17. Két verses kötet. (Varsányi Gyula költeményei. Budapest, 1885. Neuwald Illés könyvnyomdája. — »Fer­i«, költői beszély. Irta Mát­ra­y Lajos. Budapest, 1885. Grill Károly bizománya.) Alig van ember, ki életében legalább egyszer valamely érzelmét vagy hangulatát rimes alakba ne öntötte volna. Az ok igen egyszerű. Mindaz, mi kedélyünkre mélyebb hatással van, többé vagy kevésbé képzelő­désünket is mozgásba hozza, a fantasia által kel­tett képek pedig önkéntelenül is a költészet kötött formáiban nyilatkoznak. Ez a magyarázata annak is, hogy a nép örömét, bánatát, reménykedését, lemondá­sát legörömestebb dalban szokta kifejezni, s a nép­dalok folyton-folyvást támadnak, mint a mezők tarka virágai. E daltermő hajlam különösen az ifjúkor sajátja, midőn minden benyomás erősen érinti kedélyünket s mélyebb nyomokat hagy maga után. Alig van ifjú, kinek szivében legalább gyönge szikrája ne lappan­­gana a költészetnek, s ez a szikra csak kedvező alka­lomra vár, hogy jobbot vessen. Ezért bizonyos korban a versírással mindannyian megpróbálkozunk, s meg­történik, hogy egyszer-másszor igaz, költői kifejezést is adunk érzelmeinknek. A költői kedély ilyetén nyilatkozása s a va­lódi költői tehetség termelése közt azonban még­is megmérhetetlen különbség van. A közönséges halandóban lappangó költői szikra csak ritka, kivételes alkalmakkor szokott fel­­csillámlani, míg annál, kit a múzsa felavató csókja érintett, örök tűzzel ég­ő fényének majd erejével, majd káprázatos játékával gyönyörködtet. A lángo­lás eme tartóssága nemcsak jele, de egyúttal biztos mértéke is a költői tehetségnek. És mégis hányan vannak, kik a hajlamot hivatásnak tekintik, s mé­lyebb érzés vagy egy két költői ötlet birtokában már azt hiszik, hogy valódi költők, kik kedélyüknek min­den hullámverését, szeszélyüknek minden csapongá­­sát versekbe foglalhatják. Ilyesforma meggyőződésben élhetett Varsányi Gyula is, midőn nem rég irodalmi zsengéinek első gyűjteményével a közönség elé lépett. Átlapoztam a kaczér ízléssel kiállított kötetet; egynémely darabjá­hoz vissza is tértem, de megvallom mindjárt előlege­­sen, sem előbb, sem utóbb nem találtam meg az okot, mely e versfüzér közrebocsátását igazolhatná. Varsányinak is, mint sok más fiatal embernek vannak költői érzelmei, vannak elvétve jobb ötletei is, de mindezek az ízléstelenség annyi salakjával je­lennek meg, hogy ha kötetéből mindazt kidobnék, ami ellen jó dolgokhoz szoktatott érzékünk óvást emel, az nagyon vékony kis füzetté zsugorodnék össze. Én úgy látom, legnagyobb baja Varsányinak, hogy miután kedélye csak ritkán jön erősebb hullámzásba, mester­séges eszközökkel igyekszik előidézni a költői hangu­latot. Fölkap egy-egy hasonlatot, képet vagy ellenté­tet, melyet valahol már olvasott; ennek kedvéért be­leringatja magát valamely érzelembe s elkészül a vers, mely a szerint hosszabb vagy rövidebb, a mint az előre fölhajszolt képek vagy hasonlatok bősége megengedi. Minden versén megérzik, hogy combinatio munkája, de olyan, mely az érzelmek egész közvetlenségével fa­kadna ki kebléből, alig található az egész kötetben. Egyik versében például így dalol: A fenséges tiszta égnek Mint a köny hull csillaga. A hulló csillagot itt csak azért hasonlítja, eléggé ízléstelenül a hulló könyhez, hogy búslakodó kedve­séről szólva, megkapja a bombasti­us fordulatot: Tündérbáju kedvesemnek Könnyei ne hulljatok ! Inkább a fenséges égről Hulljanak a csillagok. Egy másik versében kedveséhez küldi dalait, olyan utasítással, hogy azok addig szálljanak, míg föl nem találják az aranyos ablakot. Az én kis angyalomnak Arany az ablaka Hogyne : Megaranyozza Bűvös szemsugára ! Ez már több az Ízléstelenségnél: merő absur­dum. Ugyancsak kedveséről szólva, annak fehér keb­lét és fekete haját lejebb a következő hasonlattal igyekszik szemlélhetőbbé tenni: Keble haván Úszik holló haja, Mint hómezőn A csöndes éjszaka. Az ilyen összehasonlításhoz nem kell commen­­tár, de annál több magyarázatra szorul a 19-dik la­pon olvasható rövid vers, mely egész terjedelmében következőleg hangzik: Rózsapiros felhő az égen . . . Szerelem a kis­lány szivében. Addig lesz szerelem szivében, Mig piros a felhő az égen. Bocsásson meg nékem Varsányi Gyula, de en­nek a kis poémának mély értelmét sehogy sem tudom kibetűzni. Idézhetnék még a kötetből hasonló példá­kat, rámutathatnék egy-két kierőszakolt ellentétre is, (itt csak a »Szomorú harangszó« kezdetű vers utolsó két sorát említem), de azt hiszem, elég volt ennyi ízelítőül. A­ki a fentebb idézettekhez hasonló verssza­kokat papírra mer vetni, nem formálhat jogot ahoz, hogy vele hosszasabban foglalkozzunk. Varsányinak még sokáig kell várakoznia ízlése finomodására, ha azt akarja, hogy kötetét élvezettel olvassák a poesis barátai. A jelen kötet egy két, igénytelenségében is tetszetősebb darabja (Szőke Maris, Az én imám, A lehullott csillag) nem elégséges arra, hogy velünk a túlnyomó rész számtalan hiányát és nagy ízléstelen­ségeit elfeledtesse. « * Erősebb tehetséggel, csiszoltabb Ízléssel talál­koztam Mátray Lajos kötetében. A fiatal költő, kinek ez a kötet tudtommal immár második kiadványa, most is az elbeszélő költészet terén marad; de míg első művében egészen a fantasia csapongására bízta ma­gát s a tündérek mesés birodalmában kóborolt, ezút­tal valódi embereket kíván rajzolni , tárgyát a ma­gyar nép életéből meríti. Feri, a költői beszély hőse, jómódú legény, ki egy mulatság alkalmával szóvitába keveredik a köte­kedő Tárcsi Pistával, s azt a czivakodás hevében, vé­letlenül agyonüti. A gyilkosnak menekülni kell és Feri csakugyan két álló esztendeig rejtőzik a pusztán, mig végre egy paraszt gazdához jut. Ez nagyon meg­szereti és leányát is hozzá adná, ha Ferit esküje nem kötné Halász Julcsához, kit falujában hagyott. Fej­tekéből az éj csöndjében látogat el kedveséhez, s ilyenkor titkon, lopva fölkeresi öreg anyját is, ki bár szégyenbe jutott miatta, mindenkor szerető szívvel gondol reá. Az éjjeli látogatások azonban csakhamar véget érnek, mert Julcsa hitelen lesz és Feri a bosz­niai hadjárat viharába viszi fájdalmát. Elkeseredet­ten küzd, hogy halálát találja, de a golyó kedvez neki. Tisztei annyira megszeretik, hogy nem csak a király kegyelmét kérik ki számára, de kitüntetéssel is jutalmazzák. Most már nyugodtan tér vissza falu­jába és szerelmével egykori gazdájának leányát bol­dogítja, kit a távolban tanult meg becsülni és szeretni igazán. Biz, ez nagyon egyszerű, biablonszerű történet; találkozhatunk vele a népszerű művekben ; de Mát­ray Lajos eléggé vonzóvá tudta tenni a hős alakjá­nak szeretetteljes rajzá , a leiró részletek élénksége által. Felt­eleitől végig rokonszenves alak ; sajnáljuk, midőn akarata ellen bűnt követ el s teljes részvétün­ket nyeri meg hosszas vezeklése alatt. A fiatal költő e jellem­rajzában jól tudta fölhasználni a végtelenül gyöngéd, de azért még­sem férfiatlan vonásokat. Kü­lönösen megkapó az első éjjeli látogatás leírása, mi­dőn Feri félénken, lopva keresi föl a távozása után pusztulásnak induló szülői házat A költemény hangjának jellemzésére ide irok e leírásból egy­ pár versszakot. Elment a pitvarhoz, kezét rá is tette, Már-már ki is nyitja, de nincsen ereje. Másszor egy faluval maga szembe szállna. Most egy lépést tenni nincsen bátorsága. »Nem megyek — nem merek — hisz csak ide vágytam ... Széjjeltekinteni a szülői házban. Csak messziről látni alvó édes apámat, Csendesedjél szivem .. . mind a kettőt láttad. Majd máskor . . . majd máskor ... ne vágyj olyan sokra!« Elkezdte nézdelni ezt is azt is sorra. Bemegy a fészerbe, üres az egészen, Nem akad meg szeme a régi szekéren. »Hová lett ? Eltörött ? a darabja merre ? Az a kocsi, melynek zörgését ismerte Az utczai gyerek ! . . . Tán csak el nem adta ! Hol akkor a másik, a melyet vett rajta »« Tovább ment egy kissé, ott állt az istálló, Ajtajáról lógott a poros pókhálló, Csikorogva nyílt meg, talán ezt jajgatta: „ Üres ez jó fiú, egy fia sincs abba ! Mély kedélyről s az érzület nemességéről ta­núskodnak ama versszakok, melyekbe Mátray elbe­szélésének hősében a gyöngéd, szerető testvért ál­lítja elénk. Aztán rendbeszedte a kis kertet szépen. Fele volt felásva, felásta egészen. Ki is hasogatott egy-egy virágágyat, El-elegyengette a kis barázdákat. Ez az egy-két vonás igazabban és szebben jel­lemez sok hosszadalmas leírásnál. Átalában úgy lát­szik, hogy a fiatal költő legszebben festi a kedély gyöngéd fölindulását, míg a hol erősebb szenvedélye­ket: a szív viharait kell rajzolnia, tehetsége könnyen cserben hagyja. A bujdosásnak induló legény lelki háborgását például a sok ár adózás egészen megfosztja drámai erejétől s ezzel együtt érdekességétől is. Egy­két izmosabb vonás szemlélhetőbbé tette volna ezt a lelki harczot, mint a hosszas rajongás,­­a­mely utó­végre is unalmassá válik. Ebben a hibában szenved­nek ama versszakok is, melyek az öreg Csöngének, Feri atyjának, kedélyvilágát rajzolják. A terjengő le­írásban alig van egy-két mozzanat, mely az igazság erejével és közvetlenségével hatna ránk. Mennyivel természetesebb s egyúttal megkapóbb is, a csak bo­csánatot ismerő nővér csengése: »Ne mondja, jó apám, jaj, gaznak ne mondja ! Ki tudja, hol jár-kel . . . kinek van rá gondja ? Hová hajtja fejét egy kis pihenésre ? Istenem ! istenem !­ok fordulj feléje ! . . .« Hosszasan lehetne időznöm Mátray verses elbe­szélésénél, ha az előnyöket és hiányokat tüzetesebben akarnám kimutatni. Erre a munkára azonban már csak az elém szabott tér szűke miatt sem vállalkoz­hatott». Annyit azonban még sem mulaszthatok el megjegyezni, hogy forrásban levő tehetségének nagy előnyére fog válni, ha előadásában nagyobb tömör­ség után törekedik s verselésére, mely majd nehézkes, majd mesterkélt, ezentúl nagyobb gondot fordít. Mindez másodrendű dolog ugyan a költészetben, de kicsinylése azért mindenkor megboszulja magát, mert végre is kétségbe vonhatatlan igazság, hogy a jó technika ama csatorna, melyen át a költői mű szépsé­gei szivünkbe hatolnak. BZANA TAMÁS, BELFÖLD, Budapest, szept. 17. (A király és a nem­zeti zászlók.) Jelentős szavak azok, melyeket a király a Bródban elutazása előtt a váróteremben tar­tott cercle-nél mondott. A bródi polgármesterrel szemben ugyanis oda nyilatkozott ő felsége, hogy a vidék, melyen keresz­tül utazott, igen szép és gazdag és azután megjegyzé: — Örömmel láttam, hogy házam színei mindenütt decorátiónak használtatnak, de azt hiszem, hogy a törvényes államjogi viszonynak is kifejezésre kell jutni és magyar zászlókat is kell alkal­mazni. A polgármester megjegyzi, hogy magyar zász­lók is vannak kitűzve, mire a király válaszolt: — Látom, itt az államvasút-állomáson. A polgármester felemlíté, hogy a városban is látható egy pár, mire ő felsége ezt mondá: — Annál jobb, úgy én nem vettem észre. Utólag tudódott csak ki. — Írja a »Bud, Corr.« — hogy ő felsége az Omanovaczból Pozsegába való utazás közben arra figyelmeztette a vele egy kocsiban ülő miniszterelnököt, hogy hol látható mindenütt egy-egy magyar lobogó a számtalan hor­­vát zászló közt. Budapest, szept. 17.(A román irredenta.) A román kormány, a bukaresti lapok jelentései sze­rint, a rendőrség útján házmotozást rendelt el több erdélyi származású Bukarestben tartózkodó hírlap­­í­ónál. A rendőrség, mint látszik, nyomában van az irredenta proclamatio szerzőinek. Ciurcu és atyja, az »Indepedance Roumaine” tulajdonos szerkesztői a romániai területről kiutasítva lettek. Ciurcu az előbb a »Romanul« dolgozótársa volt s a vén Rosettivel együtt izgatták a romániai közvéleményt Ausztria-Magyarország ellen. Rosetti egy időben belügyminiszter volt s ebben az időben keletkezett ama famosus trónbeszéd, melyért Bratianu kérlelte meg a bécsi külügyi hivatalt. Azon kellemet­lenségek miatt, melyekbe a vén Rosetti Romániát s a román kormányt belevitte, Rosetti kegyvesztetté lett s Bratianuval is összeszólalt, úgy, hogy e miatt a bel­­ügyminiszterségről, aztán a kamara elnökségéről s a képviselői mandátumról is leköszönt, miután a Bra­tianu cabinetet a külföld előtt teljesen defavoyálta. Ciurcu kilépve a »Romanul« szerkesztőségéből franczia nyelvű lapjában izgatott tovább, a román kormányt Ausztria szolgájának, satellesének s a ro­mán érdekek árulójának nevezve el. A román kor­mány már régebben s több ízben fenyegette a kiuta­sítással, de mindannyiszor Rosetti vetette közbe ma­gát s a kiutasítás elmarad. Rosetti időközben meghalt. Ciurcu bizott régi szerencséjében s folytatta az izgatást, úgy a román kormány, mint monarchiánk ellen. Most, úgy látszik, az irredenta proclamatióval tetőzte izgalmas s min­den józanságot kizáró működését. Sz.-Fehérvár, szept. 17. [Ered. tud.] (A fejér-komáromi egyházmegye közgyű­lése.) A fejér-komáromi evangelicus egyházmegye d. u. 10 órakor közgyűlést tartott megyeház utczai templomában. A közgyűlést isteni tisztelet előzte meg, melyen Gáncs Jenő helybeli lelkész mondott beszédet Szent Pálnak Timoteushoz intézett eme szavai alapján : »Te pedig a munka terhét hordozzad, mint Krisztus jó vitéze.« A közgyűlés tárgya volt az új elnökök beik­tatása. A júniusi közgyűlésen ugyanis Schmidt Mihály esperes és Procopius Pál felügyelő lemondtak állá­saikról s az aug. 10-én tartott közgyűlésen esperessé nagy többséggel Jankó Dániel tordasi lelkész, felügye­lővé pedig egyhangúlag Prónay Gábor báró választa­tott meg. A választási jegyzőkönyvet Madár Mátyás ve­­legi lelkész, egyházmegyei jegyző olvasta fel. A lelépő esperes Schmidt Mihály üdvözlé az új esperest Jankó Dánielt, mire ez letette az esküt s elfoglalta az esperesi széket. Prónay Gábor szintén leteszi az esküt és szék­foglalójában többek közt a következőket mondja: »Ma a kulturális verseny sokkal nehezebb, mint régente! Iskoláink egykor a legjobbak voltak, ma is jók, de versenyezniök kell az állami és katholikus iskolákkal. És e versenyben több helyen már felál­dozta az egyház önállósága egy részét, itt még ugyan nincsenek oly viszonyok, mint másutt, de félő, hogy itt is bekövetkezhetnek. A valódi protestáns jellem megkívánja, hogy iskoláinkat fenn­tartsuk, mert csakis így nevelhetünk füg­getlen polgárokat. Feladatunk nehéz ma, midőn ama fájdalmas hitekkel állunk szemben, hogy egyházunk egyes ré­szében hazafiellenes szellem uralkodik. Pedig a pro­testáns szellemet és a hazafiasságot egyaránt kell fejleszteni. A mi vallásunk a többiekkel összehason­lítva, a legnemzetiebb felekezet, mert imáit és egy­házi ügyeit kizárólag anyanyelvén végzi és így a kap­csolat hit és nemzet között sokkal erősebb. Sehol Európában nem találkozunk oly democratikus egy­házzal, mint a minő a mienk. Nálunk az egyházi és nemzeti szellem elválaszthatlan, óhajtom és remélem, hogy itt Dunántúl, főleg egyházmegyénkben, mindig karöltve fog járni. Hogy némi jelét adjam annak — így végrő be­szédét, — hogy nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is akarok járulni egyházmegyénk jólétéhez , legyen sza­bad szerény tehetségemhez képest 500 frtot felaján­lani, úgy, hogy abból 400 frt az esperesi gyáminté­zeti pénztárnak, 100 frt pedig a kerületi papi özvegy és árvanyugdijnak adassék.« Budapest, szept. 17. (A pozsegai had­­gy­ak­or­l­a­tok er­ed­m­én­y­ei.) A »Bud. Corr.« a hadgyakorlatok eredményeiről a következőket írja: Az idén a közös hadseregbeli csapatok, vala­mint a magyar honvédség és az osztrák Landwehr együttes őszi nagy hadgyakorlatai oly terjedelműek és oly időtartamra kiterjedők voltak, mint eddig még sohasem és a tárgyilagos megfigyelőnél újra azt a meggyőződést keltették, hogy hasonló, nagymérvű gyakorlatok nemcsak a csapatokra magukra nézve, hanem első­sorban a csapatok vezetésére, a táborno­kokra nézve okvetlenül szükséges és kiszámíthatatlan előnynyel járnak. A különböző hadgyakorlatokban hat hadtest vett részt és a hadügyminisztérium a gyakorlatok költségeit a delegátió által e czélra megszavazott 250,000 írtból teljesen fedezte, pedig a legénység­­é­ből és semmiben sem szenvedett hiányt. Az élelme­zés igen jó volt és a késő főzés miatt sem panaszkod­tak a csapatok. A terepnek különfélesége a négy had­gyakorlat színhelyén, — sehol sem választatott ki épen a sík terület — alkalmat nyújtottak minden elképzelhető tacticai fogás alkalmazhatására. A csapatok egészségi állapota kitűnő volt, da­czára a hideg éjjeleknek és a váratlanul forró napok­nak, az egész hadosztályból nem volt 30 beteg. A hadgyakorlatok legfontosabb eredményének valószínűleg az a tény tekintendő, hogy csak ily módon vált az uralkodóra és a vezérkarra nézve lehetővé az egyes csapat­parancsnokok tehetségéről teljes infor­­matiót nyerhetniük, é­s ez tudvalevőleg a legfontosabb s a döntő tényező, ha egyszer komolyra fordul a dolog. A négy hadgyakorlaton a rendelkező parancsnokok­nak egy némelyike, első­sorban maga a trónörökös, oly ügyes vezetésnek, világos, öntudatos rendelkezésnek, oly gyors és helyes ítélő tehetségnek, s végre a kínál­kozó kedvező mozzanatoknak, nevezetesen a terep kihasználásának annyi bizonyítékát adták, hogy a hadsereg e tábornokaira méltán büszke lehet és biza­lommal tekinthet a jövőbe. Egy más elvi kérdés is érdekes megvilágítást nyert az utóbbi hadgyakorlaton. Várjon, ugyanis, valóban szükséges volt-e oly aránylag csekély csapat­testnél, mint a horvát honvédek, a horvát vezény­szót bevezetni, az utóbbi három nap tapasztalatai után, határozottan kétségbe vonandó. Egyes zászló­aljak, sőt még századok is igen gyakran — a lovas­ságnál még kisebb csapatrészletek — magyar honvéd­zászlóalj parancsnokság alá kerültek, ilyenkor azután a zűrzavar nehezen kerülhető ki. A magyar honvéd csapatok tisztei ugyanis igen jól értik a német vezény­szót is, míg a horvátok se a németet, se a magyart nem értik. Budapest, szept. 17. (A kremsieri talál­kozás és a monarchia belpolitikája.) A kremsieri császártalálkozás után az orosz lapok elein­te azt fejtegették, hogy Oroszország távolról sem gon­dol arra, hogy beavatkozzék a monarchia belügyeibe; utóbb azonban azon »reménynek« adtak kifejezést, hogy a monarchia, miután jó lábon áll az oroszokkal, ezeknek fajrokonait nem fogja »elnyomni«. Ilyenféle jelentőséget tulajdonítottak a kremsieri találkozás­nak a monarchia sajtójában a sláv lapok is, nemkü­lönben egyes ellenzéki közlönyök. Ezen felfogással épen ellenkezőt fejteget a »National Zeitung« ma ér­kezett száma, egy »jó" kézből« eredt czikkben, mely távirataink közt már jelezve volt és melyből érdekes­nek tartjuk a következőket idézni: »Meg vagyunk győződve róla, hogy Kremsier­­ben osztrák részről nem feszegették az orosz belügye­­ket és viszont orosz részről nem hoztak szóba osztrák belügyeket.De a­mennyiben itt és ott a sláv tendentia a politika egyik főtényezőjének tekintendő és döntő befolyásúvá lett, a kremsieri találkozásnak szükség­képens feltétele és következménye volt annak elisme­rése, hogy ezen viszonyok tekintetében változásnak kell történnie. A régibb orosz-osztrák antagonismus for­rása ismeretes. Az eszközök, melyek alkalmaztattak az összeütközésre való készülődésnél, csak ezen anta­gonismus élesbítésére voltak alkalmasak. Orosz rész­ről támogatták a Balkán-félsziget Slavophil elemeit, Ausztriában pedig élesebb kifejezésre juttatták a sláv tendentiákat. Az ellentét élesbítéséhez hozzájá­rult az egyházi antagonismus. Ha tovább is fejlesztik az austro-slavismust az orosz panslavismus ellensúlyozására, akkor az össze­ütközés elkerülhetetlen lett volna. A közlekedés lehe­tővé tétele végett ezen pontokon kellett tehát meg­kezdeni a hátrálást. Ausztria és Oroszország versenyét, mint sláv államokét, le kellett tenni a napirendről, hogy modus vivendi találtassék. De az a remény, hogy modus vivendi fog találtatni, lehetővé tette a letérést az eddigi utakról. Az antagonismus szem­pontjából Oroszországnak növelni kellett befolyását a hatalmi sphaerájához közel álló Balkán-félszigeti ál­lamokra, azoknak Slavophil elemeiben fenn kellett tartania azon hitet, hogy orosz részről támogatásban fognak részesülni, másfelől meg Ausztriának jó lábon kellett állnia a maga sláv népeivel. Ha a két birodalom megszűnik, mint sláv ál­lam versenyezni, akkor ezen utakról le lehet térni. Hogy a közeledés előkészítésére meg­volt a szándék, azt tanúsítják a legújabb események. Az orosz izgatások a Balkán-félszigeten megszűntek, az austro-slavismus pedig megszűnt védelmi tényező lenni. Azon tényre, hogy a Balkán-félszigeten a nyu­galom helyreállt, osztrák részről azzal feleltek, hogy ellenezték a velehradi ünnepélyeket és meghiúsítani igyekeztek az azokkal járt tüntetéseket. A skierne­­viczei találkozáskor már olyan volt a helyzet, hogy a két hatalom beláthatta, hogy a status quo fentartása legjobban felel meg érdekeiknek. A status quo próbaéve jól ütött ki és a megkezdett közeledést a baráti viszony megszilárdításával lehetett megpe­csételni. Nem volt ott már szükséges a két mon­archia belügyeiről értekezni. Az irány mindkét állam részére ki volt jelölve. Bajos is lett volna a belügyek­­ről szólni. Ha pl. Oroszország szóba hozta volna a lengyelek állását Ausztriában, könnyű lett volna a ruthének orosz rokonszenveire való utalással felelni. De az, hogy a belügyekről nem szóltak, nem bizo­nyítja, hogy a találkozásnak nem lesz visszahatása a bel­ügyekre. Ez a hatás már is mutatkozik, tanúsítja azt az ausztriai illetőségű lengyelek kiutasítása ügyé­ben való hideg fellépés. Taaffe gróf jelenléte Krem­­sierben ékes bizonyíték. Abból, hogy Magyarországot a találkozásnál csak az ő felsége személye körüli miniszter képviselte és nem Tisza Kálmán, abból csak oly emberek csi­nálhatnak tőkét, a­kik nincsenek beavatva a viszo­nyokba. Tisza Kálmán az alkotmány értelmében sok­kal döntőbb befolyást gyakorol a monarchia külpoli­tikájára, semhogy távollétéből azt lehetne következ­tetni, hogy ellenzi az Oroszországhoz való közeledést. Azt sem szabad feltenni, hogy a találkozás visszaha­tása a belügyekre Tisza Kálmánnak kellemetlen volna. Azt mindenki tudja, hogy a sláv befolyás el­hatalmasodása Ausztriában Magyarországnak kelle­metlen és hogy a magyarországi slávokat bátorítják a laj­tán túli testvérek. A magyar miniszterelnöknek anélkül, hogy közvetlen befolyást gyakorolna az ausztriai ügyekre, csak kellemes lehet, ha a német elem előbb utóbb visszanyeri Ausztriában azt a do­mináló állást, melyet a monarchia másik felében a magyarság foglal el. Tisza Kálmán hogy ellenez­hetné az Oroszországhoz való közeledést, mikor az kilátást nyújt arra, hogy a sláv befolyás, mely az orosz-osztrák összeütközésre való tekintetből pártol­­tatik, ismét visszaszorul! Tisza Kálmán távol ma­radt Kremsierből, mert kerülni akarta az értelme­zést, melyre megjelenése alkalmat adott volna.Megje­­lenése bizonyára sokkal több interpretálásra adott volna okot, mint elmaradása. Tisza Kálmánnak érde­kében állott, hogy országgyűlési többsége, melyre szüksége van, hogy a sláv vágyak ellen erélyesen léphessen fel, meg ne hökkenjen. Ezért maradt el Kremsierből, a­hol, mint egy minisztertársa magát kifejezte, »távol volt«, de »nem hiányzott.« Hogy az Oroszországhoz való közeledésnek

Next