Nemzet, 1885. szeptember (4. évfolyam, 1076-1105. szám)
1885-09-06 / 1081. szám
Melléklet a »Intézet*1 1081 (244.) 1885. szeptember 6. számához. A rector magnificus beszéde. (Lg) Rég nem volt rá eset, hogy tudományos értekezés oly nagy és megérdemelt figyelmet gerjesztett volna, mint a minővel a budapesti egyetem rectorának megnyitó be-széde az összes sajtóban találkozott. S ez annál nagyobb érdem, mert az értekezés külső formája nélkülözte a könnyedség és kerekdedség azon eszközeit, melyek a hatás legtermészetesebb elősegítői és nem volt ment bizonyos cathedrális szárazságtól és nehézkességtől, melyek a közvetlenség szükségképi akadályai. Az értekezés tartalmassága, gondolatainak magvassága és szabatossága, eszmemenetének ereje és szilárdsága, felfogásának igazi tudományossága és a mellett a legnemesebb hazafiasságtól áthatott jótékony melege azonban elfeledtetik mind a külső és aránylag másodrendű fogyatkozásokat, melyek végül csak arra szolgáltak, hogy annál szembeszökőtb világításban tüntessék fel az értekezés belső és maradandó előnyeit. Lechner tanár szavai visszhangot keltettek a nemzeti érzület leghívebb tolmácsában, a sajtóban, minden pártkülönbség nélkül és e tény fontosságát nem lehet kicsinyleni akkor, midőn értekezése sok oly pontot érintett, mely közvetlenül vagy közvetve síkra szállt nem egy uralkodó balvélemény ellen. Napjainkban, hol az egész társadalom átalakulásban van, hol a különböző foglalkozási és társadalmi rétegek elhelyezkedése még távolról sincs befejezve, senki sem csodálkozhatok azon, hogy amíg egyes újonnan keletkezett életpályák majdnem teljesen elhanyagolvák, más régiebbek csak úgy hemzsegnek az odatóduló sokaságtól. A tudományos, de különösen a jogi pálya túltömöttsége átalános panasz és valóságos csapás nem egyre azok közül, kik attól várták maguk és csajuk fentartását és jövőjét. Mi természetesebb, mint hogy ily szerencsétlen és félszeg viszonyok közt, nemcsak az illető életpálya veszti tekintélyében és erkölcsi súlyában, hanem az illető szaktudomány, sőt maga a tudomány átalában azon elismerésből és tiszteletből, mely sikerének és üdvös hatásának egyik legfőbb biztosítéka. Minden gondolkozóra szomorú benyomást kellett hogy tegyen az a kicsinylés, melylyel a tudományos pályák és különösen a társadalmi és főleg a jogi tanszakok művelése egy idő óta hazánkban találkozott. Nem egyszer hallottunk oly nézeteket, melyek csak a kenyérkereset egyoldalú szempontjából mérlegelték oktatási viszonyainkat és ezek közt különösen a jogi és politikai tudományok művelését. S ha valaki feltüntette a ki nem elégítő eredményeket, melyeket a jogtanulmány felsőbb iskoláinkon felmutathat, senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy e, sajnos eredményeket és annak köszönhetjük, hogy a tudományok művelése épp a közszellem nyomása által tolatott abba a ferde irányba, mely csak a közvetlen kenyérkereset érdekeit tekinti. Az anyagi szempontok e felülkerekedése, mondhatnék egyeduralma, a közvetlen megélhetés és állásnyerés e leplezetlen hirdetése szükségkép szárnyát szegte minden merészebb és nemesebb tudományos törekvésnek, sőt egyenesen csorbát ejtett a tudomány és ezzel az eszmék és elvek cultusán. Mindenki észlelhette, mint keltek ki sírjaikból rég elfelejtett tanok, mint terjedt egy ideig nemzetünkben egy szerencsétlen reactionárius szellemi áramlat, S ha kutatjuk e kóros jelenség legvégső okait, úgy ott fogjuk találni azokat ama végzetes tévedésben, mely a tudományok mivelését egyedül a kézzelfogható gyakorlati szempontokból ítélte meg. Ha volt tudomány és tudományos oktatás, mely ez alatt szenvedett, úgy az kétségtelenül az úgynevezett erkölcsi és társadalmi tudományok mivelése, szóval a jogi oktatás volt. A közönséges felfogás csakhamar elfeledkezett arról, hogy a jogi oktatásnak más czélja is van, mint ügyvédeket és bírákat, hivatalnokokat és tisztviselőket képezni. Megfeledkezett különösen arról, hogy szabad, alkotmányos nemzet vagyunk. Megfeledkezett arról, hogy elsősorban annak köszönjük nemcsak e szabadságot, de állami létünket is, hogy a nemzet értelmesebb és tehetősebb osztályai élénk odaadással szolgálták a közügyeket. S hogy épp azért csak attól várhatjuk jövőnket, ha a nemzettest észben és vagyonban megáldott tagjai ezentúl még fokozottabb mértékben szentelik erejüket hazájuknak. Távol legyen tőlünk azt állítani, hogy akár más tudományok, akár egyenesen a gyakorlati kenyérkereseti foglalkozások művelése nem volna ép oly elengedhetetlen és hazafias szolgálat. Egyet azonban minden elfogulatlannak meg kell engednie, és ez az, hogy azon elemeket, melyek a közélet vezetésére és irányzására hivatvák elsősorban mégis az erkölcsi és társadalmi tudományok emlőin lehet csak fölnevelni.A legnagyobb tisztelet mellett minden más életpálya és minden más tudomány iránt,senki sem tagadhatja,hogy e részben a jogi oktatásnak kiváló szerepet kell tulajdonítani. És hála nemzetünk józan érzékének, bármily kicsinyléssel találkozik is e pálya jó idő óta, a tehetősbek, kik gyermekeiknek a tudomány által nem a kenyeret, hanem csak az általános műveltséget akarják megszerezni, ma is leginkább ezt a pályát keresik fel. Ha azok, kik csak megélhetés szempontjából adják magukat a jogi szakra, ezentúl nagyobb mérvben fognak más pályákat fölkeresni, azon mindnyájan csak örvendezhetünk. De ha ifjúságunk értelmi és vagyoni kiválasztottjai, ha fajunk reményének azon színe és java, mely hivatva lesz a nagy nemzeti munkát egykor folytatni, nem keresné fel elsősorban és legnagyobb részben a társadalmi tudományokat, az sokkal végzetesebb következményekkel járna, mint első tekintetre gondolnék. Az angol közélet természetes és áldásos fejlődése jórészt a társadalmi tudományok nagy tekintélyének köszönhető, amint a franczia szellem erőszakossága kétségtelenül öszszefügg ama túlsúllyal, melylyel a természeti tudományok az országban a társadalmi tudományok felett bírnak. S ha Németország átalános műveltség dolgában messze felettünk áll, politikai fejletlensége kétségtelenül összefügg azzal a kisebb szereppel, mely a jogi és politikai tudományok oktatásának más bölcseleti tudományok művelése mellett kijutott. Igen a nemzet jövőjét, közéletünk jövendő vezetőit és irányzóit ezentúl is csak a társadalmi tudományok művelői közül várhatjuk, ha nem is kizárólag, de a legnagyobb számban és a legbiztosabb kilátással. De hogy ez úgy legyen, az oktatásnak tudományosabbnak, a kenyérkereset közvetlen czéljaitól függetlenebbnek kell lennie, mint a minő eddig volt. Csak igy lesz az amaz általános műveltség alapja, melyet kicsinyleni kezdünk, de a mely nélkül fejlődnünk nem lehet. S ha e mivettségnek, mint azt az értekező rector oly találóan kifejtette, nemzetinek is kell lennie, kit illethetne tvásik vezérszerep, mint a társadalmi tudományokat, melyek mindent más tudománynál inkább viselik magukon eredetük és fajuk bélyegét? És azért nem a véletlen esetlegességet, de természetes következetességet látunk abban, ha a jogi kar egyik legkiválóbb tanára vetette föl az eszmét. A tudomány magasabb művelésének és nemzeti irányának nagy jelentőségére, hazánk és fajunk, sőt a velünk egy közös hazában élő más nemzetiségek érdeke szempontjából senki sem utalt még oly nyomós és meggyőző érvekkel. Egy okkal több, hogy a felszólalást nemcsak a tudomány de a hazafiság szempontjából is megbecsüljük. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 5. Levél Párisból. (Különböző »Várgyáro««-ok. — Egy modern Spallanzani. — Courbet temetése.) — szeptember 2-án. Nagy port vert föl nemrégiben egy irodalmi kivégzés, melyet Jules Lemaitre, a critica militans egyik legfélelmetesebb kardforgatója, Ohner Györgyön, a »Yaegyáros« híres szerzőjén hajtott végre. Ez a kegyetlenkedés olyan helyen történt, ahol nagyon megnézik az embereket: a »Revue politique et litéraire« komoly lapjain, — s már ezért is nagy feltűnést keltett; de a hóhér nagyon is ügyes volt, — mert egy csapásra eltalálta emberét, — ami meg épen természetessé teszi, hogy a barbár cselekedetnek sok bámulója, s ugyanannyi tapsolója akadt. Azt lehetett volna gondolni, hogy Ohnet nem lábolja meg ezt a csapást, olyan kemény volt. Szó sincs róla ; a »Márgabánya«, az a regény, mely szerzőjét ilyen erős megtópáltatásnak tette ki, már a kilencvenedik kiadás körül járja, ami csak azt bizonyítja, hogy Jules Lemaitrenek nagyon igaza volt, mikor az Ohnet olvasóiról, mint olyanokról beszélt, akik nem szoktak más egyebet olvasni, mint a »Vasgyáros«-t és társait. »Irodalmi dolgokról szoktam a »Revue« olvasóinak beszélni — írta ez a félelmes criticus, — bocsássanak meg, ha ez egyszer az Ohnet regényeiről szólok. Annyi tisztességes embert fogok megörvendeztetni, s annyi józan elméjű olvasót fogok megkönynyebbíteni, ha fenhangon kimondom azt, amit mindnyájan gondolnak.« Tudom, hogy Budapesten is sok ilyen tisztességes ember van , legyen szabad őket e helyütt figyelmeztetnem a Jules Lemaitre czikkére. Nemcsak helyes, találó megjegyzéseket foglal az magában, hanem szerencsésen választott mondásokat is, olyan szókat, amelyek, — a Taine mondása szerint — forgalomba hozzák az eszméket. Mindenekelőtt az Ohnet tárgyválasztását szedi szét, s apróra bebizonyítja, hogy a híres író, regényeinek s színdarabjainak minden jelenetét, minden helyzetét a legismertebb, a legolvasottabb könyvekből válogatta össze. Ezeket a tárgyakat mindenfelé meghurczolták már — írja Lemaitre de annál jobban tetszettek azok Ohnetnek. Ezeknek a históriáknak a hatása csalhatatlan , minthogy olyanok régóta mindig tetszettek, ezentúl is fognak tetszeni, amit egy kissé újabb dolgokról sohasem lehet előre tudni. Lemaitre nem elégszik meg ezzel, bebizonyítja e themák banalitását is. Megmutatja, hogy nem állnak egyébből, mint a munka naiv dicsőítéséből, aminek democraticus tónusával Ohnet ügyesen férkőzteti össze az aristocratia iránti mély tiszteletét. Minden regénye az erény és a polytechnicum egy-egy diadala, az aristocraticus érzületeket is kielégítő kellemes befejezéssel, azzal a szerencsés véggel, a melynek olcsó vigaszát naiv olvasói okvetetlenül megkívánják. A critica aztán részletesen kiterjeszkedik minden egyes alakra s rájuk süti a legelhasználtabb s a legszerencsétlenebb conventio bélyegét. Elkezdve a jeune premier-n, a »paladin-mérnökön, a hidak és utak Amadisán, a munkás democratia arkangyalán« — sorra veszi mindnyájukat, a hősnőt, a ki rendesen gyűlöli azt, a kit később szeretni fog, s a ki, mivel még distinguáltabb, mint a technicus, csak belsejében lángol, hogy aztán, mint vukán a hó alól, egyszerre törjön ki, továbbá a szintén igen distinguált romlott nagy urat, a viveurt, s végre az egész »distinguált« compániát. Megmutatja, hogy ha Ohnet jegyzőt állít olvasói elé, az vagy ünnepélyes modorú, vagy »jó bácsi« ; számára másféle jegyző nem létezik; ha korcsmánkról szól, az bizonyosan nagy hajú és vörös képű, ha öreg ezredesről, az olyan mint a medve, dörmögő, de arany a szive. Az olvasó vagy a nézőmár előre ismeri őket s örül a viszontlátásnak, az embert nem ejti zavarba s a megértést nem nehezíti a személyes megfigyelésnek a legcsekélyebb nyoma sem.« Aztán erre a világra, amelynek semmi köze a közvetlen és őszinte megfigyeléshez, rábizonyítja a critica azt is, hogy híjával van az érzések relatív igazságának is; az alakok cselekedetei következetlenségek, képtelenségek, a conventio alkotta jellemükhöz képest is, mi több éretlenségek magukban véve is. Nincs jobb véleménynyel a megírást illetőleg sem ; egy sereg, lesújtóan üres és gyermekes mondatból azt a következtetést vonja le, hogy így az a hatodik osztálybeli növendék is, aki, bár nem kiválóan intelligens, első osztályzatot kap az irálytanból. Ohnet melodrámai szó szerkesztési módja, színfalhasogató nagy szavai, s az a mesterkedése, hogy minduntalan ellentétekkel magyaráz ; tehetetlensége a színezésben, erőtlensége a pathosban — még kevesebb kíméletre találnak Lemaitrenél, aki mindezeket a gyilkos megjegyzéseket, kegyetlenül választott idézetekkel világosítja meg. Aztán megmagyarázza Ohnet könyveinek azt a hallatlan sikerét is, amelyre a könyvkereskedésekben tettek szert, nem tulajdonítja azt pusztán azoknak a társadalom-philosophiai értekezéseknek, melyekkel Ohnet könyveit megtömte, s melyek nagyon ínyére vannak Poirier, Maréchal és Perichon uraknak. (A kik nem épen elmésségükről ismeretesek a vígjátékok közönsége előtt.) »Ha az ember nem tartozik a magas körökhöz — írja Lemaitre — szereti tudni, mi történik ott. Ohnet, a ki azt tudja, bőségesen felvilágosit mindenkit a nagyúri élet felől s felfedi olvasói előtt az elegáns világ rejtelmeit. Könyveiben találni elegantiát, a milyen a szinnyomatoké; hatásokat, a minőket comédiások keltenek erőmutatványokkal ; optimismust, olyat, a milyen a gyönge fejűeknek kell; sentimentalismust, a milyen az avult románczokban van; választékosságot, a mint azt a házmester-kisasszonyok képzelik; nagyúri életet, a milyennek azt Bovary Emma álmodja, és szép stylust, ahogy azt Homais úz érti. (Homais a Flaubert »Madame Bovary «jának egy remek alakja, a nagyképű együgyűség megtestesülése.) Mindez Feuillet, csakhogy kellem és finomság nélkül, Cherbuliez, csakhogy szellem és eszme nélkül, Theuriet, csakhogy költőiség és őszinteség nélkül, szóval a banalitás hármas kivonata. Hanem ezek a regények idejükben érkeztek és szükségnek felelnek meg. A művész-regényírók mind kevesebbet törődnek a sokaság ízlésével, sőt segélyezik annak a megvetését; az új irodalom nem sokára már csak a választottak egy rejtelmes szórakozása lesz; azt lehetne mondani, hogy czélja elijeszteni a jó lelkeket merészségeivel, s kihozni őket sodrukból mindenféle raffinement-nal. Pedig van az olvasóknak egy nagy osztálya, melynek sem ideje, sem képessége behatolni ezeknek a regényeknek a titkaiba, amely mindenekelőtt »történeteket« akar, mint a »Petit Journal“ olvasói, csakhogy azokat szebben fésüiteknek óhajtja, s amely megkívánja azt, hogy szellemi tápláléka irodalomszerű legyen. Ohnet első sorban áll azok között, akik ezzel az áruczikkel szolgálnak, sőt hasonlíthatatlan a maga mesterségében. Tudja mi tetszik vevőinek, s kielégíti őket. Persze, erre sem képes akárki, csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy áruczikkekről van szó, és nem műtárgyakról.« Az a kevés jó, amit Lemaitre Uhnet-ről elismer, bizonyos szerkesztési Ügyesség; azért megengedi, hogy művei kevésbé bántak színpadi formájukban, mint a regénynek az elemzést még inkább kihívó alakjában. Egy okkal több, amivel magyarázni lehet Ohnetnak a »Vasgyáros«-sal szerzett példátlan sikerét. Mert ennek a darabnak valóban mesés szerencséje van. A »Gymnase«, Párisnak a »Frangais« után első drámai színháza, két teljes színi saisont töltött be ezzel az egyetlen színművel, s most, a harmadik saison elején, nem is gondolnak még arra az újdonságra, amelylyel ezt a holló-életű darabot helyettesíteni fogják. A tegnapi megnyitó előadáson, mely körülbelül a háromszázhuszadik alkalmat adta a »Vasgyáros« tökéletes megunására, egy talpalatnyi hely sem maradt üresen, s a közönség úgy tombolt és siránkozott, mintha először hallaná a büszke Claire és a regényes Derblay érzékeny történetéről. Igaz, hogy ebbe a közönségbe sok vidékit és idegent is bele kell érteni, de volt ott párisi is elég, s nem ez volt a legnyugodtabb elem. Aki olyanforma nézeten van, mint Lemaitre, s aki mellett tudja, hogy a »Vasgyáros« a bécsi Burg színházban kemény bukást szenvedett, bizonyára azt fogja gondolni, hogy e roppant hatás jelentékeny részét valamelyik párisi művésznek kell tulajdonítani. Talán éppen Jane Hadvngnek, aki »Claire «-t általános magasztalások között játsza ? Nem gondolnám. Júniusban volt alkalmam látni a Burg színház »Vasgyáros«-át, az előadás részleteire még nagyobbára emlékezem. A Schratt asszony Claireje nem sokat enged a Jane Hadvngének s a »Burg« többi előadói is fölérnek a »Gymnase«-éival, sőt részben jóval erősebbek. Mégis, a párisi előadás fölénye amához képest szembeszökő. Ezt bajos elképzelni, de igyekszem megmagyarázni. Az Ohnet darabja a társadalmi lehetetlenségek egész szövevényét foglalja magában. Az a herczegkisasszony, aki a büszkeséget úgy fogja fel, hogy az elhagyott arának a hitelen jegyest le kell tromfolnia, s aki a szobalányszerű daczból odaadja magát az elsőnek, akire rátalál, s olyanformán megy férjhez, amiképpen az elbusult parasztlegény felcsap katonának. — Az még Bovary Emma előtt is, aki csak könyvekből ismeri a magas világot, társadalmi képtelenség. Az a szerelmes vasgyáros, aki elfogadja ennek a lánynak a kezét, holott tudja, hogy az nem szereti őt, s mi ennél több, látnia kell, hogy az csak kétségbeesésében vetemedik arra az elhatározásra, társadalmi szempontból valóságos szörnyszülött,mert épp oly kevéssé józan, mint becsületes. Lehetetlenségek lánczolata ez az egész mese, elkezdve attól, hogy ezek a nagyúri s büszkeségükben sértett lények olyan jól megférnek az általuk megvetett és gyűlölt alakokkal, hogy örökké együtt laknak s lakodalmas népségül is őket választják, — folytatva azon, hogy ez a két fenkölt szellem, a saját boldogságáért,két ártatlan rovására alkudozik, le egész addig a melodramaticus megoldásig, mely egy pár golyónak az esetlegére van bízva. Az a színész, aki ezekben az alakokban jellemeket keres, minél erősebben jellemez, annál hangosabban kiáltja a darab ürességét. A Burg színészei teljes buzgósággal és önzetlen odaadással igyekeztek szerepeiket jellemezni: megszokták mindig ekkér játszani. Az eredmény az lett, hogy a dráma ácsmunka durvasága sceneriáját egész meztelenségében láthatóvá tették; a tákolmány otrombasága sértett s a publicum fellázadt. A Gymnase előadói megértették, hogy a darabnak csak egyes helyzetei felhasználásában lehet sikert szerezni s ehez képest játszanak. Az előadás tempója kétszer olyan gyors, mint a bécsié; a banalitásokon, a durva hypothesiseken oly gyorsasággal suhannak el, hogy nem hagynak a nézőnek időt a megbotránkozásra. Jóformán csak a nagy jeleneteket játszák: az előadás minden súlyát erre a két-három nagy momentumra fektetik. Bécsben minden mellékszereplő kiterpeszkedett s igyekezett lelkiismeretesen »megjátszani» a maga szerepét : minden törekvésük arra irányult — minél »többet csinálni « A franczia, jóval szerényebb igényű mellékszereplőt alig veszi észre a néző, inkább összességüket látja s el kell ismernie, hogy ez az összeség igen ügyesen s egymásnak rendkívül megfelelően teszi meg jelentéktelenebb kötelességét. A kar nem terjeszkedik, siet eltűnni, hogy helyet hagyjon a nagy effectusok »gyárosainak« ; ami pedig ezeket illeti, nem zsákmányolják ki végkép ezeket a effectusokat, nem szélesítik el, ami bántó bennük, örülnek, hogy megszerezték azokat. Bécsben három óránál jóval tovább játszszák a »Vasgyáros«-t; a »Gymnase«-ban, ahol felvonások közt husz perczes szüneteket tartanak s a koll az Ohnet darabját még egy jókora vígjáték előzi meg, az egész programmot lejátszszák annyi idő alatt, a mennyi a Burgban az egyetlen »Vasgyáros« ra kell. A sikert tehát, a melyet a Gymnase meg tudott szerezni, jó részben a franczia színházi nevelésnek lehet tulajdonítani s ama helyesebb, szabadabb színházi philosophiának, amelynek liberálissága — ellentétben a vaskalapos német felfogással — mindig ereje teljéből támogatja a szerzőt, kitüntetve erősségeit, takarva gyöngéit. Hanem megvallom, sem Sonnenthalt, sem a többieket nem tudom hibáztatni azért, hogy nem voltak elég önfeláldozók lemondani egy-egy »Kunststück«-ről, az Ohnet érdekében. Végre is, ők nem Ohnetnak, hanem maguknak játszottak. A párisi Préfont báró úgy elmosódik a többi alak közt, mintha ott sem volna. Nem juttatja a nézőnek eszébe, hogy mi országos orvosi és közegészségügyi congressus. — Harmadik nap, délutáni illés. — A IV-ik szakosztály ülése. A fővárosban időző orvosok és egészségügyi szakférfiak, a congressus utolsó, a IV. szakosztály ülésére gyűltek össze ma délután a kiállítási zenepavilonban. A tanácskozás alá vett kérdések közegészségügyünk legfontosabb kérdései voltak, s azok megvitatásában a congressus tagjai a legmelegebb érdeklődéssel vettek részt. Az ülés délután 3 órakor kezdődött. Elnök: Fodor József; társelnökök: Havranek József és dr. Glaeich F. A.; titkár Mütter Kálmán; jegyző : dr. Barts József. A tanácskozások tárgyát, folytatólag, a községek egészségügye képezte. Az első előadást dr. Imre József tartotta, s a »Népiskolák egészségügyi kellékei«-ről értekezett. Bevezetésül röviden vázolja az előadó az iskoláknak, mint a serdülő ifjúság egészségére ható tényezőknek fontosságát, kiemelvén, hogy két módon tehet hasznot a jó és egészséges iskola a növendékek egészségének : az iskolai munka káros hatásainak kizárása által és a testi erő gondos, ezélirányos fejlesztése által. Számuknál és a növendékek származásánál fogva, a népiskolák legfontosabbak; ezerbe jár azon alsóbb osztályok ifjú nemzedéke, melyek közt épen az iskola van hivatva terjeszteni az egészségápolás eszméit és eszközeinek ismeretét. Ezután áttér az előadó azon kérdésre: minő hatást tesz az iskola a tanulók egészségére ? A régibb panaszok közül sok alaptalannak bizonyult, de mégis vannak oly jelenségek, melyek megkövetelik, hogy iskoláinkat javítsuk. Pedig a kötelező iskolázás kimondása után az állam tartozik gondoskodni ily irányban a biztosítékokról. Hazai oktatásügyi törvényünk elrendeli, hogy a tantermek elég tágasak és egészségesek legyenek, a rendelkezések meg vannak téve, hogy a kiadottnépiskolai épülettervek szerint építsék az új iskolákat és alakítsák át a régieket, de azért javulás alig mutatkozik, legfeljebb állami iskolákban. A legfőbb tényezők az iskola határában: a levegő, a világítás és az ülőhelyek minősége. Áttérve az oktatás hygiénéjére, az előadó röviden felemlíti, hogy a legtöbb elemi iskolánkban igen nagy az órák száma, hogy nem tartják meg a kellő óraközöket, nem gondoskodnak a gyermekek felüdítéséről, nagyon is sokat gyötrik őket betanulandókkal, a korai ivás által pedig a szem későbbi megromlásának alapját vetik meg. A házi feladatok megkönnyítését, az órák száma kevesbbítését, az óraközök bővítését s a tanítóknak iskola-hygiénés képzését ajánlja. Az állam legsürgetősebb feladata volna az előadó szerint, részletes szabályzat kidolgoztatása, az újonnan építendő iskolákra vonatkozólag, mely úgy az állami és községi, mint a felekezeti és magán iskolákra nézve kötelező lenne, s melynek megtartására szigorúan kellene ügyelni. Az előadó elismeri, hogy sok költséggel és munkával jár az iskolák javítása, de oly sürgetős szükség és oly fontos nemzeti ügy ez, mely bőven megjutalmazza a reá fordított költséget. (Éljenzés.) A vitát dr. Molnár nyitotta meg, s vázolva a halasi és környékén levő népiskolák nyomorult egészségügyi viszonyát, a népiskolák egészségügyét melegen ajánlja a tanfelügyelők figyelmébe. Dr. Kármnán Mór a jelenlegi egyetemi szervezetet hiányosnak tartja, mert a tornázás egészen el van hanyagolva, s ő nagyon czélszerűnek tartaná, ha a tornázásnak épp mint a németországi egyetemeken, rendes órája lenne. Az egyetemen szükséges volna azonkívül oly facultást nyitni, melyen a tanári pályára készülők, a test ápolására vonatkozólag oktatást nyerhetnének, hogy így a középiskolákban e téren is gyámolítsák a tanítványokat. A test ápolására érétterűnek tartja a népiskolákban a kézi munka behozatalát. Dr. Lutter Nándor főigazgató utal a közoktatásügyi miniszter egyik legújabb rendeletére, mely az iskolák egészségügyén jelentékenyen lendít. Az iskolák egészségi viszonya nagyon függ az egy terembe elhelyezett növendékek számától. Nem helyes továbbá, hogy a könyvek nyomása nem kellő tiszta, ami a szemet rontja. (Helyeslés.) Dr. Markusovszky Lajos nem tartja helyesnek azt, hogy ma az iskolákban a gyermekeknek meg van tiltva a lapdázás stb. efféle játék, ami pedig feltétlenül előnyös a tanulók egészségére. Az elnök ezután a vitát bezárja s felkéri dr. Müller Kálmán egyetemi tanárt és a congressus vezértitkárát, hogy tartsa mega munkások egészségügye« czímű előadását. A nagybecsű és mindvégig érdeklődéssel hallgatott értekezést a következőkben ismertetjük: A mezei munkások foglalkozása egészségügyi szempontból kifogás alá nem esik, mégis sajátlagos hazai viszonyaink közt és tekintettel arra, hogy évenként az aratás idején a felföldi lakosság egy jelentékeny része az alföldre tódul, nem közömbös, hogy ezeket az u. n. „vándorbetyárokat”, kik hónapokon keresztül sanyarú és czélszerűtlen módon táplálkoztak, hússal, szalonnával és pálinkával oly bőven tartják, hogy a tömérdek csömör elkerülhetlen. Hiányos ezen munkások elszállásolása is, amennyiben a vidékhez aeclimatizálva nincsenek, és szabad ég alatt halva, úgy meghalési, mint molarkus betegségek közvetlen veszélyének vannak kitéve, amit nem egy gazdaembernek meglepően kedvezőtlen statistiája bizonyít. Fokozza mindezeket káros hatásukban a rossz ivóvíz, amelyet többnyire feliszapolt hordóban vagy korsókban szoktak kivinni és amelynek különösen a nagyszámú bélhurutot köszönhetik e munkások. A házi iparnak, mint jövedelmi forrásnak újabb időben különben igen örvendetes kihasználása egészségügyi szempontból azért hívja fel figyelmünket, mert ezen munkákra elsősorban a gyermekeket és testileg gyengéket alkalmazzák és hogy azok e munkákat többnyire egésségtelen helyiségekben és azonfelül egésségtelen testtartás mellett végezik. A bányászok egészségi viszonyairól a bányatörvénynek kell gondoskodni. Nálunk ez idő szerint még az 1854. évi osztrák bányatörvény van érvényben, melynek u. n. egészségügyi intézkedései majdnem kizárólag a társládára és a balesetekre vonatkoznak. Törvényes intézkedés szükséges pedig az iránt, hogy 12 éven aluli gyermekek bányamunkánál ne alkalmaztassanak : 16 éven aluliak földatatti munkára bocsáthatók, de csak 10 órai napi és összesen csak 50 órai heti munkával; nőmunkások csakis könnyebb munkánál és csak 10 órai munkával alkalmazhatók; 18 évnél fiatalabb munkásokat gépápolásra alkalmazni nem szabad; minden munkás fölvételekor az illető orvos a megejtett vizsgálat alapján jelentse ki, felvehető-e, mégpedig földalatti munkára is vagy pedig csak földszinti munkára; szükséges azonfelül, hogy minden bányamunkás negyedévenként vizsgáltassék meg, váljon a megkezdett munkát egészségének veszélyeztetése nélkül tovább is folytathatja-e; végre pedig tétessenek kötelezővé mindazon berendezések, melyek az egész bányamű légvezetését és szellőzését a legmegfelelőbben eszközölni képesek. A műhely és a gyármunkások egészségügyének alapfeltétele: az egészséges lakás; e tekintetben a mi viszonyaink végtelen kedvezőtlenek és csak úgy javíthatók, ha az állam, hatóságok és társadalom részéről a lehető legnagyobb erkölcsi és anyagi támogatásban részesül minden olyan kezdeményezés és iparkodás, mely — üzérkedés kizárásával — munkások számára egészséges és olcsó lakások létesítését czélozza. A műhely és gyárbeli egészségügyi viszonyokról gondoskodni az ipar- illetve a gyártörvény feladata. A mi 1884. XVII. tvczikkünk e tekintetben elég kielégítő, noha — nem úgy mint az angol — csak főbb intézkedéseket tartalmaz. Kivételt nem kellene tűrni abban, hogy 12 éven aluli gyermekeket tanonczokul felvenni nem szabad, különösen tekintve azt, hogy e gyermekeket néha erejüket felülmúló munkára alkalmazzák ; nincs gondoskodva a tanonczok élelmezésének, elszállásolásának és egészségi állapotának ellenőrizéséről; egészségtelen vagy veszélyes munkába 16 éven aluli tanonczot fogadni nem volna szabad; nőmunkásoknak szülés után három hétig nem volna szabad a munkához visszatérni. Két oka van, hogy munkásaink egészségügye nem kielégítő, a kellő felügyelet és ellenőrzés hiánya, továbbá részletes rendszabályok hiánya. Szemrehányás nem érheti gyárosainkat, kik átlag kellő érzékkel bírnak egészségügyi intézkedések iránt és a szükséges berendezésekre még anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza. Mindezeknél fogva szükséges tehát: 1. hogy a kormány megfelelő hatáskörrel, szakavatott műhely és gyárfelügyelőket nevezzen ki, kellő számban; 2. hogy szakemberek közreműködése mellett, — esetleg enquéte útján — állapitassanak meg mindazon rendszabályok, amelyek az ipartörvény hiányait pótolni hivatják és egyúttal a felügyelők sikeres működésének alapját képezendik. Az érdekes előadást zajosan megéljenezték. Dr. Téry Ödön bányáink és kohóink egészségügyi viszonyait támadja meg. A törvény intézkedéseit a bányákban és kohókban egészen figyelmen kívül hagyják, ez pedig a munkások egészségét veszélyezteti. Dr. Donáth Gyula a budapesti munkások érdekében emel szót: a háztulajdonosok az egészségtelen pinczelakásokért felcsigázott árt követelnek, s így a munkások kényszerítve vannak több családdal egy-egy szobába szorulni, ami az egészségre tudvalevőleg nincsen kedvező befolyással. Dr. S c bu sz n i Henrik a gyárakban léptennyomon vigyázatlanságból előforduló balesetek ellen óvintézkedéseket ajánl, így pl. a transmissióknál korlátot, ami ma széles körben örvend alkalmazásnak. Az izzóvassal dolgozó munkásoknál pedig meg lehetne honosítani a Németországban divó csillámszemüveget. Dr. Stark János a szeszes italok túlságos mértékben való élvezése ellen emel szót, így pl. Zemplén szerencsi járásában egy-egy törzsfogyasztóra évenként, a minimum, 160 liter esik. A szeszfogyasztók contingense a munkásosztályból kerül ki, kívánatos tehát, hogy a népiskolákban szervezendő egészségtani tanítói állás minél hamarább lépjen életbe. Ezután az elnök a vitát bezárja és köszönetet mond az előadónak, Müller Kálmánnak a fontos kérdés beható fejtegetéséért. (Éljenzés.) Az ülés utolsó tárgya Osatáry Lajos »Vasúti és hajózási egészségügy« czimű értekezése, melyet a következőkben ismertetünk. Tekintettel a folyton gyarapodó forgalomra, a vasúti és hajózási egészségügynek szabályozása törvényesen elrendeltetett, e törvények megtartása felett a kormány gyakorolja a főfelügyeletet. Az egészségügyi intézkedések a következőkre nézve szükségesek. 1. A vasúti és hajózási építkezéseknek úgymint a szállitó eszközöknek — vagyonoknak — közúti kocsiknak, hajóknak egészségügyi feltételeire. 2. Betegülések és rögtöni balesetek alkalmával készletben és készen tartandó mentő eszközökre. 3. A vasúti és hajózási személyzet szolgálati viszonyaira. 4. Kellő számú és czélirányosan elhelyezett orvosi személyzet alkalmazására nézve. Az épületeknek az általános egészségügyi rendszabályoknak megfelelőleg kell alkotva lenniök. A vagyonok, közúti kocsik és hajók elegendő szilárdsággal építtessenek; az utasok kényelmesen helyeztessenek el; a közúti kocsikban pedig ne fogadtassák be több utas, mint mennyi az ülőhelyeken elfér. A vagyonok czélszerűtlen világítása és fűtése a technika előhaladásához képest átalakítandó. A betegek és sebesültek szállítására, külön mentőkocsik használtassanak. Orvosi és sebészi segély nyújtására, minden vasútnál könnyű mentő táskák és hordágyak, minden állomásban, hordható mentőszekrények tartassanak készletben, ellátva a szükséges gyógy- é3 kötszerekkel, továbbá sebészi eszközökkel. Az utazó közönség és a szolgálati személyzet érdekei egyaránt megkívánják, hogy ez utóbbi is különösen a forgalommal alkalmazottak a szolgálatban való túlterheltetéstől megóvattassanak, ez ugyanis kimerülésre vezet, mely adandó esetekben az utazók biztonságát veszélyezteti. Az egészségügyi szolgálat a nagy vasúti és hajózási vállalatok központjaiban szakértő főorvosok által vezéreltessék. A vasúti orvosi szolgálatnak akadálytalan gyakorlatára való tekintettel szükséges, hogy minden vasúti orvos székhelyén, kizárólag az egészségügyi szolgálatra használandó hajtóka tartassák készletben. Az előadás élénk vitát proponált, melyet dr. Bőke Gyula kezdett meg. Utal arra, hogy nagyon sok vasúti szerencsétlenség oka az, hogy a vonatkezelő személyzet közül soknak a hallása egyoldalú, azaz bizonyos hangokat, pl. a magas hangokat, így a vonatjelzést nem hallja; más része szinvakságban szenved. Ajánlja tehát a hallási szerv és a szinvakság alapos meg-megvizsgálását úgy a vasúti hivatalnokok-