Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)

1885-10-18 / 1123. szám

gzmaggráffot ■ Ferenczsek-tere, Athenaeum-épület, L­emalet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztős­ég­­hez intézendő. B&mentetlen levelet csak ismert kdztől fogadunk *L Kéziratok visszakülde­sére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .............. .................. .............. 2 frt. 3 hónapra .. ..........,. .. •, •• « •• 6 * 6 hónapra .............. .. .............................- 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 1123. (286.) szám. Budapest, 1885. Vasárnap, október 18. IV. évi folyam. Budapest, október 17. A koczkát ideje előtt vetni es nem bá­torság, hanem könnyelműség. Népek, álla­mok sorsát egy lapra tenni fel, oly elhatáro­zás, melytől csak az oktalanok nem riadnak vissza. Ha Szerbia mostani helyzetében óvatos lesz, újra bebizonyítja, hogy sorsa jó kezek­ben van. Csak kalandor-politikusok koc­káz­­tatnak mindent, kevésért. S ha Iu­stics és hívei volnának a szerb állam kormányrúdjánál, a nisi tábor bizonnyal már rég átlépte volna a bolgár határt, hogy oly complicatiókat idéz­zen fel, melyeknek tán épen Szerbia vallaná legnagyobb kárát. Szerbia szerencséje lesz, ha azok, kik évekkel ezelőtt Ristics örökébe léptek, hazájuk mostani körülményei közt is azt fogják tanúsítani, hogy a viszonyokkal számolni tudó férfiak, akik a Chauvinismus nyomása által bele­sodortathatnak a koc­káz­­tatott irányba, de az utolsó pillanatig megkí­sérlik az ellenállást. Csak így volt eddig is feltartóztatható a szerb hadseregnek bolgár ruletre való áttörése. Csak így múlhatott el tegnap is a válságos nap a­nélkül, hogy a szerb aktio megindult volna. Kérdés, hogy a szerb kormány tartósan ellen tud-e állni a közvéle­mény erőszakos lökésének. A­mitől Szerbiá­nak épen jó barátai, az ő érdekében, tarta­nak, minden nap, sőt minden órában bekö­­vetkezhetik. De tények mutatják, hogy a szerb vezérállamférfiak az utolsó pillanatig küzdenek, s meg akarják értetni a józan ész szavát. És a legújabb hírek szerint ismét van jó ürügyük a halasztásra. Ausztria-Magyarország és Oroszország, állítólag, megegyeztek az iránt, hogy confe­­rentia jöjjön össze, melynek feladata lenne a status quo antenak visszaállítása. Másrészt pedig, szintén állítólag, Bolgárország határ­rendezést kínált Szerbiának. Mind a két hír, ha igaznak bizonyul, feltartóztathatja a koczka elvetését. Ha a ha­talmak megígérik, hogy a régi status quot visszaállítják, ha kell, a porta fegyveres as­­sistentiájával is, mily jogc­íme lehet akkor Szerbiának a megzavart balkáni egyensúly nevében területet követelni? Vagy ha Bul­gária önként beleegyezik abba, a­mibe bele­egyeznie tulajdonkép joga sincsen, mert terü­lete felett a porta és a nagyhatalmak bele­egyezte nélkül nem rendelkezhetik, miért akarná Szerbia fegyverrel elvenni azt, a­mit békés után is megszerezhet. Valóban, ha a két hít közül csak egyik is valónak bizonyul, Szerbia felett kétségbe kellene esnünk, ha mégis kalandba rohanna. Azt mutatná ez, hogy szomszédunknál a nem solid elemek oly túlsúlyban vannak, hogy Szerbia higgadt, komoly politikusainak szava elhangzik, sőt a kormányhatalommal kezük­ben tehetetlenek s ki vannak szolgáltatva a vakon rohanó chauvinista áramlatnak. Szerbia meg lehet győződve monarchiánk és Magyar­­ország jóakaratáról. Bennünk sem irigység, sem féltékenység nincs. Szívesen látjuk Szerbia consolidatióját, sőt a józan aspiratiók korlátai közt, még meg­növekedését is. Tagadhatlan, hogy Szerbia van hivatva a balkáni államok közt vezérsze­repet játszani. Neki van e szerephez legtöbb politikai érzéke, legönállóbb kulturája s a mi fő, legnagyobb katonai ereje. E kis állam hadiszervezete és népének harczias tulajdonságai mellett, tekintélyesebb hadsereget tud kiállítani, mint bármelyik balkáni ország, kivéve természetesen Török­országot. Nemzeti egyénisége jobban kidom­borodik, mint Romániáé, melynek culturája a franczia műveltségnek halavány és nem egy vonásban eltorzított viszfénye. Bulgária és az egészen vad Montenegro még csak szó­ba sem jöhet mellette. Görögországban pedig nincs elég erő, hogy valóban jelentékeny fel­adatát megoldani tudná. De attól tartunk, hogy Szerbia, elha­markodott lépéssel, tönkre teszi azon sikere­ket, melyeket eddig aratott. Mert ha Szerbia minden jó tanács ellenére, be­engedi magát löketni a zavarosan rohanó árba, e ténynek következményei kiszámíthatlanok lennének. Ha csak Bulgáriáról lenne szó, mi sem lenne bizonyosabb, mint a szerb vállalat si­kere. A szerb hadsereg csakhamar győzelme­sen nyomulna Sophiába. De a szerb fegyve­rek sikerei — a többi complicatióról nem is szólva — nem vonnák-e maguk után a porta beavatkozását ? És e beavatkozásnak nem le­hetne más következménye, mint Szerbia ve­resége. És ezúttal Szerbia nem számíthatna sen­kire. Oroszország most nem viselne érette há­borút, ez nagyon természetes. Ausztria-Ma­gyarország pedig, bár a diplomatiai jó szol­gálatokra okvetlenül késznek mutatkoznék, fegyveres támogatásban, a török ellenében, még akkor sem részesíthetné, ha nagy euró­pai bonyodalom provocálását hajlandó volna megkoc­káztatni. Szerbia tehát csak saját felelősségére, saját erejében bízva rohanhatna kalandba, s ennek következményeitől senki sem men­tené meg. E tekintetben Szerbiának nem szabad illuziót táplálnia.Monarchiánk hajlandó, ked­vező alkalmak idején, Szerbia jogos igényeit meleg érdeklődéssel támogatni. A jelenlegi idő azonban nem alkalmas semmi­féle oly igény érvényesítésére, mely a Bal­kán-félszigeten megbolygatná a viszonyokat. Midőn a conservativ felfogás irányadó a hatalmaknál, midőn e felfogás a bolgár forra­dalom által megzavart statusquot vagy hely­­reállítni vagy az általa felkavart hullámok verését lehető szűk mederbe szoritni igyek­szik, monarchiánk, mint conservativ hatalom, nem támogathat még Szerbia kedvéért sem oly törekvést, mely e conservativ iránynyal ellentében van. Ezt meg kell érteni Szerbiá­ban és aszerint cselekedni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 17. Emlékeimből. Irta: Klapka György.*) Bizalmas küldetés Komárom biztosítására. — Merz al­tábornagy és Majthényi alezredes, Komárom parancs­nokai. A Szt-Tamás ellen harmad ízben is sikertele­nül intézett támadás után alig hogy megérkeztem O-Kérre, állomásomra, egy futár a következő paran­csot hozta gróf Batthyány miniszterelnöktől : 1253. szám K. Mr. A Miniszterelnök Klapka György százados urak, a 6. honvéd-zászló­aljnál Verbászon Budapest, 1849. szeptember 20. Ezennel utasítom százados urat, hogy levelem vette után magát parancsnokánál jelentvén, minden halasztás nélkül Pestre feljönni siessen, hol további rendeleteimet veendi. Útja siettetésére mindent el fog követni s úgy iparkodni, hogy minél előbb itt lehessen. Útiköltségei fedezésére szolgáltasson ki a zászló­alj parancsnoka 60 pengő forintot. A miniszterelnök Gr. Batthyány Lajos. Ezen rendelet értelmében azonnal útra keltem, 25-én már Pesten voltam s még azon az estén jelent­keztem a miniszterelnöknél. A küldetés, melylyel a miniszterelnök ez alka­lommal megbizott, felette fontos volt. A Bánátban és Bácskában folytatott meddő csatározásaink alatt komoly események történtek a Duna jobb partján. Jellacic horvát bán, miután Hor­vátország és Slavonia összes harczképes erejét fegy­verre szólította, serege zömével, mintegy 30.000 em­berrel átlépte a Drávát és Murát, betört Magyar­­országba, és a főváros felé vonult, hogy ott — a­mint magát kifej­ező — ,a magyar gazdálkodásnak véget vessen.« Jobb szárnya, Both tábornok vezetése alatt. *) Egy fejezet a szerző sajtó alatt levő művéből. 12,000 emberrel Slavoniából jőve, Eszéken át vonult lassú menetekben előre, hogy Székes-Fehérvárnál egyesüljön a bán seregével. A gyönge hadi erő, mely Jellaére-csal szembe volt állítható, kezdetben kényte­len volt az ütközet elől kitérni, de minél inkább közele­dett a haza szívéhez, annál inkább látta sorait sza­porodni, míg végre elég erősnek érezte magát arra, hogy Pákozd előtt, néhány mértföldnyire éjszakra Székes-Fehérvártól, egy jól választott védelmi állás­ban az ellenséget bevárja. Szeptember 29-én ütkö­zetre került a dolog. Az ifjú magyar csapatok dere­kasan megállották helyeiket. Jellnék­ kényszerítve látta magát, a csatát félbeszakítani. Gőgje meg lön törve és a magyar vezéreknek fegyverszünetet ajánlott. Ezt az ajánlatot elég rövidlátók voltak elfogadni s Jellach­ a neki engedett fegyverszünetet arra hasz­nálta föl, hogy az éjszakának s a sűrü ködnek leple alatt hirtelen fölkerekedvén, gyors oldalelvonulással minél előbb az osztrák határra érjen. Jobb szár­nyát, Both 12,000 emberét cserben hagyta, s ezeknek Ozoránál Görgey és Perczel előtt le kellett tenniök a fegyvert, a nélkül, hogy csak egyetlen puskalövést tehettek volna. Ez jön gyászos vége a horvát invasiónak, mely­hez a reactio oly merész reményeket fűzött. Erre az időre esik az a missió, melynek végre­hajtása, végett gróf Batthyány Lajos engem Pestre hivott és a mi nem kevesebb volt, mint Komárom vá­rának megmentése és biztosítása. A miniszterelnök közölte velem, hogy értesült az ottani parancsnoknak arról a szándékáról, hogy az erősséget­­ a bán kezébe játszsza, vagy pedig an­nak kapuit bezáratja és sánczain felvonatja a fekete­sárga zászlót. »Ez már valószínűleg meg is történt volna« — tette hozzá a gróf — »ha a hazafias érzelmű komá­romi nemzetőrségnek nem sikerült volna, a dunai híd­nak ideje korán való szétszedése és fenyegető maga­tartása által a Vilmos főherczeg nevét viselő, állító­lag Pozsonyba rendelt osztrák gyalog-ezrednek a várba való belopódzását megakadályozni.« Hogy ki volt az a titkos hatalom, a mely sötét terveivel az uralkodót körülfonta, s a melynek fona­lain Jellacic s az oláhok, szerbek és szászok ve­zetői bábként engedték magukat rángattatni, azt mindenki sejtette, de senki nyíltan ki nem mon­dotta, de hogy a hadügyminiszter Jellacic-csal az alatt az idő alatt, midőn ez királyi leira­tok által a magyar alkotmány elismerésére ismé­telten fölszólíttatott, nyilván conspirált, őt fegy­verrel, szerelvényekkel és egész hadcsapatokkal támogatta czélja elérésére, hogy ez által a leg­főbb akarattal szemben, a királyi szó által szente­sített magyar alkotmányt porba döntse: ez a gaztett, a bécsi hadügyminisztériumban későbben fölfedezett titkos levelezés által a legmegdönthetetlenebb módon bebizonyittatott. És szintúgy megtalálták ugyanott azokat a parancsokat is, melyeket Magyarország ösz­­szes várparancsnokaihoz intéztek s a melyekben ezek fölszólittattak, hogy a magyar kormánynyal minden összeköttetést szakítsanak meg, s a magyar csapato­kat ellenség gyanánt tekintsék. A korábbi osztrák tisztek helyzete a magyar seregben, e kettős játék következtében felette válsá­gos volt. Ők a király parancsára esküt tőnek a ma­gyar alkotmányra s most el kellett határozni magu­kat, hogy vagy megszegjék esküjüket s hazaárulók legyenek, vagy annak becsülete, szabadsága és poli­tikai lételéért tovább küzdjenek és harczoljanak. A legtöbbnél győzedelmeskedett a becsületér­zés minden egyéb fölött. Az egyszer letett eskühöz tartották magukat, s igy történt, hogy testvérhábo­­rúra lettünk kényszerítve, a mely mind két részre oly végzetszerüvé lön. Én már ezekkel az érzelmekkel jöttem Pestre, s midőn Batthyány meleg szavakban fejtegette előttem a haza állapotát s annak jövőjét fenyegető nehéz ve­szélyeket, késznek nyilatkoztam bárminemű missióra, a mivel megbízni jónak lát, föltéve hogy az nem múlj­a felül erőmet. »A feladat, melyet az ön kezeibe teszek le« — mondá a gróf — »nagyon veszélyes ugyan, de ügyünkre nézve a­ lefőbb fontosságú. »Önnek Komáromba kell mennie, hogy on­nan, kerüljön bármibe. Merz altábornagyot, a többi osztrák tiszttel egyetemben, a­kik a magyar alkot­mányra esküt tenni vonakodnának, a várból haladék­talanul eltávolítsa, hogy Magyarország e védbástyája a nemzetnek megtartassék.« Én alárendelt állásom daczára szívesen ma­gamra vállaltam e nehéz föladatot, de csak az alatt az egy föltétel alatt, ha a miniszterelnök a szükséges meghatalmazással ellát. »Minő meghatalmazást akar?« -- kérdezé tőlem. »Egy nyílt és egy titkos meghatalmazást« — válaszoltam én, — »a nyíltat, hogy az ottani hatósá­goknak fölmutathassam­ a titkost, hogy azt a legvégső veszély esetén használhassam.« Batthyány várakozást rendelt s visszavonult szobájába. Fél óra múlva visszajött s magával hozta a két meghatalmazást, a­melyek közül a nyílt igy hangzott: A miniszterelnök Klapka György százados urnak. Budapest, szept. 26. 1848. E jelen rendeletemmel fölszólítom önt, hogy azonnal Komáromba menjen, ott magát Majthényi alezredes urnát jelentvén, annak rendelkezése alá helyezendi, s neki mindenben híven kezére játszand. Minden a várban történendő erősítési s tü­­zéri munkálatokról magának hív ismereteket szer­­zene, s gondoskodni fog arról, hogy azok ponto­san, s úgy, a­hogy a hon java kívánja, teljesítes­senek, őrködjék a vár biztonsága felett, figyel­meztesse Majthényi alezredest mindenre, a­mi talán a vár biztonságát illetőleg figyelmét elke­rülné, hogy az egyetértve a várparancsnokkal, vagy ha rögtöni szükség kívánná, a nélkül is, tüstént léte­sülhessen. Általában tanúsítsa továbbá is tiszta haza­­fiúi érzelmeit s ebből származó tevékenységét. Gr. Batthyány Lajos, m. p. miniszterelnök. A második meghatalmazást, fájdalom, nem ta­lálom irományaim között. Ez magában foglalta mind­azt, a­mire szükségem lehetett volna, ha Komárom­ban nem sikerült volna az ügyet közvetítő módon ren­dezhetnem. Két nap múltán Komáromban voltam. Ézen a pákozdi csata napján érkeztem meg. Batthyány né­hány magasabb állású részint honvéd-, részint nemzet­­őrségi tisztet ajánlott, a­kikhez mindjárt megérkezé­sem után fordulhassak, s a­kik nekem feladatom teljesí­tésében tevékenyen segédkezet nyújtandanak. Ezeket a vár sorsán meglehetősen aggódva találtam; ők azt hit­ték, hogy még a vár alparancsnokába,Majthényi alezre­desbe, kit a magyar kormány adlatásul adott Merz altábornagy mellé, sem lehet sok bizalmat helyezni. Legfőbb ideje — mondák — Hogy valamit te­gyünk, mert már mutatkozott néhány csapat­ részlet Jellaéié táborából a Duna jobb partján, s ők meg vannak győződve, hogy ha a vár előtt egy horvát had­test megjelennék, a várban levő osztrák tisztek min­dent el fognak követni, hogy annak a várba juthatást lehetővé tegyék. A dolgoknak ezután az első megbeszélése után, Majthényihez mentem, s fölmutattam neki a nyílt meghatalmazást. Rögtön ezután előterjesztettem, hogy először is az összes várőrséggel le kell tétetni a hűségi esküt a magyar alkotmányra, azokat pedig, kik ezt tenni vonakodnának, haladéktalanul eltávolí­tani a várból. Majthényi úgy vélte, hogy az ilyen eljárás köny­­nyen lázadásra vezethetne s a várat még több veszély­nek tehetné ki. Rögtön átláttam, hogy gyönge, ingadozó em­berrel van dolgom, ezért magam tettem meg a szük­séges intézkedéseket. Valamennyi nemzetőrségi és honvédparancsnokot meghívtam egy második értekez­letre, melyben elhatározatott, hogy másnap (épen va­sárnap volt) a belső vár udvarán, mise után, a csa­patok fölszólítandók, hogy tegyenek hűségi esküt a magyar alkotmányra a magyar lobogó alatt; egyszers­mind azonban a szolgálaton kívül levő nemzetőrség is vonuljon föl a vár udvarán, hogy ez ünnepélyes adtá­­son jelen legyen s ha szükséges lenne, az osztrák csa­patokat lefegyverezze. Úgy is történt. A mint másnap a Turszky­­zászlóalj, a gyalog­csapatok néhány százada s a tüzérség, mint máskor, a templomból jövének, hogy a várparancsnok előtt elvonuljanak, rétei gróf Eszterházy nemzetőrségi őrnagy előlépett a magyar zászlóval, fölolvasta a magyar hadügyminiszter paran­csát s aztán egy megragadó beszédet intézett a csapatokhoz s fölszólította őket, hogy a magyar alkotmányra a törvényes esküt tegyék le. Egy pillanat­nyi zavar állott be. Az altisztek egy része kilépett a sorokból s vonakodott esküdni, de a legénység legnagyobb része »éljen« kiáltások közepette letette a kívánt esküt. Midőn ez történt, Merz altábornagynál voltam, s a mint a lárma a vár udvarán mind erősebb és erősebb jön, lakásának erkélyére léptünk, honnan a templomra nyílt kilátás. »Mi történik itt ?« — kérdé az öreg tábornok.­ »A törvény végrehajtása« — viszonzám; — a »csapatok teszik le az esküt a magyar zászlóra!« »Úgy, akkor nekem itt nincs tovább mit keres- Mai számunkhoz egy íj melléklet van csatolva. Rovás. Egyelőre a háború csak a tőzsdén dúl, hol — mint az­ angol üzérnyelv elnevezte — a »bikák« fel­lökni, a »medvék« lenyomni akarják a hitelpapírok árfolyamát. És e végre elég nekik az állattan egyik szárnyasának ilyen vagy olyan szózata. Ez idő sze­rint ugyanis legtöbb befolyást gyakorol minden irány­ban a nagy hatalomnak czimezhető »Kacsa.« Ez a tollas lény már elismertette a bolgár egyesülést Tö­rökország által »elvben« ; fellázította az albánokat; kikiáltotta Kréta függetlenségét; elárulta mit főztek ki Skirnieviczében; hirdeti az orosz boszankodást Stranszky ellenében; tudja, hogy Milánt monarchiánk ugratja előre; s tegnap már hírt adott a hadj­árat kez­detéről is. Ha a magyar emberek közül sokan »játszaná­nak« a börzén, komoly figyelmükbe ajánlanám, hogy kötve higyjenek a mindenféle híreknek,melyek a legtöbb esetben csak »kacsák« és igen gyakran a speculáló szerkesztőségek irodalmi baromfiai közül röpíttetnek hápogási kirándulásra. De mert meggyőződésem, hogy a tőzsdén nem játszik sok magyar ember — még azon osztályokból sem, a­melyek tönkre juttat­ják magukat kártyán, versenyen, pazarlás és c o c­o­t­­t­e által — elég lesz a fennebbi észrevétel is. A helyzet különben eléggé komoly és veszély­terhes , noha nem a »kacsák« rohamos hírei szerint bonyolódik is mindinkább válságossá. A »nagyhatal­mak« húzzák-halasztják az elhatározást, mert tán nem bírnak egyetérteni vagy mert tán maguk sem tud­ják mit merhetnek. A­mi az angol kormányt illeti, ennél érthető is a határozatlanság, midőn sejtelme sem lehet, mi lesz belőle a novemberi választások által. Hasonló állapotban van a franczia kormány is. Sőt ez még roszabbul áll. Mert bármit pótoljanak is a holnapi választások, a két hételőttieknek antirepubli­­canus hatását nem fogják elenyésztethetni. És ez már nem »kabinet-kérdés«, hanem az állami szervezet vál­sága. Lehet, ho­gy a köztársaság utoljára is felgyó­gyul a bajból, melybe az intransigensek, anarch­isták és mindenféle factiosusok juttatták, de egy időre — és nem tudni meddig — alig bírhat súlylyal az euró­pai ügyek intézésére. De a nyugati hatalmak zsibbadt­sága még­sem olyan, hogy abból a többiek a maguk részére cselekvésteljes szabadságot vélhetnének biz­tosítottnak. Oroszország tudja — a Gladstone lap­jaiból is — hogy Anglia nem törődik ugyan a bolgárok szervezkedésével , de hogy Konstan­tinápoly ne legyen a muszkáé, arról mégis gon­doskodnék minden angol kabinet. És tudja­ azt is, hogy Angliában soha sem volt olyan oroszelle­nes — noha lappangó — érzelemegység mint most, az afgháni ügyek folytán. Németország pedig arról van tisztában, hogy Francziaország, bár­mily zilált és tehetetlen legyen is, pártjainak tusája által az euró­pai béke tartama alatt, egyetértene a revanche értelmében rögtön — akár mint köztársaság, akár mint monarchia — mihelyt alkalmát látná egy európai háború kitörésében. Ezen tényekben rejlik azon óvatosság titka, melyet a balkáni zavarokkal szemben a »nagyhatalmak« részéről élvez a nem diplomati­kus világ. Hát a gúny nem is tilos, sőt bizonyos fokig okadatolható is , csak azt ne hitesse el bölcs fejével a gúnyosok bárme­lyike is, hogy ha ő lenne a diplomaták helyében, rögtön rendbe hozna mindent s megmutatná, hogy Bismarck sem ért a helyzet tisztázásához. A delegátiok ülésszaka érdekes lesz minden esetben. S ha csak Szerbia nem kedveskedik egy újabb »bevégzett ténynyel,« az ő felsége beszédét tán még békében fogjuk meghallgatni. Egyébiránt az európai béke nem is lesz komolyan veszélyeztetve mindaddig, amíg a balkáni dulakodó kis hatalmak közé nem tör be »rendet csinálni« a nagyok közül bármelyik. A törököt nem kell félteni azon dulakodókkal szemben. Megvédi ő magát a saját erejével, s az új államok féltékenységi küzdelmei nem ártanának neki legke­vésbé sem. Mind­en nagy küzdelem előtt és alatt megtör­tént, hogy az érdekeltek mulatoznak, kártyáznak, ti­­vornyáznak határtalanul. A florenczi pestis borzal­mai sugalmazták a Decameron csiklandós elbeszélé­seit. És hogy Párisban milyen kicsapongás volt, a cholerás far­sang idejében, arról Eugene Sue hagyott tollrajzot. Sőt tán maga az »Ezeregy éj« bájos regéi sem léteznének — mint a tárczaregény mintája — ha a ravasz Sheherazád biztos lett volna, hogy túléli a kéjelgés éjjelét azon fogás nélkül is, melylyel me­séinek folytatása mindig a leérdekesebb ponton jön a következő éjjelre halasztva. Nem állítom, a­mit nem tudok, hogy a »keleti kérdés« minő­mérveket fog öl­teni. De tény, hogy van tréfa és mulatság a legrémí­­tőbb táviratok daczára is. Például itt van a követ­kező felfedezés, a maga egész naivságában. Tisza Kálmánt elhagyta a szerencse. Ez nagyobb baj rá nézve, mintha pártja elhagyta volna, mert pár­tot ő csinálhat magának akárhányat, míg miniszter és választót, de szerencsét nem. E nélkül pedig nem lehet kormányozni, akármilyen ügyes tacticus legyen külön­ben valaki. Szerencsétlenségben lehet valaki nagy, de nem lehet boldog. S Magyar­országnak szerencsés kor­mány kell, hogy boldoguljon, s ennyiben érdekünkben áll, hogy Tisza Kálmánnak jól folyjanak dolgai; hogy nagy vagy kicsinyes államférfi e, az nézet dolga.“ Így kezdte mai vezérczikkét a »Pesti Napló«. Ezen nyitányból tehát világos, hogy mostanáig nem volt ok azon óriási panaszok és vádaskodások kifogy­­hatatlanságára, melyek szerint a haza sülyedezett folyvást s a kormány fejének nem sikerült semmi, sőt nevetségessé válik azon állandó ötlet is, mintha a ma­gyar nemzet, az utóbbi, idő alatt olyan boldogtalanná lett volna mint a »Pesti Napló«. Mert ha »Magyar­­országnak szerencsés kormány kell, hogy boldoguljon«, és ha Tisza Kálmánt csak e napokban vagy tán éppen ma reggel, hagyta el a szerencse, akkor nem tagad­hatja többé­­­ laptársunk, hogy Magyarország mind­eddig boldogult. Levonhatnék ama gyermeteg the­­mából több beismerést. De a »Nemzet« esti lapja elvette előlem a mulatság nagy részét. És mert nem szeretem az ismétlést, csak egy tárgyra szorítkozom. Annak hogy „Tisza Kálmánt elhagyta a sze­rencse“ sok oka van de — a ,,P. Napló1“ szerint — nem legcsekélyebb, sőt talán a kabinet jövőjére nézve legjelentékenyebb, hogy Tiszának Ausztriában a szlavo­­pl­il és conservativ-clericális Taaffe minisztériummal kellett szövetséget tartani. Ez elvi differentiákat s politikai iránykülönbségeket vont maga után, sőt ízetlen­ségekre is vezetett. A két kormány kevés bizalommal és rokonszenvvel viseltetik egymás iránt s legszívesebben kitérnek egymásnak. S gyakran van alkalmunk gyö­nyörködni, hogy a magyar kormányhoz közel álló lapok mint pártolják az osztrák-német ellenzéket s korholják a Taaffe-politikát. De a Taaffe-befolyás erősebb, mint a Tiszáé. Ezen diszharmónia a két kormány közt sötét felhő a láthatáron, mert még mindig kényes probléma. S miként lehessen egy fejedelem alatt ultramontán, dis-föderatív-szláv politika itt, és szabadelvű, cen­tralista , magyar politika amott ? Eddig csak ment a do­log valahogy, mert nem volt élére állítva, de az új reichsrabhválasztások a Taafte-politikát, uralkodóvá tet­ték hosszú évekre s Tiszának le kell számolnia ennek consequentiáival a monarchiára s Magyarországra nézve. Hát, kedves »Pesti Napló«, tegyük fel, hogy­­ úgy áll a dolog, amint ön adta elő. És tegyük fel, hogy Tisza Kálmán helyett gr. Apponyi Albert ven­né át a kormányzást. Ugyan mit tenne az a »szeren­csés« új cabinet, hogy megszűnjék »a disharmonia a két kormány közt« ? Tán bizony úgy, hogy »ultra­montán, feundalis-foederativ-szláv politika« lenne inaugurálva Magyarországon is ? Az »Apponyi- Patyánszky-Miloszavljevics-Zay párt« alakulásai so­kakban keltettek hasonló nézetet, de én nem akarom azt magamévá tenni, és csak annyit mondok, hogy gr. Apponyi Albertnek nem jött meg a szerencséje, a »Pesti Napló« elmélkedései által. Úgy látszik egyébiránt, hogy a mérsékelt el­lenzék »taktikája« most már Taaffe és Tisza közt szeretne egy kis gyanakodást szítani s egyszersmind ajánlani magát annak kegyeibe,­­a kinek — szerinte — erősebb a befolyása, »mint a Tiszáé« s a kinek politikáját az uj reichsrathi választások »uralkodóvá tették hosszú évekre«. Vigyázzon a »Pesti Napló«, mert ismét kosarat kap pártja. De most jut eszembe, hogy tán nem is pártja, azért okoskodik érdekében oly kártékonyan. Annyi bizonyos, hogy a múlt tavasz­­szal a »Pesti Napló« szerkesztője, proprio motu felszólított engem, hogy lapját ne czímezzem a mér­sékelt ellenzék közlönyének, mert nem az. Ha így áll most is a dolog, akkor értem, hogy t. laptársunk miért bánik úgy a mérsékelt ellenzékkel, mintha nem szeretné. Gyakran emelkedett figyelmeztetés, illetőleg sajnálkozás sőt neheztelés is, hogy az 1848—49-diki magyar önvédelem nem kevésbbé dicsőséges mint gyászos idejéből aránylag kevés emlékiratunk van; s hogy jelesen az akkori legnevezetesebb egyéniségek közül is csak gyéren és töredékesen hozták nyilvá­nosságra tapasztalataikat, noha nem estek áldozatul a hazájuk ügye iránti szent kötelesség becsületes tel­jesítésének. Ez a panasz nem egészen alapos. Mert Kossuth megírta művét s hagyni fog fiaira bizonyo­san még több közlendőt is. És vannak emlékek Mé­száros, Dembinszky, Szemere és Vukovics után is. Görgey is írt sokat »működésének« ismertetésére. És valószínű, hogy a Perczel Mór jegyzeteit sem fogják nélkülözni a történetírók. Aztán ott van az egész hírlapirodalom, mely nem volt ugyan annyira szabad mint most, de felszabadulva élt 1848— 49-ben is. Mindent összevéve tehát — és pusz­tán csak említve a külföldön magyarok által min­den nyelven írott kisebb-nagyobb dolgozatok rend­kívüli halmazát — a jövendő historicusok nem fog­nak panaszkodhatni adathiányról. Csak tessék azt összekeresni s illetőleg — a jelenről szólok — pár­tolni is a kiváló fontosságú műveket. Ilyennek vehető például azon munka is, mely Klapka tábornok emlé­keit foglalja magában s e napokban kerül ki a sajtó alól. A szabadságharcz ezen vezéregyéniségének né­zeteivel és eljárásával én sem értettem egyet mindig, de hogy magasztos küzdelmünk legrokonszenve­sebb és legérdemesebb hősei közé tartozott, azt éreztük mindnyájan állandólag. És én azt tar­tom, hogy azoknak, a­kik annyiszor hivatkoznak a múltak dicsőségére, kötelességük a hivatkozás ko­molyságáról az által is tanúskodni, hogy a méltán ünnepelt dicsőség egyik kiváló tényezőjének emlék­iratait megbecsülik, terjesztik és igy hódolnak a régi honvédség hazaszeretetének egyik lelkesült vezetője előtt. A mű — mint hallom — nem katonai száraz

Next