Nemzet, 1885. november (4. évfolyam, 1137-1166. szám)

1885-11-22 / 1158. szám

SzfflMCWHffÖKAös SPerencziek­ tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli Madáa jtIADÓ-HIVVTAX.: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, fölfisilni. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ................................................... 2 frt 3 hónapra .............. ............................... 6 * 6 hónapra .................................................. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. 1158 (321.) szám. Budapest, 1885. Vasárnap, november 22. IV. évi folyam. Budapest, november 21. A miniszterelnök által a ház asztalára letett számos fontos törvényjavaslat között is kétségtelenül a legjelentékenyebb az, mely a képviselői mandátumot háromról öt évre hosszabbítja meg. Mi, kik e nagy horderejű intézkedés szükségét már évek előtt hangoztattuk, csak örömmel üdvözölhetjük a javaslatot, mely egy rég érzett baj megszüntetése mellett arra van hivatva, hogy új erőt és életet öntsön a magyar parlamentarizmusba. Hogy a rövid parlamentek mellett a vá­lasztási izgalmak és költekezések sokkal több­ször ismétlődnek, mint azt akár a választók, akár a választandók érdeke kívánja, azon tény iránt már rég tisztában van magával a közvélemény. Mutatja azt, hogy e javaslat ott szerepelt a régi Deák-párt, ott a későbbi con­­servativek programmjában, mi több ott sze­repelt nemcsak a mai kormánypárt nagy ré­szének, hanem a mérsékelt ellenzéknek de­­sideratái közt is mindaddig, míg azt hitte, hogy óhaja a kormánynál nem talál vissz­hangra. A­mióta azonban mind valószínűbbé lett, hogy a kormány sem zárkózik el a par­lament mindkét oldalán nyilvánuló óhajok előtt, egyszerre megváltozott a mérsékelt el­lenzék is, és ma épp oly hévvel készül a tör­vényjavaslat ellen, mint akár a szélső ellen­zék, mely azt kezdettől fogva mint az alkot­mány meghamisítását s a legveszedelmesebb jogfosztást a legszenvedélyesebben ellenezte. Teljesen értjük azt, ha bármely ellen­zék egy különben általa helyeselt javaslatot megtámad, mert olyannak tartja, mely a kor­mány hatalmát növeli. A legkisebb szemre­hányást se akarnók tenni a mérsékelt ellen­zéknek azért, ha nem akarna nekünk segéd­kezet nyújtani a rövid parlamenttel járó idő­vesztegetések és választási misériák ellen, mert attól tart, hogy egy hosszabb parlament szükségkép káros módon növelné a kormány befolyását a parlamentre, a­mi által nemcsak az ellenzék érvényesülése nehezíttetnék meg, hanem a Parlamentarismus legfontosabb ér­dekei is csorbát szenvednének. Bármennyire óhajtsuk is, hogy a képviselőház, három évre szabott existenciája következtében, ne legyen kénytelen életének kétharmadát tapogatózá­sokra és hazabeszélésekre fecsérelni; bár­mennyire kivánatosnak tartjuk is, hogy az ország lakossága alsóbb osztályaiban ke­­vésbbé vonassák el a termelő munká­tól és középosztályaiban kevésbbé legyen kiszolgáltatva a vagyoni romlás esélyeinek, mindennek daczára érteni tudnak azok ma­gatartását, kik ugyanazon érvek igazságát méltányolva, mégis elleneznék a javaslatot, mint olyant, mely akár a mostani, akár bár­mely más kormány mindenhatóságára vagy hatalmának tetemes öregbítésére is vezetne. A parlamentben nyilvánuló nemzeti aka­ratnak érvényesülése a legfontosabb alkot­mányos érdek. Ezzel szemben háttérbe kell szorulnia minden másnak és ennek megvaló­sulására, kell tudni elviselni nem egy hát­rányt, sőt bajt is. De az éppen a kérdés, igaz-e, hogy a hoszabb parlamentek ezzel az alkot­mányos veszedelemmel járnak? Ez az, a­mit mindig hallunk, de bebizonyítva soha nem láttunk. S kik állítják azt leginkább ? Ugyan­azok, a­kik azt hirdetik, hogy ma minden kormány megválasztatja a maga pártját Ez a két vád ellentmond egymásnak. Egyik vagy másik szükségkép téves. De még valószínűbb, hogy mind a kettő. Ha igaz az, hogy ma a kormány min­denható a választásoknál, akkor e minden­hatóság legerősebb eszköze épen a három évi rövid mandátum. Ha igaz az, hogy a kor­mány kegyétől függ a választás, akkor nincs biztosabb eszköz a mindenhatóság megörökí­tésére, mint a minél gyakrabban visszatérő választás. A­kinek tehát az a meggyőződése, hogy a mai ház nagyon függő a kormánytól, annak még több oka van arra, hogy megsza­vazza a hosszabb parlamentet, mert ez a leg­biztosabb módja annak, hogy a képviselőház e túlságos hatalommal szemben, önállóságát, megszilárdítsa vagy épen visszanyerje. A­kik a rövid parlamenteket a liberaliz­­mus jelszavaival védelmezik, egy igen nagy tévedésben leledzenek. A hosszú parlamentek­nek lehet az az árnyoldaluk, hogy a képvise­lők nagy tömege elveszti a közvetlen érint­kezést, megbizatása forrásával, a választók nagy közönségével. De másrészt az is kétség­telen, hogy épp úgy nem felelne meg a kép­viseleti rendszer szellemének az olyan válasz­tás sem, mely minden egyes kérdésnél új meg­bízatást követelne. A választás ily permanen­­tiája, egyéb inconsequentiáitól eltekintve, helytelen volna már azért is, mert a napi áramlatok forgójába sodorná azt a testületet, melynek a pillanatnyi hullámzásokon felül kell állnia. A helyes mérték­e részben csak az lehet, mely fölfelé úgy mint lefelé, a függet­lenség egy bizonyos mértékét adja és ez nem lehet egy túlságosan rövid parlament. A képviselet függetlenségének biztosíté­kát látjuk mi a hosszabb időtartamban, és ez ránk nézve a legfontosabb ok, amiért kezdet­től fogva szavunkat mellette fölemeltük. Azért tekintjük azt újabb közjogi alkotásaink egyik legfontosabb sarkkövének és azért fogjuk sajnálni, ha az ellenzék rövidlátásból és párt­szenvedélyből és egy pár tetszetős phrasis eldöröghetése kedvéért meg akarná akadá­lyozni azt, aminek megvalósítása az ellenzék­nek legalább is oly érdeke, mint nekünk. Hogy ama nagyfontosságú javaslatok, melyeket ma nyújtott be a kormány a tör­vényhozásnak, mentül előbb olvasóink kezén legyenek, esti lapunkban közöltünk e javas­latok közül hármat (az ötéves mandátumról, a temes-bégavölgyi vízszabályozásról s a román vasúti conventio módosításáról szólót) s mai számunk mellékleteit, úgy rendes va­­s­á­r­n­a­p­i mellékletünket, mint ez alkalom­ból adott rendkívüli mellékletünket, legnagyobb részben e javaslatoknak szántuk. Első mellékletünkön a főrendi családok be­­czikkelyezéséről s a törvényhatóságokról, a másodikon a községi törvény s a fe­gyelmi eljárás módosításáról szóló javas­latokat találja az olvasó. Ezzel az összes, ma benyújtott javas­latok, melyeket a képviselőház tagjai is csak napok múlva kapnak meg, olva­sóink kezén vannak. A javaslatok in­dokolásaiból esti lapunk adott be kivonato­kat. Ez indokolások némelyikére még vissza fogunk térni. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 21. Kísértetek. Kik éjjelente sirkertekből Holt h­alavány emelkednek föl; Kik, mert e földön mennyet éltek, Mint megszedett virágra méhek, E földre vágyva visszajárnak, E nyugtalan, ártatlan árnyak, E létsóvár, bolyongó lelkek — Nem ők, a kik kétségbeejtnek. Nem azok az igazi holtak, Kik egyszer itten éltek, voltak. Nem úgy van az, mint hiszik, tartják. A porban a halhatatlanság. Nem vész el innen semmi, semmi, Csak a mi nem birt megszületni. Üdvözítő csók, mely elcsattan, Mi megesett, lett, halhatatlan. Csak a testet nem öltött ábránd, Be nem telt vágy, el nem lobbant láng, Az elszalasztott meddő óra Nem fordul itten vissza jóra, Csak az van halva itt örökké, A múlt nem hozza vissza többé, Soha többé! Ha van tudat a túlvilágon, Én mindig ezt az órát látom. E hézagot a múlt időben, Mit ki nem tölt a teremtő sem, Mely visszaásit onnan rája, Mint a halott leesett álla .... És látom, hogy vigyorgja a szót, Mit a halál belé fagyasztott, Gúny­nyal, kárörvendőn, örökké: Soha — tudod-e ? — soha többé! Kit örök ifjú hajnal képe — Megújulás bíbor mezébe Öltözködő vidám tavasszal Az ébredés meg nem vigasztal; Ha fényes égen ragyogó nap Arany szegélyt fest a lomboknak, S alattuk néma a madár, Mert vágya, üdve telve már, S csak néha tör ki kebeléből Egy halk nyögés a fojtó kéjtől; Ha lábhegyen jár, hallgatózva A titkokat rejtő bozótba A hőn sóhajtó lelke szél, És mint a méz a méheszárnyon, Már csak az ingó játszi árnyon Szállongó illatár beszél Az isteni gyönyörről, melybe Erdő mező átél pihegve; Ha attól, a mi neked fáj itt, Emléked egy nagyot villámlik, S egyszerre mind föltűnni látod, Mit elveszitett ifjúságod; A tünde lényt arany hajával, Halhatlanitó ajakával, Honnan feléd mosolyogva, nyitva Az örök üdv csodája, titka ; S a vágytól, mert azt el nem érted, Újból, örökké forr a véred, Forr itt a földön, lenn sírodban, A menyországban, a pokolban ; Csillag, nap válnak porló röggé, E tűztől nem menekszel többé. Ha vagy, ki földön e sort érted, ím, ládd,mi az örök kísértet. . . . VAJDA JÁNOS: Mai számunkhoz két iv melléklet van csatolva. Budapest, november 21. A ma bemutatott közigazgatási törvény­­javaslatokban foglalt reformok fő irányelvét röviden abban fejezhetjük ki, hogy azokban nem az eddigi­­ közigazgatási rendszer meg­változtatásáról, hanem arról van szó, hogy mindazon hiányok, melyek a közigazgatási törvények gyakorlati alkalmazása rendén, azok életbeléptetése óta felmerültek — a je­lenlegi rendszer és keret épségben tartása mellett pótoltassanak és orvosoltassanak. A­ok, kik a törvényjavaslatoktól a köz­­igazgatás központosítását, a közigazgatási tisztviselők államosítását várják , nagyban fognak csalódni, valamint másrészről azokat sem fogják kielégíteni a törvényjavaslatok, kik a minden kormányhatalmi beavatkozás és felügyelet nélküli önkormányzati jogoknak szószólói. Úgy a municipális, mint a községi tör­vényjavaslatba felvett újabb, vagy módosított rendelkezések — első vonalban azt czéloz­­zák, hogy megszereztessenek a garantiák arra nézve, hogy a törvényhatósági és köz­ségi közigazgatás úgy az egyes honpolgárok jogos érdekeit híven és kötelességszerűen szolgálja, mint másfelől a megkövetelhető mértékben kielégítse azon nagyfontosságú állami érdekeket, melyeknek közvetlen szol­gálatára úgy a törvényhatósági mint a köz­ségi közigazgatás kötelezve van. A­mi első­sorban a municipális törvény­­javaslatot illeti,­­ ebben a főispáni hatáskör szabályozására, a törvényhatósági bizottság választott tagjai megbízatásának 6 évről 10 évre emelésére, az állandó választmány szer­vezetére, némely tiszti állásoknak, — me­lyek eddig választás útján töltettek be, — fő­ispáni kinevezés útján­őrítésére, a rend­bírságok alkalmazására, a tiszti ügyészek ma­gánügyködésének megszüntetésére, a törvény­­hatósági nyugdíjintézetek általánosan köte­lező életbeléptetésére vonatkozó rendelkezé­sek azok, melyek mélyebbre ható módosításo­kat czéloznak. A törvényjavaslat szerint a főispánok megszűnnek puszta méltóságok lenni, s a tör­vényhatósági és állami közigazgatás felügye­letében és ellenőrzésében rendszeres hivatalos teendők ellátásával lesznek megbizva, s a közhivatalnokok kétségtelen jellegével ru­­háztatnak fel, — s hatáskörük abban a mér­tékben nyer terjedelemben, amily mérték­ben növekedett a felelősség, a­mely rájuk mint a végrehajtó hatalom képviselőire — a törvényhatóságok kormányzóira nehezedik. A mellett, hogy felügyeletük és ellenőr­zésük alá rendeltetnek a főispánoknak a tör­vényhatóságok területén működő összes álla­mi hivatalnokok,­­ bővül a főispánok hatalmi köre, de nem az önkormányzat hátrányára, hanem a közigazgatás határozott előnyére a részben is, hogy a törvényhatósági joggal fel­ruházott városok rendőrkapitányainak, az összes egészségügyi tiszti személyzetnek, a számvevőknek, az árvaszéki nyilvántartók­nak és a járási írnokoknak kinevezése is a főispán jogkörébe utaltatik. És ez igen helyesen van így,­­ mert a rendőrkapitányi teendők fontos és lelkiisme­retes végzése nem képezi teljes megnyugvás­sal elfogadható biztosítékát a közrendnek és bátorságnak; ehhez a helyi viszonyok és a személyek ismeretének oly terjedelme és ala­possága is szükséges, melynek csak­is huza­mosabb időn át szerzett gyakorlat útján lehet birtokába jutni, s épen a vagyon és életbiz­tonság s a közrend zavartalan fentarthatása érdekében áll, hogy az e téren már szerzett tapasztalatok a választás esélyei folytán a közérdek nagy hátrányára holt tőkévé ne váljanak. Épen a rendőrfőnöki állás az, mely­nek teendői lelkiismeretes teljesítése közben, az illető tisztviselő igen gyakran jó összeüt­közésbe a magánérdekekkel, mely összeütkö­zések a tisztújítások alkalmával a közügy nagy hátrányára akként nyilatkoznak utó­hatásukban, hogy a legszakképzettebb, leg­alkalmasabb egyén elejtetik. A­mi pedig az egészségügyi személyzet állandósítását illeti, szembeszökő, hogy a törvényhatósági köz­egészségügyi szolgálat nemcsak orvosi tudo­mányos minősítést, hanem administratív jár­tasságot is követel — a­miből önként követ­kezik, hogy a törvényhatósági közegészség­­ügy kezelése sokkal biztosabban lesz elhe­lyezve oly egyének kezébe, kik az időszaki választások esélyeinek kitéve nincsenek. Lényeges reform, — s jól tudjuk, hogy pro és contra éles vitákra fog alkalmat szol­gáltatni — a javaslatnak azon szakasza, mely az állandó választmányok elnöki teendőinek teljesitését a főispánra bízza. Az 1870 : XLII. t. ez. 44-ik § a szerint az állandó választmánynak, mely az önkor­mányzat fontosabb ügyeinek tárgyalását ké­szíti elő — elnöke az alispán. Ezentúl ezen nagyfontosságú választmányban a főispán elnököl, és csak ennek akadályoztatása ese­tén az alispán. Ezen lényeges módosítást, a főispáni jog- és hatáskörben beállott azon változás indokolja és követeli, hogy mint már fentebb mondatott, a főispánok ezentúl köz­hivatali teendők végzésére lesznek kötelezve s ebből kifolyólag kötelességük mindazt ellen­őrizni és felügyelni, ami a törvényhatósági administratió körében történik és előfordul. Ennek pedig csak az esetben képesek megfe­lelni, ha a törvényhatósági közigazgatás ösz­­szes ügymenetének minden mozzanatairól, állandó és idejében való közvetlen tudomást szerezhetnek, amire nézve az, hogy a közgyű­lési tárgyalásokat előkészítő állandó választ­mány tanácskozásait ők vezessék,­­ a legelső s elengedhetlen feltétel. Szinte előre látjuk, hogy a javaslat ezen rendelkezése, a korlátozatlan önkormányzat hívei táborában az önkormányzat elleni me­rész támadásképen fog feltüntettetni,­­ de a ki tudja, hogy az állandó választmány csak javaslatot tesz, és érdemileg nem végez s nem intéz el semmit, s hogy a közgyűlés a vá­lasztmány javaslataival igen számos esetben ellenkezőt határoz, — s ezen joga jövőre is teljes éppségben fennáll, — az abban, hogy a javaslat a közigazgatás jósága érdekében még ezen terhes provinciával is megterhelte a fő­ispánokat, bizonyára nem fogja árnyékát sem látni az autonómia megsértésének. Azzal, hogy az alispán és polgármester a kisebb mérvű hivatali hanyagság és enge­detlenség eseteiben, a hosszadalmasság miatt néha czélra nem vezető fegyelmi eljárás mel­lőzésével, rendbírságok alkalmazására hatal­­maztatik fel, — évek óta és az ország majd­nem minden megyéjéből ismételve hangozta­tott közodat nyer teljesülést. A törvényhatósági nyugdíjintézetek álta­lánosan kötelező életbe léptetése iránti ren­delkezéseknek a javaslatba felvételét, az azok­nak alapul szolgáló általános emberiségi szempontokon kívül, még a tövényhatóságok egy részének ama szűkkeblű indolenciája is indokolja, melyen a belügyminiszter ama ne­mes törekvése, hogy a törvényhatóságok — önként — kényszerítés nélkül nyugdíjintéze­tek létesítéséről gondoskodjanak, hajótörést szenvedett. Áttérve a községek rendezéséről szóló javaslatra, —­ltalánosságban ez is inkább he­lyesbítésekkel foglalkozik s a gyakorlati élet rendén felmerült hiányok pótlását s azon in­dokolt igények kielégítését czélozza, melyek — a sajtó és a törvényhatóságok részéről is­mételten kifejeztettek. A község és a felettes hatóságok közötti viszonyt a javaslat igen czélszerűen szabá­lyozza, gondoskodik a községi vagyon védel­­mezéséről, megmentéséről,­­ biztosítja azt, hogy a községi elöljáró választásoknál oly befolyások, melyek a közjót évekre kihatólag károsíthatják, ne érvényesülhessenek. Kima­­gaslóbb részei még a javaslatnak azon szaka­szai, melyek az illetőségre vonatkozó rendel­kezéseket, az állampolgárságról szóló törvény rendelkezéseivel összhangba hozzák — s azok, melyek a községi jegyzők és elöljárók elleni fegyelmi eljárást, — ugyanazon irányelvek szem előtt tartásával, melyek az 1876. VII. t. ez. módosítása iránti javaslat szerkesztésé­nél alapul szolgáltak, — szabályozzák. A­mi a közigazgatási tisztviselők elleni fegyelmi eljárást szabályozó 1876. VII. t. ez. módosításáról szóló törvényjavaslatot illeti, ebben határozott haladást látunk és üdvöz­lünk. Míg egyfelől gondoskodik a javaslat arról, hogy a hivatalától felfüggesztett tiszt­viselő bizonyos méltányos ellátásban része­­síttessék — s a­mennyiben ügye felmentéssel végződött — fizetésének visszatartott részlete részére kiszolgáltattassék, másfelőtt az iránt is megfelelően intézkedik, hogy a vétkes tiszt­viselő ellen a büntetés kellő szigora alkalmaz­tassák s a vád érdeke ne csak a főispán, ha­nem az erre hivatalból kötelezett tiszti ügyész által is képviselve legyen. Különösen üdvösnek találjuk a törvény Színház. Nemzeti színház. »A sötét pont,a dráma 3 felvonásban, írta C­s­i­k­y Gergely, színre került először nov. 20-án. Tegnapi rövid tudósításunkban jeleztük Csiky Gergely új darabjának jelentékeny sikerét, megje­gyezvén azt is, hogy a dráma harmadik felvonása kevésbbé hatott mint az első és második. Igen természetes, hogy mai bővebb fejtegeté­sünkben első­sorban arra a főkérdésre kellene felel­nünk, hogy hát mért nem hatott az a harmadik felvonás ? Mielőtt ezt megtennék és pedig megtennék azon nyílt őszinteséggel és szigorú tárgyilagossággal, mely bennünket a vélemény nyilvánításában mindig vezetett, ugyanezen őszinteség és tárgyilagosság kö­vetelésének felelünk meg, midőn készségesen kijelent­jük, hogy örömmel üdvözöljük Csiky Gergelyt a drá­­maírás azon új terén, melyre e darabjával helyezke­dett. Értjük a nagy lélektani problémák fejtegetésé­nek terét. Eddigelé Csiky különös előszeretettel a köznapi élet megragadó külső eseményeit festette. Legtöbb darabjában, — és ha kezdő műveit és magasabb röptű »szérá«-ját külön választjuk, mondhatnók, minden egyéb művében,­­ a polgári élet szomorú és víg részleteit, komolyabb és derültebb alakjait állította színpadra; több vagy kevesebb szerencsével, igazsággal és ízléssel, amint inspiratiója engedé és követelé. Ez újabb alkalommal azonban az élet külső jelenségeinek tarka világából visszavonult a lélek benső országába, a psychológiai problémák nagy és csodálatos terére. Hogy a magasabb rendű tárgyak, melyek az írónak e téren kínálkoznak, jobban megfelelnek Csiky Gergely kiváló tehetségének és inkább megérdemlik, hogy az előkelő író velük foglalkozzék , azt senki sem fogja tagadni. De a­ki a tegnap színre került új da­rabot ismeri, készségesen meg fogja engedni azt is, hogy Csiky mint drámairó elég erős, eléggé tapasz­talt és elég ügyes arra, hogy az ily nagyfontosságú tárgyakkal, melyek a drámairás legfelsőbb osztályza­tába tartoznak, sikeresen foglalkozzék.­­ És ez képezi Csikyre nézve a tegnapi est leg-­­­főbb és legörvendetesebb eredményét, bátran mond-­­ hatjuk, a tegnapi est diadalát. Ne értsék e megjegyzésünket úgy, mintha nem volnának kifogásaink e dráma ellen. Vannak. És pe­dig igen nyomósak. Jeleztük azokat azon megfigye­lésünkben, hogy a harmadik felvonás gyöngébb, és bővebben is elő fogjuk őket adni a következőkben. De ellenvetéseinknek nem lesz és nem is lehet az a súlya, hogy az írónak jelentékeny érdemét, mely a nagyobbszerű, sőt első rendű feladat választásában rejlik, csökkentsék vagy pláne megsemmisítsék. Ezt előre kívántuk jelezni. És most lássunk a taglalás munkájához.------­írónk a következő feladatot tűzte maga elé: Ki lesz fejtendő, hogy egy nemes és tiszta lelkű leány, ki gonosz emberek által bűnös czélokra fel­használtatván, egy ember halálát okozta, és ki elkö­vetett bűnének teljes tudatában is van, miképpen bírható rá arra, hogy áldozata öcscséhez, kit rajon­­góan szeret, nőül menjen. És ki lesz fejtendő ez után, hogy ez a leány érdemel-e bűnhődést és ha igen, milyet ? E thesisre vetett első tekintet meggyőz ben­nünket kettős voltáról. Első fele a körül forog, hogy a leány miként egyez bele a házasságba; másik fele a leányra várakozó igazságszolgáltatást tár­­gyalja. Tagadhatatlan, hogy a két tárgy szorosan függ össze egymással; hogy a második az elsőből termé­szetesen folyik, és hogy a kettő csakis egymással egybekötve gondolható. De tagadhatatlan az is, hogy ez anyag kettős természetű. És világos ennélfogva, hogy az író művészetére vár a feladat, e kettős ter­mészetet megszüntetni, a tárgyat teljesen egységessé tenni, és e­g­y tárgygyá összeolvasztani. Mert a dráma csak egy tárgy körül foroghat. Ez régi szabály, me­lyet Aristoteles először formulázott, és azóta kétezer éves gyakorlat szentesített. És most engedjük előre az írót. Beszéljen ő! így szól: Albi Vincze bankár felnevelte unokahugát Lí­diát, ki igéző szép és tiszta becsületű leány volt. A gonosz lelkű pénzsóvár bankár rábírta az ártatlan leányt, hogy kaczérság által hálójába kerítse Kézdi­­ Andort, a hadügyi minisztérium titkárát, és tőle el i­s csalja bizonyos végvárak tervrajzát, melyet aztán a bankár eladott egy külföldi kormánynak. Kézdi An­dor mikor árulása kiderült, főbe lőtte magát. Ez föl­ébresztette a leányt a mámorból, melyben nagybátyja rábeszélései ringatták volt. És mikor Albi még azt is követelte, hogy Lidia menjen nőül Albi czinkosához, Láng­ Endréhez, a leány, kinek lelke úgyis tele volt undorral és megbánással, elhagyta bátyja házát és régi barátjához, Makári ügyvédhez menekült. Bátyja és kérője itt is fölkeresik, és határozott vonakodásából kisütik, hogy Lidia szerelmes és ezért nem akar nőül menni Endréhez. Ez igaz is. Lidia rajongóan szereti Balkányi Bélát, kivel csak néhány­szor beszélt, de kitől szíve többé meg nem válhatik. Midőn Albi és Endre fenyegetődzve távoztak, jó Béla és megkéri Lidia kezét. Lidia Bélát is visszautasítja. Ő tudja, hogy mit vétett; egy ember halála, egy pisz­kos árulásban való segédkezés nyomja lelkét: ő becsü­letes ember neje többé nem lehet. Béla rimánkodik. Hasztalant Lidia azzal távozik, hogy soha-soha Béla neje nem lesz. El is rejtőzik előle egy városligeti nyaraló magányában. De Béla felkeresi imádottját és ennek újabb vonakodása után megvallja, hogy az ő nevének fénye sem érintetlen. Ő ama Kézdy Andor — Bal­kányi Kézdy Andor — öcscse, ki a vártervek árulásá­ban látszik bűnösnek és főbe lőtte magát. Ezért nem viseli Béla többé a Kézdi nevet, hanem csak a Bal­kányi előnevet. E vallomás a legmagasabb fokra viszi Lidia ré­mületét. Hogyan ? Ő legyen Kézdi Béla neje ? Ő, ki Kézdi Andort halálba kergeté? Soha! So­ha ! Ekkor Béla, e megmagyarázhatatlan makacs­sággal szemben, kijelenti, hogy véget vet életének, ha Lidia nem enged. »Nem, nem! Ezt nem!« kiáltja Lidia az őrüléssel határos paroxismusá­­ban: — »ezt ne mond! Szeretlek! Imádlak!« És a boldog ifjúnak nyakába borul. E perezben érkezik Makári az ügyvéd és Béla bemutatja Lídiát, mint je­gyesét. Béla azonnal akar nősülni. Még az órában. »Nem, nem még !« cseng Lidia, ki még mindig re­méli, hogy szabadulhat kínos helyzetéből. De Béla nem enged. A többiek is mindnyájan rimánkodnak Lídiának, ki vonakodásának okát nem mondhatja. Kérik, rábeszélik, unszolják , és lelke hátterében ott áll Béla rémséges fenyegetése, hogy öngyilkossá lesz. »Tehát mindkettőnek én okozzam halálát!« kiált fel

Next