Nemzet, 1885. november (4. évfolyam, 1137-1166. szám)

1885-11-08 / 1144. szám

SzinuonKrasza: E­erenczsek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet, A lap szellemi részát illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1144. (307.) szám. Reggeli kiadás_____ Budapest, 1885. Vasárnap, november 8. IV. évf folyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .. .. ..................................... 2 frt. 3 hónapra .. .. ,, .. .. ..................... *> » 6 hónapra ......... ,, .. ,, .................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám 4 kr. Budapest, november 7. Nevezetes átalakuláson mennek keresztül legújabban Anglia pártviszonyai. Amidőn Gladstone távozott a kormányról, ezt mintegy önként tette. Többsége volt, a conservativek tényleg kisebbségben voltak. Ezek nem a vállalkozhattak másként a kormányra, mint oly pactum alapján, hogy a liberális vezér a választások befejezéséig nem intéz ellenük tá­madást. Gladstone volt az úr: a conservativek csak az ő kegyelméből kormányozhattak. Az agg államférfinak bizonyos elégtétele rejlett abban, hogy ő megy, mert akar menni, s hogy v­i­s­z­a­t­é­r, mihelyt neki tetszeni fog. Nem annyira a parlament, mint inkább az ország pártviszonyai adhatták Gladstonenak e biztosságot. A liberális-radicális párt, a par­lamentben is többséget képezett, igaz, de a par­lamenti pártok elkopnak, Gladstone többsége is jelelentékenyen leolvadt. Annál szilárdab­bak voltak azonban a párt­keretek az or­szágban. A liberálisok és radicálisok büszkén hi­vatkozhattak rá, hogy a nemzet nagy több­sége mellettük van. Legalább egy tuc­at vá­lasztás próbálta ezt ki, mert félszázad elfor­­gása alatt, az átalános választásoknál a con­servativek csak is kétszer voltak képesek többséget kivívni. Kormányra jutásuk, rende­sen a parlamentben aratott győzelmük és nem a választók akaratának következmé­nye volt. Gladstone ily tapasztalatokra támasz­kodva, nyugodtan vonulhatott »pár hónapra« vissza. Félelem nélkül ígérhette meg, hogy a választásokig nem iparkodik megdönteni a conservativ cabinetet. Hiszen a választások a küszöbön álltak, a conservativek pünkösti ki­rályságának tehát csakhamar vége lesz, gon­­dolható. De időközben átalakulás kezdődött az angol közvéleményben, a conservativek ja­vára és a liberálisok hátrányára. Gladstone ugyanis nem számolt két té­nyezővel, mely az átalakulást létesítette. Nem a liberálisok és radicálisok közti szakadást értjük. Ha a conservativek a választásoknál győznek, kétségkívül ennek is befolyása lesz a radicális-liberális tábor vereségére. Ez azonban nem hatott volna átalakítólag az angol közvéleményre. Más két factor működött elhatározólag. Az első a keleti válság, mely időközben ki­tört. Az angol közvélemény, válságos idők­ben inkább megbízik az oroszellenes conser­­vativekben, mint az oroszbarát radicálisok­­ban. Ezt azonban korántsem szabad az angol nemzet harczias hangulatának jele gyanánt tekinteni. Az angol közvéleményt mindennek inkább lehet tartani, csak harczkeresőnek és vérszomjazónak nem. Anglia csakis Indiáért fog, ha kell, verekedni; a balkáni alakulá­sok miatt aligha húzza ki kardját, akár libe­rális, akár conservativ lesz a kormánya. Ezt politikai axióma gyanánt lehet tekinteni. És mégis nagy különbség van a keleti válságok idején akko­r, ha conservativ, vagy liberális kabinet áll Angliában az ügyek élén. Conservativ kormány, ha a beavatkozás­tól tartózkodnék is, semmi esetre sem czimbo­­ráskodnék a porta ellen, hanem a conserva­­tiv irányt támogatná legalább erkölcsileg. És ez is valami. Mindenesetre oly körülmény, hogy mi conservativ cabineteket óhajtunk Angliának. De nagy tévedés volna az angol közvé­lemény átalakulását csak ennek, vagy akár főleg ennek tulajdonítani. Gladstone nem számolt nemcsak a keleti válsággal, hanem a szárazföldi conservativ áramlattal sem, mely már Francziaországba is betört. Ez a sajnos áramlat Németországban keletkezve, onnét mindig fogyó intensivitással tovább terjeszkedve, lassanként eljutott a leg­­liberiálisabb államokba is. Belgiumban cleri­­cális kormányt tett a szabadelvű cabinet he­lyére, Francziaországban monarchicus, Ausz­triában nemzetiségi törekvések alakjában nyi­latkozott. íme, végre elhatolt, b£r egészen gyenge rezgése Angliába is. Egy lágy hulláma át tu­dott csapni a Manche csatornán. Tehát a korszellem az, melyre Gladstone nem terjesztette ki figyelmét. Azon szellem, mely behatol mindenüvé, a legelzártabb he­lyekre is, mint a levegő. Azon szellem, mely a radicális tendentiákra nézve éppen nem ked­vező, — sőt fájdalom — ellenséges a libera­­lizmus irányában is. A tudós volt premier pedig tudhatta volna, hogy az eszmeáramlatok a Calais-en át kicserélik egymást, mint ugyanott nagy váltójuk van a tengeráramlatoknak. Anglia szelleme, az encyclopedisták, s különösen Montesquieu óta nagy hatást gyakorolt a continensre, viszont a continens is reagált Angliára. Igaz, hogy a szárazföldi viszonyok Angliára sohasem hatottak annyira, hogy a szabadságot megdöntötték volna. A Parla­mentarismus, a Habeas Corpus Acta, a köz­ös egyéni szabadság minden garantiája épség­ben maradt Angliában a bécsi congressus után s a Metternich-féle stabilismus idejében is. De a Liverpool és Eldon-kabinetek akkor is az idők jelét képezték angol földön, vagy­is a szárazföld szelleme még nagyobb mérv­ben áttört a csatornán, mint jelenleg. Ha Gladstone erre gondol, úgy sem nem hagyta volna el helyét a biztos vissza­térés tudatában vagy egyátalán nem hagyta volna el, így valószínűleg az fog történni vele, hogy majd kénytelen lesz jó képet csi­nálni a rosz játékhoz. S nem lehetetlen,hogy a választások a con­­servativeknek­ fogják adni a többséget. Az utolsó félszázadban most harmadszor, Gladsto­ne pedig el fog menni falusi magányába, Homer- vagy biblia-fordításokkal foglalkozni. Ehhez jobban is ért , maradandóbb hasznot is szerez általuk a világnak, mint külpolitikája által. A liberalismus ügyét pedig, melyet An­gliában különben sem fenyeget veszély, más és tán erősebb kezek karolják fel. Talán oly kezek, melyek nem fogják azt szerencsétlen vagy épen hóbortos külpolitikával kompro­­mittálni. BELFÖLD, Budapest, nov. 7. (A magyar delega­­tió külügyi albizottságának jelen­­t­é­s­e.) Lapunk más helyén közöljük a jelen­tést, melyet a magyar delegatio külügyi al­bizottsága, előadójának, dr. Fálk Miksának indítványára ma elfogadott. A jelentés — hivatkozva a helyzet függő voltára és a mi­niszter nyilatkozataiban ennek folytán jelent­kezett tartózkodásra — szintén tartózkodik végleges ítélet mondásától, de bizalmat fejez ki a miniszternek — eddigi működése által igazolt — jóakarata, ügyessége és erélye iránt. Constatáljuk, hogy az albizottság is azt a magyarázatot adja egyébként a miniszter nyilatkozatainak, hogy politikánk megbízha­tónak bizonyult alapja — szövetségünk Né­metországgal — az Oroszországhoz létesített barátságos viszony által nem változott; consta­táljuk,hogy ez utóbbi viszonynak — érdekeink megóvása melletti — fentartása a bizottság óhajtásával is találkozik; s constatáljuk, hogy a keleti eseményekre vonatkozólag a bi­zottság a status quora való törekvést szin­tén helyesli, föltéve, hogy az békés után, mindenesetre pedig bármely, erre szer­ződésileg nem jogosult hatalom beavat­kozása nélkül el lesz érhető. Arra az esetre, ha ez nem történnék meg, az albi­zottság hangsúlyozza azok érdekeinek szem­mel tartását, kik a kívánataikat a szerződés iránti tiszteletnek eddigelé legálisan aláren­delték.« Olvasóink láthatják ebből, hogy a magyar delegatio külügyi albizottsága által elfoglalt álláspont — azzal a reservatával, mely a maihoz hasonló critikus helyzetben nem csak érthető, hanem szinte elkerülhetet­len — teljesen azon az alapon áll, melyen külügyi politikánk eddig mozgott, s míg egy­részt körülírja, mennyire ragaszkodik ahoz, hogy még a berlini szerződés hely­reállításának jogc­íme alatt se foglalhasson újra szerződések el­lenére positiót a Balkán-fé­l­szige­­ten az orosz katonai uralom; más­részt megtalálja a helyes formát annak kije­lentésére , hogy az Oroszországgal való viszony fentartását az általános érvényű nemzetközi szerződések keretében kívána­tosnak véli. A bizottság nyilatkozatát a ke­leti helyzetre, a status quo fentartására, s ennek nem sikerülte esetén a szerződéseket tiszteletben tartó elemek érdekeinek számba­vételére vonatkozólag szintén csak helyesel­hetjük, s azt véljük: ezekben a pontokban ki van fejezve a politikai irány, melyet a mon­archia — távol a kalandok és összeütközések keresésétől, de távol bármely érdeke, s a Bal­kánon foglalt hatalmi állása minden feláldo­zásától is — a jövő fejleményeihez képest követni fog. Budapest, nov. 7. (A kiállítás zárszá­madása.) Az országos kiállítási bizottság M­a­tr­n­k­o­v­i­c­s Sándor elnöklete alatt ülést tartott, melyen a kiállítás elnöke hosszabb beszédben vázolta az éppen befejezéshez juttatott nemzeti mű képét. A kiállítás látogatóinak számára vonatkozólag előterjesztett táblázatból, melyből már tegnap és teg­napelőtt pár érdekes adatot közöltünk — a bizottság azon meggyőződést merítette, hogy kiállításunkat l­á­­togatottság tekintetében az utolsó években tar­tott kiállítások egyike sem szárnyalta túl és hogy az elért eredmény mindenesetre kielégítő és a táplált vá­rakozást messze fölülmúlónak nevezhető. Ezután az elnök főbb összegekben a kiállí­tás pénzbeli eredményét terjeszti elő. No­vember 5-ig tettek a bevételek 2.996,000 forintot, a kiadások 2.901,000 frtot. Rendelkezésre állott te­hát 95,000 frt készpénz. A fentebbi kiadásból azonban határozottan idegen pénz jellegével kir. 250000 frt, ugyanis 100,000 frt kiadatott a kiállítási főnyere­ményre 150,000 frt nyeremény­tárgyak vásárlására 7­5,000 frtot a kormány külön rendelkezésére bocsá­tott a kiállítási bizottságnak az állatkiállítások ren­dezésére, 15,000 frt fordittatott a pénzintézetek pa­vilonjára, 10,000 frtot tett ki Lindheim Ernő ado­mánya, mely szegényebb iparosoknak osztatott ki, hogy a kiállítást meglátogathassák. Ezen összesen 350.000 frtot tevő átfutó tételeket elkülönítve a kiál­lítás bevételei és kiadásaitól, marad mint tényleges kiállítási kiadás 2.551.000 frt. Ezen összegből köl­csön útján fedeztetett 1.500,000 frt. A kormány ugyanis eredetileg adott 400,000 frtot, az országos banktól június hóban felvétetett 500,000 forint, a kormány másodízben rendelkezésre bocsátott 600,000 forin­tot. A kiállítási bizottság a nyár folytán még egy 350,000 frtos ideiglenes kölcsönműveletet csinált az országos bankkal, de e lebegő adósság csakhamar törlesztetett, így tehát a meglevő pénzkészletet a köl­csön útján fedezett összegből levonjuk 1.404,246 frtot tesz ki a bruttó hiány. E hiánynyal szemben áll először is 920,000 frt, mely az állandó épületekre, feltöltési munkála­tokra s befektetésekre fordíttatott, továbbá 200,000 ft, melybe a leltár (szekrények s mindennemű más fel­­szerelési tárgyak) került. A hiány tehát nettó 300,000 frtot tesz ki. Vannak azonban a kiállításnak egy­felől még tetemes activ követelései másfelől lesz­nek még kiadásai is. Az activ követelések kö­vetkezők : a sorsolási üzletből még kün van 25.000 frt, a kiállítók díjaiból 200.000 frt, a még szükséges kiadások ellenben kerek számban 100.000 frtra tehetők. Valószínű tehát, hogy az orsz. kiállítás a véglebonyolítás után 1.200.000—1.300.000 pénzdeficittel fog lezáródni, mely deficit, részben fedezetét ta­lálja a kiállítási állandó építkezések és a leltár ér­tékében. Az elnök ezután egy zárszámadási bizottság kiküldését indítványozta, melynek hivatása lesz meg­állapítani mindenekelőtt a kiállítás zárszámadásának keretét s azután vizsgálat tárgyává tenni magukat az egyes számadásokat. E bizotttság tagjaiul megválasz­tottak: W­e­k­erle Sándor min. tanácsos, Hegedűs Sándor, Wahrmann Mór, Helfy Ignácz, Léderer Sándor s a főváros részéről Gerlóczy Károly alpol­gármester és Királyi Pál. Végül kijelöltettek azon tagok, kik a fővárossal folytatandó tárgyalások czéljából alakítandó vegyes bizottságban részt fognak venni, ugyanis a kiállítás elnökén, alelnökén és igazgatóján kívül Jekelfalussy A NEMZET TÁRCZÁJA. November 7. Színház. Nemzeti színház. „Segliére kisasszonyvígjáték 4 felvonás­ban ; irta Jules Man­deau, fordította Brassai Sá­muel ; új betanulással színre került november 6-án. Akik a drámai hatás nagy problémája iránt ér-­­­deklődnek, igen becses tapasztalatot tehettek »Leg- I­liére kisasszony« előadása alatt a nemzeti színházban.­­ Két nagy fontosságú észleletre kínálkozott alkalmuk. Az egyik azt bizonyíta, hogy a kor speciális viszonyaihoz igen szűken simuló darab csakhamar elavul és értelemre a közönségnél alig talál. A másik viszont a mellett látszik tanúskodni, hogy még az ilyen darabot is megmenthetik a tárgy általánosabb természetű részletei és az író mű­vészete, hogyha műformulája még mindig kedvelt, vagy legalább még mindig elfogadott, elismert a ké­sőbbi kor közönségénél. Ez első tekintetre egymásnak ellenmondó, vég­eredményben azonban teljesen megegyező két tétel híven fejezi ki a hangulatot, mely az estén át a kö­zönség körében uralkodott. Tegnapi rövid tudósításunkban jeleztük, hogy a darab első felét feltűnő hidegen fogadták, és hogy ké­sőbb a hangulat épp ellenkező irányba csapott át, fel­melegedett, lángot vetett és a derültség nagyfokú hő­mérsékletével áraszta be az egész termet. E változás rendkívül érdekes és fölötte tanúsá­­gos volt; a hirtelenség pedig, melylyel elkövetkezett, és különösen a perez, melyben határozottan észlel­­hetővé vált, kiváló jelentőséget kölcsönzött neki — a criticára nézve. Mily meglepő evolutio! Egy jelenet, néhány percz, egy-két rövid phrázis tartama alatt! A második felvonás után egyik criticus colle­­gám azzal kel föl zártszékéről, hogy: »e­z­­ sem volt érdemes a könyvtár porából exhumálni« ; egy finom és megbízható ízlésű abomnensnő pedig páholyában azzal fogadott, hogy: »ehhez küldött ön engem a színházba ? e­z­t mondja ön jó darabnak ; ennél még az őszi eső sem unalmasabb. Nagyképp újságíró úr, ön kopott traditiókból meríti ítéletét«. És volt egy szellemességéről ismeretes fiatal képviselő, ki iga­zolni akarván a darab első fele után táplált vélemé­nyét, még a végén is ezt suga: »Mily inconsequens darab«! Azt látszék követelni, hogy a színdarab bírjon bizonyos jellemszilárdsággal. És ha elején nem tetszik, akkor végén is rossz legyen. Ne paczkázzék az embernek már megalakult véleményével. És ami legkülönösebb a dologban : mindenki­nek igaza volt. Mindenki épp annyi joggal duzzogott előbb, mint amily helyes érzéstől vezettetve tapsolt később. Mert hát hogy ne unatkozzék az ember! Föl­szál a függöny, és kilép egy öreg marquis, az »ancien régime« hirhedett méltóságteljes nulláinak egyik teli­vér példányképe. Pöffeszkedő, gőgös, önző, de oly sze­­retetreméltóan ostoba, és lelke alapjában oly becsüle­tes, hogy az ember alig tudja, hová legyen vele. E félszeg ember, oly naiv, bárgyúsága oly őszinte, hogy majdnem megható. De hát mi ez ? Micsoda em­ber ez ? Mi nem ismerünk ilyet. A darab realisticus keretben látszik mozgani, és mi egyik főalakjában semmi realitásnak képét föl nem lelhetjük. Korunk­ban a buták kiállhatatlanok, az önzők pedig gazem­berek. És ime egy ostoba önző, ki rokonszenvünket keresi és a hova-tova meg is nyeri. Ez absurdum! Aztán feltárnak előttünk egy történetet, mely­ben egy becsületes bérlő a nagy forradalom alatt külföldre szökött földesur jószágait drága pénzen megvette a forradalmi fiscustól, és később, mikor a marquis a királyi trón restauratiója után haza jő, az egész nagy jószágot, kétségbe vonhatatlan jogos tu­lajdonát, egyszerűen átengedi a volt földesurnak, egy krajczár kárpótlás, egy máknyi bála igénye nélkül. Egyszerűen jószívűségből, a régi nemesség iránti de­­ferentiából, a földesurhoz való jobbágyi ragaszkodás­ból. Az »úr« bele­ül a jószágba, kezd vadászni, ha­lászni, agarászni, mint régente tévé; élvezi az úri éle­tet more patria, míg végre a bérlő fia, Napoleon egyik vitéz katonája, kinek holthirét keltették, haza jő Oroszországból és­­ visszaköveteli atyja örökségét. Mert hát a jó bérlő azóta már meg is halt. Mi ez ? Micsoda történet ez ? Mily ismeretlen, ködállományú rémek ezek, melyek szemünk előtt mo­zognak ? És micsoda bölcső mellé való mese ez, me­lyet itt fülünk hallatára elmondanak ? Jobbágyi ra­gaszkodás ! Ősi respectus! Bérlő, ki nem kér bérelen­gedést, hanem egy milliót ajándékoz a kopott földes­­urnak ! Ujujuj! Fogjátok kissé monoklimat, hadd ne­vessek ! A földesur .... a bérlő .... a millió .... meg a napóleoni hős, ki hat évig Szibériában a hó alatt feküdt! Kérek egy villámvonat-j­egyet Irkuczkig! .... Ez darab ? .... Ez egy kőkeménységű zsem­lye, melyet az ember csak Lindewiesében tud lenyel­ni , és ott is csak orvos jelenléte alatt!.. . Absurdum! És mégis, uraim, ez a darab igen híres darab, joggal híres. Akár­hogy szólalnak fel ellene; akár­hogy persiflálják: ez igen jó darab, és a maga korá­ban kitűnő darab is volt. Igen is, kitűnő darab. Mert akkor, midőn Sandeau e darabot megírta, az ilyen bárgyú, önhitt, félszeg, de jóhiszemű marquis-k, még itt-ott léteztek ; mindenki ismerte őket a legkö­zelebb múltból; ilyen történeteket pedig százával hallhatott az ember Francziaországban beszélni. A legszavahihetőbb emberek kezeskedtek igaz voltukért. De nem is kételkedett senki bennük. A mar­quis-k valóban ostobák voltak és becsületesek; a bérlők is ostobák voltak és jószívűek; Na­póleon katonái pedig valóban csak évek múltán szállingóztak haza Oroszországból, mert akkor még nem volt villám­vonat. Ez az egész történet nemcsak lehetséges volt, hanem még a valóságnak is színét vi­selte és mindenkinek lelkében élt. Sandeau pedig, mi­dőn e darabot megírta, meg akarta mutatni a fran­­cziáknak, hogy mikép békülhet ki a régi tönkrejutott monarchicus nemesség a bonapartismussal és a nagy forradalom minden imposáns következményével. Meg akarta mutatni, hogy mikép ereszkedhetik le a meddő életű, rátartós Faubourg Saint-Germain a munkás, becsületes és széplelkű bourgeoisie-hoz. A vígjáték formáját használta, hogy demonstratióját kellemessé tegye, a minthogy mások a komoly dráma formáját választák, hogy bizonyításukat meggyőzővé tegyék. Hiszen az egész neo-romantikus iskola ezen a tételen rágódott. George Sand, Augier, Feuillet, az ötvenes évek minden híres írója valami formában megmérkőzött e tétellel. És azóta is folyton feszege­tik e problémát. Ohnet még mai nap is jóformán e thesisből él. A »Martre de forget, a »Grande Mar­­miére* ! De hát nem is csodálhatni, hogy a probléma oly hosszú előéletű. A tárgy még mindig él, tehát a the­sis is mindig fönáll. A nagy revolutió egyszerre vakí­tóan bevilágította az egész emberiséget, rémületet keltve az igazságtalanság minden körében, minden zugában. A revolutió megteremtő institutióit, de nem térítette meg azokat, kik benne veszteséget szenved­tek. Csak legyőzte elleneit, de nem győzte meg őket. Ezek tehát folyton áskálódnak a forradalom vívmá­nyai ellen. És ha nem is bírnak velük, ki nem békül­­nek velük. Az államok a forradalom alapján állnak, a társadalom nem. És az állam és társadalom között fenálló eme különbséget tárgyalják, bolygatják, fe­szegetik folyton a dráma­írók. Sandeau sem tett egyebet. — Igen ám , de az ő tárgya oly idegenszerű, oly élettelen, hogy alig veszi észre benne az ember a nagy tendentiát, az emberiségnek százados praeoc­­cupátióját. Idegenszerű ! Élettelen! Mikor Sandeau darab­­j­át megírta, nem volt idegenszerű, nem volt élettelen. És lesz idő, a­mikor Obnet-nak koakszot készítő és ho­mokot bányázó alakjai is épp oly élettelenek és idegen­­szerűek lesznek, mint ma a Néva partjáról haza ke­rülő huszárkapitány. Ez sorsa minden olyan iránydarabnak, mely na­gyon is közel simul a kor viszonyaihoz, speciális aprólékosságaihoz és múló jelenségeihez. Van ám más formája is a dolognak. Olyan tud­­nillik, mely inkább az eszmére fektet súlyt és kevésbé gondozza a kor külsőségeit és véletlenségeit. Akarnak egy fényes példát ? Íme Molierenek két darabja: »Les Précieuses ridicules« és »Les Femmes savantes«. Mindkettőnek tárgya majdnem azonos. Az első a kornak inkább külső képét adja és f­el van feledve ; a másik inkább a korban élt egy eszmére támaszkodik és a műsorunk egyik gyöngye, Sandeau darabja, meg kell vallanunk, első felé­ben az előbb említett kategóriába tartozik , és ezért hogy hidegen, ezért untat. De várjanak csak kissé! Ám emelkedik a füg­göny, kezdődik a harmadik felvonás. A földbirtok és a kastély körül forgó perpatvar hallgat, elnyugodott kissé. Kilép Bernard, a hazatért Bonaparte-katona, és Helén, a marquis angyaljósága, tiszta szivű lánya. Ezek szeretik egymást. A bátor katona megszólal és egy édes, gyöngéd érzéssel irt, gyönyörűen dialogizált jelenetben lángoló vallomást tesz legyőzhetetlen szen­vedélyéről a leánynak. Most nézzék a közönséget! Hogy figyel, hogy hallgat visszafojtott lélek­­zettel, hogy ámul és — örvend. ■ Micsoda ? — mond a közönség — itt szeret­nek ? Hisz ez a mi legkedvesebb foglalkozásunk. Ez a mi ügyünk. Ezt már értjük. Ez­ fiesó. Nini, ez a két fiatal szereti egymást. Bravo ! Éljenek a sze­relmesek ! És tapsol lelkesülten, zajosan. Mihály­fi és Csillag Teréz, kik igen szépen ját­szottak, meghajtják magukat. Ah, a szerelem! és az a szép szerelem val­lomás ! E gondolattal, e perezben változik meg a kö­zönség hangulata és véleménye. És e percztől fogva a közönség mindent elfo­gad, mindent megért, mindenben részt vesz, minden iránt érdeklődik. Aminthogy kötekedve visszautasí­totta az avult politikai és magánjogi intrigát, mely az első két felvonást megtölte, épp oly szívesen vesz most már mindent, mert minden közelebbről vagy távolabbról összefüg Helén és Bernard szerelmével. Lám, mily varázsereje van a szerelemnek! Persze, a szerelem nem csupán a bonapartisták és legitimisták ügye; a szerelem az egész világé. A mienk is. A szerelem az emberiségnek nagy és meg­dönthetetlen respublicája. Mindenki belé tartozik, a bonapartista is, a legitimista is. A szerelem mindig souverain. Nem avul el soha. Ifjú, érdekes és szép marad örökké. Igen természetes, hogy a drámában és a szín­padon még az is szükséges, hogy a szerelmet jól ad­ják elő , mert különben nem hiszünk benne. És itt lép aztán közbe a másik varázs, az író művészetének varázsa, mely újabb bilincseket kovácsol lelkünkre. Írónk, kibontakozván száraz tárgyú cselszövé­­nyéből, fiatal hőseinek szenvedélyén maga is fölpezs­­dül. Sokkal élénkebben, tüzesebben fejlődik munkája. A darab egész tempója gyorsabbá lesz; az alakok le­­vetkezik ósdi külsejüket és ez őszinteségük következ­tében közelebb jutnak lelkünkhöz ; a drámai helyzetek meglepőbbek, hatásosabbak, erősebbek; a párbeszéd­ben csak úgy sziporkázik a szellem, és egymást éri a sok comicus megjegyzés, melyek hangos nevetésre fa­kasztanak. Denique a darab nagyban tetszik. Miért ? Mert tárgya ránk nézve érthetővé és rokonszen­vessé lett és mert az író modora, vagyis helyesebben mondva művészi procedúrája ugyanaz, mely még mai napig is dívik nálunk. Az a műeljárás, melyet Sandeau Mad számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Lajos miniszt. tanácsos, Török János főkapitány, Helffy Ignácz, Tormay Béla, Tormay Lajos, Hiero­­nymi Károly, Ybl Miklós, Tisza Lajos gr., Thék And­rás, Burghardt Konrád, Bedő Albert és gr. Andrássy Aladár. Budapest, nov. 7. (Tárgyalások a ko­lozsvári orvostani intézet ügyében.) A kolozsvári boncztani és törvényszéki orvostani intézet vízvezetéki munkálatai tárgyában — mint halljuk még folyvást tartanak a tárgyalások a közok­tatási kormány és Kolozsvár városa között. Az épülő intézetnek múlhatatlan szüksége lesz vízvezetékre, de maga a város is szerencsés lenne, ha e vízveze­ték úgy építtetnék ki, hogy beleillenék a város tervezett vízvezetéki és csatornázási rendszerébe. A város azt óhajtaná, hogy a kormány a saját vízve­zetékére szánt összeget engedje át a város rendel­kezésére, melynek közönsége — saját vízvezetéki és csatornázási munkálatai teljesítésével együtt — az említett intézetbe is felvezettetné a Szamosból a szükséges mennyiségű vizet, és gondoskodna ennek levezetéséről is. A kormány pedig csak arra hajlandó, hogy a felvezető csatornát maga kiépítteti, de kész a levezető csatornát is — a város csatornázási rend­szerének megfelelőleg kiépíttetni, ha a város a költ­séget méltányos törlesztésekben vissza fogja fizetni. Budapest, nov. 7. (Az állami népoktatá­si intézetek az 1884-ki zárszámadásban.) A vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1884-ki zár­számadáshoz benyújtott és a hitel túllépésekről szóló jelentésében a népnevelési szükséglet rovatánál mu­tatkozó 402,001 frt hiteltúllépést a következőleg indokolja: A fokozottabb tevékenység, melylyel az állam a népoktatás fejlesztését évről-évre mindinkább elő­mozdítani igyekezik, az állampénztárt aránylagosan növekedő összeg erejéig veszi igénybe s az évközben felmerülő tetemes szükséglet, egyrészt az előirányzás alkalmával megítélhető nem lévén, másrészben a kiví­vott és kétségtelenül fontos eredmények koc­kázta­­tása nélkül a szükséges összegek utalványozása sem lévén halasztható, a fentebbi nagy túllépés elkerül­­hetlenné vált. Ezen túlkiadás a következőkben találja indo­kolását. Az iskoláztatás hiányainak pótlására és a nép művelődésének emelésére, egyéb fontos állami érdekek biztosítása mellett, legalkalmasabb eszköznek az állami iskoláknak alkalmas helyeken felállítását ismervén, el kellett azt rendelnem minden oly esetben azonnal, midőn a körülmények alapos megfontolása után az iskola létestése a helyi viszonyoknál és a körülmények által létrehozott kényszerhelyzetben elhalasztható nem volt, így az 1884. év folyamán a következő állami elemi iskolák felállítása iránt ren­delkeztem. Torda-aranyos megyében Alsó-, Felső-Szent- Mihályfalván, Mező-Nagycsányban, Topán­falván; Ung megyében Kereknyén, Nagy-Kaposon, Ordarnán, Un­g­váron ; Toron­tál megyében Bánátúj­falun, Czre­­paján, Dollován, Hertelendifalván, Homok­czon, Nagy- Györgyfalván, Uzdinban; Bács-Bodrog megyében Gyurgyevón; Máramaros megyében Borkuton, Bor­sán, Dombón, Mojszénban, Petrován, Ruszpolyánán; Bereg megyében Belső-Hraboniczon, Nagy-Lucskán, Szent-Miklóson, Váralján; Szatmár megyében Nagy- Peleskén, Nagy-Somkuton; Borsod megyében a mis­­kolczi vasúttelepen,Pereczesen; Hont megyében Apát- Maróthon, Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében Alsó-, Felső-Nyáregyházán, Csepelen, Nagy-Tétényben, Puszta - Szent - Mihályon, Szigetcsépen; Ugocsa­­megyében Fanczikán, Nagy - Szőllősön ; Liptó megyében Német-Lipcsén , Nyitra megyében, Ghyme­­sen, Szakolczán, Ozurán; Trencsén megyében Pusz­­kán, Illaván; Fehér megyében Puszta-Zámoron Zala megyében Ráczkanizsán, Orebovcsákon, Gorisi­­czán; Vas megyében Poloniczon; Háromszék megyé­ben Bodolán; Kolozs megyében Csúcsán, Gerővásár­­helyen, Györfalván, Kolozson, Besztercze-Naszód me­

Next