Nemzet, 1886. február (5. évfolyam, 1229-1256. szám)
1886-02-23 / 1251. szám
Szerkesztőség : Ferencesek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. Egyes szám 6 kr. 1251. (54.) szám. Budapest, 1886. Kedd, február 23. V. évi folyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferenceiek-tere, Athenaeum-épület, földszint* Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......................... . . ................... * 3 hónapra ........................................... ® * 6 hónapra ......................................................... ^ * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Budapest, február 22. A bizalmi szavazat, melyet ma a kormány kapott, oly nagy többséget mutatott fel, hogy az ellenzék jónak látta a maga érdekében elállani a követelni szokott névszerinti szavazástól, mely számszerűleg is kitüntette volna gyengeségét. Az ellenzék e nagy veresége egyébiránt már a vitára is előre kivetette árnyékát. A föliratkozott ellenzéki szónokoknak fele letörültette magát a tábláról és a felszólalók között még Ugrón és Apponyi beszédjei sem gyakoroltak mélyebb hatást, akár magukon az ellenzéki padokon. S Ugronnál ez még érthető volt, mert ő ma más hangnemből beszélt mint rendesen. A szenvedélyes és sértő kifejezéseket föltűnőleg háttérbe szorította ma nála a tárgyilagosabb okoskodás. És nem lehetetlen, hogy a ház azon oldalán már ez is elég ok arra, hogy szavai kevesebb viszhangra találjanak. De másrészt az is kétségtelen, hogy abban amit mondott a keleti kérdés minden képzelhető megoldási módját úgy összezavarta, hogy nem csoda, ha nem gyújthatott. Mert igaz, hogy megemlékezett benne a derék török szomszédról, ami még mindig hat bizonyos elemekre, de másrészt beszélt a balkán népek felszabadításáról is, szóval belefutott ugyanabba a sajátságos circulus vitiosusba, amelybe majdnem minden szélső ellenzéki szónok beleesett ennél a kérdésnél, mely legkevésbbé tűri meg a népszerű phrasisokat. De ha értjük is Ugrón beszédének csekélyebb hatását, mert igen szokatlan talajon és szokatlan fegyverekkel harczolt, Apponyi szokott elemében mozoghatott és a hatás nála is igen kis mérvben jelentkezett. Ily nagy fontosságú és minden ellenzéki támadással szemben, hálás téren, minő a külügyi politika, oly feltűnő bágyadtságnak csak egy igazi magyarázata lehet: az ellenzéki álláspontok tarthatatlansága. A magyar nemzet hagyományos politikai józansága talán soha nem nyilatkozott erélyesebben mint ma abban a hidegségben, mely az ellenzéki szónokok törökbarát és oroszellenes nyilatkozatait kisérte. Igen a magyar nemzet rokonszenvezett a törökkel és minden keserűség nélkül ma sem nézhetjük pusztulását. De magyar politikusai még ma a török szomszédság óhajtandó voltáról beszélne mint azt Ugron Gábor tévé, már alig számíthat komoly figyelemre. Az orosszal szemben viszont minden magyar hazafi önkénytelenül visszaemlékezik nemzetünk legújabb történelmének legszomorúbb lapjaira, de olyan politikus, ki minden körülmények közt csak a gyűlölet szaván emlékezik meg az oroszról, hasonlóképen alig számíthat komoly hallgatókra a nemzetnél, mely ezredes történelmének folyamán elég nagy politikai iskolán ment keresztül arra, hogy érdekeit ne az érzelem, hanem a higgadt és elfogulatlan megfontolás szerint mérlegelje. A hármas császári szövetséget igyekeztek ma kisebbíteni az ellenzéki szónokok, de ugyanakkor, midőn a kizárólagos német barátság előnyeit ecsetelték, maguk kisebbítették annak becsét és beszéltek azon kíméletlen kiaknázásról, melyet német oldalról ellenünk folytatnak. Hogy hogyan lehet ily körülmények közt mégis a német szövetség egyedül üdvözítő voltát hirdetni, az valóban megfoghatatlan talány. Azt mondani, hogy a német kormány szabadította ránk a Schulvereint, mikor az egészen távol tartotta magát attól a magyarországi izgatástól, bizonynyal épp oly helytelen, mint ha valaki a német szövetség politikai előnyeit abból akarná megítélni, hogy a német birodalom gazdasági érdekeit nem hajlandó a mienkért feláldozni. De ugyanakkor, midőn valaki mindezt állítja, mégis azt követelni, hogy más üdvöt ne ismerjünk, mint kizárólag a német szövetséget, ez bizonynyal a legmerészebb ellenmondások közé tartozik. Igaz, hogy akik így beszélnek a német szövetségről csak azért ajánlják azt, hogy annak tartama alatt kényünk-kedvünk szerint rendezzük a keleti kérdést. Hát ez igen kedvező lehet a magyar érdekekre nézve. Csak az a kérdés, hogy ily módon értelmezve, ráállanának-e a szövetségre éppen azok, akik nélkül a szövetséget képzelni nem lehet. Mert a vascancellár nem oly gyenge szivű, mint azt némely magyar ellenzéki szónok képzeli, hogy nekünk ily támogatást adjon minden ellenérték nélkül. Az alku kettőn áll és ingyen nem adnak ezen a világon semmit. Aki azt hiszi, hogy monarchiánk találhat oly szövetségest, ki őt tüskén-bokron követni fogná, mikor a monarchia érdekeiről van szó, annak meg kellene gondolni, hogy ez csak úgy lehetne, ha viszont mi köteleznők magunkat arra, hogy segíteni fogjuk őt is minden tetszése szerinti és kockázatos vállalatában. Ilyen szövetséget azonban alig hiszszük, hogy bárki is ajánlna ebben az országban a magyar kormánynak. A békés egyetértés, melyben ma Oroszországgal élünk, bizonynyal nagyobb megnyugvás minden magyar emberre nézve, mint ezernyi merész szólam az örökös érdekellentétről. Mit hoz a jövő, azt ma bolygatni nem akarjuk, de hogy jelenleg Oroszország is a békét akarja a fennálló szerződések alapján, az kétségtelen. Ilyenkor a közeledést elutasítani, a jelenben fenn nem forgó, de a jövőben felmerülhető ellentétek kedvéért, ez már igazán oly mérvű politikai sentimentalizmus, amelyet felfogni is alig lehet. Külügyi politikánk e közeledésben csak a siker egy újabb zálogát láthatta, így fogta ezt fel egész Európa, amit mutat miden európai cabinet csatlakozása a három császári cabinet politikájához. Hogy ezáltal a monarchia tekintélye csorbult volna, azt a leghatározottabban cáfolja meg az a tény, hogy Szerbia egy vesztett hadjárat után elutasíthatott magától minden legkevésbé lealázó békefeltételt. De azért akad mégis szónok, aki azt állítja, hogy barátaink soha sem részesülnek kellő védelemben, csakhogy ugyanakkor azért is vádol, hogy Bulgáriát is még magunk ellen zúdítjuk. Ez az okoskodás lehet igen szellemes, egy hibája azonban kétségtelenül van és ez az, hogy nem fejtette ki, miként lehetne tehát Szerbiát még jobban kielégíteni, de egyszersmind Bulgáriát még kevésbbé elidegeníteni. Mert külön-külön értjük mindegyiket, de egyszerre lekötelezni Szerbiát és Bulgáriát, ez a probléma talán mégsem oly könnyű, mint az az első tekintetre látszanék. Csak ilyen eszmezavar mellett érthető, ha Ugrón Gábor végül a háborús eshetőségek legkomorabb kiszinezésével a parallelactio elavult vádját is fölmelegítette és Apponyi gróf a bosniai eseményekből igyekezett kimagyarázni, hogy ez országban a kormány még az alkotmányos formákon is túltéve magát, száll szembe a nemzet közvéleményével. A bosniai eseményekről elmondtuk nézeteinket nem egyszer. Minden elfogulatlan olvasó tudhatja, hogy mi soha nem tagadtuk, hogy a nemzet rokonszenve más irányban terelte a szíveket, s hogy a többség csak a kormány feje iránti bizalomból fogadta el a politikát, amelyet utóbb azonban helyesnek is ismert föl. Mert külügyi politikát csak az űzhet, aki az események tűzhelyénél áll és nem az, aki távolból nézi a dolgok menetét. Ez a nagy bizalom a külügyeket vezető magyar államférfiak iránt, melynél fogva a nemzet nem hallgatott rokonszenveire, hanem ment azok után, akiket nehéz viszonyok közt vezéréül tanult tisztelni, nem is 1878-ban mutatkozott először. Szakasztott ilyen volt a helyzet 1870-ben, mikor az egész magyar nemzet a francziákkal érzett és Andrássy és az akkor még ellenzéki Tisza szavára hallgatott, kik nem akartak a háborúba beavatkozni, és a magyar nemzet annyira nem bánta meg e bizalmát, hogy ma talán ugyanazok, kik egykor csak a francziákért lelkesedtek, csak a németekről akarnak hallani. Ilyen támadások mellett a miniszterelnök a kérdés minden kényessége mellett is könnyen végezhetett ellenfeleivel. A hivatkozás történelmünk tanúságára, hogy Mátyás óta Magyarország soha sem játszott ily szerepet Európa ügyeiben, jól eshetett minden magyar szívnek, még az ellenzékinek is, mert éreznie kellett, hogy igaz. S lehetőleg még ennél őszintébb örömmel tölthetett el mindet: hazafit aza határozott biztosítás a béke valószínűsége iránt, mely a kijelentéseiben annyira óvatos kormányelnök ajkáról a megnyugvás érzetét fogja önteni százezrek szívébe. Mert bármily mérgesen is hangozzék olykor egyik-másik ellenzéki dörgedelmeskedés , valljuk be őszintén, hogy a háború gondolata a legnagyobb aggodalmakat keltené fel mindnyájunkban. Ha nemzetünk jövője és becsülete megkívánja, bizonynyal nem fogunk tőle visszariadni, de annál nagyobb örömünkre fog szolgálni, ha érdekeinket háború nélkül sem kell veszélyeztetéstől féltenünk. Ép ez érzés érvényesülhetett ma minden hallgatóban s ez talán mindannyi közt a legfontosabb ok arra, hogy a bizalmi vita oly simán folyt le. Ma egy levélkét kaptam, Quidam aláírással és a következő tartalommal: Ön a »Rovás« február 20-ai elmélkedésében egy meglepő értesülés birtokában látszik lenni, mert egy valódi újságot nyilvánít, melyről álmodni sem mert volna ez ideig senki. Ön ugyanis így szólott: »Bizonyára senki sem képzeli, hogy Bismarck herczeg — mint egykor — titkos republicánus volna.« Ilyen leleplezési czélzatossággal szemben reményem nem tartja ön túlságos kíváncsiságnak a kérdést, hogy: ugyan mikor volt azon egykor, midőn Bismarck »titkos republicanus« volt. A történelmi igazság nevében óhajtok választ. Hát a válasz rövid és egy mea culpa. Bismarck herczeg nem volt »titkos republicanus« soha, ámbár nem tudni milyennek fog felismertetni a halála után közlendő leveleiből. Azonban volt egy nagy, lángeszű halhatatlan és burkus ember is, aki — mint kitűnt halála után — valóban »titkos republicanus« volt, még pedig akkor, midőn a legkedveltebb udvaroncz hírében állott. Erre czéloztam én, de az »egykor« után, valami tévedésből, elmaradt a név — Humboldt. Reményem, hogy Quidam beéri e felvilágosítással. Rovásvezető. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 22. „A szerelem könyve.« (Marco Antonio C a n i n i: „I1 libro deli’ Amor e.“ Venezia, 1886. Libreria Colombo Coen et figlio.) A »Libro dell’ Amore« első kötetét pár nap előtt kaptam meg Caninitól. A könyv gazdagsága meglepett. Nem ismerek anthologiát, mely változatosabb s egyúttal hivebben tájékoztató képét adná a népek szerelmi lyrájának. A »Szerelem könyve« majdnem kétezer költeményével, valóságos kincses bánya. Nemcsak a nagy európai nemzetek irodalmi gazdagságát látom benne, de látom az ismeretlen, apró népfajokét is, melyekről ez ideig nem vettek tudomást a hasonló gyűjtemények. A négy európai főnyelv mellett ott találom az aztékok, kreolok, kurdok, irokézek, malagok irodalmát, s a fejedelmi költők mellett, aminek Salamon király és I. Szolimán, a hatalmas török szultán voltak, a szegény Zizit, a luisianai rabszolganőt. Megférnek mindannyian békésen egymás mellett, mert a legnagyobb egyenlőség a költészet birodalmában uralkodik. Itt nincsen társadalmi állás, mindenki számára egyedül képességei jelölik ki a megillető helyet. Canini könyve sajátságosan érdekes képét adja ennek a köztársaságnak. A legkülönbözőbb költői természetek alkotják az összhangzatos kort egy themának, a szerelem mindenhatóságának dicsőítésében. A szerelemről zeng valamennyi; ennek kéjét és kínját hirdeti minden ének. A tárgy örökké egyforma , de mennyi árnyalat, mennyi változatosság nyilatkozik a kidolgozásban! Valóságos kaleidoskop,mely egyszínű kövekből áll ugyan, de mindig újabb és újabb változatokat mutat. Ily munka összeállítása még akkor is nagy feladat volna, ha az íróra csupán csak a szerkesztés gondja várakoznék. Hátha még valakinek arra is kell vállalkoznia, hogy ne csak bemutatója, hanem — mint ezt Canini tette — egyúttal anyanyelvén tolmácsa is legyen a különböző népek költőinek. És Canini ezt a munkát végezte. A »Szerelem könyvé«-nek több százra menő költeménye közt alig van iíz olyan, melynek fordítása ne az ő könnyed, elegáns tollából folyt volna. A kötet zömét eredetiből, a kisebb részt jó fordításokból ültette át az olasz irodalomba. Evek munkája, türelme és kitartása volt szükséges ehhez a vállalkozáshoz. Az a minden akadálylyal daczoló, föltételeiben törhetetlen természet, melyre Caniniban, az olaszok veterán költőjében, ismerünk. Nem frázis, hanem valódi igazság, hogy e nagyszabású anthológia keletkezését igazában csak akkor érthetjük meg, ha a költő múltjára legalább egy futólagos pillantást vetettünk. E könyvhöz a költő egyénisége szolgáltatja a legjobb magyarázatot. Canini talán sohasem vállalkozik ily óriási munkára , ha viszontagságos múltja nem áll a háta mögött. Az a megpróbáltatásokban és szenvedésekben gazdag múlt, mely még a legterhesebb munkára is megedzette őt. Feladatához, kitűzött czéljaihoz csak az az ember ragaszkodhatik ilyen szívósan, aki hozzá hasonlólag két évtizeden át volt Tyrtacusa a szabadságharczoknak, megismerkedett a börtönök minden iszonyával; kenyéren és sajton hónapokat töltött görög rablók társaságában; volt matróz, koldult Smyrna utczáin ; kétszer kerülte ki a megmérgeztetést, s ötször forgott abban a veszélyben, hogy életével kell lakolnia a szabadságért. Canini neve 1847-ben, akkor lett ismeretessé, midőn politikai izgatásai miatt a paduai egyetemről kitiltották s Toscanába kellett menekülnie. Ekkor épen huszonöt éves volt; lelkes rajongó ifjú, kinek szive gyűlölettel volt tele az osztrák zsarnokság ellen. Ez év őszén bocsátotta közre »DLPius és Italia« czimü kötetét, melyben ő jósolta meg először Velencze küszöbön álló forradalmát. Egyik versében így kiáltanak föl a velenczeiek: Vil chi disse „a Venezia son vili . . .“ Rediviva é l’antico valor. Siam nepoti di lor ehe a Lepanto Han fiaccato la possa turchesca: Fiaccheremo la possa tedesca; Non indegni degli avi sarem. — — — — — — tornati Son, Venezia, quei grandi tuoi di. (Gyáva, ki azt mondja, hogy gyávák a velenczeiek. Régi hősiességünk uj életre kelt. Azok utódai vagyunk, kik Lepantónál leverték a török hatalmat; mi az osztrák hatalommal mérkőzünk meg. Nem leszünk méltatlanok őseinkhez. Velencze, szép napjaid ismét visszatértek.) Az ifjú lelkes szózata mindenütt visszhangot keltett . Tomaseo, a nagy olasz hazafi, sietett először kimondani, hogy Canininak minden becsületes polgár hálával tartozik, mert ő volt az, ki Velencze közeli és dicsőségteljes feltámadását megjósolta. De nem csak Velencze forradalmát jelezte jóelőre, hanem ugyanakkor megjövendölte azt a krisist is, mely a Habsburgok monarchiájában később csakugyan bekövetkezett. A haldokló Ausztria, írja ugyanabban a könyvében, Oroszországot hívja segítségül. L’ Austria moribunda chicamera in aiuto la Russia. Mindezt már 1847-ben megírta az olasz költő. A komoly, tartózkodó Manin azonban aggódó szemmel nézte Canini izgatását , vagy talán rohamosan növekedő népszerűségét. Elég az hozzá, a fiatal agitátort egy napon elfogták s az alatt az ürügy alatt, hogy veszélyes tanokat hirdet, Manin parancsára, börtönbe hurczolták. Két hónapot töltött ott, s végre is csak azalatt a föltétel alatt nyerte vissza a szabadságát, hogy addig, mig a hatalom Manin kezében lesz, nem mutatja magát Velenczében. Canini vérző szívvel hagyta el szülővárosát, s akit többé az életben soha nem látott: özvegy édesanyját. Most már a hontalanság viszontagságteljes, szomorú évei következtek. Nem akarom kísérni Caninit száműzetésének vándorútjában. Nem, mert egész kötetre volna szükségem, ha le akarnám írni életének minden jelentősebb mozzanatát. Minek mondanám el, mint végezte ájtatosságát Kis-Ázsia számos djamijában, mint gyártott orvosi szereket, beát, pilulákat, mint árult hagymát, hogy életét tengethesse, ha a tér hiányában mellőznöm kell a regényes episodokat, melyek a nyomor eme napjainak emlékéhez fűződnek! Nem szólok horvátországi és romániai tartózkodásáról sem, noha Canini egy időben jelentékeny szerepet játszott mindkét ország történetében s nevéhez fontos politikai mozgalmak emléke fűződik; még azt sem irom le, mint szőtte a dunai confoederatio tervét Kossuth, Klapka és Pulszky Ferencz társaságában; de említést kell tennem párisi tartózkodásáról, mert az irás vágya itt ébredt föl benne újra s itt készítette ama nagy etymologiai munkákat, melyek nevének a tudományok világában is elismerést szereztek. A »Nyelvészeti szótár«, s a »Nyelvészeti tanulmányok«, valamint emlékiratszerelműve a »Húsz év száműzetésben« franczia nyelven láttak napvilágot. Canininak a nyelvek tanulására bámulatos tehetsége van. Folyékonyan beszél és ír mindazoknak az országoknak a nyelvén, melyekben száműzetésének ideje alatt megfordult. Az athéni egyetem tudós tanára, Rangabé, azt írta felőle, hogy nálánál jobban, idegen nem bírja az új görög nyelvet s Románia legnagyobb tudósa, Eliade, azt jegyezte meg róla, hogy irataiban sokat tett a román nyelv tökéletesítésére. Canini Párisból 1873-ban tért vissza Olaszországba s azóta állandóan regényes szülővárosában, Velenczében él. Az agitátorból, a forradalmárból csöndes író lett, ki egész napokat tölt könyvei mellett s még ma is valódi lelkesedéssel áldozik a költészetnek. Verseit »Amore e dolore« czím alatt pár év előtt gyűjtötte össze egy izmos kötetben s a critica a könyv megjelenésekor Olaszország egyik leghivatottabb költőjét üdvözölte Caniniban. Élénk képzelődés, meleg kedély s nemes érzelmek szoknak hozzánk verseiből. Velenczei magányában született meg a »Szerelem könyve« is, melynek első kötetét néhány nap előtt bocsátotta forgalomba. E könyvben, mint már fentebb elmondtam, a világ minden valamire való nemzete képviselve van szerelmi dalnokai által. Tekintélyes hely jutott benne a mi szerelmi költőink számára is. Caninit, ki újabb költőinkkel német és franczia fordítások útján kötött ismeretséget, nagyon meglepte szerelmi lyránk gazdagsága. Midőn a múlt év nyarán, magyar költők verseit olvasgatva, órákat töltöttem vele kedves tartózkodási helyén, a Café Quadri egyik kistermében, alig tudott betelni dicséretükkel. — Nagyon szeretem a magyar költészetet; újabb időkben ebben és a portugallban találok legtöbb erőt és frisseséget — mondta nem egyszer. Ennek a meggyőződésének ad kifejezést a »Libro dell’ Amore« előszavában is, hol rólunk így nyilatkozik: »A legnagyobb magyar költőtől, Petőfitől leírunk néhány költeményt olasz fordításban, de kívüle más alig ismeretes nálunk a magyar irodalomból, mely újabb időkben nagyon meggazdagodott. Nem habozok kimondani, hogy manapság a magyar és portugáll irodalmak állanak elől a szerelmi költészetben. Szenvedély, erő és eredetiség nyilatkozik a magyar dalokban; mindannyian az élénk, néha erőszakos nemzeti jelleget árulják el. Mellőzve a régibb költőket, kik nagyobbára utánzók voltak, Kisfaludyval kezdem ismertetésüket, ki mintegy összekötő kapcsot képez az utánzó és eredeti költők között. Ezek sorában legkiválóbbak: Petőfi, Vörösmarty és Arany. Gyűjteményemben, e különben nem nagy nemzetnek, több jeles, sőt valóban nagy költőjével találkozik az olvasó. Hatalmas és eredeti tehetség köztük Vajda, ki inkább szerencsés a költészetben, mint a szerelemben, s akit sokan Magyarország legnagyobb élő költőjének tartanak. Az ifjak között is nem kevés jó költő akad. A magyar népdalok értékesek, némelyek igen szépek. Néhányat közülök Aigner szép német fordításából ültettem át.« Canini gyűjteményének magyar részében Kisfaludy Sándor, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Petőfi Sándor, Arany János, Szemere Miklós, Komócsy József, Tóth Kálmán, Majthényi Flóra, Vajda János, Gyulai Pál, Nyilas Samu, Dalmady Győző, Kiss József, Torkos László, Endrődi Sándor, Ábrányi Emil és Bartók Lajos vannak képviselve, némelyik közülök 2—3 költeménynyel. Legtöbbet olvashatunk, természetesen, Petőfitől, kivel az is megtörtént, hogy néhány költeménye a »Szerelem könyveiben a népdalok között szerepel. A fordításban Canini sok szabadságot vesz magának, amint ez rendesen történni szokott, ha valaki nem ismeri az eredetit, s másolatok után készít másolatot. Nagy tévedései azonban nincsenek, mert Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. Az 57. §. A miniszterelnök elejtette a törvényhatóságokról szóló törvényjavaslat 57. § ának B pontját. Ezzel eleje van ugyan véve sok vádaskodásnak és meg jön nyugtatva sok jogászi kedély, de azért a B pont intézkedéseire alkalmat adott visszás állapotok még elenyésztetve nincsenek. S azért azok, kik a visszavonásban visszavonulását látták a kormánynak, tán egy kissé elhamarkodva adták magukat oda az örömnek. Mindössze arról lehet szó, hogy a szükséges intézkedések nem ebben a törvényben és nem ezekkel az eszközökkel fognak megtétetni, de meg fognak tétetni más alkalommal és más eszközökkel, mert meg kell tétetniük. S hogy bíróságainkkal szemben szükség van bizonyos intézkedésekre, azt tán az 57. §. legelszántabb ellenzői sem fogják kétségbe vonni; ez meggyőződése a jelen sorok írójának is, ki elejétől fogva nem tudott az 57. §sál megbarátkozni, nem azért mintha a bírói függetlenséget látta volna veszélyeztetve, hanem azért, mert abban a meggyőződésben volt és van jelenleg is,hogy az állami hatalmak megosztása és elválasztása nem engedi, hogy a közigazgatás belevágjon az igazságszolgáltatásba. Az állami hatalmak elválasztása alkotmányos szabadságunknak tán leghathatósabb garantiája. S ezt látta megtámadva a hírhedté vált 57. § sál. Az 57. §., de még inkább annak első javaslati szövegezése a bíróságokat kormányközegekként tüntette fel épp úgy, mint akár a távirda, vagy építészeti hivatalokat. Ez a téves államjogi felfogás volt az, mely legtöbb ellenséget szerzett a javaslatnak és méltán. Mert az ellen, hogy a megyék élén álló főispán, mint a végrehajtó hatalom vidékenkénti legfőbb depositáriusa, a megyéje területén működő akár állami, akár törvényhatósági közigazgatási hivatalokat ellenőrizhesse, az ellen józan politikus kifogást nem emelhet. A ki a magyar állam erősbödését akarja s mely jó hazafi nem akarja azt? — annak az állam hatalmi tényezőinek öregbedését is kell akarnia. De ez nem mehet el addig a határig, hogy a végrehajtó hatalom körébe nem tartozó oly közegek, munk a bíróságok is bevonassanak, egy oly hatalomkörbe, mely hatalomnak ők sem nem végrehajtói, sem nem alárendelt közegei. A bíróságok a bírói hatalom letéteményesei és gyakorlói, egy oly állami hatalomnak, mely a modern államjogi felfogás szerint egyenrangú a végrehajtó hatalommal s mely hatalom gyakorlására bizonyos szervezet, a bírói szervezet, van felállítva és kizárólag hivatva. A bírói szervezet, tagadhatlan hiányai mellett, az állam legmesszibb menő követelményeinek saját hatáskörén belül s a maga saját igazságügyi közegeivel képes megfelelni, vonatkozzanak a követelmények akár az igazságszolgáltatásra, akár a magyar állameszme megóvására, akár az állam biztonságára, akár közegeinek bármely tekintetben való megfelelő voltára. A javaslat azonban más felfogásból indult ki. Egy szempont alá vette a bíróságokat a közigazgatási hivatalokkal , mert utóbbiak sikeres működése a helyi, megyénkénti ellenőrzést szükségessé tette, a közigazgatási ellenőrző közeg rendelkezési sphaerájába a bíróságokat is bele akarta vonni. Ez — valljuk be őszintén — megsemmisítette volna az állami hatalmak elkülönzésének nagy elvét. Hogy ennek a birói függetlenség megsemmisülése is lett volna- e kimaradhatlan következménye, az attól függ, hogy a birói függetlenség alatt ki mit ért. Ha alatta az értetik, hogy a bíró saját meggyőződése és lelkiismerete szerint ítélhessen, ez az ellenőrzésnek, bizonyos az államot érintő ügyekben, a végrehajtó hatalom egy közegére való ruházása által még nem érintetik, mert a főispán sem utasítás sem parancs adására fel nem jogosittatott s a biró annak követésére nem köteleztetek; a birói függetlenség tehát a tényszerű felvilágosítás követelése által nem érintetik, különösen nem akkor, midőn e felvilágosításokat az ügyész vagy törvényszéki elnökök utján kell kérnie. Sokkkal közelebbről érintetett volna a bírói függetlenség a főispánnak az előléptetések feletti vélemény adási joga által, habár a kiindulási pont itt is olyan, melyet a mint főispánjainkról feltenni nem lehet úgy önérzetes és igazán független bírói karnak concedálnia nem szabad, mert az annyit jelentene, mint hogy előléptetésre a főispán a birót csak akkor ajánlaná, ha az meggyőződéséről lemond, s viszont a biró is kész meggyőződését elnyomni, hacsak előléptetésre van kilátása. Főispáni karunk sokkal önérzetesebb és birói karunk sokkal férfiasabb, semhogy ezt akár az egyikről, akár a másikról fel lehetne tenni. De megtámadta volna a főispáni candidátió a bíró függetlenségét illetőleg előléptetési jogosultságát azáltal, hogy ezen jogosultság felett nem az erre rendelt és hivatott közeg, a törvényszéki candidationális tanács egyedül, hanem már az igazságszolgáltatási szervezeten kívül álló, a bíró tevékenységét tehát saját tapasztalatából nem is ismerő, de legtöbb esetben megítélni nem is képes, közigazgatási közeg is ítélt vagy véleményt adott volna.