Nemzet, 1886. február (5. évfolyam, 1229-1256. szám)

1886-02-23 / 1251. szám

Szerkesztőség : Ferencesek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. Egyes szám 6 kr. 1251. (54.) szám. Budapest, 1886. Kedd, február 23. V. évi folyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Ferenceiek-ter­e, Athenaeum-épület, földszint* Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......................... . . ................... * 3 hónapra ..............................­.............­­ ® * 6 hónapra ......................................................... ^ * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Budapest, február 22. A bizalmi szavazat, melyet ma a kor­mány kapott, oly nagy többséget mutatott fel, hogy az ellenzék jónak látta a maga ér­dekében elállani a követelni szokott névsze­rinti szavazástól, mely számszerűleg is kitün­tette volna gyengeségét. Az ellenzék e nagy veresége egyébiránt már a vitára is előre kivetette árnyékát. A föliratkozott ellenzéki szónokoknak fele letö­­rültette magát a tábláról és a felszólalók kö­zött még Ugrón és Apponyi beszédjei sem gyakoroltak mélyebb hatást, akár magukon az ellenzéki padokon. S Ugronnál ez még érthető volt, mert ő ma más hangnemből be­szélt mint rendesen. A szenvedélyes és sértő kifejezéseket föltűnőleg háttérbe szorította ma nála a tárgyilagosabb okoskodás. És nem lehetetlen, hogy a ház azon oldalán már ez is elég ok arra, hogy szavai kevesebb viszhang­­ra találjanak. De másrészt az is kétségtelen, hogy abban a­mit mondott a keleti kérdés minden képzelhető megoldási módját úgy összezavarta, hogy nem csoda, ha nem gyújt­hatott. Mert igaz, hogy megemlékezett benne a derék török szomszédról, a­mi még mindig hat bizonyos elemekre, de másrészt beszélt a balkán népek felszabadításáról is, szóval be­lefutott ugyanabba a sajátságos circulus vi­­tiosusba, a­melybe majdnem minden szélső ellenzéki szónok beleesett ennél a kérdés­nél, mely legkevésbbé tűri meg a nép­szerű phrasisokat. De ha értjük is Ug­rón beszédének csekélyebb hatását, mert igen szokatlan talajon és szokatlan fegyve­rekkel harczolt, Apponyi szokott elemében mozoghatott és a hatás nála is igen kis mérvben jelentkezett. Ily nagy fontosságú és minden ellenzéki támadással szemben, hálás téren, minő a külügyi politika, oly feltűnő bágyadtságnak csak egy igazi magyarázata lehet: az ellenzéki álláspontok tarthatatlan­sága. A magyar nemzet hagyományos politi­kai józansága talán soha nem nyilatkozott erélyesebben mint ma abban a hidegségben, mely az ellenzéki szónokok törökbarát és oroszellenes nyilatkozatait kisérte. Igen a magyar nemzet rokonszenvezett a törökkel és minden keserűség nélkül ma sem nézhetjük pusztulását. De magyar politikus­ai még ma a török szomszédság óhajtandó voltáról be­szélne mint azt Ugron Gábor tévé, már alig számíthat komoly figyelemre. Az orosszal szemben viszont minden magyar hazafi ön­kénytelenül visszaemlékezik nemzetünk leg­újabb történelmének legszomorúbb lapjaira, de olyan politikus, ki minden körülmények közt csak a gyűlölet szaván emlékezik meg az oroszról, hasonlóképen alig számíthat ko­moly hallgatókra a nemzetnél, mely ezred­­­es történelmének folyamán elég nagy poli­tikai iskolán ment keresztül arra, hogy érde­keit ne az érzelem, hanem a higgadt és elfo­gulatlan megfontolás szerint mérlegelje. A hármas császári szövetséget igyekez­tek ma kisebbíteni az ellenzéki szónokok, de ugyanakkor, midőn a kizárólagos német ba­rátság előnyeit ecsetelték, maguk kisebbítet­ték annak becsét és beszéltek azon kímélet­len kiaknázásról, melyet német oldalról el­lenünk folytatnak. Hogy hogyan lehet ily körülmények közt mégis a német szövetség egyedül üdvözítő voltát hirdetni, az valóban megfoghatatlan talány. Azt mondani, hogy a német kormány szabadította ránk a Schul­­vereint, mikor az egészen távol tartotta ma­gát attól a magyarországi izgatástól, bizony­nyal épp oly helytelen, mint ha valaki a né­met szövetség politikai előnyeit abból akarná megítélni, hogy a német birodalom gazdasági érdekeit nem hajlandó a mienkért feláldozni. De ugyanakkor, midőn valaki mindezt állítja, mégis azt követelni, hogy más üdvöt ne is­merjünk, mint kizárólag a német szövetséget, ez bizony­nyal a legmerészebb ellenmondások közé tartozik. Igaz, hogy a­kik így beszélnek a német szövetségről csak azért ajánlják azt, hogy an­nak tartama alatt kényünk-kedvünk szerint rendezzük a keleti kérdést. Hát ez igen ked­vező lehet a magyar érdekekre nézve. Csak az a kérdés, hogy ily módon értelmezve, ráálla­­nának-e a szövetségre éppen azok, a­kik nél­kül a szövetséget képzelni nem lehet. Mert a vascancellár nem oly gyenge szivű, mint azt némely magyar ellenzéki szónok képzeli, hogy nekünk ily támogatást adjon minden ellenérték nélkül. Az alku kettőn áll és in­gyen nem adnak ezen a világon semmit. A­ki azt hiszi, hogy monarchiánk találhat oly szövetségest, ki őt tüskén-bokron követni fogná, mikor a monarchia érdekeiről van szó, annak meg kellene gondolni, hogy ez csak úgy lehetne, ha viszont mi köteleznők ma­gunkat arra, hogy segíteni fogjuk őt is min­den tetszése szerinti és koc­kázatos vállalatá­ban. Ilyen szövetséget azonban alig hiszszük, hogy bárki is ajánlna ebben az országban a magyar kormánynak. A békés egyetértés, melyben ma Orosz­országgal élünk, bizonynyal nagyobb meg­­nyugvás minden magyar emberre nézve, mint ezernyi merész szólam az örökös érdekellen­tétről. Mit hoz a jövő, azt ma bolygatni nem akarjuk, de hogy jelenleg Oroszország is a békét akarja a fennálló szerződések alapján, az kétségtelen. Ilyenkor a közeledést elutasí­tani, a jelenben fenn nem forgó, de a jövőben felmerülhető ellentétek kedvéért, ez már iga­zán oly mérvű politikai sentimentalizmus, a­melyet felfogni is alig lehet. Külügyi politikánk e közeledésben csak a siker egy újabb zálogát láthatta, így fogta ezt fel egész Európa, a­mit mutat miden európai cabinet csatlakozása a három császári cabinet politikájához. Hogy ezáltal a monarchia te­kintélye csorbult volna, azt a leghatározot­tabban c­áfolja meg az a tény, hogy Szerbia egy vesztett hadjárat után elutasíthatott ma­gától minden legkevésbé lealázó békefeltételt. De azért akad mégis szónok, aki azt állítja, hogy barátaink soha sem részesülnek kellő védelemben, csakhogy ugyanakkor azért is vádol, hogy Bulgáriát is még magunk ellen zúdítjuk. Ez az okoskodás lehet igen szellemes, egy hibája azonban kétségte­lenül van és ez az, hogy nem fejtette ki, mi­ként lehetne tehát Szerbiát még jobban kielé­gíteni, de egyszersmind Bulgáriát még ke­­vésbbé elidegeníteni. Mert külön-külön értjük mindegyiket, de egyszerre lekötelezni Szer­biát és Bulgáriát, ez a probléma talán még­sem oly könnyű, mint az az első tekintetre látszanék. Csak ilyen eszmezavar mellett érthető, ha Ugrón Gábor végül a háborús eshetősé­gek legkomorabb kiszinezésével a parallel­­actio elavult vádját is fölmelegítette és Appo­nyi gróf a bosniai eseményekből igyekezett kimagyarázni, hogy ez országban a kormány még az alkotmányos formákon is túltéve ma­gát, száll szembe a nemzet közvéleményével. A bosniai eseményekről elmondtuk né­zeteinket nem egyszer. Minden elfogulatlan olvasó tudhatja, hogy mi soha nem tagadtuk, hogy a nemzet rokonszenve más irányban terelte a szíveket, s hogy a többség csak a kormány feje iránti bizalomból fogadta el a politikát, a­melyet utóbb azonban helyesnek is ismert föl. Mert külügyi politikát csak az űzhet, a­ki az események tűzhelyénél áll és nem az, a­ki távolból nézi a dolgok menetét. Ez a nagy bizalom a külügyeket vezető ma­gyar államférfiak iránt, melynél fogva a nem­zet nem hallgatott rokonszenveire, hanem ment azok után, a­kiket nehéz viszonyok közt vezéréül tanult tisztelni, nem is 1878-ban mutatkozott először. Szakasztott ilyen volt a helyzet 1870-ben, mikor az egész ma­gyar nemzet a francziákkal érzett és Andrássy és az akkor még ellenzéki Tisza szavára hallgatott, kik nem akartak a hábo­rúba beavatkozni, és a magyar nemzet an­­­­­nyira nem bánta meg e bizalmát, hogy ma talán ugyanazok, kik egykor csak a francziá­­kért lelkesedtek, csak a németekről akarnak hallani. Ilyen támadások mellett a miniszterel­nök a kérdés minden kényessége mellett is könnyen végezhetett ellenfeleivel. A hivatko­zás történelmünk tanúságára, hogy Mátyás óta Magyarország soha sem játszott ily sze­repet Európa ügyeiben, jól eshetett min­den magyar szívnek, még az ellenzékinek is, mert éreznie kellett, hogy igaz. S le­hetőleg még ennél­­ őszintébb örömmel tölthetett el mindet: hazafit az­­a határo­zott biztosítás a béke valószínűsége iránt, mely a kijelentéseiben annyira óvatos kor­mányelnök ajkáról a megnyugvás érzetét fogja önteni százezrek szívébe. Mert bármily mérgesen is hangozzék olykor egyik-másik ellenzéki dörgedelmeskedés , valljuk be őszin­tén, hogy a háború gondolata a legnagyobb aggodalmakat keltené fel mindnyájunkban. Ha nemzetünk jövője és becsülete megkívánja, bizonynyal nem fogunk tőle visszariadni, de annál nagyobb örömünkre fog szolgálni, ha érdekeinket háború nélkül sem kell veszé­lyeztetéstől féltenünk. Ép ez érzés érvénye­sülhetett ma minden hallgatóban s ez talán mindannyi közt a legfontosabb ok arra, hogy a bizalmi vita oly simán folyt le. Ma egy levélkét kaptam, Quidam aláírással és a következő tartalommal: Ön a »Rovás« február 20-ai elmélkedésében egy meglepő értesülés birtokában látszik lenni, mert egy valódi újságot nyilvánít, melyről álmodni sem mert volna ez ideig senki. Ön ugyanis így szólott: »Bizonyára senki sem képzeli, hogy Bismarck her­­czeg — mint egykor — titkos republicánus vol­na.« Ilyen leleplezési czélzatossággal szemben re­mény­em nem tartja ön túlságos kíváncsiságnak a kérdést, hogy: ugyan mikor volt azon egykor, midőn Bismarck »titkos republicanus« volt. A törté­nelmi igazság nevében óhajtok választ. Hát a válasz rövid és egy mea culpa. Bis­marck herczeg nem volt »titkos republicanus« soha, ámbár nem tudni milyennek fog felismertetni a ha­lála után közlendő leveleiből. Azonban volt egy nagy, lángeszű halhatatlan és burkus ember is, a­ki — mint kitűnt halála után — valóban »titkos republicanus« volt, még pedig akkor, midőn a legkedveltebb udva­­roncz hírében állott. Erre czéloztam én, de az »egykor« után, valami tévedésből, elmaradt a név — Humboldt. Remény­em, hogy Quidam beéri e felvilágo­sítással. Rovásvezető. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 22. „A szerelem könyve.« (Marco Antonio C a n i n i: „I1 libro deli’ Amo­­r e.“ Venezia, 1886. Libreria Colombo Coen et figlio.) A »Libro dell’ Amore« első kötetét pár nap előtt kaptam meg Caninitól. A könyv gazdagsága meglepett. Nem ismerek anthologiát, mely változatosabb s egyúttal hivebben tájékoztató képét adná a népek szerelmi lyrájának. A »Szerelem könyve« majdnem kétezer költeményé­vel, valóságos kincses bánya. Nemcsak a nagy euró­pai nemzetek irodalmi gazdagságát látom benne, de látom az ismeretlen, apró népfajokét is, melyekről ez ideig nem vettek tudomást a hasonló gyűjtemé­nyek. A négy európai főnyelv mellett ott találom az aztékok, kreolok, kurdok, irokézek, malagok irodal­mát, s a fejedelmi költők mellett, aminek Salamon király és I. Szolimán, a hatalmas török szultán vol­tak, a szegény Zizit, a luisianai rabszolganőt. Meg­férnek mindannyian békésen egymás mellett, mert a legnagyobb egyenlőség a költészet birodalmában uralkodik. Itt nincsen társadalmi állás, mindenki számára egyedül képességei jelölik ki a megillető helyet. Canini könyve sajátságosan érdekes képét adja ennek a köztársaságnak. A legkülönbözőbb költői természetek alkotják az összhangzatos kort egy the­­mának, a szerelem mindenhatóságának dicsőítésé­ben. A szerelemről zeng valamennyi; ennek kéjét és kínját hirdeti minden ének. A tárgy örökké egyfor­ma , de mennyi árnyalat, mennyi változatosság nyi­latkozik a kidolgozásban! Valóságos kaleidoskop,mely egyszínű kövekből áll ugyan, de mindig újabb és újabb változatokat mutat.­­ Ily munka összeállítása még akkor is nagy feladat volna, ha az íróra csupán csak a szerkesztés gondja várakoznék. Hátha még valakinek arra is kell vállalkoznia, hogy ne csak bemutatója, hanem — mint ezt Canini tette — egyúttal anyanyelvén tol­mácsa is legyen a különböző népek költőinek. És Canini ezt a munkát végezte. A »Szerelem könyvé«-nek több százra menő költeménye közt alig van iíz olyan, melynek fordítása ne az ő könnyed, elegáns tollából folyt volna. A kötet zömét eredeti­ből, a kisebb részt jó fordításokból ültette át az olasz irodalomba. Evek munkája, türelme és kitar­tása volt szükséges ehhez a vállalkozáshoz. Az a min­den akadálylyal daczoló, föltételeiben törhetetlen természet, melyre Caniniban, az olaszok veterán köl­tőjében, ismerünk. Nem frázis, hanem valódi igazság, hogy e nagy­szabású anthológia keletkezését igazában csak akkor érthetjük meg, ha a költő múltjára legalább egy fu­tólagos pillantást vetettünk. E könyvhöz a költő egyénisége szolgáltatja a legjobb magyarázatot. Canini talán sohasem vállalkozik ily óriási mun­kára , ha viszontagságos múltja nem áll a háta mögött. Az a megpróbáltatásokban és szenvedé­sekben gazdag múlt, mely még a legterhesebb mun­kára is megedzette őt. Feladatához, kitűzött czéljai­­hoz csak az az ember ragaszkodhatik ilyen szívósan, a­ki hozzá hasonlólag két évtizeden át volt Tyr­­tacusa a szabadságharczoknak, megismerkedett a börtönök minden iszonyával; kenyéren és sajton hónapokat töltött görög rablók társaságában; volt matróz, koldult Smyrna utczáin ; kétszer kerülte ki a megmérgeztetést, s ötször forgott abban a veszélyben, hogy életével kell lakolnia a szabad­ságért. Canini neve 1847-ben, akkor lett ismeretessé, midőn politikai izgatásai miatt a paduai egyetemről kitiltották s Toscanába kellett menekülnie. Ekkor épen huszonöt éves volt; lelkes rajongó ifjú, kinek szive gyűlölettel volt tele az osztrák zsarnokság el­len. Ez év őszén bocsátotta közre »DLPius és Italia« czimü kötetét, melyben ő jósolta meg először Ve­­lencze küszöbön álló forradalmát. Egyik versében így kiáltanak föl a velenczeiek: Vil chi disse „a Venezia son vili . . .“ Rediviva é l’antico valor. Siam nepoti di lor ehe a Lepanto Han fiaccato la possa turchesca: Fiaccheremo la possa tedesca; Non indegni degli avi sarem. — — — — — — tornati Son, Venezia, quei grandi tuoi di. (Gyáva, ki azt mondja, hogy gyávák a velen­czeiek. Régi hősiességünk uj életre kelt. Azok utódai vagyunk, kik Lepantónál leverték a török hatalmat; mi az osztrák hatalommal mérkőzünk meg. Nem leszünk méltatlanok őseinkhez. Velencze, szép nap­jaid ismét visszatértek.) Az ifjú lelkes szózata mindenütt visszhangot keltett . Tomaseo, a nagy olasz hazafi, sietett először kimondani, hogy Canininak minden becsületes pol­gár hálával tartozik,­ mert ő volt az, ki Velencze kö­zeli és dicsőségteljes feltámadását megjósolta. De nem csak Velencze forradalmát jelezte jóelőre, hanem ugyanakkor megjövendölte azt a krisist is, mely a Habsburgok monarchiájában később csakugyan be­következett. A haldokló Ausztria, írja ugyanabban a könyvében, Oroszországot hívja segítségül. L’ Austria moribunda chicamera in aiuto la Russia. Mindezt már 1847-ben megírta az olasz költő. A komoly, tartózkodó Manin azonban aggódó szemmel nézte Canini izgatását , vagy talán roha­mosan növekedő népszerűségét. Elég az hozzá, a fia­tal agitátort egy napon elfogták s az alatt az ürügy alatt, hogy veszélyes tanokat hirdet, Manin paran­csára, börtönbe hurczolták. Két hónapot töltött ott, s végre is csak azalatt a föltétel alatt nyerte vissza a szabadságát, hogy addig, mig a hatalom Manin kezé­ben lesz, nem mutatja magát Velenczében. Canini vérző szívvel hagyta el szülővárosát, s a­kit többé az életben soha nem látott: özvegy édes­anyját. Most már a hontalanság viszontagságteljes, szomorú évei következtek. Nem akarom kísérni Ca­­ninit száműzetésének vándor­útjában. Nem, mert egész kötetre volna szükségem, ha le akarnám írni életének minden jelentősebb mozzanatát. M­­inek mon­danám el, mint végezte ájtatosságát Kis-Ázsia szá­mos djamijában, mint gyártott orvosi szereket, b­eát, pilulákat, mint árult hagymát, hogy életét tenget­hesse, ha a tér hiányában mellőznöm kell a regé­nyes episodokat, melyek a nyomor eme napjai­nak emlékéhez fűződnek! Nem szólok horvát­országi és romániai tartózkodásáról sem, noha Canini egy időben jelentékeny szerepet ját­szott mindkét ország történetében s nevéhez fon­tos politikai mozgalmak emléke fűződik; még azt sem irom le, mint szőtte a dunai confoederatio tervét Kossuth, Klapka és Pulszky Ferencz társaságában; de említést kell tennem párisi tartózkodásáról, mert az irás vágya itt ébredt föl benne újra s itt készítette ama nagy etymologiai munkákat, melyek nevének a tudományok világában is elismerést szereztek. A »Nyelvészeti szótár«, s a »Nyelvészeti tanulmányok«, valamint emlékiratszerelműve a »Húsz év száműzetés­ben« franczia nyelven láttak napvilágot. Canininak a nyelvek tanulására bámulatos tehet­sége van. Folyékonyan beszél és ír mindazoknak az országoknak a nyelvén, melyekben száműzetésének ideje alatt megfordult. Az athéni egyetem tudós ta­nára, Rangabé, azt írta felőle, hogy nálánál jobban, idegen nem bírja az új görög nyelvet s Románia leg­nagyobb tudósa, Eliade, azt jegyezte meg róla, hogy irataiban sokat tett a román nyelv tökéletesítésére. Canini Párisból 1873-ban tért vissza Olaszor­szágba s azóta állandóan regényes szülővárosában, Velenczében él. Az agitátorból, a forradalmárból csöndes író lett, ki egész napokat tölt könyvei mel­lett s még ma is valódi lelkesedéssel áldozik a költé­szetnek. Verseit »Amore e dolore« czím alatt pár év előtt gyűjtötte össze egy izmos kötetben s a critica a könyv megjelenésekor Olaszország egyik leghivatot­­tabb költőjét üdvözölte Caniniban. Élénk képzelő­dés, meleg kedély s nemes érzelmek szoknak hozzánk verseiből. Velenczei magányában született meg a »Sze­relem könyve« is, melynek első kötetét néhány nap előtt bocsátotta forgalomba. E könyvben, mint már fentebb elmondtam, a világ minden valamire való nemzete képviselve van szerelmi dalnokai által. Te­kintélyes hely jutott benne a mi szerelmi költőink számára is. Caninit, ki újabb költőinkkel német és franczia fordítások útján kötött ismeretséget, nagyon meglep­te szerelmi lyránk gazdagsága. Midőn a múlt év nya­rán, magyar költők verseit olvasgatva, órákat töltöt­tem vele kedves tartózkodási helyén, a Café Quadri egyik kistermében, alig tudott betelni dicséretükkel. — Nagyon szeretem a magyar költészetet; újabb időkben ebben és a portugallban találok leg­több erőt és frisseséget — mondta nem egyszer. Ennek a meggyőződésének ad kifejezést a »Libro dell’ Amore« előszavában is, hol rólunk így nyilatkozik: »A legnagyobb magyar költőtől, Petőfi­től leírunk néhány költeményt olasz fordításban, de kívüle más alig ismeretes nálunk a magyar irodalom­ból, mely újabb időkben nagyon meggazdagodott. Nem habozok kimondani, hogy manapság a magyar és portugáll irodalmak állanak elől a szerelmi költé­szetben. Szenvedély, erő és eredetiség nyilatkozik a magyar dalokban; mindannyian az élénk, néha erősza­kos nemzeti jelleget árulják el. Mellőzve a régibb köl­tőket, kik nagyobbára utánzók voltak, Kisfaludy­­val kezdem ismertetésüket, ki mintegy összekötő kapcsot képez az utánzó és eredeti költők között. Ezek sorában legkiválóbbak: Petőfi, Vörösmarty és Arany. Gyűjteményemben, e különben nem nagy nemzetnek, több jeles, sőt valóban nagy költőjével találkozik az olvasó. Hatalmas és eredeti tehetség köztük Vajda, ki inkább szerencsés a költészetben, mint a szerelem­ben, s a­kit sokan Magyarország legnagyobb élő köl­tőjének tartanak. Az ifjak között is nem kevés jó költő akad. A magyar népdalok értékesek, néme­lyek igen szépek. Néhányat közülök Aigner szép né­met fordításából ültettem át.« Canini gyűjteményének magyar részében Kis­faludy Sándor, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Petőfi Sándor, Arany János, Szemere Miklós, Ko­­mócsy József, Tóth Kálmán, Majthényi Flóra, Vajda János, Gyulai Pál, Nyilas Samu, Dalmady Győző, Kiss József, Torkos László, Endrődi Sándor, Ábrá­nyi Emil és Bartók Lajos vannak képviselve, néme­lyik közülök 2—3 költeménynyel. Legtöbbet olvas­hatunk, természetesen, Petőfitől, kivel az is megtör­tént, hogy néhány költeménye a »Szerelem könyvei­ben a népdalok között szerepel. A fordításban Canini sok szabadságot vesz magának, a­mint ez rendesen történni szokott, ha valaki nem ismeri az eredetit, s másolatok után készít másolatot. Nagy tévedései azonban nincsenek, mert Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. Az 57. §. A miniszterelnök elejtette a törvényha­tóságokról szóló törvényjavaslat 57. § ának B pontját. Ezzel eleje van ugyan véve sok vádaskodásnak és meg jön nyugtatva sok jo­gászi kedély, de azért a B pont intézkedéseire alkalmat adott visszás állapotok még elenyész­­tetve nincsenek. S azért azok, kik a visszavo­násban visszavonulását látták a kormánynak, tán egy kissé elhamarkodva adták magukat oda az örömnek. Mindössze arról lehet szó, hogy a szükséges intézkedések nem ebben a törvényben és nem ezekkel az eszközökkel fognak megtétetni, de meg fognak tétetni más alkalommal és más eszközökkel, mert meg kell tétetniük. S hogy bíróságainkkal szemben szükség van bizonyos intézkedésekre, azt tán az 57. §. legelszántabb ellenzői sem fogják kétségbe vonni; ez meggyőződése a jelen sorok írójá­nak is, ki elejétől fogva nem tudott az 57. §­­sál megbarátkozni, nem azért mintha a bírói függetlenséget látta volna veszélyeztetve, ha­nem azért, mert abban a meggyőződésben volt és van jelenleg is,hogy az állami hatalmak meg­osztása és elválasztása nem engedi, hogy a közigazgatás belevágjon az igazságszolgál­tatásba. Az állami hatalmak elválasztása al­kotmányos szabadságunknak tán leghatható­­sabb garantiája. S ezt látta megtámadva a hírhedté vált 57. § sál. Az 57. §., de még inkább annak első ja­vaslati szövegezése a bíróságokat kormány­közegekként tüntette fel épp úgy, mint akár a távirda, vagy építészeti hivatalokat. Ez a téves államjogi felfogás volt az, mely legtöbb ellenséget szerzett a javaslatnak és méltán. Mert az ellen, hogy a megyék élén álló főispán, mint a végrehajtó hatalom vidé­­kenkénti legfőbb depositáriusa, a megyéje területén működő akár állami, akár törvény­­hatósági közigazgatási hivatalokat ellenőriz­hesse, az ellen józan politikus kifogást nem emelhet. A ki a magyar állam erősbödését akarja s mely jó hazafi nem akarja azt? — annak az állam hatalmi tényezőinek öregbe­­dését is kell akarnia. De ez nem mehet el addig a határig, hogy a végrehajtó hatalom körébe nem tartozó oly közegek, mun­k a bíró­­ságok is bevonassanak, egy oly hatalomkörbe, mely hatalomnak ők sem nem végrehajtói, sem nem alárendelt közegei. A bíróságok a bírói hatalom letéteményesei és gyakorlói, egy oly állami hatalomnak, mely a modern államjogi felfogás szerint egyenrangú a vég­rehajtó hatalommal s mely hatalom gyakor­lására bizonyos szervezet, a bírói szervezet, van felállítva és kizárólag hivatva. A bírói szervezet, tagadhatlan hiányai mellett, az állam legmesszibb menő követel­ményeinek saját hatáskörén belül s a maga sa­ját igazságügyi közegeivel képes megfelelni, vonatkozzanak a követelmények akár az igazságszolgáltatásra, akár a magyar állam­eszme megóvására, akár az állam biztonsá­gára, akár közegeinek bármely tekintetben való megfelelő voltára. A javaslat azonban más felfogásból in­dult ki. Egy szempont alá vette a bíróságo­kat a közigazgatási hivatalokkal , mert utób­biak sikeres működése a helyi, megyénkénti ellenőrzést szükségessé tette, a közigazga­tási ellenőrző közeg rendelkezési sphaerá­­jába a bíróságokat is bele akarta von­ni. Ez — valljuk be őszintén — megsem­misítette volna az állami hatalmak elkülön­­zésének nagy elvét. Hogy ennek a birói füg­getlenség megsemmisülése is lett volna- e ki­­maradhatlan következménye, az attól függ, hogy a birói függetlenség alatt ki mit ért. Ha alatta az értetik, hogy a bíró saját meggyő­ződése és lelkiismerete szerint ítélhessen, ez az ellenőrzésnek, bizonyos az államot érintő ügyekben, a végrehajtó hatalom egy köze­gére való ruházása által még nem érintetik, mert a főispán sem utasítás sem parancs adására fel nem jogosittatott s a biró annak követésére nem köteleztetek; a birói függet­lenség tehát a tényszerű felvilágosítás köve­telése által nem érintetik, különösen nem ak­kor, midőn e felvilágosításokat az ügyész vagy törvényszéki elnökök utján kell kérnie. Sokkkal közelebbről érintetett volna a bírói függetlenség a főispánnak az előléptetések fe­letti vélemény adási joga által, habár a kiin­dulási pont itt is olyan, melyet a mint főispánjainkról feltenni nem lehet úgy önér­zetes és igazán független bírói karnak conce­­dálnia nem szabad, mert az annyit jelen­tene, mint hogy előléptetésre a főispán a birót csak akkor ajánlaná, ha az meg­győződéséről lemond, s viszont a biró is kész meggyőződését elnyomni, hacsak elő­léptetésre van kilátása. Főispáni karunk sok­kal önérzetesebb és birói karunk sokkal fér­fiasabb, semhogy ezt akár az egyikről, akár a másikról fel lehetne tenni. De megtámadta volna a főispáni candi­­dátió a bíró függetlenségét illetőleg előlépte­tési jogosultságát az­által, hogy ezen jogo­sultság felett nem az erre rendelt és hivatott közeg, a törvényszéki candidationális tanács egyedül, hanem már az igazságszolgáltatási szervezeten kívül álló, a bíró tevékenységét tehát saját tapasztalatából nem is ismerő, de legtöbb eset­ben megítélni nem is képes, köz­­igazgatási közeg is ítélt vagy véleményt adott volna.

Next