Nemzet, 1886. június (5. évfolyam, 1348-1376. szám)

1886-06-03 / 1350. szám

Szerkesztőség : szerencsiek tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1350. (153.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1886. Csütörtök, junius 3. KiiADÓ-IVATAL. Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földsirai Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Hadettpesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ,, .. .............. .. .................. 2 frt, 8 hónapra ,. ,. .............................. .. 6 » 6 hónapra ................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám 5 kr. ___ V. évi folyam. 3* Budapest, junius 2. Az új igazságügyminiszter ma tartotta első debütjét a parlamentben. Nem volt előre hirdetve, hogy beszélni fog, különben a ház sokkal népesebb lett volna, mint volt tényleg, így is azonban, amint hire ment, hogy Faltiny Theofil szót emelt, a folyosókról mindenki sietett az ülésterembe, nem törődve a tikkasztó hőséggel, fojtó athmosphaerával, mely átalában hetek óta inkább lángra látszik gyújtani a parlamentet, mint a benne tartott szónoklatok. Nagy dolog az, ha a jelen hőmérsékleti viszonyok közt arra bírja a folyosókon tartózkodó képviselőket, hogy egytől-egyig a fulladt levegőjű ülésterembe siessenek, s ott egy egész beszédet végig hallgassanak. S ez mégis megtörtént ma az új igazságügyminiszterrel. Kormánypárt és ellenzék egyenlő figyelemmel fogadta őt, aki mindjárt kezdetben megnyerte a ház rokonszenvét. Nemcsak a bírói karban ezelőtt elfoglalt magas állása, hanem általában egyénisége, szeretetre méltó modora s alakja már eleve biztosították neki a rokonszenvet. Amint pedig beszélt, mint szónok is azonnal biztosította saját maga számára a sikert. Nem oly classicus szónok, mint kitűnő elődje, a felejthetetlen emlékű Pauler Tivadar, de nyugodt, világos és férfias előadása, mely egészen tárgyilagos érvelés hordozója, okvetlenül megszerzik számára a parlamentben a szónoki babérokat is, melyekből már ma előleget kapott. Beszéde nem volt tulajdonkép sem igazságügyminiszteri programmnyilatkozat, sem a tárgyat az apró detailokig kimerítő szakbeszéd. A programmnyilatkozatnak a mai tárgyalás alkalmából nem is leendett helye; az új igazságügyminiszternek túl bőven lesz még alkalma igazságügyi terveit fejtegetni. A ma tárgyalt telekkönyvi javaslatot pedig Teleszky István előadó ismertette beható, szakszerű s a tárgyalást magas színvonalra emelő, szép előadói beszédében. Kár, hogy a jeles beszéd csak harmadában telt padok előtt mondatott el, méltó leendett az sokkal nagyobb hallgatóságra és sokkal nagyobb figyelemre. Az igazságügyminiszter inkább csak kiegészítette Teleszky fejtegetéseit, ezt azonban egy, bár rövid, de kerekded oly beszédben tette, mely megbizonyította, ami különben bizonyításra sem szorult, hogy a tárgy fölött uralkodik, s az igazságügyi törvényjavaslatok parlamenti képviselésére kiváló mértékben képes. Különösen nagy hatást tettek azon gyakorlati ismeretek, melyeket főbírói praxisában szerzett s melyeknek mindjárt első beszédében megfelelő kifejezést tudott adni. Ha azt mondanók, hogy az uj igazságügyminiszter első beszéde igen kedvező benyomást tett a szabadelvű pártra, ezzel csak félig mondanók meg az igazat. Az igazság az, s ezt nagy örömmel constatáljuk, hogy az ellenzék mindkét árnyalata versenyzett a szabadelvű párttal abban, hogy Fabiny Teofil iránt meleg érdeklődését és tetszését kifejezze. Átalában az új igazságügyminiszter debütje igen sikerültnek mondható, amit nemcsak kormánypárti, hanem ellenzéki részen is elismernek , s szereplése elé most már meleg, fokozottabb várakozással néznek. Budapest, június 2. A franczia kormány mégis csak engedett a radicálisok áramlatának. És beleegyezett a herczegek kiutasításába, azon feltétel alatt, hogy csak a párisi grófra és a két Napóleon herczegre legyen ez feltétlenül kimondva, a többinek kiutasítására nézve pedig csak felhatalmazást nyerjen a kormány, ha azok magaviselete veszélyes lenne. Maga a forma, melyben e kérdést most megoldani akarják, nem szerencsés. Mert ha már jogi alapot találnak a két Napóleon és a párisi gróf kiutasítására, megtalálják azt — ha csak a nyilvánosságtól elvont, komoly speciális okaik e megkülönböztetésre nincs — a többi herczegekre nézve is. Indokolásukat legalább teljes mértékben és egyformán lehet mindenikre alkalmazni. Mert egyetlen indokul azt hozzák fel, hogy a közönség nyugtalankodik, azt le kell csillapítani. De a baj éppen az, hogy a közönség a radicális sajtó és képviselők izgatása folytán nyugtalankodik és ezek izgatása nem egyik vagy másik herceg ellen van irányozva, hanem mindenik ellen és így a kormány törvényjavaslata nem fogja a nyugtalanságot lecsillapítani, azaz nem fogja a radicálisok izgatását kielégíteni és igy czélját nem éri, míg a kormány lépésről lépésre nem enged a radicális izgatásnak és ki nem utasít minden herczeget. Sőt valószínű, hogy ekkor, vagy korábban is, megindul azon már most pengetett eszme érdekében is a mozgalom, hogy a herczegek vagyonát is el kell kobozni, mert a nemzet zsírján bíztak azok meg. És az is lehetséges, hogy a herczegek után egyes jelentékeny bonapartista vagy orleanista politikusok jelenléte és vagyona is fogja a »közönséget« és »közvéleményt« nyugtalanítani ; gondoskodni fognak a radicális izgatók erről is,és akkor ugyanezen indokolás alapján követelni fogják és csakugyan lehetséges is lesz a kiutasításokat végtelenül folytatni. A jog és logica mindig ugyanaz maradván. Ha az egyik esetben van jog, a másikban is a hasonló eljárást követeli a logica, ha egyikben nem lehet a jogot alkalmazni, a másiktól is megtagadja azt a logica. Holott ha a kormány és a köztársaság feje a mozgalomnak ellenállának, mindaddig, míg csakugyan összeesküvés vagy épen tettleges engedetlenség erre őket fel nem jogosítja, akkor nem teszik ki magukat a jogtalan és erőszakos eljárás vádjának és — ez még fontosabb — nem engedik az utczai, kávéházi politikusok radicális és szenvedélyes irányának felülkerekedését. Pedig sem a herczegek francziaországi tartózkodásában, sem azok kiutasításában nincs akkora veszedelem (főleg egy köztársaságban és — a mi fő — Francziaországban), mint a túlzó politikusok befolyásának emelkedésében. Annyival is inkább, mert Francziaország a köztár-s saság egész ideje alatt, a nagy forradalomkor l ép úgy mint 1848-ban és most, folytonosan az ilyen küzdelemben emészté fel ereje egy részét és ennek folyamán jutott egyik válságból a másikba. De érdekes azt vizsgálni, hogy tulajdonképen mi okot szolgáltattak a herczegek az ellenük tervezett eljárásra? Tényeket nem hoznak fel, sőt beszédet sem. Hanem azt, hogy vannak pártok a hátuk mögött, melyek családi ünnepeket és úgy mint más alkalmakat egyaránt felhasználnak arra, hogy tüntessenek mellettök. Ha ezeket a pártokat, parlamentben és sajtóban, nyíltan bevallott czéljaik daczára megtűrik, — mert szabadság van, — a herczegeket, kik ezek czéljának eddig legalább csak passiv symbolumai, csakugyan megtűrhetnék. Ha már a monarchicus eszmék és törekvések ellen erőhatalommal fellépni akarnak, akkor inkább lehet ezek nyílt terjesztői és szervezői ellen, mint symbolumaik ellen , ha csak a herczegekre be nem bizonyítják, hogy pártszervezésben és működésben vezérszerepet visznek és komolyban törekesznek a köztársaság megbuktatására. Mert a monarchista törekvéseknek véget nem vetnek, sőt talán még erőt fognak adni a herczegek kiűzésével, kiknek sérelmét az európai jogérzet is magáévá teszi, hogy az egyes családi vagy politikai összeköttetések hatását az egyes monarchiákban tekintetbe ne is vegyük. A működést pedig — a mennyiben csak gyanút keltő titkos utakon megy — a herczegek és híveik a titkos rendőrséggel gyengén ellátott köztársaságban, annak területén kívül is folytathatják. Szóval, mi azt hiszszük, hogy a herczegek kiutasítása a köztársaságnak és Francziaországnak javára nem válik. A NEMZET TÁRCZÁJA. Junius 2. A három márvány fej. Regény,kritikával elegy. Irta: JÓKAI MÓR. III. KÖTET. (Folytatás.) 54 A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Actaeont a remete barlangja előtt. A harangláb két duczcza közé volt kötélre akasztva egy nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal. — Mit mivelsz most ? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid király közelített a magas sziklaúton a remete barlanghoz. — A kereplőt verem. — A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról ? — Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele. — Hát meghalt az Isten fia? — De fel fog támadni halottaiból. — Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent koporsóhoz. Mind elmentek már. — S te mért nem mentél velük. — Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg. — Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a homályát. — No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt ? a kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült ? — Bizony feltámad az, a ki hisz ? — És te mit hiszesz ? — Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek egyszülött fia feltámad e mai napon. — Mikor ? — Délben, mikor a nap délpontra hág. — S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott ? — Megmutatja azt nekem ime e keresztnek az árnyéka. A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva, mindegyikre volt írva egy szám. — Mikor a XVIII. koponyához ér az árnyék, akkor van dél. A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot és a déli órát tizennyolczadiknak számították. Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó feltámadt és azt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton minden campanile és a hol keresztények laknak, széles e világon, mindenütt ezt zengik: »Krisztosz voszkress, Halleluja! Feltámadt a Krisztus.« — Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál igazabb lesz ? — A te hited csak tégedet idvezit, de az igazat igazabbá nem teheti. — Tehát én is szeretnék idvőzülni. Mondjad csak ! Ha én most erősen hinni fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, akit elfelejteni nem tudok soha, akit a kegyetlen bogumilok megöltek, ismét föltámad, elém jön, éppen, épp testben, amilyen volt, elevenen s még egyszer felém nyújtja mind a két karját, hogy megöleljem és hallani fogom a szavát, mikor kaczag és a csókjának a hangját, mikor az anyját megöleli és ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból •— hát ha én ezt erősen hinni fogom, meg fog ez történni ? — Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik. A varang király nagyon megragyázta erre a biztatásra bozontos nagy fejét. Tovább folytatá. — Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az elvesztett fiaink miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mossori vár párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták ; hát akkor azoknak az elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád a szemeiknek ? Megtörténhetik-e ez ? — Higgyenek benne és meg fog történni. Dávid király most egy keserves nagyot sóhajtott. Igen halk hangon mormogta el az utolsó kétkedését. — Hátha ez mind lehető volna, megeshetnék-e az is, hogy az én szegény elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, akinek halálhírét hozták a múlt télen, akinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába, hogy állítsák föl a sírja fejéhez: — még ő is feltámadjon ? — Higgj benne és meglátod! — De hát miért lássam meg őt ? Miért kívánjam neki a feltámadást ? Ha nem szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondani ? — A feltámadás vissza fogja őt neki adni, s megszünteti a tilalmat. Dávid király kétkedve ingatta a fejét. — Úgy beszélsz, mint aki látja azt, ami még láthatatlan. Hát megtudja ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszás csillag ? hol van a pásztorvezető ? hol a fiastyuk? hol a sárkány szeme? Pedig ezek ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, ami holnap történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap ? Most én kérdezem tőled azt ? Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat ? — Nem sirverem-e ez az egész völgy itt előtted ? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó tenger. — S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja ? — Fiatal vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. — Hát a te számodra hoz-e a mai nap feltámadást ? Frater Actaeon nem felelt erre a kérdésre, hanem hozzá kezdett a két fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez. Mikor azt elvégezte, letéve a kalapácsokat a harangláb mellé s ezt mondá a királynak: — Meglátod, — a hajnali kerepelő verseket még én vertem el, e helyütt, de a déli csengetyüszót már nem én fogom itten elharangozni. Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a kétségeiből. Fráter Actaeon leült a kereszt falapkövére. — Ülj mellém! mondá a királynak. E rövid meghívásra Dávid király egy kissé felhúzta az orrát. — Ide ülhetsz ,szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely dicsőbb volna, mint az idvezítő keresztjének zsámolya. — És mellettem is bízvást elülhetsz, mert én is lehetek egykor király, mint te vagy. Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király kimagyaráztatni, s helyet foglalt a remete mellett. Fráter Actaeon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik, miképen kérése vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkené őt az Izrael királyának. — Sámuelnek hitták a prófétát ? kérdezé a warang király. — És Saul épen Dávid királynak volt az előde. — Annak, akinek öt felesége volt ? Ha írva van, akkor igaz. — Tehát ha te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi történt vele azóta, hogy én nem láttam ? — A templom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket vezérelt hegyeken és vizeken keresztül — és megházasodott. Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király. — Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem , de a negyediket mondd az odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind. — Mégis úgy van. — S mifélét vett el ? ha tudod. — Magához méltót. Amikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd olyan szívesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát. Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A harangok előtt ez a két fogalom »tréfa, hazugság« ismeretlen volt. Amintegy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tűnt elő a bokrok közül, ki a patak mentében közelitett feléjük. (Folytatása következik.) Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. A vámszövetség Ausztriával. Aki viszszaerlékezik azon nagy agitátióra, melyet tíz évvel ezelőtt az önálló vámterület érdekében kifejtettek és összehasonlítja a közvéleménynek mai magatartását a vámterület kérdésében — az kénytelen lesz elismerni, hogy a A vámközösség eszméje ez idő alatt nagy hódításokat tett az országban. Ez átalakulásnak egyik legfőbb tényezője a külkereskedelmi viszonyok ama szomorú fejlődése, melynek következtében egyik ország a másik után zárja el piacait azon országokkal szemben, melyekkel eddig élénk kereskedelmi összeköttetéseket tartott fenn. Az elzárkózás, a fennállott kötelékek szétszakítása káros visszahatást fog gyakorolni minden országra. De legjobban mégis azon országok fogják megérezni, melyek kisebbek s amelyeknek nincs oly kifejlett és összhangzatos gazdasági szervezetük, hogy az egyik termelési ág biztos és elegendő fogyasztásra találhatna a másikban. A nagy fogyasztási területek előnye ma erősebben érvényesül mint bármikor korábban. Amit legjobban mutat az, hogy míg a szabad kereskedelem fénykorában csak egyes idealisták írtak és szóltak a vámuniók mellett, ma a gyakorlati termelés emberei is érzik annak szükségét. A gazdasági congressus alkalmából élénk visszhangra talált hazánkban is az eszme, hogy Németországgal vámegyesületbe lépjünk. A fogadtatás azonban, amelyben ez eszme Németországban részesült, éppen nem olyan, mely annak megvalósulása iránt valami rózsás reményeket ébreszthetne. Németországban rokonszenvvel kísérik ugyan e mozgalmakat, de kereken kijelentve, hogy abból főleg csak nekünk lehetne basznunk, míg Németországra nézve az egész igen kevés előnynyel járna. Ugyanakkor azonban, midőn még az elérhetetlen vámunió után is törekszünk, nagyon érthető, hogy kevésbbé vagyunk hajlandók kockáztatni azt a területet, mely eddig legalább rendelkezésünkre áll, s amelynek becse napról napra növekszik, abban az arányban, amint más országok piaczai megközelíthetetlenekké válnak. Amily mértékben áll ez azonban rólunk, természetesen legalább is oly mértékben áll Ausztriáról is, melynek piaczai hasonlókép mindinkább szűkebb körre szorulnak. De van a vámközösségi eszme terjedésének egy másik oka is. És ez az, hogy mindazon hátrányok, melyek kezdetben azzal jártak, évrőlévre csökkentek. Fogyasztási adóink dolgában, az ország iparának kedvező fejlődése mellett, ma sokkal kedvezőbb arányokat tüntethetünk fel, mint korábban. A sör és czukor tekintetében ugyan még mindig nagy mértékben adózunk Ausztriának, de a szesz és a petróleum tárgyában nagyot haladtunk, ami eléggé bizonyítja, hogy idővel a korábbi két fogyasztási adó aránya is előnyünkre változhatik. A restitutiók körül előfordult megrövidítésünk pedig már egy évtized óta megszűnt. Ily körülmények közt valóban érthető, ha a meglevő, részben valóban előnyös, részben legalább elfogadható helyzetet nem egykönnyen vagyunk hajlandók feláldozni, bármi kecsegtető kísérletekért. Az önálló vámterület amelytől némelyek egyszerre várják ipari fogyasztásunk olcsóbbulását és mezőgazdasági termékeink áremelkedését, amelylyel ugyanegy időben akarnak szövetségest teremteni az iparos nyugaton és a nyerstermelő keleten, amelylyel egy lélekzetre ipart remélnek nevelni és financiánkat rendezni — ez az önálló vámterület sokkal kétesebb ábránd, semhogy nagyon csábító lehetne. Mindez nem zárja ki azt, hogy az önálló vámterülethez való jogunkat fentartsuk, ezentúl úgy mint eddig. Amíg Ausztriával méltányos és érdekeinket kielégítő szövetségre léphetünk, mindig előnyt fogunk adni a közös vámterületnek. De ha ez nem sikerülne fenn kell maradni azon jogunknak, hogy érdekeinket függetlenül és saját tetszésünk szerint megvédelmezhessük. Az adott viszonyok közt azonban még mindig remélhetjük, hogy Ausztriával sikerülni fog méltányos egyezségre lépnünk. Ma még nincs ok arra, hogy annak lehetőségében kételkedjünk és ezért megnyugvással vehetjük a közgazdasági bizottság tárgyalásait, melyek ma a vámszerződés elfogadására vetetettek, s amelynek lefolyásáról a részletes jelentést lejebb veszi az olvasó. A képviselőház közgazdasági bizottsága Falk Miksa elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette a vám- és kereskedelmi szövetség meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatot. Láng előadó tekintettel arra, hogy e fontos kérdésben megállapodtak a nézetek, nem tartja szükségesnek a hosszabb indokolást. Elégnek tartja utalni a külkereskedelmi forgalom csökkenésére, mely mellett igen fontos oly országra nézve, mint Magyarország, hogy termékei számára bizonyos piac biztosítva legyen. Az a jelenleg nyilatkozó törekvés, hogy nagyobb forgalmi területek létesíttessenek, eléggé mutatja, mily fontos a magyar mezőgazdaságra nézve egy nagy fogyasztási terület megszerzése, illetőleg megtartása. Szóló is azon nézetben van, hogy ebből Ausztria több előnyt hoz, mint mi, de meggyőződése,hogy a közös vámterület az adott viszonyok közt reánk nézve is gazdasági szükséglet. Szóló tehát elfogadásra ajánlja a vámszövetség meghosszabbítása iránti javaslatot, megjegyezve, hogy a javaslatba hozott módosítások alárendelt jelentőségűek lévén, azokra nézve, kik az elvet magát elfogadják, nem képezhetnek nehézséget. Enyedi Lukács mindenekelőtt constatálja, hogy a kormány és az előadó a vámterület közösségének fentartása mellett csak közgazdászati érveket hoznak fel,nem mint ezelőtt politikai indokokat.Ebből következteti, hogy leküzdhetetlen politikai akadályok nem gátolják az önálló vámterület létesítését s a kérdés tisztán hazánk érdekeinek szempontjából ítélhető meg. Az előadó a külkereskedelmi részhelyzetre hivatkozik. De ezen roszhelyzetet épen Ausztria teremtette azzal, hogy az angol pótkonvencziót felmondta, és a német szerződési ajánlatokat elutasította. Mindez az osztrák ipar érdekében történt, mert a magyar fogyasztók és a magyar mezőgazdaság érdekében mindkét esetben épen ellenkező irányban kellett volna intézkedni. Az előadó szerint forgalmunk 80°/o-a Ausztria felé irányul. A kivitelünk tekintetében ez optikai csalódás, mert kivitelünk ugyan nyugatra Ausztrián át és Ausztria közvetítésével eszközöltetik, de Ausztria nem fogyasztónk csak részben, hanem lényegileg közvetítőnk, amint ez a kormány csatolt indokolásában is megerősítést nyer. A közös vámterületen vámháborúba keveredtünk nyugat felé és kelet felé; mindkét irányban, bár más más alakban, károsodást szenvedünk. Mivel tehát politikai indokok nem gátolják, fogjunk hozzá ahoz, hogy az önálló vámterület alapján berendezkedjünk. Ennek következménye nem lesz vámháború, mert Ausztriának fogyasztási területünkön kiváltságos helyzetet biztosíthatunk és annak saját iparunk védelme mellett nagyobb előnyöket nyújtunk, mint bármely más külföldi államnak. Itt tehát vámháború vp.sz értelme nem forog fenn Mindezek alapján szóló indítványozza, hogy a bizottság vesse el a vámszövetség megújítására vonatkozó javaslatot, ellenben utasítsa a kormányt, hogy törvény értelmében mondja fel az. év végéig a fenálló vámszövetséget és indítson tárgyalást az osztrák kormánynyal, az önálló vámterületre fektetett kereskedelmi és vámszerződés és vámtarifa létrehozása érdekében. Matlekovics államtitkár megjegyzi előtte szólónak, hogy a kormány indokolása 1878-ban sem védte politikai érvekkel a vámszövetséget. Megjegyzi még szóló, hogy nem érti, miként képzeli előtte szóló, hogy külön vámterület mellett mind nyugat, mind kelet felé könnyebben űzhetünk kereskedelmi politikát, holott nyugaton épen a mi termékeink, keleten épen a mi iparczikkeink ellen védekeznek leginkább. A p p o n y i Albert gr. nem látja helyét a bizottsági tárgyaláskor az elvi kérdés bővebb megvitatásának, az előkészítő tárgyalás inkább a részletek gondos kiderítésére szükséges, holott az elvi kérdések a házban lesznek kifejtendők. Azért szóló jelenleg csupán álláspontjának rövid megjelölésére szorítkozik. A törvényjavaslatnak nagy gonddal készült és érdekes indokolásából kiviláglik, hogy Ausztria a mi terményeinknek igen nagy mértékben fogyasztója, és hogy ennek a piacznak veszélyeztetése — különösen ma midőn egyéb piaczainkra nehezebben jutunk mint előbb — mezőgazdasági termelésünkre káros hatással volna, annak amúgy is szorongatott helyre-