Nemzet, 1886. augusztus (5. évfolyam, 1408-1438. szám)

1886-08-01 / 1408. szám

Szerkesztéség: Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. __________Egyes szám 5 kr._________ 1408 (211.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1886. Vasárnap, augusztus 1. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... 2 frt. 3 hónapra .............. .................................. 6 > 6 hónapra ................................................. 12 > Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­­fizető, havonként 36 kr., negyedévenként 1 * _______Egyes szám 5 kr._________ V. évi folyam, Budapest, julius 31. Az angol liberális párt, vezérének majd­nem emberfölötti erőfeszítései daczára, nem­csak elbukott csúfosan a nagy és heves vá­lasztási tusában, de elbukott egy oly kérdés­sel együtt, mely gyűlöletes az angol nemzet többsége előtt s mi több, részekre, fractiókra szakadt a nagy erőfeszítés alatt a nagy wigh­­párt s e vereséget nem fogja egyhamar kihe­verhetni. Nem tagadjuk, egy nemével az elégté­telnek és megkönnyebbülésnek tekintünk az angol pártküzdelmek eme fordulatára. Glad­stone akkor is, mikor az ellenzéki padokon foglalt helyet és akkor is, mikor a kormány­ban ült, nem egy nehézséget, nem egy kelle­metlenséget támasztott a külpolitikában s ne­vezetesen a keleti viszonyok fejlődésében kel­lett többször éreznünk szavának, befolyásá­nak s irányának káros voltát. Ő mint a bel­politikában például az ír kérdéssel, úgy a keleti politikában is szakított a nagy angol traditiókkal; nem csoda, ha itt is, ott is csak kudarczokat aratott. Annál örömestebb vesszük a conserva­­tiv párt kormányának megalakulását, Salis­bury marquis elnöklete alatt, kinek külü­gy­­minisztersége a Beaconsfield-kormány alatt összeesik a hetvenes évek végén lezajlott mozgalmas és véres keleti eseményekkel s hozzáfüzödik az újabbkor egyik legnevezete­sebb nemzetközi alkotásához, a berlini szer­ződéshez. Akkor az angol külpolitika nem helyezkedett ellentétbe Ausztria-Magyaror­­szággal, sőt nem egy érintkezési pontban ta­lálkoztak útjaik. A közelmúlt eme politikai hagyományai mellett csak természetesnek találjuk, ha most egyik angol conservativ lap arról biztosit, hogy úgy Bismarck herczeg, mint Kálnoky gróf számíthatnak Anglia barátságára s és úgy természetesnek találjuk az angol sajtó azon másik enuntiatióját is, hogy a jelenlegi cabinet külügyi politikája folytatása lesz Beaconsfield és Salisbury politikájának. Az a buzgalom, melylyel az angol con­servatív sajtó eme szempontokat láncírozza és híreszteli, hogy az új kormányelnök máris kísérleteket tesz Angliának a német-osztrák­­magyar szövetséghez való közeledésére, csak rokonszenvvel találkozhatik nálunk és igen alkalmas lehet arra, hogy kissé lehűtse az orosz-franczia szövetkezési velleitásokat s némi gondolkozási anyagot szolgáltasson a tulbi­­zakodott és főleg irányunkban egy idő óta feltűnően harczias hangú és szellemű orosz sajtónak. Még formális szövetség nélkül is, mely különben aligha vétetett egyik oldalról is kilátásba, már magában véve az a puszta tény is, hogy Angliának ez időszerint conser­vatív kormánya van, mely a mellett, hogy­­ tartósnak ígérkezik, nem titkolja vonzódá­sát és közeledését a középeurópai békeszö­vetséghez , igen jelentékeny elemét képezi a béke biztonságának s ehhez képest bizonyos sötét pontok a láthatáron, mint Batum, a fekete­tengeri orosz flotta fejlesztése és legutóbb a földközi tengeri hajórajjal való gyarapítása, a harczias szellem az orosz sajtóban s a nem leplezett ingerültség és ellenszenv északon a bolgár ügyek miatt stb. — sokat veszítenek jelentőségükből — egyelőre legalább. Ha ezekhez hozzáveszszük Károly Lajos főherczeg pétervári látogatását, Bismarck és Kálnoky találkozását, a német és osztrák­­magyar uralkodók közelgő entrevue-jét, meg­­valljuk, nem vagyunk hajlandók hódolni ama pessimisticus felfogásnak, melynek egyik­másik laptársunk koronként kifejezést szo­kott adni az általános európai helyzetről s a közel­jövő kilátásairól. Szóval a Salisbury-kormányban egygyel szaporodtak a békés fejlődést óhajtó és bizto­­sítni hivatott tényezők. Annál becsebb ez idő­szerint reánk s az általános béke érdekeire nézve az angol conservatív kormány megala­kulása, mert még Gladstone legbuzgóbb hí­vei is azon politikához tértek, amely a Német­országgal és Ausztria-Magyarországgal való barátságos viszony szükségét hangoztatja.« Helyesen mondja tehát egy avatott for­rás, hogy úgy monarchiánk, mint német szö­vetségesünk »súlyt fektetnek Anglia barátsá­gára.« Ebből azonban nem következik, hogy »az Oroszországgal fennálló jó viszonyon változtatni akarnánk.« Nem is szükséges, az érdekek sem pa­rancsolják. Az angol közeledés hozzánk, nem lehet ok az orosz távolodásra a békeszövet­ségből, mert Oroszország sem akarhatja iso­­lálni magát. C­élunk és feladatunk nem lehet kikötni Oroszországgal, sőt külpolitikánk egyik ki­váló érdeme, ha az északi hatalommal őszinte, békés, jóakaró barátságos vi­szonyban lehetünk. Ha dynastiánk egyik tag­jának péterhofi látogatása előmozdíthatja e viszonyt, csak örülni tudnánk neki. Kívána­tos volna azonban, hogy az orosz sajtó is így fogja fel a helyzetet és ne ösztökélje folyto­nosan az ellenszenves és harczias szenvedé­lyeket, mert ezzel sem a jó viszonynak, sem az átalános békeérdekeknek nem tesz jó szol­gálatot. Magyar és osztrák sajtóban nem tör­ténnek provocatiók egy oly állam irányában, melylyel a monarchia, mint mondatik »jó vi­szonyban« áll, ennyit legalább az orosz saj­tótól is meg lehetne várni, meg különösen ak­kor, mikor egy barátságos és szomszédos ál­lam részéről magas vendég tesz látogatást az orosz udvarnál. ELPÖLE, Budapest, jul. 31. (A népgyűlések dol­­g­a.) A most készülőben levő népgyűlésekre vonatko­zólag — az ez iránt megindított actio egész tartalma alatt — tartózkodtunk az ellenzéki sajtó magatartá­sának bírálatától. Erősen próbára tette ugyan türel­münket, mikor heteken át láttuk, hogyan buzdít »minden párt hozzájárulásával való­ tüntetésre az ellenzéki sajtó, a­mikor ő maga, ugyanazon lap, ugyanazon számában is, a legkeményebb invectivák kapcsán azzal okadatolja e népgyűlés megtartását, mert a kormány — a­melynek pártját bele szerette volna vonni e mozgalomba — ilyen-olyan hatalomhoz ragaszkodó, servilis, tehetetlen stb., de az ilynemű és más sokszoros ellenmondások constatálásától fölment­ve éreztük magunkat, abban a tudatban, hogy az ily jelenségekre való rámutatást a mi tárgyilagos sajtónk úgy magyarázná, mint a hangulat rontását oly té­nyek elítélése körül, melyek szépítői közé mi nem akartunk tartozni. De az ellenzéki sajtó azért nem késett az invectivákkal. Vádakat emelt a kormánypárti sajtó u. n. hallgatása ellen is, s csak annál keresettebben folytatta rendes mesterségét, a kormány szidalmazását. Ez azonban még hagyján. Teljék öröme benne. Tesz azonban ez a sajtó mást is. Ma például a »Pesti Napló« esti lapja — megemlékezvén azokról a czikkekről, melyek a mai kormánypárti lapokban a népgyűlések felől megje­lentek — egyik laptársunk azon nyilatkozatát, hogy a miniszterelnöknek aligha van kifogása gr. Bylandt- Rheidt magatartása ellen, melyet mind alkotmányos, mind magyar szempontból csak méltányolni lehet, oly megjegyzésekkel kiséri, melyek természetét csak azért nem jelöljük meg, mert a kemény szavakat nem szeretjük a papíron. Azt mondja ez az újság, melyet tudvalevőleg csak az ügy érdeme vezet, hogy ha Ti­sza nem Bylandt ellen kezd akciót, akkor bizonyosan­­ Albrecht főherczeg ellen kezd. Nem tudjuk ugyan, ez a tapintatos megjegyzés nem abba a cate­­góriába tartozik-e, a­melyben bizonyos lapok excel­­lálnak, a­melyek közleményeire maguk megmondják, hogy komolyan nem veendők számba, de ennek da­czára mi helyén­valónak tartjuk megmondani, hogy az ily beszédet — legfelsőbb személyek ily belevoná­­sát a politikai küzdelmekbe — mi helytelenítjük, s megengedhetetlennek tartjuk. A népgyűlés figyelmét akarja-e a »Napló« ebbe az irányba terelni? Vagy máshol akarja azt a gondolatot kelteni, hogy a ma­gyar kormány esetleges kívánalmai ily természetűek ? A­mily kevéssé loyális lenne az első szándék, oly kevéssé lenne hazafias a második, s mert lojalitás és hazafiság Magyarországban várhatlanul kapcsolatos fogalmak, mindkét szándék mindkét irányban kárho­­zatos. Mi nem követeljük az ellenzéki sajtótól (mint az ellenzéki sajtó az egész kormánypárttól követelte), hogy ők a mi sorainkba álljanak s úgy tánczoljanak, a­hogy mi hegedülünk; azt azonban megvárnék, hogy — a kormány iránti álláspontjukból jogosult bizal­matlanságból — ne ragadtassák magukat oly nyi­latkozatokra, melyeknek vagy nincs semmi értelme, vagy csak oly értelme lehet, hogy minden érdeknek hasznára válhatnak, csak magyar érdeknek nem. Budapest, júl. 31. (A megyei költségve­tések fölterjesztése.) A belügyminiszter a következő körrendeletét intézte az összes megyék­hez : A megyék háztartásáról szóló 1883. XV. tör­­vényczikk 4-ik §-nak és a törvényhatóságokról szóló 1886. XXI. törvényczikk 17. §-ának azon rendelke­zései folytán, melyek szerint az évi költségvetést az elől említett törvény korlátai közt s az utóbb hivatko­zott törvényben körülírt eljárás mellett, a törvényha­tóság az őszi rendes közgyűlésen oly időben állapítsa meg, hogy az október hó 31-ig a belügyminiszterhez felterjesztethessék ; felhívom a megye közönségét, hogy jövő 1887. évi költségvetését az idézett 1886. XXI. törvényczikk 17-ik §-nak, továbbá az 1883. XV. törvényczikk 4. és 5. §§-nak rendelkezéseihez képest, valamint az 1883. évi julius hó 27-én 44.901 szám alatt kibocsátott körrendeletemben foglalt út­mutatások szem előtt tartásával megfelelőleg álla­­ m A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 31. Emlékezés Vörösmartyra. (Kivonat naplómból.) Jelesebb iró hazánkfiainak egyike,a kinek barátsá­gával méltán dicsekedhetem, azon megtisztelő fölszóli­­tással lepette meg, hogy az’általa kiadandó.Vörösmarty­­arczképhez én írjam meg az életrajzot. Azt tételezte föl rólam tisztelt hazánkfia, hogy a nagy költőnek közelében, lefolyt időszakomból, különösen utolsó évé­ből a nagy embernek oly emlékeket tudnék nyilvános­ságra hozni, melyek újságuk és érdekességüknél fog­va becses adatokká válhatnak mind az irodalomra, mind az olvasó közönségre nézve. Nem hivatásos a legnagyobb magyar költőről tanulmányi czikket írni, vagy csak életrajzot is; írtak már arról jeles­ szakférfiaink egész tanulmány-iro­dalmat, teljes életrajzot, kisebb-nagyobb eltéréssel, a méltányosság különböző mértékeivel. Én csak egy kis visszaemlékezést írhatok a becses felszólításra, és helyeslésemet óhajtom kife­jezni azon nemes törekvés fölött, hogy az ifjú nem­zedék figyelmét irányozzuk, buzdítsuk lelkesítsük ama nagy ember, nagy költő iránt, kinek e haza és nemzet oly sokkal tartozik, ki iránt mi ifjú korunkban, a haza lelkesen küzdő arany korában annyi kegyelettel viseltetünk. Hazafias fájdalommal kell visszaemlékeznem azon korszakra, melyet Vörösmarty körében, közvet­len közelében leélni alkalmam lehetett. Sötét kor­szaka volt az a hazának, oly sötét, hogy ember alig ismerhetett emberre, s ha a hazának minden polgára részese volt a közös nagy gyásznak, Vörösmarty Mi­hály, a hazának nagy polgára, a mély gyásznak összes fájdalmát érezé nagy lelkében. De hazafias fájdalommal emlékezem viszsza azon sötét korszakra azért is, mert nemzetünk első költője iránt, ki megdicsőité egész múltúnkat, és re­ménynyel, hittel világitá meg egész jövőnket, szo­morú, nehéz éveiben nem tudtunk elég hálásak lenni, nem vagyunk elég hálásak most sem. Széchenyi szobra után Vörösmarty szobrának is kellett volna következni a fővárosban. A »legnagyobb magyarnak« szobra mellől nem volna szabad hiányozni a legnagyobb magyar költő szobrának. Széchenyi és Vörösmarty osztoznak a nagy nemzeti küzdelem dicsőségében. »Örök emléke, munkái s neve együtt fog emlit­­tetni Magyarország újjászületési korszakának legna­gyobb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicső­sége, gyásza egyszersmind az övé« — írja Gyulai. Állított föl ugyan magának gránit és ércznél maradandóbb szobrot, a te nagy neved. »------nem kér emlékül oszlopot érezböl Oszlop vagy te magad--------------« De a nemzet tartozik maga iránt azon tiszte­lettel, hogy legnagyobb költőjének szobrot állítson a fővárosban. Azt mondja Eötvös Vörösmartyról: »Az eszmét, melyre korának szüksége volt, ő mondta ki — a di­csőséget, mely után népe vágyódott, ő szerezte meg; — műveket alkotott, melyek e művek nyelvét szint­úgy fen fogják tartani, mint Phidias művészete a követ, melyből isteni szobrait alkot­á.« A magyar költőknek sokkal magasztosabb, de nehezebb feladat is jutott, mint más nemzetek köl­tőinek. Mig emezek eleget tettek missiójuknak, ha a kebel sugallatát követve, s a conceptio hatalmával élve, műveikkel a szív nemesítésére, általános nagy eszmékre s az élet kellemesbitésére hatottak, a ma­gyar költőknek még egy más, nehezebb missiójuk is volt; fölébreszteni egy áléit nemzetet, virasztani a fölött hosszú korszakon át, kétes állapotokban, s elké­szíteni azon korra, mikor a cselekvésnek életre küz­désnek ideje bekövetkezett. Igen, ily magasztos föladat, nehéz munka jutót osztályrészül a magyar költőnek ,ki koszorú reménye s kitűzött dij nélkül küzdött« — mondja Kölcsey Révairól. És azon magasztos feladatból legnagyobb osz­tályrész jutott Vörösmartynak, s azon nagy feladat­nak legnagyobb dicsősséggel felelt meg ő, költészeti műveivel. — »Rendesen az ily irodalmi mozgalmakat nem előzik meg, hanem követik a politikai reformok« — írja Kemény Zsigmond. Vörösmarty művei lelkesítették Széchenyit; ezek tették legbensőbb barátjává Deákot. Mikor mű­veinek első nagyobb kiadása 1845-ben megjelent, Kossuth egy megrázó vezérczikket írt arról, figyel­meztetve nemzetét a remekművekre. Valóságos ünnepnap vált a magyar életben, mikor egy költemény jelent meg a költőkirálytól. Szép kor volt az, a lelkesedés kora, fiatal barátim. Ifjú koromban,— feledhetlen kor az, bele esik a nemzet ifjú, lelkesen küzdő korába, — 1844-ben volt, élénken emlékezem vissza. Együtt ülünk többen az ifjúság gyülhelyén, az úgy nevezett »közvélemény asztalá«-nál: Sükei, Bozzai, Bulyovszky, Bérczy, Degré s talán Pálfy Albert is, nem tudom azon pilla­natban még kik voltak jelen, mikor gyors léptekkel siet az asztalhoz Petőfi, s kezében tartva egy füzetet, igy kiált föl lelkesen: »fiuk, ha valaha ilyet tudnék írni, odaadnám minden eddig itt és még írandó mű­vemet, és szavalni kezdé Vörösmarty Cserhalom­ját. Szavaltuk azután mi is sokan Vörösmarty költe­ményeit. Pedig Petőfinek, e másik lángszellemü magyar költőnek a lyrája már akkor nagy figyelmet ébresztett s később meghódította nem csak nemzetét, de az egész mivelt világ elismerését. Az ő halhatatlan dalaiban találjuk mi föl azt a verselési formákat is, melyeket leginkább szeretünk magyar formákul elfogadni. — Petőfinél minden eszme, godolattal vele születik a megfelelő versforma is. Tanúja valók Arany lelkesedésének, ezen har­madik nagy költőnk örömének, mikor átnyujtom neki Vörösmarty mellszobrát; akkor tett ünnepies nyilat­kozata még inkább megerősite engem azon meggyő­ződésemben, hogy Vörösmarty nemzetünk első költője. Régen volt, félszázad előtt, mikor Vörösmarty költeményeivel megismerkedtem. Feledhetlen anyám, a mivelt lengyel nő előtt kezdtem először szavalni­­ Vörösmarty költeményeit; azután fölolvastam előtte s — már tökéletesen leírta a magyar nyelvet — a »Volt tanítványaimhoz« czimű költeményt, mely mind classicus nyelvezete és formája, mind lélektani mélysége és fenséges tárgyánál fogva, a halhatatlan becsű művei közé tartozik nagy szerzőjének. Sokat olvastatott föl még általam azután is ismételve Vö­­rösmartyból, és azt jegyzé meg, kitörülhetlenül jegyzé be szivembe a derék anya: »A mely ifjúnak Vö­rösmarty a választott olvasmánya, abból nemes­­szivü, magasb törekvésű ember s a hazának de­rék polgára válhatik. Vörösmarty egész költészeti birodalmat alapí­tott, a költészetnek minden műfajából, és oly zengze­­tes erő- és méltóságteljes költői nyelvet teremtett, ugyszólva elővarázsolt, hogy ezen csodaszerü érdeme már maga is jogosíthatja nevét a halhatatlanságra s nemzetének örök hálájára. »Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analysálni.« — »Ő alapította a valóban magyar köl­tői nyelvet.«-------Új világot nyit költészetünkben, s oly nyelven szólal meg, a­minőn még egyetlen magyar költő sem« írja Gyulai. Vörösmarty művei olyanok, mint a legclassicu­­sabb festmények, minél többet foglalkozunk velük, annál több újat, szépet, meghatót találunk bennük. Eposaiban régi történelmünk alakjait, a régi dicsőséget énekli meg, s az ős­történelem hézagait egy ragyogó magyar mythologiával egészíti ki. »Zalán fu­tása«, »Cserhalom«, »Eger«, »A két szomszéd vár«, elragadó alkotások. Kiszámíthatlan az a hatás, melyet Vörösmarty »Szózata« gyakorolt nemzetére. Egy ilyszerű dalnak a hatása végtelen egy nemzet életében. Azon diadalnak, melyet egy nagy államfér­­fiú vagy hadvezér ünnepel, gyakran a háttérben rejlő szerény dalnak a hőse. Az angol »Rule Britannia« és franczia »Marseillaise«-nek egész diadal-történelme van, s a német »Wacht am Rhein« dalnak az utóbbi német-franczia háborúban nagy hasznát vette a német hatalom. És mind­ezeknél mennyivel jelentékenyebb a mi »Szózat«-unk! Nemzeti imádság ez mindörökké, míg csak ismétlődhetnek a lefolyt nagy küzdelmek nemzetünk életében. Pedig ismétlődhetnek. Vörösmarty lángesze a költészet minden mű­faját fölkarolta s ha nem tündöklik is egyenlő fény­nyel mindegyikben, a nagy szellem mindegyik művén visszatükröződik. De legerősebb, legnagyobb az epos és lyrában. Lyrai költeményeit gyönyörrel olvashatja a kevésbé mi­veit osztály is. »Ő nem csak a miveit osz­tályok költője, ő az összes nemzet költője«-----­»kit első költőjéül ismert a nemzet« — mondja Eötvös. Nevezetes költők nagyságának meghatározásá­nál tekintetbe kell vétetnie különösen a hatásnak, melyet azok alkotásai gyakorolnak a korra melyben élnek. Valamely merev iskolai elmélet szerint bírálni lángszellemü költőket s osztályozni azok nagy alko­tásait, egyáltalán nem szabad. Egy új, nagy lángész megdönti egy művével azon elméletet. Vannak mű­vek, azon elméletnek teljesen megfelelők, melyek alig élik túl szerzőjöket. Nem külső formák, hanem költői erő, eredetiség, genius halhatatlanítanak költői műveket. Petőfi költeményeit majd minden korabeli bí­rálója elítélte, de a genius győzött. Vörösmarty művei között is vannak olyanok, melyek ellen kifogást tehetett az elmélet, de a leg­szigorúbb bíráló is meghódolt a nagy geniusnak, a legszigorúbb bíráló sem láthatta a hibákat — mint a napokban a foltokat — azon fényözöntől, mely Vö­rösmarty költeményeit elárasztja. Sok hírneves embernél megtörténik, hogy ha közvetlen közelébe jutunk, sokat vesztenek előttünk nimbusokból. Vörösmartynál az ellenkezőt találtam. A műveiből nagynak ismert költőben, mikor szeren­csém közvetlen körébe hozott, épp oly nagy embert is ismertem föl, s fényköre ragyogóbbá jön előttem mint a távolból. Azelőtt csak a nagy költőt csudáltam benne, most már a nemesszivü embert, nagy polgárt, nagy embert is kelle benne kegyelettel bámulnom. 1855. tavaszán Egressy Gáborral P.-Nyékre utaztunk, Fehérmegyébe, Vörösmarty látogatására. Ott lakott a n­a­g­y költő a kicsiny házban, melyben 1800. decz. 1-én született. „A gyermek ifjúvá lett, Az ifjú férfivá, A férfi két házában Tündöklő csillaggá.M­éneki Garai. Mai számunkhoz fél iv melléklet van esatola­ pítsa meg, s azt az állandó választmány véleményes jelentésével s a vonatkozó közgyűlési határozattal együtt, az eddigi alakban, két példányban kiállítva, legkésőbb folyó évi október hó 31-ig hozzám ter­­jeszsze fel. Budapesten, 1886. évi julius hó 25-én. Tisza, Budapest, jul. 31. (A katonai szolgálat alól való ideiglenes fölmentés.) A kato­nai szolgálat alól való ideiglenes felmentés tárgyában, Fejérváry Géza honvédelmi miniszter körrende­letet bocsátott ki az összes hazai törvényhatóságok­hoz, hogy a közigazgatási bizottság és gazdasági szak­emberek véleményének meghallgatásával tegyenek kellőleg indokolt javaslatot az iránt, várjon — tekin­tet nélkül a holdak számára — mennyi catasteri tiszta jövedelem, illetőleg mely jövedelmű birtok ké­pezhetné a törvényhatóság saját területén azt a leg­nagyobb mennyiséget, a­mely mellett az idevonatkozó törvény szellemének megfelelve, az ideiglenes felmen­tés vagy elbocsátás még kimondható, a­melyen túl azt megtagadni kellene,­ mert eddig az oly hadkötelesek felmentésénél, a­kik családjuk eltartása czímén folya­modtak a szolgálat alól való felmentésért, nem lehe­tett pontosan megállapítani, hogy a földbirtokkal biró ily családok birtoka, holdankint számítva, képes-e az illető családot eltartani, mig azt az egyenlő elvek alapján kiszámított catasteri tiszta jövedelem után sokkal biztosabban lehet megállapítani. Budapest, jul. 31. (Az új franczia nagy­követ.) Mint a »P. Lloyd«-nak írják, De era is, az új bécsi franczia nagykövet, valószínűleg csak szeptemberben fogja állását elfoglalni, minthogy részt akar még venni megyéje közgyűlésén, melynek eddig­­ele is egyik legbuzgóbb tagja volt, a­mennyire ezt diplomatiai működése lehetővé tette. S minthogy az új nagykövet különben sem nyújthatná át megbízó le­velét mostanában, annyival is inkább meghosszabbít­hatja tartózkodását otthon. Különben már minden intézkedés meg van téve, hogy a nagykövet holmjait még a jövő hó folyamában átszállítsák Rómából Bécsbe. Kőszeg, júl. 29. (A dunántúli egyház­­kerület közgyűlése.) [Saját levelezőnk­­t­ő­l.] Tegnapi értékesítésemet az államsegély tárgyá­ban hozott határozatnál akként igazítom ki, hogy Andorka Gyula indítványa, Káldy Gyula felügyelő azon módosításával fogadtatott el, mely szerint a ke­rületi gyűlés küldöttei a Budapesten tartandó »Egye­temes gyűlésen« indítványt tegyenek, mikép az egye­temes gyűlés az országgyűléshez írjon fel, hogy a 36000 forint évi állami segély, felosztás végett az egyetemes gyűlés rendelkezésére küldessék meg. A 28-án tartott gyűlés egyik legfontosabb tárgya a superinten­­dentiaévi jelentése volt. Nagy gonddal és sza­batossággal volt ezen jelentés szerkesztve, s felölelte a kerület egyházi életének minden fontosabb jelensé­geit. De örvendetes is volt a jelentés tartalma, mert egy hosszú sorát tüntette fel az evangelicus hitbuz­­góság és áldozatkészségnek, s nem csoda, hogy az ágostai evangelicusok ezen legmagyarabb kerülete férfias önérzettel jelentette ki, hogy kész iskolái kö­zül versenyezni az állami és minden más felekezet iskoláival, de állami subventiót el nem fogad, mert az Európa légkörét átható reactionárius tünetek kö­zött nem tartja czélszerűnek, hogy iskoláinkra, me­lyek századokon át a gondolatszabadság, hazafiság, felvilágosodottság őrházai voltak, egy esetleg bekö­vetkezhető reactio befolyást gyakorolhasson. A supe­­rintendensi jelentés megemlékezett még a keresztelé­sek és házasságok kötése körül néhány más felekezeti lelkész által elkövetett visszaélésekről. Határoztatok, hogy ezen visszaélések megszüntetése végett törvény­­hozásunktól kér a kerület intézkedést. Meg kell még említenem Kis Sándor győrme­­gyei esperességi felügyelő lelkes felszólalását, mely­lyel dicsőítette a törvényhozás bölcsességét és a jog­­egyenlőség iránti szeretetét a főrendiház szervezése körül. Feltűnő jelensége volt ezen népes közgyűlés­ A vasúti szakoktatás. A vasúti szakoktatás kérdése a magyar vas­­utakra nézve tudvalevőleg mind fontosabbá válik és pedig annál nagyobb mértékben, mentől inkább érez­hető annak szüksége, hogy egyrészt a vasúti alkalma­zottak műveltségi színvonala emeltessék, másrészt pedig a hazai társadalom erre leghivatottabb elemeinek mód nyújtassék, a vasúti szolgálatba való belépésre és abban való térfoglalásra. Eddig ezen szakoktatások­ról nagyon hiányosan volt gondoskodva, mert a budapesti kereskedelmi akadémián állami segélye­zés mellett volt ugyan felállítva évek óta egy úgyne­vezett vasúti tanfolyam, ennek hallgatói részére azon­ban konkrétebb előnyök nem voltak biztosítva, hanem a vasutak maguk gondoskodtak alkalmazottjaiknak az úgynevezett üzletgyakornokoknak kiképzéséről oly módon, hogy azokat az egyes állomásokra bocsátották, velük meghatározott időszakokban távirdai, forgalmi és kereskedelmi szolgálatra vonatkozó utasításokból vizsgákat tétettek. A felsőbb szakoktatásról pedig éppen nem volt gondoskodva. Értesülésünk szerint a közlekedésügyi minisz­ter és államtitkár urak már évek óta behatóan fog­lalkoznak ezen fontos kérdéssel és miután időközben az említett vasúti tanfolyam,­ látogatók és pártolás hiányában tényleg megszűnt, most már elérkezettnek látták az időt ennek megvalósítására. E­végből a közlekedési minisztériumban Ba­ross Gábor államtitkár vezetése alatt még július hó 3-án a nagyobb vasutak vezérférfiaival bizalmas érte­kezletet tartatott, mely egyhangúlag elismerte annak szükségét, hogy a vasúti szakoktatás czélirányosan szerveztessék és pedig úgy azokra nézve, kik a vasúti szolgálatba még csak belépni kívánnak, mint azokra nézve is, kik a vasúti szolgálatban már állást foglal­ván, részint egyoldalú, pl. jogi vagy műszaki ismere­teik más irányokban való kiegészítését igényelnek, részint pedig különben tehetséges voltuk daczára a magasabb szolgálati fokozatokra való előléptetéshez nem bírnak a kellő látkörrel és részint végre, hogy a vasúti alkalmazottak műveltségi színvonala egyáltalán emeltessék. Ezen kettős iránynak megfelelőleg az értekezlet egyrészt egy előkészítő tanfolyam felállításának esz­méjét fogadta el s kimondotta erre nézve azon fontos elvet, hogy ezen tanfolyam különös tekintettel legyen arra, hogy a hazai társadalmi osztályok előtt a vasúti szolgálatba lépés útja határozott alakban kijelöltes­sék, elfogadta továbbá azon fontos elvet is, hogy e tanfolyam a vasúti üzletgyakornokok jelenlegi kikép­zésének­ és vizsgálatainak módjával szerves kapcso­latba hozassák; másrészt pedig elfogadta azon esz­mét is, hogy a már alkalmazásban levő vasúti tiszt­viselők szellemi színvonalának emeléséről részint egy tisztképző iskola, részint pedig szakfelolvasások szer­vezése által történjék gondoskodás. Az előkészítő tanfolyam szervezésére nézve már­is megindultak a részletes tárgyalások, s az e végből kiküldött szakbizottság, melyben a hazai összes vas­utak képviselői részt vesznek, a közlekedésügyi mi­nisztériumban f. hó 29-én megtartotta első ülését Szabó Jenő miniszteri tanácsos elnöklete alatt. nek, hogy sem párt-, sem nemzeti kérdésekben ellen­tétek nem mutatkoztak. A rákövetkező banketten élénk tetszéssel fo­gadtatott Káldy Gyula felügyelő felköszöntője, me­lyet a dunántúli evangélicus papságra mondott, éle­sen utasítva vissza egy budapesti lapnak az evan­gelicus papságot sértő czikkében felhozott vádakat.

Next