Nemzet, 1886. szeptember (5. évfolyam, 1439-1468. szám)

1886-09-01 / 1439. szám

Szerkesztéség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK Úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1439. (242.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1886. Szerda, szeptember 1 Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........... .................... 2 írt 3 hónapra ....................... 6 , 6 hónapra ........................................................ 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. V. évi folyam, Budapest, augusztus 31. A fényes ünnepélyek, melyek a holnapi nappal indulnak meg, kimagasló történeti és politikai eseményeket jeleznek nemzetünk ezredéves fejlődésében. A vérszerződéstől a mai napig, nemzeti életünknek fényben és dicsőségben gazdag lapjain, nehéz volna meghatározni, melyik mozzanat a legfényesebb és legdicsőbb. Hő­siességgel és önfeláldozó hazaszeretettel vásá­rolt nagy diadalok közt, Budavár visszafog­lalása kétszáz évvel ezelőtt csak egy a sok és megszámlálhatatlanok között. Mi több, a győ­zelem bére nem is volt egyedül a magyaré. Osztoztak véle mindazon hősies népek, kik­nek patakzó vére az övével együtt mosta le és Buda ormairól a hanyatló félholdat. Buda visszafoglalásának nagy jelentő­sége mélyebben nyugszik. Határkő, forduló­pont az a nemzet és a dynastia történetében. Ereje és hatása elevenen lüktet mai életünk­ben. És tanúságai, midőn századoktól ezelőtt­­ről erednek, további századokra vetik suga­raikat. A török uralom ketté szakította a nem­zet testét. Egy része a hatalmas német csá­szártól remélt segélyt az ozmán pusztítás ellen. A másik egyenesen a szultán védelmé­től várta országunk és fajunk fennmaradá­sát. A történelem ma már tisztában van az iránt, hogy a­miben a kortársak elfogultsága sokszor csak a pártoskodás átkát látta, az történeti szükség volt. Az egyedüli eszköz nemzetünk megmentésére. Két táborban, sok­szor egymás ellen harczolt a magyar, de a czél mindig egy és ugyanaz volt, még akkor is, midőn egymás vérét ontotta. E végzetes szükség csak azon mérték­ben csökkent, a­melyben az ozmán hatalom ellenállhatatlan erejében való hit megingott és lejebb szállott, majd végkép elenyészett. Az első nap, a melyben nagy királyaink La­jos és Mátyás óta az egész nemzetet egy ér­zés rezgette át, az első nap, a melyen a nem­zet ismét egy királyt ismert, s a dynastia egy egész ország hódolatát fogadhatta, Budavár visszafoglalása volt. S a­mi talán némelyek szemében csök­kentheti a győzelem nemzeti fontosságát, hogy az első­sorban idegen hadak segítségének volt köszönhető — az csak fokozza annak jelentőségét. Egész Európa érezte, hogy Buda falán nemcsak a magyar nemzet sorsa vita­­tik. A kereszténység legkiválóbb daliái jöttek el, hogy lerójják a magyar nemzetnek, a ke­reszténység tartozását. Igen, a magyar nem­zet nem volt képes egymaga legyőzni a törö­köt; de hogy a többi keresztény népek ifjait nem hurczolták szolgaságra, leányait annál is szégyenítőbb rabságba, hogy Európa a török hatalom daczára zavartalanul haladha­tott előre a művelődés útjain, azt annak a véd­­bástyának köszönhette, melyet e nemzet, leg­jobbjainak holttesteiből alkotott. A nemzet összeforradását a dynastiával és fajunk közösségét az európai civilisatióval jelzi Budavár visszafoglalásának két szá­zados napja. Ezekben rejlik nemzeti és dy­­nastiai, magyar és európai fontossága. Az Európával való szellemi és erkölcsi közösségnek előmozdítása volt legjobbjaink törekvése azóta is a mai napig. S ha e részben nem is volt szabad csupán egy népre szorít­koznunk, a viszonyok ereje mégis mindenek­­felett egygyel hozott legközvetlenebb össze­köttetésbe. Mint két századdal ezelőtt egész Európa lelkesedett ugyan a kereszténység ügyéért, de teljes erővel csak a német nemzet támogatta a magyart úgy mondhatjuk ma is, hogy a kölcsönös egymásra utaltság érzete sehol nem érvényesül jobban, mint a magyar­nál és németnél. Tanúsítja ezt Bécs lelkes lakossága, mely oly melegen karolta fel az ünnepélyt. De tanúsítja a nagy Németország hős aggastyán császára, fejedelmünk benső szövetségese is, ki dicső hadseregének küldött­ségével egyik legtündöklőbb fényét kölcsö­nözte ünnepélyünknek. Midőn a számra any­­nyival nagyobb, culturális érdemekben any­­nyival gazdagabb német faj ily módon becsüli meg a magyart, bizonyára a leghatha­­tósabb buzdítást adja nekünk, hogy továbbra is híven szolgáljuk azon kulturális és politi­kai hivatást, mely nekünk Európa leghatal­masabb államának rokonszenvét biztosította. És hiszszük és reméljük, hogy a mi félreértés a német fajban akár a monarchia és hazánk határain belől, akár annak határain túl irán­tunk ma még létezik, az el fog enyészni a kölcsönös jó­akarat és becsülés tüzénél mi­nél előbb és visszavonhatatlanul. Az európai közösség érzését tolmácsol­ják ma, kétszáz év múltán mindazon kiváló idegenek is, kik a monarchia és Németország határain túlról érkeztek körünkbe, vagy más módon emlékeztek meg rólunk. A ma­gyar nemzet őszinte üdvözlete fogadja mind­nyájukat. S adja az ég, hogy midőn körünk­ből távoznak, azt a meggyőződést vigyék ma­gukkal, hogy nemes ereik nemcsak Magyar­­ország, hanem Európa érdekében öntötték vérükkel kétszáz évvel ezelőtt Buda falait. Minél őszintébb örömmel gondolunk azonban a közösség azon elszakíthatatlan szálaira, melyek bennünket a művelt Európá­hoz fűznek, annál nagyobb hódolattal és lel­kesedéssel kell megemlékeznünk a koronás királyról, a­kinek dynastiája kétszáz évvel ezelőtt másodszor avatta fel ez országot euró­pai állammá, és a­ki önmaga minden elődjé­nél többet tett arra, hogy a nemzet és fejede­lem közötti viszony a kölcsönös szeretet és ra­gaszkodás kiapadhatatlan forrásává váljék. Nem a véletlen, a dynastiák és nemzetek sorsát intéző Gondviselés akarhatta úgy, hogy most, midőn a nemzet keresve keresi az alkalmat, a­melyen a legalkotmányosabb király iránti ha­tártalan hódolatát kifejezhesse, most éppen oly ünnepélyre érkezett körünkbe, mely egy­­iránt ünnepe a dynastiának, ünnepe a nem­zetnek. Ez ünnep kettős fénye tündöklik ki­ Budapest, augusztus 51. XIII. Leó pápa encyclicáját kétségkívül érdekkel fogják olvasni országszerte minden­felé. S a tény, hogy nemzeti ünnepünkön a catholica egyház feje rágondolt Magyaror­szágra : örvendetes és köszönetre méltó tény. Azok az érintkezési pontok, melyeket a pápa történeti reminiscentiák fonalán a múltból kikeres és fölidéz, s a melyek emlékezetbe hozzák a Vaticán, a magyar királyok s a ma­gyar nemzet közt fennállott szívélyes viszo­nyokat, nem fogják eltéveszteni hatásukat. Minden magyar, a catholicus úgy mint a pro­testáns egyaránt csak kegyelettel ismeri el, hogy kivált azon idők egész folyamában, mig a magyar faj a pogányságból a keresztény hitre tért, a nyugati egyház megbecsülhetlen szolgálatokat tett e nemzetnek, mely épen a pogányság levetkőzése által feleltetett legin­kább a nyugati civilisatio sodrába s ezzel megszerezte fejlődésének és fennmaradásának egyik legfontosabb feltételét, olyan feltételt, mely jelentőségében majdnem egy fokon áll magával az államalapítás tényével. Az államot a magyar faj a maga erejé­ből alkotta ; a kereszténység felvételénél Róma nyújtott ahoz hatalmas segédkezet. A magyar királyság megalapítása összeesik a keresztény hit elfogadásával Magyarországon s a­kik ma teljes mértékben méltányolni tud­ják, mily roppant horderejű esemény volt a kereszténység felvétele s mennyire kihatott a nemzet jövőjére és sorsára, éppoly hálás elis­meréssel adózunk Rómának, mely a magyar állam bölcsőjénél őrködött s azt tartós ala­pokra fektetni segített. Később sem vette le a pápa hatalmas kezét Magyarországról s különösen a moha­medán világhatalom elleni százados har­­czainkban nem egyszer éreztük és tapasztal­tuk támogatását. Buda visszavétele is, mely­nek kétszázados évfordulóját ma ünnepeljük s a melynek alkalmából az encyclica íratott, nagy részben XI. Incze pápa áldozatkészsé­gének köszönhető, mely fölötti hálás és ke­­gyeletes elismerésünknek egy más alkalom­mal nem is késtünk kifejezést adni. Most is­mételjük azt. Szóval a magyar nemzet története, még­pedig a legfontosabb korszakalkotó időkben és viszonyok közt, sokszorosan össze van szö­vődve a római szentszék s a pápák messze ki­­ható, jótékony hatású működésével. S a mit a catholicismus kívülről tett ez országért s ez ország érdekében, mind cse­kély ahhoz képest, a mit idehaza tett érte. Mint culturális és mint politikai tényezőnek, a magyar catholica egyháznak története ösz­­sze van forrva Magyarország történetével; s ha voltak is idők, mikor e nemzet vallási kér­dések miatt hasonlóit meg s szemben állt egymással catholicus és protestáns: a histo­­ria kiszolgáltatta már az igazságot, hogy a küzdő felek közül hazafiatlanság miatt nem érhette vád egyiket sem. Nagy múltjához méltó a catholica egy­ház helyzete hazánkban ma is. A vallásszabad­ságnak nálunk századok óta fejlődött eszméje meghozta ugyan az annyi ideig sóvárgott egyenjogúságot a többi vallások egyházainak is, de azért a magyarországi catholicus egy­ház helyzete fölött panaszkodni joggal és igazságosan bizonyára nem fog senki, aki a viszonyokat ismeri. Sőt egész Európában, még Spanyolországot sem véve ki, méltán irigy­ség tárgyát képezheti az a sok tekintetben előnyös és kiváltságos helyzet, melynek ná­lunk a catholica egyház örvend. Lehet e tár­gya nálunk annak a törekvésnek, hogy a fő­papság az egyház szabadságát visszaszerezni igyekezzék, midőn azt a legnagyobb mérték­ben háborí­tatlanul élvezi ? Avagy nem ör­vend elég tekintélynek nymbusnak és befo­lyásnak nálunk az egyház ? Erre nézve c­á­­folatul csak egyszerűen utalunk a főrendi­házra, melyben a catholicus főpapság a fő­rendek élén oly kiváló helyet foglal el. A koronázás — a magyar államélet eme leg­fontosabb momentuma — közjogi ténykedés, de egyúttal catholicus egyházi actus s szent István catholicus ünnepét üljük nemzeti ün­nepül mindnyájan, kik magyarok vagyunk. S a magyar társadalom nem kevésbbé tiszte­letben tartja a catholicismust, mint a magyar közjog. Főpapjainkat a közszeretet szólítja nemzeti és társadalmi mozgalmaink élére, mindenütt, ahol az elől maguk el nem von­ják magukat. Az ország bibornok herczegpri­­másának jubileumára az egész ország készül. A kalocsai bibornok érsek az összes társadal­mi tényezők által oly ünnepeltetésben része­sül, minőre másutt alig van példa. A nagy­váradi és szatmári püspökök, hogy többet ne említsünk, valódi és őszinte lelkesedéssel talál­koznak közéletünk minden ágazatában. S e fényes képnek nincs ellentéte sehol. Az egy­ház ellen Magyarországban nincsenek táma­dások. Nincsenek abban az irányban sem, a­melyet a pápai levél emleget: a rationalismus, a naturalismus, a socialismus nem gyakorol nálunk egy irányban sem hatást. A házasság oly mértékben egyházi intézmény itt, mint Európának egy részén sem s legkevésbé a tisztán catholicus államokban s a magyar tár­sadalmi élet évszázadok óta megmutatta, hogy a vegyes házasságok intézménye nálunk nem a vallási közöny, hanem a kölcsönös vallás­tisztelet intézménye. S iskoláink, a­hol nem felekezeti jellegűek is, nem vallástalanok, an­nál kevésbé vallásellenesek. A magyar állami és községi vezértényezők — s ezek kezében van­nak nem felekezeti intézeteink szinte mind — mind tisztelik a vallást s föltenni róluk, hogy iskoláikban a vallás ellen törnek, már azért is helytelen, mert nélkülük a magyar közélet vallásos egyátalán nem lehetne. S ha egyes — előbb tisztán catholicus — intézmények (például az egyetem) ma az állam gondozása alá kerültek, s így jellegük is állami lett, a­ki ismeri ezen fejlődés törté­netét, tudni fogja, hogy ebben sem nyilatko­zott ellenségesség vagy támadás a catholicis­mus ellen. Nincs tehát e felhozott vádak között egyetlenegy sem, mely a magyar catholicismus jogos sérelme gyanánt lenne feltünth­ető. S erős a hitünk, hogy állam és egyház Magyar­­országon nem is lesznek harczoló felek soha: sem az állam az egyház ellen, sem az egyház az állam ellen. Nem még akkor sem, ha a magyar bel­­ügyek kívülről való érintése szélesebb kö­rökre terjesztené is ki eme kérdések körül az eddig szűkkörű vitát. Mert közéletünk vezértényezői — ca­­tholicusok s protestánsok — mindig meg fogják találni kellő módját annak, hogy a tiszteletreméltó s rokonszenves hangot, mely a pápa leveléből szól, köszönettel vegyék, de ez ország törvényhozási ügyeiben akként jár­janak el, mint azt Magyarország — souverai­­nitása érzetében — mindig tenni tudta. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 31. Magyarország adó terhe, melylyel Buda vissza­vételéhez járult. (Dr. Károlyi Árpád monographiájából.) Óriási kobzott fekvőség, valami 600 nagy és kis birtok volt még a fiskus kezeiben 1686 tavaszán fölhalmozva s mivel Caprara s később a commisio, Caprara elnöklete alatt, legkevesebb két annyit vissza­szolgáltatott, 1685 végéig, tulajdonosaiknak, a fiscus legalább ezt akarta volna szigorúbban megvizsgálni s a mit lehet, belőlük visszatartani. De Lipót taná­csában az 1686 januárjában tartott conferentián győzött a politikai raison s határozatba ment, hogy a­mit a király királyi szavára megígért, azt minden körülmények között meg kell tartania. Azt hitték azonban a bécsi udvarnál, hogy ennyi engedékenység elég s ennél tovább nem szabad menniük. Feledték vagy nem akarták tudni, hogy egy csomó mélyreható sérelem az ország minden lakosát elkeseríti s hogy e sérelmek némelyike épen a leghí­vebbek, a mindig engedelmeskedők lelkét nyomja már agyon. Merült föl ugyan egy terv, az ország politikai, egyházi s katonai ügyei czélszerű reformja végett tanácskozó bizottságokat állítani még a tél folyamán, de ezt a tervet elejtették. »Az udvarnál úgy okoskod­nak — mondja Velencze követe — hogy az ezen sérelmek orvoslását kívánókra nem kell nagy súlyt fektetni, mert vagy ki lehet őket kevéssel is engesz­telni, vagy nézeteikben meghasonlást idézni elő s ha kevesen maradnak, bizony nem lesznek elegendők annak véghezvitelére, a mit forrongó lelkük táplál. Egyik főkivánságuk vala a »híveknek« a nemzeti véderőnek az idők kívánalmai szerint való átalakítása s rendezése. A másik nagy sérelem volt a vallás ügye, melynek fejte­getésébe e helyütt nem bocsátkozhatom; csak azt említem meg, hogy nem valami békí­tőleg hathatott a kedélyekre, midőn a király azt határozá, hogy a töröktől visszahódítandó várakban nem fog protestánst megtűrni ; hogy visszatetszést kelle szülnie a kamarai tisztek erősza­kos eljárásának, kik a megyék kérelmei, sőt Caprara jóakarata ellen, a honnan lehete, elűzték a protes­táns lelkészeket s hogy végre csak elkeseredést okoz­hatott az alig megtért kassaiakban, midőn Fischer Péter, a szepesi administrator, a protestáns Féja Dávid, kassai biró újra megválasztásában »a katho­­likus rendek gyalázatát, a kamara megcsúfolását« látta s annak megsemmisítésére törekedett. De mindezeknél s valamennyi politikai sére­lemnél nagyobb, mert életbe vágó, a materiális existentiát fenyegető sérelem vala a »porcziók« ügye s ezzel összeköttetésben a katonaság féktelen kihágá­sainak nemorvoslása. Régesrégi baj, mely tetőpont­jára a XVII. század 70-es és 80-as éveiben jutott s abban gyökerezett, hogy sem a német, sem a magyar katona nem kapta zsoldját s­élelmét úgy, a mint kelle vala s a mit nem kapott felülről, a he­lyett tíz­ busz annyit von, ha tudott, a föld népén. A magyar katona egyáltalán alig-alig látott egy kis zsoldot: az erőszakos requirálásra, rablásra volt utal­va. A szabad­ katona, a­ki török zsákmány kedvéért szegődött magyaron buzott-vont, ha törököt nem si­került fogni. A német katonát ez idétt télen át nem készpénzzel vagy éléssel s posztóval fizette a hadi ta­nács, hanem beszállásolta az ezredeket a megyék te­rületére s kiosztotta közöttük e területeket és azt, hogy föntartásukra meg zsoldjuk fejében mennyi ha­vi portrét vehetnek természetben és pénzben a me­gyén. Gondolni lehet, mily súlyos, mily elviselhetet­len volt e hármas teher. Örökös a megyék panasza, a pusztulás ijesztő mérvű, mert az idegen zsoldos ön­kényére bízott földnépe tömegekben hagyta el lakó­helyét, mikor egy-egy ezred csillogó vértjei feltűntek a láthatáron. Persze hogy az elfutott nép üresen­­hagyta házakban, ha egyszer leesett a hó , a zsoldos is fázott, éhezett s pusztult vagy fölszedte magát s ment tovább, hogy oly területet éljen ki, mely még tudott valamit nyújtani. A Caprara hadtestéhez tartozó S. Croix-ezred 1685—86. telén pl. Beregbe volt beosztva, de a föld népe az egész megyéből Len­gyelországba futott; a Magni-féle ezred Ungban — »in einem schier ganz oden Land« — csaknem ében veszett; Gömörből két ezred nem tudta magát csak három hóig élelmezni. Belchamps, a felsőmagyaror­szági főhadbiztos, azt irta a haditanácsnak 1695 őszén, hogy Kishont-, Gömör-, Borsod-, Abauj- és Sáros­megyéket annyira elpusztulva találta, hogy a szántó­földeket magas tüskebokrok lepik el s rajtuk gabona helyett tövis terem; a falvak lerombolvák, sehol egy lakó bennük s a legelőkelőbb helyek, mint Rimaszom­bat, Sajó-Szt.-Péter, Miskolcz, csaknem puszták, tehe­tetlenek ; Eperjes polgárainak alig van meg a min­dennapi kenyerük. »Zemplént, Ungvárt, Tornát és Szepest a Schultz-féle hadtest szívta ki.« Csak pél­dául hozom föl, hogy az elkobzott abaújmegyei na­gyobb birtokok sorában a negyedik, Semse, Semsey Pálé, mily szomorúan nézett ki: 20 jobbágy­család lakott itt összesen, kik közül csak egyetlen egynek volt 20 birkája, egy másiknak 2 ökre, a többinek semmije. De más része sem volt különben az ország­nak. Petneházy Dávid egyházas­básti birtoka évi 40 frt jövedelmet hajtott, a kamara ennek alapján az egészet csak 800 frtra becsülte. Nyugati-Magyar­­ország tán több kíméletet érdemelt volna az osztrá­kok szempontjából, mint a mindig forrongó ke­leti rész; a pusztulás azonban itt sem volt kisebb. Csá­­nyi János krónikájában olvassuk 1685. végéről, hogy a tatárdulás, aztán pedig a német katonák két téli szállásolása teljesen tönkre tette a megye népét, mely koldulni jár be a városba. »Az a magyar paraszt, a kinek azelőtt 12 ökre, 12 lova, 20 disznója s juh­­nyája volt s évenként háromszáz kereszt gabonáját a mi (sopronyi) kapásaink aratták le, most a darab ke­nyérért hozzánk jár be s mivel eleintén nem akarták a városba ereszteni, a csalány gyökeréből készítettek maguknak künn a mezőn eledelt. Ebből megítélhetni, mily éhséget kell nekik eszenvedniök.« De nem is csoda. Soprony és Vas megye össze­sen 13.000 napi portiót szolgáltattak a német katona­ságnak. Portióját csak 5 garassal, azaz 25 krajczár­­jával számítva, a nádornak, Eszterházy Pálnak, egy elkeseredett beadványa szerint, e két megye maga adott naponként 3250 irtot, a­mi más mellékes szol­gáltatásokkal hat hóban 720,000 írtra rúg. Irtózatos összeg ez azon időben. Hát még a rablások, a kárté­telek, melyek még ennél is többet emésztenek föl! mondja a nádor. Hiába sürgetik a megyék a királyt s a hatóságokat, hogy könnyitsenek a portrék igaz­ságtalan terhén: a válasz tagadó. Csoda-e, ha a föld népe elfut — kérdé a nádor — s hihető-e, hogy Ma­gyarországból e gazdálkodással más legyen, mint va­don erdő, sivár puszta s lakatlan hegyvidék, melyen csak a fenevad kóborol ? És mi lesz fölséged is egyéb, mint nép télen erdők, síkok és hegyek királya ? »Só­hajait küldi az elnyomott ország az Egek urához, de nem kívánom, hogy e sóhajokat a mennyei fölség meghallgassa!« 1686. elejéről, épen abból az időből, midőn Tö­­köly visszatért a magyar földre, Cornaro Frigyes a következőket írja a magyarországi viszonyokról: A­­ magyarok egyáltalán elégedetlenek ; a túlságos adó­zások miatt a legvégsőig el vannak keseredve; a ka­tonaság féktelen kihágásai vérig boszantják őket. Nyíltan és szabadon be-beüzenik az udvarhoz, hogy a szolgaság e jármát lerázandók, inkább készek a leg­vakmerőbb koc­káztatásokra, mint e gyötrelmek s a fejetlenség tovább tűrésére. Gyakran tartanak con­­venticulumokat, a főbb mágnások sokszor jönnek össze értekezletekre azon ürügy alatt, hogy az udvar nem tartja meg a nekik tett ígéreteket, tehát maguknak kell egyesülniük a baj orvoslása végett... Nincs kétség benne, hogy a dolgok oly állapotban vannak, melyből ha ég és támad, elhamvasztja annak lehetősé­gét, hogy a császár a magyarokkal egyesülten, az ő közreműködésükkel hódítsa vissza Magyaror­szágot. Az udvar czéljai ez ország lakóinak elégedet­tekké tételére irányulnak, de az eszközök a czéltól épen ellenkező irányba, távol vezetnek. A katonai ki­­hágások, a tűrhetetlen zaklatások, melyeket senki nem büntet meg, sőt inkább mindenki elnéz, okai e zavaroknak s ezt az­ udvarban tudják. De a szükség, hogy a hadsereg nagyobb részét Magyarországnak kell eltartania, azért, hogy az örökös tartományokon segítve legyen, e szükség orvosolhatlanná teszi a bajt, mely pedig az összes viszonyokra a legkárosabb kö­vetkezményekkel járhat. Hiába van a sok miniszteri conferentia a felmerülő panaszok fölött, ha a hatá­rozatok nem czélszerűek, inkább élő méreggé válnak, mint üdvös orvossággá!« Mikor a pártos magyarokat oly kíméletlenül el­itélő, Tökölyt a sokfejű hidrához hasonlító olasz, ki ren­desen a bécsi politikus körök szemüvegén keresztül nézi a magyar viszonyokat — igy beszél: a pana­szoknak erős alapjuknak kelle lenni. S mikor ha­zájuk felszabadításáról, Lipót győzelmes fegyverei előnyomulásának elősegítéséről van szó s a magya­rok mégis a régi sérelmi politikával hozakodnak elő a helyett, hogy minden sérelmet félretéve, önként hoznák meg a nagy czélokért a legnagyobb áldoza­tokat, akkor csak két eset lehetséges. Vagy egy oly nemzettel van dolgunk, melynek legjobbjai is szük­­látköznek, a közért, az összeségért egyéni áldozatot hozni nem tudók s kis tekintetekből az állam érde­keit mindig háttérbe szorítok, tehát oly nemzettel, mely nem érdemes arra, hogy mint nemzet érje meg a szülemlő újkor hajnalát. Vagy a rárakott teher valóban oly óriási, mely alatt előbb-utóbb összeros­­kad s melyet lerázni igyekeznie addig, mig ereje van, saját létérdekében, természetes do­log. — Én az utóbbit hiszem s megkísérlem a következőkben vázolni azt az óriás, minden képze­letet s minden arányt meghaladó adóterhet, mely Buda fölszabadítása idején a magyar nép erejét el­­zsibbasztá s mely valamennyi tényező közt a legelőd­kelőbb volt, az 1685-től kezdődő felszabadító hadjá­ratok sikerében. I. Lipót hadi kiadásai budgetjének vázolásánál (a) pont alatt) említem, hogy az úgynevezett »havi portiók« értékét körülbelül mennyire lehetett kész­pénzben becsülni. A havi portiók szerinti adóztatás abban állott, hogy kiszámiták, mennyi szükséges egy ezred törzsének, tisztjeinek, legénységének és a lóál­lománynak élelmezésére s zsoldjára egy hónapon ke­resztül, akár természetben, akár részleg, pénzben tör­ténik e szolgáltatás. Az összes ezredek havi szükség­lete képezé a havi porziók összegét s ez aztán bizo­nyos arány szerint ki lön vetve a Lipót kor­mánya alatti országokra, respective tartományokra. 1685- ben azt találom, hogy az összes katonaság havi szükséglete kerek szám 141,000 havi por­zióra rúgott, mely terület szerint igy oszlik meg: Felső-Magyarország 14 me­gyéjére esik 51,4771/2 havi portió Eger vidékére, 7 megyére 25,131 » » A nyugati Magyarország 11 megyéjére 19,565'/g » » — ■ ■ ■ - -------*"~T -Összeg 96,175 havi portió összeg 45,653'/,, havi portió. 1686- ban Buda, a Dunaköz s a Tiszántúli vi­dék elfoglalása után, a havi portrék száma kerek­­ szám: 160,000-ben jön megállapítva. E számból jutott: Felső - Magyarországra (következő megyék Zemplén, Ung, Szepes, Bereg, Sáros, Gömör, Bor­sod, Torna, Abaúj, Kishont, Nógrád, Szatmár, Sza­bolcs, Ugocsa, Mármaros, Kővár, Bihar, Kraszna és a Partium) .... 33,666 emberportió, 18,806 lóportió Alsó-Magyar­­országra (Nagy- Ellenben Csehországra esik 16,426'/a Morvaországra » 5,299'/a Sléziára » 6,804,/2 Belső-Ausztriára » 10,456 Alsó » » 3,628 Felső » » 3,035 ronáján, midőn újból hű magyarjai közé lép, hogy egymásba olvadva, együtt és várhatla­­nul ragyogjon a trón és a haza dicső­ségére. S­ILPÖLD, Budapest, aug. 31. (Az erdélyi r. k. sta­tu­s g­y­ü­l­é­s.) Az erdélyi róm. kath. statusgyülést, Lönhart püspök Gyulafehérvárra i. é. szeptember 20-ára összehívta. A meghívó szerint a gyűlés tár­gyait fogják képezni: 1. az érd. r. k. igazgatótanács­nak jelentése az 1885-iki statusgyülés óta folytatott működéséről; 2. a radnóthi alapítványi uradalom gazdasági kezelésének megállapítása; 3. a r. k. kö­­zéptanodai tanárok szolgálati és fegyelmi szabályai­nak megvitatása és életbeléptetése; 4. az igazgató­­tanácsból kilépő tagok helyeinek betöltése. Budapest, augusztus 31. (A cholera Hor­vátországban.) Miként lapunknak Zágrábból jelentik, a Horvátországban fellépett cholera, hivata­los adatok szerint, nem terjed ugyan intensitásban, de újabban ismét három községben­­ pedig Kukulje­­voban, Zlobinban és Porbumban jelentkezett. E hó 16. óta Pazec, Drasice, Jelenje és Lusak községeket kivéve az eddig inficiált területeken újabb cholera­­eset nem merült fel. E hó 25-től 30-ig megbetegedett Fiuméban 7, Susakban 8, Krelymben 1, Jelenjében 3, Draziceben 5, Cavleban 1, Pazecben 6,Kukuljevo­­ban 1, Zlobinban és Podhumban 1­-1 egyén; meg­halt Fiuméban 6, Susakban 3, Jelenjében 1, Podki­­lovacban 1, Draziceben 3, Pazecben 2, Kukuljevoban 1 és Podhumban 1 egyén. Budavár visszavétele. Örvendetes jelenség, hogy a Budavár visszafog­lalása alkalmából rendezett ünnepélyek irodalmunk gazdagításához is nagyban hozzájárultak. Történeti irodalmunk az utolsó napokban nemcsak mennyiség­ben szaporodott, hanem több igen becses és számot­tevő históriai mű jelent meg a reviudicationalis ünnep alkalmából. Salamon Ferencz a tizenhetedik század végét vázoló művének német fordítása, a Fraknói Vilmos által kiadott »Monumenta Vaticana«-nak egy a Budavár visszavételét tárgyazó kötete csak két há­rom napja jelentek meg a könyvpiaczon és inkább a külföldi tudósainak fognak amaz ismertetésül, emez kútfőül szolgálni. Specialiter magyar történeti irom

Next