Nemzet, 1886. október (5. évfolyam, 1469-1499. szám)

1886-10-01 / 1469. szám

Szerkesztőség : ferencsiek'tere, Athenaeum-épület, I. emelet. a. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk *S Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1469. (272.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1886. Péntek, október 1. Kiadó­. Ferencziek-tere, Athena,^^, Előfizetés?'Q1 et, zöldgli A reggeli és esti kiadás postán egy T. ■ pesten kétszer házhoz ^ 1 hónapra .............. ...........­­ .. . ^re» vagy Bud^ 3 hónapra •» .. .. .. .. .. .. » .. .. 6 hónapra ...............................................­ 2 frt Az esti kiadás postai különküldéséért f % » fizetés havonként 35 kr., negyedévenként • Egyes szám 6­kr.­­. évi foly. Felhívás előfizetésre. Az októberi évnegyed elején la­­punk olvasóit tisztelettel felkérjük előfizeté­sük megújítására. A »Nemzet« iránya marad a régi. A szabadelvű párt nézeteit képviselvén, úgy a belpolitikai életben, mint a külpolitika jelen­ségeivel szemben tárgyilagos, nyugodt, hig­gadt irányban kommentálja az eseményeket. A magyar nemzeti élet belső és külső conso­­lidatiójának nagy munkájában az erőgyűjtés, a kitartás, a fokról fokra való, koc­kázatnél­küli haladás politikáját hirdeti, s e politika publicistikai képviseletében a szabadelvű párt legkiválóbb férfias közreműködésével dicse­kedhetik. Napjában kétszer, a legnagyobb lapok alakjában, a szükséghez képest reggel mel­lékletekkel s este is egész idén jelenvén meg, módjában van az eseményeket leggyorsab­ban s legbővebben közölni és összeköttetései lehetővé teszik, hogy a hamis hirlelésektől s a sensatióra számitó combinatióktól tartóz­kodjék s mindenben hit és valódi tükre le­gyen az eseményeknek. Tárczarovatunk gazdagítására ez évne­gyed folytán Jókai Mór »Képek és fák« czim alatt fog hosszabb munkát közölni a »Nemzetiben , regény közleményeinkből egy­előre Abonyi Lajos »Magduska örök­sége« ezimü eredeti és Rab­iss­on »Le stage d’Adhemar« ezimü franczia regényét említjük. A „Nemzet“ előfizetési ára : évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . .12 frt. egész évre . . 24 frt. Az esti lap külön küldéséért, negyedéven­­kint­­ írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhiva­talához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, szeptember 30. A világtörténelem egyik legnagyobb problémájának, a keleti kérdésnek árnya vo­nult ma át a magyar parlament felett. Nem sötéten színezve, nem fenyegetően, de min­den esetre komoly árnyalattal. Tisza Kálmán kormányelnöknek a hozzá intézett interpellá­­ciókra adott válasza az, ami meglebbentette Európa szemei előtt azt a nehéz függönyt, mely a készülő politikai események keleti színterét fedi. A magyar kormány feje által tett nagy horderejű nyilatkozatok, a villany szárnyán, eddig már bejárták a világot. Ezer és ezer hírlap hozza azoknak szószerinti szö­vegét már holnap. Egész világrészünk kor­mányai, diplomatái és nemzetei fogják azokat értelmezni, azon álláshoz képest, melyet a ke­leti kérdésben elfoglalnak. Mert bármily nagy horderejük van Ti­sza Kálmán egyéni nézeteinek is, és van nem csak itthon, hanem egyszersmind a külföldön; ma tett nyilatkozatai kiváló jelen­tőséget nyer­nek az­által, hogy a magyar kormányelnök a monarchia külügyi politikájának tolmácsa volt. És tolmácsa volt azon komoly pillanat­ban, midőn az egész világ szeme ismét a Bal­kán-félszigeten van; mikor Oroszország, lát­szólag, élére akarja állítani a keleti kérdés problémáját, s midőn egész Európa várja, mit tesz, vagy mit szándékszik cselekedni Ausztria-Magyarország, ha a czári politika Bulgáriában nem maradna csak a politikai commis voyageuröknél és ukázoknál, hanem esetleg oly cselekmények által is nyilatkoz­nék, melyek fenyegetnék a Kelet szabadsá­gát, s a monarchiánk biztosságát. És minden komoly, higgadt ítélőnek — egyéneknek és úgy, mint népeknek — el kell ismerniök, hogy a magyar kormányelnök által tolmácsolt osztrák-magyar külügyi poli­tika úgy Ausztria-Magyarország mint Európa érdekeinek magaslatán áll. Ez a sokat gya­núsított, itthon, és a külföldön, de főleg itt­hon, gúnyolt politika líz, mint a kormány­elnök helyesen mondta, a szükséges nyuga­lommal és mérséklettel, de egyszersmind tel­jes komolysággal és határozottsággal. Nem szólva az európai helyzet bonyoló­­dottságáról, nem szólva arról, hogy a keleti kérdés mindenha a legvégzetesebb nagy problémák közé tartozott; azon végzetes problémák közé, melyek megoldása azért húzódik soká, sőt tán el is marad, mert min­denkinek el kell buknia, a­ki megoldásukat erőszakolná, nem szólva, ismételjük, ezekről: már azon két szélsőség közt is nehéz a monar­chia külügyi politikáját vezetni, mely az e politika criticusainak felfogása közt van. És a »criticusok« alatt nem értünk min­denkit, a­ki k­ilpolitikai kérdéseket tollal vagy szóval feszeget. Semmi sem könnyebb, mint diplomatának lenni az újságszerkesztő­ségek irodájában, a kávéh­ázakban, reggeli kávénál és esti teánál. Ily értelemben nagy politicus és diplomata különösen nálunk mindenki. A criticusok alatt a­z­o­k­a­t értjük, a­kik akár állásuknál, akár képességeiknél fogva hivatva vannak, hogy a monarchia külpoliticája felett ítéletet mondjanak, így p. o. a mai válaszra alkalmat adó jeles férfiak, akik mint a troubadourok a gitár­versenyben egymásután előálltak, hogy ver­senyezve elítéljék vagy legalább többé-ke­­vésbé élesen megbírálják a kormány külpoli­­tikáját, bizonyára illetékes criticusoknak tart­ják magukat. De az ő szempontjukból a monarchia külpolitikája tehetetlen, gyáva, érdekeinket feladó, meghunnyászkodó poli­­tika. Velük ellentétben azonban szintén van­nak illetékes criticusok, bár ezek nem inter­pellálnak s tán hírlapba sem írnak, akik attól tartanak, hogy a parlamentben és sajtó­ban hallatszó zaj, szidalom és gúny végre is valamely meggondolatlan lépésre, a Chauvi­nismus karjaiba kergeti a monarchia politicá­­jának intézőit. Tisza Kálmán nyilatkozatai feltárták a világ előtt, hogy a monarchia külpolitikája nyugodtan és biztosan halad a két szélsőség közt. Nem provokál, nem fenyeget, de komo­lyan el van határozva érdekeink megvédésé­re. Kis dolgok nem zavarják meg nyugalmát, de vannak dolgok, melyeket megtörténni nem enged. Külügyi poll.'­” kevés alkalommal nyert illetékes, helyről ily őszinte és nyílt fejtegetést. Csak kevés esetet tudnánk felhozni a Parlamentarismus történetében, hogy egy kormány ily határozottan megjelölte volna azon pontokat, melyekre külpolitikája támasz­kodik. És békés időben, ritkán történt, hogy egy kormány ily erélyesen megmondta volna, mikép el van határozva e sarkalatos pontok megvédelmezésére, ha lehet a béke, ha kell aktív föllépés segítségével. Ausztria-Magyarország külpolitikája arra irányul, hogy a keleti államok önállósága ki­fejlődjék s hogy keleten egy hatalom se gya­korolhasson, a szerződésekben nem gyökerező protectorátust vagy állandó befolyást. íme az egyik tétel: — A Balkán-félszigeten egy hatalomnak sincs joga egyoldalú fegy­veres beavatkozásra, s hogy egyátalán ott minden államjogi, vagy hatalmi változás csak a berlini szerződést aláírt hatalmak be­leegyezésével történhetik, íme a második sar­kalatos tétel. És midőn az ekkér felállított tételek nem hírlapi czikkben, vagy csak pusztán egyéni felelősségre elmondott parla­menti beszédben, hanem kormánynyilatkozat­ban találhatók fel, s pedig akkor, midőn a poli­­tikai helyzettől bizonyos komolyság el nem vi­tatható, midőn tehát nincs kizárva az eshető­ség, hogy a szavakat tettek erősítendik meg, akkor a tételektől a kiváló jelentőséget meg­tagadnia senkinek sem sikerülhet. És nem sikerülhet különösen akkor, midőn ama főté­teleket kiegészítik a bolgár államcsínyre, a berlini szerződés tényleges fennállására és a német szövetség változatlanságára vonatkozó látszólag mellékes, de szintén jelentőségteljes nyilatkozatok. Nem is sikerült elvitatni sem Horvát Boldizsár classicus stylű, szeliden lendületes ékesszólásának, sem Irányi Dániel sokszor tartalmatlan, de mindig erős meggyőződéstől áthatott phrasisainak. Természetesen nem si­kerülhetett Apponyi Albert gróf retkoricájá­­nak sem, bár tagadhatatlan, hogy a mérsé­kelt ellenzék vezére ma inkább ügyes bon­­czolás, s jól fátyolozott sopkismák, mint puszta szóvirágok által akart hatást gyako­rolni. Szilágyi Dezső pedig épen helyeselte a kormányelnök nyilatkozatainak lényegét, de természetesen ebből az következett volna, hogy a választ tudomásul vegye. Nem vette azt tudomásul egy interpelláló sem, a­mit va­lóban tacticai hibának kell mondanunk, mert e kitűnő férfiaknál a kellő belátás hiányáról nem beszélhetünk. Azt ugyanis nem tehetjük fel róluk, hogy Oroszország elleni hadüzene­tet várnak a kormányelnöktől, ellenben a­mit helyesen várhattak, mind megkapták, megkapták egész külügyi politikánk nyílt és őszinte kibontását, s azon kijelentést, hogy a külpolitika vezetői el vannak határozva min­den oly tény meggátlására, vagy megtorlá­sára, mely lényeges érdekeinket sértené. És ha a kormányelnök válaszát még­sem vették tudomásul, ezt, ismételjük, csak tacticai hibának tulajdonítjuk, nem mervén azon insinuatiót sem megkoc­káztatni, hogy sajnálták elejteni beszédeiket, melyek, meg­engedjük, szépek voltak, de az európai dip­­lomatia, sőt a magyar közvélemény is aligha nyerhet, a keleti válságra vonatkozólag, oku­lást azokból. De hátrány, igenis, származhatik belő­lük. Ha a közvélemény oly kitűnő és komoly férfiaktól is, mint Horvát Boldizsár, Apponyi Albert, Irányi Dániel, folyton azt hallja, hogy külpolitikai érdekeinket cserben hagy­juk, s hogy csak Oroszországgal való ellen­tétünk kiélesítése menthet meg bennünket, hogy tehát a háború az, amire legnagyobb szükségünk van : a közvéleményben mindig előre törni kész dhauvinisticus áramlat a harcz koc­kájának elvetését fogja követelni akkor is, midőn erre semmi szükség, sőt mi­dőn ez veszedelem volna. És midőn a német hivatalos körök azt tapasztalják, hogy nemcsak a bécsi és buda­pesti sajtó izgat folyton Németország, s kü­lönösen a német politika főintézője Bismarck ellen, hanem még oly jeles, komoly magyar politikusok is, mint Horvát Boldizsár és Ap­ponyi Albert, szítják a gyanút a német szö­vetség őszintesége ellen, s úgy állítják oda Németországot, mintha folyton feláldozna bennünket Oroszország javára, akkor komo­lyan aggódnunk kell. Aggódnunk azért, hogy bár a monarchia nem veszti el azon morális és anyagi háttért, melyet Németország szö­vetségében bír, mert ezt a szövetségi viszony biztosítja, de elveszthetjük mi magyarok azon utolsó rokonszenvét, melyet Németor­szágban még birunk, szemben szinte az összes német társadalom közvéleményé­vel : a hivatalos Németország s különösen Bismarck és sajtójának rokonszenvét. Azon rokonszenvet, mely a német nemzet megfon­tolatlan és néha durva chauvinismusával ellentétben, támogatásunkra szokott sietni, úgy itthoni válságaink, mint külföldi szidal­­maztatásaink idején. Két jelentékeny erkölcsi kár tehát szár­mazhatik azon egész irányzatból, melyet ideig­lenesen sikerült elfogadtatni a közvélemény jelentékeny tényezőivel és sikerült elfogad­tatni, mert oly férfiak is támogatták azt, akik ma nyilatkoztak a kormány elnök válaszára. De nem kétkedünk, hogy csakis ideiglenesen. Nem kétkedünk a kormányelnök nagy hord­erejű válasza után, mely megnyugtathat min­denkit úgy a monarchia, mint a magyar nemzet méltóságának és érdekeinek megvé­dése felől. És nem kétkedünk főleg azért sem, mert a magyar nemzet, bármint izgat válságos pillanatokban nem szokta elveszte, sőt inkább vissza szokta nyerni higgadt megfontolását. Ez a megfontolás pedig azt diktálja neki, hogy nem lehet magyar érdek a nagy európai konfliktusoknak idő előtti kiélesítése. Ellenben, hogy a magyar érdek az: megvédeni, ha kell háború árán is, külügyi érdekeinket , de fenntartani a békét, amíg tiszteségesen és érdekeink komoly sé­relme nélkül csak lehet. Egy nagy európai conflagratióban — és a keleti felhőzetből, ha egyszer összeütközésre kerül a sor — csak ennek villáma csaphat ki — egy nagy euró­pai conflagratióban a magyar nemzet ke­veset nyerhet, de sokat veszthet. Elvesztheti mindenesetre a becses időt, mely belső con­­solidatiójára annyira szükséges. Ezt gondol­ják meg azon jeles férfiak, akik Tisza Kál­mán mai nyilatkozatait sem találták elég erélyeseknek, melyeket pedig ilyeneknek, sőt szinte Oroszország elleni intelem gyanánt fognak tartani mindenütt, épp abban a pil­lanatban, midőn a czári politika Kaulbars tábornokot Bulgáriába küldte. Ők tehát töb­bet várnak még az erélynél és azon komoly elhatározásnál is, hogy a monarchia épp azon a ponton védi meg érdekeit, ahol ezek jelen­leg veszélybe kerülhetnek. A magyar nemzet azonban nem tart velük : ez épp oly meg­­nyugvással fogja tudomásul venni a kor­mányelnök válaszát£ mint tudomásul vette a ház. A NEMZET TÁRCZÁJA. ______________Szeptember 30.________ Magduska öröksége. REGÉNY. Irta: ABONYI LAJOS. I. Mint valami csodáról, úgy beszéltek az egész városban álmélkodva, szörnyű­köd­ve, de még a mellé szerény véleményképpen ki is czifrázva egy két szi­tokkal, összeszamarazva, összemarházva a fejcsóválás mellé, hogy Bana Sándor nem fogadta el az öröksé­get, melyet Szilágyi István uram hagyott neki, azaz voltaképpen nem is neki, hanem a feleségének és utána a gyermekeinek. Nem csak nem fogadta el, hanem színéből, ked­véből kikelve, egész felháborodással, undorodva visz­­szautasította. Reszketett minden tagjában, midőn ezt ki­mondta ott az urak előtt. Sáppadt volt, mint egy ha­lálra vált, midőn ezt kimondta, de azért kimondta, nem egyszer, de százszor, annyiszor, a­mennyiszer csak előhozták, biztatták reá, hogy ne bolondozzék, mert ilyen dolgot ép észszel nem lehet cselekedni. Aztán voltaképpen joga sincsen hozzá, mert kiskorú gyermekeinek nyíló örökségi kedvezményeket még az apa sem utasíthat vissza. Bánta is azt Bana Sándor. Aztán merő bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyent cselekedjék. Ne kapjon két kézzel, ra­gyogó arc­c­al, kapzsi örömmel ilyen nagy vagyonon. De hiszen beszélhettek Bana Sándornak, akár egy döglött szamárnak ; noszolhatták, üsztökél­­hették, szidhatták, mocskolhatták, kapacitálhatták, sőt üthették, rúghatták, — mert ilyenekben is része­sült egy-egy jószivü atyafi részéről, — mindegy volt neki ; mind­ezt akár egy kőoszloppal cselekedték volna. Valóban nincs mit bámulni azon, hogy az em­berek, a közvélemény így fel voltak háborodva; való­ban csoda is volt az, és pedig olyan csoda, mely nem kétszer egy esztendőben, de kétszáz esztendőben sem történik egyszer. Olyan ember, mint Bana Sándor, nem igen akad második a világon, nem a fölső alpári pusztán, nem híres és nagy Kecskemét városában, de széles ez egész Magyarországon sem. Erre az egyre sem mondhatnak egyebet, mint hogy nincs helyén az esze.... Mert Bana Sándor egy szegény tanyás, gányó ember volt, az öreg özvegy Lakatosné nagyasszo­nyomnak a tanyáján, Felső-Alp­áron, tizenkét álló esztendő óta, azaz egész azon idő óta, a mint Szilágyi István uramat és tanyáját mindjárt a negyedik esz­tendőben oda hagyta. Szilágyi István uram pedig dúsgazdag em­ber volt. Lakatosné nagyasszonyom maga sem volt va­lami gazdag asszony, hát a tanyás kertésze hogy lett volna az ? Egy kis feles rozsocskát, kukoric­ácskát termesztett, csakhogy megélhetett belőle családjával. Bizony abból nem lehetett meggazdagodni, de még gyarapodni sem. Bana Sándor nagyon, de nagyon szegény em­ber volt. — Soha sem látott rajta még új szűrt senki, vagy ha látott, olyan régen volt az, hogy már el is felejtette. Na pedig neki is volt egyszer, és akkor nagyon boldog volt. Tehet is róla, ha nem vehetett azóta. A szegény Magdusnak sok kacsát, csirkét, libát kellett nevelgetni, hogy azzal pótolhassa a szüksége­seket. Pedig irgalmatlan, lélekölő, idővesztő, kínzó, borzasztó dolog volt ez ... még hozzá a felét el­hordta a szarka és a kálvinista varjú. A Szikrában pedig fészkelt egy egész ármádia. Még e mellé aztán sok apró gyermekkel kelle kínlódnia a szegény Magdusnak egész életében. Egész élete, házasságának tizenhét esztendejé­ből tizenhat abban folyt le. Soha sem fogyott ki az apró gyermek a háztól. Az eleje ugyan már felnőtt, de azt már szol­gálatba kelle adni, hogy könnyítsen magán, — a kö­zepe elhalt, igy aztán az utoljó mégis csak aprónak maradt a háznál. Ha Pistika és Lidika szolgálgattak is már pajzán — és pesztonkaképen, még mindig négy apró szent volt otthon, kik elég sok bajt, gon­dot szereztek egy édes szülő anyának, mert csak a Sárika volt még olyan nagy és okos, hogy libákat le­hetett vele frzetni. Meg aztán négynek ötször kellett vágni napjá­ban abból a kenyérből, — mindig is mellette állt a kés . — igy aztán ritkán futotta ki egy sütés egy hétre s csak az volt belőle a Szerencsé 1, hogy igy aztán soha sem volt száraz kenyér, se panaszos az asztalon az abrosz alatt. Mindezekre csak azt mondta mosolyogva Bana Sándor, nagy jó kedvvel megsimogatva a szöszke kis Pöszike fejét, a­mint hozzá térdeire felcsimpesz­­kedett: — Azért fogy olyan hamar, mert jó. Ugy­e pi­­ezuka ? Széles e világon nincs ilyen asszony több, a­ki ilyen kenyeret tudna sütni, nem hiában származik Kecskemétről. . . És maga is vágott egy jó nagy darabot abból a kenyérből. Erre a dicséretre már az asszony is elmosolyo­dott, a­mint a baromfi sereg szörnyű sivalkodásától kisérve, ott elment mellette. S a mosolygáson nemcsak az látszott meg, hogy milyen jól esik neki a dicséret attól, a­kit szeret, ha­nem az is, hogy ez az asszony nagyon, de nagyon szép lehetett valaha. Most már egyéb szép sem volt rajta, csak gyönyörű fehér fogsora, melyekből egyetlen egy sem hiányzott s oly fris, fényes, fehér volt még, akár ti­zenhat éves gyermekleány korában, midőn a kis tó­­hajlati csárdás­ zsidónál szolgált, vagy amint a zsidó szerette mondani, nála volt örökben. És szemei voltak még szépek, ha néha kedvre villantak. De szegény Magdusnak most már ritkán volt jó kedve. A parasztasszony hamar öregszik. Előbb a sok gyermektől nem ér rá magára, szépségére, ifjúsá­gára is adni valamit, később a sok munka töri meg. Legszebb idejében, harminc­két éves korában már kész öreg asszony. Csak ha vasárnaponkint, legkivált nyári ünnep­napokon a templomba menéskor kicsípi magát, mutat még kaczkiás csinosságában egészen takaros me­nyecskét. No de Magdusnak ehhez is csak ritkán jön kedve. Azt mondja, nem illik az egy asszonynak, kinek olyan fia van, ki nem soká sor alá kerül. Csak ez a bolond Sándor tartja azt, hogy még fiatal és szép. Öreg lesz ő már........ elmúlik az idő.... És pedig gyorsan.... íme már Lidika is 14 éves, két esztendő múlva ott lesz, a­mikor ő férjhez ment. Már az ő párnáihoz, dunyhái­hoz gyűjti a koppasztásokat, azokba a czihákba, me­lyeket a jó öreg Amsli bácsi adott prezentbe s hálá­­datosságból ráadásul azért a sok tollért, melyet tizen­két esztendő óta tőle elhordott. Teremtő szent isten ! Hát ahhoz még mennyi idő és mennyi liba kell, hogy a Sárika, Pannika, Pö­szike párnái is megteljenek! Szerencse, hogy János­káról nem kell igy gondoskodni.... Az majd csak, — mint pásztor­ember, — valaha csak a kalapját fogja a­ feje alá gyűrni vánkosul. . . . És aztán elgondolkozik nemcsak azon, hogy milyen hosszú idők múltak el, milyen régen volt az, mikor ő fiatal vol, mikor szép volt, — hát még az milyen, de milyen régen volt, hogy a jó öreg Amsli örökbe fogadta négy esztendős korában,­­ mennyit dolgozott, mennyit szenvedett árvaságában és azóta is, és mégis földhöz ragadt szegény maradt, kinek, ha elköltöznek innen, mindenét el bírná vinni egy két lovas kocsi magával. Éppen úgy, mint másszor. Elszomorodik és sóhajt, mikor erre a sok gye­rekre gondol. . . . Jaj, ha azok árvaságra jutnának. A partról, a ház végén, lemegy a kúthoz, me­lyet gyönyörű, szép, nagy, árnyas szilfák és fűzfák árnyékoznak a hajtáson; a­mint merítené a vedret, az ostorfa megáll a kezében. Felemeli fejét és elnéz messze... Sok, sok szép tanya fekszik, fehérük nagy messzeségben előtte, szép vetésekkel, melyeknek tetején a kalászokat moz­gatja a szellő, mint a tavon a hullámokat. Nem irigyel senkitől semmit, de azért mégis fáj a szive. Hej amott, amott az a gyönyörű fehér kis tanya, a dombon az a szép kis nyárfa erdő... Az is az övék lenne. Pedig a szíve is fáj, ha reá gondol. Azt gondolta, egész életét ott éli végig bol­dogul. Mindenik gyerekének lehetett volna ilyen ta­nyája. Hatnak hat. Hogy ha ez az ember, már tudniillik Bana Sándor, ilyen bolond nem lett volna. Merítené a vedret. Aztán ismét megáll. A lanyha júniusi szellő harangszót is hoz magával a távolból. Akkor szokott az így hallatszani, mikor minden harangot meg­húznak. Akkor is így szóltak. Nagy komorsággal zúgnak a messze távolból, mintha csak a túlvilágról jönne a hangfok. Hogy rá nehezedik a szívre. Kivált az a nagy! Én istenem, milyen messzi elhallatszik a hang­juk ! ... De minek is hallatszik, hogy elfelejtene mindent, hogy megnyugodnék mindenben, ha a harangok újra, meg újra nem juttatnánk mindent.. . Mikor feljön a kútról pillám­ ... Nem törölheti le, mert vedret visz a jobb kezében, a másikban meg locsolót. . . Bana Sándor, amint ott ül a ház előtt a padkán és játszik a Pőszikével, észreveszi és megcsóválja a fejét. — Hallod-e Magdus ? Te neked megint eszed­be jutott valami! — Nem tagadom! A harangszót hallottam ... Bana Sándor csak folytatta nyájasan . . . — Sajnálod ugy­e ? . . . kérdé tőle gyöngéd, megindult hangon . . . Szánta a szegény asszonyt, de azért nehezére esett neki. . . s tette nyomban utána: — Ne sajnáld, az isten áldjon meg .... Magdus megtörölte a szemeit. Bana Sándor megfogta a kezeit s vigasztalta tovább. — Látod galambom, hiszen úgy sem volt sza­bad annak a vagyonnak a mienknek lenni . . . Tudod te azt jól, hogy az pokol lett volna rajtunk, gyerme­keinken. — Tudom! — felelt Magdus halk, reszkető hangon. — No hát, — szólt rá Bana Sándor. És most is, mint már számtalanszor, azt hitte, hogy ez egyetlen szavával meggyőzte. Magdus oly szomorúan felelt, lesütötte a fejét. — De mégis, óh istenem, — tehetek én arról, hogy olyan nagyon szeretem a gyermekeimet, és sze­rettem volna őket mind, mind jómóduaknak látni . .. Kis­vártatva felemelte fejét s halkan, némi bá­tortalan tartózkodással fordult Sándorhoz. — Hát kegyelmednek, — vallja meg igaz lel­kére, — talán nem jutott soha eszébe azt a vagyont sajnálni ? ... Azt hitte, most valami nagyot mondott, s ugyan­csak az elevenére tapintott. Bana Sándor megcsóválta a fejét... — Most is csak azt mondom, a­mit akkor mond­tam, s nem fáj egyéb, mint hogy ki svettek érte. Bana Sándor azt mondta kár, a mikor a visszautasítás okáért faggatta’ — Nem vagyok arra­­ reá szorulva. Hogyne nevettek ’• Bana Sándor p­agadt, kol­volt, nag,n­ae és semmi 'na két. Mai számunkhoz fléliv melléklet van csatolva. Budapest, szept. 30. Az olvasó emlékezhetik rá, hogy nem rég még hangzatos kifakadások voltak olvashatók az ellenzéki lapokban az ellen, hogy a magyar képviselőház ülé­sei és tanácskozásai merő formaságok csupán­­ a lé­nyeges mindig a szabadelvű párt értekezlete. Nem a törv­ényes fórum előtt dőlnek el — mondták — ennek az országnak ügyei, hanem Tisza és társai titkos conventicu­lumában. Tegnap megtörtént az, hogy Tisza mellőzte a ma adandó válasz közlését pártjában.Mellőzte, meg­mondván okát. De egyúttal kijelentette azt is, hogy — nem lévén lehetséges a válasz előzetes publicálása — a párt nem is hoz határozatot a tudomásul vételt illetőleg , szavazzon mindenki legjobb belátása szerint. A­kik azt hirdették éveken át, hogy a dorottya­­utczai clubban erőszakot tesznek az önálló vélemé­nyen ; hogy ott lenyűgözik a szabad elhatározást, azoknak tapsolni kellene, hogy most nem történt így. A mi ellenzékünk azonban megfordítja a dol­got. A mai »Egyetértés« azon szörnyülködik, micsoda lenézése az a többségnek, hogy a miniszter arra sem érdemesíti, hogy közölje vele, a­mit mondani szándé­kozik s reáfogja, hogy ennek daczára lelkiismereti kötelességévé tette a párt tagjainak, a tudomásulvétel mellett szavazni. A többség feje ne fájjon az »Egyetértési­nek. S ha csattanós bizonyíték kell reá, mennyire megy az elferdítésben bizonyos hírvadász és hírszol­gáltató urak hajlama, ez az eset mutatja. A szabad­­elvű párt tegnapi ülését illetőleg nem kívánt diserettet senki. Azt írhatták, a­mire kedvük volt. És íme azért

Next