Nemzet, 1886. október (5. évfolyam, 1469-1499. szám)
1886-10-01 / 1469. szám
Szerkesztőség : ferencsiek'tere, Athenaeum-épület, I. emelet. a. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk *S Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1469. (272.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1886. Péntek, október 1. Kiadó. Ferencziek-tere, Athena,^^, Előfizetés?'Q1 et, zöldgli A reggeli és esti kiadás postán egy T. ■ pesten kétszer házhoz ^ 1 hónapra .............. ........... .. . ^re» vagy Bud^ 3 hónapra •» .. .. .. .. .. .. » .. .. 6 hónapra ............................................... 2 frt Az esti kiadás postai különküldéséért f % » fizetés havonként 35 kr., negyedévenként • Egyes szám 6kr.. évi foly. Felhívás előfizetésre. Az októberi évnegyed elején lapunk olvasóit tisztelettel felkérjük előfizetésük megújítására. A »Nemzet« iránya marad a régi. A szabadelvű párt nézeteit képviselvén, úgy a belpolitikai életben, mint a külpolitika jelenségeivel szemben tárgyilagos, nyugodt, higgadt irányban kommentálja az eseményeket. A magyar nemzeti élet belső és külső consolidatiójának nagy munkájában az erőgyűjtés, a kitartás, a fokról fokra való, kockázatnélküli haladás politikáját hirdeti, s e politika publicistikai képviseletében a szabadelvű párt legkiválóbb férfias közreműködésével dicsekedhetik. Napjában kétszer, a legnagyobb lapok alakjában, a szükséghez képest reggel mellékletekkel s este is egész idén jelenvén meg, módjában van az eseményeket leggyorsabban s legbővebben közölni és összeköttetései lehetővé teszik, hogy a hamis hirlelésektől s a sensatióra számitó combinatióktól tartózkodjék s mindenben hit és valódi tükre legyen az eseményeknek. Tárczarovatunk gazdagítására ez évnegyed folytán Jókai Mór »Képek és fák« czim alatt fog hosszabb munkát közölni a »Nemzetiben , regény közleményeinkből egyelőre Abonyi Lajos »Magduska öröksége« ezimü eredeti és Rabisson »Le stage d’Adhemar« ezimü franczia regényét említjük. A „Nemzet“ előfizetési ára : évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . .12 frt. egész évre . . 24 frt. Az esti lap külön küldéséért, negyedévenkint írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhivatalához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, szeptember 30. A világtörténelem egyik legnagyobb problémájának, a keleti kérdésnek árnya vonult ma át a magyar parlament felett. Nem sötéten színezve, nem fenyegetően, de minden esetre komoly árnyalattal. Tisza Kálmán kormányelnöknek a hozzá intézett interpellációkra adott válasza az, ami meglebbentette Európa szemei előtt azt a nehéz függönyt, mely a készülő politikai események keleti színterét fedi. A magyar kormány feje által tett nagy horderejű nyilatkozatok, a villany szárnyán, eddig már bejárták a világot. Ezer és ezer hírlap hozza azoknak szószerinti szövegét már holnap. Egész világrészünk kormányai, diplomatái és nemzetei fogják azokat értelmezni, azon álláshoz képest, melyet a keleti kérdésben elfoglalnak. Mert bármily nagy horderejük van Tisza Kálmán egyéni nézeteinek is, és van nem csak itthon, hanem egyszersmind a külföldön; ma tett nyilatkozatai kiváló jelentőséget nyernek azáltal, hogy a magyar kormányelnök a monarchia külügyi politikájának tolmácsa volt. És tolmácsa volt azon komoly pillanatban, midőn az egész világ szeme ismét a Balkán-félszigeten van; mikor Oroszország, látszólag, élére akarja állítani a keleti kérdés problémáját, s midőn egész Európa várja, mit tesz, vagy mit szándékszik cselekedni Ausztria-Magyarország, ha a czári politika Bulgáriában nem maradna csak a politikai commis voyageuröknél és ukázoknál, hanem esetleg oly cselekmények által is nyilatkoznék, melyek fenyegetnék a Kelet szabadságát, s a monarchiánk biztosságát. És minden komoly, higgadt ítélőnek — egyéneknek és úgy, mint népeknek — el kell ismerniök, hogy a magyar kormányelnök által tolmácsolt osztrák-magyar külügyi politika úgy Ausztria-Magyarország mint Európa érdekeinek magaslatán áll. Ez a sokat gyanúsított, itthon, és a külföldön, de főleg itthon, gúnyolt politika líz, mint a kormányelnök helyesen mondta, a szükséges nyugalommal és mérséklettel, de egyszersmind teljes komolysággal és határozottsággal. Nem szólva az európai helyzet bonyolódottságáról, nem szólva arról, hogy a keleti kérdés mindenha a legvégzetesebb nagy problémák közé tartozott; azon végzetes problémák közé, melyek megoldása azért húzódik soká, sőt tán el is marad, mert mindenkinek el kell buknia, aki megoldásukat erőszakolná, nem szólva, ismételjük, ezekről: már azon két szélsőség közt is nehéz a monarchia külügyi politikáját vezetni, mely az e politika criticusainak felfogása közt van. És a »criticusok« alatt nem értünk mindenkit, aki kilpolitikai kérdéseket tollal vagy szóval feszeget. Semmi sem könnyebb, mint diplomatának lenni az újságszerkesztőségek irodájában, a kávéházakban, reggeli kávénál és esti teánál. Ily értelemben nagy politicus és diplomata különösen nálunk mindenki. A criticusok alatt azokat értjük, akik akár állásuknál, akár képességeiknél fogva hivatva vannak, hogy a monarchia külpoliticája felett ítéletet mondjanak, így p. o. a mai válaszra alkalmat adó jeles férfiak, akik mint a troubadourok a gitárversenyben egymásután előálltak, hogy versenyezve elítéljék vagy legalább többé-kevésbé élesen megbírálják a kormány külpolitikáját, bizonyára illetékes criticusoknak tartják magukat. De az ő szempontjukból a monarchia külpolitikája tehetetlen, gyáva, érdekeinket feladó, meghunnyászkodó politika. Velük ellentétben azonban szintén vannak illetékes criticusok, bár ezek nem interpellálnak s tán hírlapba sem írnak, akik attól tartanak, hogy a parlamentben és sajtóban hallatszó zaj, szidalom és gúny végre is valamely meggondolatlan lépésre, a Chauvinismus karjaiba kergeti a monarchia politicájának intézőit. Tisza Kálmán nyilatkozatai feltárták a világ előtt, hogy a monarchia külpolitikája nyugodtan és biztosan halad a két szélsőség közt. Nem provokál, nem fenyeget, de komolyan el van határozva érdekeink megvédésére. Kis dolgok nem zavarják meg nyugalmát, de vannak dolgok, melyeket megtörténni nem enged. Külügyi poll.'” kevés alkalommal nyert illetékes, helyről ily őszinte és nyílt fejtegetést. Csak kevés esetet tudnánk felhozni a Parlamentarismus történetében, hogy egy kormány ily határozottan megjelölte volna azon pontokat, melyekre külpolitikája támaszkodik. És békés időben, ritkán történt, hogy egy kormány ily erélyesen megmondta volna, mikép el van határozva e sarkalatos pontok megvédelmezésére, ha lehet a béke, ha kell aktív föllépés segítségével. Ausztria-Magyarország külpolitikája arra irányul, hogy a keleti államok önállósága kifejlődjék s hogy keleten egy hatalom se gyakorolhasson, a szerződésekben nem gyökerező protectorátust vagy állandó befolyást. íme az egyik tétel: — A Balkán-félszigeten egy hatalomnak sincs joga egyoldalú fegyveres beavatkozásra, s hogy egyátalán ott minden államjogi, vagy hatalmi változás csak a berlini szerződést aláírt hatalmak beleegyezésével történhetik, íme a második sarkalatos tétel. És midőn az ekkér felállított tételek nem hírlapi czikkben, vagy csak pusztán egyéni felelősségre elmondott parlamenti beszédben, hanem kormánynyilatkozatban találhatók fel, s pedig akkor, midőn a politikai helyzettől bizonyos komolyság el nem vitatható, midőn tehát nincs kizárva az eshetőség, hogy a szavakat tettek erősítendik meg, akkor a tételektől a kiváló jelentőséget megtagadnia senkinek sem sikerülhet. És nem sikerülhet különösen akkor, midőn ama főtételeket kiegészítik a bolgár államcsínyre, a berlini szerződés tényleges fennállására és a német szövetség változatlanságára vonatkozó látszólag mellékes, de szintén jelentőségteljes nyilatkozatok. Nem is sikerült elvitatni sem Horvát Boldizsár classicus stylű, szeliden lendületes ékesszólásának, sem Irányi Dániel sokszor tartalmatlan, de mindig erős meggyőződéstől áthatott phrasisainak. Természetesen nem sikerülhetett Apponyi Albert gróf retkoricájának sem, bár tagadhatatlan, hogy a mérsékelt ellenzék vezére ma inkább ügyes bonczolás, s jól fátyolozott sopkismák, mint puszta szóvirágok által akart hatást gyakorolni. Szilágyi Dezső pedig épen helyeselte a kormányelnök nyilatkozatainak lényegét, de természetesen ebből az következett volna, hogy a választ tudomásul vegye. Nem vette azt tudomásul egy interpelláló sem, amit valóban tacticai hibának kell mondanunk, mert e kitűnő férfiaknál a kellő belátás hiányáról nem beszélhetünk. Azt ugyanis nem tehetjük fel róluk, hogy Oroszország elleni hadüzenetet várnak a kormányelnöktől, ellenben amit helyesen várhattak, mind megkapták, megkapták egész külügyi politikánk nyílt és őszinte kibontását, s azon kijelentést, hogy a külpolitika vezetői el vannak határozva minden oly tény meggátlására, vagy megtorlására, mely lényeges érdekeinket sértené. És ha a kormányelnök válaszát mégsem vették tudomásul, ezt, ismételjük, csak tacticai hibának tulajdonítjuk, nem mervén azon insinuatiót sem megkockáztatni, hogy sajnálták elejteni beszédeiket, melyek, megengedjük, szépek voltak, de az európai diplomatia, sőt a magyar közvélemény is aligha nyerhet, a keleti válságra vonatkozólag, okulást azokból. De hátrány, igenis, származhatik belőlük. Ha a közvélemény oly kitűnő és komoly férfiaktól is, mint Horvát Boldizsár, Apponyi Albert, Irányi Dániel, folyton azt hallja, hogy külpolitikai érdekeinket cserben hagyjuk, s hogy csak Oroszországgal való ellentétünk kiélesítése menthet meg bennünket, hogy tehát a háború az, amire legnagyobb szükségünk van : a közvéleményben mindig előre törni kész dhauvinisticus áramlat a harcz kockájának elvetését fogja követelni akkor is, midőn erre semmi szükség, sőt midőn ez veszedelem volna. És midőn a német hivatalos körök azt tapasztalják, hogy nemcsak a bécsi és budapesti sajtó izgat folyton Németország, s különösen a német politika főintézője Bismarck ellen, hanem még oly jeles, komoly magyar politikusok is, mint Horvát Boldizsár és Apponyi Albert, szítják a gyanút a német szövetség őszintesége ellen, s úgy állítják oda Németországot, mintha folyton feláldozna bennünket Oroszország javára, akkor komolyan aggódnunk kell. Aggódnunk azért, hogy bár a monarchia nem veszti el azon morális és anyagi háttért, melyet Németország szövetségében bír, mert ezt a szövetségi viszony biztosítja, de elveszthetjük mi magyarok azon utolsó rokonszenvét, melyet Németországban még birunk, szemben szinte az összes német társadalom közvéleményével : a hivatalos Németország s különösen Bismarck és sajtójának rokonszenvét. Azon rokonszenvet, mely a német nemzet megfontolatlan és néha durva chauvinismusával ellentétben, támogatásunkra szokott sietni, úgy itthoni válságaink, mint külföldi szidalmaztatásaink idején. Két jelentékeny erkölcsi kár tehát származhatik azon egész irányzatból, melyet ideiglenesen sikerült elfogadtatni a közvélemény jelentékeny tényezőivel és sikerült elfogadtatni, mert oly férfiak is támogatták azt, akik ma nyilatkoztak a kormány elnök válaszára. De nem kétkedünk, hogy csakis ideiglenesen. Nem kétkedünk a kormányelnök nagy horderejű válasza után, mely megnyugtathat mindenkit úgy a monarchia, mint a magyar nemzet méltóságának és érdekeinek megvédése felől. És nem kétkedünk főleg azért sem, mert a magyar nemzet, bármint izgat válságos pillanatokban nem szokta elveszte, sőt inkább vissza szokta nyerni higgadt megfontolását. Ez a megfontolás pedig azt diktálja neki, hogy nem lehet magyar érdek a nagy európai konfliktusoknak idő előtti kiélesítése. Ellenben, hogy a magyar érdek az: megvédeni, ha kell háború árán is, külügyi érdekeinket , de fenntartani a békét, amíg tiszteségesen és érdekeink komoly sérelme nélkül csak lehet. Egy nagy európai conflagratióban — és a keleti felhőzetből, ha egyszer összeütközésre kerül a sor — csak ennek villáma csaphat ki — egy nagy európai conflagratióban a magyar nemzet keveset nyerhet, de sokat veszthet. Elvesztheti mindenesetre a becses időt, mely belső consolidatiójára annyira szükséges. Ezt gondolják meg azon jeles férfiak, akik Tisza Kálmán mai nyilatkozatait sem találták elég erélyeseknek, melyeket pedig ilyeneknek, sőt szinte Oroszország elleni intelem gyanánt fognak tartani mindenütt, épp abban a pillanatban, midőn a czári politika Kaulbars tábornokot Bulgáriába küldte. Ők tehát többet várnak még az erélynél és azon komoly elhatározásnál is, hogy a monarchia épp azon a ponton védi meg érdekeit, ahol ezek jelenleg veszélybe kerülhetnek. A magyar nemzet azonban nem tart velük : ez épp oly megnyugvással fogja tudomásul venni a kormányelnök válaszát£ mint tudomásul vette a ház. A NEMZET TÁRCZÁJA. ______________Szeptember 30.________ Magduska öröksége. REGÉNY. Irta: ABONYI LAJOS. I. Mint valami csodáról, úgy beszéltek az egész városban álmélkodva, szörnyűködve, de még a mellé szerény véleményképpen ki is czifrázva egy két szitokkal, összeszamarazva, összemarházva a fejcsóválás mellé, hogy Bana Sándor nem fogadta el az örökséget, melyet Szilágyi István uram hagyott neki, azaz voltaképpen nem is neki, hanem a feleségének és utána a gyermekeinek. Nem csak nem fogadta el, hanem színéből, kedvéből kikelve, egész felháborodással, undorodva viszszautasította. Reszketett minden tagjában, midőn ezt kimondta ott az urak előtt. Sáppadt volt, mint egy halálra vált, midőn ezt kimondta, de azért kimondta, nem egyszer, de százszor, annyiszor, amennyiszer csak előhozták, biztatták reá, hogy ne bolondozzék, mert ilyen dolgot ép észszel nem lehet cselekedni. Aztán voltaképpen joga sincsen hozzá, mert kiskorú gyermekeinek nyíló örökségi kedvezményeket még az apa sem utasíthat vissza. Bánta is azt Bana Sándor. Aztán merő bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyent cselekedjék. Ne kapjon két kézzel, ragyogó arccal, kapzsi örömmel ilyen nagy vagyonon. De hiszen beszélhettek Bana Sándornak, akár egy döglött szamárnak ; noszolhatták, üsztökélhették, szidhatták, mocskolhatták, kapacitálhatták, sőt üthették, rúghatták, — mert ilyenekben is részesült egy-egy jószivü atyafi részéről, — mindegy volt neki ; mindezt akár egy kőoszloppal cselekedték volna. Valóban nincs mit bámulni azon, hogy az emberek, a közvélemény így fel voltak háborodva; valóban csoda is volt az, és pedig olyan csoda, mely nem kétszer egy esztendőben, de kétszáz esztendőben sem történik egyszer. Olyan ember, mint Bana Sándor, nem igen akad második a világon, nem a fölső alpári pusztán, nem híres és nagy Kecskemét városában, de széles ez egész Magyarországon sem. Erre az egyre sem mondhatnak egyebet, mint hogy nincs helyén az esze.... Mert Bana Sándor egy szegény tanyás, gányó ember volt, az öreg özvegy Lakatosné nagyasszonyomnak a tanyáján, Felső-Alpáron, tizenkét álló esztendő óta, azaz egész azon idő óta, a mint Szilágyi István uramat és tanyáját mindjárt a negyedik esztendőben oda hagyta. Szilágyi István uram pedig dúsgazdag ember volt. Lakatosné nagyasszonyom maga sem volt valami gazdag asszony, hát a tanyás kertésze hogy lett volna az ? Egy kis feles rozsocskát, kukoricácskát termesztett, csakhogy megélhetett belőle családjával. Bizony abból nem lehetett meggazdagodni, de még gyarapodni sem. Bana Sándor nagyon, de nagyon szegény ember volt. — Soha sem látott rajta még új szűrt senki, vagy ha látott, olyan régen volt az, hogy már el is felejtette. Na pedig neki is volt egyszer, és akkor nagyon boldog volt. Tehet is róla, ha nem vehetett azóta. A szegény Magdusnak sok kacsát, csirkét, libát kellett nevelgetni, hogy azzal pótolhassa a szükségeseket. Pedig irgalmatlan, lélekölő, idővesztő, kínzó, borzasztó dolog volt ez ... még hozzá a felét elhordta a szarka és a kálvinista varjú. A Szikrában pedig fészkelt egy egész ármádia. Még e mellé aztán sok apró gyermekkel kelle kínlódnia a szegény Magdusnak egész életében. Egész élete, házasságának tizenhét esztendejéből tizenhat abban folyt le. Soha sem fogyott ki az apró gyermek a háztól. Az eleje ugyan már felnőtt, de azt már szolgálatba kelle adni, hogy könnyítsen magán, — a közepe elhalt, igy aztán az utoljó mégis csak aprónak maradt a háznál. Ha Pistika és Lidika szolgálgattak is már pajzán — és pesztonkaképen, még mindig négy apró szent volt otthon, kik elég sok bajt, gondot szereztek egy édes szülő anyának, mert csak a Sárika volt még olyan nagy és okos, hogy libákat lehetett vele frzetni. Meg aztán négynek ötször kellett vágni napjában abból a kenyérből, — mindig is mellette állt a kés . — igy aztán ritkán futotta ki egy sütés egy hétre s csak az volt belőle a Szerencsé 1, hogy igy aztán soha sem volt száraz kenyér, se panaszos az asztalon az abrosz alatt. Mindezekre csak azt mondta mosolyogva Bana Sándor, nagy jó kedvvel megsimogatva a szöszke kis Pöszike fejét, amint hozzá térdeire felcsimpeszkedett: — Azért fogy olyan hamar, mert jó. Ugye piezuka ? Széles e világon nincs ilyen asszony több, aki ilyen kenyeret tudna sütni, nem hiában származik Kecskemétről. . . És maga is vágott egy jó nagy darabot abból a kenyérből. Erre a dicséretre már az asszony is elmosolyodott, amint a baromfi sereg szörnyű sivalkodásától kisérve, ott elment mellette. S a mosolygáson nemcsak az látszott meg, hogy milyen jól esik neki a dicséret attól, akit szeret, hanem az is, hogy ez az asszony nagyon, de nagyon szép lehetett valaha. Most már egyéb szép sem volt rajta, csak gyönyörű fehér fogsora, melyekből egyetlen egy sem hiányzott s oly fris, fényes, fehér volt még, akár tizenhat éves gyermekleány korában, midőn a kis tóhajlati csárdás zsidónál szolgált, vagy amint a zsidó szerette mondani, nála volt örökben. És szemei voltak még szépek, ha néha kedvre villantak. De szegény Magdusnak most már ritkán volt jó kedve. A parasztasszony hamar öregszik. Előbb a sok gyermektől nem ér rá magára, szépségére, ifjúságára is adni valamit, később a sok munka töri meg. Legszebb idejében, harminckét éves korában már kész öreg asszony. Csak ha vasárnaponkint, legkivált nyári ünnepnapokon a templomba menéskor kicsípi magát, mutat még kaczkiás csinosságában egészen takaros menyecskét. No de Magdusnak ehhez is csak ritkán jön kedve. Azt mondja, nem illik az egy asszonynak, kinek olyan fia van, ki nem soká sor alá kerül. Csak ez a bolond Sándor tartja azt, hogy még fiatal és szép. Öreg lesz ő már........ elmúlik az idő.... És pedig gyorsan.... íme már Lidika is 14 éves, két esztendő múlva ott lesz, amikor ő férjhez ment. Már az ő párnáihoz, dunyháihoz gyűjti a koppasztásokat, azokba a czihákba, melyeket a jó öreg Amsli bácsi adott prezentbe s háládatosságból ráadásul azért a sok tollért, melyet tizenkét esztendő óta tőle elhordott. Teremtő szent isten ! Hát ahhoz még mennyi idő és mennyi liba kell, hogy a Sárika, Pannika, Pöszike párnái is megteljenek! Szerencse, hogy Jánoskáról nem kell igy gondoskodni.... Az majd csak, — mint pásztorember, — valaha csak a kalapját fogja a feje alá gyűrni vánkosul. . . . És aztán elgondolkozik nemcsak azon, hogy milyen hosszú idők múltak el, milyen régen volt az, mikor ő fiatal vol, mikor szép volt, — hát még az milyen, de milyen régen volt, hogy a jó öreg Amsli örökbe fogadta négy esztendős korában, mennyit dolgozott, mennyit szenvedett árvaságában és azóta is, és mégis földhöz ragadt szegény maradt, kinek, ha elköltöznek innen, mindenét el bírná vinni egy két lovas kocsi magával. Éppen úgy, mint másszor. Elszomorodik és sóhajt, mikor erre a sok gyerekre gondol. . . . Jaj, ha azok árvaságra jutnának. A partról, a ház végén, lemegy a kúthoz, melyet gyönyörű, szép, nagy, árnyas szilfák és fűzfák árnyékoznak a hajtáson; amint merítené a vedret, az ostorfa megáll a kezében. Felemeli fejét és elnéz messze... Sok, sok szép tanya fekszik, fehérük nagy messzeségben előtte, szép vetésekkel, melyeknek tetején a kalászokat mozgatja a szellő, mint a tavon a hullámokat. Nem irigyel senkitől semmit, de azért mégis fáj a szive. Hej amott, amott az a gyönyörű fehér kis tanya, a dombon az a szép kis nyárfa erdő... Az is az övék lenne. Pedig a szíve is fáj, ha reá gondol. Azt gondolta, egész életét ott éli végig boldogul. Mindenik gyerekének lehetett volna ilyen tanyája. Hatnak hat. Hogy ha ez az ember, már tudniillik Bana Sándor, ilyen bolond nem lett volna. Merítené a vedret. Aztán ismét megáll. A lanyha júniusi szellő harangszót is hoz magával a távolból. Akkor szokott az így hallatszani, mikor minden harangot meghúznak. Akkor is így szóltak. Nagy komorsággal zúgnak a messze távolból, mintha csak a túlvilágról jönne a hangfok. Hogy rá nehezedik a szívre. Kivált az a nagy! Én istenem, milyen messzi elhallatszik a hangjuk ! ... De minek is hallatszik, hogy elfelejtene mindent, hogy megnyugodnék mindenben, ha a harangok újra, meg újra nem juttatnánk mindent.. . Mikor feljön a kútról pillám ... Nem törölheti le, mert vedret visz a jobb kezében, a másikban meg locsolót. . . Bana Sándor, amint ott ül a ház előtt a padkán és játszik a Pőszikével, észreveszi és megcsóválja a fejét. — Hallod-e Magdus ? Te neked megint eszedbe jutott valami! — Nem tagadom! A harangszót hallottam ... Bana Sándor csak folytatta nyájasan . . . — Sajnálod ugye ? . . . kérdé tőle gyöngéd, megindult hangon . . . Szánta a szegény asszonyt, de azért nehezére esett neki. . . s tette nyomban utána: — Ne sajnáld, az isten áldjon meg .... Magdus megtörölte a szemeit. Bana Sándor megfogta a kezeit s vigasztalta tovább. — Látod galambom, hiszen úgy sem volt szabad annak a vagyonnak a mienknek lenni . . . Tudod te azt jól, hogy az pokol lett volna rajtunk, gyermekeinken. — Tudom! — felelt Magdus halk, reszkető hangon. — No hát, — szólt rá Bana Sándor. És most is, mint már számtalanszor, azt hitte, hogy ez egyetlen szavával meggyőzte. Magdus oly szomorúan felelt, lesütötte a fejét. — De mégis, óh istenem, — tehetek én arról, hogy olyan nagyon szeretem a gyermekeimet, és szerettem volna őket mind, mind jómóduaknak látni . .. Kisvártatva felemelte fejét s halkan, némi bátortalan tartózkodással fordult Sándorhoz. — Hát kegyelmednek, — vallja meg igaz lelkére, — talán nem jutott soha eszébe azt a vagyont sajnálni ? ... Azt hitte, most valami nagyot mondott, s ugyancsak az elevenére tapintott. Bana Sándor megcsóválta a fejét... — Most is csak azt mondom, amit akkor mondtam, s nem fáj egyéb, mint hogy ki svettek érte. Bana Sándor azt mondta kár, a mikor a visszautasítás okáért faggatta’ — Nem vagyok arra reá szorulva. Hogyne nevettek ’• Bana Sándor pagadt, kolvolt, nag,nae és semmi 'na két. Mai számunkhoz fléliv melléklet van csatolva. Budapest, szept. 30. Az olvasó emlékezhetik rá, hogy nem rég még hangzatos kifakadások voltak olvashatók az ellenzéki lapokban az ellen, hogy a magyar képviselőház ülései és tanácskozásai merő formaságok csupán a lényeges mindig a szabadelvű párt értekezlete. Nem a törvényes fórum előtt dőlnek el — mondták — ennek az országnak ügyei, hanem Tisza és társai titkos conventiculumában. Tegnap megtörtént az, hogy Tisza mellőzte a ma adandó válasz közlését pártjában.Mellőzte, megmondván okát. De egyúttal kijelentette azt is, hogy — nem lévén lehetséges a válasz előzetes publicálása — a párt nem is hoz határozatot a tudomásul vételt illetőleg , szavazzon mindenki legjobb belátása szerint. Akik azt hirdették éveken át, hogy a dorottyautczai clubban erőszakot tesznek az önálló véleményen ; hogy ott lenyűgözik a szabad elhatározást, azoknak tapsolni kellene, hogy most nem történt így. A mi ellenzékünk azonban megfordítja a dolgot. A mai »Egyetértés« azon szörnyülködik, micsoda lenézése az a többségnek, hogy a miniszter arra sem érdemesíti, hogy közölje vele, amit mondani szándékozik s reáfogja, hogy ennek daczára lelkiismereti kötelességévé tette a párt tagjainak, a tudomásulvétel mellett szavazni. A többség feje ne fájjon az »Egyetértésinek. S ha csattanós bizonyíték kell reá, mennyire megy az elferdítésben bizonyos hírvadász és hírszolgáltató urak hajlama, ez az eset mutatja. A szabadelvű párt tegnapi ülését illetőleg nem kívánt diserettet senki. Azt írhatták, amire kedvük volt. És íme azért