Nemzet, 1886. november (5. évfolyam, 1500-1528. szám)

1886-11-13 / 1511. szám

_______ " Szerkesztőség : ' _­­ _ Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, X. emület, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 151. (314.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1886. Szombat, november 13. Kiad­ó-hivat­al: Ferencziek-ter­e, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ....................................................... 2 fit. 3 hónapra ....................................................... 6 , 6 hónapra ....................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. — V. évi folyam. —■or ”1 — ■■ 'n——■asm» wwm in m ftatiagsm^^i^sTXK Budapest, november 12. A bolgár kérdés úgyszólván mindennap uj stádiumba lép. Waldemar herczegnek fe­jedelemmé választása és ennek részéről mint látszik, a választás visszautasítása, azon­ban nemcsak újabb lépés, nemcsak újabb for­dulat ebben az ügyben, hanem egyszersmind az egész helyzetre olyan világot vet az ese­mény, melyben a bolgár dráma végkifejlődése ép úgy megpillantható, mint egyfelől Orosz­országnak napról-napra növekedő erőszakos­kodása, mint másfelől a hatalmak magatartásá­ban a zavar, illetőleg erélytelenség. Mert az utóbbi tekintetében, ha csakugyan valósulna, az a félhivatalos részről Pétervárról terjesz­tett hír, hogy még ez ideig a bolgár kérdés egyetlen piasisában sem intéztetett egyik ha­talom részéről sem kérdés, Oroszországhoz magatartásának magyarázata és czélja iránt,­­ pedig az napról-napra nagyobb mér­tékben irányul a berlini szerződésnek Bulgáriára vonatkozó intézkedései és ez­zel együtt a bolgár népnek autonomi­us jogai, az erőszak és vesztegetés ellen fellá­zadó közmorál ellen — akkor a válság megin­dulása óta helyeztek olyan megmagyaráz­­hatlan bizalmat a hatalmak Oroszországban és oly megfoghatatlan módon bíztak abban, hogyha hatása és eredménye bulgáriai erősza­koskodásának nem lesz, az ember csak bámul­ni képes rajta. Nem tagadjuk, nehezen hiszszük el, nehe­zen tételezzük fel, hogy a diplomatia éppen ilyen tétlen lett volna; valószínűbb az a fel­tevés, hogy a bolgár kérdés végleges megol­dása iránt oly békés biztosítékokat nyújtott Oroszország, hogy a szabad kezet Sándor feje­delem és az engedetlen bolgár nemzet meg­büntetésére kinyerje, hogy ezeket a kellemet­len előnyöket, melyek eddig legalább Orosz­ország reputatiójának sokkal inkább ártot­tak, mint használtak, megengedték neki,­csak­­hogy a békét biztosítsák és az orosz nemzeti­ségi szenvedélyeket csillapítsák, melyek a békét veszélyeztethették volna. Azonban attól még most is lehet tartani, hogy ezen nagy engedmények által sem lesz­nek e szenvedélyek annyira kielégítve, hogy a békét hosszú időn át meg ne zavarják, más­felől pedig félő az, hogy időközben Oroszor­szág úgy megtöri a bolgár nemzet önérzetét és a vele nem rokonszenvező vagy legalább szolgálatába nem álló párt befolyását, erejét, hogy az orosz befolyást állandóbbá és általá­nosabbá teszi, mint az a gyűlölet és critica, melyet eddigi erőszakoskodása által méltán kiérdemelt. Főleg akkor, ha végképen össze­esik a mostani bolgár régensség és kormány, valamint pártja a napról napra erősebb orosz nyomás, vesztegetés, fenyegetés hatása, és másfelől a kormányzás eszközeinek, sikerei­nek napról napra csökkenő lehetősége által, akkor lesz bajos — még orosz katonai és polgári szervezet állandósítása nélkül is — az orosz befolyást arra a mértékre redukálni Bulgáriában, melyben az megfér ez állam egészséges fejlődésével és a Balkán-félsziget hatalmi egyensúlyával. Ebben látjuk mi a bolgár dráma mos­tani stádiumát aggályosnak és ebben látjuk annak veszélyét, ha a hatalmak még most sem lépnek föl kellő erélylyel, Oroszország­nak valóban qualifikálhatatlan magatartása ellen. Nem a mostani bolgár régensség vagy kormány sorsa érdekel minket; lehet, hogy az illetők sem honfitársaik, sem a világ előtt nem érdemlik meg azt az állást, melyet maguknak kivívtak ; lehet, hogy eszközeik­ben (talán éppen azok elégtelensége miatt) sem eléggé válogatósak, sem eléggé ko­molyak nem voltak, de mindezt Bulgá­ria belügyeinek tartjuk. És ha Oroszország erre terjesztené ki kriticáját, vagy éppen a berlini szerződés alapján követelné, az ideiglenes kormány távozását és a dolgok régi rendjének helyreállását, nem zárkóznánk el álláspontjának jogosultsága elől, bár erő­szakos és erkölcstelen eszközeit akkor is el­­itélnék. De még csak név szerint sem ezt em­legeti, czélul, az orosz közvélemény, hanem büntetést, boszút követ el, olyasmiért, mi nem ellene irányult és oly befolyás helyreállítását emlegeti, mely szerződésben nincs formu­­lázva, eszközeiben és hatásában sincs, és így a bolgár nemzet letiprásáig és orosz kancsuka alá tereléséig, és oly jogosultan elmehet, mint a­hogy idáig jutott. Az utolsó próba, úgy hiszszük, Valde­­már fejedelemmé választása volt. Siettek ezzel a bolgárok, talán el is siettek, de, valószínűleg csak azért, hogy Oroszorszá­got színvallásra birják és a tarthatat­lan — még belpolitikai és anyagi okokból is tarthatatlan — állapotból a kibontakozást siettessék. De, úgy látszik, hogy mint Sándor fejedelem — távirati meghódolása, úgy Wal­­demár választása sem elégíti ki a muszka­­zárt és közvéleményt. Most már ezt is csak jelentéktelen incidensnek tartják Szentpétervárott. De így már csakugyan itt az idő, hogy a hatalmak megkérdezzék Orosz­országtól, mi hát az, a­mi nem incidens? Mi az, a mi megoldás ? Szóval, hogy mit akarnak ott ? Nemcsak véglegesen, hanem átmenőleg is, nem­csak a végczélban, hanem eszközeiben is; mert nem otthoni dolgairól, de idegen földön, nem­zetközi szerződésen nyugvó viszonyokban való gazdálkodásáról van szó! A NEMZET TÁRCZÁJA. November 12. A turul. A deési uj színház megnyitása alkalmából 1886. november 13-án. — Hadak útjáról földön és égen Szól rege, ének Csaba nyiláról... s utódairól Nagy, hős Etelének Ködbe, borúba, mesés homályba Enyész az ősök világ csatája — S nincs oda fáklya!... S hogy Álmos alatt útra kelének A hős daliák, Szerezni nyájas, melengető fészket, Zsákmányt, paripát, Ködön, felhőn át, hol madár nem jár Az ég magasan előttük száll... száll A turulmadár! A hol lecsapott, ott tábort ütenek Nap alkonyán, S törvényt láttak a bölcsek, a vének, S a törvény után Vig zene zendült, s krónikás regébe Fogott a lantos — se hossza, se vége — Most ezer éve ! A hol lecsapott az égi szárnyas, Hadúr madara, Ott büverőt nyert a berkek árnya, Vizek sugara , Hegy, völgy, sík, róna, alant és fent, A turul termékeny csókjától szent Késbe megrezzent. A hol lecsapott, s a földet legyinté, Nap alkonyatán, Hajnalra tündér hangzatok kelének : A te nyelved, hazám! Minden zenénél bűbájosabb dallam, Fuvolánál lágyabb, vagy ha megharsan : Vihar a viharban ! S idők határin messze túl, úgy Végre végezet! E nyelvnek ott zengni, zendülni kell, Ha minden elveszett! Hol megfogant a turul csókja El nem enyészhet — egy isten óvja — Magyar szó és magyar nóta! 8 itt is megszálltak „Deust“ kiálttak A hős daliák, S pihenve indultak, nagy hadi útnak, Verni a csatát! Szamos vizéből ittak paripáik, Szüzek tánczától, — hajnalhasadtáig Remegett a pázsit. A hol áldoztak, a hol távoztak, S lették lányaik A vil­ik, tündérek, bűbájos lények Vérható tánczait: Ma új varázs tüzében égnek, Áldozva oltárin a Szépnek, Hölgyei Deésnek ! Hol kobzos zengett nagy hős csatákról, ám a szinpad áll; Oltár nekünk, mert nyelvet, kincset ápol, Drágább mind annyinál, Aki emelte, aki tetézte, E­gon nemzete, nemzetünk véde, Áldja meg érte!... Halljátok! A Turul suhog a jégben Fejeink felett, Bűvös csókjával beszenteli az Újabb ezredet. S e pillanatnak tiszta ihletében Kiáltsunk „Deust“, mint őseink régen — — Isten segéljen! KISS JÓZSEF: Margit Faustja. — Elbeszélés. — Irta: Egry Gyula. (Folytatás.) .. Most a fiatal nő szemei szegződtek a távoli kék­ség egy pontjára. Emlékeit szedte össze. — Legszebb napfény volt, mikor hirtelen min­den elsötétült s a vihar meglepett. Falu, kocsima, fe­dél, sehol. Jobbra, jókora dombon, váromladék dül­­löngött. Ide menekültünk­ egy szobába, mely még elég épségben maradt. Innen néztünk a völgybe le. Hatalmas felszél alatt, a fiatal fák földig­­ hajoltak. Ágak, melyek alig mozdulnak meg egy pintyőke alatt, mint az elméjében hirtelenül megháborodott, szilajon csapkodtak maguk körül. A vihartól meglepett ménes, lobogó sörénynyel egyenesen feltartott farkkal, nyerítve s szemkáprázta­tó gomolyban menekült keresztül a tisztáson. A czi­­kázó villámlásra meg-megállt közülök egy-egy­ nyíl egyenesen felágaskodott, aztán rohant a többi után. És maga... és te... oly szép regéket mondtál ne­kem, a vár múltjáról. . Szinte hallottam csörögni fegyvereiket. Gábor írd meg e vidék történetét! Végezte beszédét, s minden ereje szemében s­­ mosolyában pontosult össze. — Megteszed ? Mily szép volna! Az a kiállha­­tatlan divathős nem mondana többet, ha könyvekről volna szó »Nagysád ne untassuk Gábort«. S Margit eltorzítva arczát, Arthur kiejtését utánozta. Férje még figyelmesebben szemlélte nejét Hosz­­szan nézett végig egész kecses ajkán, aztán kurtán felnevetett. — Ah, hát maga híres emberré szeretne tenni kedvesem. Azt akarja, hogy ismerősei azt suttogják: »A Margit férje kitűnő tudós, imádja a tudományo­kat s lelkesen búvárkodik, — egész Faust.« — Eltalálta. Körülöttük bájos napfényben terült el a vidék, gólyák s ménesek békésen legeltek; a falu kéményei­ből barátságosan kanyargott a füst, a házak fehérek s csinosak, jól ápoltak a vetemény-kertek, a munkás nép serény és nótás; ez a nyugalom! ez a csend! ez a béke! Óh! hogy a fiatal nőknek ezenkívül még vágya­ik vannak.... V­égre megszólalt s nem épen vidora*. — Teljesen osztozom nézetében, egy föltétel alatt. Margit várt. — Ha ön az alatt, mig meg irom könyvemet fürdőbe megy. — Nélküled? — Igen. Az ily nagy munkához zavartalan na­pok kellenek. A fiatal asszony szive erősen lázongott e felté­tel ellen. Gábor még remélt, ám de reménye meghiúsult. Margit elszomorodott, de elfogadta férje ajánlatát. Aztán nagy városokon utazott keresztül. Berlin, München, Brüsszel mind igen szépnek tűnt fel neki, így ért a tengerre, barátnőjével s annak férjével utaz­tak együtt. A férj jó barátja volt Gábornak, derék életvidor emberek voltak s Margitot szerették. Elsőrendű hotelben szálltak meg. Három szo­bájuk volt, s ezek közül egyet salonnak rendeztek be. Erkélyük a szabad tengerre nyílott. Derült, meleg nyári estéken, itt töltötték idejüket. A sötét, nyugta­lan víztömegen hajók s csónakok lámpái ringottak. Néha egy-egy mélabús skót dal és tambura hallat­szott hozzájuk. A kisérő kezdetleges hangszer, külö­nösen messze hangzott a vízfelületen, s mintha a hullámok egymásnak adnák, néha halkult, aztán erő­södött, néha megszűnt. Hogy úgy mondjam, egyik hullámról a másikra ugrott a hang. Máskor erős szél rohant elő s esős napok kö­vetkeztek. Ilyenkor szobáikba szorultak s whifteztek, vagy a világ minden képes lapját hozatták le az ol­vasó­teremből. Az egész tengerparton sehol egy fa. A nap forrón sütött a homokra, de jól esett az, mikor a ten­ger hideg öleléséből kikerültek. A fürdővendégek nagy része unalmas angolok­ból állt. Sehol egy ismerős arcz ! sehol egy drága, rég nélkülözött otthoni szó. Csak a fiatal házasok voltak boldogok. A nő mindig férjéről beszélt Margitnak, s a férj örökösen nejéről. Eső, napfény — az mind csak szerelmüket növelte. Ha egy szép férfiarczot láttak, a feleség úgy találta, hogy az férjéhez hasonlít, csakhogy mégis más.. . kissé durvább. Egyszer egy közeli urilak képtárát szemlélték meg. Tizián egy madonnájára rámondta Tóbiás (igy hívták), hogy az a megszólam­­lásig — neje. Lángoló szavakat váltottak s örökösen csókolództak. S Margit, szobájában, az ajtón keresz­tül is hallotta esőszerü, elragadó suttogásukat s elha­gyatottnak érezte magát. Tudta, hogy szeretik, s mégis útjukban állt. A szokásosnál gyakrabban zár­kózott szobájába, vagy hosszú sétákat tett a tenger­parton, magánosan. Tóbiásék nem vették észre, hogy szomorú és kissé megsoványodott. A boldogok nem látnak. Férje mind ritkábban irt, s azt a »nagy munka« írásával mentegette. E levelekkel Margit szobájába rejtezett. Lebocsátotta a függönyöket, becsukta az ajtót, s olvasta hangosan, halkan, mindenféleképen. Egy délelőtt, a mint sétájából hazatért, Ar­­thurt találta az elfogadó teremben. Alacsony kereve­­ten ült, háttal az ajtónak s a fiatal Tóbiásnéval tár­sáig ott. Körszakállt növesztett, mely igen jól állt neki. — Üzenetet hoztam — mondá mélyen megha­­hajolva — kedves férjétől. Margit talán nagyon is mohón ragadta meg kezét. — Férjemtől? Maga igazán kedves ember. Mit csinál Gábor ? Arthur helyet foglalt. — Búvárkodik kérem. Egész könyvmoly lett az az ember. Mindig azt hajtogatta: Bár csak kegyed jól találná itt magát, hogy könyvével elkészülhessen. Micsoda könyv az! Nekem olvasott belőle részleteket. Mondhatom igen csinosak. Míg ott voltam alig tud­tam vele beszélni. Szünet nélkül okiratait bújja.... Megérkezése napjától Arthur mindig Margit nyomában járt. Tolakodásának oly kellemes formákat választott, hogy nem lehetett elutasítani. A közös asztalnál, mind a négyen együtt étkeztek. Együtt reggeliztek az erkélyen. Együtt tettek kisebb kirán­dulásokat. Sőt Arthur az estéket is körükben töl­tötte, bár Margit nem egyszer távozott szobájába, fejfájás ürügye alatt. A szép asszony többször s ok nélkül ingerült lett. Ilyenkor Arthurral élesen be­szélt, a­mi barátnője rosszulását vonta magára. — Te igaztalan vagy szegény Arthurhoz. — Igaztalan! Te őt nem ismered, minden unal­mas itt. Hazamegyek holnap. De ilyenkor eszébe jutott férje óhaja s daczosan mormogta: — Jól van, azért is kitöltöm a két hónapot. Később Arthur igen furcsán kezdte magát viselni. Egyszer azon ajánlatot tette Margitnak, hogy sétáljanak reggelenkint együtt. — Mi van ebben ? Nézni fogjuk a hullámokat, melyek örökre elfutnak, mint a fel nem használt al­kalmak. S ha önnek tetszik, nem teszünk egyebet, csak az épületeket nézegetjük s a csillagokról be­szélgetünk. Azt hiszem, elég ártatlan dolgokat helye­zek önnek kilátásba. Máskor meg, amint a villanyos fényű nagy közös teremben gyümölcsöt héjazott, halkan, hogy csak Margit hallhatta, fülébe súgta: — Ez a gyümölcs silány, hisz nem is tiltott... De ön!.. .Ne ugorjon fel helyéről. Jól van, ön meg­vet, de szükség azt ennyi embernek tudni ? Az esős napok újólag beálltak. Arthur már néhány nap óta nem mutatta magát. Pár fiatal an­gollal a vidéken kóborolt. Margit szenvedett. Órákig elült az ablaknál s kinézett az unalmas, fátyolszerü szürkeségbe. Szemei előtt férje jelent meg s a vidék, melyet oly könnyen elhagyott, így a távolból szépnek s kedvesnek tűnt fel neki; halma, rétje, fái; pászto­rok tüzei s minden drága kicsinysége , férje ! (Vége köv.) Mai számunkhoz fél it melléklet van csatolva. Budapest, november 12. A legjobb asszonynak legkevesebb a hite. De nem mindig legjobb politika az, a­melyről legkevesebbet beszélnek. Francziaország keleti politikájáról alig van szó. Nem a tonkingi és gyarmatpolitikát értjük, mely e pillanatban is izgalomban tartja Párisban a kedélyeket. Paul Bert halálát a »kötelesség mezején« meggyászolja a köztu­­dalom, mint sok más áldozatot, melyet a ci­­vilisatio hoz a barbárság elleni küzdelemben. De az európai civilisatióra ma közvetlenebb küzdelem esélyei várnak. S e küzdelemben mindenkinek meg van a maga szerepe, meg van a maga helye. Csak Francziaország­­nak nincs. Pedig érdekes volna megtudni, mit akar Francziaország a keleti zűrzavarral szemben ? A béke fentartásának erős bizalma minket egy pillanatra sem hagyott el, de a bolgár kérdés mindenhova fejlődhetik. Oroszország ismét fegyveresen áll a ke­leten. Ha nem occupálja Bulgáriát, ha nem provocál új keleti háborút, mint mi nem is hiszszük, ezt csak azért nem teszi, mert tud­ja, hogy ez esetben kiszámíthatlan complica­­tiókat idézne fel. Tudja, hogy a jövő keleti háborúja többé nem az orosz és török, hanem egészen más fegyverek mérkőzése lesz. És amikor a nagy probléma fel van vetve, amikor a keleti h­aosból láng lövel ki, akkor Francziaország nem vesz tudomást a tényekről. Amikor — bár mi nem tartjuk valószínűnek — nagy európai gyuladás tör­ténhetik , akkor Francziaország közönyös. A­mikor az alarmok benyomása alatt majd min­den állam nyilatkozik közvéleménye, sajtója vagy parlamentje által, akkor Francziaor­­szág hallgatásba burkolózik. Hol van az a Francziaország, melynek császára még nem is oly nagyon régen, büszkén mondotta el, hogy a franczia nemzet akarata ellenére egy ágyú sem dördülhet el Európá­ban ? Hol van az a Francziaország, mely ve­zérhatalom volt, mely döntött a háború és béke kérdéseiben ? Azt a Francziaországot leengedte dön­tetni Európa. Azt a Francziaországot veszni hagyták Európa kormányai. Az a Franczia­ország többé nem létezik. Ám lássa Európa mit cselekedett. Ezt válaszolja a sebzett nem­zeti hiúság és némi káröröm, Francziaor­­szágból. Ezzel a válaszszal még meg lehetnénk elégedve. A franczia nemzet mindenkor a népek élén járt. Tudományával, szellemé­vel és főleg műszlésével ott jár ma is. Mint­ha a régi görögök támadtak volna fel a fran­­cziákban, ők örökölték Athén szellemét, mi­után Spárta erényeit elvesztették. De ha po­litikailag el akarnak zárkózni a többi nemze­tektől, ha kiközösítik magukat az európai solidaritásból: az ő dolguk. Rossz politika ugyan saját szempontjukból is. A nagy nem­zetek szintén nullifi­álhatják magukat. Fran­cziaország veresége után is oly nagy, hogy csak akkor nem látják meg, ha ő maga nem akarja. Ha valóban csak az ön-nullificálás poli­tikáját követné, akkor legalább nem ártana Európának. Akkor csak apró boszút venne. Németország most beláthatja — mondhatná Francziaország — hogy a német hegemónia nem pótolhatja az európai érdekek szempont­jából a francziát. Ausztria-Magyarország pe­dig keserűen érezheti, hogy segélytelenül en­gedte legyilkolni a franczia nemzetet. E szemrehányásokra nekünk meg volna a kellő válaszunk. Az, hogy Németország ve­zérszerepe igenis pótolja a franczia hegemó­niát. És hogy az újabb kor történetének min­den eseménye igazolja az akkori kormány el­nök­ér. Andrássy Gyula és az akkori ellen­zéki vezér, Tisza Kálmán német-barát politi­káját. És válaszolhatnók azt is, hogy ugyan­azon Oroszország tartotta Sedan előtt sakkban monarchiánkat, melynek sorsát Beusz Fran­­cziaországéhoz akarta fűzni; ugyanazon Orosz­ország, mely most a gyújtó csóvát tartja kezében a Keleten és a melynek erőszakos­ságai ellen Francziaország elmulaszt tilta­kozni. De ismételjük, ha Francziaország hall­gatásában nem rejlik egyéb, mint ártatlan boszuállás Európán, akkor e kis boszu az ő dolga. Nem méltó ugyan egy nagy nemzet­hez, de kétségtelen joga volna hozzá. Heroicus önlegyőzést, erénygyakorlatot egyesektől sem lehet követelni, annál kevésbbé népektől. Nem lehet követelni a franczia nemzettől sem, hogy feledje el Sedánt, hogy tapsoljon Németország sikereinek, hogy tettekre kész rokonszenvvel kisérje az osztrák-magyar­­német szövetség európai állásfoglalását. Amit meg lehet követelni Francziaor­­szágtól, az, hogy magatartásában Oroszor­szág bátorítást ne nyerjen keleti fellépésére. Amit meg lehet követelni tőle, az, hogy az orosz szövetségnek még gondolatától is tisz­tán tartsa magát. És valóban semmi sem jellemzi Orosz­ország szerepét, helyzetét a keleti kérdésben annyira, mint az, hogy még soha szö­vetségest nem talált e kérdés erő­szakolására. A történelemnek oly ténye ez mely becsületére válik világrészünk né­peinek és kormányainak. Nagy bűnök, arcz­­pirulást keltő galádságok történtek csak egy század alatt is Európában. De arra még nem volt — még Lengyelország felosztása után sem — vállalkozó, hogy Oroszország c­in­­kosává szegődjék a Keleten. Nem akadt egyet­len hatalom, mely a legnagyobb érdek árán, vagy szorongatás közepett, Oroszország bé­­renczévé lett volna a Balkán-félszigeten. Poroszországnak a franczia háború előtt biztosítani kellett Ausztria-Magyarország semlegességét. Csak Oroszország által bizto­síthatta , de még­sem alkudott meg vele, hogy a győzelem után beleegyezik a Kelet felosztásába. Olaszország mindenkivel szövetkezett, ha a zsákmányra csak legkisebb kilátása is volt. És Oroszország odaígérte neki Albániát — Triesztről és Trentinoról nem is szólva — s még Olaszország is, ez ígéretek daczára sem szövetkezett vele. Voltak és vannak az olasz radicálisok közt tekintélyes politikusok, akik Oroszország hadiszerencséjének koc­ká­­jára akarják feltenni Itália érdekeit. Ezek azonban még nem érvényesültek és remélhe­tőleg nem fognak érvényesülni terveikkel. Csak Francziaország tenne-e kivételt? Az európai érdekekkel annyira kivalgó fran­czia civilizatio lenne szövetségesévé, mihelyt ez kezét kinyújtja, a muszka barbárságnak? A köztársaság a czári hatalomnak ? A radica­­lismus a nihilismusnak ? Mit hoz a jövő, azt ebben az órában senki nem tudja megmondani; ami bizonyos, az az, hogy Francziaország közérzületén any­­nyira uralkodni látszik a revanche eszméje, hogy ez felbátorítja Oroszországot, s megne­hezíti mindazok elhatározott politikáját a ke­leti kérdésben, a­kik nem akarnák, hogy a Kelet függő Ügyeinek rendezése a Nyugat sebeinek feltépésével együttesen történjék. Francziaország katonai készülődéseiben, várerődítési rendszerének keresztülvitelében, s egyes minisztereinek, vagy irányadó férfiai­­nak nyilatkozataiban pedig minduntalan fel­­újul a revanche eszméje. Minduntalan megbi­zonyul, hogy Francziaország bár hallgatni tud, de feledni nem. És Németországban Francziaország e fe­ledni nem tudását, valamint általában a fran­czia hadi készülődéseket talán szinte túlbe­csülik. A franczia nemzet hadra készültségét támadó és nem védelmi jellegűnek tartják. És a francziák bizonyos elégtétel­lel szemlélik a sedáni győző feszélyezett helyzetét. Nem kérkednek vele, de büszkék rá, hogy a német nemzetben tudnak aggo­dalmat kelteni. E ki nem tisztázott, s kellőleg fel nem derített helyzetnek a nyugaton, nagyon káros visszahatása van keleten. Németország aggo­dalmait ismerik Szent-Pétervárott, s ép azért mertek ott sokat megtenni, a­mi elmarad vala, ha Páris és Berlin közt egészen tiszta volna a helyzet. A bolgár kérdés zűrzavara és fenyegetése is elmarad, ha Németország teljes biztonságban volna a franczia revanche ellen, így Francziaország mégis önkénytelen szövetségese Oroszországnak. A franczia köz­társaság, talán sokban akarata ellenére támo­gatja a keleti despotismust. A franczia hall­gatás biztatás­a czár politikájának. Ezen ferde helyzet az, amelyből Fran­­cziaországnak ki kell ragadnia magát. A két­értelműségnek meg kell szűnnie Berlin és Páris közt. A franczia nemzetnek nyíltan de­­favouálnia kell a revanche eszméjét. A hábo­rúk korszakának be kell zárulnia Franczia­ország felett. E háborúk corrumpálták a fran­czia nemzetet. XIV. Lajos óta III. Napóleonig, a hábor

Next