Nemzet, 1886. december (5. évfolyam, 1529-1558. szám)

1886-12-03 / 1531. szám

SZERK­ESZTÜSKft . Ferencs lek­ tere, Athenaeuro-épü­let, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ism­­ert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére ;env vállalkozunk. KILDÍTÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­leti küldendők. Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás. 1511. (334) szám. Budapest, 1886. Péntek deczember 3 Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........;..................................... 2 frt 3 hónapra ........;..................................... 6 > 6 hónapra ................................................. 12 » Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldéséért felül­­fizetés havonként 15 kr., negyedévenként 1 _ ___________Egyes szám 5 kr.__________ V. évi folyam. Mai számunkhoz félig melléklet van csatolva. Budapest, deczember 2. IPOLYI ARNOLD Nem egy felekezet püspöke halt meg, a gyász mindnyájunké. Nem egy egyházmegye siratja főpásztorát — a nemzet áll megdöb­benve koporsója előtt. Nem a tevékeny s eredményekben gazdag élet bevégzését fáj­laljuk: azokért az alkotásokért, melyeket lelki szemeivel már befejezve látott s melyeknek csak körvonalai maradtak ránk — azokért hullanak könnyeink. O, hullanak az egész emberért, a jó ha­zafiért, a hű barátért, a ki mindig ott volt a hol áldozni, tenni kellett, egész életét, egész szivét a közjónak szentelte, — ez a közjó pe­dig előtte csak egy szóban volt kifejezve — a haza. Rossz idő volt az, mikor én vele megis­merkedtem: ő pap egy felső-magyarországi kis faluban Zohoron s én kisvárosi professor. Összeköttetéseinél fogva fényes pálya nyíl­hatott volna előtte — csak le kellett volna érette hajolni, hogy felvegye. Hanem lehajolni nem akart. Éppen azt a pályát választá, mely az egyházi emelkedést legbiztosabban elzárta előtte — a magyar íróit. Ez akkor nagy bűn volt —­ s nem is bocsátották meg neki. Mi pedig ezért szeret­tük őt, mert ez volt az egyetlen tér, melyen magyarságunkat védtük. Öreg embernek kell annak lenni, ki appreciálni tudja annak az egyenetlen küzdelelemnek horderejét, melyet az 50-es évek írói folytattak a hatalom ellen, s melyet akkor joggal vagy jogtalanul, a jobb jövőbe bízók létkérdésnek hittek. S ha olyan jött közénk, ki fényes jövő sikereit dobja el magától, hogy együtt küzdjön azok­kal, kik elhatározták »hívek maradni a kol­dusbotig« mint Alba alatt a németalföldi­­gueux­-ök — mi szivünkből örültünk neki. S igy jött ő közénk. Kitartott, küzdött. Nagy catastrophák után, mikor még a jövő reménye is kétségbe van vonva s a lát­határt sötét ború takarja el a gyarló emberi szem elől, a múlt ragyogó képeihez fordul az, ki nem tud és nem akar mindenről lemon­dani. A nemzetek ilyenkor szívesen keresik fel a múlt idők verőfényes napjait. Reményt és bizalmat akarnak meríteni. Ő is a múlt idők alkotásaihoz fordult: hadd lássa meg azokból a nemzet alkotási életképességét s szerezzen bizalmat a jövőre. A nemzet politikai szívóssága, törvény­­alkotási képessége elismert dolog volt a múltban. De mű történelmi alkotásairól sem­mit sem tudott a világ. Hát azok, kik szóval és fegyverrel a lét harczát folytatták még arra is ráértek ? Ma egy egész iskola van te­hetséges és szorgalmas tanítványokkal, kik hirdetik ezt, s akkor ő volt az első, ki ennek nyomait felkereste s erre irányozta hazafiai­nak és a külföldnek figyelmét. Jól emléke­zünk a fényes napra, mikor ezt hirdette az academiában s a fényes diadalra, melyet sza­vai arattak: egy gyet több jogát láttuk ab­ban a jövő reményének. A jövő reményébe vetett hit nem volt csalóka. S eljött az idő, mikor nemcsak megbo­csátották a régi színt, hanem érdemnek rótták fel. Nem kellett, hogy azt mondják neki, mit sok modern Chlodewignek mondottak: »égesd meg, a­mit imádtál s imádd, a mit megégettél.« Ő hű maradt a régi istenekhez. Csakhogy mert kettősen tudott áldozni, azt mi a gyász napokban mint ideál lebegett szemei előtt, meg tudta alkotni az uj nemze­déknek. »Non omnis moriar« : több joggal mint ő senki sem mondhatja el. Tehetséges sokol­dalúsága mindenfelé mint alkotót tünteti fel. Ez alkotásai minden téren mégis egy góczba folynak össze, erős és praegnans ma­gyarságába. A főpap és hazafi benne harmó­niában olvadt össze, a hazafi szót pedig ő csak egy, a magyar hazafi értelmében vette. A múltak iskolája tapasztalatai hasznára vol­tak — s talán épen ez okozá, hogy ezen a té­ren nem ismerte a megalkuvást. Ez előtte nem volt az »exigeniták tudománya.« A gyász, melyet halála hirére a nemzet ölt, országos gyászt jelent. Nem a múltért sajnáljuk őt, nem azért, a­mit tett — hanem azokért, amiket tenni akart. Olykor-olykor, amint tervbe vett alkotásainak csillámló ké­pein merengett, a lemondás keserű nyugal­mával szakitotta meg ábrándjait s mutatott arra a sírboltra, melyet örök lakhelyéül kisze­melt : » oda fogok én költözni!« Ki hitte volna akkor, hogy egy próféta­­lélek jóslata ez? Hogyan? Mielőtt ezek a szép álmok megvalósulnak, el fogjuk őt vesz­teni ? Ki bitt volna e gondolattal megbarát­kozni ? Már meg kell hogy barátkozzunk, mert elvesztettük őt. »Non omnis moriar« : annyit birunk tőle, mennyi ezt bőven igazolja. S mégis keserű vigasz ez annak, ki előtt meg­valósítandó terveiről beszélgetett. Áldjuk a múltat, mely őt bírnunk engedé és siratjuk a jövőt, melyben nélkülözzük őt. De ne sirassuk őt. Legyen élete tükör és példa, melyből reményt és bizalmat merít­sünk. A­mit benne szerettünk, a­mit benne bámultunk, fenn fog maradni az emberek szellemében, az idők végtelenségében, a té­nyek hírében. Egy fényes alkotással zárta be munkái sorozatát, a magyar korona történetének meg­írásával. A fényesen kezdett pályának ra­gyogó zárpontja ez: egy hosszú és dicsőséges irodalmi működés méltó utolsó lapja. Alkotásai közt talán semmi sem volt job­ban összeforrva szívével, mint a magyar tör­ténelmi társulat. A véletlen úgy hozta magá­val, hogy a társulat, mely bölcsőjénél látta őt, hirdesse ki a nemzetnek ma tartott gyűlé­séből, hogy ő nincs többé. Csak alkotásai maradtak fenn s hirdetik áldott emlékét az idők végetlenéig! Sit tibi terra levis! SZILÁGYI SÁNDOR. Ipolyi Arnold 1823. október 20-ikán született Hontmegye Ipoly-Keszi községében. Családja Stum­mer neve után ítélve idegen származásúnak mutat­kozik ugyan, de annyi kétségtelen, hogy őse Stum­mer György, ki a füleki várnak gróf Koháry István kapitánysága alatt hadnagya volt s ki katonai szol­gálataiért (pro servitiis militaribus) Mária Teréziá­tól 1741-ben nemesi oklevelet kapott, teljesen meg­­magyarosodott földbirtokos volt. S a Stummer-csa­­lád teljes magyarrá tételét különösen bizonyítja az a körülmény is, hogy a Majthényi, Bánhidy, Palásthy, Péchy, Horváth, Szrmecsányi, Luby volt régi magyar családokkal rokonsági viszonyban állott. Ipolyi Arnold családja tehát — bár ő maga erről mint középső, szegényes nemzetség­ről beszélt, — a bontmegyei régi gentryhez tarto­zott s e család tagjai számos magasrangu hiva­talt viseltek az idők folyamán. Ipolyi Arnold, Fe­­rencz főszolgabírónak és Szmrecsányi Arzéniának leg­­idősb fia volt. Már kora ifjúságában feltűnt élénk észjárása és gyors fölfogásával. Nevelését édesanyja kezdette meg, ki igen művelt asszony volt, később magánnevelője Kornis Ferencz volt. A korán fejlődő ifjút szülei eleinte a papi pályára szánták, de később nem vonták el nem papi pályától, mert látták, hogy a tizenkétéves gyermek, ki már akkor a gymnasiumi hat osztályt elvégezte, arra érzett különös vonzalmat. Az esztergomi érseki megye növendékei közé vétetvén föl, két évre a Lósy Imre érsek által alapí­tott pozsonyi Emericanumba küldetett, hol az intézet aligazgatója Hevánszky nagy befolyással volt Ipolyi papi pályájára. Ezután két évig hallgatta a nagy­­szombati lyceumban a bölcsészeti tanfolyamot, a­mi a mai gymnasiumi hetedik és nyolczadik osz­tálynak felel meg. Nagyszombatban különösen Mészá­ros Imre és Gály Lőrincz tanárai voltak reá nagy be­folyással. A hittani folyamra Ipolyi Bécsbe küldetett a Pazmaneumba és az egyetemre; első irodalmi zsen­géjét itt a Pazmaneum magyar irodalmi gyakorló is­kolájában írta meg »Vallás és művészet« és »A ma­gyarok ős vallása« czím alatt, melyeknek történeti alapja már előre jelezni látszott, hogy Ipolyiból tör­ténetíró lesz előbb-utóbb. Huszonnégy éves volt, midőn az egyetemi hit­tani folyamot elvégezte Ipolyi, de huzamosabb ideig kellett a felszentelésre várnia. Míg ezt elnyerhette, Kopácsy József prímás rendeletére Mednyánszky Alajos báró családjához ment, hol az ifjú Mednyánszky Dénes báró bölcsészeti tanulmányainak vezetését vette át. Az esztergomi egyházmegyei hatóság, mihelyt elérte Ipolyi a kanonszerű kort, visszahívta őt Med­nyánszky Dénes báró mellől. 1847. július 26 án ál­dozó pappá szenteltette és Komárommegyébe a szent-péteri egyházközségbe küldötte segédlelkészül. Egy évig működött itt Ipolyi, midőn 1848. október 10-én Pálffy Lipót Nándor, gróf Mednyánszky bá­róék által megismerkedve Ipolyival, kikérte volt egy­házi hatóságától egyelőre udvari káplánjául s esetleg idővel még serdülő kisebb gyermekeinek nevelőjéül. E fölhívásnak engedvén, Ipolyi Pozsonyba ment uj helyét elfoglalni; azonban mire oda érkezik, épen a pozsonyi hídon a schwechati csatából visszavonuló magyar hadakkal találkozott, de a grófi családot már nem találta otthon. Pálffy Lipót Nándor gróf, a csa­­lád feje, a bekövetkezett zavarok elől a Bécs melletti Badenbe húzódott vissza. Minthogy Ipolyi oda nem követte, az akkori érseki helytartó által kineveztetett az Üdvözítőről nevezett pozsonyi egyház szónokának. Első szónoki föllépése ez új állomásán örökké emlékezetes maradt előtte. A Pozsonyból kivonuló magyar sereg, mely heteken át ott táborozott, minden perczben várta az osztrákok támadását. A Dunán túl a parton az ágyuütegek már fel voltak állítva, a vá­rosra irányozva, mely körül két felül hatalmas hadse­reg, minden perczben készen állott; e miatt vasárnap reggel azt kapta utasításául a prédikálandó szónok, hogy a szószékre csak azon esetben lépjen, ha addig nem ágyaznak. Másrészt egy az osztrákok szolgálatá­ban levő angol-izlandi Russel nevű tiszt belopódzott a városba és jóakarólag arra intette a Mednyánszky báróéknál látogatóban talált Ipolyit a báróékkal együtt, hogy meneküljenek, mert a császári sereg ha­lomra löveti a várost, ha a legkisebb ellenállásra kí­sérlet történnék. Ez izgatottságot azon leverő hírrel tetézte Ipolyi nagybátyájának gyászlevele, hogy a még élte javában állott édes­atyja, Ferencz főbíró, váratlanul rövid idő alatt elhunyt a dalmadi kastély­ban. A szent beszédet megtartotta mégis; vele szem­ben ült édes­anyja, ki a gyászesetről még semmit sem tudott; csak a beszéd után borult annál forróbb sze­retettel immár özvegy anyjára az árva fiú, ki hazát­­ és szülőt veszített el egyszerre. 1849-ben visszatérvén a gróf Pálffy-család bir­­­­tokára, stomfai várlakába, Ipolyi elfoglalta körében­­ helyét, hol egyelőre a forradalom alatt a wiener­­neustadti felsőbb katona-intézetben s a trieszti ma­­rina-académiában elhelyezett Pálffy-fiuknak inkább csak mentori barátja volt a bekövetkezett szünnapok alatt, mint nevelője, ámbár rendkívüli tanulmányaik vezetésével is foglalkozott egyúttal. Stomfán, csak néhány hónapig maradt Ipolyi. A zobori plébánia, melynek adományozási joga a gróf Pálffy-családhoz tartozott, s Ipolyi számára a patro­­nátusi egyéb plébániákkal együtt kilátásba helyezte­tett, időközben megürült, s Ipolyi kénytelen volt azt elfogadni. Atyja halála s a válság, melybe enek foly­tán a család összes vagyona jutott, kötelességévé tet­ték, hogy édes­anyjáról, testvéreiről, sőt testvéruno­káiról is, kik náluk nevelkedtek, gondoskodjék. Hivatalában Ipolyi szigorán pontos és rend­tartó, de e mellett nyájas és barátságos volt. Jól és szépen prédikált, azért szívesen, mondhatni elragad­tatással hallgatták kivel. Kezdetben a lelkészi és házi gondok elvonták Ipolyit egy időre rendszeres tanulmányaitól, írói fog­lalkozásától, míg­nem a családi leveles láda számos iratcsomagaival, köztük több száz pergamenkártyával, Ipolyihoz, mint a család fejéhez került, atyja halála után. E régi, a XIII. századig visszatérő oklevelek azonnal fölkeltették Ipolyinak paleographia és diplo­matikai előbbi érdeklődését és irodalmi működésének folytatására ösztönözték. Már ifjúsága óta érdeklődőt Ipolyi a művészet iránt Érintettük, hogy a Pázmáneum magyar iskolájá­ban ily czimen irt értekezést: »Vallás és művészet.« Esztergomban, hol Haynald Lajos bibornoknak, ak­kor tanárának vezetése mellett szintén egy évet töl­tött, és pedig a kilenczediket mint a papnövendék a a Presbyteriumban, melynek növendékei főleg a ma­gyar jogot tanulták. A Klezsó József által szerkesz­tett Családi Lapok pedig 1852-ben hozták tőle első egyház­művészeti czikkét: »Vázlatok a hazai egyház­­archeologiai műemlékek köréből«, míg a »Religio«­­ban (1854.) a középkori keresztény művészet aesthe­­tikáj­áról értekezett. Tudta ezt Toldy Ferencz, vala­mint azt is, hogy több külföldi, berlini, ingelheimi, göttingai, bécsi tudóssal érintkezik; hogy a »Zeit­schrift für Mythologie« göttingai szaklap értekezése­ket hoz tőle. Midőn tehát Eitelberger Rudolf, a geniá­­lis tudós, humánus férfiú, ki inkább a tudományt, mintsem Thun Leo germanisztori törekvéseit szol­gálta, akkor Pesten járt műrégészeket keresve, Toldy­­nál, kik a Magyarországban fönmaradt műemléke­ket őrizni és leírni segítsék, ez Ipolyit alkalmasnak találta arra, hogy őt ajánlja a pozsonyi terület con­­servatorának, mivé őt Eitelberger ki is neveztette. Ipolyi gyöngélkedő egészsége daczára is szor­galmasan hozzálátott régészeti tanulmányaihoz. Be­járta pozsonyi területét, e czélra egy kis tudományos expeditiót szervezvén. »Csallóköz műemlékei«, »A pozsonyi szent Anna kápolna egyház-művészeti leírá­sa«, »Hazai egyházi művészet«, »A deákmonostori XIII. századi román basilika«, melyet székfoglaló ér­tekezésül adott elő 1860. márczius 5. a M. T. Aca­demiában, »Magyar műemlékek«, »Régi magyar ke­­resztkutak«, valamint a magyar régészeti Repertorium és régészeti Krónika voltak ez utazásokból és fölvé­telekből eredő tudományos publicatiok. S ugyanez időben elkezdte Ipolyi a műemlékek restauráltatá­sát is. Fő munkája azonban Ipolyinak a Magyar mythologia volt, mely egész irodalmi harczot keltett s különösen Csengery Antal részéről provocált éles kritikát, de mindazáltal nagy népszerűségre juttatta Ipolyit. A hatvanas évek elején Zohorról Török-Szent- Miklósra került Ipolyi s itt folytatta irodalmi mun­kásságát. Itt irta meg Magyarország monumentális műveinek történetét is. Egymást követték ezután munkái Magyarország műemlékeiről, középkori épí­tészetéről, szobrászatáról s festészetéről. Értekezéseit legnagyobb részt az akadémiában mutatta be, mely 1861-ben választotta meg rendes tagjává. Különös említést érdemel Ipolyi Arnold életé­ben konstantinápolyi útja, melyet a Corvinák fölfe­dezése érdekében tett s mely török-szent-miklósi lelkészkedése idejére esik s melyet fényes siker ko­ronázott. 1863-ban Bartakovics Béla érsek fölterjeszté­sére ő felsége kanonokká nevezte ki Ipolyit, ki az egri káptalannak lett jegyzőjévé s igy uj munkakör nyílt előtte. De mű régészeti tanulmányaival itt sem hagyott fel, sőt itt irta meg az egri főmegye Szent- János-székesegyházának történetét. Számos utazást tett ez időben Ipolyi Magyar­­országon s mindenütt igen sikeres régészeti ásatáso­kat eszközölt. 1867-ben meghívta Ipolyit a Szent- István társulat, hogy az egyházi művészetnek hazánkban való emeléséről tartson beszédet, mit szép sikerrel meg is tett Ipolyi s ez időtől kezdve a Szent-István-társulat is tevékenységének jelentős szinterévé lett. Az academiában több emlék­beszédet is tartott Ipolyi. Egerből Ipolyi Budapestre került mint az itteni katholikus papnövelde igazgatója, de a fővárosban sok elfoglaltsága volt Ipolyinak úgy is, mint a Szent­ István-társulat és a Szent­ László-társulat alelnöke, továbbá a pesti tudományos egyetem hittani karának igazgatója, az academia második szakosztályának és történelmi bizottságának s a Történelmi társulatnak elnöke. A Szent­ István-társulat kiadványai számára írta a »Régi magyar egyházi írók« gyűjteményében Veresmarty életrajzát. A Magyar történelmi társulatnak megalapí­tása is főképen Ipolyinak tulajdonítható, ki 1867-ben értekezletet hívott egybe egy ily társulat létesítése érdekében, s az üdvös mozgalmat csakhamar sikerre vezette és a társulatot tudós társai segítségével felvi­rágoztatta. Dolgozatainak jelentékeny része jelent meg a társulat kiadványai között a »Századok«-ban és a »Magyar történelmi tár«-ban. Jelentősebb dol­gozatai : Magyar okmány-érdekességek (négy közle­mény) ; A szidalmi leletek; Magyar ősvallási és nyelvemlékek; Dankó Erdősi Sylvester Jánosának ismertetése­ Rimay János portai vásárlásai stb. Az utóbbiak osztályába sorolandók elnöki beszédei a társulat vidéki nagygyűlésein. A történelmi társulat, ugyanis, szinte évenkint kirándulásokat rendezett egyes vidékekre, melyeknek levél- és könyvtárait fel­kutatta, érdekeltséget keltő felolvasásokat tartott. Ily kirándulások voltak Kolozsvárra, Hontba, Vasba, Zemplénbe és Ungba, a Szepességbe, Besztercze- Bányára, Nyitrába, Gömörbe, Pozsonyba, Kassára, Maros-Vásárhelyre, Sárosba és Sopronyba. E kirán­dulásokat gyakran használta fel Ipolyi a történeti tudományok népszerűsítésére. E mellett Ipolyi valóságos múzeumot gyűjtött össze magának a művésztárgyakból; a művészetet és a művészi ipart minden nyilatkozási formájában kedvelte és pártolta is, habár nem is állottak rendel­kezésére mindig nagy javadalmak. A történelmi társulatnak 1876-ban rendezett rimaszombati közgyűlésén Ipolyi Arnold elnökölt s tartalmas, tudományos programmbeszédet tartott. 1877-ben Pozsonyban, 1878 ban Kassán s majd Ma­rosvásárhelyen tartott Ipolyi hasonló alkalmakból je­lentékenyebb beszédeket, melyekhez legvégül az 1885. július 3-án tartott magyar történeti congressus alkal­mával mondott tanulmánya csatlakozik »a történe­lemről és a magyar történelmi szellem«-ről. Ama számos kitüntetés között, mely Ipolyit életében s különösen tudományos pályáján érte, nem utolsó helyet foglal el, hogy őfelsége 1878.deczember 9-én az országos közoktatási tanács elnökévé nevezte ki, mely állásában Magyarország közoktatására je­lentékeny befolyást gyakorolhatott. Ipolyi életpályájának időrendben legutóbbi kor­szakára esik főképen az a tevékenység, melyet a modern magyar képzőművészetek érdekében kifejtett az országos magyar képzőművészeti társulatban. Az országos magyar képzőművé­­eti társulat­ban, mely a negyvenes évek szerény műegyletéből nőtt fel, a hetvenes évek végén nagy forrongás ural­kodott ; sokan azt hitték, hogy a bukás szélén áll, mire Ipolyi püspököt választák meg elnökéül. A tár­sulat t. i. összes vagyonát, megtakarított tőkéit nagy költséget igénylő, de csekély jövedelmű építkezésekbe, a Műcsarnokba és Zeneacadémiába fektette, s ez ál­tal százötvenezer forintnál nagyobb adósságba keve­redett, pedig még utólagos, nem jelentéktelen költsé­gek is merültek fel, melyek fizetése annál nagyobb zavart okozott, minthogy tagjai száma mindinkább fogyott, és már alig haladta meg a kilenczszázat, kik­nek évi díja a folyó költségeket és műlapok kiállítása árát sem fedezte, e mellett a kiállítások is veszteség­gel jártak; szóval a képzőművészeti társulat határo­zottan deficites állapotban sintett. Ipolyi, ki már ekkor beszterczebányai püspök volt, mely állásra ő felsége 1872-ben nevezte ki — a társulat anyagi helyzetén csakhamar lendített. Fölhivást intézett a nemzethez a magyar művé­szet pártolására s e fölhivást követte legott némi si­ker ; a tagok száma rövid időn mintegy négyszázzal szaporodott, néhány törvényhatóság évi segélyt bizto­sított, mások alapítványokat tettek. Minthogy pedig ez itt teljes sikerre nem vezetett, Ipolyi szükségesnek látta ő felsége a király pártfogását kikérni, valamint az állam segélyét igénybe venni. Mindkettőt jó ered­ménynyel , mert míg ő felsége három év alatt fize­tendő 30.000 forintot utalványozott civillistájából, az országgyűlés évi négyezer forintot szavazott meg képzőművészeti czélokra. E mellett a magyar művé­szeknek maecenasokat igyekett szerezni s ő maga is maecenas lett. A szónál itt szintén nem állt meg, hanem a tettek terére átlépve indítványozta, hogy évenként pá­lyázatok hirdettessenek oly színvázlatra, mely a ma­gyar történelem egész körét felkarolja, vagy a ma­gyar életből állítson elő jeleneteket és alakokat. S az általa alapított Ipolyi-pályadíjat már sok jeles fes­tőnk elnyerte. Ugyancsak mindjárt első közgyűlési megnyitó beszéde alkalmával megpendítette Ipolyi a nemzeti történeti arczképcsarnok fölállításának, nem külön­ben egy magyar műacadémia fölállításának eszméjét, mely eszmék elseje ma már teljesen, utóbbiba részben, a mesteriskolában realizáltatott. Ily sok­oldalú mun­kásság mellett sikerült Ipolyinak a képzőművészeti társulat czéljait jutalmakkal, pályázatokkal, vásárlá­sokkal, a képárucsarnok és szakkönyvtár fölállításán kívül termékeny eszméi és buzdításai által elérni, vagy legalább megközelítenie. Részletesen itt leírnunk fölösleges azt az üdvös tevékenységet, melyet Ipolyi az utóbbi években a képzőművészeti társulatban kifejtett, hisz ez még élénk emlékezetében lehet az olvasó­közönségnek, mely ma már a képzőművészetek iránt sokkal jobban érdeklődik, mint pár évvel is ezelőtt s ebben is nagy része van Ipolyi munkálkodásának. Elnöki megnyitó és beszámoló beszédeit részletesen közölték a lapok, s különösen a műcsarnok kiállításainak évenkénti foly­tonos emelkedése a legeclatánsabb bizonyítéka Ipolyi érdemeinek. A képzőművészeti társulat elnökségéről csak nemrég mondott le, nem sokkal előbb, mint a nagy­váradi püspöki székre kineveztetett, de az elnöki tisztről való távozása daczára is megmaradt a mű­vészetek régi pártfogójának. Ipolyi mint lelkész is hiven teljesítette köteles­ségét s nem csak az egyházférfiak szeretetét, de a hívek tiszteletét is kinyerte. Hogy mily működést fejtett ki, mint püspök, azt fényesen tanúsítják a besztercze­bányai egyház­megye évkönyvei, a püspök főpásztori levelei, egy­házmegyei rendeletei, melyeket ő kezdett itt első nyom­tatásban közzé tenni, s az összes lelkészi hivatalok számára megküldeni. — Ezek élén áll értekezése a hitelemzésről és hittanitásról. Ebben Ipolyi lelkészei­nek különösen szivére köti, hogy minden alkalmat felhasználva, az iskolában, templomban s az élet­ben a szegények és gyermekek fáradhatatlan val­lás-erkölcsi nevelésére törekedjenek és ez alka­lommal is azonnal gyakorlati utasításokat, s a tanításra alkalmas vezérkönyveket ajánlott, nem­különben jutalmakat tűzött ki a magukat e téren kitüntető segédlelkészeknek. Ép úgy főpásztori gondja egyik legelső tárgyává tette megyéjében az iskolaügy rendezését, újabb iskolákkal gyarapítását s a tanítók sorsa javítását. Hogy e helyt csak a főb­beket emeljük ki: papnövendékeit, hogy kellő egy­házi és hazafias szellemben neveltessenek, Egerbe, az érseki papnöveldébe és az ottani cistercita gymna­­siumba küldötte, míg másrészt arról gondoskodott, hogy a megszűnt besztercze­bányai mesterképezde helyett a cath. tanítók a nagy­szombati érseki tanító képezdében végezhessék tanulmányaikat, kellő ösztön­díjban részesülvén. Beszterczebányai székhelyén, hogy a nőnevelé­sen lendítsen, az előbb alapított kisebb nőiskolát azonnal nagyobb intézetté emelte; az alig néhány tanítónővel és osztálylyal ellátott tanodát, újabb és nagyobb csinos lakkal, számosabb tanteremmel, kis­ded óvó intézettel, berendezett női iparműhelylyel saját költségén gyarapította, s az oktatást ellátó Szent-Vince leányai számát tizenkettőre emelte. Ugyancsak az iparnak, és pedig saját püspöki palotájában rendezett be egy másik műhelyt Ipolyi, hogy ott a finomü ifjúság a berakott faipart s ennek más szükséges és diszitő nemeit eltanulja. Dvibaly Emil ottani tanár vállalta magára ez intézet vezeté­sét, mely elég hamar szép lendületet vett, s a ki­állításokon megjelenve a kormány figyelmét fel­ébresztő, segélyét is megnyerte. De az ipartanításnak nálunk oly kedvezőtlen viszonyai miatt kény­telen volt megszűnni tanítványok hiában, daczára annak, hogy többeknek közülük szabad ellátása volt, s a püspök a munkához szükséges anyagokat, gépe­ket, szerszámokat saját költségén szerezte be, adott stylszerű mintákat, és munkával is ellátta. Azonképen Korponán az elégtelenül dotált, és csak néhány ta­nulóval zengő kis-gymnasium helyett magasabb ipar­iskolát nyitott a kézi ipar fölsegélésére, mely intézet valószínűleg a világ első »püspöki« ipariskolája lön, melyhez a közoktatási kormány segélyét is meg­nyerte. Püspöksége másik székhelyén, Bars-Szent-Ke­­reszten szintén nagy gondot fordított az iskolára, mennyiben annak négyezer forinton telket vett, épü­letet emelt, második tanteremmel kibővítette a ma­gyar tanítóval ellátta. Nem feledkezett meg a besz­terczebányai és zngóváraljai szegény tanulók alum­­neumáról sem, mely tápintézetek föntartásához a szük­séghez képest évenkint több száz forinttal járult, és melyekben évenkint több ifjút neveltetett. A magyar prédicatiókat ő honosította meg Besztercze-Bányán. S mint szónok is a jelesek közé tartozott. A beszterczebányai templomot stylszerűen re­staurálta. De Ipolyi püspök tevékenysége nem csak székvárosára szorítkozik , hanem kiterjedt egy­házmegyéje minden vármegyéjének nagyobb vá­rosára, Körmöcz-Bányára, hol a régi vártemplom fényes restaurátióját eredeti ízlésben keresztül vitte, valamint Turócz-Sent-Mártonra, Privigyére és Baj­­móczra. Emlékét e téren megőrizték a nagyszerű üvegfestmények is, melyeket Besztercze-Bányán kí­vül, hol nyolcz ablakot ajándékozott a templomnak, a pozsonyi káptalani, a budapesti szent-ferenczi, a a budai koronázási, a privigyei plébániai templo­moknak adományozott. Egyházmegyéjében papságának valóságos pél­dányképe volt. Előbb 126 forint volt az elaggott papok nyugdíja a beszterczebányai egyházmegyében; most püspöke példájára önkéntes adót vetett magára a megye szegény papsága és a nyugdíjasok évi jára­dékát 500 írtra emelte. Legyen itt megemlítve az is, hogy Ipolyi püspök a megyebeli segédlelkészek fölse­gélésére tizennégyezer forintot áldozott. — Besz­­terczebánya városa díszpolgárává is választotta őt. — Uj egyházmegyéjében a nagyváradi püspökség­ben, csak rövid ideig működhetett, de itt hamar kiér­demelte a közszeretetet. Életrajza arczképével együtt több ízben megje­lent s legutóbb Pór Antal apátkanonok írt róla egy kötetet a Stampfl Károly által kiadott »Kortársaink« czimü vállalatban. Halála kétségkívül általános rész­vétet fog kelteni, mert a történeti és régészeti iroda­lom ép úgy gyászolja elhuny­tát, a­mint gyászolják a magyar tudományos académia, a katholikus clerus, a képzőművészeti társulat, a közoktatási tanács, a Szent­ István-társulat, Szent­ László-társulat, Törté­nelmi társulat s a tudományos társulatok és intézetek egész hosszú sora.* A történelmi társulat Ipolyi Ar­nold püspök halála következtében a mára hirdetett felolvasó ülését nem tartotta meg. Az académia kis termében egybegyűlt közönségnek. P­u­­­s­z­k­y Ferencz, a történelmi társulat elnöke majdnem sírva adta tudtára a megrendítő gyászhírt, mely szerint Ipolyi Arnold nagyváradi püspök ma délután 1 órakor Nagyváradon meghalt. A történelmi társulathoz érkezett táviratnak eleinte nem mertek hitelt adni, de az akadémia főtitkárához, Fraknói Vilmoshoz érkezett sürgöny csakhamar megerősítette a gyászos valót. Fraknói még ma este Nagyváradra utazott. A temetésre a történelmi társulat részéről le fognak utazni. Szilágyi Sándor titkár, az elhunyt legjobb barátainak egyike, kivel az utolsó nyarat is együtt töltötte, Fejérpataky László, Szádeczky Lajos és még többen. A történelmi társulat szombaton d. u. 5 órakor az academia kis termében értekezletet tart, melyen a társulatnak a temetkezésen való részvételét és képvisel­tetését fogják megállapítani. * Nagyv­­ád, decz. 2. Ipolyi Arnold nagyváradi püspök ma délután 1 óra tájban meghalt. A püspök délelőtt még látogatást tett a seminariumban, honnan visszatérve, dolgozó szobájába vonult. Miután fél kettő­kor sem jelent meg az ebédre, titkára érte ment. A nagy tudóst halva találta elterülve a szobájában. Valószínű, hogy halálát szívszél­­hüdés okozta. Városszerte nagy a megdöbbe­nés a váratlan gyászeset miatt. A város összes harangjai szertezugják a jeles egyházfő elhunytak Nagyvárad, decz. 2. (Saját tudósí­tan­á­­t­e 1.) Ipolyi Arnold püspök ma délután fél egy óra tájban meghalt. Délelőtt Radnai titkárral a semmi­­nariumban tett látogatást, honnan visszatérve, mint rendesen szokta, dolgozó szobájába vonult, déli imád­ságát végzendő. A titkár egy óra előtt szokta őt fel­keresni s ebédre hívni. Most is megjelent ez időben nála, s a püspököt az imazsámolyhoz közel, a kályha mellett arczczal földre bukva s összegörnyedve ta­lálta. Elrémülve hajolt le hozzá s mihamar meggyő­ződött arról, hogy a püspök meghalt. A palotában s a káptalansorban azonnal elter­jedt a hir, s pár percz múlva az egész városban mindenki csak erről beszélt. A megdöbbenés a rész- Ipolyi Arnold élete.

Next