Nemzet, 1887. február (6. évfolyam, 1589-1616. szám)
1887-02-23 / 1611. szám
Szerkesztőség : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1611. (53.) szám. Reggeli kiadás.___________ Budapest, 1887. Szerda, február 23. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ................................................... •• 2 frt, 3 hónapra ......................... ............................. 6 * 6 hónapra .................................................... - 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 5 kr. II. évi folyam. Budapest, február 22. Az álhírek, hamis táviratok és légből kapott combinatiók nagy szerepet játszanak minden nemzetközi bonyodalom alkalmával, és így természetes, hogy főleg most, midőn Európa nyugatán ép úgy, mint keleten, csaknem a háború kitöréséig, csaknem a casus belli kereséséig bonyolódtak a viszonyok és izgatottak a kedélyek, a hatalmak diplomatiai érintkezésének és a kormányok egyhangú békés nyilatkozatainak minden simasága és csillapítása daczára, okvetlenül szerepelnek a politika és főleg a külpolitika buja talajában ezek az elődi növények. És nem is akarjuk azokat feltétlenül ignorálni, mert sokszor vagy komolyabb jelenségekkel állanak ez álhírek és hamis tervek összefüggésben, vagy tapogatódzó kísérleteket, illetőleg gyanút keltő vagy terjesztő előcsatározást jeleznek azok, melyekre, e szempontból, határozottan figyelemmel kell lennünk, így különös érdekkel kísérjük azokat, melyek orosz forrásból származnak, mert ezek sokkal közvetlenebbül vonatkoznak reánk, mint sok más hír, melyből él a napi politika. És különösen az a rendkívüli változatosság érdekes, melylyel monarchiánkat és annak állását, czéljait, viszonyait használják fel az orosz hirkovácsok. Hol, kikerülhetetlen összeütközés közvetlen bekövetkezését helyezik kilátásba monarchiánk és Oroszország közt, hol olyan kiegyezési megállapodásokat kürtötnek világgá, melyek jobban meglepik és talán jobban nyugtalanítják is a világot, mint maguk a háborús hírek. Sőt, mint a legújabb hírek is bizonyítják, párhuzamosan is haladnak, fenyegetnek is, béketerveket is híresztelnek rólunk. Hogy az orosz lapok és orosz forrásból jött táviratok többnyire fenyegetődznek, és hogy ezt milyen hangon teszik, azt már nagyon jól tudjuk, csak a változatosság okáért felhozott kiegyezési terveket kell külön felemlítenünk. És bizonyára az a hír is orosz forrásból ered, hogy Oroszországnak megengedte monarchiánk, hogy Bulgáriát foglalja el, illetőleg szállja meg, mert ezt casus bellinek nem tekinti. Azt hiszszük, hogy ez a kérdés már csak azért sem merülhetett fel Oroszország és monarchiánk között, mert az orosz kormány és czár folytonosan azt hangsúlyozzák, hogy a berlini szerződés korlátai közt maradnak, hogy a békés megoldást akarják; márpedig sem a berlini szerződés Bulgáriának — bármely változással szemben — Oroszország által újabb európai mandátum nélküli egyszerű megszállásáról nem tud semmit, sem a békés megoldást az elő nem mozdítaná, még az esetben sem, ha a hatalmak kivétel nélkül, eltűrnék azt vagy éppen felhatalmaznák is erre Oroszországot, mert ez esetben is, olyan nehézségeket támasztana Bulgáriában, olyan sérelmeket keltene fel, sőt sebeket ejtene a bolgár népen, melyek a mostani nehézségek egyikét sem csökkentenék, hanem azokat csak szaporítanák. Így aztán a békés — bár erőszakos — megoldás sem szolgáltatna jogcímet és ürügyet Oroszországnak a beavatkozásra. És ha ezzel az üres combinatióval még egy percig foglalkozunk, hozzátehetjük azt is,hogy ha az orosz politikának ilyen czélja csakugyan van, — emlékezve az első orosz megszállás igen kijózanító, üdvös következményeire — az embernek még hajlandósága lenne szerződésen, tekintélyen, béke érdeken és orosz cynismuson túltenni magát, és azon számításból nézni egy újabb orosz occupatió elé, hogy az orosz gazdálkodás véglegesen megsemmisíti mindazon összeköttetéseket és érzelmeket, melyek még az orosz kormányhoz és orosz izgatókhoz fűzik a bolgárok egy — nem tudjuk megmondani, mekkora, de most mindenesetre kisebb — részét. — Mert az bizonyos, hogy az első megszállás hatása az volt, hogy oroszellenes párt keletkezett Bulgáriában és ez csak növekednék Oroszország bármely erőszakoskodása következtében. Ezeket a hatalmak és főleg monarchiánk minden beleszólási és hatalmi érdekének teljes tekinteten kívül hagyásával jegyeztük meg, csak azért, hogy a túlzó orosz felfogás törekvéseinek célellenességét és orosz szempontból elítélendő természetét feltüntessük; hogy bebizonyítsuk, miszerint nem a valódi orosz nemzeti vagy hatalmi érdekekből, de a túlzók fanatismusából származhatik ilyen terv; hogy ez nem megoldásra, de bonyodalmakra és Oroszországnak is újabb nehézségeire vezethetne, ha tehát mégis az orosz fanatismus felülkerekednék és ilyesmit megkísérlene, ne csodálkozzék, ha kellő ellenállásra fog találni Bulgária részéről is és nemcsak a hatalmak részéről. És ha folytonos nehézségeket és bonyodalmakat fog magának teremteni, tulajdonítsa magának. Ha pedig e hírnek az volt czélja, hogy akár a hatalmakban keltsen bizalmatlanságot monarchiánk iránt, akár a közvéleményben keltsen nyugtalanságot, a kormányok magatartása miatt, azt hisszük, így is czélját tévesztő , mert sokkal inkább tisztában lehetnek a hatalmak egymás közt és a mi kormányaink kötelességeinkre, teendőikre nézve, hogysem egyik vagy másik tényezőt, az efféle jobban megzavarja, mint a fenyegetődzések, pedig ezek ugyancsak állandók és kemények. Megmaradunk a hideg vér és a száraz puskapor mellett. Reméljük, elég lesz az első, de van a másodikból is elég. A NEMZET TÁRCZÁJA. Február 22. »Tanulmányok.« (Irta: Szathmáry György. Budapest, 1887. Aigner Lajos kiadása. I-ső kötet.) »Tanulmányok« czim alatt Szathmáry György közzétette publicisticai dolgozatainak első kötetét. Politikai íróink közt oly kevesen foglalkoznak a valódi publicisticával, hogy igazán örülnünk kell, ha oly jelenségekkel találkozunk, mint Szathmáry György működése. A magyar politikai irodalmat úgyis azon veszély fenyegeti, hogy egyoldalú journalismussá fajul. Kétségkívül vannak igen jeles czikkíróink. Vannak oly kitűnőségeink e téren, hogy néhányat irigyelhetne tőlünk a külföld is. Sőt, ha panaszkodnunk lehetne és szabad volna, úgy amiatt panaszkodhatnánk, hogy a legkiválóbb tehetségeket a napi sajtó nyeri és használja el. És e jelesek közül csak kevesen bírnak vagy elég idővel, vagy elég lelkierővel arra, hogy a czikkíráson túl, szélesebb keretben foglalkozzanak a politika és társadalom nagy kérdéseivel. A magyar publicistica pedig a múltban épe e szempontból volt jeles, s bátran kiásta a versenyt az európai publicisticával, ha felül nem haladta. Széchenyi, Dessewffy, Eötvös, Kemény, Csengery, Szalay, Trefort, s kit elsősorban kell róla nevezni, Kossuth publicisták voltak, akikre a magyar publicistikai irodalom mindenha büszke lehet. E férfiak, legnagyobbrészt nemcsak vezérczikkeket, hanem tanulmányokat és könyveket írtak a közérdekű kérdésekről , sőt mint Eötvös, még regényben is irányeszméket fejtegettek. E nagyok után publicisticánk meghanyatlott. Politikai íróink, ismételjük, többnyire csak hírlapi czikkírók. S a hírlapi czikkirás is átalakult. Ritkán az eszmék komoly fejtegetése, hanem sensatiót hajhászó journalismus. Hírlapirodalmunk úgy technikailag, mint olvasó közönség teremtése szempontjából óriásilag fejlődött. A magyar napisajtó, ha nem is versenyez a legfejlettebb hírlapirodalommal, p. o. az angollal, vagy a némettel, más nagy népek hírlapirodalmán túl tesz. Az olasz hírlapirodalom nem állhat sorompóba a magyarral, pedig csak otthon 28 millió, a Földközi tenger vidékeivel együtt legalább 40 millió ember számára dolgozik. Igaz, hogy viszont a magyar könyvirodalom — sok szakban — egy napon nem említhető az olaszszal. Sőt — leszámítva egy-két első rangú lapot — a franczia napi sajtó sem áll nagyon felette a magyarnak. A magyar közönség tehát csak hálás lehet azon sajtó iránt, mely valóban nagy áldozatokat hoz, hogy oly óriási anyagot tud nyújtani, nevetséges előfizető szám mellett. De egyszersmind ebben rejlik egyik oka, miért hanyatlott meg publicisticánk. A legkiválóbb erők is sokat kénytelenek dolgozni, s többnyire legalább két lapnál foglalkozni, hogy tolluk után megélhessenek, így azután nem érnek rá a valódi publicisticára adni magukat. Azért van oly kevés politikai és társadalmi tanulmány irodalmunkban. A közönség is csak hírlapokat olvas, s a tanulmányirodalomnak kevés olvasója van. Legfeljebb a röpiratok keltenek, ezek is csak ritkán, némi figyelmet. Annál örvendetesebb, hogy politikai íróink közül néhányan mégis követik a publicistikai hagyományokat . Szathmáry György nem tartozik az úgynevezett »zajt ütő« politikai irók közzé Szerényen és csendesen figyel, tanulmányoz. Igyekszik behatolni a kérdések mélyére, oly mélységekbe, melyek felett könnyen, hogy ne mondjuk könnyelműen suhannak el a hírlapok vezérczikkei. Tanulmányaiból még csak az első kötet jelent meg, de már az első kötet tartalomjegyzéke elég annak bebizonyítására, hogy Szathmáry jól megválasztja a kérdéseket, melyekkel foglalkozik. Egyes tanulmányainak és értekezéseinek bírálatába nem bocsátkozunk ; de mint kiválóan érdekesre utalunk a »Magyarország és a német szövetség« cziműre, mely a »Kölnische Zung«-ban jelent meg. Hasonlókép érdekesek a Bosnyákország, Bulgária, a Történelem és keleti kérdés stb. czimü fejtegetések. Nem kétkedünk, hogy a második kötet szintén ily érdekes tartalommal fog megjelenni. b. g. Két irodalmi felolvasás Kolozsvárott. Dr. Finály Henrik: A magyar nyelv hangrendszeréről. Dr. Széchy Károly: Kölcseyről és academiai titkárságáról. Kolozsvár, 1887. február 20. A Muzeum-egylet irodalmi szakosztálya tegnap, szombaton este tartotta meg februári ülését szép számú közönség előtt. Az első felolvasó, Finny Henrik, egyetemi rendes tanára »A magyar nyelv hangrendszeréről« értekezett. Élénken, szellemesen beszélt, mint szokott, s éles megfigyeléseit, találó ötleteit mindvégig nagy figyelemmel hallgatta a közönség. Finály mindenekelőtt azzal kezdette, hogy elmondotta, mikép a magyar tudományos académiához egy nyelvtani értekezést nyújtott be, amelynek világosan kifejezett czélja: szabatosan kimutatni a jelenlegi livó miveit társadalmi és irodalmi nyelv rendszerét. Éppen azért a ragozás, mondatfűzés és szórend tárgyalásában nem terjeszkedett ki a tájszólások és különböző nyelvjárások bármi érdekes sajátságaira és furcsaságaira, sem a történelmi fejlődés változó és sajnos, csak nagyon tökélytelenül felmaradt hullámzásaira és mozzanataira, hanem a mai nyelv tényeit igyekezett híven és tárgyiasan megállapítani. Hasonlóképpen cselekedett a hangrendszer fejtegetésében is. Nem kereste a különcségeket, nem kutatta a régen múlt kísérleteit és küzködéseit, hanem maga elébe vette az élő tényeket és ezeket kívánta elfogulatlanul és rendszeresen kimutatni. Bírálója értekezésének hangtani részében fenakadt, félreértette, nem csodálkozik rajta, hiszen a bábeli torony építése óta mindig volt és mindig lesz félreértés, mert sok értelem olyan tükör, amely más képet vet vissza, mint amely ráesett. Ez pedig két oknak lehet a következménye. A felfogó tükör vagy rész, vagy pedig szándékosan van úgy csiszolva, hogy a ráeső kép idomait megváltoztassa, vagy eltorzítsa. A tudós elméje, épen szaktanulmányai következtében gyakran csiszolódik egészen egy irányban, s gyakran épen olyan tükörré lesz, amely soha sem bír hű képet visszavetni. Innen van aztán, hogy épen a tudósok értik félre egymást. A veszedelem az, hogy egyik sem figyel arra, amit a másik valósággal mond,ha nem alkot magának egy képet arról, amit az ő saját felfogása szerint a másiknak kellene mondania, és ha nem ezt mondja, feltétlenül rosszalla, és elítéli, mint helytelen és téves állítást. Meg lévén ugyanis győződve, hogy a saját felfogása helyes— és ebben sokszor tökélyesen igaza is lévén — megfelejtkezik róla, hogy azon egy tárgy, különböző oldalról nézve, csakugyan különböző idomot mutathat; hogy például egy kagyló egyik oldalán homorú, a másikon domború, és ennél fogva annak, aki homorúnak mondja, épen oly igaza van, mint annak, aki dombomnak állítja, holott merőben ellenkezőt mondanak, így járt Finály és bírálója is. Finály festményt adott, bírálója pedig azt kívánta tőle, hogy ismertesse meg azokat a nyersanyagokat, a melyekből a használt festékeket készítik s egyszersmind írja le, hogyan készítik ? Finálya helyett kiszakította értekezéséből a hangtani, részt s mint önálló dolgozatot bemutatta tegnap a szakosztály előtt. S meg kell vallanunk, vagy meg kell adnunk, hogy nemcsak alakjára, de felfogására is önálló az. Számos állítása elüt mai nyelvtudósaink közkeletű tanításaitól, mert nem egyik vagy másik disciplinára hallgat, hanem mindenütt a maga éles megfigyelő tehetségére és finom ítéletére támaszkodik, s azt erősiti és védi nagy ügyességgel. Nem egy nézete van, melynek helyességéről és igazságáról nem bir egészen meggyőzni; de nincs egy is, mellyel gondolkozóba ne ejtene s elménket tovább-kutatásra, megbizonyosodásra ne ösztönözné. S a mely munkának megvan ez az érlelő, termékenyítő hatása, annak megvan egyszersmind sikere és érdeme is. Finály értekezése az egész hangrendszerre kiterjeszkedik. A magyar nyelvben harminchárom hangot különböztet meg, kilenc a magára hangzó, huszonnégy mássalhangzó; s a mennyi a hang, annyi a betűje, legalább úgy van azon nyelvek írásában, melyek a maguk hangrendszere alapján létesült saját betűsort bírnak. A magyar nyelvnek, fájdalom, ha volt is valaha saját betűsora, ami sem nem állítható, sem nem tagadható határozottan, ez időszerint nincsen; amióta magyarul írnak, a latin betűkkel írnak. A latin nyelvnek tudvalevőleg 23 betűje volt, a középkorban még kettő fejlődött (v, j), így 25 betűje lett, de hármat (c, qu, x) a magyar irás nem használhat, maradt tehát a görögből átvett egy betűvel (k) együtt 23 betű, 33 hang számára. A hiányzó 10 jegyet a magyar irás részint ékezetek fölrakásával, részint kettős betűkkel pótolta. Azután áttér Finály a hangzók keletkezésére, kimondására, s ismertetésére. Közkézen forgó nyelvtanaink egyhangú állítása ellen, hogy tudniillik a magyar nyelvnek 14 hangzója van, azt bizonyítgatja, hogy ez merőben alaptalan ráfogás, mert csak 9 hangzóval bír, szerinte az i és í, az o és ő, az ö és ö, ü és ü, u és n közt semmi különbség nincsen, és oly kereken tagadja, hogy középe, melyet némely vidéken ö-nek ejtenek, volna a magyar nyelvben, az nem egyéb, mint tájszólás- és nyelvjárásbeli jelenség, holott a legtekintélyesebb nyelvtudósok őshang maradványának veszik azt, s külön jegygyel megőrizni is törekszenek, részint a múlt s részint a széphangzás kedvéért. Finály hoszszasan érvel ennek a szüksége ellen, sem az élő nyelv tényeiben, sem az irodalmi nyelv emlékeiben nem talál a megkülönböztetésre elegendő alapot. Az idő előhaladta miatt fejtegetéseiben nem mehetett tovább s félbeszakította az értekezést. A közönség élénk éljenzése közt távozott a felolvasó asztaltól. Most a második felolvasó, Széchy Károly foglalta el helyét, hogy beszámoljon »Kölcsey és az academiai, titkárság« czimű tanulmányával. Az a benső barátság, melyben e tudósítás írója felolvasóval áll, megköti kezét abban, hogy bármi méltatásba ereszkedjék. Az egyszerű kivonatozásra szorítkozhatunk csupán. Széchy bevezetésül előadta, hogy a múlt nyári szünetet Budapesten töltötte irodalmi kutatások végett, leginkább a Kazinczy és Döbrentei életére és működésére vonatkozólag. Szász Károly vele annyiszor éreztetett szívessége és jósága, melyet elég hálásan meg nem köszönhet, hogy kutatásait előmozdítsa, megnyitotta előtte a Szemere-tárt, mely a Török Pál püspöksége alatt zárva volt, így az irodalomtörténetírás még nem értékesítette, pedig Kölcsey és Szemere Pál e 16 kötetes levélgyüjteménye a század első fele irodalmának ismeretére szinte Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Egy bentrekedt budgetbeszéd. I. Vajon? Ha kétkedtem, hogy meghallgatják-e odabenn a beszédemet, melyet az átalános tárgyalás alkalmával elmondandó voltam, szerénytelenség nélkül föltehetem-e, hogy megolvassák odakünn egy vagy két hírlapi czikk alakjában? Pedig nem mondhatni, hogy kimerítve lett volna a tárgy. Ott állott még, egyik oldalán szinte üresen a fekete tábla: kinek tetszett, felírathatta magát. De hát megtették az antisemiták. Úgy elfoglalták a tért, először a nagy csatán, az egész budget »átalános« tárgyalásakor, aztán a kisebbik csetepatén a közoktatásügyi budgetnek ismét »átalános« tárgyalásakor, hogy miattuk más ember szóhoz sem juthatott: mintha a zsidók ismert »tolakodását«, similia similibus,homeopathice akarták volna ellensúlyozni! Utólag bevallhatjuk, hogy egészben véve kissé alant jártunk. Az a méltó félelem foghatta el tehát bármely nem egészen otthonos szónokot — mint az olyan vén kezdőnek maradott magamféle is volt — hogy felszóllalásával csak parlamentarismusunk deficitjét találja valamicskével öregbíteni. Nem hozhattam magammal sem annyi szakismeretet, sem annyi ezt pótló lelkesedést, mint az előttem szólók. A lelkesedést hol vegyem, mikor kezemben van a budget-bizottság nyomtatott jelentése, melynek már első olvasáskor alá kelle húznom a következő frasist: »Államháztartásunk rendezése — fennakadást szenvedett.« »A hiánynak csökkentése — megálláit, sőt az növekedett!« »Még a rendes kezelésben is 4.200.000 írtra megy.« »Ez a visszaesést jelez.« »Csalódtunk! . . .« »Nem kecsegtette magátt. i. a bizottság hogy törlések által valami nagy eredményt mutathasson fel.« Stb. Elég arra, hogy ezt a beszédet őszintének ismerjük fel, s hogy a bizottságot azon vád alól, miszerint a helyzetet eltitkolni vagy rózsás színben feltüntetni akarná, előre is feloldjuk. De megvallom, az országos budget tárgyalásának nálunk divatozó módszerében nem tudok egészen megnyugodni. Az angol parlament, ha jól tudom, a teljes háznak bizottsági ülésévé alakul Commitee of the whole house)s nem a Speaker, hanem a Chairman elnöklete alatt, bizonyos formaságok mellőzésével tárgyalja az ő budgetjét. Ez két dolgot von maga után, melyek nálunk is kívánatosak látszmák. Egyik, hogy a háznak bármely tagja kellő felvilágosítást nyerhet minden legapróbb részlet iránt is, s annak előleges fesztelen megbeszélésében részt vehet; másik hogy normal budget képeződik, mely évek hosszú során át megmarad, mint a catasters vita tárgyává csakis az uj tételek s rendkívüli kiadások válnak. Önként értetvén, hogy a bizalom kérdésének felvetése aztán csakis az apropriatióra marad. Ez utóbbi felfogás nálunk is kezd már több és több tért foglalni, bár az idén visszaesést kell jeleznünk. Hanem azon, megvallom, csodálkozom, hogy ama kiválasztott pénzügyi kapacitásaink, kik az állandó pénzügyi bizottságot képezik — a nyíltan bevallott, csügcsüggesztő tapasztalások után is — nem érzék még szükségét annak, hogy a felelősség roppant súlyát a házzal megoszszák s a többieket is vonják bele abba a bűvös körbe, melynek csak auscultánsai, galériája lehetnek, s melynek bejáratára némelyek mármár felírva látják amaz infernói mottót: Voi ch’ entrate lasciate ogni speranza! Felesleges mondanom, hogy én nem vagyok olyan feketelátó. Nem csak nem mondok le minden reményről, sőt oly nagy a bizodalmam nemzetünk erejében, fejlődési képességében, hogy még sokkal nehezebb időknek is férfiasan szemébe néznék. Nem is veszett el soha nemzet nyomorult pénzzavarok miatt, ha különben életképes volt. Ha hivatást töltött be az életben, s nem halmozott politikai hibákat, akár lehetetlenné téve magát szomszédai közt, akár öngyilkos kézzel fordulva önmaga ellen. Másra tanít a világtörténet. Még saját éleményeinkre is visszatekintve azt mondhatnék: Alios nos vidtimus ventos. Nem is lehet megegyeztetni főleg ama harczias hangulatot, mely pedig különösen ellenzékünk soraiban minduntalan nyilatkozik, azzal a pessimismussal, mely a hurt elpattanásig feszültnek, adóképességünket utolsó fillérig kimerültnek, hitelünket a tönk szélén állónak szereti látni s láttatni másokkal. Horánszky Nándor, az ellenzék vezérszónoka nagy tapsokat aratott kimerítő, szakavatott beszédjével. A nagy vitának, mely utóbb elposványosodott, mintegy alapját vetette meg. Részemről annál nagyobb hálával tartozom neki, mert magam leginkább találva éreztem magam, nagy beszédének azon, bár nem hízelgő bevezetése által, miszerint föltette rólunk, hogy nem bírunk a száraz kérdésekkel részletesen és behatóan foglalkozás temperamentumával, s intett, hogy a kötelességet ezúttal tegyük elébe, a mi néha-néha nyilvánuló gyengeségeinknek. Tőlem telhetőleg igyekeztem legyőzni gyengeségemet, s uralkodni temperamentumom felett, — ami oly mértékben sikerült ez egyszer, hogy nemcsak nem sokaltam az általa felhozott száraz számadatokat, hanem még keveseltem is. Én, t. i. a velem született számiszonyt (ad normám: viziszony) azzal szoktam mindig mentegetni, hogy egy számot, legyen az nagy vagy kicsiny, magában véve merőben érthetetlen üres dolognak tartok, s csakis más számokkal szembesítve, illetőleg egybehasonlítva kezdem megérteni s valódi jelentőségét felfogni. Én tehát a t. vezérszónoktól azt vártam volna, ha a deficit nagysága mellett nemcsak, amit részben tett, is a vagyongyarapodásban s általános haladásban mutatkozó aequivalenst is appreciálta volna, hanem hogy egy szakértő pillantást vetett volna más országok pénzügyi helyzetére is. Lássuk, vájjon mások nem küzdenek-e hasonló bajokkal ? Nem marad-e meg uttó végre az a szomorú vigasztalásunk : socies habuisse malorum? Az olaszok rendben vannak, — meglehet — de hát azok elvették az egyházi javakat, könnyű nekik! különben lementével dicsérjük a napot. A francziák, kiket annyira szeretünk bálványozni, a deficiteknek olyan pompás táblázatát mutathatják fel, — s mi lesz még majd ezután ! — mely mögött mi igazán elbújhatunk. Ide iktatom azt a »Revue des deux Mondes « nyomán. Deficit csak kerek számokban : 1881- ben 579 millió fre 1882- ben 651 » » 1883- ban 620 » » 1884- ben 640 » » 1895-ben 519 » » Nincs tovább, de bizhatunk benne, hogy folytatása van és lesz is. Rendkívüli kiadások, kerek számokban: 1879. 785.395,000 1880. 606.600,000 1881. 972.760,000 1882. 681.600,000 1883. 608.000,000. Thiers egykor, mint ellenzéki, képtelenségnek mondá a függő adósságnak (dette flottante) 500 millión felül emelését; mit szólna most a két milliárdhoz! Tisztelt barátaim, a mi pénzügyi kapacitásaink, kétségkívül még tovább tudnák folytatni s érdekesebben megvilágítani e listákat, de felette jellemzőnek találom, hogy franczia publicisták az akkori pénzügyi kormányzatot, mert azóta újabbak is voltak — nemcsak a virementtal való folytonos visszaélésekkel is vádolták, de mindenek felett ama súlyos váddal illeték, hogy, a küszöbön álló választások tekintetéből, tudva eltitkolták a helyzetet, s a számokat úgy gruppírozták, hogy tévedésbe vigyék a nemzetet, az országyűlést, a budgetbizottságot. Ez utóbbi vádat, legalább a mi pénzügyi kormányzatunk, s a mi budgetbizottságunk ellen nem emelhetik önök, noha mi is épen a parlament utolsó ülésszakában, az általános választások küszöbén állunk. Feltártuk nyíltan, őszintén a helyzetet. ZICHY ANTAL: BELFÖLD, Budapest, febr. 22. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, február hó 23-án, szerdán, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Az igazságügyminisztériumi tárca költségvetésének folytatólagos tárgyalása és esetleg a Polonyi Géza által beadott indítványnak folytatása. Budapest, február 22. (A főrendiház ülése.) A főrendiház folyó hó 26-án, d. e. 11 órakor ülést tart, melynek napirendje: Elnöki előterjesztések. A honvédcsapatok tartalék hadikészleteinek és az első szükségletként felhívandó népfelkelési csapatok felszereléseinek beszerzésére megkívántató, rendkívüli költségek fedezéséről szóló törvényjavaslat érdemleges tárgyalása. Budapest, febr. 22. (A képviselőválasztás Szempezen.) A szempezi választókerületben megejtendő képviselőválasztás ügyében vasárnap, febr. 20-án d. e. 10 órakor összeült közp. választmány a választási törvény által 8-adnapra előírt intézkedéseket megtette. Ezek szerint a választás napja márc. 8-ra, Szempczre, mint a választókerület főközségébe tűzetett ki. Budapest, febr. 22. (A fiumei iskolák.) Berzeviczy Albert dr., a m. kir. vallás- és közoktatási minisztérium államtitkára ma, néhány napra Fiuméba utazott az ottani iskolák meglátogatására és azért, hogy a kormány és a város között fenforgó némely ügyeket tisztázzon és véglegesen lebonyolítson.