Nemzet, 1887. május (6. évfolyam, 1677-1706. szám)
1887-05-04 / 1680. szám
Szerkesztőség : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részeit illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes számo kr._________ Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................................... .... 2 frt. 3 hónapra .. .............................................. 6 » 6 hónapra ................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. 1680. (122.) szám. Budapest, 1887. Szerda, május 4. VI. árifolyam. Budapest, május 3. A parlamenti modor kérdése ma szóba került a házban. Helfy beszélt a szelid és nem szelid modorról. Tisza Kálmán kormányelnök felelt neki szokásos, elmeélével. Kijelentette, hogy amikor valamely ellenzéki szónok szelíden kezdi beszédét, attól lehet félni, hogy érvei vannak, ellenben aki zajt üt, attól nem kell tartani. Nem kell tartani azért, mert miután haragszik, nincsen igaza. Hát miután ez a kérdés ma felvettetett, hozzászólunk mi is. A parlamenti illem majd ugyanaz, ami a társadalmi illem. Szabályai majd ugyanazok, melyek emezéi. Knigge törvényeit a parlamentre is alkalmazni kellene. A gentleman gentleman marad mindenütt : a salonban, a parlamentben és a vendéglős étteremben, háló kabátban, frakkban és diszmagyarban egyaránt. A mi nem illik, az nem illik sehol. A mi shoking az ki van, vagy legalább ki kellene zárva lennie, a komoly emberek minden érintkezéséből s az eszméknek minden harczából. És különösen a parlament az, melyben nem volna szabad otthonosnak lennie az ízléstelen modornak. A törvényhozó testület az ország legelső testülete, a parlament ülésterme az ország legelső nyilvános vitázó helye. Ide irányul az ország közfigyelme. Az e teremben uralkodó hang nagyobb hatású a magyar társadalomra, mint az ott fejtegetett eszmék és igazságok. A magyar társadalom némely rétege hijával van a kellően csiszolt modornak. A zsipekség és betyárság számos válfaja él az ország különböző pontjain, sőt még az úgynevezett elite társaságok sem mindig tartják meg azt, amit a szorosan vett »illik« követel, vagy a »nem illik« tilt. E tünetnek számos oka van. Az első és fő ok, hogy Magyarországon nincs salán élet, mely a társadalmi modornak első rangú finomító intézete. De épp ezért a parlamentben különösen óvakodni kellene a modortalanságtól, mert az ez által okozott rossz példa következményei kiszámíthatlanok. A vidéki rüpökség miért korlátozná nyerseségeit, ha hasonló nyerseségekkel találkozik a parlamentben. A társaságok miért botránkoznának meg a nem illendő dolgok miatt, ha a parlament hangulata és fegyelme nem nyomja el elég erélyesen a modor elleni durva kihágásokat. Igaz, hogy a salon és a parlament, a hasonlat daczára, két külünböző dolog. A salonban nem disputálnak élesen és soha sem haragusznak. A szenvedélynek nem szabad nyilvánulnia, a támadónak homlokzatba rohannia. Ellenben a parlamenti ékes szólásnak néha a legjobb hordozója a harag és szenvedély. Ez teljesen áll. Aki a pathost, vagyya maró gúnyt a parlamenti vitából ki akarná zárni, az a parlamenti vitatkozást igyekez nék megsemmisíteni. Aki csak a salonok társalgási hangját akarná ott rendszerré tenni, az csirájukban fojtaná meg a Parlamentarismus legszebb virágait. De habár más aj hangja a salonnak és más a parlamentnek, habár a parlamentben szabad a pathos szárnyain felemelkedni s a gúny nyilaival úgy lövöldözni, hogy ezek nem csak érintsenek, hanem az elevenekre vágjanak, nem szabad sem itt, sem ott a durvaság. Ez az, ami tiltva kellene, hogy legyen parlamentünkben. A neveletlenség, nyerseség és durvaság az, amit ki kellene zárni parlamentünkből. A jogos harag és szenvedély sokat megbocsáttat. A Parlamentarismus legnagyobb mesterei is néha igen élesek voltak, ellenfelüket gyakran megsemmisítették. Pitt, Fox s különösen Burke néha oly erős kifejezéseket használtak, melyek nagyon hasonlítottak a gorombáskodáshoz. Gladstone sem igen szokta kímélni ellenfeleit. Hogy nálunk Széchenyi István mily modorban vitatkozott, köztudomású. Tisza Kálmánról még a legjobb, vagy a legrosszabb akarat sem mondhatná el, hogy dialectikája mindig czukros vízbe van mártva. De ki hallott valaha Tisza Kálmántól, vagy akár Apponyitól nyers durvaságot? És a régi parlamenti mesterek mikor dobálóztak sárral, bár Pitt és Fox korában a társadalmi műveltség sem volt kifejlődve annyira, mint jelenleg; nem volt még salonélet sem oly értelemben, mint jelenleg. És végre is a szenvedély, ha igaz alapja van, sokat kiment. De jelenleg^ki mondhatja, hogy a magyar parlamentet a pártszenvedély tüze hevíti át? Hol van a mély és elkeseredett harag a pártok közt ? Szerencsére nincs sehol. Az ellenzék érzi gyengeségét. Tudja jól, hogy az ország ügyeit nem vezethetné semmivel sem jobban, vagy úgy sem, mint a szabadelvű kormány és párt. Ez a tudat átalános úgy a parlamentben, mint azon kívül az országban. Az oppositiónak meg van törve önbizalma. A közvélemény ellenzéki árnyalatának meg van törve az oppositióba vetett hite. A kormány iránt oly barátságos és az ellenzék iránt oly bizalmatlan hangulat még nem volt, mint jelenleg van Magyarországon. Azok szavai tehát, akik a parlamentben az illem ellen vétenek, nem a közvélemény azonnal telített levegőjéből a vitatkozásba becsapó villámszikrákat képezik, hanem egyszerűen csak az illetők rovására írandók. Nem a közszellem haragjának menykövei azok, hanem személyes durvaságok, melyeknek még csak mentségük sincs, annál kevésbbé lehet jogosultságuk. E durvaságokat ki kell irtani parlamentünkből. Vitáink lehetnek hevesebbek, a hang mely dominál, erősebb összecsapások idején még élesebb is lehet. De a nyerseségnek, vagy a tetszelgő rüpökség viszhangjának nincs helye a parlamentben. Nem csak azért nincs, mert nem oda valók, hanem azért sem, mert — ismételjük — felettébb kártékony hatásnak a társadalomra. El kell ismernünk, hogy az ellenzék komoly elemei igyekeznek a parlamenti illem követelményeinek eleget tenni. Csak az a baj, hogy az oppositiónak vannak nem komoly elemei is. Ezek féken tartása ép úgy érdekében van az ellenzéknek, mint a kormánypártnak. A parlamenti tisztesség és illem nem pártkérdés, hanem kérdése valamennyi pártnak. A Parlamentarismus érdekei közös érdekek. Első rangú magyar érdekek, melyekkel szemben a pártszempontoknak nincs jogosultságuk. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. A velenczei ünnepélyek. (Május 1.) A régi fény, a régi élet s vele a régi vidámság néhány napra visszatért Velenczébe. Az utczák, a nagyobb piaczok telvék idegennel; a lagúnák énekesei mosolygó arczcal futják végig a szűk sikátorokat ; késő esti órákban dal- és zeneszó hallatszik a máskor néma paloták ablakaiból. Aki tegnap a Riva degli Schiavonin végig sétált, vagy a nagy csatorna büszke, ódon palotáit a fürge vaporettákról megnézte, némi fogalmat alkothat magának arról, minő lehetett a »tenger királynője« midőn távoli országok rakták lábai elé kincseiket, s a büszke patrícius családok egymást igyekeztek felülmúlni a fényűzésben, a szépnek szeretetében. Amerre csak nézünk, a palotákon mindenütt szőnyeg és zászló-díszítések; a Riva egész hosszában le a népkertig diadalívek, körülvéve a fák és exoticus növények valódi erdejétől, mindez művészi érzékkel készítve átlátszó szövetekből, selymekből, s ékítve a színes mécsek, lampionok ezreivel, amint azt egy költő vagy festő képzelődése megteremheti. Tegnap a máskor oly csöndes Canal grande már kora reggel óta el volt lepve bárkákkal, gondolákkal s ezek közt föltűnt koronként egy-egy bissona is pazar díszítésével, mint utósó maradványa a velenczei régi nobilik fényűzésének, mint hozzánk tévedt gyönge sugara az egykori fényes múltnak. A büszke márványpaloták már nagyobbára elveszítették régi lakosaikat; a hires családok kihaltak vagy más zajosabb városokba költöztek; de az a fény melyet itt Umberto király megérkezésének napján egyes családok kifejtettek, elegendő arra, hogy e fogadtatás látványa örökké feledhetetlen maradjon az idegen előtt s úgy emlékezzék reá vissza, mint az ezeregy éjszaka bűvös regéire. Képzeljék el önök a canal grandet, a mint szeszélyes S alakú kanyarodással a büszke palazzók hosszú sora előtt végigkigyőzik; képzeljék el önök magukat ezeket a palotákat tündöklő márvány-diszitéseikkel, a pompás keleti szőnyegekkel, gobelinekkel és aranynyal hímzett régi szövetekkel, melyek az ablakokból és erkélyekből alácsüggnek, s képzeljék mindehhez Itália ragyogó kék egér s lenn a lagúnák átlátszó zöld színét s halványan vázolva előttük fog állani a legszebb diadalát melyen egy fejedelem, szerető népe közé érkezve, végig haladhat. — Nincs terem arra, hogy az egyes palazzok díszítését külön-külön leírjam; de ki kell emelnem a Tiepolo-, Pesaro-, Cornaro-, Cad’oro-, Vendramin-, és Mocenigo-palotákat, melyek gazdagság és ízlés tekintetében méltón versenyeztek egymással. Sokan megbámulták különösen a Mocenigopalotának, Byron egykori lakházának, családi czímerekkel díszített pompás szőnyegeit; ezek egymagukban óriási összeget képviselnek, s méltó díszei lehetnének bármely fejedelmi laknak. A palota ma már, az év egyes szakait kivéve, üresen áll; de falai sokat beszélhetnének a régi jobb időkről s a zajos és kétséges ünnepélyekről, melyeknek egykoron tanúi voltak. Umberto király, a megállapított programm szerint, Rómából déli 1 órakor érkezett Velenczébe. Nem szólok a hivatalos fogadtatás részleteiről, hisz azok mindenütt egyformák . Velenczében már a pályaudvar kicsinysége miatt sem válhatnak impozánsakká, de meg kell említenem magát a bevonulást, mely a legszebb látványok egyikét nyújtotta s méltó lett volna bármely művész ecsetjére. A bárkák, gondolák és bissonák, amint fellobogózva és díszítve a canal grandón végighaladtak, Giovanni Bellini festményeit juttatták eszünkbe, melyek virágzásának tetőpontján, fényben és gazdagságban úszva mutatják be a vidám, gondtalan s még ledérségben is szeretetreméltó velenczei népet. A festő színeivel kellene rendelkeznie annak, ki híven akarná leírni, a bársonynyal, gyöngyökkel ékített s jelmezes evezősök által kormányzott bissonákat s az azokban helyet foglalt előkelő közönséget. Minden újabb bissona szokatlan, meglepő látványt nyújtott a szemnek. Képviselve volt itten Velencze múltjának minden korszaka, de legszebben a cinque cento, mely nem csupán a művészetben, de a közhasználat tárgyaiban is eddig utól nem ért példányokat hagyott az utókorra. Feltűnést keltett egy Dante korának divata szerint díszített bissona, s két termetes bárka, melyet görög jelmezbe öltöztetett gondolások kormányoztak. Igen szépek voltak a Papadopoli grófok, Albrizzi grófnő, a Mocenigo-család gondolái, mindenekfelett pedig az a fehér selyemmel gazdagon díszített s baldachinján aranyfonalakból készült hálóval bevont bissona, mely alatt az ősrégi M o r o s i n i-család egyik sarját láttam. Közvetlenül ennek közelében haladt a Treves-család gondolája, talán még pazarabban, de kevesebb ízléssel ékítve, s ez után még számtalan vizi jármű, tarka és szerfelett érdekes képet mutatva a partok hosszában várakozó közönségnek. E pazar fényben egyszerűsége által tűnt ki Umberto király és Margaréta királynő fekete gondolája. Sokan jóformán észre sem vették, annál kevésbbé, mert Umberto király csak elvétve mutatja magát egyenruhában, s ezúttal is kedvelt sötétszürke utazó kabátját viselte. Ez a nagy egyszerűség Rómában nem tetszik az olasz népnek, mely fénytől körülvéve szeretné látni uralkodóját. Velencze azonban a »democrata király« fiát keresi benne s mindannyiszor rajongásig menő lelkesedéssel fogadja valahányszor csak a lagúnák városában megjelenik. Alig veti le úti köntösét, már látni akarja, s addig éljenezi, tapsolja a San-Marcotéren, mig utóvégre is meg kell mutatnia magát — a legtöbbször kétszer-háromszor egymásután, mert a közönség itt gyorsan változik s minden újabb csoport élénken érdeklődik a »kedves vendég« iránt. Így történt ez tegnap este, s ma reggel is, kevéssel a szoborleleplezési ünnepély előtt. Victor Emmánuel szobra a Riva degli Schiavoni egyik legérdekesebb pontján, a Ponte del Vin és Ponte della Pietà között foglal helyet, tehát olyan helyen, ahonnan a Riva minden részéről látható. Ettore Ferrari, egy római szobrász munkája, s lóháton, karddal kezében tünteti elénk a nagy királyt, amint katonáit barczra buzdítja. A főalakon kivül, az alapzatnál még két szobor díszíti az emléket. Mindkettő Velenczét ábrázolja: az egyik 1819-ben, midőn a végsőig elkeseredve oltalmazza szabadságát; a másik 1866-ban, midőn már tagjává lett a nagy olasz családnak s nyugodtan tekint jövője elé. Az emlék nem ment egészen a conventionalismustól, de a főalak mintázásában sok erő nyilatkozik s Velenczét jelképező női alakjai azt mutatják, hogy Ferrari könnyedén és biztosan dolgozik. Mi nagyon megelégedhetnénk, ha csak egy ilyen szobra volna is a magyar fővárosnak. A leleplezési ünnepély nem hozott érdekes részleteket. Kiváncsi, tolakodó, türelmetlenkedő és lármázó tömeg, összeszorítva aránylag igen szűk térségen: nagy zaj, melynek zsivajában Fernoni senátor és Alighieri Dante polgármester beszédei egészen elvesztek, Umberto király és az uralkodó ház lelkes éltetése, majd agyonnyomással fenyegető tolongás a király távozása után, ezek képezhetnék egyes mozzanatait az ünnepély leírásának. Még legszerencsésebbek voltak azok, kik a lagúnákon állomásozó hajókról lehettek szemtanúi a leleplezésnek. Nem hallották ugyan a beszédeket, de nyugodtan gyönyörködhettek az előttük elterülő színgazdag képben. Ma este, mint már írtam volt, fényes kivilágítás lesz. Igen érdekes látványt fog nyújtani a Ponte della Pietà, melynek díszítései korall-galyákat ábrázolnak. Ennek tervezésében a leleményesség és ízlés találkoztak. A velenczei ünnepélyességek záradéka, az országos műkiállítás megnyitása, nagyban foglalkoztatja az ideérkezett idegeneket. Többet várnak tőle, mint amennyit nyújtani fog, s ennek főleg az az oka, mert az olasz lapok reklámjaikkal nagyon felcsigázták az igényeket. Én ki már néhény nap óta ismerem a kiállítást, habozás nélkül mondhatom, hogy néhány kiváló mű mellett igen sok a középszerű s talán még több selejtes. Különben erről, ha a tér és idő engedi, később bővebben. Mai számunkhoz egy ír melléklet van caatolmi Budapest, május 3. Katkov Szent-Pétervárra utazott és a Giers állásában megmarad, mert a czárral tisztázta a dolgát. Ezt a két ellentétes hírt hozta egyszerre a táviró. És mégis való lehet mind a kettő. Mert jelentheti — és ez valószínű — azt, hogy Giersnek csakugyan újra sikerült felülkerekednie, de hogy állása meg ne szilárduljon, az ellene folytatott harcz újabb felvételére ment Katkov Szent-Pétervárra. Úgy, hogy ilyen hírekkel és ilyen helyzettel még sokszor fogunk találkozni, mert az bizonyos, hogy a moskovitismusnak küzdelme folytonos és kifáradhatatlan, minden olyan orosz politika ellen, mely Nyugat- Európával szorosabb viszonyban akar maradni és annak érdeksolidaritását elismeri, még ha azt nem is akarja a keletre és főleg a Balkánra nézve, Oroszországgal egyenrangú tényezőnek elismerni. Nem tudjuk tehát, hogy ha a fentebb jelzett két hír való, meddig örülhetünk annak, hogy Giers állásában tovább is megmarad, mert az bizonyos, hogy ellenfelét le nem fegyverezte és a nyílt, valamint az aknaharcz egész erővel tovább fog ellene tartani, minden perczben sikerre vezethető cselszövényeivel és folytonos hirlapi és udvari izgatásaival. De hogy Giers állásában való megmaradásának, esetleg megszilárdulásának — legalább annyiban értjük ezt, amenynyiben általában Oroszországban ilyesmiről beszélni lehet — az európai érdekek szempontjából örülni lehet, azt tapasztalásból tudjuk, mert politikájában a nemzetközi szerződések és a status quonak a Balkánon is oly tiszteletben tartását tanussta, melyből keveset von le az, hogy az ellenkező áramlatnak néha concessiókat tenni volt kénytelen és a Kaulbars, Zankov-féle kísérleteket és több bolgár lázadási merényletet elnézett. Mert ezek az árnyoldalak az orosz politikának még akkor is nagyobb mértékben voltak tulajdonságai, mikor Gorcsakov vezetése alatt szintén hirdette az európai érdekek és nemzetközi jog tiszteletben tartását és azok előtt, kénytelen kelletlen legutóbb is — Berlinben — meghajolt. Pedig bizony, mindenféle illegális eszköz, a vándorló rubeltől a merényletekig, ennek is fegyvertárában volt. És nem használatlanul! De hogy ez a politika milyen elemekkel és irányzatokkal áll szemben Oroszországban, az a moskovitismusnak nemcsak azon belizgatásából tűnik ki, melyben a betűtől az irodalomig, az eszméktől az intézményekig mindennek vakmerően hadat üzen, a mi a nyugoti civilisationak sajátja ; pestishez hasonlítja a szabad eszméket és egyéni tulajdont, épp úgy, mint az állam modern szerkezetét és a parlamentarizmust, de a külpolitikában sem ismer más törvényt, más czélt, mint az orthodox vallásnak, a czár fenhatósága alatti terjesztését és az orosz hatalomnak vallással és fegyverrel az összes sláv fajokra, sőt — Ázsiában — minden elfoglalható területre való kiterjesztését. És, hogy mennyire nem ismer e tekintetben kiméletet és mértéket azokkal szemben sem, kik Oroszországnak kiváló szolgálatokat tettek és életüket csak neki szentelik, kitűnik abból, hogy most is megtámadják Gorcsakoffnak még emlékét is, idegen érdekeknek hódolónak, Oroszország elárulójának bélyegzik csak azért, mert a berlini szerződést elfogadta, és Giers politikája ellen sem emelnek kevesebb vádat, mint hogy Németország és monarchiánk érdekeinek rendelte alá Oroszország érdekeit, idegen eszméknek és érdekeknek elárulja Oroszország érdekeit. El lehet képzelni tehát, hogy egyfelől milyen szűk látkörű és szenvedélyes álláspont az, melyet Európával szemben Ratkov érvényesíteni akar és másfelől: mennyire nem válogathat a fegyverekben és mennyire merev a kitartásban, csökönyös a capacitatióban az az iskola, melynek eszmeköre ilyen alapokkal és ilyen tartalommal bír. El lehet egyszersmind képzelni azt is, hogy mit várhatunk mi vagy az európai érdekek, ezen politika érvényesülésétől, bármilyen mértékben is történjék az, és, természetesen, a veszély annál nagyobb, minél nagyobb mértékben érvényesülhet az. Annál is inkább, mert ez egy egész rendszer. Nemcsak nemzetközi politikája van, mi a hódítás, nemcsak vallási propagandát és kizárólagosságot érvényesít és ebben keresi egyik jogczimét mindannyiszor a Balkán ügyeibe való beavatkozásra, valahányszor többi jogczimét vagy leplezni akarja vagy érvényesíteni nem meri, de egyúttal a közgazdaság, a pénzügy, forgalom terén is tele van a legfélszegebb és vészesebb tévtanokkal. Ez az iskola sugalmazza, az idegen tőke kerülését, az orosz papírokban az államnak tőzsdei speculatióját, a vámokkal az idegen czikkeknek tökéletes kizárását orosz területről, a papírpénzgazdálkodást, a forgalmi eszközökben az állami monopóliumot. És, hogy mindez nem szorítkozik orosz területre, hanem propaganda tárgyát képezi, Csehországban ép úgy, mint Bulgáriában, sőt Horvátországban is, az kitűnik némely cseh, horvát és bolgár ellenzéki lapok és szónokok közgazdasági okoskodásaiból és izgatásaiból. Figyelmes szemlélő úgy felismeri ezekben is a moskovita eredetet, mintha Darwin emberét hasonlítaná a majomhoz. Ezért mondjuk azt, hogy az európai béke, a nyugati civilisatio, a Balkán belső, csendes consolidatiója, ép úgy, mint a modern eszmék hívei, cultura és politika terén egyaránt, csak örülhetnek minden oly hírnek, mely a moskoviták vereségét és az európai érdekekkel számolni akaró Giers maradását és győzelmét jelzi. Csak tartós legyen! Irodalom. A magyar nemzeti irodalom ismertetése. Polgári és rokon czélu iskolák számára, szerkesztette Novák Sándor főv. polg. iskolai tanár. Kiadja Kókay Lajos. Ara írt 20 kr. E czimen egy figyelemre méltó tankönyv jelent meg és pedig ugyanezen szerzőtől, kinek Irálytanát lapunk körülbelül egy évvel azelőtt ismertette. Örömünkre szolgál, hogy a szerzőnek ezen munkájáról is elismerőleg nyilatkozhatunk. Az előszó élén idézett tananyagot oly áttekinthető rendszerbe öntötte s oly világosan és értelmesen tárgyalja, hogy minden tanuló hasznot és élvezetet meríthet belőle. Az olvasmányokul szánt költői művek összeválogatása a szerző helyes paedagogiai tapintatáról tanúskodik. Tanügyi folyóiratok. A »Nemzeti nőnevelés« áprilisi füzete a következő tartalommal jelent meg: A felsőbb leányiskolák szervezetének módosításáról, Thuránszky Iréntől. Az állami felsőbb leányiskolák, Guta Józseftől, Karacs Teréz életéből, Péterfy Sándortól. Az ó-testamentum pedagógiája, Kenessey Bélától. Megjegyzések Guta József válaszára, Manyák Alajostól. — Az »Országos középiskolai tanár egyesületi közlöny* májusi száma a következő tartalommal jelent meg: Közgyűléseink. Dr. Róth Samutól. Középiskolai könyvek engedélyezése Veress Ignácztól. Középponti események a történelemben, Szőke Endrétől. A földrajz tanításának tengeri kígyója, Paszlavszky Józseftől. Ezenkívül több könyvbirálat és apróbb közlemény élénkíti a füzetet. — A »felső nép-és polgáriskolai közlöny« áprilisi füzetében Láng Mihály a konyhakertészetről s Váró Béni a kereskedelmi szaktárgyak tanárainak képzéséről írtak czikkeket. — A »Magyar paedagógiai szemle« májusi füzete Regéczy József arczképét s életrajzát közli, főbb czikkeit Simon Béla, Dr. Márki József, Oldal János, P. Nagy Albert s Szaák Lujza írták. A keresztyén egyház történelme. Warga Lajosnak Pfeiffer Ferdinánd kiadásában megjelent »A keresztyén egyház történelme« czimű munkájának másodikkötete, a reformatio utáni korszakot tárgyalja. Ara 5 frt 20 kr. Folyóiratok. Az Abafi (Aigner) Lajos által nagy gonddal szerkesztett »Hazánk« czimű történelmi közlönynek áprilisi füzete gazdag tartalommal jelent meg; id. Gyalokay Lajos érdekes visszaemlékezéseket kezd meg »Segesvár és Petőfi« czimmel a 48—49-iki időkről, Szilágyi István Hóra-támadás történetéhez közöl újabb adatokat, Hőke Lajos az 1861-iki országgyűlésről ír, Leroczky Tivadar a beregmegyei boszorkány pörökről, Iványi István az uj Bodrogvármegyéről, Thohoczkay Sándor Bem téli hadjáratáról s Vasváry Ferencz, Gáspár András honvéd tábornokról értekeznek. Id. Szinyey József gondos történelmi repertóriumja zárja be a füzetet. — A »Figyelő« irodalomtörténeti közlönynek, melyet szintén Abafi (Aigner) Lajos szerkeszt, áprilisi füzetében özvegy Vachotl Sándornétól közöl visszaemlékezéseket, Erdélyi Pál Dayka Gáborról, Takáts Sándor, Péczeli József »Mindenes gyűjteményéről, Csaplár Benedek Révairól, dr. Váli Béla Kuthy Lajosról és Naményi T. Lajos Karacs Feriről írnak; legvégül id. Szinnyey József irodalomtörténeti repertóriumáét közli. A »Magyar salon« májusi füzete igen szép képekkel s tartalmas dolgozatokkal jelent meg. Jókai Mór folytatja benne regényét a »Lenczi fráter «-t, id. Ábrányi Kornél Lisztről és Wagnerről s Endrődy Sándor Petőfiről írnak, Széll Farkas Vitkovich Mihálynak egy költeményét közli, Szabó Endre és Torkos László költeményeket s Karlovszki Endre egy magánjelenetet írtak a füzetbe. Marczali Henriknek II. Józsefről írott tanulmánya és Tábori Róbertnek egy tárczaközleménye zárják be a füzet önálló dolgozatainak sorát. A rajzok között különös említést érdemelnek Pataky Lászlónak, Böhm Pálnak, Mannheimer Ágostnak, Ripp Józsefnek, Favrettonak s Konert Miksának rajzai. »Káprázatok« czímmel egy kötet elbeszélés jelent meg Justh Zsigmondtól. A 261 lapra terjedő díszes kiállítású kötet négy elbeszélést tartalmaz. BELFÖLD, Budapest, május 3. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, május hó 4-én, szerdán, d. u. 1 órakor ülést tart. Napirend: az állami pénztárak tartalék készleteinek kiegészítéséről szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása. Budapest, május 3. (A főrendiház bizottságaiból.) A főrendiház közjogi és törvénykezésügyi bizottsága folyó évi május hó 5-én, d. e. 11 órakor ülést tart. Napirend: Az ügyvédi rendtartásról szóló 1874. évi XXXIV. t. sz. némely intézkedésének módosításáról; a törvénykezési szünidő újabb szabályozásáról ; a királyi törvényszékek telekkönyvi hatóságánál az ügyeknek egyes birák által való elintézéséről szóló törvényjavaslatok tárgyalása. Budapest, máj. 3. (A zárszámadások.) Lapunk mai mellékletén közöljük a főrendiház pénzügyi bizottságának az 1885-ki zárszámadásokra vonatkozó jelentését s a nagyérdekű különvéleményt, melyet e tárgyban Ghyczy Kálmán benyújtott. E különvélemény nem vonatkozik az 1885-ki zárszámadások jóváhagyásának kérdésére, e részben Ghyczy hozzájárul a bizottság javaslatához, hanem fölveti a zárszámadások rendszerének egész kérdését s több komoly kifogást emel a ma érvényben levő módozatok ellen. A nagy gonddal ítt különvélemény egyes részleteire nem terjeszkedünk ki itt, csak felhívjuk rá figyelmét mindazoknak, kik ez ügyekkel foglalkoznak ; egyet azonban constatálunk. Constatáljuk azt, hogy államszámviteli rendszerünk alapos megbeszélésének kérdése már a képviselőházban is szóba jött s kilátás van rá, hogy az már a közeljövőben meg is fog történni. Ghyczy Kálmán jelen fejtegetései nagybecsű adalékot fognak képezni e tárgyalásokban, s arról biztosíthatunk mindenkit.