Nemzet, 1887. május (6. évfolyam, 1677-1706. szám)

1887-05-04 / 1680. szám

Szerkesztőség : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi ré­szeit illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám­o kr._________ Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................................... .... 2 frt. 3 hónapra .. .............................................. 6 » 6 hónapra ................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. 1680. (122.) szám. Budapest, 1887. Szerda, május 4. VI. ári­folyam. Budapest, május 3. A parlamenti modor kérdése ma szóba került a házban. Helfy beszélt a szelid és nem szelid modorról. Tisza Kálmán kormányel­nök felelt neki szokásos, elmeélével. Kijelen­tette, hogy amikor valamely ellenzéki szó­nok szelíden kezdi beszédét, attól lehet félni, hogy érvei vannak, ellenben aki zajt üt, at­tól nem kell tartani. Nem kell tartani azért, mert miután haragszik, nincsen igaza. Hát miután ez a kérdés ma felvettetett, hozzászólunk mi is. A parlamenti illem majd ugyanaz, ami a társadalmi illem. Szabályai majd ugyan­azok, melyek emezéi. Knigge törvényeit a parlamentre is alkalmazni kellene. A gentleman gentleman marad minde­nütt : a salonban, a parlamentben és a ven­déglős étteremben, háló kabátban, frakkban és diszmagyarban egyaránt. A mi nem illik, az nem illik sehol. A mi shoking az ki van, vagy legalább ki kellene zárva lennie, a ko­moly emberek minden érintkezéséből s az eszméknek minden harczából. És különösen a parlament az, melyben nem volna szabad otthonosnak lennie az íz­léstelen modornak. A törvényhozó testület az ország legelső testülete, a parlament ülés­terme az ország legelső nyilvános vitázó he­lye. Ide irányul az ország közfigyelme. Az e teremben uralkodó hang nagyobb hatású a magyar társadalomra, mint az ott fejtegetett eszmék és igazságok. A magyar társadalom némely rétege h­ijával van a kellően csiszolt modornak. A zsipekség és betyárság számos válfaja él az ország különböző pontjain, sőt még az úgy­nevezett elite társaságok sem mindig tartják meg azt, amit a szorosan vett »illik« követel, vagy a »nem illik« tilt. E tünetnek számos oka van. Az első és fő ok, hogy Magyarországon nincs salán élet, mely a társadalmi modornak első rangú finomító intézete. De épp ezért a­ parlamentben különösen óvakodni kellene a modortalanságtól, mert az ez által okozott rossz példa következmé­nyei kiszámíthatlanok. A vidéki rüpökség miért korlátozná nyerseségeit, ha hasonló nyerseségekkel találkozik a parlamentben. A társaságok miért botránkoznának meg a nem illendő dolgok miatt, ha a parlament hangu­lata és fegyelme nem nyomja el elég erélye­sen a modor elleni durva kihágásokat. Igaz, hogy a salon és a parlament, a ha­sonlat daczára, két kü­lünböző dolog. A salon­ban nem disputálnak élesen és soha sem ha­­ragusznak. A szenvedélynek nem szabad nyilvánulnia, a támadónak homlokzatba ro­hannia. Ellenben a parlamenti ékes szólás­nak néha a legjobb hordozója a harag és szenvedély. Ez teljesen áll. Aki a pathost, vagyy­a maró gúnyt a parlamenti vitából ki akarná­­ zárni, az a parlamenti vitatkozást igyekez­­­ nék megsemmisíteni. Aki csak a salonok tár­salgási hangját akarná ott rendszerré tenni, az csirájukban fojtaná meg a Parlamentaris­mus legszebb virágait. De­ habár más aj hangja a salonnak és más a parlamentnek, habár a parlamentben szabad a pathos szárnyain felemelkedni s a gúny nyilaival úgy lövöldözni, hogy ezek nem csak érintsenek, hanem az elevenekre vágjanak, nem szabad sem itt, sem ott a durvaság. Ez az, a­mi tiltva kellene, hogy legyen parlamentünkben. A neveletlenség, nyerse­ség és durvaság az, a­mit ki kellene zárni parlamentünkből. A jogos harag és szenve­dély sokat megbocsáttat. A Parlamentarismus legnagyobb mesterei is néha igen élesek vol­tak, ellenfelüket gyakran megsemmisítették. Pitt, Fox s különösen Burke néha oly erős ki­fejezéseket használtak, melyek nagyon hason­lítottak a gorombáskodáshoz. Gladstone sem igen szokta kímélni ellenfeleit. Hogy nálunk Széchenyi István mily modorban vitatkozott, köztudomású. Tisza Kálmánról még a leg­jobb, vagy a legrosszabb akarat sem mond­hatná el, hogy dialectikája mindig czukros vízbe van mártva. De ki hallott valaha Tisza Kálmántól, vagy akár Apponyitól nyers dur­vaságot? És a régi parlamenti mesterek mi­kor dobálóztak sárral, bár Pitt és Fox korá­ban a társadalmi műveltség sem volt kifej­lődve annyira, mint jelenleg; nem volt még salonélet sem oly értelemben, mint je­lenleg.­ És végre is a szenvedély, ha igaz alapja van, sokat kiment. De jelenleg^ki mondhatja, hogy a magyar parlamentet a pártszenvedély tüze hevíti át? Hol van a mély és elkesere­dett harag a pártok közt ? Szerencsére nincs sehol. Az ellenzék érzi gyengeségét. Tudja jól, hogy az ország ügyeit nem vezethetné sem­mivel sem jobban, vagy úgy sem, mint a szabadelvű kormány és párt. Ez a tudat áta­­lános úgy a parlamentben, mint azon kívül az országban. Az oppositiónak meg van törve önbizalma. A közvélemény ellenzéki árnyala­tának meg van törve az oppositióba vetett hite. A kormány iránt oly barátságos és az ellen­zék iránt oly bizalmatlan hangulat még nem volt, mint jelenleg van Magyarországon. Azok szavai tehát, a­kik a parlament­ben az illem ellen vétenek, nem a közvéle­mény azonnal telített levegőjéből a vitatko­zásba becsapó villámszikrákat képezik, ha­nem egyszerűen csak az illetők rovására írandók. Nem a közszellem haragjának meny­kövei azok, hanem személyes durvaságok, melyeknek még csak mentségük sincs, annál kevésbbé lehet jogosultságuk. E durvaságokat ki kell irtani parlamen­tünkből. Vitáink lehetnek hevesebbek, a hang mely dominál, erősebb összecsapások idején még élesebb is lehet. De a nyerseségnek, vagy a tetszelgő rüpökség viszhangjának nincs he­lye a parlamentben. Nem csak azért nincs, mert nem oda valók, hanem azért sem, mert — ismételjük — felettébb kártékony hatá­snak a társadalomra. El kell ismernünk, hogy az ellenzék ko­moly elemei igyekeznek a parlamenti illem követelményeinek eleget tenni. Csak az a baj, hogy az oppositiónak vannak nem komoly elemei is. Ezek féken tartása ép úgy érde­kében van az ellenzéknek, mint a kormány­pártnak. A parlamenti tisztesség és illem nem pártkérdés, hanem kérdése valamennyi párt­nak. A Parlamentarismus érdekei közös érde­kek. Első rangú magyar érdekek, melyekkel szemben a pártszempontoknak nincs jogosult­ságuk. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 3. A velenczei ünnepélyek. (Május 1.) A régi fény, a régi élet s vele a régi vidámság néhány napra visszatért Velenczébe. Az utczák, a nagyobb piaczok telvék idegennel; a lagúnák éneke­sei mosolygó arczc­al futják végig a szűk sikátoro­kat ; késő esti órákban dal- és zeneszó hallatszik a máskor néma paloták ablakaiból. A­ki tegnap a Riva degli Schiavonin végig sé­tált, vagy a nagy csatorna büszke, ódon palotáit a fürge vaporettákról megnézte, némi fogalmat alkot­hat magának arról, minő lehetett a »tenger király­nője« midőn távoli országok rakták lábai elé kincsei­ket, s a büszke patrícius családok egymást igyekez­tek felülmúlni a fényűzésben, a szépnek szeretetében. A­merre csak nézünk, a palotákon mindenütt szőnyeg és zászló-díszítések; a Riva egész hosszában le a nép­kertig diadalívek, körülvéve a fák és exoticus növé­nyek valódi erdejétől, mindez művészi érzékkel ké­szítve átlátszó szövetekből, selymekből, s ékítve a szí­nes mécsek, lampionok ezreivel, amint azt egy költő vagy festő képzelődése megteremheti. Tegnap a máskor oly csöndes Canal grande már kora reggel óta el volt lepve bárkákkal, gondo­lákkal s ezek közt föltűnt koronként egy-egy bissona is pazar díszítésével, mint utósó maradványa a velen­czei régi nobilik fényűzésének, mint hozzánk tévedt gyönge sugara az egykori fényes múltnak. A büszke márványpaloták már nagyobbára el­veszítették régi lakosaikat; a hires családok kihaltak vagy más zajosabb városokba költöztek; de az a fény melyet itt Umberto király megérkezésének napján egyes családok kifejtettek, elegendő arra, hogy e fo­gadtatás látványa örökké feledhetetlen maradjon az idegen előtt s úgy emlékezzék reá vi­ssza, mint az ezer­­egy éjszaka bűvös regéire. Képzeljék el önök a canal grandet, a mint szeszélyes S alakú kanyarodással a büszke palazzók hosszú sora előtt végigkigyőzik; képzeljék el önök magukat ezeket a palotákat tün­döklő m­ár­vány-­diszitései­kkel, a pompás keleti szőnye­gekkel, gobelinekkel és aranynyal hímzett régi szö­vetekkel, melyek az ablakokból és erkélyekből alá­­csüggnek, s képzeljék mindehhez Itália ragyogó kék egér s lenn a lagúnák átlátszó zöld színét s hal­ványan vázolva előttük fog állani a legszebb diadalát melyen egy fejedelem, szerető népe közé érkezve, vé­gig haladhat. — Nincs terem arra, hogy az egyes pa­­lazzok díszítését külön-külön leírjam; de ki kell emelnem a Tiepolo-, Pesaro-, Cornaro-, Cad’oro-, Vendramin-, és Mocenigo-palotákat, melyek gazdag­ság és ízlés tekintetében méltón versenyeztek egy­mással. Sokan megbámulták különösen a Mocenigo­­palotának, Byron egykori lakházának, családi czíme­­rekkel díszített pompás szőnyegeit; ezek egymaguk­­ban óriási összeget képviselnek, s méltó díszei lehet­nének bármely fejedelmi laknak. A palota ma már, az év egyes szakait kivéve, üresen áll; de falai sokat beszélhetnének a régi jobb időkről s a zajos és kétséges ünnepélyekről, melyeknek egykoron tanúi voltak. Umberto király, a megállapított programm sze­rint, Rómából déli 1 órakor érkezett Velenczébe. Nem szólok a hivatalos fogadtatás részleteiről, hisz azok mindenütt egyformák . Velenczében már a pá­lyaudvar kicsinysége miatt sem válhatnak impozán­­sakká, de meg kell említenem magát a bevonulást, mely a legszebb látványok egyikét nyújtotta s méltó lett volna bármely művész ecsetjére. A bárkák, gondo­lák és bissonák, amint fellobogózva és díszítve a canal grandón végighaladtak, Giovanni Bellini festmé­nyeit juttatták eszünkbe, melyek virágzásának tető­pontján, fényben és gazdagságban úszva mutatják be a vidám, gondtalan s még ledérségben is szeretetre­méltó velenczei népet. A festő színeivel kellene ren­delkeznie annak, ki híven akarná leírni, a bársony­­nyal, gyöngyökkel ékített s jelmezes evezősök által kormányzott bissonákat s az azokban helyet foglalt előkelő közönséget. Minden újabb bissona szokatlan, meglepő látványt nyújtott a szemnek. Képviselve volt itten Velencze múltjának minden korszaka, de leg­szebben a cinque cento, mely nem csupán a művé­szetben, de a közhasználat tárgyaiban is eddig utól nem ért példányokat hagyott az utókorra. Feltűnést keltett egy Dante korának divata szerint díszített bissona, s két termetes bárka, melyet görög jelmezbe öltöztetett gondolások kormányoztak. Igen szépek voltak a Papadopoli grófok, Albrizzi grófnő, a Moce­­nigo-család gondolái, mindenekfelett pedig az a fehér selyemmel gazdagon díszített s baldachinján arany­fonalakból készült hálóval bevont bissona, mely alatt az ősrégi M o r o s i n i-család egyik sarját láttam. Közvetlenül ennek közelében haladt a Treves-család gondolája, talán még pazarabban, de kevesebb ízlés­sel ékítve, s ez után még számtalan vizi jármű, tarka és szerfelett érdekes képet mutatva a partok hosszá­ban várakozó közönségnek. E pazar fényben egy­szerűsége által tűnt ki Umberto király és Mar­garéta királynő fekete gondolája. Sokan jóformán észre sem vették, annál kevésbbé, mert Um­berto király csak elvétve mutatja magát egyenru­hában, s ezúttal is kedvelt sötétszürke utazó kabátját viselte. Ez a nagy egyszerűség Rómában nem tetszik az olasz népnek, mely fénytől körülvéve szeretné látni uralkodóját. Velencze azonban a »democrata­ király« fiát keresi benne s mindannyiszor rajongásig menő lelkesedéssel fogadja valahányszor csak a lagúnák városában megjelenik. Alig veti le úti köntösét, már látni akarja, s addig éljenezi, tapsolja a San-Marco­­téren, mig utóvégre is meg kell mutatnia magát — a legtöbbször kétszer-háromszor egymásután, mert a közönség itt gyorsan változik s minden újabb csoport élénken érdeklődik a »kedves vendég« iránt. Így tör­tént ez tegnap este, s ma reggel is, kevéssel a szobor­leleplezési ünnepély előtt. Victor Emmánuel szobra a Riva degli Schia­­voni egyik legérdekesebb pontján, a Ponte del Vin és Ponte della Pietà között foglal helyet, tehát olyan helyen, a­honnan a Riva minden részéről látható. Ettore Ferrari, egy római szobrász munkája, s ló­háton, karddal kezében tünteti elénk a nagy királyt, amint katonáit barczra buzdítja. A főalakon kivül, az alapzatnál még két szobor díszíti az emléket. Mind­kettő Velenczét ábrázolja: az egyik 1819-ben, midőn a végsőig elkeseredve oltalmazza szabadságát; a má­sik 1866-ban, midőn már tagjává lett a nagy olasz családnak s nyugodtan tekint jövője elé. Az emlék nem ment egészen a conventionalismustól, de a fő­alak mintázásában sok erő nyilatkozik s Velenczét jelképező női alakjai azt mutatják, hogy Ferrari könnyedén és biztosan dolgozik. Mi nagyon megelé­gedhetnénk, ha csak egy ilyen szobra volna is a ma­gyar fővárosnak. A leleplezési ünnepély nem hozott érdekes részleteket. Kiváncsi, tolakodó, türelmetlenkedő és lármázó tömeg, összeszorítva aránylag igen szűk térségen: nagy zaj, melynek zsivajában Fernoni senátor és Alighieri Dante polgár­­mester beszédei egészen elvesztek, Umberto király és az uralkodó ház lelkes éltetése, majd agyonnyo­­mással fenyegető tolongás a király távozása után, ezek képezhetnék egyes mozzanatait az ünnepély le­írásának. Még legszerencsésebbek voltak azok, kik a lagúnákon állomásozó hajókról lehettek szemtanúi a leleplezésnek. Nem hallották ugyan a beszédeket, de nyugodtan gyönyörködhettek az előttük elterülő szín­­gazdag képben. Ma este, mint már írtam volt, fényes kivilágítás lesz. Igen érdekes látványt fog nyújtani a Ponte della Pietà, melynek díszítései korall-galyákat ábrázol­nak. Ennek tervezésében a­­ leleményesség és ízlés találkoztak. A velenczei ünnepélyességek záradéka, az or­szágos műkiállítás megnyitása, nagyban foglalkoztatja az ideérkezett idegeneket. Többet várnak tőle, mint a­mennyit nyújtani fog, s ennek főleg az az oka, mert az olasz lapok reklámjaikkal nagyon felcsigázták az igényeket. Én ki már néhény nap óta ismerem a ki­állítást, habozás nélkül mondhatom, hogy néhány ki­váló mű mellett igen sok a középszerű s talán még több selejtes. Különben erről, ha a tér és idő engedi, később bővebben. Mai számunkhoz egy ír melléklet van caatolmi Budapest, május 3. Katkov Szent-Pétervárra utazott és a Giers állásában megmarad, mert a czárral tisztázta a dolgát. Ezt a két ellentétes hírt hozta egyszerre a táviró. És mégis való lehet mind a kettő. Mert jelentheti — és ez való­színű — azt, hogy Giersnek csakugyan újra sikerült felülkerekednie, de hogy állása meg ne szilárduljon, az ellene folytatott h­arcz újabb felvételére ment Katkov Szent-Péter­várra. Úgy, hogy ilyen hírekkel és ilyen helyzettel még sokszor fogunk találkozni, mert az bizonyos, hogy a moskovitismusnak küzdelme folytonos és kifáradh­atatlan, min­den olyan orosz politika ellen, mely Nyugat- Európával szorosabb viszonyban akar ma­radni és annak érdeksolidaritását elismeri, még ha azt nem is akarja a keletre és főleg a Balkánra nézve, Oroszországgal egyen­rangú tényezőnek elismerni. Nem tudjuk tehát, hogy ha a fentebb jelzett két h­ír való, meddig örülhetünk an­nak, hogy Giers állásában tovább is megma­rad, mert az bizonyos, hogy ellenfelét le nem fegyverezte és a nyílt, valamint az aknaharcz egész erővel tovább fog ellene tartani, minden perczben sikerre vezethető cselszövé­­nyeivel és folytonos hirlapi és udvari izga­tásaival. De hogy Giers állásában való megma­radásának, esetleg megszilárdulásának — legalább annyiban értjük ezt, a­meny­nyiben általában Oroszországban ilyes­miről beszélni lehet — az európai érde­kek szempontjából örülni lehet, azt tapaszta­lásból tudjuk, mert politikájában a nemzet­közi szerződések és a status quonak a Balká­non is oly tiszteletben tartását tanussta, melyből keveset von le az, hogy az ellenkező áramlatnak néha concessiókat tenni volt kénytelen és a Kaulbars, Zankov-féle kísér­leteket és több bolgár lázadási merényletet elnézett. Mert ezek az árnyoldalak az orosz politikának még akkor is nagyobb mértékben voltak tulajdonságai, mikor Gorcsakov veze­tése alatt szintén hirdette az európai érdekek és nemzetközi jog tiszteletben tartását és azok előtt, kénytelen kelletlen legutóbb is — Ber­linben — meghajolt. Pedig bizony, minden­féle illegális eszköz, a vándorló rubeltől a me­rényletekig, ennek is fegyvertárában volt. És nem használatlanul! De hogy ez a politika milyen elemekkel és irányzatokkal áll szemben Oroszország­ban, az a moskovitismusnak nemcsak azon belizgatásából tűnik ki, melyben a betűtől­­ az irodalomig, az eszméktől az intézményekig mindennek vakmerően hadat üzen, a mi a nyugoti civilisationak sajátja ; pestishez ha­sonlítja a szabad eszméket és egyéni tulajdont, épp úgy, mint az állam mo­dern szerkezetét és a parlamentarizmust, de a külpolitikában sem ismer más tör­vényt, más czélt, mint az orthodox val­lásnak, a czár fenh­atósága alatti terjeszté­sét és az orosz hatalomnak vallással és fegy­verrel az összes sláv fajokra, sőt — Ázsiában — minden elfoglalható területre való kiter­jesztését. És, hogy mennyire nem ismer e tekin­tetben kiméletet és mértéket azokkal szem­ben sem, kik Oroszországnak kiváló szolgá­latokat tettek és életüket csak neki szente­lik, kitűnik abból, hogy most is megtámadják Gorcsakoffnak még emlékét is, idegen érde­keknek hódolónak, Oroszország elárulójának bélyegzik csak azért, mert a berlini szerződést elfogadta, és Giers politikája ellen sem emel­nek kevesebb vádat, mint hogy Németország és monarchiánk érdekeinek rendelte alá Orosz­ország érdekeit, idegen eszméknek és érde­keknek elárulja Oroszország érdekeit. El lehet képzelni tehát, hogy egyfelől milyen szűk látkörű­ és szenvedélyes állás­pont az, melyet Európával szemben Ratkov érvényesíteni akar és másfelől: mennyire nem válogathat a fegyverekben és mennyire me­rev a kitartásban, csökönyös a capacitatió­­ban az az iskola, melynek eszmeköre ilyen alapokkal és ilyen tartalommal bír. El le­het egyszersmind képzelni azt is, h­ogy­ mit várhatunk mi vagy az európai érdekek, ezen politika érvényesülésétől, bármilyen mértékben is történjék az, és, természetesen, a veszély annál nagyobb, minél nagyobb mértékben érvényesülhet az. Annál is in­kább, mert ez egy egész rendszer. Nemcsak nemzetközi politikája van, mi a hódítás, nem­csak vallási propagandát és kizárólagosságot érvényesít és ebben keresi egyik jogczi­­mét mindannyiszor a Balkán ügyeibe való beavatkozásra, valahányszor többi jogczimét vagy leplezni akarja vagy érvényesíteni nem meri, de egyúttal a közgazdaság, a pénzügy, forgalom terén is tele van a legfélszegebb és vészesebb tévtanokkal. Ez az iskola su­galmazza, az idegen tőke kerülését, az orosz papírokban az államnak tőzsdei speculatió­­ját, a vámokkal az idegen czikkeknek töké­letes kizárását orosz területről, a papírpénzgaz­­dálkodást, a forgalmi eszközökben az állami monopóliumot. És, hogy mindez nem szo­rítkozik orosz területre, hanem propa­ganda tárgyát képezi, Csehországban ép úgy, mint Bulgáriában, sőt Horvátor­szágban is, az kitűnik némely cseh, h­orvát és bolgár ellenzéki lapok és szónokok köz­gazdasági okoskodásaiból és izgatásaiból. Fi­gyelmes szemlélő úgy felismeri ezekben is a moskovita eredetet, mintha Darwin emberét hasonlítaná a majomhoz. Ezért mondjuk azt, hogy az európai béke, a nyugati civilisatio, a Balkán belső, csendes consolidatiója, ép úgy, mint a mo­dern eszmék hívei, cultura és politika terén egyaránt, csak örülhetnek minden oly hír­nek, mely a moskoviták vereségét és az eu­rópai érdekekkel számolni akaró Giers ma­radását és győzelmét jelzi. Csak tartós legyen! Irodalom. A magyar nemzeti irodalom ismertetése. Polgári­ és rokon czélu iskolák számára, szerkesz­tette Novák Sándor főv. polg. iskolai tanár. Kiadja Kókay Lajos. Ara­­ írt 20 kr. E czimen egy figye­lemre méltó tankönyv jelent meg és pedig ugyanezen szerzőtől, kinek Irálytanát lapunk körülbelül egy év­vel azelőtt ismertette. Örömünkre szolgál, hogy a szerzőnek ezen munkájáról is elismerőleg nyilatkoz­hatunk. Az előszó élén idézett tananyagot oly átte­kinthető rendszerbe öntötte s oly világosan és értel­mesen tárgyalja, hogy minden tanuló hasznot és élve­zetet meríthet belőle. Az olvasmányokul szánt költői művek összeválogatása a szerző helyes paedagogiai ta­pintatáról tanúskodik. Tanügyi folyóiratok. A »Nemzeti nőneve­lés« áprilisi füzete a következő tartalommal jelent meg: A felsőbb leányiskolák szervezetének módosítá­sáról, Thuránszky Iréntől. Az állami felsőbb leány­iskolák, Guta Józseftől, Karacs Teréz életéből, Pé­­terfy Sándortól. Az ó-testamentum pedagógiája, Ke­­nessey Bélától. Megjegyzések Guta­ József válaszára, Manyák Alajostól. — Az »Országos középis­kolai tanár egyesületi közlöny* májusi száma a következő tartalommal jelent meg: Közgyű­léseink. Dr. Róth Samutól. Középiskolai könyvek en­gedélyezése Veress Ignácztól. Középponti események a történelemben, Szőke Endrétől. A földrajz tanítá­sának tengeri kígyója, Paszlavszky Józseftől. Ezen­kívül több könyvbirálat és apróbb közlemény élénkíti a füzetet. — A »felső nép-és polgáriskolai közlöny« áprilisi füzetében Láng Mihály a kony­ha­kertészetről s V­á­r­ó Béni a kereskedelmi szak­tárgyak tanárainak képzéséről írtak czikkeket. — A »Magyar paedagógiai szemle« májusi fü­zete R­e­g­é­c­z­y József arczképét s életrajzát közli, főbb czikkeit Simon Béla, Dr. Márki József, Ol­dal János, P. Nagy Albert s Szaák Lujza írták. A keresztyén egyház történelme. Warga La­josnak Pfeiffer Ferdinánd kiadásában megjelent »A keresztyén egyház történelme« czimű munkájának második­­kötete, a reformatio utáni korszakot tár­gyalja. Ara 5 frt 20 kr. Folyóiratok. Az Abafi (Aigner) Lajos ál­tal nagy gonddal szerkesztett »Hazánk« czimű történelmi közlönynek áprilisi füzete gazdag tarta­lommal jelent meg; id. Gyalokay Lajos érdekes visszaemlékezéseket kezd meg »Segesvár és Petőfi« czimmel a 48—49-iki időkről, Szilágyi István Hóra-támadás történetéhez közöl újabb adatokat, Hőke Lajos az 1861-iki országgyűlésről ír, Le­­r­oczky Tivadar a beregmegyei boszorkány pörök­­ről, I­v­á­n­y­i István az uj Bodrogvármegyéről, T­h­o­­h­o­c­z­k­a­y Sándor Bem téli hadjáratáról s V­a­s­­váry Ferencz, Gáspár András honvéd tábornokról értekeznek. Id. Szinyey József gondos törté­nelmi repertóriumja zárja be a füzetet. — A »Figyelő« irodalomtörténeti közlönynek, melyet szintén A­bafi (Aigner) Lajos szerkeszt, áprilisi fü­zetében özvegy V­a­c­h­o­tl Sándornétól közöl vissza­emlékezéseket, Erdélyi Pál Dayka Gáborról, Ta­­káts Sándor, Péczeli József »Mindenes gyűjteményé­­ről, C­s­a­p­l­á­r Benedek Révairól, dr. Váli Béla Kuthy Lajosról és N­a­m­é­n­y­i T. Lajos Karacs Fe­riről írnak; legvégül id. Szinnyey József irodalom­­történeti repertóriumáét közli. A »Magyar salon« májusi füzete igen szép képekkel s tartalmas dolgozatokkal jelent meg. J­ó­­k­a­i Mór folytatja benne regényét a »Lenczi fráter «-t, id. Ábrányi Kornél Lisztről és Wagnerről s E­n­d­r­ő­d­y Sándor Petőfiről írnak, Széll Farkas V­i­t­k­o­v­i­c­h Mihálynak egy költeményét közli, Szabó Endre és Torkos László költeményeket s Karlovszki Endre egy magánjelenetet írtak a füzetbe. M­a­r­c­z­a­l­i Henriknek II. Józsefről írott tanulmá­nya és Tábori Róbertnek egy tárczaközleménye zárják be a füzet önálló dolgozatainak sorát. A raj­zok között különös említést érdemelnek Pataky Lászlónak, Böhm Pálnak, M­annheimer Ágost­nak, R­i­p­p­­ Józsefnek, Favrettonak s Konert Miksá­nak rajzai. »Káprázatok« czímmel egy kötet elbeszélés jelent meg Justh Zsigmondtól. A 261 lapra terjedő díszes kiállítású kötet négy elbeszélést tartalmaz. BELFÖLD, Budapest, május 3. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, május hó 4-én, szerdán, d. u. 1 órakor ülést tart. Napirend: az állami pénztárak tartalék készleteinek kiegészíté­séről szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása. Budapest, május 3. (A főrendiház bi­zottságaiból.) A főrendiház közjogi és törvénykezésügyi bizottsága folyó évi május hó 5-én, d. e. 11 órakor ülést tart. Napirend: Az ügyvédi rendtartásról szóló 1874. évi XXXIV. t. sz. némely intézkedésének módosításáról; a törvényke­zési szünidő újabb szabályozásáról ; a királyi tör­vényszékek telekkönyvi hatóságánál az ügyeknek egyes birák által való elintézéséről szóló törvényja­vaslatok tárgyalása. Budapest, máj. 3. (A z­ár­s­z­ám­a­d­á­­s­ok.) Lapunk mai mellékletén közöljük a fő­rendiház pénzügyi bizottságának az 1885-ki zárszámadásokra vonatkozó jelentését s a nagyérdekű különvéleményt, melyet e tárgy­ban Gh­y­czy Kálmán benyújtott. E külön­vélemény nem vonatkozik az 1885-ki zár­­­­­számadások jóváhagyásának kérdésére, e rész­ben Ghyczy hozzájárul a bizottság javaslatá­hoz, hanem fölveti a zárszámadások rendsze­rének egész kérdését s több komoly kifogást emel a ma érvényben levő módozatok ellen. A nagy gonddal ítt különvélemény egyes részle­teire nem terjeszkedünk ki itt, csak felhívjuk rá figyelmét mindazoknak, kik ez ügyekkel fog­lalkoznak ; egyet azonban constatálunk. Con­­statáljuk azt, hogy államszámviteli rendsze­rünk alapos megbeszélésének kérdése már a képviselőházban is szóba jött s kilátás van rá, hogy az már a közel­jövőben meg is fog történni. Ghyczy Kálmán jelen fejtegetései nagybecsű adalékot fognak képezni e tárgya­lásokban, s arról biztosíthatunk mindenkit.

Next