Nemzet, 1887. november (6. évfolyam, 1858-1887. szám)

1887-11-01 / 1858. szám

SzERKESZTŐság: ferencziek-tere, Athenaeum-óptllet, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás. “Xw'asT1 1' 1858. (300.) szám,_________________Budapest, 1887. Kedd, november 1. _____________VI. évi folyam. KIADÓ-HIVATAL | Ferencziek-tere, Ath­enaeum-épület, földszint, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. ................... .. .. ,. ,, „ 2 frt. 3 hónapra .................................... 6 > 6 hónapra - - •• .................................... ., 12 > Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül- Budapest, október 31. Semmi kétség az iránt, hogy ha le is csillapodott a csehek és az osztrák kormány közötti viszály, az inkább csak elnapolásnak, mint megoldásnak tekinthető. Mert a csehe­ket nem csak Gautsch rendelete provocálta actiora, őket a radicálisok szorítják erre, és ha nem is nyújtott volna alkalmat, vagy job­ban mondva ürügyet Gautsch iskolai rende­lete arra, hogy a kormányt megtámadják, a nemzetiségi követelések sok más formában jelentkeztek volna és fognak is jelentkezni, mert azon a nemzetiségi lejtőn, melyen a kormány is, a csehek is megindultak l’ap­petit vient en mangeant, ott nincs megállás, ellen­állás és kielégítés egyaránt szüli a messzibb menő, nagyobb követeléseket. Csak külső és hatalmas tényezők szab­hatnak e tekintetben korlátokat a cseheknek, a­minthogy — úgy látszik — a Taaffe-kor­­mánynak megszabták már ezt. És ha körül­tekintünk, az osztrák politikai és nemzetiségi viszonyokon, úgy fogjuk találni, hogy létez­nek ilyen ellenműködő tényezők. Először is constatálni lehet azt, hogy — mint említek — a Taaffe-kormány, a nemzetiségi conces­­siókban csakugyan megállani látszik. Eré­lyes lépés volt Gautsch rendelete, de még na­gyobb jelentőségű az, hogy a kifejlett vi­szályban, a cabinet solidaritást vállalt vele és helyt állott. Pedig a pillanat nem volt ked­vező a kormányra nézve. A delegációk előtt, a költségvetés előterjesztésekor, Magyarország­gal függőben levő fontos kiegyezési kérdések megoldásának elvállalása alkalmával, egy kormány sem szívesen keveredik viszályba pártjával. Ha a Taaffe-kormány most ezt (először) megtette, az állam­raisonnak nála szokatlan módon való érvényesülését és olyan erélyt jelez ez, melynek folytatását a többi fontos kérdésekben és a velünk szemben elvállalt kötelességek teljesítésében is szívesen óhajt­juk az osztrák kormánynak. A­mire külön­ben jogosultságot és bátorítást ad neki az a körülmény, hogy többsége és közte a csehek, hozzászoknak (ha meg nem is barátkoznak), ellenállásához és vezetéséhez is. A csehek pedig, a­mint most — ta­lán csak elnapolás feltétele alatt — jó­nak látták a kormány ellenállását elfogadni és — többet koc­káztatva — nem merték azt nyíltan — parlamentben — megtámadni, úgy jövőben is meg fogják fontolni azt, hogy egy kormányváltozás mindenféle esélyével nem többet koc­káztatnak-e, esetleg nem veszíte­­nek-e többet, mint ha korlátolják követelései­ket és engednek olykor-olykor az állami rai­­sonnak is. Annyival is inkább, mert más körülmé­nyek is vannak, melyek a csehekre nagyon mér­séklő és intő befolyást gyakorolhattak. A több­ség többi elemei ugyanis, nevezetesen: egyfelől a lengyelek és másfelől a Hohenwart és Lich­­tenstein-töredékek épen nem nagyon mele­gedtek mellettük a kormánynyal való viszá­lyukban. Valószínűleg azért, mert a kormány­tól többet várnak a maguk czéljaira, mint a csehektől és a csehek javára kormányvál­ságot előidézni nem akarnak. Ha már ilyen, azt a maguk számára akarnák előidézni. És ha még sikerre lett volna kilátás ! De , miután — való­színűleg felülről is támogatva — olyan erős ellentállást fejtett ki a kormány, miután St­­e­ger kellő módon és illetékesen felvilágosítva jön, a cseheket legelőször a jobboldal klubja defavoyálta, a­mennyiben ugyancsak sietett kijelenteni, hogy interpellációjukat a kormány­nyal szemben sem nem tárgyalta, sem ma­gáévá nem tette, hogy a visszavonulás által kompromittálva ne legyen. Az ilyen szö­vetségesekre –jó és rossz időben egy­aránt- nem igen számíthatnak a csehek. A lengyelek pedig ravaszul és ridegen, elettől fogva távol tárták magukat a viszálytól, hogy külön érdekeiket egyik félnél se compro­­mittálják. Ha tehát észrevették (és ezt lehetetlen ignorálniuk) a csehek azt, hogy további köve­teléseik igen illetékes és befolyásos körökben hatalmas ellenállásra találnak és eddigi szövet­ségeseik részéről semmi támogatásban nem ré­szesülnek, egy alternatíva előtt fognak állani. Vagy ezeket ignorálva, a szélső izgatás és esetleg törvénytelenségek sikamlós terére ragadtatják magukat csak azért, hogy egy­mást népszerűségben túllicitálják, vagy pedig, megállanak, elfogadják a követeléseik elé szabott korlátokat, többet mondunk, hó­dolnak az állami magasabb igényeknek és e­z­t az álláspontot, bátran, feltétlenül, képvi­selik választóik előtt is, csinálnak neki pro­pagandát és közvéleményt. És csakugyan, az a hír jött cseh körökből, hogy Rieger és tár­sai választóikhoz mennek, a helyzetről felvi­lágosító beszédeket tartanak. Ha ez igaz és ha a fentebb említett értelemben teszik ezt, ne­héz, de jó munkát végeznek. Lassan, de bát­ran előre haladva, meghódíthatják Csehorszá­got a monarchiának és dualizmusnak, végle­gesen ; ha nem ezt teszik, ha erre sem bá­torságuk, sem kitartásuk nem lesz, nem ők fognak győzni, hanem túlzó ellenfeleik és velük sok izgatás, veszedelem fog Csehor­szágra és Ausztriára bekövetkezni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. Egy álom. — Halottak napjára. — Forró nyári napra meleg este következett. Egész nap a zárt falak közt ültünk s csak az ment ki az égető verőfény alá, a kinek valami dolga volt. Alig vártuk az estét, a bús, az enyhe est kellemes szellőjét. De nem jött meg. Megöntöztük ugyan a kertet, ameny­­nyire a vízvezeték csekély nyomása, szűk marka en­gedte, de mi volt ez a kis nedv a szomjas földnek? Mind semmi. A meleg est sem hozott enyhülést. Csak úgy csurgott rólunk az izzadság. Kinyitottunk ajtót, abla­kot s kiültünk a kertbe. Gyönyörű nyári éj volt, az ő haldoklásának év­fordulója. Akkor is úgy világított a hold, akkor is oly meleg, mondhatni forró éj volt. Kiről beszélgethettünk volna tehát másról mint róla, a szerető hitvesről, gyermekeink édes­anyjáról. Annyit kérdeztek felőle a kicsinyek, hogy alig győztem felelni. Csak a legna­­gyobbik emlékezett rá egy kissé, a másik kettő csupán fényképből ismeri. Azért megindult a kérdezősködés árja és sokat, nagyon sokat kellett mesélnem rólamig végre elszunyadtak az ölemben és az oldalam mellett s ágyaikba vitettem őket. Tizenegy óra után magam is lefeküdtem, de a forróság miatt csak a nagy ajtót zártam be. A többi és az ablakok mind zárva maradtak. Lefeküdtem, de nem aludtam. Elröpült előttem az a rövid hét év, melyet vele töltöttem. A boldogság hét rövid esztendeje volt. Képzeletem lerajzolta a szerelmes leányt, a­ki boldogságtól elragadtatva om­lott karjaimba, a gyönyörtől boldog fiatal asszonyt, a gyermekeit forrón ölelő anyát, az odadó­ló és kedves feleséget, a ki szeretettel osztozott örömöm­ és bána­tomban. Kurta boldogság volt leiz ez, de mégis bol­dogság, minőben kevesen részesülnek. A szerelem ho­zott és tartott össze bennünket s a halál választott el. Ifjan hunyt el. A huszonöt éves asszony tizen­hat éves leánynak látszott a ravatalon. Oly betegség vitte a sírba, mely nem teszi ijesztővé a halottat, rémessé az arczát. Mintha csak aludnék, úgy fekszik koporsójában. De nem dobogott a szíve, nem mosoly­gott az ajka, nem nevetett a szeme, s a halál hidege lakozott tagjaiban. Igen, igen, hideg volt az az áldó kéz, melyet annyiszor fogtam, mely annyit ölelgetett. Ez a jéghideg kéz érintette meg most évek múlva az enyémet. Felnyitom szemeimet s magam előtt lát­tam szerelmemet, boldogságomat. Ágyam szélén ült s rám függeszté őzike-szemeit. Úgy jelent meg, a­hogy a ravatalon feküdt. Hosszú két hajfonata most is a mellén csúszott lefelé. Ugyanaz a ruha simult tag­jaihoz. Nem tudom részletezni azt a sajátságos érzést, mely bennem fölviharzott. Öröm és félelem, szeretet és borzadás, szent tisztelet és a gyönyör utáni vágy és még egy sereg más érzelem támadt keblemben. Hatásuk alatt szólni sem tudtam. Volt valami az ő tekintetében, a­mi azt látszott jelenteni, hogy hallgassak. Ne zavarjam a szent csöndességet. A hold szelíd sugarai ezüstös fénynyel árasz­tották el a szobát. A ringó falevelek árnyékai mint kis manók játszottak, enyelegtek, kergetőztek a pal­lón. Egy nagy halálfejű lepke repdesett a levegőben künn az ereszen egy bagyoly huhogott rémesen. Néha egy-egy pillanatra meg akartam törni ezt a halálos csöndet, fel akartam ülni ágyamban s ma­gamhoz szorítva megölelni, összecsókolni azt a keblet és arczot, mely nekem egész boldogságom volt; a má­sik pillanatban csupán kezet akartam megfogni és ajkamig hozni, de majd nem mertem, majd meg nem is bírtam. Igen a kezemet sem tudtam megmozdítani. Der­­medtnek érzem magamat mint akárhányszor álmaink­ban, mikor nagy veszély fenyeget. Végre mintha ajkai mozgását láttam volna, hangja azonban alig üté meg fülemet. Nehezen érthető susogásából csak e szava­kat vettem ki. — Rólam beszéltél az este s a kicsikét kíváncsian hallgattak. Oh csak beszélj gyakran. Ápold bennök az anyai szeretet emlékezetét, mert szerencsétlen a gyer­mek, kit nem melengetett az édes anya keble. A sze­rető anya emléke sok félrelépéstől óvja meg, sok csa­lódástól kíméli meg őket, sok tévedést kerültet ki velük. Mellettem aludt a kis­fiunk, az ő kiváló ked­­vencze, kit halála napján különösen szeretetembe ajánlott, sőt e szavakkal: »Ne engedd, hogy bántsák, mert eljövök érte,« fenyegetett is. A gyermek szétve­tett kis kezei és lábaival többet foglalt el ágyunk fe­lénél, lerúgta magáról a kis paplanát. Az édes­anya felállott, fölvette a paplant és betakarta vele. Ni a mama! kiáltott a gyermek s azt hittem, hogy föléb­­ébredt, de nem, mert tovább is jóízűen aludt. Ez időtájt sokat foglalkoztam a hallhatatlan­ság kérdésével. Heteken, hónapokon keresztül olvas­gattam kivált a német bölcsészek Kant, a két Fichte Scheling, Hegel, Herbart, Schoenhauer Kirch­­mann, Wilmarschof, Fechner, Fortlage, Perty, Daumer, Caro­l mások idevágó műveit, tanulmá­nyait, ábrándjait. Természetesen egy sem elégített ki. A positio után epedő lelkem nem nyughatott meg a tarka föltevéseken, melyek a mily merészek, épen olyan üresek és bebizonyíthatlanok. Íme most előttem állott a tudás forrása, csak hozzá kell fordulnom és válaszol kérdésemre ; ő meg­látszott érteni, mi nyomja lelkemet s mondá: — Ne gyötörd magadat, erre nincs válaszom, mert nem értheted meg. Elméd azt sem fogja fel, hogy a térnek és időnek nincs eleje, sem vége, hogy millió évekig rohanhatna a villám a világűrben a­nélkül, hogy elérné a végét csupán azért, mert nincs vége. Hogyan foghatnád fel a mi existentiánkat, mely nem élet, nem örök álom, nem lélekvándorlás, nem meg­semmisülés, de oly valami, a­mit föl nem érhet az emberi ész ? Hiába töprenkedel, ezt senki sem magya­rázhatja meg neked. Mindig hajlandó voltál az álom­­hüvelyezésre s valóban szép az eszmék világában mozogni. Ez azonban túlhaladja az emberi észt. Azért, ha erről lesz szó, add meg magad és hallgass. Hiába akarnám föllebbenteni a fátylat, értetlenül hallanád szavaimat. — De hisz itt vagy, beszélsz velem, tehát élsz s ez nekem a legnagyobb boldogság! gondolom ma­gamban. — Tévedsz, ha életnek nevezed létemet. Ez rád nézve ismeretlen valami. Majd megtudod annak idején. — Mikor? akarom kérdeni. Szemeivel inteni látszott, hogy ne kérdezzem. Annyit mégis mondott: — Gyermekeink jóléte kívánja, hogy sokáig élj, vigyázz egészségedre. Azzal csendesen fölkelt és a másik ágyhoz tá­vozott, melyben élénk kis leányunk szunynyadott. A jó anya sokáig gyönyörködve nézte az alvó gyerme­ket. Boldognak, az anyai szeretettől átmelegedni látszott. Míg a másik ágynál pihent, azon törtem az eszemet, hogy lehet az ő világa rám nézve érthetetlen, felfoghatatlan, mikor az anyai szeretet még lángol az ő keblében épen úgy mint halála előtt, pedig e szere­tet a szerelem mellett egyik legelső tényezője létünk­nek. Ha nem halt ki belőle az anyai szeretet, akkor az ő életének fő factorai sem igen különbözhetnek az enyéimtől; ott is szeretni és örülni fogunk mint itt. Míg így töprenkedtem, ő felállott, újra hoz­zám jött, leült ágyam szélére s majd rám majd kis­fiunkra nézett. Azután megszólalni látszott: — Kedvesem, már mondtam, hogy egészen más az elhunytak világa. Érzelmeink szintén mások. Hiába magyaráznám neked. A­mint a született vaknak si­kertelenül fejtegetnék a színeket, épen úgy haszonta­lanul értelmezném előtted a mi gondolat és érzelem­világunkat. Csakhogy nálunk is van átmenet. Földi érzelmeink nem egyszerre tűnnek el s legtovább meg­marad az anyai szeretet. Ez hozott ide ma engemet. Oe mennyire szerettem volna, vele beszélni, száz meg száz apró kérdéssel ostromolni, ezek után azonban nem mertem. Eltűnt minden bátorságom. Félelem fogott el. Tehát rám nézve el van ő veszve, még csak az anyai szeretet bálvány melege él bense­­jében, nem sokára ez is elhal!« Borzadni kezdettem és végtelen fájdalom nyomta, facsarta szivemet. Észrevette szomorúságomat. — úgy látszék, mintha ezt akarná mondani: — Add meg magad és tűrj. Ne kívánj mindent tudni. A józan bölcseség abban áll, hogy ne feszegessük azt, a mi el van zárva előlünk a sírig. — Most elmegyek legkisebb magzatunkhoz s nem sokára elviszem ma­gammal. — Oh ne, oh ne! akartam kiáltani, de nem bírtam. Hagyd itt azt az örökké mosolygó szerető kis jószágot. Légy mindnyájunk őrangyala és ne szomo­­ríts meg bennünket! Lássa fájdalmamat, de csak annyit látszék su­sogni : Legyetek boldogok! Azzal fölkelt, rám tekin­tett, majd kis gyermekén nézett végig s a azután tovább suhogott a harmadik szobába, hol a kicsike aludt dajkájával. Mint­egy tíz percz múlva újra hallottam valami suhogás félét. Lehet, hogy ekkor távozott. Többet nem tudok. Még egy két perczig lehet­tem magamnál. Azután nem tudom mi történt. Reggel izzadtan ébredtem föl, a forró napsugara váltotta fel a hold szelíd fényét, teendőim halmaza pedig enyhí­tette a fájdalmat, melyet kínos álmom szerzett. S holnap örök ágyánál imádkozva kérem én is, kérik gyermekeim is a nyugalmat neki, ki maga az örök szeretet. BODNÁR zsigmond: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, okt. 31. A kaposvári választás ügyéről mentül kevesebb szó volt e lapok hasábjain. Mióta napirendre hoza­tott e választás megtámadása, állandón tartózkod­tunk a választás érvényességének kérdésébe való be­leszólástól, mert hibának tartjuk, ha ily kérdések publicistikai vitatása azokat a pártszenvedély medré­be tereli. A somogyi főispántól — nem is ok nélkül rossz néven vette az ellenzéki sajtó, hogy a válasz­tás szenvedélyességeinek közvetlen benyomása alatt írt magánlevelében e választás igazolására kérte a a miniszter támogatását, s ugyanez a sajtó hetek, hónapok óta a rendelkezésére álló egész apparátus­sal dolgozik, hogy a választás megsemmisítését erő­szakolja ki az illető törvényes fórumtól. A­ki nem látja ez eljárásban a következetlen­séget , a­ki nem látja ebben annak nyílt homlokkal való hirdetését, hogy a befolyásolást egyik irányban kérni sem . -Bár, azonban azt minden rendelkezésre álló eszközzel gyakorolni is kötelesség, az abban a politikai színvakság­­ban szenved, a­melyet gyakran tapasztalok politi­kai ellenfeleinknél, de a­melyet azért sem menthető­nek, sem irigylendőnek nem tartok. S nem tartom ezt még csak szerencsés politikai tulajdonságnak sem. Mert ez az egyoldalú nekirerülés mindenben, a­mit a pártszempont sugall, legtöbbször nem azon ügynek tesz jó szolgálatot, a­melynek szolgálatában inscenál­­ják. S meg vagyok győződve, hogy azok, kik a ka­posvári választás dolgát sajtóban, parlamentben, mielőtt az még illetékes fóruma előtt eldőlt volna, a pártszenvedély összes fegyvereivel ostromolni kezdték, nem tettek szolgálatot sem ügyüknek, sem az igaz­ságnak. Azok a férfiak, kik a parlament kiküldött bí­róságában ülnek, nem szorulnak arra, hogy itt bi­zonygassuk felőlük, hogy ítéletük férfias önállósága s becsületes tisztasága fölötte áll minden befolyá­solásnak, kisérlené meg bár azt — ami bizonynyal távol van intenzióitól — a hatalom, vagy — a­mire már inkább állítható, hogy megkísérlette — egy erő­szakos sajtó egyoldalú szenvedély­essége. Ebben az irányban hát nem használtak ügyüknek ez idő előtti, helytelen, illegális izgatással. És használtak-e vele az igazságnak? Nem hasz­náltak, még ha teljesen az lenne is az igazság, a­mit ők annak hirdetnek. Mert anticipálni valamely, a bíró által még csak a jövőben megállapítandó igaz­ságot, annyi, mint gyanússá tenni azt. A törvény megállapítja a vád­ és védelem for­máit, e politikai ügyekben csak úgy, mint bármely más mérkőzése körül az ellentéteknek. S hogy e vá­lasztási ügyekben politikai testület az, melynek tag­jai bíróságot ülnek, az nem menti föl a közvélemény tényezőit a kötelezettségtől, hogy tartózkodjanak a beavatkozástól, sőt inkább még okadatoltabbá teszi e tartózkodást. A souverainitás nagy érdekei, melyek útjában állnak, hogy a parlament a saját tagjai iga­zolásának ügyét hatalmi köréből kibocsássa, nem ké­pezhetik itt fejtegetés tárgyát; de épen azért, mert a parlament tagjai maguk ítélnek ez ügyekben, érezni kellene mindenkinek, hogy veszélyes fegyverrel játszik, ha ily ügyben meglobogtatja a pártszenvedélyek zász­laját. A mai tárgyaláson egyik ügyvéd elég okos volt úgy apostrofálni a bizottságot, hogy a parlament el­vehet a nemzettől mindent, csak az igazságot ne bántsa; én pedig azt mondom, hogy a parlament nem arra való, hogy a nemzettől bármit elvegyen, (sokkal többet is köszönhet neki nemzeti létünk, mint bár­mely institutiójának köszönhetett történelme bármely két évtizedében); de ha maga a parlament nem vehet s nem vesz el a nemzettől semmit, nem szabad kicsi­nyes pártszempontból a Parlamentarismus egy kiegé­szítő ténykedését, az igazolási eljárást arra hasz­nálni, hogy előre megállapított ítéletek egyedül csal­hatatlan igazság gyanánt hirdetésével kiöljék a nem­zetből a hitet az igazság iránt. S ha ennek úgynevezett megsértéséért kérlel­­hetlenek a somogyi főispán iránt; tartsák e szempont követelményeit kötelezőknek magukra nézve is. Olvasóink a mai tárgyalásról közölt tudósítás­ból ismerik a tényállást a kaposvári választás körül. ^lim’ieuu^KoSuyWbf mint ennek alapjait wogU«* ni a magunk verdiktjét nekünk is, amint meghozta hetek, hónapok előtt az ellenzéki sajtó, mikor igazak­nak hitt oly állításokat, melyekről ma már napfény­­világosan kiderült, hogy valótlanok. De mi nem anti­­cipáljuk azt, hogy mit tarthat igazságnak az egyedül competens fórum, a­melynek döntése elé az alkotmá­nyos jogtisztelet teljes megnyugvásával nézünk, s mi azt, a­mit egy ellenzéki képviselő lemondását tömege­sen követelő választóival szemben mondott, mondjuk a kaposvári választás ügyében hozandó ítélet előesté­jén is: van ez ügyeknek hivatott bírósága Magyaror­szágon. S e bíróság ítéletében való megnyugvást nem alterálhatják a czeglédi mob monstre­ deputátiói, de nem alterálhatják a budapesti ellenzéki sajtó szenve­délyeskedései sem. Ezt ma mondjuk, mikor a hozandó ítéletet nem ismerjük , s mondani fogjuk holnap is, — bárhogy hangozzék is ez az ítélet. A kaposvári vá­lasztásra és általán a somogyi viszonyokra nézve azon­ban lesz még mondani­valónk. De ezek elmondását is fönn­tartjuk akkorra, mikor nem lesz már biró előtt Somogy székhelyének választási ügye. Memor. Orosz Üzelmek Bolgárországban.*) 1. Bizonyára egyike a legérdekesebb problémák­nak a kérdés: miképen történhetett, hogy az oroszok annyira elvesztették a bolgárok sympathiáit, pedig eltagadni nem lehet, hogy a bolgárok első­sorban Oroszországnak köszönhetik hazájuk önállóságát, az új Bolgárország megteremtését. Hálátlanok-e a bol­gárok a l’outrance, avagy az oroszok viselték-e ma­gukat oly módon a »Bulgária deliberatá«-ban, hogy viselkedésük benyomásai, törekvéseik hatásai el­lensúlyozni képesek voltak a hála és a lelke­sedés korábbi érzelmeit. Ha így állítjuk föl a kérdést, akkor felelhetünk reá minden nagyobb ne­hézség nélkül. A hála II. Sándor cár emléke iránt ma is változatlanul él a bolgárok nagy többségének szívében. Nem feledték el, mit köszönhetnek ennek a szerencsétlen véget ért uralkodónak. Azok, akiknek alkalmuk nyílott Bolgár­ország születésének idejében érintkezni a bolgárokkal, majdnem egyhangúlag állít­ják, hogy Bulgáriában akkor oly nagy volt az odaadás és ragaszkodás Oroszország iránt, hogy azt lerombolni, a kedélyeket elfordítani Oroszországtól valóban sen­kinek nem sikerülhetett volna, csak épen maguknak *) Les causes occultes de la question bulgare. Paris, Paul Ollendorff editeur 1887. az­­ oroszoknak. Ügyes, tapintatos és főképen tisztakezü politikával Oroszország minden nagyobb nehézség nélkül tetszése szerint vezethette volna a fiatal országot, s az valószínűleg ma is teljes odaadás­sal követné az utakat, melyeket­ Pétervárról jelölné­­nek ki neki. Erre a kérdésre tehát, ki részén kell keresni az orosz-bolgár viszonyok oly föltűnő megváltozásá­nak okait, a bolgárok részén-e, az orosznt^^ ^ mint már az q]^]^ az oroszok szolgáltatták. lesz, azonban felületes marad, a tulajdonképeni problémát csak súrolja, de mélyébe bele nem hatol, mert az okokat épen olyan homályban hagyja, mint a milyenben azelőtt burkolva voltak. Tulajdonképeni érdekkel pedig nem a közismereti­ tények constatá­­lása leiz, hanem kiderítése az okoknak, melyek ezeket a tényeket előidézték. Kísérletek történtek már többször, hogy megmagyaráztassék a processus, a­mely elfordította a bolgárok szívét a fölszabadító Oroszországtól, de tökéletes képünk még mindig nin­csen, a­mely hiány nélkül mutatná az átalakulás egész természetét. Ilyen kísérlet az előttünk fekvő kis zöld füzet is, a­mely »L­e­s causes occultes de la question bulgare« czím alatt tárgyalja a bolgár oroszellenes fordulat eredetét és fejlődését, odáig amíg a mai elkeseredett stádiumba jutott. A füzet szerzője név nélkül lép az olvasóközön­ség elé, de a füzetében feldolgozott adatokból bátran következtethetünk arra, hogy a bolgár viszonyokba mélyen beavatott férfiú tollából folyik a brochure. Látszik, hogy írója sokáig tartózkodott Bolgárország­ban és személyesen gyűjtött ottan tapasztalásokat, mert a mód, amint bemutatja az embereket és viselt dolgaikat, erősen magán viseli azt a jelleget, melyet akkor lát az ember, mikor közvetlen közelből, a hely­színen szemléljük a bolgár viszonyokat. A füzet tendentiája igen érdekes. Föladatul annak bebizonyítását tűzte maga elé, hogy az oroszok kapzsisága, telhetetlen hírvágya, piszkos érdekhajhá- Bzása horzsolta le a polgárok szemében azt a zo­­mánczot az oroszokról, amelylyel a fölszabadítás mun­kája vonta be őket, és tette őket utáltakká s gyű­löletesekké a bolgárok előtt. A füzet szerzője, hogy thesisét bizonyítsa, visz­­szanyúl arra a mértéktelen corruptiora, amely Oroszor­szágban az összes társadalmi, hivatalnoki és katonai osztályokat inficiálja. Szerinte a legelőkelőbb hivatal­nokokból, katonatisztekből és főurakból összeverődött, zsákmányra éhező érdekszövetkezet tartja kezében az óriási birodalom sorsára döntő befolyást gyakorló ösz­­szeköttetések szálait és folytonosan ugrásra készen áll, hogy Oroszország hatalmi sphaerájába jutó minden országot és tartományt azonnal karmai közé kerítsen, azt kiszipolyozza és mikor már zsebrerakott mindent, ami ott haszon, jövedelem vagy nyereség le­het, tovább menjen újabb áldozatot keresve. Mikor Battenberg Sándor hg megérkezett Bol­gárországba, hogy elfoglalja a fejedelmi trónt, már nyomában jártak a pétervári érdekszövetkezet (kote­­ria, mint a szerző nevezi) emberei, akiknek föladatuk volt, hogy concessiót szerezzenek a bolgár nemzeti A virasztók és a halotti tor. — Az Alföld népszokásaiból. — A viruló pázsiton nem rezg már a harmat, fa­gyasztó dér csillog a hervadó füvön. Sárguló lombok, hulló levelek jelzik a múlandóságot. Megváltozott minden, elhervadt a virág, száraz lett a zöldelő bokor, üres a kerek. Semmi sem örök, csak a múlandóság. Halovány lesz az ifjú arcz rózsája s megtörik a ragyogó szem fénye a halál lehétől. Elnémul a beszé­des alak, az érzelemtől hevülő szív nem dobog, ki­hűl. A sokat küzdő fáradó nyugodni megy, porrá le­szen a porból való. A halál nem örök, csak képe a múlandóságnak, melynek alá van vetve a gazdag és koldus, ifjú és agg egyaránt. Ott a kanyargó patak melletti kis házban az egykor víg, fiatal szépségtől ragyogott nő most, a küzdelem teljes élet után — hogy hófehér jön az egy­kor fénylő bogárhajzat, s az idő barázdákat szán­tott a bársony arezra, véznává, sárgává tevén azt hetven év alatt — siró, zokogó gyermekei­nek, unokáinak s könnyező szeretteinak reszke­­teg hangon beszéli el, hogy az éjjeli álmában, fehérre meszelték e csendes házikót, s tetejére egy fehér galamb röpült, de alig pihent meg, már jött egy huhogó bagoly és elijeszti onnan —­­ most ez gunnyaszt a tetőn. Meglássátok, végzi, ez azt jelenti, hogy én még ma meghalok. Vigaszra nincs szó, a zokogva sirók körül ve­szik ágyát s a haldokló áldásra emeli kezét. Majd mosolyog s aztán lezárja a fáradt pillákat, majd meg mereven néz az imádkozó asszonyra s ő is imára kul­csolja kezét, a mindenhatóhoz esdve lelkének üd­véért. A szentelt gyertyát meggyujtatja,mely­nek fénye még egyszer ragyogóvá teszi azt a jóságot sugárzó arczot, a melyen már a túlvilág boldogságá­nak nyugalma honol. S hogy a zokogó sírásba bele­vegyül aztán a válság harangjának élesen csengő hangja, a térdelők felé fordulva szól: halljátok ___ne sírjatok............. imádkozzatok..........! Még egyet lobban a szem fénye, az ajk szólásra nyílik, de a lélek már elröpült és a szerető anyai szív többé nem dobog. A zokogók hült tetemre hullatják az őszinte fájdalom sújtotta könnyeket s a sajgó szív vigasztal­­hatlanul érzi az elmúlás keserveit. Künn még cseng a lélekharang s a falu vénei buzgón kérnek a szün­telenül fénylő világosság atyjától a haldoklónak bol­dog kimúlást és a megholt hívek lelkeinek örök nyu­godalmat, az imádkozó asszony pedig még folytatja könnyezve ájtatos imáját a serczegve égő szentelt gyertya mellett, midőn a népszokás szertartásai sze­rint a kimultat megmossák és a végső akaratával ki­jelölt ruhákba öltöztetve, a szoba közepén helyezik el Künn a lélekharang szavát ekkor már a »hír­harang« csengése váltotta föl, k­é­t­s­z­e­r­i rákezdéssel jelezvén, hogy »asszony« a halott. Erre aztán megint

Next