Nemzet, 1887. november (6. évfolyam, 1858-1887. szám)
1887-11-01 / 1858. szám
SzERKESZTŐság: ferencziek-tere, Athenaeum-óptllet, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás. “Xw'asT1 1' 1858. (300.) szám,_________________Budapest, 1887. Kedd, november 1. _____________VI. évi folyam. KIADÓ-HIVATAL | Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. ................... .. .. ,. ,, „ 2 frt. 3 hónapra .................................... 6 > 6 hónapra - - •• .................................... ., 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül- Budapest, október 31. Semmi kétség az iránt, hogy ha le is csillapodott a csehek és az osztrák kormány közötti viszály, az inkább csak elnapolásnak, mint megoldásnak tekinthető. Mert a cseheket nem csak Gautsch rendelete provocálta actiora, őket a radicálisok szorítják erre, és ha nem is nyújtott volna alkalmat, vagy jobban mondva ürügyet Gautsch iskolai rendelete arra, hogy a kormányt megtámadják, a nemzetiségi követelések sok más formában jelentkeztek volna és fognak is jelentkezni, mert azon a nemzetiségi lejtőn, melyen a kormány is, a csehek is megindultak l’appetit vient en mangeant, ott nincs megállás, ellenállás és kielégítés egyaránt szüli a messzibb menő, nagyobb követeléseket. Csak külső és hatalmas tényezők szabhatnak e tekintetben korlátokat a cseheknek, aminthogy — úgy látszik — a Taaffe-kormánynak megszabták már ezt. És ha körültekintünk, az osztrák politikai és nemzetiségi viszonyokon, úgy fogjuk találni, hogy léteznek ilyen ellenműködő tényezők. Először is constatálni lehet azt, hogy — mint említek — a Taaffe-kormány, a nemzetiségi concessiókban csakugyan megállani látszik. Erélyes lépés volt Gautsch rendelete, de még nagyobb jelentőségű az, hogy a kifejlett viszályban, a cabinet solidaritást vállalt vele és helyt állott. Pedig a pillanat nem volt kedvező a kormányra nézve. A delegációk előtt, a költségvetés előterjesztésekor, Magyarországgal függőben levő fontos kiegyezési kérdések megoldásának elvállalása alkalmával, egy kormány sem szívesen keveredik viszályba pártjával. Ha a Taaffe-kormány most ezt (először) megtette, az államraisonnak nála szokatlan módon való érvényesülését és olyan erélyt jelez ez, melynek folytatását a többi fontos kérdésekben és a velünk szemben elvállalt kötelességek teljesítésében is szívesen óhajtjuk az osztrák kormánynak. Amire különben jogosultságot és bátorítást ad neki az a körülmény, hogy többsége és közte a csehek, hozzászoknak (ha meg nem is barátkoznak), ellenállásához és vezetéséhez is. A csehek pedig, amint most — talán csak elnapolás feltétele alatt — jónak látták a kormány ellenállását elfogadni és — többet kockáztatva — nem merték azt nyíltan — parlamentben — megtámadni, úgy jövőben is meg fogják fontolni azt, hogy egy kormányváltozás mindenféle esélyével nem többet kockáztatnak-e, esetleg nem veszítenek-e többet, mint ha korlátolják követeléseiket és engednek olykor-olykor az állami raisonnak is. Annyival is inkább, mert más körülmények is vannak, melyek a csehekre nagyon mérséklő és intő befolyást gyakorolhattak. A többség többi elemei ugyanis, nevezetesen: egyfelől a lengyelek és másfelől a Hohenwart és Lichtenstein-töredékek épen nem nagyon melegedtek mellettük a kormánynyal való viszályukban. Valószínűleg azért, mert a kormánytól többet várnak a maguk czéljaira, mint a csehektől és a csehek javára kormányválságot előidézni nem akarnak. Ha már ilyen, azt a maguk számára akarnák előidézni. És ha még sikerre lett volna kilátás ! De , miután — valószínűleg felülről is támogatva — olyan erős ellentállást fejtett ki a kormány, miután Steger kellő módon és illetékesen felvilágosítva jön, a cseheket legelőször a jobboldal klubja defavoyálta, amennyiben ugyancsak sietett kijelenteni, hogy interpellációjukat a kormánynyal szemben sem nem tárgyalta, sem magáévá nem tette, hogy a visszavonulás által kompromittálva ne legyen. Az ilyen szövetségesekre –jó és rossz időben egyaránt- nem igen számíthatnak a csehek. A lengyelek pedig ravaszul és ridegen, elettől fogva távol tárták magukat a viszálytól, hogy külön érdekeiket egyik félnél se compromittálják. Ha tehát észrevették (és ezt lehetetlen ignorálniuk) a csehek azt, hogy további követeléseik igen illetékes és befolyásos körökben hatalmas ellenállásra találnak és eddigi szövetségeseik részéről semmi támogatásban nem részesülnek, egy alternatíva előtt fognak állani. Vagy ezeket ignorálva, a szélső izgatás és esetleg törvénytelenségek sikamlós terére ragadtatják magukat csak azért, hogy egymást népszerűségben túllicitálják, vagy pedig, megállanak, elfogadják a követeléseik elé szabott korlátokat, többet mondunk, hódolnak az állami magasabb igényeknek és ezt az álláspontot, bátran, feltétlenül, képviselik választóik előtt is, csinálnak neki propagandát és közvéleményt. És csakugyan, az a hír jött cseh körökből, hogy Rieger és társai választóikhoz mennek, a helyzetről felvilágosító beszédeket tartanak. Ha ez igaz és ha a fentebb említett értelemben teszik ezt, nehéz, de jó munkát végeznek. Lassan, de bátran előre haladva, meghódíthatják Csehországot a monarchiának és dualizmusnak, véglegesen ; ha nem ezt teszik, ha erre sem bátorságuk, sem kitartásuk nem lesz, nem ők fognak győzni, hanem túlzó ellenfeleik és velük sok izgatás, veszedelem fog Csehországra és Ausztriára bekövetkezni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. Egy álom. — Halottak napjára. — Forró nyári napra meleg este következett. Egész nap a zárt falak közt ültünk s csak az ment ki az égető verőfény alá, a kinek valami dolga volt. Alig vártuk az estét, a bús, az enyhe est kellemes szellőjét. De nem jött meg. Megöntöztük ugyan a kertet, amenynyire a vízvezeték csekély nyomása, szűk marka engedte, de mi volt ez a kis nedv a szomjas földnek? Mind semmi. A meleg est sem hozott enyhülést. Csak úgy csurgott rólunk az izzadság. Kinyitottunk ajtót, ablakot s kiültünk a kertbe. Gyönyörű nyári éj volt, az ő haldoklásának évfordulója. Akkor is úgy világított a hold, akkor is oly meleg, mondhatni forró éj volt. Kiről beszélgethettünk volna tehát másról mint róla, a szerető hitvesről, gyermekeink édesanyjáról. Annyit kérdeztek felőle a kicsinyek, hogy alig győztem felelni. Csak a legnagyobbik emlékezett rá egy kissé, a másik kettő csupán fényképből ismeri. Azért megindult a kérdezősködés árja és sokat, nagyon sokat kellett mesélnem rólamig végre elszunyadtak az ölemben és az oldalam mellett s ágyaikba vitettem őket. Tizenegy óra után magam is lefeküdtem, de a forróság miatt csak a nagy ajtót zártam be. A többi és az ablakok mind zárva maradtak. Lefeküdtem, de nem aludtam. Elröpült előttem az a rövid hét év, melyet vele töltöttem. A boldogság hét rövid esztendeje volt. Képzeletem lerajzolta a szerelmes leányt, aki boldogságtól elragadtatva omlott karjaimba, a gyönyörtől boldog fiatal asszonyt, a gyermekeit forrón ölelő anyát, az odadóló és kedves feleséget, a ki szeretettel osztozott örömöm és bánatomban. Kurta boldogság volt leiz ez, de mégis boldogság, minőben kevesen részesülnek. A szerelem hozott és tartott össze bennünket s a halál választott el. Ifjan hunyt el. A huszonöt éves asszony tizenhat éves leánynak látszott a ravatalon. Oly betegség vitte a sírba, mely nem teszi ijesztővé a halottat, rémessé az arczát. Mintha csak aludnék, úgy fekszik koporsójában. De nem dobogott a szíve, nem mosolygott az ajka, nem nevetett a szeme, s a halál hidege lakozott tagjaiban. Igen, igen, hideg volt az az áldó kéz, melyet annyiszor fogtam, mely annyit ölelgetett. Ez a jéghideg kéz érintette meg most évek múlva az enyémet. Felnyitom szemeimet s magam előtt láttam szerelmemet, boldogságomat. Ágyam szélén ült s rám függeszté őzike-szemeit. Úgy jelent meg, ahogy a ravatalon feküdt. Hosszú két hajfonata most is a mellén csúszott lefelé. Ugyanaz a ruha simult tagjaihoz. Nem tudom részletezni azt a sajátságos érzést, mely bennem fölviharzott. Öröm és félelem, szeretet és borzadás, szent tisztelet és a gyönyör utáni vágy és még egy sereg más érzelem támadt keblemben. Hatásuk alatt szólni sem tudtam. Volt valami az ő tekintetében, ami azt látszott jelenteni, hogy hallgassak. Ne zavarjam a szent csöndességet. A hold szelíd sugarai ezüstös fénynyel árasztották el a szobát. A ringó falevelek árnyékai mint kis manók játszottak, enyelegtek, kergetőztek a pallón. Egy nagy halálfejű lepke repdesett a levegőben künn az ereszen egy bagyoly huhogott rémesen. Néha egy-egy pillanatra meg akartam törni ezt a halálos csöndet, fel akartam ülni ágyamban s magamhoz szorítva megölelni, összecsókolni azt a keblet és arczot, mely nekem egész boldogságom volt; a másik pillanatban csupán kezet akartam megfogni és ajkamig hozni, de majd nem mertem, majd meg nem is bírtam. Igen a kezemet sem tudtam megmozdítani. Dermedtnek érzem magamat mint akárhányszor álmainkban, mikor nagy veszély fenyeget. Végre mintha ajkai mozgását láttam volna, hangja azonban alig üté meg fülemet. Nehezen érthető susogásából csak e szavakat vettem ki. — Rólam beszéltél az este s a kicsikét kíváncsian hallgattak. Oh csak beszélj gyakran. Ápold bennök az anyai szeretet emlékezetét, mert szerencsétlen a gyermek, kit nem melengetett az édes anya keble. A szerető anya emléke sok félrelépéstől óvja meg, sok csalódástól kíméli meg őket, sok tévedést kerültet ki velük. Mellettem aludt a kisfiunk, az ő kiváló kedvencze, kit halála napján különösen szeretetembe ajánlott, sőt e szavakkal: »Ne engedd, hogy bántsák, mert eljövök érte,« fenyegetett is. A gyermek szétvetett kis kezei és lábaival többet foglalt el ágyunk felénél, lerúgta magáról a kis paplanát. Az édesanya felállott, fölvette a paplant és betakarta vele. Ni a mama! kiáltott a gyermek s azt hittem, hogy fölébébredt, de nem, mert tovább is jóízűen aludt. Ez időtájt sokat foglalkoztam a hallhatatlanság kérdésével. Heteken, hónapokon keresztül olvasgattam kivált a német bölcsészek Kant, a két Fichte Scheling, Hegel, Herbart, Schoenhauer Kirchmann, Wilmarschof, Fechner, Fortlage, Perty, Daumer, Carol mások idevágó műveit, tanulmányait, ábrándjait. Természetesen egy sem elégített ki. A positio után epedő lelkem nem nyughatott meg a tarka föltevéseken, melyek a mily merészek, épen olyan üresek és bebizonyíthatlanok. Íme most előttem állott a tudás forrása, csak hozzá kell fordulnom és válaszol kérdésemre ; ő meglátszott érteni, mi nyomja lelkemet s mondá: — Ne gyötörd magadat, erre nincs válaszom, mert nem értheted meg. Elméd azt sem fogja fel, hogy a térnek és időnek nincs eleje, sem vége, hogy millió évekig rohanhatna a villám a világűrben anélkül, hogy elérné a végét csupán azért, mert nincs vége. Hogyan foghatnád fel a mi existentiánkat, mely nem élet, nem örök álom, nem lélekvándorlás, nem megsemmisülés, de oly valami, amit föl nem érhet az emberi ész ? Hiába töprenkedel, ezt senki sem magyarázhatja meg neked. Mindig hajlandó voltál az álomhüvelyezésre s valóban szép az eszmék világában mozogni. Ez azonban túlhaladja az emberi észt. Azért, ha erről lesz szó, add meg magad és hallgass. Hiába akarnám föllebbenteni a fátylat, értetlenül hallanád szavaimat. — De hisz itt vagy, beszélsz velem, tehát élsz s ez nekem a legnagyobb boldogság! gondolom magamban. — Tévedsz, ha életnek nevezed létemet. Ez rád nézve ismeretlen valami. Majd megtudod annak idején. — Mikor? akarom kérdeni. Szemeivel inteni látszott, hogy ne kérdezzem. Annyit mégis mondott: — Gyermekeink jóléte kívánja, hogy sokáig élj, vigyázz egészségedre. Azzal csendesen fölkelt és a másik ágyhoz távozott, melyben élénk kis leányunk szunynyadott. A jó anya sokáig gyönyörködve nézte az alvó gyermeket. Boldognak, az anyai szeretettől átmelegedni látszott. Míg a másik ágynál pihent, azon törtem az eszemet, hogy lehet az ő világa rám nézve érthetetlen, felfoghatatlan, mikor az anyai szeretet még lángol az ő keblében épen úgy mint halála előtt, pedig e szeretet a szerelem mellett egyik legelső tényezője létünknek. Ha nem halt ki belőle az anyai szeretet, akkor az ő életének fő factorai sem igen különbözhetnek az enyéimtől; ott is szeretni és örülni fogunk mint itt. Míg így töprenkedtem, ő felállott, újra hozzám jött, leült ágyam szélére s majd rám majd kisfiunkra nézett. Azután megszólalni látszott: — Kedvesem, már mondtam, hogy egészen más az elhunytak világa. Érzelmeink szintén mások. Hiába magyaráznám neked. Amint a született vaknak sikertelenül fejtegetnék a színeket, épen úgy haszontalanul értelmezném előtted a mi gondolat és érzelemvilágunkat. Csakhogy nálunk is van átmenet. Földi érzelmeink nem egyszerre tűnnek el s legtovább megmarad az anyai szeretet. Ez hozott ide ma engemet. Oe mennyire szerettem volna, vele beszélni, száz meg száz apró kérdéssel ostromolni, ezek után azonban nem mertem. Eltűnt minden bátorságom. Félelem fogott el. Tehát rám nézve el van ő veszve, még csak az anyai szeretet bálvány melege él bensejében, nem sokára ez is elhal!« Borzadni kezdettem és végtelen fájdalom nyomta, facsarta szivemet. Észrevette szomorúságomat. — úgy látszék, mintha ezt akarná mondani: — Add meg magad és tűrj. Ne kívánj mindent tudni. A józan bölcseség abban áll, hogy ne feszegessük azt, a mi el van zárva előlünk a sírig. — Most elmegyek legkisebb magzatunkhoz s nem sokára elviszem magammal. — Oh ne, oh ne! akartam kiáltani, de nem bírtam. Hagyd itt azt az örökké mosolygó szerető kis jószágot. Légy mindnyájunk őrangyala és ne szomoríts meg bennünket! Lássa fájdalmamat, de csak annyit látszék susogni : Legyetek boldogok! Azzal fölkelt, rám tekintett, majd kis gyermekén nézett végig s a azután tovább suhogott a harmadik szobába, hol a kicsike aludt dajkájával. Mintegy tíz percz múlva újra hallottam valami suhogás félét. Lehet, hogy ekkor távozott. Többet nem tudok. Még egy két perczig lehettem magamnál. Azután nem tudom mi történt. Reggel izzadtan ébredtem föl, a forró napsugara váltotta fel a hold szelíd fényét, teendőim halmaza pedig enyhítette a fájdalmat, melyet kínos álmom szerzett. S holnap örök ágyánál imádkozva kérem én is, kérik gyermekeim is a nyugalmat neki, ki maga az örök szeretet. BODNÁR zsigmond: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, okt. 31. A kaposvári választás ügyéről mentül kevesebb szó volt e lapok hasábjain. Mióta napirendre hozatott e választás megtámadása, állandón tartózkodtunk a választás érvényességének kérdésébe való beleszólástól, mert hibának tartjuk, ha ily kérdések publicistikai vitatása azokat a pártszenvedély medrébe tereli. A somogyi főispántól — nem is ok nélkül rossz néven vette az ellenzéki sajtó, hogy a választás szenvedélyességeinek közvetlen benyomása alatt írt magánlevelében e választás igazolására kérte a a miniszter támogatását, s ugyanez a sajtó hetek, hónapok óta a rendelkezésére álló egész apparátussal dolgozik, hogy a választás megsemmisítését erőszakolja ki az illető törvényes fórumtól. Aki nem látja ez eljárásban a következetlenséget , aki nem látja ebben annak nyílt homlokkal való hirdetését, hogy a befolyásolást egyik irányban kérni sem . -Bár, azonban azt minden rendelkezésre álló eszközzel gyakorolni is kötelesség, az abban a politikai színvakságban szenved, amelyet gyakran tapasztalok politikai ellenfeleinknél, de amelyet azért sem menthetőnek, sem irigylendőnek nem tartok. S nem tartom ezt még csak szerencsés politikai tulajdonságnak sem. Mert ez az egyoldalú nekirerülés mindenben, amit a pártszempont sugall, legtöbbször nem azon ügynek tesz jó szolgálatot, amelynek szolgálatában inscenálják. S meg vagyok győződve, hogy azok, kik a kaposvári választás dolgát sajtóban, parlamentben, mielőtt az még illetékes fóruma előtt eldőlt volna, a pártszenvedély összes fegyvereivel ostromolni kezdték, nem tettek szolgálatot sem ügyüknek, sem az igazságnak. Azok a férfiak, kik a parlament kiküldött bíróságában ülnek, nem szorulnak arra, hogy itt bizonygassuk felőlük, hogy ítéletük férfias önállósága s becsületes tisztasága fölötte áll minden befolyásolásnak, kisérlené meg bár azt — ami bizonynyal távol van intenzióitól — a hatalom, vagy — amire már inkább állítható, hogy megkísérlette — egy erőszakos sajtó egyoldalú szenvedélyessége. Ebben az irányban hát nem használtak ügyüknek ez idő előtti, helytelen, illegális izgatással. És használtak-e vele az igazságnak? Nem használtak, még ha teljesen az lenne is az igazság, amit ők annak hirdetnek. Mert anticipálni valamely, a bíró által még csak a jövőben megállapítandó igazságot, annyi, mint gyanússá tenni azt. A törvény megállapítja a vád és védelem formáit, e politikai ügyekben csak úgy, mint bármely más mérkőzése körül az ellentéteknek. S hogy e választási ügyekben politikai testület az, melynek tagjai bíróságot ülnek, az nem menti föl a közvélemény tényezőit a kötelezettségtől, hogy tartózkodjanak a beavatkozástól, sőt inkább még okadatoltabbá teszi e tartózkodást. A souverainitás nagy érdekei, melyek útjában állnak, hogy a parlament a saját tagjai igazolásának ügyét hatalmi köréből kibocsássa, nem képezhetik itt fejtegetés tárgyát; de épen azért, mert a parlament tagjai maguk ítélnek ez ügyekben, érezni kellene mindenkinek, hogy veszélyes fegyverrel játszik, ha ily ügyben meglobogtatja a pártszenvedélyek zászlaját. A mai tárgyaláson egyik ügyvéd elég okos volt úgy apostrofálni a bizottságot, hogy a parlament elvehet a nemzettől mindent, csak az igazságot ne bántsa; én pedig azt mondom, hogy a parlament nem arra való, hogy a nemzettől bármit elvegyen, (sokkal többet is köszönhet neki nemzeti létünk, mint bármely institutiójának köszönhetett történelme bármely két évtizedében); de ha maga a parlament nem vehet s nem vesz el a nemzettől semmit, nem szabad kicsinyes pártszempontból a Parlamentarismus egy kiegészítő ténykedését, az igazolási eljárást arra használni, hogy előre megállapított ítéletek egyedül csalhatatlan igazság gyanánt hirdetésével kiöljék a nemzetből a hitet az igazság iránt. S ha ennek úgynevezett megsértéséért kérlelhetlenek a somogyi főispán iránt; tartsák e szempont követelményeit kötelezőknek magukra nézve is. Olvasóink a mai tárgyalásról közölt tudósításból ismerik a tényállást a kaposvári választás körül. ^lim’ieuu^KoSuyWbf mint ennek alapjait wogU«* ni a magunk verdiktjét nekünk is, amint meghozta hetek, hónapok előtt az ellenzéki sajtó, mikor igazaknak hitt oly állításokat, melyekről ma már napfényvilágosan kiderült, hogy valótlanok. De mi nem anticipáljuk azt, hogy mit tarthat igazságnak az egyedül competens fórum, amelynek döntése elé az alkotmányos jogtisztelet teljes megnyugvásával nézünk, s mi azt, amit egy ellenzéki képviselő lemondását tömegesen követelő választóival szemben mondott, mondjuk a kaposvári választás ügyében hozandó ítélet előestéjén is: van ez ügyeknek hivatott bírósága Magyarországon. S e bíróság ítéletében való megnyugvást nem alterálhatják a czeglédi mob monstre deputátiói, de nem alterálhatják a budapesti ellenzéki sajtó szenvedélyeskedései sem. Ezt ma mondjuk, mikor a hozandó ítéletet nem ismerjük , s mondani fogjuk holnap is, — bárhogy hangozzék is ez az ítélet. A kaposvári választásra és általán a somogyi viszonyokra nézve azonban lesz még mondanivalónk. De ezek elmondását is fönntartjuk akkorra, mikor nem lesz már biró előtt Somogy székhelyének választási ügye. Memor. Orosz Üzelmek Bolgárországban.*) 1. Bizonyára egyike a legérdekesebb problémáknak a kérdés: miképen történhetett, hogy az oroszok annyira elvesztették a bolgárok sympathiáit, pedig eltagadni nem lehet, hogy a bolgárok elsősorban Oroszországnak köszönhetik hazájuk önállóságát, az új Bolgárország megteremtését. Hálátlanok-e a bolgárok a l’outrance, avagy az oroszok viselték-e magukat oly módon a »Bulgária deliberatá«-ban, hogy viselkedésük benyomásai, törekvéseik hatásai ellensúlyozni képesek voltak a hála és a lelkesedés korábbi érzelmeit. Ha így állítjuk föl a kérdést, akkor felelhetünk reá minden nagyobb nehézség nélkül. A hála II. Sándor cár emléke iránt ma is változatlanul él a bolgárok nagy többségének szívében. Nem feledték el, mit köszönhetnek ennek a szerencsétlen véget ért uralkodónak. Azok, akiknek alkalmuk nyílott Bolgárország születésének idejében érintkezni a bolgárokkal, majdnem egyhangúlag állítják, hogy Bulgáriában akkor oly nagy volt az odaadás és ragaszkodás Oroszország iránt, hogy azt lerombolni, a kedélyeket elfordítani Oroszországtól valóban senkinek nem sikerülhetett volna, csak épen maguknak *) Les causes occultes de la question bulgare. Paris, Paul Ollendorff editeur 1887. az oroszoknak. Ügyes, tapintatos és főképen tisztakezü politikával Oroszország minden nagyobb nehézség nélkül tetszése szerint vezethette volna a fiatal országot, s az valószínűleg ma is teljes odaadással követné az utakat, melyeket Pétervárról jelölnének ki neki. Erre a kérdésre tehát, ki részén kell keresni az orosz-bolgár viszonyok oly föltűnő megváltozásának okait, a bolgárok részén-e, az orosznt^^ ^ mint már az q]^]^ az oroszok szolgáltatták. lesz, azonban felületes marad, a tulajdonképeni problémát csak súrolja, de mélyébe bele nem hatol, mert az okokat épen olyan homályban hagyja, mint a milyenben azelőtt burkolva voltak. Tulajdonképeni érdekkel pedig nem a közismereti tények constatálása leiz, hanem kiderítése az okoknak, melyek ezeket a tényeket előidézték. Kísérletek történtek már többször, hogy megmagyaráztassék a processus, amely elfordította a bolgárok szívét a fölszabadító Oroszországtól, de tökéletes képünk még mindig nincsen, amely hiány nélkül mutatná az átalakulás egész természetét. Ilyen kísérlet az előttünk fekvő kis zöld füzet is, amely »Les causes occultes de la question bulgare« czím alatt tárgyalja a bolgár oroszellenes fordulat eredetét és fejlődését, odáig amíg a mai elkeseredett stádiumba jutott. A füzet szerzője név nélkül lép az olvasóközönség elé, de a füzetében feldolgozott adatokból bátran következtethetünk arra, hogy a bolgár viszonyokba mélyen beavatott férfiú tollából folyik a brochure. Látszik, hogy írója sokáig tartózkodott Bolgárországban és személyesen gyűjtött ottan tapasztalásokat, mert a mód, amint bemutatja az embereket és viselt dolgaikat, erősen magán viseli azt a jelleget, melyet akkor lát az ember, mikor közvetlen közelből, a helyszínen szemléljük a bolgár viszonyokat. A füzet tendentiája igen érdekes. Föladatul annak bebizonyítását tűzte maga elé, hogy az oroszok kapzsisága, telhetetlen hírvágya, piszkos érdekhajhá- Bzása horzsolta le a polgárok szemében azt a zománczot az oroszokról, amelylyel a fölszabadítás munkája vonta be őket, és tette őket utáltakká s gyűlöletesekké a bolgárok előtt. A füzet szerzője, hogy thesisét bizonyítsa, viszszanyúl arra a mértéktelen corruptiora, amely Oroszországban az összes társadalmi, hivatalnoki és katonai osztályokat inficiálja. Szerinte a legelőkelőbb hivatalnokokból, katonatisztekből és főurakból összeverődött, zsákmányra éhező érdekszövetkezet tartja kezében az óriási birodalom sorsára döntő befolyást gyakorló öszszeköttetések szálait és folytonosan ugrásra készen áll, hogy Oroszország hatalmi sphaerájába jutó minden országot és tartományt azonnal karmai közé kerítsen, azt kiszipolyozza és mikor már zsebrerakott mindent, ami ott haszon, jövedelem vagy nyereség lehet, tovább menjen újabb áldozatot keresve. Mikor Battenberg Sándor hg megérkezett Bolgárországba, hogy elfoglalja a fejedelmi trónt, már nyomában jártak a pétervári érdekszövetkezet (koteria, mint a szerző nevezi) emberei, akiknek föladatuk volt, hogy concessiót szerezzenek a bolgár nemzeti A virasztók és a halotti tor. — Az Alföld népszokásaiból. — A viruló pázsiton nem rezg már a harmat, fagyasztó dér csillog a hervadó füvön. Sárguló lombok, hulló levelek jelzik a múlandóságot. Megváltozott minden, elhervadt a virág, száraz lett a zöldelő bokor, üres a kerek. Semmi sem örök, csak a múlandóság. Halovány lesz az ifjú arcz rózsája s megtörik a ragyogó szem fénye a halál lehétől. Elnémul a beszédes alak, az érzelemtől hevülő szív nem dobog, kihűl. A sokat küzdő fáradó nyugodni megy, porrá leszen a porból való. A halál nem örök, csak képe a múlandóságnak, melynek alá van vetve a gazdag és koldus, ifjú és agg egyaránt. Ott a kanyargó patak melletti kis házban az egykor víg, fiatal szépségtől ragyogott nő most, a küzdelem teljes élet után — hogy hófehér jön az egykor fénylő bogárhajzat, s az idő barázdákat szántott a bársony arezra, véznává, sárgává tevén azt hetven év alatt — siró, zokogó gyermekeinek, unokáinak s könnyező szeretteinak reszketeg hangon beszéli el, hogy az éjjeli álmában, fehérre meszelték e csendes házikót, s tetejére egy fehér galamb röpült, de alig pihent meg, már jött egy huhogó bagoly és elijeszti onnan — most ez gunnyaszt a tetőn. Meglássátok, végzi, ez azt jelenti, hogy én még ma meghalok. Vigaszra nincs szó, a zokogva sirók körül veszik ágyát s a haldokló áldásra emeli kezét. Majd mosolyog s aztán lezárja a fáradt pillákat, majd meg mereven néz az imádkozó asszonyra s ő is imára kulcsolja kezét, a mindenhatóhoz esdve lelkének üdvéért. A szentelt gyertyát meggyujtatja,melynek fénye még egyszer ragyogóvá teszi azt a jóságot sugárzó arczot, a melyen már a túlvilág boldogságának nyugalma honol. S hogy a zokogó sírásba belevegyül aztán a válság harangjának élesen csengő hangja, a térdelők felé fordulva szól: halljátok ___ne sírjatok............. imádkozzatok..........! Még egyet lobban a szem fénye, az ajk szólásra nyílik, de a lélek már elröpült és a szerető anyai szív többé nem dobog. A zokogók hült tetemre hullatják az őszinte fájdalom sújtotta könnyeket s a sajgó szív vigasztalhatlanul érzi az elmúlás keserveit. Künn még cseng a lélekharang s a falu vénei buzgón kérnek a szüntelenül fénylő világosság atyjától a haldoklónak boldog kimúlást és a megholt hívek lelkeinek örök nyugodalmat, az imádkozó asszony pedig még folytatja könnyezve ájtatos imáját a serczegve égő szentelt gyertya mellett, midőn a népszokás szertartásai szerint a kimultat megmossák és a végső akaratával kijelölt ruhákba öltöztetve, a szoba közepén helyezik el Künn a lélekharang szavát ekkor már a »hírharang« csengése váltotta föl, kétszeri rákezdéssel jelezvén, hogy »asszony« a halott. Erre aztán megint