Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)
1888-04-01 / 2009. szám
SIKKXBHracaie: Istenosisk-tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 0 kr. Reggeli kiadás: 2009. (92.) szám. Budapest, 1888. Vasárnap, április 1. KIADÓ-HITAlLAL ? Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földjáink Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ....... ..................................... 8 frt 5 hónapra ............................. « - - - * * 6 hónapra .. .............................. 18 » Az esti ^1» postai különküldéséért felül* fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr. vidéken 0 kr. VII. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmából felhívjuk lapunk őfizetőit előfizetéseik megújítására s az előfizetések jhoz való beküldésére, hogy a lap küldésében fenntadás ne történjék. A »Nemzet« az új évnegyedben is igyekezni fog, hgy mint a szabadelvű párt eszméinek buzgó terjsztője, azon helyes politikai irányt, mely ismételve a lgimpozánsabb bizalmi nyilatkozatokat nyerte a magyar néptől, megfelelő módon képviselje a közvélemény fórumán. Összeköttetéseink minden irányban lehetővé teszik, hogy híreink teljesen megbízhatók legyenek, és a gond, amelyet az utóbbi időben jelentékeny új forrásokkal gazdagított táviratainknak szentelünk, lehetővé teszi, hogy a közönség minden jogos igényét kielégíthessük. Tárczánk változatosságára, irodalmi és művészeti közleményeink színvonalára jövőben is gondunk lesz. Tárczánk regényei közül Jókai Mór nagy érdeklődést keltett Lélekidomárját a jövő negyedben is folytatjuk ; esti lapunkban, a most folyó orosz regény után, egy érdekes franczia regény közlését kezdjük meg. A „Nemzet“ előfizetési ára : negyedévre ... 6 frt, fél évre .... 12 frt egész évre ... 24 frt Az esti lap külön küldéséért, negyedévenkint 1 frttal több. Az előfizetési pénzek lapunk kiadóhivatalához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. szám) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, márczius 31. Nem vagyunk chauvinisták. Nem akarjuk a magyar nemzet képzelmét túlcsigázni, mely különben is lobbanékony.. Nem akarunk a magyar nemzeti charakternek hízelegni, mely különben is hajlik a hiúságra és elbizakodásra. De kétségtelen, hogy a magyar egyike a legérdekesebb fajoknak. A magyar nemzeti typus egyike a legrokonszenvesebbeknek. Nem a dukajkodás és betyárkodás képezi alapvonását e typusnak. Elég baj, hogy íróink és művészeink legnagyobb része is ezt a vonást domborította ki. A kártyázó, a mulató, borizű toaszokat mondó magyar, igaz, el van terjedve az országban, a Dunántúl, az Alföldön, ott ahol a valódi bor terem, épp úgy, mint ahol csak almalevet szűrnek, a Nyírben. Ez a magyar bizony durvább vonást kölcsönöz a vidéki életnek. A finomabb társaság e magyar miatt bizony nehezen fejlődhetik ki. Különösen a finomabb izlésűdőkre, az ország több vidékén valóban elviselhetetlen az. De eltekintve attól, hogy a vidéki életnek e durvább vonása nem hiányzik a nyugati társadalmakból sem, a legkevésbbé hiányzik Angliában és Németországban,— ez a magyar nem a valódi typicus magyar. A magyar nemzeti characterben van tűz, hév, lángolás, de épp ez emeli más nemzeti typusok fölé. A tűz mellett azonban van mérséklő jóság, veleszületett finomabb érzék, előzékenység és szeretetre méltóság. Megvan ez nemcsak a műveltebb társadalmi rétegekben, hanem még az egyszerű parasztban is. Akármelyik dunántúli, vagy alföldi párban több becsülettudás és udvariasság van, mint a műveltebb angolban, vagy németben. Az értelmesség, sőt genialitás pedig dísze, ékessége nemzeti szellemünknek. A kis magyar fajban — a tudományról nem szólva — több értelmi tartalom van, mint akárhány nagy nemzetben. A józan ész, bár kevéssé van kicsiszolva, sehol sem oly józan, mint nálunk. Ebben rejlik politikai erőnk és ügyességünk, bár ravaszság nincs bennüük, mint a francziában s csalfaság, mint az olaszban. Szinte tehetségesebbek vagyunk, mint kellene. Természeti adományaink miatt elbizakodunk, így keveset tanulunk, sőt a tudományt nem szeretjük és nem becsüljük. A képzelet erősen dolgozván bennünk, majd mindnyájan nagyobb szerepet akarunk, mint mekkorára hivatva vagyunk. A középszerűség és megelégedés embereinek nagy tömege hiányzik nálunk. Azon tömeg, mely a nagy nemzeteket nagggyá tette. Azon tömeg, mely nem akar vezető, hanem vezetett lenni, mely kitartóan dolgozik, vagyont szerez és családot nevel. De kétségtelen, hogy nemzeti characterünk, hátrányai daczára, egyike a legérdekesebbeknek és legszebbeknek, nem is szólva geniusunk ékes coloritjáról, a lovagiasságról. Valóban érteni lehet a nagy Széchenyit, akit azon tépelődés hajtott titáni munkájára; milyenek, mily nagyszerűek lesznek a magyar nemzet tulajdonságai, ha azok egyszer kifejlődnek s elvesztik primitiv nyerseségüket. Ezek a tulajdonságok nagy szerepre hívják meg a magyart Európa Keletén. Oly fényes hivatást jelölnek ki számára, melynek megoldása csak tőle függ. Hol van Európa keleti felében a még egy oly tehetséges vagyes, bátor, a szabadság és a politikai eszmények iránt annyira lelkesedő nép, mint a magyar? Hol van, mely az államalkotásra és egy állam kormányzására anynyira hivatva volna, mint ez ? Közigazgatásunkról s tán némileg igazságszolgáltatásunkról is sok rosszat lehet beszélni. Részünkről azt hiszszük ugyan, a panaszokban túlzás van. Anglia sincs oly pontossággal administrálva, mint Poroszország és mégis a civilisatió élén halad. Egyáltalán azt hiszszük, az administrate bureaucratikus pontosságát túlbecsülik, ahol pedig önkormányzati szellem él, ott e pontosság sehol sem található fel. De annál erőteljesebben működik a politikai organismus, melynek feltétele a szabad mozgás. És bármit írjanak ellenzéki tollak, bármit mondjanak ellenzéki szálak: Magyarország politikai intézményei oly életerős működést mutatnak, mint a hasonló intézmények, Anglia kivételével, sehol. A Tisza-neráról egészen másként fog ítélni a történelem, mint a »Pesti Napló« szerkesztősége, vagy egy-egy ellenzéki beszéd. A magyar Parlamentarismus sokkal magasabb színvonalú, sokkal életteljesebb, mint a legtöbb nyugati Parlamentarismus. Mi hozzá képest az osztrák, vagy német? És milyen lesz hozzá képest — ha valamikor lesz — a keleti népek parlamentarismusa ? A magyar parlamentben a magyar nemzet életere lüktet. Nem aotrogált, vagy nem egy vihar által a nemzetbe dobott, hanem a nemzeti geniusból fejlett intézmény, melynek kibontakozását a márcziusi napok csak gyorsabbá tették, de magát az intézményt nem teremtették. Egy ezredéves alkotmányt, rajtunk és az angolokon kívül, egy nép sem mutathat fel. És mi felmutathatjuk Európának oly vidékén, ahol még a vágy is alig született meg az alkotmányosságra. Felmutatjuk Európa Keletén, ahol a despotia vagy még szilárdan áll, vagy hasztalan kísérleteket tesz az alkotmányos formák felvételére. A tehetséges, vitéz és alkotmányos szellemű, szabad és szabadságszerető magyar nemzetnek tehát szükségkép vagy jövője van Európa Keletén. A Nyugat Angliától köleskezte, intézményeinek nagy részét, mert csak Angliában volt az alkotmányos államiatt élő organismus. Magyarország hatása a leletre elmaradhatlan, mert a szabadság és alkotmányos kormányzás csak itt gyökerzik a nemzeti geniusban. Mit tesz az, hogy a magyar nemzet kis nemzet? Az erkölcsi világban épp úgy, mint a physicalban nem csak a tömeg határoz, hanem egyszersmind a fajsúly. Nem a nagy tömegek döntötték el a világ sorsát, hanem az értelmi és erkölcsi tényezők. És Európa viszonyai soha sem voltak oly kedvezők a magyar nemzet jövőjére, mint jelenleg. Amíg a magyar a forradalmi elemek közé tartozott, addig az európai nagy érdek magyarellenes volt. Erős Ausztriára volt szüksége, szemben Oroszország hatalmi terjeszkedésével, tekintet nélkül Magyarországra. De Ausztria nem lehetett erős a magyar nemzet nélkül. A monarchiának Magyarország kölcsönöz súlyt és erőt a Kelet felé. Ez a tudat behatolt a világ sorsát intéző tényezők közé be fog hatolni, rövid idő alatt a népek öntudatába is. És lassanként maga a tények logicája, a nagy európai érdek categories imperativusa veszi szárnyaira a magyar érdeket. Ugyanaz, mely eddig lenyomott, most emelni fog bennünket. De a nagy világtényezőkéhez hozzá kell kapcsolnunk saját erőnket is. Gyökerünk itthonn van. A széles alföldi rónán, mely oly tágas és nyílt, mint a magyar jellem. A halmos Dunántúl, mely változatos termékenységü, mint a magyar szellem. Erdély és a Felvidék bérczei közt, mely magasztos, mint a magyar nemzeti öntudat. Gyökereinket kell itthonn megerősítenünk, s akkor erősek leszünk kifelé is. A magyar állameszme oszlopait kell tovább szilárdítanunk, és akkor szilárdak leszünk a haza határain túl. A magyar állami és nemzeti lét számára kell összpontosítanunk minden erőnket, s akkor megnyílik számunkra a nagy jövő. De akkor egyeknek kell lennünk és nem széthúzóknak. Össze kell olvadnunk és nem felbomlanunk. Szeretnünk kell egymást és nem gyűlölnünk. Megrendült társadalmi egységünket helyre kell állítanunk és nem azt tovább billentenünk. S a magyar nemzeti character, melyben csupa szeretet rejlik gyűlölködés helyett, különösen alkalmas belbékénk visszaállítására. A húsvéti ünnepek elmélkedései fokozzák e szeretetet. Hozzák meg belbékénket, hogy annál erősebbek legyünk a küzdelemben kifelé. B. G. Mai számunkhoz két iv melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. a lélekidomást. BEOÉUT ÖT KÖTETBEIT IRTA : JÓKAI MÓR. NEGYEDIK KÖTET. ELSŐ FEJEZET. (Folytatás.) 72 Sándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést. — Hisz ez a mi »Kis Katiczánk!« S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltarta őt magától, hogy jobban megnézhesse, »hogy megszépült!« — Ugye milyen csúnya kislány voltam, mikor először látott ? Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól. — Abha! Hát önök ismerik egymást ? — Hogyne ? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak. — Diantre! Hát annyi apja volt önnek? — Ot! Cinque! Fanfe ! (Még az öt ujjával is mutatta.) — Ezt nem értem. Lándory magyarázta meg. — Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel ... — Igen! igen! éppen tízzel! — erősíté Scilla kisasszony. — Odajön hozzám Dalai úr. — Az atyám —commentálá Scilla. — A papa numero primo? — téve hozzá Alfréd. —■ A pesti nemzeti színház becsületes szinfalfestője, s hoz magával egy kis nyúlánk backfischt! nnégy éves lehetett. Az én voltam. teilen ^ aZOn ^ez^’ ^°gy ennek a lánynak véghe, . na8y*ehetsége volna a halléthez: szeretné kiam a ni, ha.^m a^az költség kell; havonkint száz orin , még pedife három esztendeig. »Barátom« moni m ’ en ne^em uias, kis leányok talentumába eludandó havonkint száz forintom; aztán meg —la a em er Yagy°k: mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy ballerinát neveltetnék ? hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanúsításon felül álló, érett korú gentlemant, s aztán négyen együtt kitaníttatják a kis Katiczát. Akkor még Katiczának hittük ugye ? — Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mingyárt megszerettem. — A próbánál ? — Kiváncsiaskodék Alfréd. — Ma igen. — mondá Bertalan, — hát mikor a consortium megalakult, a balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mindez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonként huszonöt forintot contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére. — Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre ? — vette ki szájából a szót Scylla. — Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a bajomra, hogy váljon nem hamis-e az ? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: »Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzányúlni egyikünknek sémi«— S ez még a szerződésembe is bele lett téve. »Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.« Aztán meg, hogy »viselje magát a leányka erényesen.« Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát. Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél. — S »ön is« megtartotta a szerződést? — kérdé malitiosusan Alfréd. — Uram! — kiált a lábával roppantva Scilla. — holnap küldöm önhöz a secundánsaimat. Maga is nevetett aztán. — így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory. Erre aztán Scylla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti színházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magyarul, amíg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, aki mindebből semmit sem értett. — Hagyjatok fel ezzel a holdbéli nyelvvel. Beszéljetek európai idiómán. No hat revenons a nos moutons! — csevegett Scilla, Tiens! Vous n’avez pás enc<re vu mes entreihats ? C’est pour battre le chat!« — Irgalom, kegyelem ! Scylla! Csak verseket ne mondjon ön! — szabadkozék Alfréd. — Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok. — Mondá Scylla tetszelgőleg. — Hisz Sappho nem verseli rimekben: az egy saját versnemet talált fel: a sappheusokat. — Hogyan hangzik az ? Mondjon egyet. — Én bizony elfelejtettem. Égen volt, amikor Horacot tanultam. — Ön sem tud ? — szólt Icylla Sándoryhoz fordulva. — De én szolgálhatok. Pldául ez: »Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce identem.« — Hogy hangzik az magyart ? — Edessen, csevegőn kaczgón imádom szép Lalagémet. — Hát ön csakugyan nem leott engemet még a színpadon, amióta a világot lábujjhegyemen hordom ? — Ön nem jött mihozzánk. — Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyel akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt alföldön, ahol én járok ? — Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza. — Mind tudom. Oh én miden hírre rátaláltam, a mi önről szólt a hirlapokba. — Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha eg pár szép szem itten nem tartaná. — Szép szem ? — mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre. — Óh nem De L’Aisne -ról tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a csodaszép Aedea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség .Ugyebár De L’Aisneur? (Drága szépség! morgott Alfréd.) — Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én. Szólt Bertalan. — Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni. — De nekem eszemben sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságon,nagyzási hóbort volna. — Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek — Embernek tartom magam elig nagynak, de elefántnak nem. Az »elefánt« szóra meghökkent Scylla kisasszony. — Aha! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, csairrogant. Hogy keresztül lát... — A ruhán, — veté közbe Alfréd. — Bah! Licorne! — Pattant fel Scilla feddő hangon. — Azért nem szükség az embert egyszarvúnak szidni — szólt Alfréd. — Ez nem élet. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a véres szint. Azért a spiritista hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cottilliont hordanak, különben úgy járnának kelnének a spiritista férfiak előtt, mint Éva anyánk — mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval! — Ön bolondos! — mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s megtalálva a causeuse karjára vetett véres perzsa longshawlt, azt félig maga elé rántotta. — De hát komolyan! — folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kacsagott.) Ön még soha sem látott engem — játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha nincs máshová eligérkezve) egy kedves kis operaballettet adunk: a »Brahma és hajadért« — Ismerem, nagyon szép. — Kitől látta ön a czímszerepet ? — Griahn Luciletól. — No majd én tőlem nézze meg! S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, aminővel Minerva hitta versenyre Arachnét. — Ott fogok lenni. — A színpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szívesen látom önöket egy »petit souper«-ra. Csak igen rövidre, mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe csavargatnak: múmia vagyok. Scilla erősen megszokta a kezét Sándorynak a bucsuzáskor. — Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett. — No! És nekem semmit ? — mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni készül. — Mit ? Miért ? — kérdező Scilla bámulatra villanó szemekkel. — Hát legalább a seniáldíjat, amiért önnek egy Ötödrész papát idehoztam. — Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három évig, a Sándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, amiért a szememet le kellett volna sütnöm. — No hát kérem azt a megszolgált fricskát. — Azt majd adassa ön meg magának — Rigol boche kisasszonnyal. Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé. — Valóságos »Söresére!« monda Alfréd a barátjának. — Angyalbőrbe kötött diablesse. — No hát nem megyünk a Pradoba: Rigolbochet élvezni ? Ez a hrdetett hölgy volt a párisi celebritások között aegmagasabb cancantánczosnő, a Prado »Star«-ja. Pessen is produkálta a virtusait. — De már abból elég volt. (Folyt, köv.) Budapest, márcz. 31. Soha annyi szemrehányó arczczal nem találkoztam, mint a múlt két héten s azt hiszem, nemcsak nekem volt e szemrehányó arczokban s az azokkal járó megjegyzésekben részem, hanem volt minden kartársamnak is, a kiket sorsuk és tolluk arra képesített, hogy valamelyik lapnál befolyásuk legyen. — Csak összetartók vagytok ti újságírók! — szólt az egyik megjegyzés. — Mégis csak szép az a discretio! — mondta gúnyos mosoly kíséretében a másik. — Ez már mégis túlmegy a határom! — mondta a harmadik. — Ti vagytok a valódi szabadkőművesek, kik a magatok titkait nem áruljátok el! — mondta a negyedik. És így ment tovább, egész a végtelenig. S nagy volt a megkönnyebbülés, amint a bécsi sajtó segített a dolgon. De nehogy rejtélyben beszéljek, megmondom nyilván, hogy ezeket a szemrehányásokat azért volt kénytelen úton-útfélen hallani két héten át minden újságíró, mert a fővárosi szószátyárság nyelvére vett egy színésznőt és két képviselőt, akik közül az egyik újságíró, s beszélt ezekről össze-vissza fűt-fát, s azt akarta, hogy amit ő karattyol, az benne is legyen az újságokban, s irtóztató dühben volt a felett, hogy nem találta bennük. Mikor aztán a dolog kipattant Bécsben, s egy ottani újság nagy virtust csinált belőle, hogy a nyilvánosság előtt szereplő három egyéniség azon állítólagos ügyeiről, melyek minden esetben szoros magánügyek, melyekhez senkinek semmi köze, hasábokat állítson össze, akkor aztán nagy volt az elégtétel: — Tehát mégis! — Nem sikerült a complett! — Van még ellenetek is igazság! így s ilyen formán hangzott a kielégített közönség fenkölt örömérzetének nemes kifejezése, s a szerény cáfolatot, mely az összes — kinyomtatott és ki nem nyomtatott — mendemondákat valótlanoknak jelentette ki, azt egyszerűen agyonmosolyogták, mert hiszen az nyilvánvalóig az érdekeltektől maguktól került a nyilvánosság elé; már pedig micsoda elbizakodottság ," valaki azt követelje, hogy a saját " nyilvánosság elé csak azt úgy lljk? akarja. A közönség . rest. , a mit úgy hivnak, hogy az $én hazam az én au um c az jogot ápol magának, hogy behatoljon házadba, be pislogjon ablakodon, meglesse mit beszélsz legbensőbb körökben, kitalálja azezvonásaid dúlt vagy örömteli voltának okát, magyarázatot fűzzön ahoz, hogyan öltözöl, és nincs hajlamod, szokásod, szenvedélyed, lépésed, mulatságod, tréfád, a melyhez ne lenne neki köze, a legnagyobb urnák, a mindenkinek, a közönségnek. A jó ember. — Irta: Mikszáth Kálmán. — Minden lelkiismeret furdalás nélkül szövi meséit a magyar író párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten úgy sincs magyar élet. Valami bolond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s rajzolja innen a franczia életet, pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Dundet, Ohnet, alakjainak rossz másolatai mozognak, szólítják a grófnőket »asszonyomnak«, isznak cognacot, esznek szarvasgomba pástétomot és beszélnek tömérdek banalitást. Ugyan kedves kollegák, csapják el egyszer egy félévre a kedvencz auktoraikat, és ne olvassanak semmit, mielőtt hozzáfognának az íráshoz; beszélgessenek inkább a házmesterükkel, látogassanak meg egy fecsegő nagynénit, aki rengeteg pletykát tud elevenekről, holtakról, forduljanak meg a kurta kocsmákban, hol a szegény emberek vigadnak, előkelő hotelekben, hol a gazdagok unatkoznak, iratkozzanak be legalább egy clubba, nézzenek körül a váczi utczán féltizenkettőkor délelőtt, uzionáljanak meg a Redout előtti kioszkban félhatkor délután és ha mégsem látták meg a magyar életet, szaladjanak a szemorvoshoz, vessék magukat kúra alá, de ne írjanak könyveket. Kevés nagyvárosban van olyan jellemző nemzeti élet, mint épen Budapesten. Én a ki a vig tárgyakat keresem, nem szívesen nyúlok hozzá, önöknek, akik a szomorú tárgyakat keresik, valóságos aranybánya