Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)

1888-04-01 / 2009. szám

SIKKXBHracaie: Istenosisk-tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 0 kr. Reggeli kiadás: 2009. (92.) szám. Budapest, 1888. Vasárnap, április 1. KIADÓ-HITAlLAL ? Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földjáink Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ....... ..................................... 8 frt 5 hónapra .............................­ « - - - * * 6 hónapra .. .............................. 18 » Az esti ^1» postai különküldéséért felül* fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr. vidéken 0 kr. VII. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmából felhívjuk lapunk őfizetőit előfizetéseik megújítására s az előfizetések jhoz való beküldésére, hogy a lap küldésében fenn­­tadás ne történjék. A »Nemzet« az új évnegyedben is igyekezni fog, h­gy mint a szabadelvű párt eszméinek buzgó ter­­jsztője, azon helyes politikai irányt, mely ismételve a lgimpozánsabb bizalmi nyilatkozatokat nyerte a magyar néptől, megfelelő módon képviselje a köz­vélemény fórumán. Összeköttetéseink minden irányban lehetővé teszik, hogy híreink teljesen megbízhatók legyenek, és a gond, a­melyet az utóbbi időben jelentékeny új forrásokkal gazdagított táviratainknak szentelünk, lehetővé teszi, hogy a közönség minden jogos igényét kielégíthessük. Tárczánk változatosságára, irodalmi és művé­szeti közleményeink színvonalára jövőben is gondunk lesz. Tárczánk regényei közül Jókai Mór nagy érdek­lődést keltett Lélekidomár­ját a jövő negyedben is folytatjuk ; esti lapunkban, a most folyó orosz re­gény után, egy érdekes franczia regény közlését kezd­jük meg. A „Nemzet“ előfizetési ára : negyedévre ... 6 frt, fél évre .... 12 frt egész évre ... 24 frt Az esti lap külön küldéséért, negyedévenkint 1 frttal több. Az előfizetési pénzek lapunk kiadóhivatalához, Athenaeum-épület (Ferencziek­ tere 3. szám) kül­dendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, márczius 31. Nem vagyunk chauvinisták. Nem akar­juk a magyar nemzet képzelmét túlcsigázni, mely különben is lobbanékony.. Nem aka­runk a magyar nemzeti charakternek híze­legni, mely különben is hajlik a hiúságra és elbizakodásra. De kétségtelen, hogy a magyar egyike a legérdekesebb fajoknak. A magyar nemzeti typus egyike a legrokonszenvesebbeknek. Nem a dukajkodás és betyárkodás képezi alapvoná­sát e typusnak. Elég baj, hogy íróink és mű­vészeink legnagyobb része is ezt a vonást domborította ki. A kártyázó, a mulató, bor­­izű toaszokat mondó magyar, igaz, el van ter­jedve az országban, a Dunántúl, az Alföldön, ott ahol a valódi bor terem, épp úgy, mint ahol csak almalevet szűrnek, a Nyírben. Ez a magyar bizony durvább vonást kölcsönöz a vidéki életnek. A finomabb társaság e ma­gyar miatt bizony nehezen fejlődhetik ki. Különösen a finomabb izlésű­­dőkre, az ország több vidékén valóban elviselhetet­len az. De eltekintve attól, hogy a vidéki élet­nek e durvább vonása nem hiányzik a nyu­­gati társadalmakból sem, a legkevésbbé hiány­­zik Angliában és Németországban,—­ ez a ma­gyar nem a valódi typicus magyar. A magyar nemzeti characterben van tűz, hév, lángolás, de épp ez emeli más nemzeti typusok fölé. A tűz mellett azonban van mér­séklő jós­ág, veleszületett finomabb érzék, elő­zékenység és szeretetre méltóság. Megvan ez nemcsak a műveltebb társadalmi rétegekben, hanem még az egyszerű parasztban is. Akár­melyik dunántúli, vagy alföldi párban több becsülettudás és udvariasság van, mint a mű­veltebb angolban, vagy németben. Az értelmesség, sőt genialitás pedig dísze, ékessége nemzeti szellemünknek. A kis ma­gyar fajban — a tudományról nem szólva — több értelmi tartalom van, mint akárhány nagy nemzetben. A józan ész, bár kevéssé van kicsiszolva, sehol sem oly józan, mint nálunk. Ebben rejlik politikai erőnk és ügyes­ségünk, bár ravaszság nincs bennüü­k, mint a francziában s csalfaság, mint az olaszban. Szinte tehetségesebbek vagyunk, mint kellene. Természeti adományaink miatt elbizakodunk, így keveset tanulunk, sőt a tudományt nem szeretjük és nem becsüljük. A képzelet erősen dolgozván bennünk, majd mindnyájan nagyobb szerepet akarunk, mint mekkorára hivatva vagyunk. A közép­szerűség és megelégedés embereinek nagy tömege hiányzik nálunk. Azon tömeg, mely a nagy nemzeteket nagggyá tette. Azon tö­meg, mely nem akar vezető, hanem vezetett lenni, mely kitartóan dolgozik, vagyont sze­rez és családot nevel. De kétségtelen, hogy nemzeti characte­­rünk, hátrányai daczára, egyike a legérdeke­sebbeknek és legszebbeknek, nem is szólva geniusunk ékes coloritjáról, a lovagiasságról. Valóban érteni lehet a nagy Széchenyit, a­kit azon tépelődés hajtott titáni munkájára; milyenek, mily nagyszerűek lesznek a ma­gyar nemzet tulajdonságai, ha azok egyszer kifejlődnek s elvesztik primitiv nyersesé­güket. Ezek a tulajdonságok nagy szerepre hív­ják meg a magyart Európa Keletén. Oly fé­nyes hivatást jelölnek ki számára, melynek megoldása csak tőle függ. Hol van Európa keleti felében a még egy oly tehetséges v­agyes, bátor, a szabadság és a­ politikai eszmények iránt annyira lelkesedő nép, mint a magyar? Hol van, mely az állam­alkotásra és egy állam kormányzására any­­nyira hivatva volna, mint ez ? Közigazgatásunkról s tán némileg igaz­ságszolgáltatásunkról is sok rosszat lehet be­szélni. Részünkről azt hiszszük ugyan, a pa­naszokban túlzás van. Anglia sincs oly pon­tossággal administrálva, mint Poroszország és mégis a civilisatió élén halad. Egyáltalán azt hiszszük, az administrate bureaucratikus pontosságát túlbecsülik, a­hol pedig önkor­mányzati szellem él, ott e pontosság sehol sem található fel. De annál erőteljesebben működik a po­litikai organismus, melynek feltétele a szabad mozgás. És bármit írjanak ellenzéki tollak, bármit mondjanak ellenzéki szálak: Magyar­­ország politikai intézményei oly életerős mű­ködést mutatnak, mint a hasonló intézmények, Anglia kivételével, sehol. A Tisza-neráról egészen másként fog ítélni a történelem, mint a »Pesti Napló« szerkesztősége, vagy egy-egy ellenzéki be­széd. A magyar Parlamentarismus sokkal magasabb színvonalú, sokkal élettelj­esebb, mint a legtöbb nyugati Parlamentarismus. Mi hozzá képest az osztrák, vagy német? És milyen lesz hozzá képest — ha valamikor lesz — a keleti népek parlamentarismusa ? A magyar parlamentben a magyar nem­zet élet­ere lüktet. Nem aotrogált, vagy nem egy vihar által a nemzetbe dobott, hanem a nemzeti geniusból fejlett intézmény, melynek kibontakozását a márcziusi napok csak gyor­sabbá tették, de magát az intézményt nem teremtették. Egy ezredéves alkotmányt, rajtunk és az angolokon kívül, egy nép sem mutathat fel. És mi felmutathatjuk Európának oly vidé­kén, a­hol még a vágy is alig született meg az alkotmányosságra. Felmutatjuk Európa Keletén, a­hol a despotia vagy még szilárdan áll, vagy hasztalan kísérleteket tesz az alkot­mányos formák felvételére. A tehetséges, vitéz és alkotmányos szel­lemű, szabad és szabadságszerető magyar nemzetnek tehát szükségkép v­agy jövője van Európa Keletén. A Nyugat Angliától kölesk­ezte, intéz­ményeinek nagy részét, mert csak Angliában volt az alkotmányos állami­att élő organis­mus. Magyarország hatása a leletre elmarad­­hatlan, mert a szabadság és alkotmányos kormányzás csak itt gyökerzik a nemzeti geniusban. Mit tesz az, hogy a magyar nemzet kis nemzet? Az erkölcsi világban épp úgy, mint a physicalban nem csak a tömeg határoz, ha­nem egyszersmind a faj­súly. Nem a nagy tömegek döntötték el a világ sorsát, hanem az értelmi és erkölcsi tényezők. És Európa viszonyai soha sem voltak oly kedvezők a magyar nemzet jövőjére, mint jelenleg. A­míg a magyar a forradalmi elemek közé tartozott, addig az európai nagy érdek magyarellenes volt. Erős Ausztriára volt szüksége, szemben Oroszország hatalmi terjeszkedésével, tekintet nélkül Magyarországra. De Ausztria nem le­hetett erős a magyar nemzet nélkül. A mon­archiának Magyarország kölcsönöz súlyt és erőt a Kelet felé. Ez a tudat behatolt a világ sorsát intéző tényezők közé­ be fog hatolni, rövid idő alatt a népek öntudatába is. És lassanként maga a tények logicája, a nagy európai érdek catego­ries imperativusa veszi szárnyaira a magyar érdeket. Ugyanaz, mely eddig lenyomott, most emelni fog bennünket. De a nagy világtényezőkéhez hozzá kell kapcsolnunk saját erőnket is. Gyökerünk itt­­honn van. A széles alföldi rónán, mely oly tágas és nyílt, mint a magyar jellem. A hal­mos Dunántúl, mely változatos termékeny­­ségü, mint a magyar szellem. Erdély és a Felvidék bérczei közt, mely magasztos, mint a magyar nemzeti öntudat. Gyökereinket kell itthonn megerősíte­nünk, s akkor erősek leszünk kifelé is. A ma­gyar állameszme oszlopait kell tovább szi­lárdítanunk, és akkor szilárdak leszünk a haza határain túl. A magyar állami és nemzeti lét számára kell összpontosítanunk minden erőn­ket, s akkor megnyílik számunkra a nagy jövő. De akkor egyeknek kell lennünk és nem széthúzóknak. Össze kell olvadnunk és nem felbomlanunk. Szeretnünk kell egymást és nem gyűlölnünk. Megrendült társadalmi egy­ségünket helyre kell állítanunk és nem azt tovább billentenünk. S a magyar nemzeti character, melyben csupa szeretet rejlik gyűlölködés helyett, kü­lönösen alkalmas belbékénk visszaállítására. A húsvéti ünnepek elmélkedései fokoz­zák e szeretetet. Hozzák meg belbékénket, hogy annál erősebbek legyünk a küzdelem­ben kifelé. B. G. Mai számunkhoz két iv melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Márczius 31. a lélekidomást. BEOÉUT ÖT KÖTETBEIT IRTA : JÓKAI MÓR. NEGYEDIK KÖTET. ELSŐ FEJEZET. (Folytatás.) 72 Sándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést. — Hisz ez a mi »Kis Katiczánk!« S aztán a két kezével átfogva a karcsú dere­kát, eltarta őt magától, hogy jobban megnézhesse, »hogy megszépült!« — Ugy­e milyen csúnya kis­lány voltam, mikor először látott ? Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól. — Abha! Hát önök ismerik egymást ? — Hogyne ? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak. — Diantre! Hát annyi apja volt önnek? — Ot! Cinque! Fanfe ! (Még az öt ujjával is mutatta.) — Ezt nem értem. Lándory magyarázta meg. — Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esz­tendővel ... — Igen! igen! éppen tízzel! — erősíté Scilla kisasszony. — Odajön hozzám Dalai úr. — Az atyám —­­commentálá Scilla. — A papa­ numero primo­? — téve hozzá Alfréd. —■ A pesti nemzeti színház becsületes szinfal­festője, s hoz magával egy kis nyúlánk backfischt! nnégy éves lehetett.­­ Az én voltam. teilen ^ aZOn ^ez^’ ^°gy ennek a lánynak véghe­­, . na8y*­ehetsége volna a halléthez: szeretné ki­am a ni, ha.^m a^az költség kell; havonkint száz orin , még pedife három esztendeig. »Barátom« mon­i m ’ en ne^em uias, kis leányok talentumába elu­dandó havonkint száz forintom; aztán meg —la a em er Yagy°k: mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy ballerinát neveltetnék ? hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanúsításon felül álló, érett korú gentle­mant, s aztán négyen együtt kitaníttatják a kis Ka­­ticzát. Akkor még Katiczának hittük ugy­e ? — Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogor­ván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mingyárt megszerettem. — A próbánál ? — Kiváncsiaskodék Alfréd. — Ma igen. — mondá Bertalan, — hát mikor a consortium megalakult, a balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud láb­ujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind­ez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöt­tük a szerződést, minélfogva mind a négyen kötelez­tük magunkat havonként huszonöt forintot contribuál­­ni a kis Katicza kiképeztetésére. — Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre ? — vette ki szájából a szót Scylla. — Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a bajomra, hogy váljon nem hamis-e az ? Erre én hirtelen leeresztet­tem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Ak­kor a kiváncsi papák legöregebbike oda jött és meg­akarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a ke­zét: »Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá­nyúlni egyikünknek sémi«­­— S ez még a szerződésembe is bele lett téve. »Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.« Aztán meg, hogy »viselje magát a leányka erényesen.« Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát. Scillának egészen nedvesek lettek a szemei en­nél a visszaemlékezésnél. — S »ön is« megtartotta a szerződést? — kérdé malitiosusan Alfréd. — Uram! — kiált a lábával roppantva Scilla. — holnap küldöm önhöz a secundánsaimat. Maga is nevetett aztán. — így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory. Erre aztán Scylla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti színházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magyarul, a­míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a­ki mindebből semmit sem értett. — Hagyjatok fel ezzel a holdbéli nyelvvel. Be­széljetek európai idiómán.­­ No hat revenons a nos moutons! — csevegett Scilla, Tiens! Vous n’avez pás enc<re vu mes entrei­­hats ? C’est pour battre le chat!« — Irgalom, kegyelem ! Scylla! Csak verseket ne mondjon ön! — szabadkozék Alfréd. — Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok. — Mondá Scylla tetszelgőleg. — Hisz Sappho nem verseli rimekben: az egy saját versnemet talált fel: a sappheusokat. — Hogyan hangzik az ? Mondjon egyet. — Én bizony elfelejtettem. Égen volt, a­mikor Horacot tanultam. — Ön sem tud ? — szólt Icylla Sándoryhoz fordulva. — De én szolgálhatok. Pldául ez: »Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce identem.« — Hogy hangzik az magyart ? — Edessen, csevegőn kaczgón imádom szép Lalagémet. — Hát ön csakugyan nem leott engemet még a színpadon, a­mióta a világot lábujjhegyemen hordom ? — Ön nem jött mihozzánk. — Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyel akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt alföldön, a­hol én járok ? — Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza. — Mind tudom. Oh én miden hírre rátalál­tam, a mi önről szólt a hirlapokba. — Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha eg pár szép szem itten nem tartaná. — Szép szem ? — mondá Bertalan, s szemrehá­­nyólag tekinte Alfrédre. — Óh nem De L’Aisne -ról tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a csodaszép Aedea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség .Ugyebár De L’Aisne­ur? (Drága szépség! morgott Alfréd.) — Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én. Szólt Bertalan. — Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni. — De nekem eszemben sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságon,nagyzási hóbort volna. — Nem tartja ön magát eléggé n­agy embernek — Embernek tartom magam elig nagynak, de elefántnak nem. Az »elefánt« szóra meghökkent Scylla kis­asszony. — Ah­­a! Önről azt mondják, hogy gondolat­olvasó, csairrogant. Hogy keresztül lát... — A ruhán, — veté közbe Alfréd. — Bah! Licorne! — Pattant fel Scilla feddő hangon. — Azért nem szükség az embert egyszarvúnak szidni — szólt Alfréd. — Ez nem élet. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a véres szint. Azért a spiritista hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cottilliont hordanak, külön­ben úgy járnának kelnének a spiritista férfiak előtt, mint Éva anyánk — mikor még az almafa virág­zott. Vigyázzon magára Lándoryval! — Ön bolondos! — mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s megtalálva a causeuse karjára vetett véres perzsa longshawlt, azt félig maga elé rántotta. — De hát komolyan! — folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kacsagott.) Ön még soha sem lá­tott engem — játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha nincs máshová eligérkezve) egy kedves kis opera­­ballettet adunk: a »Brahma és hajadért« — Ismerem,­ nagyon szép. — Kitől látta ön a czímszerepet ? — Griahn Luciletól. — No majd én tőlem nézze meg! S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a­minővel Minerva hitta versenyre Arachnét. — Ott fogok lenni. — A színpadon egy­ pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szívesen látom önöket egy »petit souper«-ra. Csak igen rövidre, mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe csavargatnak: múmia vagyok. Scilla erősen megszok­ta a kezét Sándorynak a bucsuzáskor. — Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett. — No! És nekem semmit ? — mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni készül. — Mit ? Miért ? — kérdező Scilla bámulatra vil­lanó szemekkel. — Hát legalább a seniáldíjat, a­miért önnek egy Ötödrész papát idehoztam. — Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három évig, a Sándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, a­miért a szememet le kellett volna sütnöm. — No hát kérem azt a megszolgált fricskát. — Azt majd adassa ön meg magának — Rigol­ boche kisasszonnyal. Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüg­gönyei mögé. — Valóságos »Söresére!« monda Alfréd a ba­rátjának. — Angyalbőrbe kötött diablesse. — No hát nem megyünk a Pradoba: Rigolbochet élvezni ? Ez a hrdetett hölgy volt a párisi celebritások között a­egmagasabb cancantánczosnő, a Prado »Star«-ja. Pessen is produkálta a virtusait. — De már abból elég volt. (Folyt, köv.) Budapest, márcz. 31. Soha annyi szemrehányó arczczal nem találkoz­tam, mint a múlt két héten s azt hiszem, nemcsak nekem volt e szemrehányó arczokban s az azokkal járó megjegyzésekben részem, hanem volt minden kartársamnak is, a kiket sorsuk és tolluk arra képe­sített, hogy valamelyik lapnál befolyásuk legyen. — Csak összetartók vagytok ti újságírók! — szólt az egyik megjegyzés. — Mégis csak szép az a discretio! — mondta gúnyos mosoly kíséretében a másik. — Ez már mégis túlmegy a határom! — mondta a harmadik. — Ti vagytok a valódi szabadkőművesek, kik a magatok titkait nem áruljátok el! — mondta a negyedik. És így ment tovább, egész a végtelenig. S nagy volt a megkönnyebbülés, a­mint a bécsi sajtó segített a dolgon. De nehogy rejtélyben beszéljek, megmondom nyilván, hogy ezeket a szemrehányásokat azért volt kénytelen úton-útfélen hallani két héten át minden újságíró, mert a fővárosi szószátyárság nyelvére vett egy színésznőt és két képviselőt, a­kik közül az egyik újságíró, s beszélt ezekről össze-vissza fűt-fát, s azt akarta, hogy a­mit ő karattyol, az benne is legyen az újságokban, s irtóztató dühben volt a felett, hogy nem találta bennük. Mikor aztán a dolog kipattant Bécsben, s egy ottani újság nagy virtust csinált belőle, hogy a nyilvánosság előtt szereplő három egyéniség azon állí­tólagos ügyeiről, melyek minden esetben szoros ma­gán­ügyek, melyekhez senkinek semmi köze, hasábo­kat állítson össze, akkor aztán nagy volt az elégtétel: — Tehát mégis! — Nem sikerült a complett! — Van még ellenetek is igazság! így s ilyen formán hangzott a kielégített kö­zönség fenkölt örömérzetének nemes kifejezése, s a szerény c­áfolatot, mely az összes — kinyomtatott és ki nem nyomtatott — mendemondákat valótlanok­nak jelentette ki, azt egyszerűen agyonmoso­lyogták, mert hiszen az nyilvánvalóig az ér­dekeltektől maguktól került a nyilvánosság elé; már pedig micsoda elbizakodottság ," va­laki azt követelje, hogy a saját­­ " nyilvánosság elé csak az­t úgy l­lj­k? akarja. A közönség . rest. , a mit úgy hivnak, hogy az $én hazam az én­­ au um­ c­­ az jogot ápol magának, hogy behatoljon házadba, be pislogjon ablakodon, meglesse mit beszélsz legben­sőbb körökben, kitalálja azezvonásaid dúlt vagy örömteli voltának okát, magyarázatot fűzzön ahoz, hogyan öltözöl, és nincs hajlamod, szokásod, szen­vedélyed, lépésed, mulatságod, tréfád, a melyhez ne lenne neki köze, a legnagyobb urnák, a mindenki­nek, a közönségnek. A jó ember. — Irta: Mikszáth Kálmán. — Minden lelkiismeret furdalás nélkül szövi me­séit a magyar író párisi regények kaptájára, mivel hogy Budapesten úgy sincs magyar élet. Valami bo­lond elmondta ezt egyszer (mikor még tán igaz volt) s azóta megfogamzott, mindenki belenyugszik s raj­zolja innen a franczia életet, pedig franczia élet sincs Budapesten. Várkonyi grófné és báró Ködváry salonjaiban a Dundet, Ohnet, alakjainak rossz máso­latai mozognak, szólítják a grófnőket »asszonyom­nak«, isznak cognacot, esznek szarvasgomba pástéto­mot és beszélnek tömérdek banalitást. Ugyan kedves kollegák, csapják el egyszer egy félévre a kedvencz auktoraikat, és ne olvassanak sem­mit, mielőtt hozzáfognának az íráshoz; beszélgessenek inkább a házmesterükkel, látogassanak meg egy fe­csegő nagynénit, a­ki rengeteg pletykát tud elevenek­ről, holtakról, forduljanak meg a kurta kocsmákban, hol a szegény emberek vigadnak, előkelő hotelekben, hol a gazdagok unatkoznak, iratkozzanak be legalább egy clubba, nézzenek körül a váczi utczán féltizenket­­tőkor délelőtt, uzionáljanak meg a Redout előtti ki­oszkban félhatkor délután és ha még­sem látták meg a magyar életet, szaladjanak a szemorvoshoz, vessék magukat kúra alá, de ne írjanak könyveket. Kevés nagyvárosban van olyan jellemző nemzeti élet, mint épen Budapesten. Én a ki a vig tárgyakat keresem, nem szívesen nyúlok hozzá, önöknek, a­kik a szomorú tárgyakat keresik, valóságos arany­bánya

Next