Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)
1888-04-19 / 2026. szám
Melléklet a „Nemzet“ 2026. (109.) április 19. számához. ORSzás? GYŰLÉS: A képviselőház ülése április 18-án. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Dárday Sándor, Tibád Antal, Törs Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán miniszterelnök, Fabiny Teofil, Széchenyi Pál gr., Bedekovics Kálmán, Fejérváry Géza dr. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök bemutatja Antunovics József szabadkai képviselő levelét, melyben tudatja, hogy főorvosi állásáról lemond. — Tudomásul vétetik. Az indítvány és interpellációs könyvben újabb bejegyzés nincsen. A ház vita nélkül elfogadja Csávossy Béla előadása mellett a ház ápril havi költségvetését. Az erre vonatkozó jegyzőkönyvi rész azonnal hitelesítettik. Következik az árverési csarnokokról szóló törvényjavaslat tárgyalása. Emich Gusztáv előadó: T. ház! A fejlettebb modern forgalmi viszonyok között fontos helyet foglal el az árverési intézmény. Czélja, hogy az eladandó tárgyak a vevők lehető élénk versenye folytán, minél jobb áron kelljenek el és igy az eladónak a lehető előny biztosittassék. Azonban, hogy ez biztosan és sikeresen elérhető legyen, szükséges, hogy az eladandó tárgyak megtekintés végett hozzáférhetően legyenek elhelyezve, szükség esetén pedig még katalógusokba is szakszerűen le legyenek írva ,és a kellő publicitás felhasználása mellett oly helyiségben kerüljenek árverés alá, mely nagyobb számú venni szándékozó közönséget befogadni képes. Szóval szükséges, hogy az árverési intézmény szervezve legyen. Azonban ismeretes, hogy úgy a fővárosban, mint a vidéken elég sűrűen előforduló árveréseknél épp az árverési intézménynek szervezetlensége folytán és azon körülménynél fogva, hogy a súly inkább a gyors eladásra van fektetve, az árverési intézménynek inkább csak viszásságai, hátrányai tűnnek föl, így eddigi tudozásunk is csak az árveréseknél előforduló visszásságok korlátozásával foglalkozott; nevezetesen az 1879. XL. tcz. 128. §-a, mely az árverési eredménynek meghiúsítására törekvőket bünteti, valamint az 1884.XVII.tcz.-ben foglalt ipartörvénynek 51 és 52 §§, melyek az úgynevezett végeladást és a gyors eladókat szorítják meg. Azonban kétséget sem szenvedhet, hogy ez árverési visszaélések nálunk is csak úgy szüntethetők meg, ha arra nézve oly szerves intézmény fog létesülni, mint azt a külföldön elterjedt árverési csarnokokban találjuk melyek kellő berendezéssel és kellő anyagi biztosítékkal vannak ellátva és a milyen pl. Párisban az 1881. óta működő «Hotel des ventes.« A dolog természetében fekszik tehát, hogy ily nyilvános árverési csarnokok, melyek árverésekkel üzletszerűen és rendszeresen foglalkoznak, csakis mint engedélyezett ipar működhetvén, — tekintettel az ipartörvény 10. §-ára is, a meghatározott területeken bizonyos évekig a kizárólagosság előjogát okvetlenül nem nem nélkülözhetnék. A közgazdasági bizottság ezeknél fogva a jelen törvényjavaslathoz készséggel járul, mely szerint a földművelés-, ipar és kereskedelemügyi miniszternek felhatalmazás adatik, hogy a törvény keretében foglalt intézkedéseken belül, ily árverési csarnokokra engedélyt adhasson. A közgazdasági bizottság azonban még azon óhaját is kívánta kifejezni, hogy mindenütt ott, ahol ily csarnokok létesülnek és azok a kellő biztosítékokat fogják nyújtani, lehetőleg a bírói, kényszerjellegű, valamint más közhatósági árverések is ily csarnokokban tartathassanak. A törvényjavaslat 4. §-a épp e kívánalomnak megfelelően lett módosítva, s ennélfogva kérem a t. házat, méltóztassék a törvényjavaslatot a közgazdasági bizottság szövegezése szerint úgy általájnosságban, mint részleteiben elfogadni. (Helyeslés.) " Horváth Ádám kijelenti, hogy a függetlenségi párt elfogadja a törvényjavaslatot. Csupán két óhajnak kíván kifejezést adni; először is a törvény végrehajtására vonatkozó miniszteri rendelet nagy körrültekintéssel és pontossággal adassék ki, hogy a tör-vénynek foganatja legyen. Másodszor pedig miután a hatósági árveréseknél is árverető szövetkezetek működnek s megrontják az árverés eredményét, a hatósági árverések is árverési csarnokokban eszközöltessenek. Óhajtandónak tartja, hogy az igazságügyi kormány foglalkozzék e kérdéssel, hogy bírói árverések is az árverési csarnokokban tartassanak. Körösi Sándor: T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Azon kellemes helyzetben vagyok jelenleg, hogy a t. ház ellenzéke részéről történt felszólalással csaknem teljesen egy értelemben vagyok. (Élénk helyeslés a szélsőbal felől. Felkiáltások: Éljen!) Ez igazolja azt, hogy ott, hol általános emberi érzetről van szó, nem lehet pártkülönbség. (Igaz! Úgy van a szélsőba felől.), hanem csak a czél mikénti elérésének módjára nézve térhetünk el egymástól. (Helyeslés a szélső bal felől.) Emberi természetünkben rejlik az, hogy gyakran a múltat a jelen rovására dicsőítjük, leginkább pedig azok, kik az életpálya végén vannak, szokták azt állítani, hogy mégis csak jobb volt az a régi világ, a régi világban, mégis csak boldogabb volt az ember, mint a maiban. Pedig tehát, ha végig tekintünk azon nagyszámú állami és társadalmi intézményeken, melyeket az újabb idő és nagyrészben a jelen alkotott és állított fel, nem dicsőíthetjük a múltat a jelen rovására, mert jelenleg kezet fogva gondoskodik a szegényekről az állam, község és a társadalom. A tehetetlen kisgyermekekről, kiket szüleik ott hagytak, gondoskodva van a lelenczházak által; a még felneveletlen állapotban levő gyermekekről gondoskodnak az árva- és szeretetházak, tehát sok humánus intézmény állíttatott fel részben az állam, részben a társadalom által. Van azonban társadalmunk tagjainak egy része, kikről sem a múlt, sem a jelen idő még kellőleg nem gondoskodott. Értem azon szerencsétlen tagjait a társadalomnak, kik vagy szükségből vagy leggyakrabban kényszerűségből vagyonaiktól kénytelenek megválni. Ezek valóban szerencsétlen tagjai a társadalomnak és megérdemelnék, hogy a társadalom maga segítse ezen társadalmi bajnak orvoslását. Azt mondhatná valaki, hiszen a mi törvényhozásunk is gondoskodott már róluk a kihágási törvény 128.§-ában két hónapi elzárással és 300 órtig terjedhető pénzbírsággal büntetvén azokat, kik az árveréseknél összebeszélve, azok eredményét meghiúsítani törekszenek. Én azonban erre azt felelem, hogy ki az, ki ezeket feljelentse és várjon a legtöbb esetben azt az összebeszélést, mely a társadalom ezen ismert pióczai közt valósággal sokszor történik meg, (Igaz ! Úgy van! szélsőbal felől.) minden esetben be lehet-e bizonyítani ? Bizonyára nem lehet. Kell tehát más módokról gondoskodni, melyekkel az árveréseknél előfordulni szokott visszaélések, ha nem szüntettetnek is meg, de legalább ritkábbakká tétessenek. Más országokban, nevezetesen Francziaországban, ott van a »Hotel des ventes«, ott van több nyilvános intézet, melynek éppen az a czélja, hogy az árverések nyíltan történjenek és az árveréseknél azon célt, hogy minél több vevő jöjjön össze és az árverezendő dolgok valódi értékükön keljenek el, ezen után elérik. Ott van Anglia. Angliában egyletek alakultak, melyeknek az a czéljuk, hogy megbízottaik megjelenjenek minden árverésen, s ha ezek azt látják, hogy valamely eladandó tárgy becsáron alól akar eladatni, az egylet részére vásárolják meg legalább becsáron. A mi társadalmunkban — fájdalom — ilyen mozgalom még nem észlelhető, pedig ha valahol, úgy nálunk lenne arra szükség. (Igaz! Úgy van! Általános helyeslés). Hányszor olvassuk a lapokban, hogy értékes ingóságok pár forintért elpocsékoltatnak, s az eredmény az, hogy az árverési költségeken felül nem jön be még a tartozás fedezésére szükséges összeg sem, tehát sem az adós ki nem fizettetik, sem pedig a végrehajtást szenvedőnek vagyona nem marad meg. Ezeken a bajokon, ha másként nem, társadalmi egyesülés útján is kellene segíteni, úgy, amint ezt másutt megtették, és teszik jelenleg is. A napirenden levő törvényjavaslatnak is az a célja, hogy az árveréseken előforduló visszaéléseket, ha lehet, meggátolja. De nézetem szerint ezen czélt csak részben éri el, mert éppen az árverések legsúlyosabb bajain nem segít, amennyiben az úgynevezett kényszerárverések, melyek közigazgatási hatóságok és bíróságok által szoktak elrendeltetni, ki vannak zárva e javaslat keretéből, holott a legnagyobb kényszerűség és szükség éppen ezen árveréseknél nyilvánul s a legnagyobb visszaélés éppen ezeknél fordul elő. (Igaz ! ügy van!) Előttem szóló. képviselőtársam maga elismerte, hogy nehézségekkel kell küzdeni ezen törvényjavaslatnak és hogy az igazságügyi kormány is tapasztalta azt, hogy omne incipium est durum. Hanem ez kezdetnek elég lesz. Én e törvényjavaslat intézkedéseit nem tekintem véglegeseknek, csupán első lépésnek arra, hogy ha majd tapasztaltatni fog az életben a felállítandó árverési csarnok jótékony hatása, az általam felhozott többi esetekre is törvény útján ki fog terjesztetni ezen törvényjavaslat jótékonysága. Ezen okok alapján én általánosságban elfogadom a törvényjavaslatot, de fentartom magamnak a jogot, hogy bizonyos részlethez módosítást adhassak be. (Általános helyeslés.) Elnök: Szólni senki sem kíván, a vitát bezárom Fabiny Teophil igazságügyminiszter: T. ház! Egész röviden kívánom megjegyezni, hogy egyetértek Horváth Ádám J. képviselő úr azon javaslatával, miszerint ezen ügy az igazságügyi kormány által is tanulmány tárgyává tétessék , hogy az ez irányban szerzendő tapasztalatok alapján, annak idején törvényhozási intézkedések is tétessenek. Azonban addig míg az árverési csarnokok felállítva nincsenek, míg azoknak az életben való kedvező hatásukat nem tapasztaljuk, idő előtt volna ez irányban intézkedni, mert hiszen a teendő intézkedések okvetlenül megelőző törvényhozási intézkedést kívánnak, amennyiben a végrehajtási törvénynek az ingóságok végrehajtására vonatkozó részeiben, a fővárosra nézve bizonyos tekintetben módosítást vonnának maguk után. Én tehát kijelentem, hogy a tárgygyal foglalkozni kívánok, elsősorban mindazonáltal a csarnokok felállítása után a szerzendő tapasztalatok alapján akarok majd javaslatokat tenni. (Helyeslés jobb felől.) Széchenyi Pál: földmivelés-,ipar- és kereskedelemügyi miniszter: T. ház! Én az igazságügyi miniszter úr kijelentéséhez egyet bátorkodom hozzátenni. (Halljuk!) Ugyanis éppen azon okból, hogy lehető legyen a hatósági árveréseket is a tervezett csarnokokban megtartani, módosíttatott a közgazdasági bizottságban az eredeti szöveg oda, hogy ezek a hatósági árverések is ezekben a csarnokokban legyenek tarthatók, ha az illető hatóságok e szerint fognak rendelkezni. Mert az eredeti szövegben ez — amint méltóztatik tudni — egyáltalán ki volt zárva, nem lévén lehetséges rögtön megtenni az intézkedéseket arra nézve, hogy ezen árverések is ott legyenek megtarthatók. A t. képviselő úr óhajtása tehát a kormánynál is méltánylásban részesül, és meggyőződésem szerint nem sok idő múlva meg fog tétetni az intézkedés az iránt, hogy a hatósági árveréseknek legalább egy része szintén a létesítendő csarnokban tartassák meg. (Helyeslés jobbfelől.) Ezután a javaslatot általánosságban egyhangúlag elfogadta a ház. A részletes tárgyalásnál a 4-ik §-nál felszólaló Körösi Sándor: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) A 4. §. 3-ik bekezdése két ezélt akart elérni. Az első az lenne, hogy azok a kézi zálogok, melyek az 1881. XIV. t. cz. 15. §-a alapján ki nem váltattak, szintén a felállítandó csarnokban árvereztessenek el. A második czél pedig az lenne, hogy ez az eljárás az 1881. XIV. t.cz. 16—21-ig terjedő §§-ainak módosítását kívánván meg, ezt azon intézetekhez és a viszonyokhoz alkalmazzuk, tehát felhatalmazzuk a miniszter urat, hogy a törvénynek idézett szakaszait a viszonyokhoz képest rendeleti úton módosíthassa. E két czélnak azonban sem a miniszteri javaslatnak, sem a bizottság javaslatának szövegezése nem felel meg. A miniszteri javaslatban meg van ugyan a felhatalmazás kérése, de nem mondatik ki imperative, hogy ezek az árverések. i. a ki nem váltott kézi zálogok árverése szintén ezen csarnokban tartassanak meg. A bizottság szövegezése szerint pedig felhatalmaztatik a miniszter, hogy utasíthassa a vállalkozókat az ilyen árveréseknek ezen csarnokban való megtartására, de szintén hiányzik a törvénynek imperatív rendelkezése ez iránt, t. i. nem rendeli el a szöveg, hogy az ilyen ingó tárgyak ezen csarnokokban árvereztessenek el. E két czélnak megfelelni akarván, egy módosítást bátorkodom benyújtani és kérem annak elfogadását. Módositványom igy hangzik: (olvassa) A harmadik bekezdés helyett tétessék e szövegezés : azon ki nem váltott zálogtárgyak, melyek az 1881. évi 14. t.-cz. életeimében árverés útján értékesítendők, azon területeken, melyeken a jelen törvény értelmében árverési csarnokok létesittettek, ezen árverési csarnokokban elárverezendők. Az eljárásra nézve a földmivelési, ipar- és kereskedelmi miniszter felhatalmaztatik, hogy az 1881. évi 14. törvénycikk 16—21 .§-aiban foglalt intézkedéseket rendeleti uton módosíthassa. Kérem tisztelettel ezen módosítványom elfogadását. Széchenyi Pál gr. földmivelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter kijelenti, hogy elfogadja Kőrösy módosítványát. A ház Kőrösy módosítványával elfogadja részleteiben is a javaslatot. Elnök: A ház legközelebbi ülése hétfőn d. e. 10 órakor lesz, amelyen a halászati törvényjavaslat fog tárgyaltatni. Az ülés d. e. 11 órakor véget ér. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 18. »Művész-szerelem«, az czime egy igen érdekes új regénynek, melyet ma küldtek be hozzánk. Szerzője Justh Zsigmond, tehetséges fiatal író, kinek »Káprázatok« czimű első műve a megfigyelő és taglaló költészeti módszer barátjainál figyelmet keltett. »A Művész-szerelem is beható és szellemes lélektani taglalást tartalmaz, melynek tárgyát egy oly íó szerelme képezi, ki maga is éppen a taglaló módszernek a híve. A könyv problémája talán így kifejezhető : Szeret-e és ha igen, miként szeret egy analytikus irányzatú szellem ? A mutatvány, melyet a regényből közlünk, e kérdésre megadja a feleletet. Hogy az olvasó megérthesse, elmondjuk legrövidebben a regényben történőket. Gilády Arzént, az analysta írót elhagyta szeretője, mert megunta, hogy e különös szellemi irányzatú ember tanulmányainak tárgya legyen. Arzént egy ideig boszantotta a dolog, de később mégis vigasztalódott; és mikor meglátta legjobb és egyetlen barátjának, Kálmán Ernőnek menyasszonyát, Paulát, beleszeretett ebbe. Paula festőművész volt, mint Ernő, kihez talán inkább csak a közös művészet érdeke kötötte; és mikor meglátta az írót inkább ahhoz szított. A két szív hamar megértette egymást. Heves küzdelem után a szeretők elhatározták, hogy egyesülnek. Két árva maradt utánuk Kálmán Ernő, ki szerette Paulát, és húga Kálmán Elza, ki imádta Arzént. De mit gondoltak a szerelmesek mások boldogtalanságával. Szívük tele volt önmagukkal. Paula szeretett és szerettette magát, de Arzén nem csupán szeretett, hanem observált is. Megfigyelte szerelmes leányát és tanulmányainak eredményét följegyezte a regényében, melyet éppen componált. Mi volt e különös viszonynak vége ? Íme olvassák a »Művészszerelem utolsó fejezeteiben: »Másnap nagyban sürgette Arzén a lakodalmat. Elhatározták, hogy deczember első felében esküsznek, pedig már október közepén voltak, így tehát hozzá kellett fogni a kelengye összeállításához is. Ez a munka vagy pár hetet vett igénybe. Ezalatt folytonosan szaladgált, jóformán csak a bevásárlást tárgyakra gondolt, s mindössze azt az egy tapasztalatot tette, hogy Paula minden izében művésznő, aki ahhoz az ezerféle kis dologhoz, amelyekhez a háziasszonyoknak tudnia kellene, nem értett. Hanem ez idő alatt megint elragadónak találta. Milyen érdekessé tudta tenni ezeket a bevásárlási sétákat, Arzén nem egyszer hangulatot érzett, — még egy divatárus boltjában is. ... Otthon Arzén folyton irt. Regénye majdnem elkészült. A hősnő körvonalai mind élesebben, mind szembe szökőbben domborultak ki. Arzén úgy érezte, hogy végre »lábra tudja állítani« a valódi, a húsból és vérből álló Paulát. S ez az alak elégedetté tette; megfeledkezett arról, hogy megismerése mibe került. Amint aztán a bevásárlások izgalmai véget értek. Paulát néhányszor olyan helyzetekbe sodorta, amilyenekben regényhősnője forgott, hogy lássa: úgy fog-e nyilatkozni, mint ahogy megrajzolta. A kísérlet nem egyszer sikerült, s ilyenkor el-árulta örömét, ami feltűnt Paulának. A leány kezdte észre venni, hogy modéle állványon áll. Ez a felfedezés tán büszkévé tette volna, ha nem tudja, hogy milyennek látja őt Arzén, de így boszantotta, kínozta. — Majd mindennap összekaptak. A hangulat köztük napról-napra ingerültebb lett. Egy délután azzal a criticussal találkoztak, ki a múltkor olyan csúnyán lerántotta a Paula festményét. Paula már messziről meglátta, magához intette. Aztán nevetve, elbájoló kaczérsággal meghívta magához. — Lássa, maga nem ismer engemet. Szeretném, ha többször látna. Ugye tudja, hogy miért ? A criticus zavarba jött és megígérte, hogy meglátogatja. Amint a criticus elvált tőlük, Arzén pár perczig hallgatott s aztán igy szólt: — Igen, igen, igy láttam én hősnőmet, ilyenféle helyzetekben. — Eh, maga kiállhatatlan kezd lenni regényével. Mondhatom, hogy nem fogom elolvasni. Nincs jobb dolga, mint mindig engemet kínozni vele ? Látom, már meg kell tiltanom, hogy mindig velem foglalkozzék. Tudniillik, mint író. Szeressen, ha vőlegényem és ne írjon meg. Ez bánt. Kikérem magamnak. Amen. — De lássa, édes Paula, ha szeretem, foglalkozom is magával. S ha foglalkozom, akkor ne csudálkozzék, ha itt-ott ellesem egyik-másik vonását. Hisz ma már csak élő minták után dolgozhatunk. Találhatnék-e érdekesebbet, mint magát? Ne bántsa ez, édes Paula. Jusson eszébe, hogy én is eltűrtem, hogy maga Ernőt lefesse. Pedig hát ez egészen más, d’aprés nature volt! Paula mosolygott, de nem szólt semmit. Mind a kettőjükre kínos napok következtek. Paula napról-napra érzékenyebb lett. A legcsekélyebb vonatkozás a regényre felingerelte, a legsemmisebb dolgokért heves jeleneteket rögtönzött. Arzén pedig csakis vele foglalkozott; betegesen csüggött tanulmányozásán ; azt hitte, hogy szerelme kialvó lángját fel fogjaéleszteni e mesterkélt megfigyeléssel. És az esküvő napja mind közeledett. Arzén néha úgy érezte, hogy az a kis karikagyűrű mázsányi teherrel nehezedik reá. Nem mert a jövőre gondolni. Az egyedülléttől is félt. Egész nap Paula oldala mellett ült. Egy perezre sem hagyta el, nehogy megint azok a kínzó, félelmes gondolatok kerekedjenek felül lelkében. Este aztán, ha Paulától elbúcsúzott, egyenesen haza sietett, s féléjszakákon át irt. Rendesen addig dolgozott, mig ereje elhagyta s kimerülten rogyott ágyára, hol nem egyszer tökéletesen felöltözve f aludt el. Álmai lázasak, szinte irtóztatók voltak, testi szervezete megrendült, izgékonysága annyira fokozódott, hogy a legkisebb felindulás szívdobogást s idegfájdalmakat okozott neki. Ez az élet alakjára is rányomta bélyegét: olyan volt már, mint az árnyék. Arcza megnyúlt, szemei beestek, két arczáján lázas, véres foltok mutatkoztak; keze olyan volt, mint egy halotté, majd minden este kisebb-nagyobb láza volt. Amint életereje fogyott, úgy nőtt alkotó ereje. Regényének egyes jelenetei olyan élénken kristályosodtak lelke mélyén, hogy egész lapokat irt tele törlés nélkül, s oly gyorsan, hogy a toll alig tudta követni gondolatait. Néha, mikor átolvasta a teleirt lapokat, első pillanatra egyes helyek még önmaga előtt is érthetetleneknek tűntek fel. Csak ha jobban belemélyedt a kevés szóba foglalt gondolatba, értette át azt, amit az a benső, titkos erő kicsavart összemarczangolt, vérző szívéből. S ilyenkor érezte, hogy mesterművet ir. Valamelyik késő őszi napon a zugligetbe mentek. A búcsúzó, meleg napsugárnál sütkérezni, leültek egy padra, a férfi összetörve, a leány jókedvet színlelve. A fel-felkavarodó szél zizegve, zúgva söpörte maga előtt a zörgő, száraz faleveleket. A fák lombja vesztett, száraz gallyai pattogtak, recsegtek. Mintha a halál lehett volna rá az egész hervatag természetre, csak az a langyos napsugár melegítette a szívet, csak az vigasztalt, csak az beszélt a múltról. A kihalt táj sárgás tónusát csak itt-ott törte meg egy-egy tarka kendős ibolya-szedő leány, vagy egy-egy az elmúlás színeibe öltözött öreg anyó, kik meggörnyedve czipelték rőzsekötegüket hazafelé. — Istenem, milyen szomorú itt minden — szólt Arzén. — Nagyon hangulatos! Nézze csak, milyen szép képet adna az az öreg anyó, a rőzsével hátán, sárgasárgán, akár csak egy eau forte. — Az ám! — felelt Arzén, de aztán mindjárt el is hallgatott. Paula elkomorodott. Szerettek volna beszélni mind a ketten, de a csendet csak a sivító őszi szél törte meg. Lassan, hallgatagon ballagtak a Fáczán vendéglő felé, hol a nagy teremben leültek teázni. A teremben még két asztalnál ültek, néhány künn telelő budai polgár. Egyszerre csak egy kis sovány, körülbelül tíz éves kis leányka jelent meg az ajtóban. Összeaszott, hajlott derekán kopott reklicskét viselt. Éhséget kiabáló szemekkel nézett körül, azután dermedt, véres ujjacskáival sípládáját kezdte nyomorgatni. Arzén alig bírt ránézni. Végtelenül felkeserítette ez az éhező, beteges gyermek, ki ütött-kopott hangszerén, dideregve, ujjongó dallamú keringőket játszott. Az emberiség egész nyomorúsága átfutott a lelkén, kiolvasta a leányka szeméből az éhséget, az árvaságot az elhagyottságot. S a sípláda csak szólt, nyikorogva, hamisan, valami tánczdarabot csúfolva. — Eh, ez már mégis sok! Ugyan Arzén, szóljon a vendéglősnek, hadd küldjék ki ezt a gyereket. Micsoda hamis hangok! Aztán verklinitálom a kintornát, így szólt a művésznő. Arzén megundorodott. Oda kiáltott a közel álló pinczérnek. — Hajtsa ki ezt a gyereket, mert ő nagysága idegeit sérti a verklije. Hangja éles, ingerült volt. — Mi volt ez, Arzén? — kérdezte halkan, szikrázó szemekkel Paula. — Jöjjön, menjünk. S egyebet nem mondott. Kimentek. Lassan ballagtak lefelé a hegyaljára vezető gesztenyefasoron. Pár perczig egyik sem szólt. Végre azonban, Paula nem állhatta szó nélkül. — Nem, nem tűröm tovább ezt a bánásmódot. Mit akarsz?... Mondja, szeret még, vagy gyűlöl? Odaadom magamat testestől-lelkestől egy férfinak, akinek szerelmére büszke vagyok. Ott hagyok érte egy másikat, akit szeretett, aki mindenben kedvemet kereste, aki rabszolgám lett volna. Feláldozom érte szabadságomat. Tán még művészetemet is feláldoztam volna érte. S ez mit tesz velem ? ! Akkor, midőn szerelme tüzének a legnagyobb lánggal kellene lobognia , akkor, már akkor a hibáimmal foglalkozik. Istenem, kinek nincs ?! Miért lennék éppen én az angyal a többi asszonyok között ?! De tűrtem, mert hisz mindebben szerelmedet éreztem. Tűrtem, szerettelek. De mindez nem volt elég. A csípések ismétlődtek minden nap, minden órában, minden perezben, sokszor durván, kíméletlenül. Én még mindig tűrtem, mert mindabban, amit tettél, szerelmedet éreztem. Azt hiszem, ha kést döftél volna a szivembe, megcsókollak s azt mondom: Nem fáj, hiszen szeretsz! De ma.... de ma — nem tűröm tovább. Semmiért, ilyen durván, idegen ember előtt, hangodban a szeretet nyoma nélkül — eddig és ne tovább. Nem, nem szeretsz, nem szerettél soha, senkit a világon! Hangja belevegyült az őszi szél fütyölésébe mintha maga a természet is vele kiáltotta volna, hogy Arzén nem szeretett soha senkit a világon. Arzén nem szólt semmit. Némán, lehorgasztott fejjel ment mellette. — Az a bajunk — szólt hosszú szünet után — hogy’nem a szerelemre születtünk,sem te, sem én. Tudod jól, Paula, hogy szeretlek, már ahogy szeretni tudok. S nem hazudott. Paula keserű fájdalma és sokáig visszatartott panasza megrázta lelkét. Szánta és szerette. Mintha felkorbácsolt lelkét még egyszer átfutotta volna az a letűnő őszi napsugár, a legeslegutolsó a fagyos, kietlen, puszta tél előtt. . . Érezte, hogy Paulának is igaza van, neki is. Ki vezeti ki ebből az örvényből ? Visszafelé tramway-n mentek. Nem akartak egyedül lenni, így legalább hallgatásuk nem hatott reájuk olyan nyomasztólag. A kocsi végig robogott a budai részeken, átment a Margit-hídon, aztán a váczi útra tért, amelynek lármája, sürgő-forgó emberei, lámpasorai, kivilágított boltjai szórakoztatták mind a kettőjüket. Arzént az utcza lázas élete felzavarta letargiájából. Odasimult Paulához, ki csendesen megszorította a kezét, így kézen fogva, bár némán ültek egymás mellett, míg kiszálltak a tramway-ből. Az estét Paula termében töltötték. Teréz kisasszony korán lefeküdt. Egyedül maradtak. Kint zúgott a szél, s megrázta a fogadó ablakait. Alulról czigányzene szakgatott akkordjai hallatszottak fel. Egy darabig az ablaknál álldogáltak, hallgatva, amint a járókelők kopogó léptei elhangzanak a félig kihalt utczában. Egyszerre fékevesztett gyorsasággal robogó kocsi riasztotta fel őket merengésükből. — Üljön le, ide mellém, Arzén. Beszélgessünk egy kicsit. Akar egy csésze teát ? Nem ? Tehát regényt ir. Beszéljen erről. Nagyon érdekel. Mit akar ezzel a könyvvel. Arzén bámulva nézett reá. — A könyvemmel ? — szólalt meg aztán kissé zavartan. — Hisz mondtam már. Egy modern szerelem története az egész. Meg szeretném mutatni, hogyan engedelmeskedünk ma annak az örök törvénynek, amely fenntartja a világot. Ki akarom mutatni a tudás, az intellectuális fejlődés hatását a szerelemre. Ki akarom mutatni, hogyan gyöngíti a szerelmet a szellemi előrehaladás. Maga a regény formája megfelel a század követelményeinek; rövid és szorosan tárgyához ragaszkodik; kitérések nincsenek benne. Arzén mind jobban belemelegedett. Nem gondolt arra, hogy Paula egyebet is tud erről a regényről. Nem a nőt, a jövendőbeli hitvest, hanem a művésztársat érezte maga mellett. Csak a művésztársnak beszélt arról a tárgyról, amely e pillanatban minden más gondolatot kiszorított agyából. Paula szomorúan nézett reá. — S ennek a könyvének mi a conclusiója ? — Az, hogy a legmagasabb fejlődés színvonalán álló egyének a mi évtizedünkben képtelenek a szerelemre. — Hisz ez kétségbeejtő! — Igen, ez kétségbeejtő. Ismét elhallgattak. A csendet Paula törte meg. HÍREK. Április 18. — Trefort miniszter. Örömmel értesülünk, hogy Trefort miniszter úr állapota annyira javult, hogy két havi szobaőrzés után végre kimozdulhatott a szabadba , amelyhez a ritka szép verőfényes napok valóban kínálkozó alkalmat is nyújtanak. Tegnap sétakocsizást tett a városligetben, ma pedig fél egy órakor a képviselőház előtt állott meg kocsijával azon szándékkal, hogy részt vegyen a ház ülésén, de ezen szándéka kivitelében a mai ülés kora befejezése megakadályozta. A házat már üresen találta s ekkor egy a ház elnökének szánt névjegy fog tanúbizonyságot tenni a miniszter első útja felől, a ki a szabadség élvezésétől üdülten tért vissza lakásába. — Gönczy-jubileum Beszterczebányán. Gönczy Pál vallás- és közokt. czim. államtitkár 50 éves tanügyi működésének évfordulóját fényesen sikerült ünnepélylyel ülte meg a beszterczebányai m. k. áll. felsőbb leányiskola e hó 15-én. Az ünnepély, mint lapunknak írják, d. e. 11 órakor folyt le a takarékpénztári palota nagytermében, mely ez alkalommal zsúfolásig telt meg a város s a közeli vidék érdeklődő közönségével. Dr. Gerevich Emil igazgató üdvözölte a közönséget, méltatta az ünnepély jelentőségét s felolvasta ez alkalomra írott tanulmányát Gönczy életéről s működéséről. Scholcz Etelke IV. oszt. tanuló elszavalta Koroncy Imre tanár »Gönczy jubileumára« czímű ódáját. Az ünnepély többi pontját a tanulók zongorajátéka, énekes szavalata töltötte be. A közönség a sok élvezetet nyújtó ünnepélyről azon meggyőződéssel távozott, hogy a helybeli felsőbb leányiskolában egy oly kitűnő tanintézetet bir, mely nemcsak hivatva van, de képes is e város és az egész felvidék intelligentiájának leányait az igényeknek s a kor kívánalmainak megfelelő neveltetésben részesíteni, s hogy e kiváló tanintézet, mely a jövő tanévvel már teljes 6 osztályú lesz, a legnagyobb mértékben érdemes a közönség bizalmára. — Görög-catholicus isteni tisztelet. Firczák Gyula munkácsegyházmegyei nagyprépost és országgyűlési képviselő Ungvárról visszaérkezvén, tudomására hozza a Budapesten élő görög-catholicus híveknek, hogy a latin clerus szives engedélyéből az egyetemi templomban vasárnaponkint délelőtt 9 órakor csendes misét mond. Azok a hívek pedig, kik a közelgő ó-naptári húsvét alkalmával a latin szertartású templomokban gyónnak, és saját rítusuk szerint áldozni óhajtanak, ezt virágvasárnapján vagy nagycsütörtökön tehetik. A húsvéti csendes mise után pászkát is szentel, ha azt az illető hivő magával a templomba hozza. — A debreczeni ref. főiskola. Mint hiteles forrásból értesülünk, azon exclusiv és protestánsellenes irányzattal, melyet a prot. irodalmi társaság alakuló közgyűlésén az unitáriusoknak a társulatból való kirekesztése ügyében a debreczeni ref. papság és néhány theologiai tanár képviseltek, a debreczeni ref. főiskola tanári kara — mint ilyen — nemcsak solidaritásban nem áll, hanem ez ellen már jó, eleve határozott állást foglalt el és magát a társulat alakuló közgyűlésén is ellenkező szellemben képviseltető. — A régi budai vízvezeték. A svábhegyi út kiszélesítésénél eszközölt ásatások alkalmával rájöttek a régi hires budai vízvezetéki csövekre, amelyek a Svábhegyen levő városkútyából az üde forrásvizet a budai várba vezették. E régi csövek egy részét 1848-ban az osztrákok az úgynevezett szervita-kunyhónál fölszedték, hogy ily módon megfoszszák ivóvizüktől a várbelieket. A most fölfedezett vízvezetéki csövek azon részét, melyek az úttestbe estek, már felszedték, a többit is kiássák nem sokára s eladják a legtöbbet ígérő ócskavas-kereskedőnek. — Gyógyszerészek jubiláris ünnepélye. A budapesti gyógyszerészettanhallgatók segély- és önképzőegylete f. hó 22-én, délelőtt 10 órakor üli meg az egyetem vegytani intézetének nagytermében 25 éves fenállásának jubiláris ünnepélyét. Ez alkalommal a megnyitó beszédet Than Károly egyetemi tanár, az egylet tiszteletbeli elnöke tartja. Utána Liszka László egyesületi elnök terjeszt elő jelentést, az egyesület 25 éves történetéről pedig Czaich Gyula gyógyszerészettanhallgató értekezik. Az ünnepély utolsó pontja Lengyel Béla ny. r. egyetemi tanár bezáróbeszédje lesz, aki az egyesületnek tiszteletbeli felügyelője. — Mérges hatású ruhaderék. Egy berlini asszony húsvétkor ruhaderékot vásárolt és jóhiszemüleg magára vette azt. Nem sokára sajátszerű viszketést érzett bőrén és nagy meglepetésére azt látta, hogy nyakát, vállát és karjait bőrkiütés rutította el. Az asszony mindjárt orvosért küldött és ez megvizsgálta a gyanús ruhaderékat. Kisült, hogy a kelmét mérges anyagokkal festették, minek folytán a test bőrén épen nem jelentéktelen vérmérgezést idézett elő. — Pünkösdi kirándulás Velenczébe. A m. államvasutak városi menetjegy irodája pünkösdkor kirándulást rendez Fiume-Abbáziába és Velenczébe, visszajövet útba ejtve Triesztet és Miramaret, Miksa császár ez ismeretes, nagyszerű tengeri kastélyát. Részletes programmok a városi menetjegy-irodában Budapesten (Hungária szálló) s a vidéki fiók-irodákban adatnak ki. — Gyilkosság. Jenő, baranyamegyei községben kegyetlen gyilkosságnak esett áldozatul (virágvasárnap előtt levő szombat délután) Schiller Mihály, földműves. Fejét ketté hasítva, egyik szemét kiütve, nyakát egy kis ízület kivételével, egészen elmetszve találták meg József nap délutánján a saját présházában. Egy zsemlye, fél klgr. hússal a mellére volt téve. Pénze és zsebórája sem hiányoztak. Oly körülmény, írják az M. Államnak, mely a rablógyilkosság lehetőségét határozottan kizárja. Mivel fiával és mostoha vejével többször volt már baja, a gyanú ezek ellen irányult, kik elfogatván, közülök mostoha veje, Ulrich Mihály rögtön beismerte a vérlázító bűntettet, társául csakugyan a meggyilkolt fiát nevezvén meg, ez azonban konok tagadása mellett mindvégig megmaradt. Törvényszéki csarnok. Fizetésképtelenség. Közelebbről a büntetőtörvényszék egy csődügyben a vádlottat csalárd és vétkes bukás miatt vád alá helyezte. A kir. tábla azonban feloldotta a határozatot s új vizsgálatot rendelt el. A vádhatározat egyik pontját az képezte, hogy a vádlott, jóllehet 6 hónappal a csőd kiütése előtt tudta fizetésképtelenségét, mégsem mondott csődöt. E pont megerőtlenítésére Gruber Lajos dr., a vádlott védője, a törvényszékhez azt a kérelmet intézte, hogy ez ügyben a budapesti hitelezői védegylet szakvéleményét hallgassa meg. A törvényszék helyt adott a kérelemnek. A hitelezői védegylet szakvéleménye, amely a kereskedővilágra bizonyára kiváló érdekkel bír, a következő: Az első kérdésre: Mulasztást követ-e el kereskedelmi szempontból ama kereskedő, akinek activ vagyona tartozását felülmúlja, az által, hogy csődkérvényt nem ad be ? Felelet: Föltéve, hogy reális activ vagyonról van szó, a kereskedő a csődkérvény beadásának elmulasztása által senki jogát nem sérti, mert hitelezőit teljes összegben kielégítheti. A második kérdésre: Kereskedelmi szempontból fizetésképtelennek tekinthető-e ama kereskedő, kinél az actív vagyon a passivát jóval felülmúlja, avagy olyannak, aki vagyoni tekintetben pillanatnyilag és átmenetileg csak fennakad ? Felelet: Kereskedelmi épp úgy, mint törvényes szempontból ama kereskedő, akinél az activák a passivákat jóval felülmúlják, nem tekinthető fizetésképtelennek, mert kereskedelmi és törvényes szempontból a fizetésképtelenség kritériuma, mely nem azonosítható a fizetésbeszüntetéssel, az, hogy több az adósság, mint a vagyon. Megtörténhetik, hogy a kereskedő pillanatnyilag és átmenetileg fennakad. Ha ily kereskedő a fennakadás megszűntével kötelezettségének eleget tesz, fizetésképtelennek nem mond-