Nemzet, 1888. április (7. évfolyam, 2009-2037. szám)

1888-04-19 / 2026. szám

Melléklet a „Nemzet“ 2026. (109.) április 19. számához. ORSzás? GYŰLÉS: A képviselőház ülése április 18-án. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Dárday Sándor, Tibád Antal, Törs Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kál­mán miniszterelnök, Fabiny Teofil, Széchenyi Pál gr., Bedekovics Kálmán, Fejérváry Géza dr. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után az elnök bemutatja Antunovics József szabadkai kép­viselő levelét, melyben tudatja, hogy főorvosi állásá­ról lemond. — Tudomásul vétetik. Az indítvány és interpellációs könyvben újabb bejegyzés nincsen. A ház vita nélkül elfogadja Csávossy Béla elő­adása mellett a ház ápril havi költségvetését. Az erre vonatkozó jegyzőkönyvi rész azonnal hitelesítettik. Következik az árverési csarnokokról szóló tör­vényjavaslat tárgyalása. Emich Gusztáv előadó: T. ház! A fejlettebb modern forgalmi viszonyok között fontos helyet foglal el az árverési intézmény. Czélja, hogy az eladandó tárgyak a vevők lehető élénk versenye folytán, minél jobb áron kelljenek el és igy az eladónak a lehető előny biztosittassék. Azonban, hogy ez biztosan és si­keresen elérhető legyen, szükséges, hogy az eladandó tárgyak megtekintés végett hozzáférhetően legyenek elhelyezve, szükség esetén pedig még katalógusokba is szakszerűen le legyenek írva ,és a kellő publicitás felhasználása mellett oly helyiségben kerüljenek ár­verés alá, mely nagyobb számú venni szándékozó kö­zönséget befogadni képes. Szóval szükséges, hogy az árverési intézmény szervezve legyen. Azonban isme­retes, hogy úgy a fővárosban, mint a vidéken elég sűrűen előforduló árveréseknél épp az árverési intéz­ménynek szervezetlensége folytán és azon körülmény­nél fogva, hogy a súly inkább a gyors eladásra van fektetve, az árverési intézménynek inkább csak viszás­­ságai, hátrányai tűnnek föl, így eddigi tudozásunk is csak az árveréseknél előforduló visszásságok korlátozá­sával foglalkozott; nevezetesen az 1879. XL. tcz. 128. §-a, mely az árverési eredménynek meghiúsítására tö­rekvőket bünteti, valamint az 1884.XVII.tcz.-ben fog­lalt ipartörvénynek 51 és 52 §§, melyek az úgyneve­zett végeladást és a gyors eladókat szorítják meg. Azonban kétséget sem szenvedhet, hogy ez árverési visszaélések nálunk is csak úgy szüntethetők meg, ha arra nézve oly szerves intézmény fog létesülni, mint azt a külföldön elterjedt árverési csarnokokban találjuk melyek kellő berendezéssel és kellő anyagi biztosíték­kal vannak ellátva és a milyen pl. Párisban az 1881. óta működő «Hotel des ventes.« A dolog természeté­ben fekszik tehát, hogy ily nyilvános árverési csarno­kok, melyek árverésekkel üzletszerűen és rendszere­sen foglalkoznak, csakis mint engedélyezett ipar működhetvén, — tekintettel az ipartörvény 10. §-ára is, a meghatározott területeken bizonyos évekig a kizárólagosság előjogát okvetlenül nem nem nélkülözhetnék. A közgazdasági bizottság ezek­nél fogva a jelen törvényjavaslathoz készséggel járul, mely szerint a földművelés-, ipar és ke­reskedelemügyi miniszternek felhatalmazás adatik, hogy a törvény keretében foglalt intézkedéseken be­lül, ily árverési csarnokokra engedélyt adhasson. A közgazdasági bizottság azonban még azon óhaját is kívánta kifejezni, hogy mindenütt ott, ahol ily csar­nokok létesülnek és azok a kellő biztosítékokat fogják nyújtani, lehetőleg a bírói, kényszerjellegű, valamint más közhatósági árverések is ily csarnokokban tar­tathassanak. A törvényjavaslat 4. §-a épp e kívána­lomnak megfelelően lett módosítva, s ennélfogva ké­rem a t. házat, méltóztassék a törvényjavaslatot a­­ közgazdasági bizottság szövegezése szerint úgy általá­­j­nosságban, mint részleteiben elfogadni. (Helyeslés.) " Horváth Ádám kijelenti, hogy a függetlenségi párt elfogadja a törvényjavaslatot. Csupán két óhaj­nak kíván kifejezést adni; először is a törvény vég­rehajtására vonatkozó miniszteri rendelet nagy kör­­­rültekintéssel és pontossággal adassék ki, hogy a tör-­­­vénynek foganatja legyen. Másodszor pedig miután a hatósági árveréseknél is árverető szövetkezetek mű­ködnek s megrontják az árverés eredményét, a ható­sági árverések is árverési csarnokokban eszközöltes­senek. Óhajtandónak tartja, hogy az igazságügyi kor­mány foglalkozzék e kérdéssel, hogy bírói árverések is az árverési csarnokokban tartassanak. Körösi Sándor: T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Azon kellemes helyzetben vagyok jelenleg, hogy a t. ház ellenzéke részéről történt felszólalással csaknem teljesen egy értelemben vagyok. (Élénk helyeslés a szélsőbal felől. Felkiáltások: Éljen!) Ez igazolja azt, hogy ott, hol általános emberi érzetről van szó, nem lehet pártkü­lönbség. (Igaz! Úgy van a szélsőba felől.), hanem csak a czél mikénti elérésének módjára nézve térhetünk el egymástól. (Helyeslés a szélső bal felől.) Emberi természetünkben rejlik az, hogy gyak­ran a múltat a jelen rovására dicsőítjük, legin­kább pedig azok, kik az életpálya végén van­nak, szokták azt állítani, hogy mégis csak jobb volt az a régi világ, a régi világban, még­is csak boldogabb volt az ember, mint a mai­ban. Pedig te­hát, ha végig tekintünk azon nagyszámú állami és társadalmi intézményeken, melyeket az újabb idő és nagyrészben a jelen alkotott és állított fel, nem dicsőíthetjük a múltat a jelen rovására, mert jelenleg kezet fogva gondoskodik a szegényekről az állam, község és a társadalom. A tehetetlen kis­gyer­mekekről, kiket szüleik ott hagytak, gondoskodva van a lelenczházak által; a még felneveletlen állapotban levő gyermekekről gondoskodnak az árva- és szeretet­­házak, tehát sok humánus intézmény állíttatott fel részben az állam, részben a társadalom által. Van azonban társadalmunk tagjainak egy ré­sze, kikről sem a múlt, sem a jelen idő még kellőleg nem gondoskodott. Értem azon szerencsétlen tagjait a társadalomnak, kik vagy szükségből vagy leggyak­rabban kényszerűségből vagyonaiktól kénytelenek megválni. Ezek valóban szerencsétlen tagjai a társa­dalomnak és megérdemelnék, hogy a társadalom maga segítse ezen társadalmi bajnak orvoslását. Azt mondhatná valaki, hiszen a mi törvényho­zásunk is gondoskodott már róluk a kihágási törvény 128.§-ában két hónapi elzárással és 300 órtig terjedhető pénzbírsággal büntetvén azokat, kik az árveréseknél összebeszélve, azok eredményét meghiúsítani töreksze­nek. Én azonban erre azt felelem, hogy ki az, ki ezeket feljelentse és várjon a legtöbb esetben azt az összebe­szélést, mely a társadalom ezen ismert pióczai közt valósággal sokszor történik meg, (Igaz ! Úgy van! szélsőbal felől.) minden esetben be lehet-e bizonyítani ? Bizonyára nem lehet. Kell tehát más módokról gon­doskodni, melyekkel az árveréseknél előfordulni szo­kott visszaélések, ha nem szüntettetnek is meg, de legalább ritkábbakká tétessenek. Más országokban, nevezetesen Francziaország­­ban, ott van a »Hotel des ventes«, ott van több nyil­vános intézet, melynek éppen az a czélja, hogy az árverések nyíltan történjenek és az árveréseknél azon c­élt, hogy minél több vevő jöjjön össze és az árve­rezendő dolgok valódi értékükön keljenek el, ezen után elérik. Ott van Anglia. Angliában egyletek ala­kultak, melyeknek az a czéljuk, hogy megbízottaik megjelenjenek minden árverésen, s ha ezek azt látják, hogy valamely eladandó tárgy becsáron alól akar el­adatni, az egylet részére vásárolják meg legalább becsáron. A mi társadalmunkban — fájdalom — ilyen mozgalom még nem észlelhető, pedig ha valahol, úgy nálunk lenne arra szükség. (Igaz! Úgy van! Általá­nos helyeslés). Hányszor olvassuk a lapokban, hogy értékes ingóságok pár forintért elpocsékoltatnak, s az eredmény az, hogy az árverési költségeken felül nem jön be még a tartozás fedezésére szükséges összeg sem, tehát sem az adós ki nem fizettetik, sem pedig a végrehajtást szenvedőnek vagyona nem marad meg. Ezeken a bajokon, ha másként nem, társadalmi egyesülés útján is kellene segíteni, úgy, a­mint ezt másutt megtették, és teszik jelenleg is. A napirenden levő törvényjavaslatnak is az a c­élja, hogy az árve­réseken előforduló visszaéléseket, ha lehet, meggá­tolja. De nézetem szerint ezen czélt csak részben éri el, mert éppen az árverések legsúlyosabb bajain nem segít, a­mennyiben az úgynevezett kényszerárverések, melyek közigazgatási hatóságok és bíróságok által szoktak elrendeltetni, ki vannak zárva e javaslat ke­retéből, holott a legnagyobb kényszerűség és szükség éppen ezen árveréseknél nyilvánul s a legnagyobb visszaélés éppen ezeknél fordul elő. (Igaz ! ügy van!) Előttem szóló­­. képviselőtársam maga elis­merte, hogy nehézségekkel kell küzdeni ezen tör­vényjavaslatnak és hogy az igazságügyi kormány is tapasztalta azt, hogy omne incipium est durum. Ha­nem ez kezdetnek elég lesz. Én e törvényjavaslat in­tézkedéseit nem tekintem véglegeseknek, csupán első lépésnek arra, hogy ha majd tapasztaltatni fog az életben a felállítandó árverési csarnok jótékony hatása, az általam felhozott többi esetekre is törvény útján ki fog terjesztetni ezen törvényjavaslat jótékonysága. Ezen okok alapján én általánosságban elfogadom a törvényjavaslatot, de fentartom magamnak a jogot, hogy bizonyos részlethez módosítást adhassak be. (Általános helyeslés.) Elnök: Szólni senki sem kíván, a vitát bezárom Fabiny Teophil igazságügyminiszter: T. ház! Egész röviden kívánom megjegyezni, hogy egyetértek Horváth Ádám J. képviselő úr azon javaslatával, mi­szerint ezen ügy az igazságügyi kormány által is ta­nulmány tárgyává tétessék , hogy az ez irányban szerzendő tapasztalatok alapján, annak idején tör­vényhozási intézkedések is tétessenek. Azonban addig míg az árverési csarnokok felállítva nincsenek, míg azoknak az életben való kedvező hatásukat nem ta­pasztaljuk, idő előtt volna ez irányban intézkedni, mert hiszen a teendő intézkedések okvetlenül meg­előző törvényhozási intézkedést kívánnak, a­mennyi­ben a végrehajtási törvénynek az ingóságok végre­hajtására vonatkozó részeiben, a fővárosra nézve bi­zonyos tekintetben módosítást vonnának maguk után. Én tehát kijelentem, hogy a tárgygyal foglal­kozni kívánok, első­sorban mindazonáltal a csarnokok felállítása után a szerzendő tapasztalatok alapján akarok majd javaslatokat tenni. (Helyeslés jobb felől.) Széchenyi Pál: földmivelés-,ipar- és kereskede­lemügyi miniszter: T. ház! Én az igazságügyi mi­niszter úr kijelentéséhez egyet bátorkodom hozzá­tenni. (Halljuk!) Ugyanis éppen azon okból, hogy le­hető legyen a hatósági árveréseket is a tervezett csar­nokokban megtartani, módosíttatott a közgazdasági bizottságban az eredeti szöveg oda, hogy ezek a ható­sági árverések is ezekben a csarnokokban legyenek tarthatók, ha az illető hatóságok e szerint fognak rendelkezni. Mert az eredeti szövegben ez — a­mint méltóztatik tudni — egyáltalán ki volt zárva, nem lévén lehetséges rögtön megtenni az intézkedéseket arra nézve, hogy ezen árverések is ott legyenek meg­tarthatók. A t. képviselő úr óhajtása tehát a kormánynál is méltánylásban részesül, és meggyőződésem szerint nem sok idő múlva meg fog tétetni az intézkedés az iránt, hogy a hatósági árveréseknek legalább egy ré­sze szintén a létesítendő csarnokban tartassák meg. (Helyeslés jobbfelől.) Ezután a javaslatot általánosságban egyhangú­lag elfogadta a ház. A részletes tárgyalásnál a 4-ik §-nál fel­­szólal­ó Körösi Sándor: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) A 4. §. 3-ik bekezdése két ezélt akart el­érni. Az első az lenne, hogy azok a kézi zálogok, melyek az 1881. XIV. t. cz. 15. §-a alapján ki nem váltattak, szintén a felállítandó csarnokban árverez­­tessenek el. A második czél pedig az lenne, hogy ez az eljárás az 1881. XIV. t.­cz. 16—21-ig terjedő §§-ainak módosítását kívánván meg, ezt azon intéze­tekhez és a viszonyokhoz alkalmazzuk, tehát felhatal­mazzuk a miniszter urat, hogy a törvénynek idézett szakaszait a viszonyokhoz képest rendeleti úton mó­dosíthassa. E két czélnak azonban sem a miniszteri javas­latnak, sem a bizottság javaslatának szövegezése nem felel meg. A miniszteri javaslatban meg van ugyan a felhatalmazás kérése, de nem mondatik ki impera­tive, hogy ezek az árverések­­. i. a ki nem váltott kézi zálogok árverése szintén ezen csarnokban tartassanak meg. A bizottság szövegezése szerint pedig felhatal­­maztatik a miniszter, hogy utasíthassa a vállalkozó­kat az ilyen árveréseknek ezen csarnokban való meg­tartására, de szintén hiányzik a törvénynek imperatív rendelkezése ez iránt, t. i. nem rendeli el a szöveg, hogy az ilyen ingó tárgyak ezen csarnokokban árve­­reztessenek el. E két czélnak megfelelni akarván, egy módosí­tást bátorkodom benyújtani és kérem annak elfoga­dását. Módositványom igy hangzik: (olvassa) A harmadik bekezdés helyett tétessék e szöve­gezés : azon ki nem váltott zálogtárgyak, melyek az 1881. évi 14. t.-cz. életeimében árverés útján értékesí­tendők, azon területeken, melyeken a jelen törvény értelmében árverési csarnokok létesittettek, ezen ár­verési csarnokokban elárverezendők. Az eljárásra nézve a földmivelési­, ipar- és kereskedelmi miniszter felhatalmaztatik, hogy az 1881. évi 14. törvényc­ikk 16—21 .§-aiban foglalt intézkedéseket rendeleti uton módosíthassa. Kérem tisztelettel ezen módosítványom elfo­gadását. Széchenyi Pál gr. földmivelés-, ipar- és keres­kedelmi miniszter kijelenti, hogy elfogadja Kőrösy módosítványát. A ház Kőrösy módosítványával elfogadja rész­leteiben is a javaslatot. Elnök: A ház legközelebbi ülése hétfőn d. e. 10 órakor lesz, a­melyen a halászati törvényjavaslat fog tárgyaltatni. Az ülés d. e. 11 órakor véget ér. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 18. »Mű­­vész-szerelem«, az czime egy igen érdekes új regénynek, melyet ma küld­tek be hozzánk. Szerzője J­u­s­t­h Zsigmond, tehetséges fiatal író, kinek »Káprázatok« czimű első műve a megfigyelő és taglaló költészeti módszer barátjainál figyelmet keltett. »A Művész-szerelem­ is beható és szellemes lélektani taglalást tartalmaz, melynek tárgyát egy oly í­ó szerelme képezi, ki maga is éppen a taglaló módszernek a híve. A könyv problémája talán így kifejezhető : Szeret-e és ha igen, mi­ként szeret egy analytikus irányzatú szellem ? A mutatvány, melyet a regényből közlünk, e kérdésre megadja a feleletet. Hogy az olvasó megérthesse, elmondjuk legrövidebben a regényben történőket. Gilády Arzént, az analysta írót elhagyta szere­tője, mert megunta, hogy e különös szellemi irányzatú ember tanulmányainak tárgya legyen. Arzént egy ideig boszantotta a dolog, de később mégis vigasztalódott; és mikor meglátta legjobb és egyetlen barátjának, Kálmán Ernőnek menyasszonyát, Paulát, beleszeretett ebbe. Paula festő­művész volt, mint Ernő, kihez talán inkább csak a közös művészet érdeke kötötte; és mikor meglátta az írót inkább ahhoz szított. A két szív hamar megértette egymást. Heves küzdelem után a szeretők elhatározták, hogy egyesülnek. Két árva maradt utánuk Kálmán Ernő, ki szerette Paulát, és húga Kálmán Elza, ki imádta Arzént. De mit gondoltak a szerelmesek mások boldogtalanságával. Szívük tele volt önmagukkal. Paula szeretett és szerettette magát, de Arzén nem csupán szeretett, hanem observált is. Megfigyelte szerelmes leányát és tanulmányainak eredmé­nyét följegyezte a regényében, melyet éppen componált. Mi volt e különös viszonynak vége ? Íme olvassák a »Művész­szerelem­ utolsó fejezeteiben: »Másnap nagyban sürgette Arzén a lakodal­mat. Elhatározták, hogy deczember első felében es­küsznek, pedig már október közepén voltak, így tehát hozzá kellett fogni a kelengye össze­állításához is. Ez a munka vagy pár hetet vett igénybe. Ezalatt folytonosan szaladgált, jóformán csak a bevásárlást tárgyakra gondolt, s mindössze azt az egy tapasztalatot tette, hogy Paula minden izében művésznő, a­ki ahhoz az ezerféle kis dologhoz, a­me­lyekhez a házi­asszonyoknak tudnia kellene, nem ér­tett. Hanem ez idő alatt megint elragadónak találta. Milyen érdekessé tudta tenni ezeket a bevásárlási sé­tákat, Arzén nem egyszer hangulatot érzett, — még egy divatárus boltjában is. ... Otthon Arzén folyton irt. Regénye majdnem elkészült. A hősnő körvonalai mind élesebben, mind szembe szökőbben domborultak ki. Arzén úgy érezte, hogy végre »lábra tudja állítani« a valódi, a húsból és vérből álló Paulát. S ez az alak elégedetté tette; megfeledkezett arról, hogy megismerése mibe került. A­mint aztán a bevásárlások izgalmai véget ér­tek. Paulát néhányszor olyan helyzetekbe sodorta, a­milyenekben regényhősnője forgott, hogy lássa: úgy fog-e nyilatkozni, mint a­hogy megrajzolta. A kísérlet nem egyszer sikerült, s ilyenkor el-­­­árulta örömét, a­mi feltűnt Paulának. A leány kezdte észre venni, hogy modéle­ állványon áll. Ez a felfede­zés tán büszkévé tette volna, ha nem tudja, hogy mi­lyennek látja őt Arzén, de így boszantotta, kínozta. — Majd mindennap összekaptak. A hangulat köztük­ napról-napra ingerül­tebb lett. Egy délután azzal a criticussal találkoztak, ki a múltkor olyan csúnyán lerántotta a Paula festmé­nyét. Paula már messziről meglátta, magához in­tette. Aztán nevetve, elbájoló kaczérsággal meghívta magához. — Lássa, maga nem ismer engemet. Szeretném, ha többször látna. Ugy­e tudja, hogy miért ? A criticus zavarba jött és megígérte, hogy meg­látogatja. A­mint a criticus elvált tőlük, Arzén pár perczig hallgatott s aztán igy szólt: — Igen, igen, igy láttam én hősnőmet, ilyenféle helyzetekben. — Eh, maga kiállhatatlan kezd lenni regényé­vel. Mondhatom, hogy nem fogom elolvasni. Nincs jobb dolga, mint mindig engemet kínozni vele ? Lá­tom, már meg kell tiltanom, hogy mindig velem fog­lalkozzék. Tudniillik, mint író. Szeressen, ha vőlegé­nyem és ne írjon meg. Ez bánt. Kikérem magamnak. Amen. — De lássa, édes Paula, ha szeretem, foglalko­zom is magával. S ha foglalkozom, akkor ne csudál­­kozzék, ha itt-ott ellesem egyik-másik vonását. Hisz ma már csak élő minták után dolgozhatunk. Talál­­hatnék-e érdekesebbet, mint magát? Ne bántsa ez, édes Paula. Jusson eszébe, hogy én is eltűrtem, hogy maga Ernőt lefesse. Pedig hát ez egészen más, d’aprés nature volt! Paula mosolygott, de nem szólt semmit. Mind a kettőjükre kínos napok következtek. Paula napról-napra érzékenyebb lett. A legcsekélyebb vonatkozás a regényre felingerelte, a legsemmi­sebb dolgokért heves jeleneteket rögtönzött. Arzén pedig csakis vele foglalkozott; betegesen csüggött tanulmányozásán ; azt hitte, hogy szerelme kialvó lángját fel fogja­­éleszteni e mesterkélt meg­figyeléssel. És az esküvő napja mind közeledett. Arzén néha úgy érezte, hogy az a kis karika­gyűrű mázsányi teherrel nehezedik reá. Nem mert a jövőre gondolni. Az egyedülléttől is félt. Egész nap Paula oldala mellett ült. Egy perezre sem hagyta el, nehogy megint azok a kínzó, félelmes gondolatok kerekedjenek felül lelkében. Este aztán, ha Paulától elbúcsúzott, egyenesen haza sietett, s féléjszakákon át irt. Rendesen addig dolgozott, mig ereje elhagyta s kimerülten rogyott ágyára, hol nem egyszer tökéletesen felöltözve f aludt el. Álmai lázasak, szinte irtóztatók voltak,­­ testi szervezete megrendült, izgékonysága annyira fo­kozódott, hogy a legkisebb felindulás szívdobogást s idegfájdalmakat okozott neki. Ez az élet alakjára is rányomta bélyegét: olyan volt már, mint az árnyék. Arcza megnyúlt, szemei beestek, két arczáján lázas, véres foltok mutatkoztak; keze olyan volt, mint egy halotté, majd minden este kisebb-nagyobb láza volt. A­mint életereje fogyott, úgy nőtt alkotó ereje. Regényének egyes jelenetei olyan élénken kristályo­sodtak lelke mélyén, hogy egész lapokat irt tele törlés nélkül, s oly gyorsan, hogy a toll alig tudta követni gondolatait. Néha, mikor átolvasta a teleirt lapokat, első pillanatra egyes helyek még önmaga előtt is érthe­tetleneknek tűntek fel. Csak ha jobban belemélyedt a kevés szóba foglalt gondolatba, értette át azt, a­mit az a benső, titkos erő kicsavart összemarczangolt, vérző szívéből. S ilyenkor érezte, hogy mesterművet ir. Valamelyik késő­ őszi napon a zugligetbe men­tek. A búcsúzó, meleg napsugárnál sütkérezni, leültek egy padra,­­ a férfi összetörve, a leány jókedvet színlelve. A fel-felkavarodó szél zizegve, zúgva söpörte maga előtt a zörgő, száraz faleveleket. A fák lomb­­ja vesztett, száraz gallyai pattogtak, recsegtek. Mintha a halál lehett volna rá az egész hervatag természetre, csak az a langyos napsugár melegítette a szívet, csak az vigasztalt, csak az beszélt a múltról. A kihalt táj sárgás tónusát csak itt-ott törte meg egy-egy tarka kendős ibolya-szedő leány, vagy egy-egy az elmúlás színeibe öltözött öreg anyó, kik meggörnyedve czipel­­ték rőzse­kötegüket hazafelé. — Istenem, milyen szomorú itt minden — szólt Arzén. — Nagyon hangulatos! Nézze csak, milyen szép képet adna az az öreg anyó, a rőzsével hátán, sárga­sárgán, akár csak egy eau forte. — Az ám! — felelt Arzén, de aztán mindjárt el is hallgatott. Paula elkomorodott. Szerettek volna beszélni mind a ketten, de a csendet csak a sivító őszi szél törte meg. Lassan, hallgatagon ballagtak a Fáczán ven­déglő felé, hol a nagy teremben leültek teázni. A teremben még két asztalnál ültek, néhány künn telelő budai polgár. Egyszerre csak egy kis sovány, körülbelül tíz éves kis leányka jelent meg az ajtóban. Összeaszott, hajlott derekán kopott reklicskét viselt. Éhséget kiabáló szemekkel nézett körül, azután dermedt, véres ujjacskáival sípládáját kezdte nyomorgatni. Arzén alig bírt ránézni. Végtelenül felkeserítette ez az éhező, beteges gyermek, ki ütött-kopott hang­szerén, dideregve, ujjongó dallamú keringőket játszott. Az emberiség egész nyomorúsága átfutott a lelkén, kiolvasta a leányka szeméből az éhséget, az árvaságot az elhagyottságot. S a sípláda csak szólt, nyikorogva, hamisan, va­lami tánczdarabot csúfolva. — Eh, ez már mégis sok! Ugyan Arzén, szóljon a vendéglősnek, hadd küldjék ki ezt a gye­reket. Micsoda hamis hangok! Aztán verklin­itálom a kintornát, így szólt a művésznő. Arzén megundorodott. Oda kiáltott a közel álló pinczérnek. — Hajtsa ki ezt a gyereket, mert ő nagysága idegeit sérti a verklije. Hangja éles, ingerült volt. — Mi volt ez, Arzén? — kérdezte halkan, szikrázó szemekkel Paula. — Jöjjön, menjünk. S egyebet nem mondott. Kimentek. Lassan ballagtak lefelé a hegyaljára vezető gesztenye­fasoron. Pár perczig egyik sem szólt. Végre azonban, Paula nem állhatta szó nélkül. — Nem, nem tűröm tovább ezt a bánásmódot. Mit akarsz?... Mondja, szeret még, vagy gyűlöl? Odaadom magamat testestől-lelkestől egy férfinak, a­kinek szerelmére büszke vagyok. Ott hagyok érte egy másikat, a­kit szeretett, a­ki mindenben kedvemet kereste, a­ki rabszolgám lett volna. Feláldozom érte szabadságomat. Tán még művészetemet is feláldoztam volna érte. S ez mit tesz velem ? ! Akkor, midőn sze­relme tüzének a legnagyobb lánggal kellene lo­bognia , akkor, már akkor a hibáimmal foglal­kozik. Istenem, kinek nincs ?! Miért lennék éppen én az angyal a többi asszonyok között ?! De tűr­tem, mert hisz mindebben szerelmedet éreztem. Tűr­tem, szerettelek. De mind­ez nem volt elég. A csípé­sek ismétlődtek minden nap, minden órában, minden perezben, sokszor durván, kíméletlenül. Én még min­dig tűrtem, mert mindabban, a­mit tettél, szerelme­det éreztem. Azt hiszem, ha kést döftél volna a szi­vembe, megcsókollak s azt mondom: Nem fáj, hiszen szeretsz! De ma.... de ma — nem tűröm tovább. Semmiért, ilyen durván, idegen ember előtt, hangod­ban a szeretet nyoma nélkül — eddig és ne tovább. Nem, nem szeretsz, nem szerettél soha, senkit a világon! Hangja belevegyült az őszi szél fütyölésébe mintha maga a természet is vele kiáltotta volna, hogy Arzén nem szeretett soha senkit a világon. Arzén nem szólt semmit. Némán, lehorgasztott fejjel ment mellette. — Az a bajunk — szólt hosszú szünet után — hogy’nem a szerelemre születtünk,­­sem te, sem én. Tudod jól, Paula, hogy szeretlek, már a­hogy sze­retni tudok. S nem hazudott. Paula keserű fájdalma és sokáig visszatartott panasza megrázta lelkét. Szánta és szerette. Mintha­­ felkorbácsolt lelkét még egyszer átfutotta volna az a letűnő őszi napsugár, a legeslegutolsó a fagyos, kiet­len, puszta tél előtt. . . Érezte, hogy Paulának is igaza van, neki is. Ki vezeti ki ebből az örvényből ? Visszafelé tramway-n mentek. Nem akartak egyedül lenni, így legalább hallgatásuk nem hatott reájuk olyan nyomasztólag. A kocsi végig robogott a b­udai részeken, át­ment a Margit-hídon, aztán a váczi­ útra tért, a­melynek lármája, sürgő-forgó emberei, lámpasorai, kivilágított boltjai szórakoztatták mind a kettőjüket. Arzént az utcza lázas élete felzavarta letar­giájából. Odasimult Paulához, ki csendesen megszorí­totta a kezét, így kézen fogva, bár némán ültek egy­más mellett, míg kiszálltak a tramway-ből. Az estét Paula termében töltötték. Teréz kis­asszony korán lefeküdt. Egyedül maradtak. Kint zúgott a szél, s megrázta a fogadó abla­kait. Alulról czigányzene szakgatott akkordjai hallat­szottak fel. Egy darabig az ablaknál álldogáltak, hallgatva, a­mint a járókelők kopogó léptei elhangzanak a félig kihalt utczában. Egyszerre fékevesztett gyorsasággal robogó ko­csi riasztotta fel őket merengésükből. — Üljön le, ide mellém, Arzén. Beszélgessünk egy kicsit. Akar egy csésze teát ? Nem ? Tehát re­gényt ir. Beszéljen erről. Nagyon érdekel. Mit akar ezzel a könyvvel. Arzén bámulva nézett reá. — A könyvemmel ? — szólalt meg aztán kissé zavartan. — Hisz mondtam már. Egy modern sze­relem története az egész. Meg szeretném mutatni, hogyan engedelmeskedünk ma annak az örök tör­vénynek, a­mely fenntartja a világot. Ki akarom mutatni a tudás, az intellectuális fejlődés hatását a szerelemre. Ki akarom mutatni, hogyan gyöngíti a szerelmet a szellemi előrehaladás. Maga a regény formája megfelel a század követelményeinek; rövid és szorosan tárgyához ragaszkodik; kitérések nincse­nek benne. Arzén mind jobban belemelegedett. Nem gondolt arra, hogy Paula egyebet is tud erről a re­gényről. Nem a nőt, a jövendőbeli hitvest, hanem a művé­sztár­sat érezte maga mellett. Csak a művész­­társnak beszélt arról a tárgyról, a­mely e pillanatban minden más gondolatot kiszorított agyából. Paula szomorúan nézett reá. — S ennek a könyvének mi a conclusiója ? — Az, hogy a legmagasabb fejlődés színvona­lán álló egyének a mi évtizedünkben képtelenek a sze­relemre. — Hisz ez kétségbeejtő! — Igen, ez kétségbeejtő. Ismét elhallgattak. A csendet Paula törte meg. HÍREK. Április 18. — Trefort miniszter. Örömmel értesülünk, hogy Trefort miniszter úr állapota annyira javult, hogy két havi szobaőrzés után végre kimozdulhatott a sza­badba , a­melyhez a ritka szép verőfényes napok való­ban kínálkozó alkalmat is nyújtanak. Tegnap séta­­kocsizást tett a városligetben, ma pedig fél egy óra­kor a képviselőház előtt állott meg kocsijával azon szándékkal, hogy részt vegyen a ház ülésén, de ezen szándéka kivitelében a mai ülés kora befejezése meg­akadályozta. A házat már üresen találta s ekkor egy a ház elnökének szánt névjegy fog tanúbizonyságot tenni a miniszter első útja felől, a ki a szabad­ség élvezésétől üdülten tért vissza lakásába. — Gönczy-jubileum Beszterczebányán. Gönczy Pál vallás- és közokt. czim. államtitkár 50 éves tan­ügyi működésének évfordulóját fényesen sikerült ünnepélylyel ülte meg a beszterczebányai m. k. áll. felsőbb leányiskola e hó 15-én. Az ünnepély, mint la­punknak írják, d. e. 11 órakor folyt le a takarékpénz­tári palota nagytermében, mely ez alkalommal zsúfo­lásig telt meg a város s a közeli vidék érdeklődő kö­zönségével. Dr. Gerevich Emil igazgató üdvözölte a közönséget, méltatta az ünnepély jelentőségét s felol­vasta ez alkalomra írott tanulmányát Gönczy életé­ről s működéséről. Scholcz Etelke IV. oszt. tanuló elszavalta Koroncy Imre tanár »Gönczy jubileu­mára« czímű ódáját. Az ünnepély többi pontját a ta­nulók zongorajátéka, éneke­s szavalata töltötte be. A közönség a sok élvezetet nyújtó ünnepélyről azon meggyőződéssel távozott, hogy a helybeli felsőbb leányiskolában egy oly kitűnő tanintézetet bir, mely nemcsak hivatva van, de képes is e város és az egész felvidék intelligentiájának leányait az igényeknek s a kor kívánalmainak megfelelő neveltetésben részesí­teni, s hogy e kiváló tanintézet, mely a jövő tanévvel már teljes 6 osztályú lesz, a legnagyobb mértékben érdemes a közönség bizalmára. — Görög-catholicus isteni tisztelet. F­i­r­c­z­á­k Gyula munkácsegyházmegyei nagyprépost és ország­­gyűlési képviselő Ungvárról visszaérkezvén, tudomá­sára hozza a Budapesten élő görög-catholicus hívek­nek, hogy a latin clerus szives engedélyéből az egyetemi templomban vasárnaponkint délelőtt 9 órakor csendes misét mond. Azok a hívek pedig, kik a közelgő ó-naptári húsvét alkalmával a latin szertar­­tású templomokban gyónnak, és saját rítusuk szerint áldozni óhajtanak, ezt virágvasárnapján vagy nagycsü­törtökön tehetik. A húsvéti csendes mise után pász­­kát is szentel, ha azt az illető hivő magával a tem­plomba hozza. — A debreczeni ref. főiskola. Mint hiteles for­rásból értesülünk, azon exclusiv és protestánsellenes irányzattal, melyet a prot. irodalmi társaság alakuló közgyűlésén az unitáriusoknak a társulatból való ki­rekesztése ügyében a debreczeni ref. papság és néhány theologiai tanár képviseltek, a debreczeni ref. főiskola tanári kara — mint ilyen — nemcsak solidaritásban nem áll, hanem ez ellen már jó, eleve határozott ál­lást foglalt el és magát a társulat alakuló közgyűlésén is ellenkező szellemben képviseltető. — A régi budai vízvezeték. A svábhegyi út ki­szélesítésénél eszközölt ásatások alkalmával rájöttek a régi hires budai vízvezetéki csövekre, a­melyek a Svábhegyen levő városkútyából az üde forrásvizet a budai várba vezették. E régi csövek egy részét 1848-ban az osztrákok az úgynevezett szervita-kuny­hónál fölszedték, hogy ily módon megfoszszák ivó­vizüktől a várbelieket. A most fölfedezett vízvezetéki csövek azon részét, melyek az úttestbe estek, már fel­szedték, a többit is kiássák nem sokára s eladják a legtöbbet ígérő ócskavas-kereskedőnek. — Gyógyszerészek jubiláris ünnepélye. A bu­dapesti gyógyszerészettanhallgatók segély- és önképző­­egylete f. hó 22-én, délelőtt 10 órakor üli meg az egyetem vegytani intézetének nagytermében 25 éves fenállásának jubiláris ünnepélyét. Ez alkalommal a megnyitó beszédet Than Károly egyetemi tanár, az egylet tiszteletbeli elnöke tartja. Utána Liszka László egyesületi elnök terjeszt elő jelentést, az egye­sület 25 éves történetéről pedig Czaich Gyula gyógy­­szerészettanhallgató értekezik. Az ünnepély utolsó pontja Lengyel Béla ny. r. egyetemi tanár bezáróbe­szédje lesz, a­ki az egyesületnek tiszteletbeli fel­ügyelője. — Mérges hatású ruhaderék. Egy berlini asszony húsvétkor ruhaderékot vásárolt és jóhiszemü­­leg magára vette azt. Nem sokára sajátszerű viszke­tést érzett bőrén és nagy meglepetésére azt látta, hogy nyakát, vállát és karjait bőrkiütés rutította el. Az asszony mindjárt orvosért küldött és ez megvizs­gálta a gyanús ruhaderékat. Kisült, hogy a kelmét mérges anyagokkal festették, minek folytán a test bőrén épen nem jelentéktelen vérmérgezést idézett elő. — Pünkösdi kirándulás Velenczébe. A m. ál­lamvasutak városi menetjegy irodája pünkösdkor ki­rándulást rendez Fiume-Abbáziába és Velenczébe, visszajövet útba ejtve Triesztet és Miramaret, Miksa császár ez ismeretes, nagyszerű tengeri kastélyát. Részletes programmok a városi menetjegy-irodában Budapesten (Hungária szálló) s a vidéki fiók-irodák­ban adatnak ki. — Gyilkosság. Jenő, baranyamegyei községben kegyetlen gyilkosságnak esett áldozatul (virágvasár­nap előtt levő szombat délután) Schiller Mihály, földműves. Fejét ketté hasítva, egyik szemét kiütve, nyakát egy kis ízület kivételével, egészen elmetszve találták meg József nap délutánján a saját présházá­ban. Egy zsemlye, fél klgr. hússal a mellére volt téve. Pénze és zsebórája sem hiányoztak. Oly körülmény, írják a­z M. Államnak, mely a rablógyilkosság lehe­tőségét határozottan kizárja. Mivel fiával és mostoha vejével többször volt már baja, a gyanú ezek ellen irányult, kik elfogatván, közülök mostoha veje, Ul­rich Mihály rögtön beismerte a vérlázító bűntettet, társául csakugyan a meggyilkolt fiát nevezvén meg, ez azonban konok tagadása mellett mindvégig meg­maradt. Törvényszéki csarnok. Fizetésképtelenség. Közelebbről a büntetőtör­vényszék egy csődügyben a vádlottat csalárd és vét­kes bukás miatt vád alá helyezte. A kir. tábla azon­ban feloldotta a határozatot s új vizsgálatot rendelt el. A vádhatározat egyik pontját az képezte, hogy a vádlott, jóllehet 6 hónappal a csőd kiütése előtt tudta fizetésképtelenségét, még­sem mondott csődöt. E pont megerőtlenítésére Gruber Lajos dr., a vádlott védője, a törvényszékhez azt a kérelmet intézte, hogy ez ügy­ben a budapesti hitelezői védegylet szakvéleményét hallgassa meg. A törvényszék helyt adott a kérelem­nek. A hitelezői védegylet szakvéleménye, a­mely a kereskedővilágra bizonyára kiváló érdekkel bír, a kö­vetkező: Az első kérdésre: Mulasztást követ-e el kereskedelmi szempontból ama kereskedő, a­kinek ac­­tiv vagyona tartozását felülmúlja, az által, hogy csőd­­kérvényt nem ad be ? Felelet: Föltéve, hogy reális activ vagyonról van szó, a kereskedő a csődkérvény beadásának elmulasztása által senki jogát nem sérti, mert hitelezőit teljes összegben kielégítheti. A máso­dik kérdésre: Kereskedelmi szempontból fizetéskép­telennek tekinthető-e ama kereskedő, kinél az actív vagyon a passivát jóval felülmúlja, avagy olyannak, a­ki vagyoni tekintetben pillanatnyilag és átmenetileg csak fennakad ? Felelet: Kereskedelmi épp úgy, mint törvényes szempontból ama kereskedő, a­kinél az activák a passivákat jóval felülmúlják, nem tekint­hető fizetésképtelennek, mert kereskedelmi és törvé­nyes szempontból a fizetésképtelenség kritériuma, mely nem azonosítható a fizetésbeszüntetéssel, az, hogy több az adósság, mint a vagyon. Megtörténhetik, hogy a kereskedő pillanatnyilag és átmenetileg fennakad. Ha ily kereskedő a fennakadás megszűntével kötele­zettségének eleget tesz, fizetésképtelennek nem mond-

Next