Nemzet, 1888. május (7. évfolyam, 2038-2067. szám)
1888-05-01 / 2038. szám
SZERKESZTŐSÉG: Parenotiekters, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szllemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferenczisk-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. 2038. (121.) szám. Budapest, 1888. Kedd, május 1. VII. évf folyam Kiadó-hivatal : Fereno«ielc-ter e, Athenaeum-épület, ffildailnt. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......... _ .................- ~ - ~ 2 frt 3 hónapra ...................... fi > fi hónapra ............. .................- - - « 18 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. Budapest, április 30. A franczia köztársaság elnöke is szükségesnek tartotta, a boulangerismus ellen síkra szállani. Francziaország déli részeibe utazott, s útjában mindenütt hirdette a köztársaság védelmét s felhívta a republicánusokat az egyetértésre. Utazásának főpontján, Bordeauxban már a Floquet-kormány mellett is pálczát tört és biztosította ezt támogatásáról, valamint a közönséget arról, hogy e kormánynak erélye a köztársaságot a kül- és belellenség ellen — mely utóbbiról szintén minden nyilatkozatában megemlékezik — meg tudja és akarja védelmezni. Nem tagadjuk, hogy mi a gyengeségnek és zavarnak magas fokát látjuk abban, hogy a hatalmas és nagy Francziaország államfője, kormányával és a parlamenttel egész erőt és erélyt kénytelen kifejteni, azért, mert egy felületes és könynyű vérű tábornok, kinek sem cselekedetei, sem jelleme, sem múltja, sem eszméi józan gondolkozó emberre, absolute semmiféle vonzerőt sem gyakorolhatnak, megválasztatta magát képviselőnek, kikiáltotta az alkotmány revisiójának szükségét és az utczai, kávéházi politikusok egy részét feltüzelhetni volt képes, hogy kiáltásban és dalban, szóval és fütttvel hirdessék az ő nevének dicsőségét. Mert ilyen embernek és ilyen tényezőknek csak némileg is rendezett állami és politikai viszonyok között nem hogy komoly acttót és — ha rossz irányban indulnak — komoly veszedelmet nem lehetne támasztaniuk, de még csak komoly figyelmet sem lenne szabad kelteniük. Annál kevésbé van jogosultsága az effélének olyan nagy, régi műveltségű és felvilágosodottságú országban, milyen Francziaország, melyben a régi gall humor és satyra iránti érzék csatlakozik a felvilágosodottsághoz és igy a »kékszemüvegü« tábornok egész magatartása és sokféle kalandja okvetlenül fel kellett, hogy keltse meg azoknak az utczai tüntetőknek is nevető ingerét, kik oly állhatatosan kísérik és éltetik őt, parlamenti és vendéglői kirándulásain egyaránt. A helyzetben és a komolyabb tényezőkben is lenni kell tehát bizonyos ellenállási, ellensúlyozási hajlamnak, mely legyőzi, elnémítja nemcsak a komoly kötelességekre intő lelkiismeret szavát, mely máskülönben nem tűri meg, hogy egy ország sorsából tréfát, komoediát csináljanak (pedig komoly emberekre nézve az egész boulangerismus semmi sem egyéb) de egyúttal, úgy látszik, elfojtja az a franczia nemzet minden rétegében létező, őseredeti sarcasmust és a nevetségesség iránt való érzéket is, mely eddig mindig győzelmet tudott szerezni Francziaországban a józan ész követelményének, megsemmisítvén a nevetségessé tétel által a józan észszel és komolysággal ellenkező figurákat és törekvéseket, ambitiókat és czélokat. Ha tehát most, midőn úgy a józan ész, mint a nevetségesség iránti érzék oly nagy mértékben van provocálva a franczia nemzetben a boulangerismus által, hogy ennek század része is elégséges volt máskor arra, hogy érvényesüljön a franczia közmondás, »C’est le ridicule qui tue« ; ha tehát Boulanger és hívei most mégis, nem hogy nevetségessé lennének, inkább úgy látszik mintha jelentőségben nyernének, mindenesetre pedig állandóan foglalkoztatják, eszme nélküli phrasisaikkal és követésre nem méltó alakjaikkal a franczia közvéleményt, úgy, hogy az utcza és a parlament, a kávéház és a kormány, Páris és Toulouse, a fiatalság és munkásosztály csak velük foglalkozik, a pártok a szerint sorakoznak, és még a monarchista és republicáns meggyőződések és törekvések is összekeverednek, elsimulnak azzal szemben, ha a belveszélynek« kénytelen azt jelezni, nemcsak a radicális pártkormány, de még a köztársaság pártokon felül álló feje is, ha ez is kénytelen leszállani a küzdhomokra és az »ellenséggel« szemben személyesen felvenni a küzdelmet, ez csakugyan azt a szomorú tényt constatálja, hogy Francziaországban a belrend és politikai consolidate tökéletesen alá vannak aknázva, és hogy a boulangerismus létezése, terjedése csak jelensége, csak eredménye egy oly helyzetnek, mely a legnagyobb mértékben válságosnak mondható. De ez még hagyján. Mert a válság sokszor vezetett üdvös eredményre úgy Francziaországban, mint más országokban. A baj azonban abban rejlik, hogy egyfelől a válságot olyan tényezők idézték fel és — félől, hogy — vezetik kitörésre, ha nem is megoldásra (mert erre aligha képesek), melyek — mint érintők — komoly, céltudatos politikai tényezőknek aligha nevezhetők, s másfelől hogy nincs czél, sőt törekvés sem, mely a válságból való kivezetést bármely irányban megjelölje. Mert sem Boulanger phrasisai, sem a szándékosan összezavart pártok és töredékek, vagy azoknak vezérei erre nem képesek. A zavart és fejetlenséget teljes mértékben megcsinálhatják ők is. De nincs senki, ki annak véget vetni és azt megoldani képes lenne. És így minden a véletlen és kiszámíthatatlan, a tervtelen szenvedély és nevetséges ambitio szeszélyes játékára van bízva a nagy Francziaországban, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy míg Európa közvéleménye bámulva nézi, megfoghatatlannak tartja a franczia eseményeket, addig a franczia politika azon tényezői, melyek még a komolyságot s felelősségérzetet nem veszítették el, folytonosan a játék veszedelmes voltára és a szereplők nevetségességére utalnak és — lapokban, parlamentben, választók előtt — iparkodnak a közönséget józan eszéhez és komolyságához visszatéríteni. Nevetségesen egyenlőtlen fegyverekkel küzd itt a két fél, s e küzdelemben csaknem nevetségessé válik Carnot és kormánya is. Talán jobban érezve és látva, talán túlozva a veszélyt — akkora apparátussal küzdenek e tényezők Boulanger ellen, mely a távolból semmi arányban sem látszik állni a veszedelem nagyságával. De hát a küzdelem megindult, és pedig most már nemcsak a párisi boulevardokon, hanem az egész országban. Ez is hiba volt, mely megboszulhatja magát, de már megtörtént azáltal, hogy Carnot és Floquet mindenüvé bevitték Boulanger nevét. Most aztán az alternatíva így áll: vagy teljesen és fényesen leverik őt, leverik úgy, hogy a közönség is nevessen rajta, vagy pedig belevesztenek az ellene folytatott küzdelembe, és akkor el lesznek temetve valószínűleg nemcsak ők, hanem talán a köztársaság is, sőt Francziaország belrendje, kültekintélye is. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 30. Akadémia. Ezüstrojtos gyászlepel borította ma az akadémia fölolvasó asztalát, jeléül annak, hogy egy örökre elköltözött tagnak emlékezetét üli meg a mára egybehívott összes ülés. Az akadémikusok feltűnően nagy számmal gyűltek össze a gyászünnepélyen. Az előadótól jobbra eső első asztalnál gyászba borult hölgyek ültek, a tavaly elhunyt Tanárky Gedeon gyermekei, kik eljöttek meghallgatni ama meleghangú szavakat, melyekkel a tudományos intézet egyik nagyérdemű nestora, Tóth Lőrincz, áldotta atyjuk emlékét. — Tanárky Gedeon Nagy-Kőrösön született; e város is részt kíván venni az ünnepen és elküldötte képviseletében ügyészét, Bordách Szilárdot. Stoczek József elnök, pont öt órakor megnyitotta az ülést, mire Tóth Lőrincz az előadói asztalhoz ült és közel két óráig tartó, meleghangú emlékbeszédben festette az elhunyt államférfiú életét és jellemét, működését és munkásságát. Tanárky nem pusztán kortársa volt hosszú időn át Tóth Lőrincznek ; régi barátságszálai fűzték őket egymáshoz, amely csak akkor szakadt meg, mikor Tanárky szíve megszűnt dobogni. Fájdalomtól remegő hangon szólalt meg az ősz hajú aggastyán, aki — mint mondá — naprólnapra látja, régi barátai és munkatársai miképpen költöznek el, egymás után, az élők sorából. A megmáslithatlan sorsba beletörődve, csak az a remény nyújt némi vigaszt, hogy az elhunyt derék férfiak üres helyeire nem kevésbbé jók lépnek, kiknek hivatásuk leend a jövendőben amazokat pótolni. Áttérve Tanárky érdekes életpályájának ismertetésére, kimerítően festi a gyermek első éveit, ifjúkorát, későbbi tanulmányait, nagy gonddal és szorgalommal folytatott előkészületeit későbbi pályájára, utóbb családi viszonyait. Vázolta működését, melyet a nagymunkásságú férfiú,mint községi és megyei jegyző, majd mint képviselő és államtitkár, végül, mint akadémiai tag kifejtett. Találó vonásokkal domborította ki az elhunytnak férfias, komoly, büszke jellemét, miközben rajzolta Tanárky korát, részletezve az eseményeket és az országos állapotokat, különféle jellegű és szellemű országgyűléseket és különféle pártalakulásokat, melyek életének hátteréül szolgáltak, és melyek között Tanárky hatott és munkálkodott. Legjobban jellemzik Tanárkyt iratai és beszédei, úgyszintén, és pedig elsősorban, levelei, melyeket az előadó eléggé felhasznált. A felolvasó ezekre ma bővebben nem terjeszkedett ki, de a nemsokára nyomtatásban megjelenő emlékbeszéd azokat is kivonatosan ismertetni fogja. Ugyanekkor fogja majd érdemlegesen méltatni az elhunytnak: »Magyarország helyzete az európai államrendszerben« czímű nagyjelentőségű művét. Az emlékbeszédet mondó hű barát ezúttal csak főbb vonásokban jellemezte Tanárky beszédeit és egyéb irodalmi műveit. Az emlékbeszéd egyik legérdekesebb fejezete tartalmazza Tanárky férfias, nemes egyéniségének jellemzését. E jellemrajz, mely méltó befejezése volt a körültekintő gonddal és a baráti szeretet melegségével írtemlékbeszédnek, teljessé tette azt a képet, melyre mindazok, kik a boldogultat közelebbről ismerték, jó lélekkel reá mondhatják, hogy az minden tekintetben hű hasonmása. A jelen voltak Tóth Lőrinczet lelkesen megéljenezték. Az ülés második tárgyát képezte a Farkas- Raskó-pályázatról szóló jelentés, melyet a bíráló bizottság egyik tagja, Gyulai Pál terjesztett az akadémia elé. A jelentés így szól Tekintetes Akadémia! Van szerencsém jelentést tenni a Farkas-Raskópályázatról, a bíráló bizottság nevében, mely Gyulai Pál 1., Baksay Sándor és Lehr Albert 1. tagokból állott. A Farkas-Raskó-jutalom, az alapítvány szerint, minden évben hazafias költeményre tűzetik ki, mely lehet hymnus, óda, elégia, dal, ballada, költői beszélyke, sőt tanköltemény és satyra is. Az akadémia e pályafeltétele megállapításával arra törekedett, hogy a pályázó költőknek lehető tág tért nyisson tárgyban és formában egyaránt, másfelől figyelmüket oly költői műfajokra is irányozza, melyek költészetünkben többékevésbbé el vannak hanyagolva. Azonban a pályázók leginkább csak hymnust, ódát, elégiát és dalt küldenek be, ha megakad egy-két ballada, az majd mindig oly szerelmi történet, amelynek kevés köze van a hazafias küzdelmekkel, a költői beszélyke, satyra és tanköltemény, rendszerint, teljesen hiányzanak. Pedig a magyar nemzet történelmének mind régibb, mind újabb korszakai elég anyagot nyújtanak hazafias, a családi életre is kiható, küzdelmek rajzára, amelyek balladában és költői beszélykében művészi hatással feldolgozhatók; pedig a satyra a körülmények szerint mindenha egyik formája volt a hazafias eszmék és érzések kifejezésének és némely, a jelen életbe vágó társadalmi és politikai eszmék sikerrel tárgyalhatók a tankölteményben is. Sajnálnunk kell, hogy pályázó költőink mind a dal, óda és elégia felé özönlenek, melyekben költészetünk leggazdagabb, taposott ösvényen járnak s a régibb költők babérjaiból akarnak leszakítani egy-egy levélkét, a helyett, hogy uj babérokért küzdenének. Az idei pályázaton harminczkét mű versenyzett, köztök három ballada, a melyeknek semmi közük a hazafisággal, sőt egyik nem is magyar tárgyú, s csak egyetlenegy olyan, ami erőltetve tanköltemény számba mehetne, de amely szintén nincs kapcsolatban semminemű hazafias eszmével vagy érzéssel. A többi mind dal, óda vagy elégia, de a legtöbbön alig vehetni észre, hogy napjainkban íratott. Hiányzanak bennük a kor eszméi, a közvetlen érzés, az élet melege, a hazai viszonyok hatása. A magyar lyrának mindig erős oldala volt a hazafiság, mert egy folyvást létért küzdő nemzet háborgó kedélyéből táplálkozott, de a költők minden korszakban saját koruk szenvedéseit, vágyait és reményeit, eszméit és álmait fejezték ki. Ezt találjuk jobb költőinkben, középkori költői maradványainkon kezdve egész Aranyig. E pályaművek ellenben nagyrészt vagy általános, a kortól független themákat dolgoznak föl, vagy már elmúlt idők visszhangjai. Egyik a negyvenes évek hangulatát pendíti meg, a másik a forradalomét, a harmadik az ötvenes évekét. De, vájjon oly viszonyok között élünk-e most is, mint akkor, ugyanaz-e hangulatunk és szívesen hallgatjuk-e azt elrontva, amit mások jól megírtak ? Nem akarunk félreértetni: bizonyára vannak a magyar hazafiságnak alapjukban állandó vezéreszméi és hangulatai is, de ezek is csak a kor hatása alatt, mintegy újra születve, tehetnek hatást. A puszta utánzás se az érzés mélységét, se a képzelem erejét nem tanúsítja, sőt talán a hazafiság őszinteségét sem. Éppen ily kevéssé dicsérhetni a pályázat egy pár oly költeményét is, a melyek mentek e hibától s valóban a kor hatása alatt keletkeztek. Csakhogy ezeknek más bajuk van. Nem igen többek rímbe szedett prosánál, csak a külső forma teszi őket költeménynyé, nem egyszersmind a belső s alig emelkednek feljebb a köznapi szónoklaton. Ez általános jellemzés után, legyen szabad egy pár részletbe bocsátkoznunk s kiemelnünk a különben be nem váló pályaművek közül azokat, amelyek egy vagy más tekintetben némikép kiválnak. Ilyen mindjárt az I. számú, amelyben egy apa, fiait a hazaszeretetre lelkesíti. Már a kiinduló pont hibás, amennyiben a költő az éppen nem természetes helyzet miatt nem képes hangulatot ébreszteni. Az apa nem világba lépő fiaihoz intézi szavait, saját emlékei, s a fiaiba vetett remények érzéseitől meghatva, hanem serdülő gyermekeihez, akik csak még ezután lesznek ifjak. Tanácsai, úgy szólva, akkorra szólnak, midőn felnőtt fiai meg fogják érteni. De miért nem halasztja hát azokat arra az időre ? A hazafiság körét is kissé szűkre szabja, csak a kard és toll szolgálatát tartja hazafius munkásságnak. Különben a költemény nem bőbeszédű; részei arányosak, kár, hogy nincs benne tűz, emelkedés s itt-ott alant járó, például e sorok is: Szeressétek e hont, mely tietek, Hol övéitek s ti születtetek, Hol s melynek élni legszebb czélotok, Mig elme lángol, mig a szív dobog. Az V. számú Bessenyei emlékére irt óda, kissé terjengős mű, a mely Bessenyei pályáját különben elég értelmesen fogja fel, verselése is elég folyékony, de inkább egy kis alkalmi beszédhez hasonlít, mint ódához. A VI. sz. »Templomban« czíműnek az az alapeszméje, hogy Istennél mindenki számára van bocsánat, kegyelem, csak annak számára nincs, a kinek szivében nem ég lángoló, hű honszerelem. Van a költeményben bizonyos naiv meghatottság, de a vallásos és hazafius érzések ily összeolvasztása talán mégsem egészen épületes. A XI. számúban, a »Művész búcsúja« czíműben a költő egy oly magyar művészt rajzol, a ki a nagy világba vándorol, mert művészetének Dines itthon tere, künn híres, gazdag emberré válik, de hazaszeretete folyvást kiséri, a honvágy kínozza, majd elaggva nyugodtan hal meg, mert hazájában is fény derül már a művészetre s ő az utolsó magyar művész, aki idegen országban hal meg. Az óda ittott lendületes, verselése is jó, de nagy patkosa sehogy sem illik a tárgyhoz. Az olvasó lehangolódik s önkénytelenül is azt kérdi: várjon e híres és gazdag férfiúnak ugyan mi gátolhatta a hazajövetelét, ha csakugyan úgy vágyott haza ? A XXVI-ik számú »A kivándorlókhoz« intézett óda, mely nagy szenvedélyességgel támadja meg őket , végül azt a tanácsot adja nekik, hogy csábítójukat akaszszák föl a legelső fára, vagy a költő kifejezése szerint »a legelső jő ösztörüre.« Egészben véve nem igen tud költői színvonalra emelkedni, de egy pár versszaka tehetséget tanúsít. Legjobb benne a következő versszak: El a vándorbotokkal félre ! Pokolba a vándordarut ! Ásót, kapát, ekét a kézbe — Van itt elég virágos út. Hol annyi századig megéltek Az Ősök, mi is megleszünk ínség, nyomor meg nem kísérthet Csak helyt legyen szivünk, eszünk. A XXX. számú, »A kuruczok dala,« nagyon is elnyújtott elégia, melyben a kurucz hegedős szembe állítja a régi magyar dicsőséget a bekövetkezett hanyatlás korszakaival. Inkább nyelve és verselése érdemel figyelmet, mint tartalma, inkább szónoklat, mint költészet. Íme a pályázat legjobb költeményei, de ezeket sem lehet, a legjobb akarattal is, jóknak mondani. A bíráló bizottság kénytelen kijelenteni, hogy a pályázat sikertelen volt és a jutalom ki nem adását ajánlja az akadémiának. A 100 frtnyi díjat a szabályok értelmében az akadémia tőkéjéhez fogják csatolni. Végül még Fraknói Vilmos titkár tett előterjesztést a folyó ügyekről. Ezek közül kiemelendő, hogy a Péczely József-féle 1000 frtnyi díj elnyeréséért három mű pályázik. E díjnál, tudvalevőleg, oly történelmi színművek jöhetnek számba, melyek az utóbbi két év alatt akár nyomtatásban megjelentek, akár pedig valamely színpadon előadattak. A három beküldött mű : »Turán Anna« Bartók Lajostól, »Női furfang« Szabó Sándortól és egy névtelen szerzőnek: »Pater Laurentius« czímű műve. Az akadémia tőkéje újabban 5000 írttal gyarapodott ; ezt az összeget Szelényi Lajos, tápió szelei földbirtokos hagyományozta végrendeletileg. Az újabban kiadott művek fölsorolása után, az összülés véget ért, amely mintegy bevezetését képezte a holnap meginduló nagygyűlésnek. Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva, Védelem az árvizek ellen. Minden tekintetben helyeslendő a képviselőháznak mai határozata, hogy az árvizek tárgyában tett indítványt, a közlekedési miniszter által megnevezett fenntartásokkal, napirendre kitűzte. Az úgynevezett szaktanácskozmányoktól, melyeket Irányi Dániel javasol, alig várhatni már gyakorlati eredményeket. Hiszen, ha ilyenekkel a bajokon segíteni lehetne, aligha volna már csak nyoma is az árvizeknek széles Magyarországon. Átmentünk a szaktanácskozmányok minden kigondolható nemén, még azon is, melyben csupa külföldi tekintély lett kihallgatva, az eredmény azonban mindig egyformán kétségbeejtő volt. Egészen más szempont alá esik, ha az érdekelt vidékeknek képviselői a parlament nyilvánossága előtt kifejezni óhajtják kívánalmaikat, panaszaikat, tapasztalataikat. Lehetetlen is volna, hogy a nemzet képviselete ignorálja azokat a jelenségeket, melyek ez idő szerint az egész közvéleményt foglalkoztatják, és melyek az ország számos vidékének létfeltételeit érintik. A közlekedési miniszter mai felszólalásában azonkívül kijelentette, hogy a kormánynak is óhaja — mindenki által méltányolt és könnyen megérthető óhaja — hogy a követendő szabályozási politikáról mielőbb nyilatkozhassék, Így jött létre a mai határozat és nincs kétségünk, hogy a tárgyalás a házban méltó lesz azokhoz a komoly érdekekhez, melyek itt szóban forognak. Ha a magunk részéről e tárgyban véleményt mondani akarnánk, röviden összefoglalnék azt abban, hogy felhagyva az eddigi jobbára csak defensív rendszerrel, preventív intézkedésekre kell áttérnünk, melyek valamennyi tényezőnek igénybevételével, hosszú éveknek kombinált munkájával oda működjenek, hogy az árvizeknek rendes, majdnem évenkénti visszatérését megakadályozzák. Ennyit és nem többet! Mert elég talán ráutalnunk Németországnak ez idei szomorú tapasztalásaira, ha azt mondjuk, hogy oly rendszert, mely az áradások ellen absolut védelmet nyújtana, eddig nem találtak fel sehol. Sem Olaszország, sem Németalföld, melyek pedig a vízépítészet terén bámulatos haladásokat értek el és százados gyakorlatnak és tudományos megfigyelésnek eredményeit értékesíthetik, nem találtak eddig oly módszert a védelemre, mely soha sem mondaná fel a szolgálatot. Francziaországban III. Napóleonnak 1856-iki híres levele óta a folyamvédelem ügye folytonosan foglalkoztatja a kormányokat, azonban a keresztülvitt nagyszerű munkálatoknak daczára bizonyos időközökben csak ismétlődnek a catastrophák. Újra meg újra kell tehát ráutalni, nehogy a közönségben az iránt illusiók támadjanak, hogy az árvizek ellen biztos védelem nem létezik és hogy évtizedeknek munkája szükségeltetik arra, hogy némileg megszoríttassanak az áradásoknak veszélyei. Az eddigi tapasztalatok azonban mégis néhány positív és negatív tételre vezettek, melyeket bátran a discussión felül állóknak mondhatunk. Ilyen negatív tétel az, hogy a gátépítések egymagukban megbízható védelmi eszközöket nem nyújtanak, sőt hogy azok sok tekintetben a helyzetet súlyosbítják. A pozitív tételek között egyik első helyet foglalja el az, melyet az akadémia nemzetgazdasági osztályában a napokban fejtett ki egy rendkívül tartalmas előadásban Bedő Albert, országos főerdészmester. A felolvasó személyiségéről felesleges volna a közönség előtt csak egy szót is szólani oly czélból, hogy az ő kiváló competentiáját e tárgyban bizonyítsuk. Ritka eset, hogy valaki mint a gyakorlati munkásság egyik vezetője oly általános elismerésben részesüljön a tudományos körök előtt is, mint Bedő Albert, kiben pályatársai ép úgy, mint az akadémikusok szakmájának első országos tekintélyét tisztelik. Az ő véleménye tehát minden körülmények között legteljesebb figyelemre tarthatna igényt, még akkor is, ha nem volna — mint ez esetben — összevágó az egész Európában elfogadott nézetekkel. Egy általánosan elismert és többé kétségbe nem vonható tapasztalást fejt ki Bedő Albert, említett felolvasásában, midőn a vízáradásokat összeköttetésbe hozza az erdőpusztításokkal és a kopár hegyeknek befásítását, mint az árvédelem egyik preventív feladatát sürgeti. Az erdő befolyását a climatikus viszonyokra épp úgy, mint az árvizekre, ismeri mindenki. Tudjuk, hogy az árvizek elleni leghathatósabb eszköz abban áll, hogy a folyamoknak eredeténél reservoirok készíttetnek, melyek a víztömegnek egy részét lefogják. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy azokat a reservoirokat, melyeket Isten kegyelméből az erdőkben nyertünk, lehetőleg fentartsuk. Minden egyes levele a fának egy-egy reservoirt képez, mely egy vízcseppet visszatart és hasznosít; minden fagyökér hasonlóan működik; minden erdős hegyoldal a víz lefolyásának hatalmas és jótékony szabályozója, míg a kopár hegyoldal az áradásnak legbiztosabb előmozdítója. Az erdő különben a legolcsóbb szabályozási eszköz, önmaga fentartja magát ,és már az első, aránylag csekély befektetés után 3—4 évre látható hasznot hajt Ha pl. a Kárpátok hegyoldalait befásítanák, bizonyára látnék annyi hasznát, mint akármelyik gátépítésnek. Bár nehezen tudjuk elképzelni, miként volna keresztülvihető Bedő Albert tervének azon része, hogy a befásítások által okozott kiadásokhoz, — melyeket összesen 20—25 millióra becsül — a vízszabályozó társaságok is hozzájárulni tartozzanak, az eszmét magát feltétlenül helyeseljük és örömmel mondhatjuk, hogy annak tudata mind általánossá válik a közvéleményben. Alig találhatni ez idő szerint már az érdekeltek körében valakit, ki az áradások okai sorában első helyen ne említené az erdőpuszttásokat. Ha vétkeztek e tekintetben mindenütt constatálhatni, hogy mindenütt beállott már az elkövetett hibáknak megismerése és hogy soha nagyobb fogékonyság nem mutatkozott a rendszeres munka megkezdésére, mint e pillanatban. Azok az adatok, miket Bedő Albert az ország erdőségeinek állapotáról felhoz, a befásított terület kiterjedésének csak egy aránylag csekély hanyatlását mutatják ki, azonban senki sem fogja komoly aggodalmak nélkül olvasni azokat, miket a meglevő erdőknek minőségéről mond az azoknak megítélésére leghivatottabb szakférfiú. Erdeinknek csaknem fele része olyan, mely víztartó képességét elvesztette és mely a jó minőségű erdőnek tulajdonságaival alig dicsekedhetik már. Ennek is tulajdonítja Bedő Albert, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb víztömegek érkeznek most egyszerre és gyorsan az Alföldre és mi egész terjedelmében osztjuk e nézetet, mely különben az árvízsújtotta vidékek közönségében is mindinkább általánossá válik; őszintén óhajtjuk, hogy ezek az eszmék találják meg viszhangjukat a képviselőházban is, mely egyedül lehet hivatva azoknak keresztülvitelét biztosítani. Felesleges volna bárki előtt is külön bizonyítani, hogy tekintettel vagyunk az ország pénzügyi helyzetére, mely a legnagyobb tartózkodásra és óvatosságra int, ámde a szabályozási munkálatok költségeit nem fogjuk elkerülhetni semmi esetre sem. Az erdészeti szempontból szükséges teendők pedig nem okozhatnak oly költségeket, melyek, néhány évre felosztva, túlmennének ezen a programmon, melyet elfogadni kénytelen lesz a parlament és kormány. Ha nem is mondhatni ezeket a szó szó szerinti értelmében vízszabályozó munkálatoknak, mégsem vonható kétségbe, hogy az árvízvédelemnek kiegészítő részét képezik. Baross Gábornak a kormány nevében tett mai nyilatkozata különben biztosítékot képez az iránt, hogy az ügy, menten minden egyoldalúságtól, fog tárgyaltatni és igy fognak kerestetni a megoldásnak módozatai is. N. A. BELFÖLD, Budapest, április 30. (A képviselőház ülése.) A képviselőház május hó 3-án, csütörtökön, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A közlekedésügyi bizottság jelentése a császári királyi szabadalmazott kassa-oderbergi, a magyar északkeleti és az első magyar gácsországi vasúttársaságok részére további külön állami biztosítások nyújtása tárgyában. Budapest, április 30. (A főrendiház bizottságaiból.) A főrendiház közgazdasági és közlekedésügyi bizottsága, folyó évi május hó 4-én délelőtt 11 órakor ülést tart. Napirend: 1. Az árverési csarnokokról és 2. a halászatról szóló törvényjavaslatok tárgyalása. Budapest, április 30. (Pártértekezlet.) Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt holnap, május hó 1-én, kedden, délután 5 órakor értekezletet tart. Budapest, ápril 30. (Közös miniszteri értekezlet.) A »Bud. Corr.« Bécsből a következő táviratot közli: Ma délután a külügyi hivatalban Kálnoky gr. elnöklete alatt 1 órától 1/25-ig közös miniszteri értekezlet volt, melyben Bauer, Kállay Tisza, Fejérváry b., Dunajewszky és Welsersheimb miniszterek vettek részt. Taaffe gróf miniszterelnök, a képviselőházban tartott ülés által akadályozva lévén, a tanácskozás elején nem jelenhetett meg. A delegáliók elé terjesztendő javaslatoknak, ezek között a hadügyi kormányzat egy nem