Nemzet, 1888. május (7. évfolyam, 2038-2067. szám)

1888-05-01 / 2038. szám

SZERKESZTŐSÉ­G: Par­enotiek­ters, A­thenaeum-épület, I. emelet. A lap szllemi részét illető minden közlemény a szerkesztő­ség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferenczisk-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. 2038. (121.) szám. Budapest, 1888. Kedd, május 1. VII. évf folyam Kiadó-hivatal : Fereno«ielc-ter e, Athenaeum-épület, ffildailnt. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......... _ .................- ~ - ~ 2 frt 3 hónapra ...................... fi > fi hónapra ............. .................- - - « 18 * Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. Budapest, április 30. A franczia köztársaság elnöke is szüksé­gesnek tartotta, a boulangerismus ellen síkra szállani. Francziaország déli részeibe utazott, s útjában mindenütt hirdette a köztársaság védelmét s felhívta a republicánusokat az egyetértésre. Utazásának főpontján, Bordeaux­­ban már a Floquet-kormány mellett is pál­­czát tört és biztosította ezt támogatásáról, va­lamint a közönséget arról, hogy e kormány­nak erélye a köztársaságot a kül- és belellen­­ség ellen — mely utóbbiról szintén minden nyilatkozatában megemlékezik — meg tudja és akarja védelmezni. Nem tagadjuk, hogy mi a gyengeség­nek és zavarnak magas fokát látjuk abban, hogy a hatalmas és nagy Francziaország ál­lamfője, kormányával és a parlamenttel egész erőt és erélyt kénytelen kifejteni,­­ azért, mert egy felületes és könynyű vérű tábornok, kinek sem cselekedetei, sem jelleme, sem múltja, sem eszméi józan gondolkozó emberre, absolute semmiféle vonzerőt sem gyakorol­hatnak, megválasztatta magát képviselőnek, kikiáltotta az alkotmány revisiójának szüksé­gét és az utczai, kávéházi politikusok egy részét feltüzelhetni volt képes, hogy kiál­tásban és dalban, szóval és fütt­tvel hirdessék az ő nevének dicsőségét. Mert ilyen ember­nek és ilyen tényezőknek csak némi­leg is rendezett állami és politikai viszonyok között nem hogy komoly acttót és — ha rossz irányban indulnak — komoly vesze­delmet nem lehetne támasztaniuk, de még csak komoly figyelmet sem lenne szabad kelte­niük. Annál kevésbé van jogosultsága az effé­lének olyan nagy, régi műveltségű és felvilá­­gosodottságú országban, milyen Francziaor­szág, melyben a régi gall humor és satyra iránti érzék csatlakozik a felvilágosodottság­­hoz és igy a »kékszemüvegü« tábornok egész magatartása és sokféle kalandja okvetlenül fel kellett, hogy keltse meg azoknak az ut­­czai tüntetőknek is nevető ingerét, kik oly állhatatosan kísérik és éltetik őt, parlamenti és vendéglői kirándulásain egyaránt. A helyzetben és a komolyabb tényezők­ben is lenni kell tehát bizonyos ellenállási, ellensúlyozási hajlamnak, mely legyőzi, el­némítja nemcsak a komoly kötelességekre intő lelkiismeret szavát, mely máskülönben nem tűri meg, hogy egy ország sorsából tréfát, komoediát csináljanak (pedig komoly emberekre nézve az egész boulangerismus semmi sem egyéb) de egyúttal, úgy látszik, elfojtja az a franczia nemzet minden rétegé­ben létező, őseredeti sarcasmust és a nevetsé­gesség iránt való érzéket is, mely eddig min­dig győzelmet tudott szerezni Francziaország­­ban a józan ész követelményének, megsem­misítvén a nevetségessé tétel által a józan észszel és komolysággal ellenkező figurákat és törekvéseket, ambitiókat és czélokat. Ha tehát most, midőn úgy a józan ész, mint a nevetségesség iránti érzék oly nagy mértékben van provocálva a franczia nem­zetben a boulangerismus által, hogy ennek század része is elégséges volt máskor arra, hogy érvényesüljön a franczia közmondás, »C’est le ridicule qui tue« ; ha tehát Boulanger és hívei most mégis, nem hogy nevetségessé lennének, inkább úgy látszik mintha jelentő­ségben nyernének, mindenesetre pedig állan­dóan foglalkoztatják, eszme nélküli phrasi­­saikkal és követésre nem méltó alakjaikkal a franczia közvéleményt, úgy, hogy az utcza és a parlament, a kávéház és a kormány, Páris és Toulouse, a fiatalság és munkásosztály csak velük foglalkozik, a pártok a szerint so­rakoznak, és még a monarchista és republi­cáns meggyőződések és törekvések is össze­keverednek, elsimulnak azzal szemben, ha a bel­veszélynek« kénytelen azt jelezni, nem­csak a radicális párt­kormány, de még a köztársaság pártokon felül álló feje is, ha ez is kénytelen leszállani a küzdho­­mokra és az »ellenséggel« szemben sze­mélyesen felvenni a küzdelmet, ez csak­ugyan azt a szomorú tényt constatálja, hogy Francziaországban a belrend és politikai consolidate tökéletesen alá vannak aknázva, és hogy a boulangerismus létezése, terjedése csak jelensége, csak eredménye egy oly hely­zetnek, mely a legnagyobb mértékben válsá­gosnak mondható. De ez még hagyján. Mert a válság sok­szor vezetett üdvös eredményre úgy Fran­cziaországban, mint más országokban. A baj azonban abban rejlik, hogy egyfelől a vál­ságot olyan tényezők idézték fel és — fé­lől, hogy — vezetik kitörésre, ha nem is megoldásra (mert erre aligha képesek), me­lyek — mint érintők — komoly, c­éltudatos politikai tényezőknek aligha nevezhetők, s másfelől hogy nincs czél, sőt törekvés sem, mely a válságból való kivezetést bármely irányban megjelölje. Mert sem Boulanger phrasisai, sem a szándékosan összezavart pár­tok és töredékek, vagy azoknak vezérei erre nem képesek. A zavart és fejetlenséget teljes mértékben megcsinálhatják ők is. De nincs senki, ki annak véget vetni és azt megoldani képes lenne. És így minden a véletlen és ki­számíthatatlan, a tervtelen szenvedély és ne­vetséges ambitio szeszélyes játékára van bízva a nagy Francziaországban, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy míg Európa közvéleménye bámulva nézi, megfoghatat­­lannak tartja a franczia eseményeket, addig a franczia politika azon tényezői, melyek még a komolyságot s felelősségérzetet nem veszítették el, folytonosan a játék veszedelmes voltára és a szereplők nevetségességére utalnak és — lapokban, parlamentben, választók előtt — iparkodnak a közönséget józan eszéhez és komolyságához visszatéríteni. Nevetségesen egyenlőtlen fegyverekkel küzd itt a két fél, s e küzdelemben csaknem nevetségessé válik Carnot és kormánya is. Talán jobban érezve és látva, talán túlozva a veszélyt — akkora apparátussal küzdenek e tényezők Boulanger ellen, mely a távolból semmi arányban sem látszik állni a veszede­lem nagyságával. De hát a küzdelem megindult, és pedig most már nemcsak a párisi boulevardokon, hanem az egész országban. Ez is hiba volt, mely megboszulhatja magát, de már megtör­tént azáltal, hogy Carnot és Floquet min­denüvé bevitték Boulanger nevét. Most aztán az alternatíva így áll: vagy teljesen és fénye­sen leverik őt, leverik úgy, hogy a közönség is nevessen rajta, vagy pedig belevesztenek az ellene folytatott küzdelembe, és akkor el lesznek temetve valószínűleg nemcsak ők, hanem talán a köztársaság is, sőt Francziaor­szág belrendje, kültekintélye is. A NEMZET TÁRCZÁJA. Április 30. Akadémia. Ezüstrojtos gyászlepel borította ma az akadé­mia fölolvasó asztalát, jeléül annak, hogy egy örökre elköltözött tagnak emlékezetét üli meg a mára egy­behívott összes ülés. Az akadémikusok feltűnően nagy számmal gyűltek össze a gyászünnepélyen. Az előadótól jobbra eső első asztalnál gyászba borult hölgyek ültek, a ta­valy elhunyt Tanárky Gedeon gyermekei, kik eljöttek meghallgatni ama meleghangú szavakat, melyek­kel a tudományos intézet egyik nagyérdemű nes­­tora, Tóth Lőrincz, áldotta atyjuk emlékét. — Tanárky Gedeon Nagy-Kőrösön született; e vá­ros is részt kíván venni az ünnepen és elküldötte képviseletében ügyészét, B­o­r­d­á­c­h Szilárdot. Stoczek József elnök, pont öt órakor meg­nyitotta az ülést, mire Tóth Lőrincz az előadói asz­talhoz ült és közel két óráig tartó, meleghangú emlék­beszédben festette az elhunyt államférfiú életét és jellemét, működését és munkásságát. Tanárky nem pusztán kortársa volt hosszú időn át Tóth Lőrincznek ; régi barátság­szálai fűzték őket egymáshoz, a­mely csak akkor szakadt meg, mikor Tanárky szíve megszűnt dobogni. Fájdalomtól remegő hangon szólalt meg az ősz hajú aggastyán, a­ki — mint mondá — napról­­napra látja, régi barátai és munkatársai miképpen költöznek el, egymás után, az élők sorából. A megmá­­slithatlan sorsba beletörődve, csak az a remény nyújt némi vigaszt, hogy az elhunyt derék férfiak üres he­lyeire nem kevésbbé jók lépnek, kiknek hivatásuk leend a jövendőben amazokat pótolni. Áttérve Ta­nárky érdekes életpályájának ismertetésére, ki­merítően festi a gyermek első éveit, ifjúkorát, későbbi tanulmányait, nagy gonddal és szorga­lommal folytatott előkészületeit későbbi pályá­jára, utóbb családi viszonyait. Vázolta működését, melyet a nagymunkásságú férfiú,­mint községi­ és me­­gyei jegyző, majd mint képviselő és államtitkár, vé­gül, mint akadémiai tag kifejtett. Találó vonásokkal domborította ki az elhunytnak férfias, komoly, büszke jellemét, miközben rajzolta Tanárky korát, részle­tezve az eseményeket és az országos állapoto­kat, különféle jellegű és szellemű országgyűlé­seket és különféle pártalakulásokat, melyek éle­tének hátteréül szolgáltak, és melyek között Tanárky hatott és munkálkodott. Legjobban jel­lemzik Tanárkyt iratai és beszédei, úgy­szin­tén, és pedig első­sorban, levelei, melyeket az előadó eléggé felhasznált. A felolvasó ezekre ma bő­vebben nem terjeszkedett ki, de a nemsokára nyom­tatásban megjelenő emlékbeszéd azokat is kivonato­san ismertetni fogja. Ugyanekkor fogja majd érdem­legesen méltatni az elhunytnak: »Magyarország hely­zete az európai államrendszerben« czímű nagyjelen­tőségű művét. Az emlékbeszédet mondó hű­ barát ezúttal csak főbb vonásokban jellemezte Tanárky beszédeit és egyéb irodalmi műveit. Az emlékbeszéd egyik legérdekesebb fejezete tartalmazza Tanárky férfias, nemes egyéniségének jellemzését. E jellemrajz, mely méltó befejezése volt a körültekintő gonddal és a baráti szeretet melegségé­vel írt­­emlékbeszédnek, teljessé tette azt a képet, melyre mindazok, kik a boldogultat közelebbről ismerték, jó lélekkel reá mondhatják, hogy az minden tekintetben hű hasonmása. A jelen voltak Tóth Lőrinczet lelkesen meg­éljenezték. Az ülés második tárgyát képezte a Farkas- Raskó-pályázatról szóló jelentés, melyet a bí­ráló bizottság egyik tagja, Gyulai Pál terjesztett az akadémia elé. A jelentés így szól Tekintetes Akadémia! Van szerencsém jelentést tenni a Farkas-Raskó­­pályázatról, a bíráló bizottság nevében, mely Gyulai Pál 1., Baksay Sándor és Lehr Albert 1. tagokból állott. A Farkas-Raskó-jutalom, az alapítvány szerint, minden évben hazafias költeményre tűzetik ki, mely lehet hymnus, óda, elégia, dal, ballada, költői be­­szélyke, sőt tanköltemény és satyra is. Az akadémia e pályafeltétele megállapításával arra törekedett, hogy a pályázó költőknek lehető tág tért nyisson tárgyban és formában egyaránt, másfelől figyelmüket oly költői műfajokra is irányozza, melyek költészetünkben többé­­kevésbbé el vannak hanyagolva. Azonban a pályázók leginkább csak hymnust, ódát, elégiát és dalt külde­nek be, ha megakad egy-két ballada, az majd mindig oly szerelmi történet, a­melynek kevés köze van a hazafias küzdelmekkel, a költői beszélyke, satyra és tanköltemény, rend­szerint, teljesen hiányzanak. Pedig a magyar nemzet történelmének mind régibb, mind újabb korszakai elég anyagot nyújtanak haza­fias, a családi életre is kiható, küzdelmek rajzára, a­melyek balladában és költői beszélykében művészi ha­tással feldolgozhatók; pedig a satyra a körülmények szerint mindenha egyik formája volt a hazafias esz­mék és érzések kifejezésének és némely, a jelen életbe vágó társadalmi és politikai eszmék sikerrel tárgyal­hatók a tankölteményben is. Sajnálnunk kell, hogy pályázó költőink mind a dal, óda és elégia felé özön­lenek, melyekben költészetünk leggazdagabb, taposott ösvényen járnak s a régibb költők babérjaiból akar­nak leszakítani egy-egy levélkét, a helyett, hogy uj babérokért küzdenének. Az idei pályázaton harminczkét mű verseny­zett, köztök három ballada, a melyeknek semmi közük a hazafisággal, sőt egyik nem is magyar tárgyú, s csak egyetlenegy olyan, a­mi erőltet­ve tanköltemény számba mehetne, de a­mely szintén nincs kapcsolatban semminemű haza­fias eszmével vagy érzéssel. A többi mind dal, óda vagy elégia, de a legtöbbön alig vehetni észre, hogy napjainkban íratott. Hiányzanak bennük a kor esz­méi, a közvetlen érzés, az élet melege, a hazai viszo­nyok hatása. A magyar lyrának mindig erős oldala volt a hazafiság, mert egy folyvást létért küzdő nem­zet háborgó kedélyéből táplálkozott, de a költők min­den korszakban saját koruk szenvedéseit, vágyait és reményeit, eszméit és álmait fejezték ki. Ezt találjuk jobb költőinkben, középkori költői maradványainkon kezdve egész Aranyig. E pályaművek ellenben nagy­részt vagy általános, a kortól független themákat dol­goznak föl, vagy már elmúlt idők visszhangjai. Egyik a negyvenes évek hangulatát pendíti meg, a másik a forradalomét, a harmadik az ötvenes évekét. De, váj­jon oly viszonyok között élünk-e most is, mint akkor, ugyanaz-e hangulatunk és szívesen hallgatjuk-e azt elrontva, a­mit mások jól megírtak ? Nem akarunk félreértetni: bizonyára vannak a magyar hazafiság­­nak alapjukban állandó vezéreszméi és hangulatai is, de ezek is csak a kor hatása alatt, mintegy újra szü­letve, tehetnek hatást. A puszta utánzás se az érzés mélységét, se a képzelem erejét nem tanúsítja, sőt talán a hazafiság őszinteségét sem. Éppen ily kevéssé dicsérhetni a pályázat egy pár oly költeményét is, a melyek men­tek e hibától s valóban a kor hatása alatt keletkez­tek. Csakhogy ezeknek más bajuk van. Nem igen töb­bek rímbe szedett prosánál, csak a külső forma teszi őket költeménynyé, nem egyszersmind a belső s alig emelkednek feljebb a köznapi szónoklaton. Ez általános jellemzés után, legyen szabad egy pár részletbe bocsátkoznunk s kiemelnünk a kü­lönben be nem váló pályaművek közül azokat, a­me­lyek egy vagy más tekintetben némikép kiválnak. Ilyen mindjárt az I. számú, a­melyben egy apa, fiait a hazaszeretetre lelkesíti. Már a kiinduló pont hibás, a­mennyiben a költő az éppen nem természetes helyzet miatt nem képes hangulatot ébreszteni. Az apa nem világba lépő fiaihoz intézi szavait, saját emlékei, s a fiaiba vetett remények érzéseitől meghatva, hanem serdülő gyermekeihez, a­kik csak még ezután lesznek ifjak. Tanácsai, úgy szólva, akkorra szólnak, midőn felnőtt fiai meg fogják érteni. De miért nem halasztja hát azokat arra az időre ? A hazafiság körét is kissé szűkre szabja, csak a kard és toll szol­gálatát tartja hazafius munkásságnak. Különben a költemény nem bőbeszédű; részei arányosak, kár, hogy nincs benne tűz, emelkedés s itt-ott alant járó, például e sorok is: Szeressétek e hont, mely tietek, Hol övéitek s ti születtetek, Hol s melynek élni legszebb czélotok, Mig elme lángol, mig a szív dobog. Az V. számú Bessenyei emlékére irt óda, kissé terjengős mű, a mely Bessenyei pályáját különben elég értelmesen fogja fel, verselése is elég folyékony, de inkább egy kis alkalmi beszédhez hasonlít, mint ódához. A VI. sz. »Templomban« czíműnek az az alapeszméje, hogy Istennél mindenki számára van bo­csánat, kegyelem, csak annak számára nincs, a kinek szivében nem ég lángoló, hű honszerelem. Van a köl­teményben bizonyos naiv meghatottság, de a vallásos és hazafius érzések ily összeolvasztása talán még­sem egészen épületes. A XI. számúban, a »Művész búcsúja« czíműben a költő egy oly magyar művészt rajzol, a ki a nagy világba vándorol, mert művészetének Dines itthon tere, künn híres, gazdag emberré válik, de hazaszeretete folyvást kiséri, a honvágy kínozza, majd elaggva nyugodtan hal meg, mert hazájában is fény derül már a művészetre s ő az utolsó magyar művész, a­ki idegen országban hal meg. Az óda itt­­ott lendületes, verselése is jó, de nagy patkosa sehogy sem illik a tárgyhoz. Az olvasó lehangolódik s ön­kénytelenül is azt kérdi: várjon e híres és gazdag fér­fiúnak ugyan mi gátolhatta a hazajövetelét, ha csak­ugyan úgy vágyott haza ? A XXVI-ik számú »A kivándorlókhoz« intézett óda, mely nagy szenvedélyességgel támadja meg őket , végül azt a tanácsot adja nekik, hogy csá­bítójukat akaszszák föl a legelső fára, vagy a költő kifejezése szerint »a legelső jő ösztörüre.« Egészben véve nem igen tud költői színvonalra emelkedni, de egy pár versszaka tehetséget tanúsít. Legjobb benne a következő versszak: El a vándorbotokkal félre ! Pokolba a vándordarut ! Ásót, kapát, ekét a kézbe — Van itt elég virágos út. Hol annyi századig megéltek Az Ősök, mi is megleszünk­­ ínség, nyomor meg nem kísérthet Csak helyt legyen szivünk, eszünk. A XXX. számú, »A kuruczok dala,« na­gyon is elnyújtott elégia, melyben a kurucz hegedős szembe állítja a régi magyar dicsőséget a bekövetke­zett hanyatlás korszakaival. Inkább nyelve és verse­lése érdemel figyelmet, mint tartalma, inkább szónok­lat, mint költészet. Íme a pályázat legjobb költeményei, de ezeket sem lehet, a legjobb akarattal is, jóknak mondani. A bíráló bizottság kénytelen kije­lenteni, hogy a pályázat sikertelen volt és a jutalom ki nem adását ajánlja az akadémiának. A 100 frtnyi díjat a szabályok értelmében az akadémia tőkéjéhez fogják csatolni. Végül még Fraknói Vilmos titkár tett előter­jesztést a folyó ügyekről. Ezek közül kiemelendő, hogy a Péczely József-féle 1000 frtnyi díj elnyeré­séért három mű pályázik. E díjnál, tudvalevőleg, oly történelmi színművek jöhetnek számba, melyek az utóbbi két év alatt akár nyomtatásban megjelentek, akár pedig valamely színpadon előadattak. A három beküldött mű : »Turán Anna« Bartók Lajostól, »Női furfang« Szabó Sándortól és egy névtelen szerzőnek: »Pater Laurentius« czímű műve. Az akadémia tőkéje újabban 5000 írttal gyara­podott ; ezt az összeget Szelényi Lajos, tápió­ szelei földbirtokos hagyományozta végrendeletileg. Az újabban kiadott művek fölsorolása után, az összü­lés véget ért, a­mely mintegy bevezetését képezte a holnap meginduló nagygyűlésnek. Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva, Védelem az árvizek ellen. Minden tekintetben helyeslendő a képviselőház­nak mai határozata, hogy az árvizek tárgyában tett indítványt, a közlekedési miniszter által megnevezett fenntartásokkal, napirendre kitűzte. Az úgynevezett szaktanácskozmányoktól, melyeket Irányi Dániel ja­vasol, alig várhatni már gyakorlati eredményeket. Hiszen, ha ilyenekkel a bajokon segíteni lehetne, aligha volna már csak nyoma is az árvizeknek széles Magyarországon. Átmentünk a szaktanácskozmányok minden kigondolható nemén, még azon is, melyben csupa külföldi tekintély lett kihallgatva, az eredmény azonban mindig egyformán kétségbeejtő volt. Egészen más szempont alá esik, ha az érdekelt vidékeknek képviselői a parlament nyilvánossága előtt kifejezni óhajtják kívánalmaikat, panaszaikat, tapasztalatai­kat. Lehetetlen is volna, hogy a nemzet képviselete ignorálja azokat a jelenségeket, melyek ez idő szerint az egész közvéleményt foglalkoztatják, és melyek az ország számos vidékének létfeltételeit érintik. A köz­lekedési miniszter mai felszólalásában azonkívül kije­lentette, hogy a kormánynak is óhaja — mindenki által méltányolt és könnyen megérthető óhaja — hogy a követendő szabályozási politikáról mielőbb nyilatkozhassék, Így jött létre a mai határozat és nincs kétségünk, hogy a tárgyalás a házban méltó lesz azokhoz a komoly érdekekhez, melyek itt szóban forognak. Ha a magunk részéről e tárgyban véleményt mondani akarnánk, röviden összefoglalnék azt abban, hogy felhagyva az eddigi jobbára csak defensív rend­szerrel, preventív intézkedésekre kell áttérnünk, me­lyek valamennyi tényezőnek igénybevételével, hosszú éveknek kombinált munkájával oda működjenek, hogy az árvizeknek rendes, majdnem évenkénti visszatéré­sét megakadályozzák. Ennyit és nem többet! Mert elég talán ráutalnunk Németországnak ez idei szo­morú tapasztalásaira, ha azt mondjuk, hogy oly rend­szert, mely az áradások ellen absolut védelmet nyúj­tana, eddig nem találtak fel sehol. Sem Olaszország, sem Németalföld, melyek pedig a vízépítészet terén bámulatos haladásokat értek el és százados gyakor­latnak és tudományos megfigyelésnek eredményeit értékesíthetik, nem találtak eddig oly módszert a vé­delemre, mely soha sem mondaná fel a szolgálatot. Francziaországban III. Napóleonnak 1856-iki híres levele óta a folyamvédelem ügye folytonosan foglal­koztatja a kormányokat, azonban a keresztülvitt nagyszerű munkálatoknak daczára bizonyos időközök­ben csak ismétlődnek a catastrophák. Újra meg újra kell tehát ráutalni, nehogy a közönségben az iránt illusiók támadjanak, hogy az árvizek ellen biztos vé­delem nem létezik és hogy évtizedeknek munkája szükségeltetik arra, hogy némileg megszoríttassanak az áradásoknak veszélyei. Az eddigi tapasztalatok azonban mégis néhány positív és negatív tételre vezettek, melyeket bátran a discussión felül állóknak mondhatunk. Ilyen negatív tétel az, hogy a gátépítések egymagukban megbízható védelmi eszközöket nem nyújtanak, sőt hogy azok sok tekintetben a helyzetet súlyosbítják. A pozitív té­telek között egyik első helyet foglalja el az, melyet az akadémia nemzetgazdasági osztályában a napokban fejtett ki egy rendkívül tartalmas előadásban B­e­d­ő Albert, országos főerdészmester. A felolvasó szemé­lyiségéről felesleges volna a közönség előtt csak egy szót is szólani oly czélból, hogy az ő kiváló competen­­tiáját e tárgyban bizonyítsuk. Ritka eset, hogy valaki mint a gyakorlati munkásság egyik vezetője oly álta­lános elismerésben részesüljön a tudományos körök előtt is, mint Bedő Albert, kiben pályatársai ép úgy, mint az akadémikusok szakmájának első országos te­kintélyét tisztelik. Az ő véleménye tehát minden kö­rülmények között legteljesebb figyelemre tarthatna igényt, még akkor is, ha nem volna — mint ez eset­ben — összevágó az egész Európában elfogadott né­zetekkel. Egy általánosan elismert és többé kétségbe nem vonható tapasztalást fejt ki Bedő Albert, említett felolvasásában, midőn a vízáradásokat összeköttetésbe hozza az erdőpusztításokkal és a kopár hegyeknek befásítását, mint az árvédelem egyik preventív felada­tát sürgeti. Az erdő befolyását a climatikus viszonyokra épp úgy, mint az árvizekre, ismeri mindenki. Tudjuk, hogy az árvizek elleni leghathatósabb eszköz abban áll, hogy a folyamoknak eredeténél reservoirok ké­szíttetnek, melyek a víztömegnek egy részét lefogják. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy azokat a re­­servoirokat, melyeket Isten kegyelméből az erdőkben nyertünk, lehetőleg fentartsuk. Minden egyes levele a fának egy-egy reservoirt képez, mely egy vízcseppet visszatart és hasznosít; minden fagyökér hasonlóan működik; minden erdős hegyoldal a víz lefolyásának hatalmas és jótékony szabályozója, míg a kopár hegy­oldal az áradásnak legbiztosabb előmozdítója. Az erdő különben a legolcsóbb szabályozási eszköz, önmaga fentartja magát ,és már az első, aránylag csekély be­fektetés után 3—4 évre látható hasznot hajt Ha pl. a Kárpátok hegyoldalait befásítanák, bizo­nyára látnék annyi hasznát, mint akármelyik gát­építésnek. Bár nehezen tudjuk elképzelni, miként volna keresztülvihető Bedő Albert tervének azon ré­sze, hogy a befásítások által okozott kiadásokhoz, — melyeket összesen 20—25 millióra becsül — a víz­­szabályozó társaságok is hozzájárulni tartozzanak, az eszmét magát feltétlenül helyeseljük és örömmel mondhatjuk, hogy annak tudata mind általánossá vá­lik a közvéleményben. Alig találhatni ez idő szerint már az érdekeltek körében valakit, ki az áradások okai sorában első helyen ne említené az erdőpusz­­­t­tásokat. Ha vétkeztek e tekintetben mindenütt constatálhatni, hogy mindenütt beállott már az elkö­vetett hibáknak megismerése­ és hogy soha nagyobb fogékonyság nem mutatkozott a rendszeres munka megkezdésére, mint e pillanatban. Azok az adatok, miket Bedő Albert az ország erdőségeinek állapotáról felhoz, a befásított terület kiterjedésének csak egy aránylag csekély hanyatlását mutatják ki, azonban senki sem fogja komoly aggodal­mak nélkül olvasni azokat, miket a meglevő erdők­nek minőségéről mond az azoknak megítélésére leg­­hivatottabb szakférfiú. Erdeinknek csaknem fele része olyan, mely víztartó képességét elvesztette és mely a jó minőségű erdőnek tulajdonságaival alig dicseked­hetik már. Ennek is tulajdonítja Bedő Albert, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb víztömegek érkeznek most egyszerre és gyorsan az Alföldre és mi egész terjedelmében osztjuk e nézetet, mely különben az árvízsújtotta vidékek közönségében is mindinkább általánossá válik; őszintén óhajtjuk, hogy ezek az esz­mék találják meg viszhangjukat a képviselőházban is, mely egyedül lehet hivatva azoknak keresztül­vitelét biztosítani. Felesleges volna bárki előtt is külön bizonyítani, hogy tekintettel vagyunk az ország pénzügyi helyzetére, mely a legnagyobb tartózko­dásra és óvatosságra int, ámde a szabályozási munká­latok költségeit nem fogjuk elkerülhetni semmi esetre sem. Az erdészeti szempontból szükséges teendők pe­dig nem okozhatnak oly költségeket, melyek, néhány évre felosztva, túlmennének ezen a programmon, me­lyet elfogadni kénytelen lesz a parlament és kormány. Ha nem is mondhatni ezeket a szó szó szerinti értel­mében vízszabályozó munkálatoknak, mégsem von­ható kétségbe, hogy az árvízvédelemnek kiegészítő részét képezik. Baross Gábornak a kormány nevében tett mai nyilatkozata különben biztosítékot képez az iránt, hogy az ügy, menten minden egyoldalúságtól, fog tárgyaltatni és igy fognak kerestetni a megoldás­nak módozatai is. N. A. BELFÖLD, Budapest, április 30. (A képviselőház ülés­e.) A képviselőház május hó 3-án, csütörtökön, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A köz­lekedésügyi bizottság jelentése a császári királyi sza­badalmazott kassa-oderbergi, a magyar északkeleti és az első magyar gácsországi vasúttársaságok ré­szére további külön állami biztosítások nyújtása tár­gyában. Budapest, április 30. (A főrendiház bi­zottságaiból.) A főrendiház közgaz­dasági és közlekedésügyi bizottsága, folyó évi május hó 4-én délelőtt 11 órakor ülést tart. Napirend: 1. Az árverési csarnokokról és 2. a ha­lászatról szóló törvényjavaslatok tárgyalása. Budapest, április 30. (P­á­r­t­é­r­t­e­k­e­z­l­e­t.) Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt holnap, május hó 1-én, kedden, délután 5 órakor érte­kezletet tart. Budapest, ápril 30. (Közös miniszteri értekezlet.) A »Bud. Corr.« Bécsből a következő táviratot közli: Ma délután a külügyi hivatalban K­á­l­n­o­k­y gr. elnöklete alatt 1 órától 1/25-ig közös miniszteri értekezlet volt, melyben Bauer, Kállay Tisza, Fejérváry b., D­unaj­e­w­szky és Welsersheimb miniszterek vettek részt. Taaffe gróf miniszterelnök, a képviselőházban tartott ülés által akadályozva lévén, a tanácskozás elején nem je­lenhetett meg. A delegáliók elé terjesztendő javasla­toknak, ezek között a hadügyi kormányzat egy nem

Next