Nemzet, 1888. augusztus (7. évfolyam, 2129-2158. szám)

1888-08-01 / 2129. szám

SMMM&m’CS&lt, FsrsQOBiek­tere, Athenaeum-épület, L­einillés. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 6 kr. 2129. (212.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1888. Szerda, augusztus 1. y.r>noil.k»tereF^BfefftfATA£j_ >1(J Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vegy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: l hónapra ........... -....................- - - ^ 3 hónapra ........................ ® * 6 hónapra .. _ ................. 1® * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 6 kr. VII. évi folyam. Budapest, július 31. Az olasz kormány két jegyzéke Massova ügyében, melyeket a lapunk hétfő reggeli kiadásában ismertetett egy római távirat, európaszerte föltünést kelt. A diplomatiai érintkezésben ritkán szokásos az az éles hang, amely az említett jegyzékeket jellemzi és a franczia kormány csak hosszas kellemetlen­ségek és akadékoskodások árán szerezhette nw‘'‚ FrpyK'^ír»országr.';k­í»SK-ka't a könnv ossein­­rehányásokat,, a­melyekkel most éppen az a Crispi lép föl a párisi kormány ellen, akiről Francziaországban még nem rég azt hitték, hogy a tout prix franczia barátot jogosan lát­nak benne. A »Norddeutsche Allgemeine Zeitung«, lapunk mai esti kiadásában ismer­tetett czikkében, egész ridegen utal a franczia­­olasz viszonyok emez ellenséges fejlődésére és kiemeli, hogy az európai helyzet egyik ked­vezőtlen jelenségét épen abban a makacs fél­tékenykedésben kell keresnünk, amelylyel Francziaország mindig akadályokat gördíteni igyekezik Olaszország útjába. Valóban, a franczia kormányférfiak szándékosan sem te­hetnének rosszabb szolgálatot hazájuknak, mint mikor az Olaszország irányában tanúsí­tott maguk tartásával lépten-nyomon bizony­ságot tesznek afelől, hogy Francziaország a nyugtalanság elemét képviseli Európában. Németországgal szemben a revanche-eszmé­­vel, Olaszországgal szemben a Középtenger miatt való k­valitással fenyegeti Európa béké­jét, éppen akkor, midőn odahaza is egyre újabb és újabb gyarapodását észlelhetjük a tényezőknek, amelyek bizonytalanná teszik Francziaország belső helyzetét és igazolják fényesen azokat, akik azt állítják, hogy Fran­­cziaországban s Párisban minduntalan kelet­kezhetnek olyan mozgalmak, amelyekről soha senki nem tudja megmondani, hova vezetnek, mert az egyik éppen úgy, mint a másik, má­ról-holnapra, magával ránthatja a kormányt. Ilyen viszonyok között azok, akik sze­retnek bízni Francziaország jövőjében s vi­szonyainak consolidálódásában — és ezek közé tartozunk mi is — kellemetlen megle­petéssel látják, hogy Francziaország újabb és újabb nehézségek felidézésével fokozza az irányában sokfelé egészen indokoltan ural­kodó bizalmatlanságot. Az olasz-franczia ke­reskedelmi szerződésre vonatkozó tárgyalá­sok menete bizonyára emlékezetében él még mindenkinek, s hogy azok kedvező ered­ményre nem vezettek, azt alig lehet másnak betudni, mint Francziaország ellenséges ma­gatartásának. A franczia kormányférfiak, a tárgyalásoknak elnyújtásával, végül meghiú­sításával — mert azt az érintkezést, amely ebben az ügyben még folyik Páris és Róma között, eredményre kilátást nyújtó tárgyalás­nak alig fogja bárki is tekinteni, — továbbá azokkal az apró kelletlenkedésekkel, melyek franczia részről egymást érték a tárgyalások folyamán, csak rossz kedvüknek akartak ki­fejezést adni Olaszország iránt, amiért ez szo­rosan a közép-európai szövetséggel tart, és így abban a helyzetben van, hogy közép­­tengeri érdekeit, ahelyett hogy alárendelje a franczia érdekeknek, Francziaországtól egé­szen függetlenül megvédelmezheti s érvénye­sítheti. A massovai kérdésben pedig — amint Crispi, említett jegyzékében hímezés­­hámozás nélkül kimondja — Franczia­ország bizgatta föl a görögöket, hogy for­málisan megtagadják a massovai olasz pa­rancsnok, Baldissera tábornok által kivetett községi adó megfizetését. Francziaország af­rikai képviselői úgy is az egész masszovai actio alatt igen kétes szerepet játszottak, és sok jelenség támogatta azt a gyanút, hogy épen a franczia consulok uszították legbuz­góbban az abyssiniai királyit Olaszország ellen. Most pedig Görögországnak alig jutott volna eszébe egy comicus görög-olasz­on­­flictust viscenirozni, ha csak a franczia csel­­szövények abba bele nem sodorják. A fran­­cziák, mikor a massovai puska is csütörtö­köt mondott, azzal a gyanúsítással akarnak Európaszerte bizalmatlanságot kelteni Olasz­ország ellen, mintha ez Tripolis elfoglalására készülne. Épen akkor, midőn különböző for­rásból eredő tudósítások szerint, Francziaor­szág csapatokat gyűjt a tunis-tripolisi hatá­ron és hadihajói feltűnő számmal cirkálnak a tripolisi vizeken. A francziák mindezen erőlködései, hogy boszút vegyenek a hálátlan olaszokon, töb­bet ártanak magának Francziaországnak, mint Olaszországnak. A franczia-olasz keres­kedelmi szerződés meghiúsításának kedvezőt­len anyagi hatását máris érzik Francziaor­­szágban. A tripolisi kalandot Tunis után mindenki hajlandóbb lesz Francziaországnak, mint Massova után Olaszországnak imputálni. A massovai affaire pedig tényleg — mint már múltkor valószínűnek mondottuk — arra vezetett, hogy Olaszország a berlini Congo­­conferentia h­atározmányainak megfelelőleg, forma szerint bejelenti a hatalmaknál Mas­sova occupálását, és így ezentúl Massova a nemzetközi jog értelmében is Olaszország tu­lajdonát fogja képezni. Mindezekből az akadékoskodásokból te­hát Francziaországnak semmi haszna. És ha Massova elfoglalásának notificálására talán Tripolis megszállásával akarna felelni a fran­czia kormány, úgy ezzel sem érne el egyebet, mint hogy ismét mi megszaporítaná egy igen je­lentékenynyel azokat a nehézségeket, a­me­lyek különben is fölös számmal akadályoz­zák Francziaország kibontakozását, kuszáit helyzetéből. Az általános benyomás, a­melyet ez a folytono­s olaszellenes politika kelt, szintén nem kedvezőbb Francziaországra nézve. Senki, bizonyosan Olaszország sem fenyegeti Fran­cziaország érdekeit a földközi tengeren. Egyp­­tomot mikor megszállani készült Angolor­­szág, cooperálásra szólította föl Francziaor­­szágot, és a francziák voltak azok, a­kik a föladat nehézségeitől visszaidódva, azt vissza­utasították. — Tunist minden baj nélkül occupálhatta Francziaország. Algír régóta háborútlan birtokát képezi. Mindez nem bizo­­nyítja-e, hogy az európai hatalmak teljes készséggel méltányolják Francziaor­szág kö­zé­ptengeri érdekeinek jogosságát, és így pa­naszra oka nem lehet. De ha Francziaország mindezzel meg nem elégszik, érdekei jogos­ságának méltánylásából privilégiumot akar csinálni, és irigy verseny­zéssel kellemetlensé­geket hoz Olaszországnak nyakára, úgy­ ily módon csak azt érheti el, hogy a conservatív hatalmak mindig fokozódó bizalmatlansággal fognak tekinteni a franczia köztár­saságra, a­mely mindenütt, mint a nyugtalanság elemét mutatja be magát. B­ELFÖLD, Budapest, juli 31. (Vilmos főherczeg jubilaeuma.) A múlt napokban közölt­ük a me­leg hangú legfelsőbb kéziratot, melyet ő felsége leg­közelebb, 50 éves katonai szolgálata alkalmából, Vil­mos főherczeghez intézett. A jubilaeum holnap lesz s ez alkalomból a fenséges főherczeget, a­ki a hadsereg élén oly fontos állást tölt be, általános szeretet, el­ismerés és hódolat környezi. Közöljük ez alkalomból a­­Pester Lloydsnak a főherczegről irt következő meleg sorait: Vilmos főherczeg ő csász­ és királyi fen­sége, táborszernagy, a tüzérség főfelügyelője, holnap, teljes testi épségben és szellemi frisseségben, ünnepli ötven éves katona szolgálati jubilaeumá­t. A nagy érdemeket, melyeket a fenséges ünnepelt, kü­lönösen mint a tüzérség főfelügyelője a hadsereg kö­rül, úgy békében, mint harczban szerzett, ő felsége, a király, már ismételten elismerte és méltányolta meg­tisztelő kitüntetésekkel, melyek a fenséges fő­herczeg mellét hiszitik s legutóbb is felette kegy teljes kézirata által. A lakosság azonban, mely oly élénk figyelemmel kíséri véderőnk fej­lődését, hálásan emlékszik meg ezen ünnepélyes alkalommal arról, hogy tüzérségi felszerelésünk első­sorban Vilmos főherczeg irányadó befolyásának kö­szönheti, ha ma domináló magas fokot ért el. A császári és királyi főherczeg 1864. febr. 19-e óta tölti be magas állását és a tüzérség szerves alkotása, a tisztek tudo­mányos, katonai és műszaki képzettsége, valamint a tüzérségi anyagok kitűnő minősége bizonyítékot szol­gáltatnak azon sikerről, a­mely a főherczeg oly szá­mos évre terjedő tevékenységét kísérte. A nép és hadsereg ezért a főherczegben legelső, legkiválóbb tü­zérünket tiszteli, ki mindenkor hódolt a haladásnak, ki alantasai, Actatius és Bylandt-Rheidt érdemeit örömmel ismerte el és törekvéseiket hathatósan elő­mozdította. Adja az ég, hogy Vilmos főherczeg tá­borszernagy, ki a háborúban nyújtandó önkéntes be­tegápolásnak szervezésében is oly nagy eredményt ért el, még számos éven át működhessék a tüzérség főfelügyelőjeként. Budapest, júl. 31. Véget ér-e már valaha az a kicsinyes torzsal­kodás, melyet a főváros törvényhatósága nevében, egyes hatósági közegek jónak látnak a közmunka- és közlekedési miniszter ellen folytatni ? Alapjára s érdemére a kérdésnek, mely a fő­városnál még most is folytatott háborúskodásra okot szolgáltatott, nem térünk ki ezúttal, mert ezelőtt kö­zel másfél éve, a­midőn azon ügy először elmérgesedett, bőven s megdönthetlenül kifejtettük, hogy a főváros­nak sem joga nincs rá, sem érdeke nem hozza magá­val, hogy ragaszkodjék az állásponthoz, melyet a ta­nács, s vele a közgyűlés akkor elfoglalt. A vasutak engedélyezési joga körül kifejlődött ama vitában, melyben a főváros belement a közlekedéspolitikailag teljesen tarthatatlan álláspont védelmébe, hogy míg a vasutak engedélyezési joga az egész ország terüle­tén a törvényhozást, illetve a közlekedési minisztert illeti meg,­­ a főváros területén,ahol egy elhibázott, vagy az ország közlekedési politikájával ellenkező in­tézkedés évtizedek öntudatos munkáját hiúsíthatja meg, — hogy a fővárosban a vasutak engedélyezési joga kiszolgáltattassék a helyhatóságnak, — ebben a kérdésben, mondjuk, az illetékes minisztériumok s a minisztertanács megegyezésével létesített szabályren­delet kimondta az elvet, mely természetszerűleg igazat szolgáltatott a közmunka-miniszter állás­pontjának, s a főváros területén a gőz- vagy egyátalán géperővel hajtott vasutak engedélyezési joga, a­mennyiben törvényhozási intézkedést nem igényel, a közlekedési miniszternek tartatott fenn. A főváros közgyűlése, melyet annyi stádiumon keresztül ragaszkodásra kilt eredeti álláspontjához a tanács, elég tapintatos volt, hogy a megtörtént szabályozás ellen nem fordult az országgyűléshez, de azok, a­kik e részben a főváros közigazgatását intézik, a­helyett, hogy az ekként jogerejűvé vált szabályrendelet érvé­nyét s következményeit re ned­üták volna — felmerülő alkalommal keresték az ellentéteket. így történt legutóbb is a szent­endrei vicinális vasútnak a fővárosi közúti vaspályahálózattal való összekötte­tése tárgyában s mikor a miniszter ez akadékoskodás ellen leírt a városhoz, most a főügyészi jelentés s an­nak alapján a tanács jelentése, egy oly fejtegetés alapján javasolja a belenyugvást a miniszter állás­pontjába, mintha a főváros ez ügyekben valami irtó­zatos erőszakosság áldozata lenne. »A hatalom szólott s azzal szemben az érvek­nek el kell némulniuk«, mondja a főügyész, mondja a tanács s félő, hogy utána mondja holnap a főváros is. De hát igy van-e valóban ? Nincs-e a hatalmi szón kívül minden józan érdek is a mellett, hogy a főváros ne keressen conflictusokat s ne igényeljen oly jogokat, melyek meg nem illetik. Baross Gábor hatalmi szóval elnyomja a fővá­rost, megsemmisíti jogkörét a vasutak tekintetében: ezt hirdetik a városházáról. S várjon mit mondanak a városban ? A Feren­cz­városban azt mondják, hogy a mi­niszter, kit a főváros valóságos vasúti pusztító szelle­mének hirdet Toldy főügyész úr és Kun Gyula ta­nácsos úr bölcsesége, lehetővé tette a szentlőrinczi és a soroksári vasutat, mely a városi huzavona mellett, mint sok év példája bizonyítja, még évtizedig ki nem épült volna. A VIII. kerületben a czinkotai vasút kiépíté­sének lehetővé tételéért s a statio-utczai vasút enge­délyezéséért viseltetnek elismeréssel iránta. A VII. kerületben a Podmaniczky-utczai vasút létesítését köszönik neki. A budai részek egy egész nagy vidéke a kús­­völgyi vasút engedélyezésének, a városnál szintén megfeneklett, ügye sürgetéséért viseltetik elisme­réssel. S az egész főváros ipara és kereskedelme csak a legteljesb rokonszenvvel gondolhat a tevékenységre, mely a budapesti körvasutat, nagy áldozatokkal, oly időben megteremteni készül, midőn vasutvállalatokra az országnak egyebütt nem milliói, hanem ezrei sem kerülnek. S mikor ezenfölül, attól, hogy a főváros a kor­mány intenziái ellen ne csináljon minden áron nehéz­ségeket, függ még egy egész csomó más vasúti terv mielőbbi sikere is; midőn hogy egyebet ne említ­sünk, a köztemetői vasút, a nagykörúti vasút, esetleg a dunaparti villamos vasút gyors létesítése, a­melyek mindegyike a főváros nagy érdekeit mozdítaná elő, egyenesen attól van föltételezve, hogy az itt kérdésbe jövő tényezők közt ne csak ellenségeskedés ne álljon fenn, hanem inkább teljes bizalom s a mutatott jó­akarat és eredmények teljes elismerése és méltánylása érvényesüljön , akkor előáll a főváros és úgy beszél a miniszterrel, mint nem beszélt, mert nem mert be­szélni, akár, mikor igazán fenyegették s el is vették jogait. Mi úgy tudjuk, hogy ez idő szerint nem fenye­geti a főváros jogait senki. Úgy tudjuk, hogy a sza­bályrendelet, a­mely a vasutak engedélyezése ügyé­ben érvényben van, a legteljesb mértékben számol a főváros jogaival, érdekeivel s bár az engedély kiadá­sát — átalános közlekedéspolitikai érdekekből — a közlekedési miniszternek tartja fenn, a városi érdekek érvényesítésére az utcza és út használatára szóló szer­ződések megkötése körül teljes szabad kezet ad. Csak e jogkört teljesítse a főváros mindig tapintattal, gyor­san, a polgárság érdekében —­s lesz módja használni a közügynek. De a­kik nem igy vélekednek, azoknak is meg­van módjuk az egyedül lehetséges megoldást sürgetni. Van módjuk indítványozni, s a városi közgyűlésnek van módja keresztülvinni, hogy a főváros az ország­­gyűléshez forduljon s állítólag sértett jogai helyreál­lítását kérje. Ha azt hiszik, hogy igazuk van, ezt kel­lene tenniük. Mi hibásnak, szerencsétlennek tartanék ezt a lépést, mert bizonyosan tudjuk, hogy az országgyű­lés — talán igen csekély, talán semmi ellenmondás­sal — igazat adna a miniszternek, s a vasúti huza­vona csak egy felvonással hosszabb lenne s a főváros története egy blamage-zsal gazdagabb. S azért azt tartjuk, hogy igen jól s igen helyesen teszik, hogy et­től magukat is, a fővárost is megkímélik. De ha így van, akkor ne beszéljenek »hatalmi szó «-ról ez ügyben. Hatalmi szó az oly beszéd, a­mely mögött nem áll a jog. S kit illet meg a jog Ma­gyarországon, hogy vitás ügyekben, a­mennyiben azok nem bírói ügyek, döntsön ? A közigazgatás legfőbb orgánuma a kormány. Annak törvény­magyarázatá­val szemben, alkotmányos fölebbezés nálunk csak az országgyűléshez lehetséges. Ha a város eleve tudja, s úgy látszik, tudja, hogy az országgyűlés nem neki adna igazat, nem a saját felfogásának arrogál-e oly kivált­ságos csalhat­atlanságot, mely felette áll a kormány, felette a minisztertanács, felette — esetleg — az országgyűlés által constituált jog kötelező erejének? S még ezek a városi hatalmasságok mernek mások, az ország első hatóságai túlkapásairól be­szélni ! Nem tudjuk, hozzájárul-e a fővárosi közgyűlés a főügyész s a tanács indokolásához ez ügyben. A közérdek nem veszt vele, mert ez az indokolás is a belenyugvást javasolja a miniszter álláspontjába. De állítjuk, hogy jobb, férfiasabb, a főváros érdekeire, méltóságára, számbavehetőségére megfelelőbb lenne, ha a gyermekes makranczosság eme a hatalmi szó meghajlásá f­éli indokolásait, mellőzve, eset­­szerűen mondaná ki, hogy megteszi, a­mit a minisz­ter kíván, mert — törvény és igazság szerint — a köz­érdek kielégíthetése kedvéért köteles megtenni, s mert Magyarországon oda még nem jutottunk, hogy az or­szág alkotmányos kormánya törvényes rendelkezései­nek respectálása szégyen lenne, a­mely miatt mente­getőzni kell, vagy a »hatalmi szó előtt való meghaj­lás« nagy, de ebben az esetben egyszerűen nevetséges mondásával tüntetni szabad. Memor. Schvarcz Gyula a zurányi kerület választóihoz. Schvarcz Gyula országgyűlési képviselő, nagy­­érdekű, hosszabb nyílt levelet intézett a zurányi ke­rület választóihoz. Mindenekelőtt elmondja, hogy a múlt évi választás óta a törvényhozás és kormány oly munkát végeztek, a­melynek hordereje határozottan a helyzet javulását jelzi. Emberfeletti dolgok nem vé­geztettek ugyan, de senki nem lett volna képes többet és jobbat alkotni ez idő alatt, mint a szabadelvű párt kormánya. Őszinte elismeréssel viseltetem, írja, az ellen­zéki pártok t. vezérférfiainak úgy tehetsége, mint nemes tettvágya iránt, de azok után, a­miket úgy a pénzügyi s közgazdasági mint a nemzetközi kérdé­sekben tőlük a képviselőház is lefolyt ülésszaka alatt hallottunk, egyáltalán nem vagyok képes elképzelni, hogy a fönforgó, mondhatni Európa-szerte megállan­dósult viszonyokkal szemben, solid alapokon, a nép újabb, igen súlyos direct megterheltetése nélkül, kö­zelebb leett volna már jutni egy ellenzéki férfiakból alakítandott kormány az államháztartási egyensúly helyreállításához és egy valóban korszerű közgazda­­sági regenerátióhoz , mint a­mennyire már­is tény­leg elért a Tisza Kálmán kormánya. Ha örvendetesnek lehet mondani a mienkhez hasonló helyzetben minden oly fordulatot, a­mely a­nélkül, hogy megvonná akár az állam, akár a társa­dalom korszerű fejlődhetésének nélkülözhetlen segéd­eszközeit, habár csak fokozatos, de mégis tagadha­tatlanul pozitív módon helyezi kilátásba az államház­­tartásbani egyensúly helyreállítását, úgy meg lehet­nek önök, uraim, velem együtt nyugodva, mert ezen örvendetes fordulat már­is beállott,­­­minthogy meg­érthetik ezt a miniszterelnöknek, mint pénzügymi­niszternek azon, a képviselőház nyílt ülésében tett határozott nyilatkozatából, miszerint, ha időközben rendkívüli, már t. i. háborús események újabb nagy mérvű áldozatokat igénybe nem vesznek, úgy néhány év alatt, lehetőleg 1891—2-ig helyre­ leen, állítva már­is államháztartásunkban az egyensúly. S ez eredményt a kormány a nélkül reméli el­érhetni, hogy a direct adót emelnie kelljen, vagy hogy a nemzet életérdekeitől a szükséges költségeket elvonja. A megtakarításokban a kormány elment a helyes pontig, s az ellenzék támadásai e részben csak egyes nem jelentékeny dolgokra (országház, opera, Lloyd-szerződés) szorítkoznak. Meg vagyok győződve, — folytatja, — hogy idővel még egyéb jelentékeny megtakarításokat is fog még eszközölhetni a kormány, állami szervezetünk egyes korhadt ágainak korszerű reformja által; igen, de ennek keresztülvitelére idő kell; egyelőre érjük be azzal, hogy Tisza Kálmán, mint pénzügyminiszter már­is kilátásba helyezte a pénzügyi szervezet át­alakítását, a­mely eszméjét ha keresztülviszi, bizo­nyára könnyebbülésére fog válni annak megifjúko­­dott működése az adózó közönségnek és nem csekély mérvben fog egyengetőleg hatni öröklött közgazda­­sági bonyodalmaink megszüntetésére. De tett lépéseket a kormány állami bevételeink fokozásának czéljából is és a képviselőház a lefolyt ülésszak legnagyobb részét — leszámítva a szervez­kedést, a felirati és a budgetvitát — tüzetesen azon adójavaslatok tárgyalásában töltötte el, a­melyektől a kormány nagymérvű fokozását reméli az állami bevé­teleknek. Ilyenek a dohány-, a hús-, a bor-, sör- és czukor-adójavaslatok és a­mi a képviselőházban az osztrák kormánynyali alkudozások rendkívül hosszúra nyúlta miatt csak e nyár elején tárgyaltathatott, a szeszadó-javaslat. Elvben én sem helyeslem az élelmi­szerekre vetett adó terhének súlyosbítását, ámde egész készséggel szavaztam meg mégis mind e javas­latokat nemcsak azért, mert a kormány szerencsésen eltalálta azon alapgondolatot, a­melynek keresztül­vitele sem a húsfogyasztást, sem a bor- és sörfogyasz­tást nem fogja érezhetőleg terhessé tenni a szegé­nyebb néposztályokra, sem pedig károssá tenni e tör­vények végrehajtását akár mezőgazdaságunkra, akár az illető iparágakra nézve — de még azért is, mert e törvények végrehajtásától a kormány teljesen higgadt számítás alapján valóban nagyszerű bevételfokozást remél, oly nagyot, mely — előreláthatlan kedvezőtlen körülményektől természetesen eltekintve, hasonló szolgálatot fogott tehetni a magyar állam háztar­tásának, mint a­minőt tett a malom­adó Olaszor­szág pénzügyei rendezésének. Csak a szesz­adóból 15.000. 000-val nagyobb bevételt vár a kormány az eddi­ginél, a bor-, sör- és húsfogyasztási adóból körülbelül 4.000. 000-val többet az eddigi hasonforrású bevételnél, hogy a dohányadó-törvény kilátásba helyezett eredmé­nyeit ne is említsem. A czukoradótól nem remélhetünk ugyan egész biztosan bevételfokozást, de az elfogulat­lanul gondolkodó állampolgár nem fogja e rendsza­bályt sem sérelmesnek tekinteni, ha megtudja, hogy a czukoradónak jelen alakjában elfogadása tette le­hetővé a magyar kormány álláspontjának sikerteljes megóvását a ránk nézve sokkal fontosabb szeszadó kérdésében, szemben az osztrák kormánynak oly sok ideig merev álláspontjával. A szeszadó hosszas viták tárgyát képezte, a­melyek több oldalról beható köz­­gazdasági tanulmányok eredményeit hozták fölszínre. A kormány nemcsak elismerésre méltó kitartást ta­núsított a galicziai érdekek miatt merev álláspontra helyezkedett osztrák kormány magatartásával szem­ben e fontos kérdésben, de egyúttal meg is tudta óvni ez alkalommal a magyar állam pénzügyi, s a magyar társadalom közgazdasági érdekeit. A határvonalak, melyek közé e törvény által a szesztermelés mennyi­sége szorítva jön, legkevésbbé sem lehetnek sérelme­sek a szesztermelőkre nézve, és a bonificatió, melyet e törvény a mezőgazdasági főzdék adójának mérsék­lése czéljából szaklagosan beigazolható feltételek mellett kilátásba helyez, bizonyára nem leend káros visszahatással hazai szesziparunkra nézve, daczára annak, hogy e bonifícatió kérdésének megoldásánál lelen volt •» ■—pj--* Ktmn&ny a galicziai érde­kek iránti tekintetből még az utolsó pillanatban is némi engedményeket tenni, csakhogy a szeszadó­törvény megalkotását, a­mely a magyar közgazda­ságnak és a magyar állam pénzügyi helyzetének még így is mindent egybevetve, oly nevezetes előnyö­ket ígér, de a­melyet már-már meghiúsulással fenye­gettek a majd egy, majd más ponton fölmerülő nehézségek, végre valahára csakugyan lehetővé te­hesse. Elkárhoztatja ez után az ellenzék azon tacticá­­ját, hogy túl sötét színekkel jellemzi pénzügyi helyze­tünket s ez után áttér az államélet egyéb ágazataiban történtekre. Mert nem kizárólag az államháztartás egyensúlya helyreállításának kérdése foglalkoztatta a képviselőházat a lefolyt ülésszakban, eltekintve a külhatalmakkal kötött kereskedelmi és egyéb tárgyú nemzetközi szerződésektől , mely utóbbiak közt ki­váló figyelmet érdemel a Romániával a határrendezés ügyében kötött szerződés­t alkottattak törvények is, a­melyek részint a jogszolgáltatás, részint közleke­désügyi és közgazdasági állapotaink javítására irá­­nyozzák. Ezek között, uraim, első­sorban kell, hogy érde­kelje önöket az állategészségügy megszervezésének érdekében alkotott törvény, a­melynek jótéteményeit éppen az okszerű mezőgazdák fogják méltányolhatni legjobban. Hogy sem a közigazgatás, sem a közoktatásügy terén nem történhettek ez idő szerint a nagyobb mérvű alkotások, ennek oka csakis abban keresendő, misze­rint ez idő szerint a törvényhozás legfőbb gondját a kormányzat összes ágaiban elkerülhetlen, imminens követelmények kellő szemmeltartása és lehetőlegesen harmonikus kielégítése mellett majd kizárólag a leg­fenyegetőbb bajnak elhárítása, a hosszú évek során, a jelen kormány hibáján kívül annyira fölhal­mozódott deficit megszüntetése képezte; hasonló áll az igazságügyről is, melynek jeles avatottságú veze­tője szintén erngedetlenül működött ugyan a maga körében, és ha a jogéletre nézve kétségbevonhatlanul jelentőségteljes törvényjavaslatait csak bizonyos sor­rendben hozhatja a képviselőház elé, úgy ennek nem az az oka, mintha hiányzanék igazságügyi miniszte­rünkben a kellő érzék annyi viszontagságot átélt s most már végre valahára csakugyan korszerűleg re­generálandó igazságügyünk összes életbevágó köve­telményeinek harmonikus törvényhozási conceptiója iránt, de így hozta magával ezt a némelyek által nem eléggé gyorsnak tekintett sorrendet, egyfelől a korábbi kabinetek alatt hagyományos jogi intézményeink át­alakítására esetről-esetre tett törvényhozási intézke­dések disintegráló természete, másfelől meg ugyancsak az államháztartási egyensúly mentős hamarább helyre­­állíthatása iránti tekintet, mely nem engedte, hogy mindazon reformok együttleg létesittethessenek és ugyan a gyökeres reform szellemében létesittethessenek, amelyeknek égető szükségét oly rég hangoztatják úgy a jogászvilágnak kitűnőségei, mint maga a jogkereső közönség. Egyébként igazságügyminiszterünk jelenté­keny szolgálatot tett a magyar államnak és társada­lomnak, midőn az öröklési jogról szóló törvényjavas­latot benyújtotta; a ház jogügyi bizottsága hónapo­kon át beható buzgalommal és avatottsággal tár­gyalta is már e javaslatot és remélhető, hogy a tél folyamában már a képviselőház is tárgyalni fogja. Ha majd néhány év múlva az egyensúly állam­háztartásunkban csakugyan helyre leend állítva, csakis ekkor fog majd módjában állani a törvényho­zásnak és kormánynak megtenni mindazon nagyobb mérvű alkotásokat, a­melyekre a közigazgatás, igaz­ságügy és közgazdasági politika terén a magyar ál­lamnak és társadalomnak szüksége vagyon és csakis ekkor foghatunk majd hozzá közoktatásügyünk való­ban korszerű gondozásához, úgy, a­mint ezt a hala­dásnak bensőségteljes barátai közt, maga fáradhatat­lan buzgalmú közoktatásügyi miniszterünk óhajtja első­sorban. Igen, mert csak ekkor fog rendelkezé­sünkre állhatni majd a kellő pénzerő, a­melynek hiá­nyában lehet ugyan a közoktatásügy korszerű re­formját, nagyobb mérvű gondozását ékes szavakban az ország színe előtt már ma is követelni, de megfe­lelő sikert solid alapon biztosítani az e téren­ nagyobb mérvű kezdeményezéseknek, semmiféle kormány nem bírhatna. Valóban egy új korszak, egy jobb jövő kiindu­lási pontját fogja képezhetni Magyarországra nézve majd a pillanat, a­melyben államháztartásunkban az egyensúly helyreállítva leendett.­­ hogy be fog-e ez csakugyan néhány év múlva következni, ki tudná ezt egész határozottan állítani ? A miniszterelnök is csak annyit mondhatott, hogy be fog következni, ha a nemzetközi bonyodalmak nem fognak folyton sú­lyosabb terheket róni hazánkra. Végzetterhes lenne nemzetünkre nézve, ha kitörne a háború, mert azon terhek súlya alatt, a­melyek még egy szerencsés had­járat folytán is okvetlenül ránk hárulnának, ismét hosszú időre el fogna esni a magyar állam annak lehe­tőségétől, hogy a béke műveiben a magyar társadalom összes erőinek korszerű kifejtését előmozdíthassa. Ám­de ne feledjük, hogy a magyar állam jövője, az európai viszonyok sajátszerű voltánál fogva, csak úgy lehet biztos, ha szemben a monarchia életérdekeinek meg­­támadóival, egy pillanatra sem jut oly helyzetbe, a­mely arra kényszeríthetné, hogy a létérti küzdelem­ben bármely irányban is esélyeket koc­káztasson. Magyarországnak minden erejét meg kell feszítenie, hogy bármely pillanatban helyt állhasson azon mo­narchiáért, a­melynek keretében, mint alkotmányos, szabad állam, felséges királyunk bölcs uralkodása alatt, úgy a modern fejlődésnek, mint a nemzetközi tekintélynek már is ennyire tiszteletet gerjesztő fo­kára emelkedhetett. Méltó megnyugvással is fogad­hatja minden állampolgár azon buzgalomteljes egy­hangúságát, a­melylyel a monarchia közös véderejé­­nek tökélyesbítésére irányuló javaslatokat, pénzáldo­zatokat úgy a delegáció, mint a képviselőház és fő­rendiház pártkülönbség nélkül megszavazta, vala-

Next