Nemzet, 1888. szeptember (7. évfolyam, 2159-2186. szám)

1888-09-01 / 2159. szám

Sztonausercafo, Ferenc Biek­ tere, Athenaeum-épület, S­imik­a A. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bem­entetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 6 kr. 2159. (242.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1888. Szombat, szeptember 1. iklidtó-fiVVATAL, r.rencziek-tere, Athenaeum-épület, földsalak Előfizetési idij : ▲ reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. .. ..................... ..... 8 Ért 3 hónapra .. ...................................... . . 1 » 6 hónapra .................................. .... 19 » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­l­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám helyben 6 kr. vidéken 6 kr. VII. évi folyam. Budapest, augusztus 31. Nem ápoltunk kétséget egyetlen pilla­natig sem abban az irányban, hogy a legfon­tosabb anyagi érdekeket oly közelről érintő regale megváltás kérdése nem fog a megol­dás törvényhozási stádiumán a nélkül túl­jutni, hogy az a körül számba jövő tényezők közt — értve egyfelől az államkincstárt, mint a­mely a vevő, s a regale eddigi tulajdono­sait, kik az eladó felet képviselik — komoly ellentét jelei ne mutatkozzanak, illetve, hogy a törvényhozási megoldás előkészítése köz­ben meg ne kíséreltessék a természetes, bár csak látszólagos érdekellentét kiélesítése. Ter­mészetesnek mondtuk ez érdekellentétet, a­mely mindig fenforog, midőn két félnek va­lamely értékcsere iránt meg kell egyeznie, de ismételjük, hogy az ebben az esetben in­kább látszólagos, mint bármikor ily trans­­actiók eseteiben, mert ha el is tekintünk attól, hogy az új szeszadó minő rázkód­­tatást okozhat a regale jövedelmezőségi vi­szonyaiban, föltéve, hogy az az eddigi tulaj­donosok kezén, eddigi alakjában megmarad, h­a úgy tekintjük is e jogot, a­mint az az újabb — hatásában még eddig kiszámítha­tatlan — fogyasztási adótörvény-reform kez­deményezése előtt volt: meggyőződésünk, hogy — alig számot­tevő kivétellel — a re­gale tulajdonosok egy pillanatig sem haboz­tak volna, ha nekik a most tervezett feltéte­lek mellett való megváltás vagy a meg nem váltás közt döntő határozás joga adatik, a megváltás mellett nyilatkozni. Ennek daczára azonban, ismételjük, csak természetesnek tarthatjuk, hogy azon tényezők, melyek most — a megváltás tényé­nek bizonyossága mellett,­­ nem azzal a kér­déssel állnak szemben, megtörténjék-e a rájuk nézve minden elgondolható föltételek közt előnyös művelet, hanem szemben állnak azzal a kérdéssel, mily mértékig fokozhatók e többé el nem odázható művelet előnyei; természetes­nek tartjuk, hogy most fölhangzik az érde­keltek részéről az elégedetlenség szava, az állam által,­­-­mely ebben a kérdésben nem csupán a kincstárt mint vevő felet, hanem a nem-regale tulajdonos adózók millióit is épp úgy képviseli, mint a regale tulajdonosok sok ezreit, hogy felhangzik az elégedetlenség szava, ebben a transactióban kínált föltételek­kel szemben. Tovább megyünk s azt állítjuk, hogy egészségtelen jelenségnek tartan­ók, ha a meg­váltás által mindenesetre nyújtott pillanatnyi előnyök után való kapkodás mohósága,nemzeti életünk azon rétegében,mely nagyban és egész­ben a regale eddigi tulajdonosa gyanánt sze­repelt, akkora lenne, hogy teljesen elnyomná a nyújtott előny és a szenvedett veszteség természetes és ösztönszerű mérlegelését s az ebből — mind a viszonyok, mind az ítélet különbözőségénél fogva — elkerülhetetlenül következő nézeteltéréseket. Nem lenne örvendetes az ily mohón való belenyugvás az állam által kivált meg­váltási módozatokba, mert három eshetőség közül egynek — a­melyek közül pedig mind­három elszomorító lenne — szolgálna bizo­nyítékául az. Vagy azt bizonyítná, hogy a­mit az ál­lam ajánl, az túl van a méltányosság hatá­rain ; messze és minden esetben többet nyújt, mint a­mit várhattak az illetők, s a­mi az általuk átadott értéknek és jognak meg­felel; vagy pedig azt bizonyítná, hogy a társadalmi tényezők, melyekkel az állam e­ransactiora készül, híján vannak saját jogos érdekeik fölérzésének, s vagy anyagi helyze­tük szorultsága utalja rá őket, hogy kapva kapjanak mindenen, a mi némi tőkéhez jut­tatja őket, vagy sokszor emlegetett s nemzeti fogyatkozásunk gyanánt hirlelt könnyűvérű­­ségük akadályozná őket abban, hogy komo­lyan utána lássanak a vett és adott értékek lelkiismeretes mérlegelésének. Mikor ezt hangsúlyozzuk, elismertük teljes jogosultságát annak, hogy a regale megváltásának nagy műveletében érdekelt tényezők iparkodjanak a saját maguk jogait megvédeni, s elismertük az állam kötelezett­ségét, hogy a nyújtott előnyökben és viszont­szolgáltatásban elmenjen a végső határig, és sem a fiskális szempont kizárólagossága, sem a kezében levő hatalom korlátlansága által ne ragadtassa magát igazságtalanságra azon érdekek iránt, melyek mellett, azonkívül, hogy a tulajdonjog szentsége szól, nem sza­bad elfeledni azt sem, hogy a mai gazdasági helyzetben sújtani akarni a birtokos osztályt annyi lenne, mint oktalanul, hazafiatlanul és embertelenül járni el oly tényezők irányá­ban, kik a magyar államiság legerősebb osz­lopai. A conferentia, melyet Erdélyben az ér­dekeltek holnap tartanak, ezek alatt a jelsza­vak alatt hivatott össze, s mi nem veszszük zokon, ha az izgatás hevében, mely arra czél­­zott, hogy az érdeklődést fölkeltse, egy egy kemény szó is hangzott, kemény szó, a­mely nem csak azért volt helytelen, mert kemény volt, hanem azért is, mert igazságtalan volt. Még azon sem ütközünk meg, hogy ez ügyet, melytől ugyancsak távol esik minden párt-SzenVOríoig. majdt így blzom ell vonni a pártérdek, s ugyanakkor, mikor a kormányt s az országgyűlés többségét igyekszik meg­nyerni bizonyos, méltányosoknak hirdetett érdekek kielégítésének, a legdurvább s leg­méltatlanabb támadásokkal halmozza el e kormányt és e többséget. Mi nem ütközünk meg ezen, sőt egész nyíltan hirdetjük, hogy kormánynak és többségnek, e támadások c­él­­zatossága s könnyen érthető s fölismerhető politikai háttere daczára, kötelessége azzal a tárgyilagossággal, sőt jóakarattal fogadni minden, e részben fölmerülő jogosult kívánal­mat, mintha nem lenne azokhoz hozzáfűzve a rosszakaratú politikai czélzat, mely nem a jogosult érdekek kielégítését, hanem pusztán és kizárólag az elégedetlenség fölkeltését tartja szem előtt. Meg vagyunk róla győződve, hogy a kormány is, törvényhozás is így fog eljárni. Figyelemmel, jó indulattal, rokonszenvvel fogja méltányolni a fölmerülő kívánalmakat, s azok teljesítésében elmegy azon határig, a meddig a közügy sérelme nélkül elmehet. De tovább nem megy egyetlen vonalnyival sem. S minden kísérlet, mely netalán arra czélozna, hogy a magyar államhatalom a közérdek rovására, az igazság és jogosság ha­tárain túl elégítse ki egyesek érdekeit, tapasz­talni fogja, hogy a magyar alkotmányosság elég erős s eléggé öntudatos, hogy az ily kí­sérleteket visszautasítsa S meg vagyunk győződve, hogy bármennyire kínálkozzék is népszerűnek az esetleges ilynemű aspiratiók dédelgetése, még az ellenzék komoly ténye­zői is be fogják látni, hogy a kormányt nem akkor illetheti vád és szemrehányás, ha azok­kal szembeszáll, hanem megilletné akkor, ha azoknak, bármi szempontból, hódolna. Mi hiszszük, hogy erre az alternatívára nem fog rá kerülni a sor. Hiszszük, s a ma­gyar nemzet traditiói jogosultságot adnak e hitünknek, hogy a mozgalom, a­mely e kér­désben megindult, minden nyilatkozatában s minden kívánságában azon határok közt ma­rad, a­melyek közt az egyesek jogainak tel­jes kielégítése nem sérti sem az állam, sem a polgárok nagy rétegeinek érdekét. De ha a moz­galom túlmenne ezeken a határokon, akkor sem aggódnánk. E mozgalom akkor esetleg meg fogná hiúsíthatni egy s más jogos óhaj telje­sülését, a­mi magában sajnálatos lenne; de azt, hogy a magyar államhatalom s a magyar törvényhozás ily nagy érdekeket érintő kér­désben letérjen az igazságosság, a méltányos­ság, a jogtisztelet ösvényéről, hogy akár egyik, akár másik irányban sérelmet köves­sen el azon érdekek ellen, melyek előtte egy­aránt drágák, azt ez a mozgalom nem fogja elérni. Ezt jó lesz szem előtt tartani a tanács­kozásokban, melyek holnap Kolozsvárt meg­indulnak, és ha ennek szem előtt tartása a helyes, méltányos, igazságos határok közt tartja a fölmerülő kívánalmakat, a mozgalom még üdvös eredményekre is vezethet. Ellen­kező esetben csak az adhat megnyugtatást minden — a közérdeket szeme előtt tartó — hazafinak, hogy kárt okozni semmi esetre sem fog az. A NEMZET TÁRCZÁJA. Augusztus 31. Párisi alakok. (A­mit az idegen nem lát meg. — A rongyszedők. — Categoriáik. — Titkaik. — A »camelot.« — Fogásaik. — »Chanda d’habits«. — Errare humanum est.) Párist ma már nem szükséges felfedezni: a vil­lámvonat még Bécsből is annyi idő alatt röpíti oda a touristát, mialatt a föld egyet fordul a tengelyén; írni meg annyit írtak róla, mint a világ egy városáról sem. És mégis! Párisban több a felfedezni való, mint a világ bármely nagy városában. Az idegen, kivált a tourista, megismeri a nagy boulevardokat, melyeknek zaja elkábitja; megnézi a középületeket, a »látni valókat«, az operát s a többi színházat; eszik és la­kik, erszénye szerint, nagyon jól vagy nagyon rosszul s végre, bármennyi ideig tartózkodott is ott, csak a felszínét ismerte meg Páris egy bizonyos ré­szének. A­mit az idegen nem lát meg s a született pá­risi is csak úgy, ha n­é­z­n­i tud, az éppen az, a­mi Páris sajátságait képezi: azok a távoleső városrészek, a­hová idegen soha sem teszi a lábát; azok a gyanús »hotelek,« a hová a párisi élet tanulmányozója is csak valamely rendőrbiztos és emberei szives fedezete alatt mer ellátogatni; azok az »emberirtók,« melyek­ről Zola kétségbe nem vonható élethűséggel, de annál kevesebb ízléssel irt; azok az ismeretlen »szín­házak« és »café concert«-ek, melyek a művészet vi­lágvárosában valóságos paródiáknak látszanak. . . Páris sajátságai közé tartoznak azok az alakok is, kiket az idegen is lát, mert ott hemzsegnek a pá­risi kövezeten, de a­kiket még a párisiak sem ismer­nek teljesen. Nem mernék őket catilinaris existenciák­­nak nevezni, mert mindegyiküknek meg van a maga foglalkozása, keresetforrása. Hanem azért bourgeoise­­nak, polgároknak ők sem tartják magukat. Ellenkező­leg ! Esküdt ellenségei a bourgeoisienak. Mikor vala­mely politikai vihar fölkorbácsolja azt a tengert, a­mit Párisnak hívnak, ezek az alakok legelőbb verőd­nek fel a fölszínre, támogatva azokat, kik a fennálló rend ellen tüntetnek. Az utóbbi strike-tüntetésekben is nagy részük volt ez alakoknak s a szomorú csak az a dologban, hogy nagyobbára nem ők, hanem ártatla­nok lakóinak, a­mennyiben nekik nincs veszteni valójuk. Időszerű is, érdekes is lesz tehát ez alakokat szemügyre vennünk, részint saját tapasztalataink, ré­szint Páris egy kiváló ismerőjének, Coffignon-nak nem rég megjelent könyve alapján.*) Kezdjük a rongyszedőkön, kikről kivált a ré­gibb keletű rémregényekben sok felszínes ismertetés volt olvasható. A rongyszedés épp oly mesterség, mint egyéb s hogy nemzetgazdasági jelentősége is van, azt legjobban bizonyítja az, hogy Párisban 41.000 em­bernek ad »mindennapi kenyeret.« Csakhogy ez a negyvenezer ember sem egyformán keresi a kenyerét, mert köztük is vannak categóriák. A mesterség leg­alsó fokán a »ramasseur de nuit« áll, a­ki, nem ismer­vén még az áruk természetét, mindent összeszed a puttonyában, keveset keresve, de tapasztalást szerezve. Ezek nagyobbára munkát nem talált kézművesek, kiknek egy része csak ideiglenesen foglalkozik a »mé­­tier«-vel, más része azonban megtelepedik a rongysze­dők negyedében, melyet büszkén »cité«-nek neveznek s a honnét puttony­val, kis lámpával és szöges bottal mint »coureur« indul útjára. A »coureur« szabad em­ber, ott és akkor dolgozik, a­hol s a mikor neki tetszik, a »placier«-nek azonban meghatározott helye van, vagy egy kisebb utczája, vagy egy nagyobb ut­­czában 10—20 háza. A »placier« bért fizet a he­lyéért; 40—120 francot egy évre; ilyen mintegy tizenötezer van Párisban; a többi az előbb említett categoriákhoz tartozik. A rongyszedők — mind a három categoria — egy-egy nap 1.190,000 kilogr. »árut« szednek össze, a­mi nem kevesebb, mint 71,400 francot képvisel, azaz egy évben huszonhat millió hatvanegyezer francot. Ekkora összeg rongyokból ? — Rongyokból *) A. Goffignon: »Le pav* Párisién, Parié. Li­­hrairie illurtrie,« és egyébből. Lebbentsük csak le a fátyolt a rongysze­­dők titkairól, előre megjegyezvén, hogy ez »áruknak« épúgy megvannak a meghatározott áraik, mint egyéb iparczikkeknek. Hogy a természetben semmi sem megy kárba, leginkább látható Párisban , ott mindent értékesíte­nek, mindennek akad vevője. A rongyszedő puttonyá­ból kikerülő fehér rongy métermázsája 30 franc; a papír mázsája 8 franc; a sárga- és vörösréz 60 franc; az ón és ólom 18 franc; a selyemrongyok, melyeknek nagyobb darabjából a bábuk toilette-je készül, 3 franc; az emberi hajat 200 franccal fizetik; a csontot, melyből a késnyelek készülnek, 30 franccal; a hal­csontot, melyeket a játékgyárosok vesznek meg, 60 franccal .... Már ebből is látható, hogy sok minden kikerül a rongy­szedő puttonyából s az a kö­rülmény, hogy minden uj földolgozásra talál, na­gyobb fontosságúvá teszi a rongyszedés mesterségét, mint első látszatra képzelnek. Az összeszedett tárgyakat külön kereskedők veszik meg, kiknek száma mintegy háromszázra te­hető. Ezek is nagy személyzetet foglalkoztatnak, úgy hogy e mesterséggel foglalkozók számát egy hivata­los jelentés 80 ezerre teszi. De nagy volt is ám a forrongás ebben a népes osztályban, mikor Pondelle, Szajna megye főnöke — »purificálni« akarván Párist — elrendelte azokat a zárt szemétszelenczéket, me­lyek lassan kint teljesen véget vetettek volna a rongy­szedők mesterségének. A szemétszelenczék eltűntek ugyan, de Pondelle elérte azt, hogy a rongyszedők nagy számban a Páris melletti falvakba költöztek ki. A »camelot« ... most veszem észre, hogy franczia nevüket használtam, de hát e szó magyar fordítását hiába keresnők. Larousse szótára sze­rint »camelot« elnevezés alatt kis kereskedőt kell értenünk, ki csekély értékű tárgyak eladásával fog­­­­lalkozik. Igaz, csakhogy ezek a kis kereskedők is töb­­b categóriára oszlanak, áruik és azon ügyesség szerin­­t a­mint dolgoznak. Az első a hierarchiában a »postilate­­r« ki az utczán ügyes allocutiókkal, vagy fogásokkal a maga köré gyűjti az arra menőket a végből, hogy val­­­amely­­ árut látszólag olcsó, de voltaképpen jól megfizetett­­ áron adjon el nekik. A »postilateur« első föltétele, hogy jó »svádája« legyen, hogy semmi zavarba ne hozza — még a gúnyos közbeszólások sem! — s hogy hangja daczoljon az idő viszontagságaival. Ha a járó­kelők kevés hajlandóságot mutatnak a megállásra — vagy mivel sietős a dolguk, vagy mivel csipős a hi­­dség, fogáshoz folyamodik. Krétával nagy kört húz az aspfi­altra, a közepébe két-három öt francos darabot tesz le­, ráborítja zsebkendőjét, körülírja cabbalisticus szavakkal­ vagy jelekkel s mikor már elég járókelő állta körül, elkiáltja magát: »Isten neki, ha tönkre­megyek is! M­a vagy holnap, mindegy, élni csak kellnem­de?« És folytatja: »íme, uraim és hölgyeim, a zsebkendőm alat­t, ennek a körnek a kellő közepén három darab öt frí­ncos látható, most lefödöm ismét zsebkendőmmel s aztán 25 centiméter magasságra megtánczoltatom­ mind a három ezüst tallért az érde­mes társaság kegyes színe előtt. De hogy ezt megtehessem, egy csodás porra van szükségem, ami egyedül az én titkom s a miért már el­küldtem. Addig is, mig elhozzák, engedjék meg hölgyeim és uraim, hogy egy érdekes iparczikkre hív­jam föl szfs­zes figyelmüket. Gyönyörű óraláncz ez, me­lyet minden kiállításon éremmel tüntettek ki s melyet mindenütt 25 francért árulnak. Én, hogy e czikknek itt, a ny­ílt utczán reclámot csináljak, még öt francot sem kér-’ek érte, de még hármat sem, sőt a kettőből is engedek egyet s igy egy potom francért bárki sze­rezhet magának egy gyönyörű, elegáns, tartós óra­­lánc­zot.« Vannak köztük, a kik emelvényen »dolgoznak« ; va­nnak, a­kik üresen álló boltokat bérelnek ki, egy- két hétre. Az előbbieknek sokszor gyűl meg a bajuk a rendőrséggel, mert a körülük sereglő bámészok , gyakran zavarják a közlekedést. Az utóbbiak élnek leginkább azzal a fogással, hogy az eladást veszteség­gel kezdik, oly módon, hogy például 80 centime ér­tékű harisnyákat 15 centiméért adnak el, de soha sem többet három párnál. Mikor aztán még vagy buszán is vennének a hallatlan olcsóságú harisnyákból, vagy harisnyakötőkből, a »camelot« nyugodtan így szól: »Ez a czikkem már teljesen elfogyott, menjünk át egy másikr­a«... S ez a »másik« voltaképpen az a czikk, melyet értékesíteni kíván. A »camelot« mindennel foglalkozik, a­mi csak elképzelhető, még fáczánfejek eladásával is. — Fá­­czánfejek eladásával ? Azzal. A rongyszedőktől veszi darabonkint három sorlért, aztán megtisztítja, rend­behozza, nyélbe üti s 30 souért adja el a hentesek­nek, kik mint díszt tűzik föl pástétomaikra. Nálunk is ismert alakok a ruhakereskedők s Párisban is oly népszerű a »h­ands d’habits«, mint a mi fővárosunk­ban hajdan a »bandlé«-kiáltás. Azért mondom, hogy »hajdan«, mert azt hiszem, hogy már a »bandióink« is megmagyarosodtak. Az ócskaruha-kereskedés nagyobb fontosság­gal bír, mint képzelnők. A Temple külváros a »h­ands d’habits« Mekkája: odaviszik este felé, a­mit egész nap 15—20 francért összevásároltak s a­mit 20 — 25 francért adnak el a »specialistáknak.« Ez utóbbiak azután földolgozzák a »nyers árut­« a nad­rágokat mindenekelőtt, egészségi okokból, kimossák, majd a foltokat alkálival kiveszik belőlük, uj gombo­kat varrnak rájuk, ha kell, uj zsebeket is s aztán »megfestik.« Ez a »passage en couleur« a mesterség nagy titka, mely sokszor oly bámulatos eredményt hoz létre, hogy az így »újjáalkotott« ruhadarab előbbi tu­lajdonosa sem képes volt tulajdonára ismerni. A mun­kásosztályokra nézve nagy szerencse ez az ócska ruha­­kereskedés, de sőt a kis hivatalnokok sem vetik meg a »vieux frasque«-ot. Párisban 9 francért elég tisz­tességesen föl lehet öltözködni s a ki még felöltőt is óhajt, az 12 francért vehet olyat, mely »hajdan« 80— 100 francba került a szabónál s melyet egy évig egé­szen jól és »tisztességben« el lehet hordani. Az ócskaruha-kereskedők szintén fordulnak fogásokhoz Egyikök egy csomó ócska pénztárczát vásárolt össze s a vásárra vitt nadrágok vagy felöltők zsebébe becsempészett egyet-egyet. A vevő megtapo­gatva a ruhadarabot, észrevette a benne feledett pénz­tárczát, mely bizonynyal tele van louis d’orokkal!... megvette a ruhadarabot és — csalatkozott, nem ma­radván egyéb vigasztalása, mint a megvett ruhada­rab s az a latin közmondás, hogy — »errare huma­num est« (Befejező Utal. következik.) ÚJVÁRI BÉLA, BELFÖLD, Budapest, aug. 31. (A miniszteri fele­lősség.) A »Pesti Napló« folytatja ma a vitát, a­melyet az »O. É.«-nek a cultusminisztérium ideigle­nes vezetésére vonatkozó közleménye egy, a »Pesti Napló” által rosszul értett szavába kapaszkodva, kez­dett. Már tegnap megmagyaráztuk e szó valódi értel­mét, a magyarázatunk teljes összhangban állt a té­nyekkel és a miniszteri felelősség követelményeivel, a­mint bizonnyal nekünk van legkevésbbé szándékunk­ban a miniszteri felelősség elvének bármi csonkítása vagy csak érintése is. A »Pesti Napló« úgy tesz, mintha magyarázatunkat nem értené s össze-vissza forgatja a legtermészetesebb dolgokat, csakhogy va­lami különöset süssön ki belőlük. Terjék öröme ebben. Az a tényeken mit sem változtat, s a miniszteri fele­lősség princípiuma elég erős princípium arra, hogy — egyebek között — még a »Pesti Napló« védelmét is baj nélkül kiállja. A­USZTRIA Budapest, aug. 31. (Clericális képviselő az antisemitismus ellen.) Dr. Kathrein osztrák képviselő folyó hó 26-ikán Toblachban válasz­tói előtt beszédet tartott, melyben az antisemita moz­galmakat is érintette, és a tiroli clericális párt ma­gatartását azzal szemben a következőkben jellemezte : »Egy bizonyos oldalról ismételten tettek kísérletet arra nézve, hogy völgyeinkbe az antisemitismust be­­csempészszék és különösen a paraszt lakosságot akar­ták e terméketlen és morálellenes mozgalmakba — mert az a fajgyűlölségből indul ki — bevonni. Né­pünknek a szigorú catholicus alapelvekhez ragasz­kodó egészséges felfogásáról ad bizonyságot az a kö­rülmény, hogy ez agitatiótól teljesen távol tartotta magát.« KITLIFÖLJD­ Budapest, aug. 31. (Külföldi krónika.) Felette érdekes jelenségek merülnek fel a német belügyi politika terén, a­melyek mind arról tesznek tanúsá­got, hogy úgy Bismarck herczeg, mint II. Vilmos császár helyénvalónak látják határozottan és ideje korán a »Kreuzzeitung« reactionáriusait kiábrándí­tani elbizakodott reménykedéseikből, mintha az ifjú császárt úttörőül használhatnák fel szándékaik ki­vitelére. Benningsen kinevezése Hannover­ tartomány főnökévé, ily értelmezést nyer a német sajtó által, így a szabad-conservativ »Post« a következőket mondja: »Benningsen kinevezése félremagyarázhatatlan bi­zonyságot szolgáltat arra nézve, hogy a belügyi poli­tika ezentúl is oly utakon fog haladni, a­melyen biz­tos lehet a mérsékelt szabadelvűek támogatásáról és hogy a kormány e pártra is támaszkodni akar. Ha erről nem lenne bizonyos a nemzeti szabadelvű párt vezérférfia, akkor a neki felajánlott állást nem fogadta volna el. Hogy e mellett e kinevezésnek éle az e-con­­servativek azon kísérlete ellen is irányul, hogy Han­noveréből a nemzeti szabadelvűeket kiszorítsák, nyil­vánvaló.« A sugalmazott »Post« egy másik czikkében a »Kreuzzeitung« junker-politikája ellenében még erő­teljesebben foglal állást. A »Kreuzzeitung« II. Vil­mos császárnak a Johannita-rend ünnepélyén mondott szavai kapcsán a nemességnek kizárólagos érdemeket és előnyöket vindi­ált; erre vonatkozólag mondja a »Post«: »Manap a haza és a királyság szerencsére, szé. ívovvi/ uiw^wu «Q. a ui­­­­un út csak a ne­­messég, a porosz nép összességére, annak minden ré­tegére és tagjára egyaránt támaszkodhatik. Másrészt az államszolgálat azon ágaiban, a­melyek ennek­­előtte kizárólagosan a nemesség kezeiben voltak, úgy a hadseregben és a városokon kívüli tisz­teletbeli állásokban is a művelt polgárság már régóta egyenjogosultan versenyre kel velük, míg másrészt a nemesség mindinkább magáévá teszi a polgárság gazdasági erényeit. Minden oly kísérlet, mely a nemességnek különleges állást akar szerezni, akár kedvező, akár kedvezőtlen irányban, elhibázott lépés, ellentétben áll hazánk tényleges és jogi fejlő­désével és csak viszályt és bizalmatlanságot kelthet, mikor valóban oly nagy szükségünk van az összetar­tásra. Francziaországban a monarchista tüntetések egymást érik. A calvadosi royalisták egy része B­o­­cher senatornak,az Orleans ház bizalmas emberének tiszteletére Pont-l’Évêqueben lakomát adott, melyen mintegy 150 ember vett részt. A lakomán Witt kép­viselő élteté Bochert, ki hosszabb beszéddel felelt. »A törvényhozó hatalom 1885 óta — mondá — valóban szomorú látványt nyújt. Negyedfél millió választó ki­fejezte óhaját, hogy a vallási békét helyre akarja állí­tani s a rendet a pénzügyekben és a hadseregben biztosítani. Az új kamara kimerült a miniszteri vál­ságokban. Nem alkotott mást, mint a számüzetési törvényt és az istentelen iskolatörvényt. Megszavazta a katonai szervezetet s a pénzügyekben a deficitet folytonosan növekedni látjuk. Az ország azért kívánja a felmentést, anélkül, hogy ezt a kamara önzet­lenségétül megvárhatná. De a kamara napjai azért meg vannak számlálva. A tehetetlenségben s a teljes hitelvesztettségben semmisül meg. E végzetteljes hely­zet nemcsak az emberektől ered, főleg a köztársasági elv okozza ezt. A köztársasági kormány alatt semmi sem állandó; minden változik a többségekkel. Tíz esz­tendő alatt nyolc­ hadügyminiszterünk volt. Tekint­senek csak a határokon át. Az egyik oldalon az ál­landóság, a másikon egy kérdéses hatalom. Vájjon Francziaország azt hiszi, hogy még nem­­elég elhagya­­tott kifelé, nem elég zavarodott benn ? Öröksége még nincs eléggé eltékozolva ? A monarchia még egykor hazánk védnöke lesz. Még hozzá akarom tenni, hogy bizalmam arra támaszkodik, hogy személyesen isme­rem azt, kit a gondviselés a haza újjáalkotójának sze­repére kiszemelni látszott, a párisi grófot, kinek em­léke még oly élénk az országban. Őt száműzhették, leveleit feltörhették, de eszméit nem tartóztathatták fel. Én tudom, hogy mit várhatni ez egyenes, szilárd, nagy szivü­ szellemtől!« Az izlandi kormány szigorúan alkalmazza a kényszertörvényt. A nemzeti liga néhány fiókjának elnyomatását Izland különböző részeiben, augusz­tus 27-dikén Redmond János és Vilmos ir képviselők elfogatása követé. Az elfogottak arról vádoltatnak, hogy összeesküvésben vettek részt, mely Walker Tamás kapitányt arra akarja kényszeríteni, hogy ne adjon bérbe bizonyos majorságokat, melyekből a korábbi bérlők elűzettek. A kényszertörvény elleni e vétség jul. 22-én követtetett el. A vádlottak, rövid vallatás után, magas kezességi összegek mellett, szabadon bocsájtattak. Wexfordban elfogatott az ott megjelenő »People« lap szerkesz­tője és tulajdonosa, Walsh, s Melinben, Cork gróf­ságban, a négy hónapi fogságra elítélt Pater Kennedy. Az elsőt arral vádolják, hogy oly czikkeket közlött, melyek a bérlőket a kiűzetés elleni ellenállásra iz­gatják, a másik, hogy megtartotta a nemzeti liga be­tiltott gyűlését Duhallowban. Kennedy Corkba szál­líttatott, hol fogságát ki fogja tölteni. Spanyolországból jelentik, hogy míg a spanyol kormánynak a hadsereg belszervezete s az általános vé­delmi kötelezettség terén nem lényegtelen nehézségek­kel kell küzdenie, az ország védelmi erődítésé­ben, és pedig különösen a spanyol pyrenai határon, sikerrel halad elő. Már az elhunyt XII. Alfonz ki­rály ez ügynek élénk érdeklődést szentelt s e közben fokonként mintegy nyolczvan millió forint fordittatott a pyrenai határhoz közel eső vidékeken erőditvényekre, igy Catalonia, Aragon, Navarra és a ProTotero­nyekt­r * vagy tik el; továbbá számos helyen tágas citadellák épít­tetnek, mert a régiek nem voltak képesek a mai tü­zérség robbanó­lövegeinek ellenállani. Ez erődítvé­­nyek védelmében s támaszkodva a vasutakra, Spa­nyolország a pyrenai határon 150,000 embernyi had­erőt vonhat össze, mely háború esetében jelentékeny szerepet játszh­atik. A régenskirályné nem rég részt vett a lobogó kitűzésében az első kész erődítvényen. Ez a sz. Márk hegyen fekszik, San­ Sebastian és a franczia határ között. A canadai parlament valószínűleg rendkívüli ülésszakra hivattatik össze az amerikai fenyegetések miatt. A brit kormányhoz kérvényt készítenek elő, hogy vessen ki beviteli vámot az amerikai ga­bonának Angliába való behozatalára. Az afghanistáni kérdés időnként s így most is, igénybe veszi az európai politikai világ figyelmét. Emlí­tettük a hírt, hogy Izsák khán, a turkestáni helytartó, az emir unokaöcscse fellázadt. Az emir őt Cabulba hívta, Izsák khán azonban megtagadta az engedel­mességet. Izsák khán, mint turkestáni helytartó, bizo­nyos önállóságot élvezett. Ő Sir-Ali idejében elkí­sérte unokatestvérét, Abdurrhamant, a száműzetésbe az oroszokhoz és hűsége jeléül kapta a helytartósá­got. Az emir azonban meg akarta szüntetni az ő ki-

Next