Nemzet, 1888. október (7. évfolyam, 2188-2218. szám)

1888-10-01 / 2188. szám

Budapest, október 1. A német császár bécsi látogatásának je­lentőségét olvasóink előtt nem kell magya­rázni. Csak rövid ideig fog ugyan tartózkodni Vilmos császár Bécsben és nem is merülhet fel annyi combinatió és következtetés ezen uta­zása alkalmával, mint az Oroszországival kap­csolatosan , de hát éppen ebben van a hely­zet jelentősége. Mert míg a péterhofi látoga­tás czélja, jelentősége és következménye felett most is homály lebeg és sokféle felfogásnak van helye, az egész világ tudja azt, hogy Bécsbe milyen érzelmekkel és milyen poli­tika megpecsételése czéljából jön Németor­szág fiatal, hatalmas császára. Nem merül itt fel egy politikusban sem, semmi kétség az iránt, hogy a szövetséges, nagy állam uralkodója készségesen tesz ugyan eleget az udvariasság követelményének ural­kodónk látogatásával, de mivel egyúttal ag­godalom és hátgondolat nélkül jön Bécsbe, mert a politikai szövetség szilárd talaján jár, nem lesznek félre­értve és másképen magyarázva sem látogatása, sem esetleges nyilatkozatai és nem találkozik osztott érzelmekkel, hanem általános rokonszenvvel, szilárd, őszinte ba­rátsággal. Nem zavarják érkezését és je­lenlétét a múlt emlékei,­ mert a­mi ke­serűséget hátra hagyhatott volna a rég­múlt,­­azt már évtizedes barátság és szö­vetség régen elenyésztette és a jelen, vala­mint a jövő viszonyai, teendői és érdekei, tel­jes mértékben kellemessé tesznek minden érintkezést. S ez útnak folytatása is olyan, hogy an­nak politikai jelentősége iránt kétség nem ma­radhat fenn. Uralkodónk után az olasz király­t látogatja meg a német császár és a római pá­pát is fölkeresi. Ez semmi kétséget sem enged, két irányban. Egyfelől a tekintetben, hogy a német császár a Németország, monarchiánk és Olaszország közötti szorosabb viszonyt akarja megpecsételni; másfelől— talán éppen ennek szilárdítására — tudtul akarja adni a világnak azt, hogy a római pápa iránti min­den tisztelet és állása fontosságának teljes el­ismerése mellett is, Olaszország, Róma meg­szállásával sem tett olyan lépést, mely a ha­talmak barátságát és a nemzetközi jogviszo­nyokat legkevésbé is, változtathatta volna, hogy az olasz egység természetes következ­ményének és követelményének tekintik Né­metországban Róma biztalását és hogy ezt az elfogadott tényt nagyon meg lehet egyeztetni mindazon érdekekkel és tisztelettel, melyekkel a műveit világ (legyen bár catholicus vagy nem) a római szentszék iránt viseltetni tarto­zik. Azt hiszszük, hogy Vilmos császár azért látogatja meg az olasz királyt , hogy az európai békeszövetséghez teljesen csat­lakozott Olaszország iránti rokonszenvé­­nek úgy adjon kifejezést, hogy egyúttal a pápa személye és állása iránti nagy tisztelet­nek is lerójja adóját. Ezzel az úttal együtt kell mindig a bé­csi látogatást is megítélni,­­­minthogy az egész monarchia, egész közvéleménye zavar­talan megnyugvással, világos értelmében egész bizalommal fogadja azt. Bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy nemcsak ellenkező vélemény fel nem merült, hanem még csak azt sem állítja senki, hogy e látogatásnak a peterhofi találkozás miatti vélemények és aggodalmak eloszlatása a czélja. Még ter­vezve sem volt a német császár bécsi útja, annál kevésbbé indulhatott meg a császár erre az útra, már sem beszélt senki a peter­hofi találkozásról, mint olyanról, melyből reánk kedvezőtlen következmények származ­hatnak. Az előzetesen oly irányban felmerült feltevéseket, az első napok hatása azonnal el­enyésztette. Éppen azért, mert a német császár bé­csi látogatása osztatlan érzelemmel és érte­lemmel találkozik e monarchia minden ille­tékes tényezője és gondolkozó politikusa, sőt a népek közvéleménye részéről is, nem szük­séges a különben is udvari ünnepélyességekre szabott látogatást utczai, vagy más politikai tüntetésekre felhasználni, sem Bécs, sem más város lakossága részéről, sem tartományok és országok képviselete által. Ilyesmi várva nincs, illő sem lenne, felesleges is. És ha az osztrák nagy­ németek egyik árnyalata az alsó-ausztriai tartománygyűlésen és Bécs községi képviseletében, mégis ilyesmit indít­ványozott, ez által csak meg nem engedett törekvésének akart akkor kifejezést adni, mikor azt talán a lojalitás sem kifogásol­hatta volna; de e szándék épp oly helytelen, mint udvariatlan és hogy megróva, meghiú­sulva jön, annak őszintén örülünk. Németor­szágnak az ilyen barátok nem kellenek, és monarchiánkat az ilyen politikusok nem képviselhetik. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 1. A Péczely-féle drámai pályázat. — Akadémiai jelentés. Irta : Beöthy Zsolt. — Tekintetes akadémia! A Péczely József-féle alapítványból történeti drámákra ez alkalommal utol­­szor kitűzött pályadijért három munka versenyzett: »Női furfang« Szabó Sándortól, »Pater Laurentius« Hóditól és »Thurán Anna« Bartók Lajostól. Mind a három nyomtatásban jelent meg és küldetett be. A bíráló bizottság, melynek egyhangú megállapodását lesz szerencsém a következőkben előterjeszteni, Hein­rich Gusztáv és Szigeti József b­v. tagokból s a je­lentéstevőből állott. Az egyik drámát, Szabó Sándorét, mint nem történetit, az ügyrend s a pályázathirdetés alapján, a bizottságnak ki kellett zárnia a versenyből. A mási­kat pedig, Hódinak II. Ulászló korában játszó tra­­goediáját, nem tarthatja komoly figyelmet érdemlőnek. Ez már történetet dramatisál, de olyat, a mely soha­sem történt meg s a­mi még sokkal rosszabb, olyan mesében dramatisálja, a mely soha és sehol sem tör­ténhetett meg. Mindenben szegény ez a történeti tragoedia : színezetben, gondolatokban, igazságban, képzeletben, csak egyben gazdag­ szavakban. Az el­vesztegetett szavaknak elrettentő példája képen állván előttem, legyen szabad mindjárt a harmadik és utolsó pályázóra térnem át. Ez Bartók Lajosnak »Thurán Anna« czímű történeti drámája. A személyek sorában egyetlen is­mert történeti név sem fordul elő. Mátyás királyt, Podiebrádot, a cseh Axamithot csak emlegetni hall­juk egyszer-másszor. Egy kis város krónikája az, a­melyből a mese, vagy annak fő indítása véve van. Mindez nem baj, így is lehetne épp oly joggal törté­neti, mintha Mátyás és Axamith a színen, párbeszéd­ben végeznének egymással. A történeti költemények két fajtája bármennyire eltér is egymástól concep­­tióra nézve, szelleménél fogva egy név, egy kalap alá tartozik. Egyik az, midőn a történet ismert esemé­nyei vagy a szó igazi értelmében történeti személyek­nek viselt dolgai szolgáltatják anyagát. Szóval, mi­kor a költői eszme a történetből fakad, az összeüt­közést, és megoldást a történet nyújtja, de aztán a részletekre nézve a költő képzeletében, az eszméhez képest módosul, alakul. A másik az, mikor a költő a lelkében született eszme kifejezésére, megeleveníté­­sére, a jelen viszonyainál alkalmasabbnak tartja a múltéit s nem a történetet alakítja költőileg, hanem a költöttet történetileg. Sok jellem, szenvedély, tett, esemény hihetőbbé s ennélfogva hatásosabbá lesz a múlt s ennek bizonyos, megfelelő korszakai keretében, mint a jelenben. Nem tudom, Bártfa városának kró­nikája milyen teljességben, vagy milyen töredékben tartotta fenn a Bartók drámájában feldolgozott ese­ményt", de, úgy látom, nem annyira történetet tett költőivé, mint inkább költeményt történetivé. Ilyen esetben a történelmi háttér emelkedik ki­váló fontosságra. Megítélés tárgyává lesz a kapcsolat helyessége és ereje, egyfelől a költemény alakjai és cselekvénye, másfelől kora között. A mű értékét il­lető kérdésül áll elő, hogy jellemek és tettek megfe­lelők-e a kor szellemének, erkölcseinek, felfogásának; s hogy nyilatkozik-e a költeményben az a talán tör­téneti realizmusnak nevezhető adomány, mely a múlt bizonyos korszakát a maga különösségében, saját­­szerűségében megeleveníteni képes. Minden művészet fő elve: a jellemzés. A költői eszmének s képviselői­nek, meg a történeti kornak egymást jellemezni kell, segíteniük, jellemzőleg olvadniuk össze. Alakok és mese inkább abba a korba illők, abban hihetőb­bek s vele bensőbben és szorosabban összefüggők le­gyenek, mint bármely mással. Csak igy nevezhető a költemény, mely a múlt viszonyai közt mutat fel köl­tött vagy merőben ismeretlen tárgyat, történeti költe­ménynek, így fogadjuk el történetnek, a­mit ad, csak­hogy fel nem jegyzett történetnek. Bartók drámája a történetnek bizonyos ál­talánosságban való felfogását mutatja. Meséjé­hez oly korra volt szüksége, melyben ellenség és felmentő sereg találkozhatnak Bártfa városának kapui előtt, míg odabenn a város atyái fejet­lenség és pártoskodás között gyakorolják pal­losjogukat. A dráma kora ennyiben Mátyás kora, de éppen ennyiben s éppen igy lehetne még sok más kor, talán egészen a Rákóczi-háborúig. Ugyan­ezekkel a személyekkel, ugyanezekből az indíté­­kokból, ugyanazon a módon, majdnem ezekkel a szavakkal megeshetett volna ugyanez a történet, ré­gibb históriánknak bármely szakában. Mátyás kü­lön világának a darab lényegéhez tartozó emberek­ben és dolgokban alig van nyoma. A személyek ál­talában izgalmas, háborús idők erőszakosabb embe­rei, a régi felvidéki városi élet, közigazgatás, jogszol­gáltatás viszonyai közt. Ez életnek, e hosszú időn át fennállott politikai és társadalmi rendnek némely éle­sebb szakaszát felhasználta a szerző s cselekvényével szorosabb összeköttetésbe tudta hozni, mint ezt magát azzal a külön korral, melybe helyezte. De figyelmet­lenségből egy-két kisebb történeti botlás is csúszott ki tolla alól, így a régi magyar katonai rangfokoza­toknak a mostani neveket adja s a hadnagy már a leg­alsó tiszti rang. Más helytt a Mátyás alatt Magyaror­szágon portyázó törökök asszonyokat és gyermeke­ket rabolnak. Ez már több, mint félszázados tévedés. De lássuk röviden a mese folyamát. Bártfa vá­ros népe ünnepi fogadására készül harczokból dicső­séggel megtérő fiának, a fekete sereg egyik vezérének, Vekitorisz Henriknek, ki »Mátyással legyőzte Podie­­brad cseh királyt.« A fejedelem nemcsak a vitézt hal­mozta el kitüntetésekkel, de az ő kedvéért szülőváro­sának is kiváltságokat és szabadalmakat adott, többek között pallosjogot. Vek­toriszra otthon nagy szükség van, mert A­ramith cseh rabló hadai fenyegetik Bárt­­fát s benn a városban dorbézolás, gondtalanság és fejetlenség uralkodnak. Egyik tanácsos, Konst­l, a csehekkel készül czimborálni s csak véletlenül kerül kézre a czigány kém, kitől üzenetet küld Axamith­­nak. Konsu­l különben nemcsak politikai, hanem szerelmi cselszövő is. Az özvegy Medisz Borbála ke­zére vágyik, ki meg Velitoriszt szereti meghallgatat­­lanul s várja epedve. Oldalánál barátnéja, az öreg polgármester leánya, Thurán Anna, kiért meg Roselli hadnagy sóvárog hiába. A leány szive még ki nem fakadt bimbó, így találja a dolgokat Bártfán a bevo­nuló Velitorisz, ki elutasítja a neki készített tisztes­ségeket, a közelgő zivatarral megrémíti a városi ta­nácsot, Konsz­l árulását fölfedezi s a népet megfeddi. Az öreg Thuránnal együtt mindenki érzi, hogy a vá­ros sorsát most erős kezekre kellene bízni s Vek­to­­­riszt választják polgármesternek- A fiatal hős az ünneplők közt meglátja Thurán Annát, megszereti, szerelemre gyújtja s atyjától megkéri kezét. A leány, a mint szerelme megváltja egyszerű naivságából s hév, erély, elszántság, áldozatkészség foglalják el lel­két, mivel szerelméből fakadva s szerelmét szolgálva, a darabnak legjobb jellemrajza. Nem tudná elviselni, hogy boldogságának első perczei vérrel legyenek meg­­fertőztetve, kedvesétől kegyelmet kér és nyer az áruló Konsu­lnak, kinek gonosz szenvedélyeit azonban Velitorisz nagylelkűsége inkább szítja, semmint hogy csillapítaná. E megkegyelmezés már ballépés volt, mert a hirtelen közelgő veszedelemben elrettentő példára lenne szükség. Axamith levélben kéreti föl a várost, vagy elpusztítással fenyegeti. A lakosság maga nem bírhat vele, segítséget kellene kérni. De a király, se­regével messze délen jár a törökök ellen. A város sorsa azon fordul meg, akad-e valaki, a­ki elszánja magát, hogy lóhalálában Mátyáshoz nyargaljon és fölmentő csapatokat kérjen.­ Velitorisz, kinek előbb már Thurán, egy senki által nem ismert titkos kijá­rás kulcsait adta át, ráadja magát e vállalatra. Ő járhat úgyis legtöbb sikerrel, mint a király kedveltje. De előbb magához akarja kötni menyasszonyát, ha­marjában megesküszik vele s indulni készül. Tartóz­tatják legalább a nászéjre, de ő tudja, hogy nincs egyetlen veszteni való órája sem s fölhevült köteles­ségérzetében búcsúzik övéitől. De mikor indul, már föltámad szerelme vágya. Szavát nem veheti vissza többé tekintélyének koczkáztatása nélkül s a titkos kulcsra gondol, melynek segítségével észrevétlenül visszajöhet. Ezzel végződik az első felvonás. A második felvonásban Bártfa már ostrom alatt áll. Konsu­l folytonosan izgat a védelem el­len, zenebonákat támaszt a feladás mellett, zava­rokat szít, melyeket mindenki tud s a­melyek nem kis mértékben gyöngítik a védelmet. És csodálatos, hogy ilyen veszedelmes körülmények között, mindvégig eszébe sem jut senkinek, hogy ezt az embert józan ész és minden törvény sze­rint el kellene tenni láb alól, vagy legalább ártalmat­lanná téve, megszabadítani a szorongatott várost izgágaságaitól. Az első jelenetektől kezdve, tudja mindenki, hogy áruló s ennek ellenére, az árulást mintegy hivatalos tisztének tekintve, nem bántja senki. Csak várják a felszabadító Vek­toriszt. Anna nem mutatja férje után azt a türelmetlenséget, mely hely­zetében természetes lenne, sőt a felőle szóló balhírekre aggódni sem látszik érette, hanem vidám virágéneke­ket dúdol. A szeretőnek nem sóvárgását, hanem bol­dogságát mutatja. Ez feltűnik Konst­lnak is, de külö­nösen Anna barátnéjának, Borbálának, ki követke­zetlen nagylelkűséggel őrködik most a távollevő Yelitorisz érdekein. A darab kezdetén úgy mutatta be magát, hogy ha Yelitorisz mást fog szeretni, »átkát menydörgi az ég boltozatára, míg rászakad romokban s eltemeti.« De utóbb meggondolta magát és a szerző segítségével, sikerült neki az emberi feladatok egyik legnehezebbike és legkétesebbike, vérmérsékletének megváltoztatása. Velitorisz csakugyan mást szeretett meg, sőt el is vette ezt a másikat s Borbála mélyen megfeledkezett átkáról és a romokba döntendő egekről, sőt, ellenkezőleg, Velitorisz házi tisztességének és bol­dogságának leghűbb és feláldozóbb őrévé lett. Ők hát ketten Konsu­llal gyanúba fogják Annát, vidámsága s némely elejtett ezérzásai révén, hogy szeretője van. A beköszöntő éjjel résen állanak. Annának csak­ugyan vendége jő, Velitorisz, ki a titkos kulcs segít­ségével, már a nászéjre fölkereste s nem tudván el­szakadni boldogságától, most, az éjszaka leplében újra hazaszökik. A szegény bártfaiak várhatják a föl­mentő sereget; ők pásztor­óráikat élik. A jelenetben Romeo és Julia utolsó találkozásának örök dallama visszhangzik. De a leskelődők meglepik őket. Az ál­ruhában nem ismerik meg Velitoriszt, ki Konsu­lt legázolva, menekül. Zaj támad s megjelenik az öreg Thurán is. Annát mindnyájan bűnösnek tartják s Roselli hadnagyot gyanúsítják. Az asszony nem árul­hatja el férjét, ki szerelméért elárulta kötelességét Mit sem vall, csak annyit, hogy »örömmel hal meg bűntársáért s imádja őt.« Börtönbe hurczolják. A harmadik felvonás a törvényt ülő bírák közé vezet. A tulajdonképpeni cselekvény ebben az egész felvonásban áll. Anna állítólagos vétkét csak a régi büntető törvény megvilágításában látjuk: ennyi az egész. E maradottságot a szerző a lehető legizgatóbb hatásokkal akarta galvanizálni. A törvényt látó tanács egy garázda zsoldos katonát, egy boszorkányt s egy házasságtörő párt ad egymás után a hóhér kezére. A színi előadás érzéki képében ez kétségkívül már igen is erős »korfestés«. Az izgalmat alig fokozhatja fel­jebb Anna perének tárgyalása. A gyanút növeli ellene, hogy Roselli hadnagy akkor éjjel, midőn Annát légy­ottan érték, megszökött a városból. Az asszony a sze­relmi feláldozás rajongó makacsságával tagad meg minden egyenes vallomást, de minden kétértelmű szavával magára látszik vallani. Tanuk szólnak el­lene s különösen Konst­l­ter életére. Ez a lepcses nyelvű és bőbeszédű intricus elfeledkezni látszik ar­ról, a­mit a cselszövők nem igen szoktak szem elől téveszteni: a maga érdekéről s egyenest ellene dolgo­zik. Szereti Borbálát, a­kiről tudja, hogy Velitoriszért rajong. Ha már most sikerül neki az, a­mire kézzel­­lábbal törekszik, Anna elemésztése, úgy Velitorisz szabaddá lesz s neki annál kevesebb a kilátása, hogy Borbálát megnyerje. Míg a közönséges belátás sze­rint, arra kellene törekednie, hogy vetélytársa kötve maradjon, ő a furfang furcsa logicája szerint mindent elkövet, hogy felszabaduljon. A makacs Anna ellen, ki férje becsületét életével akarja megvédelmezni, atyja, az öreg Thurán is föllép s fölháborodásá­­ban halálra kívánja küldetni. Azt mondja: »a salus reipublicae« kedvéért. Nem mondom éppen képte­lenségnek brutuskodását, de mindenesetre okosab­ban és érthetőbben tenné, ha a város minden bajá­nak forrására gondolna s a lázongó, engedetlen, cselszövő Konsu­l büntetésével mutatna példát. Anna már-már el van veszve, halálra ítélik, mikor bátyja, Leonard megjelenik. Ő hisz testvére ártat­lanságában s a bírákat és népet megfenyegeti a visz­­szatérendő Velitorisz haragjával, kiről nem tudhat­ják : akarja-e büntetni feleségét és miképp ? Erre az ítélet végrehajtását elhalasztják s Annát visszakisér­­vén börtönébe, a harmadik felvonás izgalmain ke­resztül eljutottunk oda, a­hol a másodiknak végén voltunk. Anna börtönben van. A porkoláb kis­leányával folytatott beszélgetés után, melyben a naiv, sentimen­­tális és frivol mesterkélten és grotesk módon keve­redik össze, kétségbeesése egy Margitra emlékeztető monológban nyer kifejezést. Fölindulása a lázbeszé- B­ELFÖLD. Budapest, okt. 1. (A regale-tör­vényja­vaslat beterjesztése.) A »Pol. Corr.« buda­pesti levelezője arról értesül, hogy a magyar kormány a regule megváltására vonatkozó törvényjavaslatot az országgyűlés megnyitása után azonnal beterjeszti s azt még a költségvetés előtt tárgyaltatni akarja. A törvényjavaslat eredeti szövegén némi változtatás történt; különösen ki lesz zárva az az eshetőség, hogy a városok jelenlegi jövedelme a regale után, a meg­váltás által csorbát szenvedjen. ^DTi­nLE^DILZD. Budapest, okt. 1. (A brüsszeli »Nord« Vilmos császár bécsi és római látoga­tásáról.) A »Nord« szeptember 29-diki számának vezérczikke Vilmos császárnak bécsi és római látoga­tásával foglalkozik.­­Ezen összejövetelek — úgymond — kétség­kívül azon eredménynyel fognak bírni, hogy megerő­sítik a három hatalom közötti szövetséget és ez leend előreláthatólag egyetlen eredményük. A bécsi és római találkozások természetes kö­vetkezményét képezik a peterhofi találkozásnak. Lehetetlen attól eltekinteni, ha mérlegelni akar­juk ez utóbbiak lehető eredményeit. II. Vilmos meggyőződhetett Pétervárott ama követelmények mérsékelt és igazságos voltáról, me­lyeket az orosz kormány a bolgár kérdésben emel és remélni lehet, hogy e meggyőződését át fogja ruház­hatni a fejedelmekre is, a­kikkel találkozik és külö­nösen Ferencz József császár-királyra. Ha ő sikert fog aratni és az ügy, melyet véd, oly igazságos, hogy alig kétkedhetni a sikerben, akkor az ő mostani utazása előkészíti a válság megoldását, mely már elég hosszú ideig tart és a béke újabb biz­tosítékait adja meg Európának. A német császár a béke érdekében teszi meg mindezen utazásokat; a béke fentartása képezi az ő legfőbb gondját. Ő tudja, melyek a szilárd és tartós béke fölté­telei. Föl lehet tenni, hogy a fejedelmeknél, a­kiket meglátogat, mindent el fog követni arra, hogy e föl­tételek teljesittessenek s remélhető, hogy fáradozásait siker koronázza. Ugyancsak a »N o r d« e számában, a lap pé­­tervári levelezője azon reményét fejezi ki, hogy a bé­csi és római találkozások eredményei a lehetőleg meg fognak egyezni az orosz kormány által Peterhofban tett követelésekkel. »Ha ez nem történhetnék meg — úgymond a levelező—mint lehetne akkor megmagyarázni a vállal­kozást, a­melybe Vilmos császár fogott? Hogyha föl­­teszszük, hogy ő el akarta oszlatni a beállt bizonyos elhidegülést az orosz-német viszonylatokban, nem le­­het-e attól tartani, hogy ha nem is az ellenkező, de legalább negatív hatást ér el, hogy ha a német ural­kodó és az őt kísérő miniszter által az orosz udvar­nak tett ígéretek tisztán platonicusok maradnak ? Ha Berlinben az utóbbit akarták, akkor leg­jobb lett volna a dolgokat a maguk primitív állapo­tában hagyni. Az egyszerű logica azt mondja nekünk, hogy a német császár mindent el fog követni az ő szövetsé­ges fejedelmi társainál arra a czélra, hogy velük oly megállapodásokra jusson, melyek kielégítik Orosz­országot és megakadályozni, hogy az általa Peter­hofban tett ígéretek ne veszítsék el a kívánt czélt, t. i. az orosz-német közeledés czélját. Mit kíván alapjában Oroszország ? Azt-e, hogy rögtön vége szakíttassék a most Bulgáriában uralgó állapotnak ? Nem ! Oroszország csak azt kívánja, hogy a bolgár válság, ha még egy ideig fenmarad is, ne o­ldassék meg végül a jogos orosz kívánalmakkal el­lentétben, mely kívánalmak nem czéloznak mást, mint egyszerű fentartását a Bulgária sorsát szabályozó nemzetközi szerződéseknek. Akármit mondjanak, akármit tegyenek,­­ le­hetetlen törvényesíteni Coburg herczeg helyzetét, mely határozott ellentmondásban áll a berlini szerző­déssel. Oroszország a berlini szerződésnek szigorú fentartását követeli és mint egy orosz lap megjegyzi, a törvényességnek előbb-utóbb győzedelmeskednie kell, azon egyszerű okból, mert az ellenkező esetben Orosz­országra nézve éz ipsé megszűnnék a berlini szerző­dés kötelező jellege, mely szerződés erejénél fogva tartja megszállva Ausztria-Magyarország Boszniát és Herczegovinát.« Miskolcz, okt. 1. A w­a­l­e­s­i h­e­r­c­z­e­g, ki ma­gyar huszárezredének megtekintése czéljából utazott ide, rendkívüli lelkes fogadtatásban részesült. A hat­vani pályaudvaron nagy néptömeg várta a herczeget. A tűzoltók díszben vonultak ki. A megyei küldöttség az alispánnal élén jelent meg. Keglevich Béla gr. főispán, ki magyar díszruhában volt, helyt fog­lalt a walesi herczeg kocsijában s ott maradt mind­­addig, mig a vonat a megye határát elhagyta. Vá­­mos-Györkön szintén nagy tömeg állott az állomás­nál s a herczeg a népviseletet is láthatta. Kálkápol­­nán zeneszóval várták a herczeget. Füzes-Abonyban egy ősz parasztember odaállt az angol trónörö­kös kocsija elé s elkezdett dikeziózni, kívánva hogy az Isten nagyon sokáig éltesse a szeretett her­czeget, a ki eljött meglátogatni Magyarországot. A walesi herczeg Esterházy herczeg által megma­­gyaráztatta magának a mondottakat és a szívélyes jó kívánságért köszönetét fejeztette ki, a­mit a közön­ség óriási lelkesedéssel és viharos éljenzéssel fogadott. A pályaházak mindenütt gazdagon fel voltak lobo­gózva. A vonat, melyben Rudolf trónörökösnek salon­­kocsija bocsáttatott a walesi herczeg rendelkezésére, nagy késéssel indult el Hatvanból, mert a nagy szél­vész miatt a keresztező vonatok megkéstek. Ennek daczára a vonat pontos időben robogott be Mis­­kolczra. A pályaudvaron Stranszky tábornok fo­gadta a herczeget, ki az angol hymnus zenéje mellett végig, ment az állomás előtt felállított diszszázad előtt. A pályaudvaron kívül azonnal lóra ült s huszár­ezredesi egyenruhában panyókára vetett dolmánynyal a válán igen délczeg alak volt. Az angol trónörökös kényelméről itt is gondoskodott az udvar. Kirá­lyunk saját kocsiját, lovait bocsátotta a rendelkezé­sére. A trónörökös számára a »Három rózsa« fo­gadóban három szobából álló lakást rendeztek be. A herczeg a vasúttól egyenesen a közeli gyakorló­térre ment, ahol a huszárezrednek 2-ik divisiójából a 4., 5., 6. század foglalt állást. A jelentés megtétele után a walesi herczeg Ellis tábornok és Fraser ezredes által, továbbá Esterházy hg és Breda gróf huszárkapitány kíséretében nagy élvezettel egy óránál tovább szemlélte a három század gyakorlatait. Az a biztonság, az a bravouros lovaglás, az a moz­gékonyság és ügyesség, melyet tanúsítottak, valóban ritkítja párját. Sajnos azonban, az ezután következő gyakorlatnál, hol két fél állott egymással szemben, az ellenfél viselkedése több kívánni valót hagyott fenn. Az ellenféllel vívott gyakorlatok félbeszakítása után, a három század újra sorakozott és néhány nagy praecisioval keresztülvitt mozdulat után elvonult a walesi herczeg előtt és pedig először lépésben, azután a herczeg kívánságára ügetve és végül vágtatva. A walesi herczeg legnagyobb megelégedésének adott kifejezést különösen a huszárok kitűnő kiképez­­tetése felett, s azután kocsiba ülve a városba hajta­tott, hol a sorfalat képező nagy néptömeg lelkes él­jenzéssel üdvözölte. Két óra után fogadta a walesi herczeg dr. V­a­y főispánt és Melczer alispánt, mely alkalom­mal megjegyzé, hogy nem tudja eléggé meghálálni a szives fogadtatást. A 9/23-kor tartott reggeli után a walesi herczeg 3 órakor a díszes új lovassági lakta­nyába hajtatott, melynek bejáratánál a tisztikar várta, élén Stranszky vezérőrnagygyal. Miután a minden igényeknek teljesen megfelelő laktanya egyes épüle­teit megtekintette, a lovagló iskolába ment, a­hol ze­neszó mellett számos altiszt carousselt lovagolt és pe­dig oly ügyesen és könnyedén, hogy a walesi herczeg bámulatának többszörösen kifejezést adott a maga­sabb lovaglási iskola ezen tökélye felett. A laktanyából a walesi herczeg elment a Zsol­­cza közelében tartott lóversenyhez, mely minden rész­letében kitűnően sikerült. A versenytéren nagy és díszes tribune volt felállítva és az elkerített helyen nagyszámú vendégsereg mellett, ezrekre menő közön­ség, közte számos főúr és földbirtokos foglalt helyet. A walesi herczeg kíséretével, továbbá dr. Vay főis­pánnal, Melczer alispánnal, Apponyi Albert és Er­­dődy György grófokkal az állványon megjelenvén, a közönség által lelkes éljenzéssel fogadtatott. Mint versenybírák Stranszky vezérőrnagy és Goldschmid ezredes, mint indítók A­n­d­e­r­t­e alezredes és C­a­r­y őrnagy szerepeltek. Az első futam gátverseny volt, melyben a tizenkét versenyző közül erős küzdelem után van der Sloots főhadnagy erős, barna, herész »Fertig« nevű lovával győzött; második Palkovics hadnagy volt barna, he­réit »Colomne« nevű lovával. A második fu­tamban a hét akadálylyal nehezített pályán egy lovas elbukott, de aztán ismét nyeregbe pattant s to­vább is részt vett a futtatásban. Nagy érdeklődést keltett a harmadik futam : steeplechase altisztek szá­mára. Minden lovasszázadból, azok közül is, melyek nem helyben állomásoznak, kivéve az első századot, a­mely Boszniában fekszik, 2 —­2 altiszt vezényelte­tek ki. A távolság 2800 méter volt, melyen 6 aka­dályt emeltek. A tisztikar 4 pénzdíjat tűzött ki. Az egyes lovasszázadok képviselői különböző szinű szalagok által voltak felismerhetők. Elsőnek Pap az 5-dik lovasszázad szakaszvezetője érkezett a czélhoz. Második Kopasz, a 2-dik lovasszá­zad szakaszvezetője volt, harmadik a 4. század egyik őrmestere, és negyedik a 2. század egy szakaszveze­tője. Ezután pompás vadász­verseny következett, melyben 20 tiszt vett részt. A tiszteletdíjat a walesi herczeg adta. M­a­r­i­u­s báró kapitány vezette a­ lo­vascsapatot, bár azt csak kevéssé előzve meg, de felet­tébb ügyesen, és pedig először a czél előtt egyenes vo­nalban, a vasúti töltésen keresztül, azután a magas part egy másik helyén visszafordult és az akadályok leg­nagyobb részét az összes lovasok által követve, át­ugratta. Hirtelen az egész lovascsapat eltűnt. Mylius kapitány a Sajó meredek partján lelovagolt és néhány pillanat múlva a túlparton tűnt fel, az összes lovasok utána rohantak. Ekkor az volt a feladat, hogy a fo­lyamon átgázoljanak és oly helyet keressenek, ahol a partra ismét fel lehessen jutni. A nagy hídnál ismét át kellett jönniük a folyamon és mintegy 2000 méter­nyire a czél előtt, all right kiáltással, vezető nélkül, mindnyájan czél felé rohantak. Nagy taps közepette Palkovics hadnagy, Mylius kapitány 5 éves barna heréltjén érkezett elsőnek a czélhoz; egy lóhoszszal utána, mint második, Makay hadnagy barna kanczája »Lila« érkezett be. A walesi herczeg, ki a futamról igen elismerőleg nyilatkozott, mind a két győztest a tribune elé hivatta és kitűnő lovaglá­sukért megdicsérte. Ezután a 4 győztes altiszt jelent meg lóháton a w­alesi herczeg előtt, aki a pénzdíjakat átnyújtotta nekik, melyek hordható csinos jelvényekre voltak akasztva. Délután fél 6 órakor a walesi herczeg visszahaj­tatott a városa és hét órakor 60 teritékű udvari ebéd volt. A w­a­l­e­s­i herczegtől jobbra ültek Stranszky vezérőrnagy, Fraser ezredes, A­n­d­e­r­t­e alezredes, F­o­rt­i­n apát és gr. B­o­o­d­a huszárkapitány; balról Ellis tábornok, Soltész polgármester; szemben­ ültek Esterházy herczeg, Vay br.főispán,Me­r­­c­z­e­r alispán, Apponyi Albert gr., Kun püspök, Z­e­r­e­n­k­a evangelicus lelkész, O­r­t­v­a­y törvényszéki elnök, Erdődy György gr., Goldschmidt erre- A walesi herczeg Miskolczon. — Távirati tudósítások. — XIX&mWASAZt Vistaartik-tirii ithan­Mua-épIlli^ niliiitk '•@. Előfizetési du : reggeli és esti kiadás poétán egyetem küldve, vegy Bud*­ pesten kétezer házhoz hordva: ,•;$ 1 hónapra ..................- - - « 1 Cd 3 hónapra ........................................ • * ar 6 hónapra ...............................~ - k­ * Az esti kiadás postai különküldéséért folfil­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám helyben 5 kr( vidéken 6 kr. Sf­aaia5&BTöstis­i FeFenousek-tere, Athenaeum-épület, I. luil­k k­ép szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-ters, Ath­enaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. 2189. (272.) szám. Budapest, 1888. Kedd, október 2. VII. évi folyam.

Next