Nemzet, 1888. november (7. évfolyam, 2219-2248. szám)
1888-11-01 / 2219. szám
amj.xmzxQe£i6: J «rsnosiek-tere, Athenaeum-épület, La mole*. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferenoadek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben S kr. vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. KlA©6HU ÁSÁST: Verenoalek-tere, Athenaeum-épület, ffilfissl&a Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ........ . ...................- ~ » 8 felt 5 hónapra ............... .................. . * 6 hónapra - - 13 * Az esti kiadás postai különküldéseért felnifizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám helyben 6 kr. vidéken 0 kr. 2219. (302.) szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 1. VII. évi folyam. Budapest, október 31. Ha valaki ezelőtt két évvel, azzal a jóslattal állt volna a közönség elé, hogy Magyarország pénzügyei két rövid esztendő alatt annyira rendezve lesznek, hogy a pénzügyminisztert nem fogják többé az előirányzata és a tényleges eredmények közt az utóbbiak hátrányára mutatkozó különbözetek miatt vádakkal elhalmozni, hanem inkább a miatt fognak ellene többé-kevésbbé leplezett szemrehányásokat emelni, hogy előirányzatának bízvást várható jövedelmi tételeit nem irányozta oly nagy összegben elő, mint amekkorát azok előreláthatólag el fognak érni, s hogy így a magyar pénzügyminiszter nemcsak arra nem lesz utalva, amivel sokáig vádolták, hogy mesterséges számcsoportosításokkal budgetét jobbnak tüntesse föl, mint a minő valóban, hanem megengedheti magának, azt a pénzügyminiszterekre nézve legnagyobb luxust, hogy költségvetését öntudatosan oly tényezőkből állítsa össze, melyeknél a valóság csak kedvezőbb lehet; aki, mondjuk, ezelőtt két évvel mostanra ily állapotok bekövetkezését jósolta volna a magyar pénzügyekre nézve, az könnyen megérhette volna, hogy szemtül-szembe mondják neki ámító voltát, ha ugyan természetesebbnek nem találják egyszerűen beszámíthatóságát vonni kétségbe. Éspedig ez idén megértük ezt az elérhetetlennek gondolt jelenséget. Olvassa el bárki az ellenzéki lapok czikkeit Tisza budgetjéről, számításairól, melyeket a fogyasztási adók, az italmérési jövedék stb. várható eredményeire nézve tett, és meg fogja látni, hogy a mi tisztelt ellenzékünk — legalább sajtójában — ez idő szerint több-kevesebb nyíltsággal elég szíves arról gyanúsítani a pénzügyminisztert, hogy ez tudva irányozza a valónál csekélyebb összeggel elő az állami jövedelmeit, nehogy vagy a regále megváltása körül jelentkező igényeket túlságosan nagyra növelje, vagy az italmérési jövedék alaptételeinek leszállítására szolgáltasson ösztönt. Aki majdan fel fogja jegyezni a történelem számára, mily gyorsan következett be e tekintetben nemzeti felfogásunkban a legnagyobb fordulat, bizonyára ki fog tűnődni e fordulat okai felől. De ha éles látását meg nem vesztegetik mellékes körülmények, el fog kelleni ismernie, hogy e változást nem a nemzet felfogásban való könnyűvérűsége, nem változékonysága, nem ítéletében való megállapodottság hiánya okozta, hanem igenis okozta az, hogy e rövid időszak alatt a magyar állam, pénzügyei rendezésére nagy és hatalmas erőfeszítéseket tett, s hogy ez erőfeszítéseket minden téren siker koronázta. Ma már alig van kétség abban a tekintetben, hogy az egyensúly teljes helyreállítása a magyar államháztartásban — ha csak rendkívüli események föl nem tartóztatják érvényesülését — a legközelebbi időben bekövetkezik. Bekövetkezik annak daczára, hogy az utóbbi három év (1886—1888) a múltról öröklött terheivel, s a jelen által reánk zuditott nagy követelményeivel, közel másfélszáz milliónyi új adósság kamataival, s az államélet számos ágazatában fokozott terhekkel rontotta államháztartásuk egyensúlyának chanceait. És nyilvánvaló ma már, hogy a pénzügyekben való komoly munka elismerést talál Európaszerte mindenfelé, s a magyar állampapírok napról-napra emelkedő cursusa csak úgy bizonyítja ezt, mint a conversio iránt kötött szerződés, melynek lehetőségét 1887. februárjában, midőn kisebb arányokban a volt pénzügyminiszter kilátásba helyezte, a legridegebb skepsis vonta kétségbe mindenfelé. És ha kellene bizonyíték az állam pénzügyi erősödése mellett, ráutalhatnánk a regale megváltásának tényére, mely szintén arra bizonyíték, hogy a magyar állam ma erőteljesebben néz a reá váró problémák megoldása elé, mint bármikor. Mostanában tetszetős dolog e megváltást mint a fiscalizmus és az állami mindenhatóságra törekvés egy gyűlöletes tényét hirdetni világgá. De aki nem a minden áron ellenzékeskedés napi jelszavai után indul, az vissza fog emlékezni reá, hogy hosszú éveken, nem, évtizedeken át a magyar állam pénzügyi gyöngeségének, hitelre szorult voltának, a pénzpiac által való egyoldalú igénybevételének tulajdonították, hogy ezt a műveletet — az italmérési jognak megváltását, mely az összes érdekelteknek óhajtása és reménye volt — egyik időszakról a másikra halogatni volt kénytelen. Az, hogy most, midőn megvalósítja, a kielégítetlen érdekek egész sorozata gyűlöletesnek hirdeti azt, a mi előbb kívánatosnak tetszett mindenki előtt; s hogy az érdekek azon óriásilag nagyobb egyetemes többsége, mely e megoldásban nemcsak kielégitést talál, hanem egyszersmind a prosperálásra való eszközöket és biztosításokat, — hogy e többség nem nyilatkozik s nem harsogja túl azok zsibaját, kik elégedetlenségüknek adnak kifejezést: az önként érthető s aki az ilynemű transactiók természetét ismeri, az tudja, hogy ez másképpen nem is történhetett. Soha és sehol az állam még nem állt szemben magánosokkal, vagy neki alárendelt tényezőkkel anyagi kérdések szabályozása körül úgy, hogy azt, amit az állam kínált, elégnek, vagy pláne soknak találta s elismerte volna azok ítélete, kiket ez közvetlenül érdekelt. De ez csak egygyel több bizonyíték rá, hogy a megváltás egész művelete, akár gazdagítsa az, mint sokan hiszik, egy új s nagy jövedelmi forrással az államot, akár legyen az, mint mi hiszszük, egyszerűen egy oly művelet, amelyben az állam hosszú időn át csak mint közvetítő szerepel, egygyel több bizonyíték, mondjuk, hogy az állam pénzügyileg megerősödött s nagyobb feladatokkal is szembe nézhet. S nagyon kicsinyes dolog, ha az ellenzék ezt az eredményt azon áldozatok emlegetésével s gyűlöletessé tételével akarja értékétől megfosztani, amelyekbe ez került s kerül. Nem hisszük hogy czért érjen vele. S nem hisszük, hogy akadjon komoly magyar politikus, ki e miatt amaz eredmények értékét kevesebbre becsülné. A pénzügyi viszonyok utolsó bonyodalmai közt három út állt, nem mondjuk nyitva, hanem elgondolható lehetőségkép a magyar politikusok előtt. Az egyik út volt: megvonni a nemzet s a monarchia önvédelmi eszközeitől a fejlesztés, sőt a fentartás előfeltételeit. A másik: a nemzet belső életében, az államnak a cultura, a gazdasági élet, a beligazgatás terén való feladataiban érvényesítni oly megszorzásokat, melyek pénzügyileg is számot tegyenek. A harmadik út volt: fentartván a nemzet védelmi képességét, fentartván culturája s anyagi és szellemi haladása exigenitáinak az eddigi mértéknél nem kisebb kielégítését: a pénzügyi helyzet parancsolta követelményeknek a nemzet ereje, s áldozatkészsége igénybevétele által tenni eleget. A kormány s a szabadelvű párt ezt az utat választotta. Meggyőződésünk, hogy a nemzet jövőjének tett általa nagy, a mai vádaskodásokat messze túlszárnyaló jelentőségű szolgálatot. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A kerepesi temető. Walhallánk még nincs; az irodalom, művészet és tudomány jeleslegeinek emlékcsarnokának terve csak egyesek agyában szerepel, a nemzet intéző köreiben most kezd még csak erősödni a szándék, e mulasztás pótlására, e szükség kielégítésére. A kegyelet, mely le akarja róni háláját; a lelkes törekvés, mely erőt, kitartást akar nyerni nagyjaink emlékéből, egy-két szobrot kivéve, elhunyt jeleseink sírjaira van utalva. A kerepesi temető a kegyeletes, szent emlékek roppant tárháza. Lépten-nyomon hantokra bukkanunk, melyek emlékünkben felelevenítik nemzetünknek a jelen században vívott küzdelmeit. A kifáradt, kidőlt küzdők nyughelyeinek közvetlen felkeresése azonban annyi nehézséggel jár, hogy nem vélünk fölösleges munkát végezni, ha a tájékozás megkönnyítésére a budapest fővárosi Kerepesi út mellett levő köztemetőben eltemetett, az irodalom, művészet, tudomány s a közügyek terén kitűnt kiválóbb jeleseink sírhelyeit, ha nem is teljességében, de hiteles adatok alapján, betűsoros jegyzékben és táblák szerint egyesítve, ismertetjük. I. Betűzsoros jegyzék. A vértanuk nyughelyét a XXVI. táblában a »föltámadás« szobortól jobbra eső fekete márvány obeliszk jelöli. (Böszörményi László sírja mellett.) Arany János, költő, az Akadémia rendes tagja, főtitkára sirja a második kapuval szemben levő háromszögtéren van. Született 1817. márczius 2-án Nagy-Szalontán, meghalt Budapesten 1882. okt. 22-én. Arányi (Lostainer) Lajos, műrégész, egyetemi tanár, az Akadémia lev. tagja; szül. 1812-ben, R. Komáromban, meghalt, 1877. július 18-án 75 éves korában. Nyugszik: XXI. tábla, hatodik sor 13-ik sírjában. Bajza József, költő, történetiró, műkritikus, az Akadémia rendes tagja; született Szécsiben (Heves m.) 1804-ben, meghalt 1858-ban márczius 3-án, 54 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sorának 120-ik sírjában. Balassa János, egyetemi tanár, orvos, az Akadémia lev. tagja; szül 1814-ben ; meghalt 1868. decz. ,9-én 55 éves korában. Nyugszik: az első kaputól jobbra, a temetőfal mentén 194, 195. számú sírhelyen. Balogh Kálmán, író egyetemi tanár meghalt Budapesten 1888. július 17-én. Nyugszik : az első kaputól jobbra, a temetőfal mentén a 376. számú sírboltban. Balázs Sándor, szépirodalmi író, szül. Kolozsvárit 1830-ban, meghalt 1887. aug. 1-én 57 éves korában. Nyugszik: XXI. tábla, hatodik sor 9-ik sírjában. Barna Zsigmond, fővárosi tanácsos, szül. 1829-ben, meghalt 1883. május 31-én, 54 éves korában. Nyugszik: VII. tábla, második sor 105. sírban. Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke nejével sz. Zichy Antonia grófnővel együtt a Batthyány-mauzóleumban nyugszik, hova 1870. június 8-án temettetett el. Bérczy Károly, író, műfordító, az Akadémia lev. tagja, született 1821-ben, meghalt 1867. decz. 11-én 46 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla (a feltámadási szobor közelében) tizedik sor, 31-ik sir. Bernát Gáspár, író, zeneszerző szül. Tiszafüreden meghalt 1873. január 4-én. Nyugszik: XXVI. tábla első sor 72-ik sírjában. Beöthy László, szépirodalmi iró, publicista, szül. R. Komáromban, 1826-ban; meghalt 1857. május 20-án, 31 éves korában. Nyugszik: XI. tábla, második sorban. Böszörményi László, országgyűlési képviselő, a »Magyar Újság« szerkesztője; született Kopács- Apáthiban 1822-ben; meghalt 1869. márczius 31-én 47 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, tizenkettedik sor 88-ik sírjában. Bugát Pál, orvos, író, tanár, az Akadémia rendes tagja szül. Gyöngyösön, 1794-ban, meghalt 1865. juli 9-én, 72 éves korában. Nyugszik, az I. kaputól jobbra, a temetőfal mentjén az 169-ik sírban. Czech János, történetbuvár, az Akadémia rendes tagja, szül. Győrött 1798. megh. 1854. novemb. 1-én, 56 éves korában. Nyugszik: Az I-ső kaputól jobbra a temetőfal mentén a 214-ik sírban. Czuczor Gergely, költő, nyelvész, az Akadémia rendes tagja, szül. Andódon (Nyitra-m.) 1800-ban; megh. 1866. szept. 9-én, 66 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, harmadik sor k-iksirjában. A feltámadási szobor körül félkörben vonuló sorokban. Czakó Zsigmond, színész és színműíró, született Deésen, 1820. megh. 1847. decz. 14-én, 27 éves korában. Nyugszik: XI. tábla, tizennyolczadik sor; a Batthyány-mauzóleum előtt nyugatra. Csányi László, 1848-ban miniszter kormánybiztos; született Csányban (Zala m. 1790-ben; meghalt 1849. oct. 10-én 59 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla tizedik sorában. A feltámadási szobortól nem messze. Sírfelirata: Csányi Lászlónak Zalamegye közönsége. 1849. közlekedési ministernek, a nemzet vértanujának, hálás emlékül. Csengery Antal, iró, publicista, született 1822., meghalt 1880. juli 13. Nyugszik , a XXIV. tábla sarkán levő sírboltban, Balassa János sírjával szemközt. (Vetter Antal tábornok síremléke mellett.) Csepreghy Ferencz, népszinmű iró, asztalosmester, szül. 1842. megh. 1880. febr. 3-án, 37 éves korában. Nyugszik: V. tábla, negyedik sor, 17-ik sírban. Deák Ferencz holtteste a Deák-mauzoleumban nyugszik, melyhez az egyenes út a II. kaputól vezet. Meghalt 1876. január 8-án. Dorner József, tanár, természettudós, az Akadémia lev. tagja; szül. Győrött 1808-ban; meghalt 1873. october 9-én 65 éves korában. Nyugszik: XXV. tábla, első sor 72-dik sírjában. JEgressy Gábor, színművész, színműíró és fordító; született 1809-ben, meghalt 1866. július 30-án, 58 éves korában. Nyugszik: XVII. tábla, negyvennyolczadik sor, 5-ik sírban. Éber Nándor, országgyűlési képviselő, hirlapíró, született Budán, meghalt 1885. febr. 27-én, 60 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor, 99 sírban. Jáncsi Lajos, színművész, született 1809-ben Pécsett; meghalt 1854-ben 45 éves korában. Nyugszik : XX. tábla. Flór Ferencz, orvos, író, Pest város főorvosa, az Akadémia lev. tagja; szül. N.-Váradon, 1809 ben; meghalt 1871. július 7-én, 62 éves korában. Nyugszik :Az esőkaputól jobbra, a temető fal mentén 116-ik sírban. Fogarasi János, nyelvész, jogi író, hétszemélynek, az Akadémia rendes tagja; szül. Késmárkon, 1801-ben; meghalt 1878. június 10-én 78 éves korában. Nyugszik: Az e-sőkaputól jobbra, az emetőfal mentén a 216 - ik sírban. Forinyák Géza, joghallgató sírboltja az I. kaputól balra a 4. sz. a. van. Eltemettetett 1860. márczius 16-án, 19 éves korában. Frankenburg Adolf s neje Carina, Frankenburg hirlapiró, szépirodalmi iró, az Akadémia lev. tagja; született 1811-ben, meghalt 1884. július 3-án 73 éves korában. Carina, operaénekesnő született 1839-ben, meghalt 1885. május 7-én 47 éves korában. Együtt nyugszanak: VIII. tábla, első sor, 109. sírban. Gaal József, szépirodalmi iró, az Akadémia rendes tagja; szül. N.Károlyban, 1810ben ; meghalt 1866. febr. 28-án. Nyugszik: XXV. tábla (a feltámadási szobor körül) második sor 15-ik sírjában. Garay János, költő, szül. 1812. Szegszárdon; meghalt 1853-ban, november 5-én 41 éves korában. Nyugszik , XX. tábla délnyugati sarkán. Györy Sándor, mérnök, az Akadémia rendes tagja; született 1795-ben; meghalt 1870. márczius 8 én 75 éves korában. Emléke nincs. Nyugszik: XXV. tábla, tizenötödik sor, 102-ik sírjában. Györy Vilmos, iró és műfordító, egyházi szónok, az Akadémia lev. tagja, szül. Győrött, 1838-ban, meghalt 1885. febr. 37-én 47 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor délkeleti sarkán a 97. és 98. sir között. Greguss Ágost, író, egyetemi tanár, az Akadémia rendes tagja s igazgatója, szül. Eperjesen, 1825. meghalt 1882. deczember 13-án, 57 éves korában. Nyugszik: VII. tábla, második sor 118-ik sírjában. Greguss Gyula, természettudós és műfordító, gymn. tanár, az Akadémia lev.tagja, szül. Eperjesen 1829-ben meghalt 1869. szeptember 5-én, 39 éves korában. Nyugszik, IV. tábla észak-nyugati részén, hatodik sor, 18-ik sorban. Hajnik Pál, orsz. gyűlési képviselő. 1848-ban jelentékeny szerepet vitt, szül. 1808-ban, meghalt 1864. április 28-án, 56 éves korában. Nyugszik: IX. tábla, első sor, 33- ik sirjában. Halmi Ferencz, színművész, Szül. M.-Berényben 1850. meghalt 1883. junius 1-én, 33 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, negyedik sor, 36- ik sírjában. Haberern Jonathán, bölcsésztudor, egyetemi m. tanár, az Akadémia lev. tagja, szül. 1818-ban, meghalt 1880. április 8-án, 62 éves korában. Nyugszik: IV. tábla északnyugati részén, tizenhetedik sor, 14-ik sírban. Hegedűs Lajos, színész, színműíró és fordító, született 1818-ban Kis-Ujszálláson, meghalt. (?) Nyugszik a XX. táblában. Horváth Ignácz, műegyetemi tanár nyugszik az I. kaputól jobbra a 26. sz. a. a Müller-család sírboltjában. Meghalt 1881. április 20-án 37 éves korában. Horváth Mihály, püspök, miniszter, történetiró elhunyt 1878. aug. 25-én 69 éves korában. Nyugszik az I. kaputól balra, a 286. sz. sírboltban. Huszár Adolf, szobrászművész; szül. 1843. meghalt 1885. január 21-én, 42 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, alsó sor, 64-ik számú sírban. Izsó Miklós, szobrász, művész s tanár; szül. Horvátiban, 1830-ban, meghalt 1875. jul. 17-én 45 éves korában. Nyugszik: V. tábla, első sor, 18-ik sírban. Jókai Mátné, Laborfalvi Róza, színművésznő, született 1817-ben, meghalt 1886. november 20-án 69 éves korában. Nyugszik: VII. tábla, első sor, 107-ik sírjában. Karácson Mihály, kir. táblai biró, az akadémia lev. tagja, szül. 1796-ban, meghalt 1869. aug. 29 . 73 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, tizenö harmadik sor, 63-ik sírjában. Kempelen Győző, hirlapiró és tanügyi iró, szül. Jászberényben 1829-ben, meghalt 1865. márcz. 6-án 36 éves korában. Nyugszik: IX. tábla, ötvenegyedik sor (nyugatról első sor) 10-ik sírjában. Kisfaludy Károly, költő, színműíró, az akadémia rendes tagja, szül. 1788-ban, meghalt 1830. november 21-én, 42 éves korában. Nyugszik, XIX. tábla előtt, keletre és Lisznyai Kálmán sírja mögött. Kiss Károly, honvéd ezredes, hadtani író, az akadémia rendes tagja; szül. Budán 1793-ban ; meghalt 1866.február 17-én, 73 éves korában. Nyugszik: XXV. tábla félkörös soraiban, a feltámadási szobor körül, második sor, 12-ik sir. Korizmics László, mezőgazdasági iró, az akadémia lev. tagja; szül. Agg. Szentpéteren, 1816-ban ; meghalt 1886-ban, október 5-én, 70 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor, délnyugati sarkán, 164. és 165-ik sor között. Kövér Lajos, vigjátékiró, szül. Rátóton (?), meghalt 1863. márczius 13-án. Nyugszik: X. tábla, délkeleti sarkán, első sor, 1-ső sir, idősb Lendvay Márton, tragikai színész, szül. N.-Bányán, 1807-ben, meghalt 1858. jan. 29-én. Nyugszik :V. tábla, második sor, 12-ik sírban. A sir felirata: »Végig játszottad magad’ százféle alakban, Mig szivednek örök képe az egy haza volt. Élve, halott voltál, "élsz, halva! szerelmed örök mi. Életet életből igy alakit a halál.« ifj. Lendvay Márton, tragikai szinész, született 1830-ban (?), meghalt B.-Füreden, 1875. júl. 15-én. Budapest, október 31. III. Sándor, a minden oroszok czárja, roppant birodalmában tett nagy utjából ismét egy pár — keserű tapasztalattal gazdagabban tér vissza székvárosába. Találkozott útjában hódolattal, porig boruló alattvalói tisztelettel; európai és ázsiai barbár, vagy félbarbár alattvalói ajándékokkal halmozák el, sót és kenyeret nyújtanak neki. Mit ér? Nyomában kísérte őt mindenüvé, mint testet az árnyék, a forradalom boszuló keze. S a ki tudja, mily egyetemes érdeke Európának, hogy fejlődése ment maradjon az oly rázkódtatásoktól, aminőket az szükségkép okozna, ha egy oly nagy birodalomban, mint az orosz birodalom, a felforgatás eszközökben nem válogató forradalmi hívei komolyan fenyegető tényezőkké válnának az állami, a fejedelmi hatalomra nézve, az csak sajnálkozva olvashatja a híreket, s még inkább a hírekhez fűzött combinatiókat, melyek e tekintetben Oroszországból érkeznek. Előbb egy dynamit bombáról beszélt a hir, mely a czár élete ellen lett volna irányozva s alig hogy ennek hire egy félénk s indirect czáfolatban részesült, csakhamar az a vasúti szerencsétlenség következett be, a melyről érkezett tudósításból, ha leszámítunk is minden esetleges nagyítást, s ha a lehető legenyhébben, mintegyszerű vasúti balesetet magyarázzuk is, — akkor is legalább feltűnő marad, hogy a czárnak rendszerint vasúti »balesetei« támadnak, míg más uralkodó, például a német császár, európai — ugyancsak nagy — útjában mindenütt baj és kellemetlenség nélkül utazhatott. Nem fojtható el tehát európaszerte a sejtelem, hogy e jelenségek nem természetesek, s ha az orosz hivatalos, vagy félhivatalos források tanácsosnak tartják is a világ előtt enyhíteni vagy éppen elhallgatni a történteket, maguk előtt még sem fogják titkolhatni a valódi helyzetet, mely olybá tünteti föl Oroszországot, hogy a czár kimozdulását palotájából nem is lehet elképzelni anélkül, hogy élete kisebbnagyobb veszélynek kitéve ne legyen. Ami más szavakkal azt teszi, hogy a nihilizmus éppen nem pusztult ki, bizonyos ideig csak aludni látszott, de aztán koronként fel-felébredez és életjelt ad magáról, nem sokat törődve azzal, hogy a czárt a katonai és rendőri birodalomban annyira őrzik, hogy a merre csak utazik, az egész vasút mentén úgyszólva minden vasúti talpfára katona vagy rendőr volt állítva. Az a vasúti catastropha, ha csakugyan olyannak bizonyul, aminőnek Európaszerte magyarázzák, valóban megdöbbentő és illustrálja, mily szörnyű, elementáris erővel és rombolással törnek Oroszországban bizonyos elemek a dolgok fennálló rendje ellen. Megdöbbentő marad, bár szerencsére a czárt nem érte veszedelem s ha ellene irányzott gonosz szándék lappang a szerencsétlenség mögött, az nem tudott érvényesülni. Az európai közvélemény egyébiránt hajlandó hinni e merényletekben s azért láttán ott is ilyesmit, ahol nyoma sincs annak, mert Oroszország története e tekintetben valószínűséggel ruházza fel a föltevéseket. II. Sándor nem az első áldozat e történelemben s a merényletek divatja nem új keletű Oroszországban. Régebben más társadalmi rétegbeli emberek, más okokból és más módon gyakorolták a véres és bűnös mesterséget, mint a kik s ahogy újabban teszik. Katalin czárné idején főúri rangra és magas állásokra emeltettek, kik a fejedelemgyilkosságban részes társak, czinkostársak voltak, vagy a szörnyű tett sajátkezű végrehajtására vállalkoztak. A kik e téren újabb időben nyomdokaikba léptek, bitófán vették el megérdemlett büntetésüket. De ez nem riasztja vissza a merénylőket, kik ma már azt vélik, hogy csak így tehetnek szolgálatot a szabadságnak, melyet másként kivívniuk nincs kilátás. És ismerve az elkeseredett, végletektől viszsza nem riadó forradalmi elemeket, melyek nyiltan, szabadon, a napvilágnál nem érvényesíthetik törekvéseiket és utalva van- nak arra, hogy titkon dolgozzanak, — ha szóval, tollal, meggyőzéssel nem lehet, hát bombával, robbanó,pusztító anyagokkal, tartani lehet tőle, hogy az erőszakos felforgatásra törő merényletek lánczolata nem is igen fog véget érni. S az teszi e jelenségeket sokszorosan aggasztókká, mert általuk a szabadság, a felvilágosodás ügye nemcsak hogy nem nyer, hanem veszít. Oly társadalom, amelyben egyfelől a czári absolutizmus természetes mérséklésére, másfelől a felforgató, gyilkosságra törő elemek megérdemelt lenyűgzésére, egyszer mindenkorra való elhallgattatására nincs erő: oly társadalom nem haladhat a polgári szabadság azon ösvényén, amelyen Nyugat-Európa halad; az ki van szolgáltatva az elnyomás és a felforgatás lappangó, belső küzdelmének, s az elfogulatlan szemlélő csak nagy aggodalommal nézheti, hogy a jövő mily megpróbáltatásai várnak még az emberiségre e semmi által nem mérsékelt, irtóztató, elementáris küzdelem miatt. Ez általános szempontokon kívül minket azok a jelenségek, melyeket III. Sándor czár útja most felszínre hozott, annyiból érdekelnek, hogy látnunk engedik, miszerint a muszka hatalomnak még mindig meg van az achillesi sarka s a nagy sik föld alatt vulcanicus erők tombolnak. Mily nagyszerű és lelkesitő lett volna a panrusi világra nézve, ha a nagy út végeztével, melyet a czár széles birodalmában tett, úgy lehetett volna feltüntetni az orosz uralkodót, mint akit száz milliónyi népeinek lelkesedése, rajongása, egységes akarata és nagy szláv eszméi környeznek. A czár ezzel immár nem dicsekhetik. Ahová csak a lábát teszi, attól kell tartania, hogy robbanó aknára lép. Nem mondjuk, hogy feltétlenül okozati összefüggés van a czár utjának viszontagságos tapasztalatai és a között, hogy épen most zeng szokatlan áradozással békés hangokat a »Journal de St. Petersb.És hogy a portán most már időszerűnek tartják kijelenteni, hogy a tervezett orosz-török szövetségből, melynek eszméjét úgy stambuli, mint pétervári illetékes körök célportálták, semmi sem lesz, de mindenesetre tanulságos és figyelemre méltó egyidejűsége ez a különböző jelenségeknek, melyeket röviden összefoglalva, úgy lehetne kifejezni, hogy Oroszország belviszonyai ez idő szerint nem olyanok, hogy a külviszonyokkal való beható és aktív foglalkozást tanácsossá tegyék. És ha Európa összes, nemzetközileg conservatív tényezői elképedve látták Oroszországnak a békére és a szerződésszerű jogtisztelő állapotokra oly veszélyes készületeit az elmúlt években, az azok által képviselt irány nem kevésbé végzetesnek tűnhetik ma fel mindazon orosz politikai tényezők előtt is, melyeknek, ha nem látják, érezniük kell, hogy a rombolás, a felforgatás, a convulsiók